H. G. WELLS MŰVEI

H. G. WELLS MŰVEI

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

H. G. WELLS

VILÁGOK HARCA

MARS-LAKÓK A FÖLDÖN

FORDÍTOTTA MIKES LAJOS

MÁSODIK KIADÁS

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

-5-

I.
A harc küszöbén.

A XIX. század utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a földi életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akik bár halandók, mint az ember, ennél hatalmasabbak; hogy az embereket, mialatt saját ügyeikkel voltak elfoglalva, körülbelül oly gondosan vizsgálták és tanulmányozták, mint a vízcseppben nyüzsgő, szaporodó, mulékony teremtményeket szokás mikroszkópiumon keresztül vizsgálni.

Az emberek, apró-cseprő ügyeiket végezve, határtalan elégedettséggel jártak-keltek a föld hátán s boldogokká tette őket az a tudat, hogy föltétlenül uralkodnak az anyagon. Lehet, hogy az ázalagok is így érzik magukat a mikroszkópium alatt. Nem volt ember, aki úgy gondolt volna e térben lebegő régebbi világokra, mint az emberi nemet fenyegető veszedelem forrásaira s aki gondolt reájuk, azon a gondolaton, hogy élet van rajtuk, csak keresztülsiklott, mint olyasmin, ami lehetetlen vagy valószínűtlen.

Érdekes dolog ennek a kornak szellemi világából egyet-mást föleleveníteni. A földi emberek legfölebb azt képzelték, hogy a Marson lehetnek emberek, akik azonban alsóbbrangú lények, mint ők s bizonyára -6- örömmel üdvözölnének holmi hittérítő vállalkozást. Pedig a tér örvényein keresztül oly lények irígy szeme tekintett földünk felé, akiknek szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő barmokéhoz s akiknek hatalmas, hideg, önző értelme lassan, de biztosan kovácsolta a terveket ellenünk. A XX. században nemsokára bekövetkezett a nagy kiábrándulás.

Aligha szükséges az olvasót arra emlékeztetnem, hogy a Mars bolygó 140.000,000 mérföldnyi1) középtávolsággal forog a nap körül és hogy csupán félannyi fényt és meleget kap a naptól, mint a föld. A Mars, ha a ködelméletben van valami igaz, szükségszerűleg öregebb a mi világunknál s földünk folyékony állapota még javában tartott, mikor a Mars felszínén már jórégen meg kellett kezdődnie az élet körforgásának. Az a tény, hogy a Mars alig egy hetedrésze a föld térfogatának, mindenesetre gyorsította lehűlését arra a hőmérsékletre, amelyben az élet megkezdődhetett. Van vize és levegője s van rajta minden, ami az állati lét fentartásához szükséges.

De az ember oly hiú és hiúságában annyira vak, hogy a XIX. század legvégeig nem akadt író, aki kifejezte volna azt a gondolatot, hogy ott a Marson a földi élet színvonalán esetleg messze túlemelkedő értelmes élet fejlődhetett. Általán véve nem látták be azt sem, hogy a Mars, minthogy földünknél öregebb, alig egy negyedrésznyi felületű, mint a föld s a naptól is messzebb van: szükségszerűleg nemcsak az élet kezdetétől van távolabb, hanem az élet végéhez is közelebb jár.

A százados kihűlés, amely valamikor bolygónkat is meg fogja dermeszteni, szomszédunkon már valóban nagy arányokat öltött. Fizikai alkata reánk -7- nézve ugyan nagyjában még mindig titok; de azt már tudjuk, hogy hőmérséklete déltájban még egyenlítői vidékén is csak a mi leghidegebb telünk hőmérsékletét közelíti meg. Levegője sokkal ritkább, mint a mienk; tengerei annyira kiapadtak, hogy felszínének csak egy harmadát borítják el s amint évszakai lassan váltakoznak, sarkvidékein rengeteg hótömegek gyűlnek össze s olvadnak meg, amelyek időközönként elárasztják mérsékelt égöveit. A kimerülésnek az a foka, amely tőlünk még hihetetlen messzeségben van, a Mars-lakókra nézve aktuális problémává lett. Az örökösen szorongató kényszerűség elméjüket megvilágosította, hatalmukat megnövelte és szívüket keményre edzette. S amint a téren keresztül néznek, eszközeikkel s értelmi képességükkel, aminőkről mi nem is álmodtunk, ott látják közvetlen közelükben, csupán 40.000,000 mérföldnyire, a nap felé, a remény hajnalcsillagát, a mi melegebb bolygónkat, zöldelő növényzettel, szürkélő víztömegekkel, amelynek felhős levegőege temékenységről szól ékesen s amelynek kergetődző felhőfoszlányain benépesített tájak széles csíkjai s hajójárta tengerek csillámlanak keresztül.

És mi, emberi teremtmények, akik ezt a földet lakjuk, rájuk nézve legalább is oly idegenek s annyira alsóbbrendű lények vagyunk, mint reánk nézve a majmok és a lemurok. Az emberi értelem belenyugszik már abba, hogy az élet szakadatlan küzdelem a létért; de miért legyen más a Marsbeli elmék hitvallása? Az ő világuk már nagyon is kihűlőfélben van; ezen a világon pedig még élet nyüzsög, csakhogy az ő szemükben ez a nyüzsgő élet alsóbbrendű állati lét. Hadjáratot indítani a nap felé, valóban ez az egyetlen módja a menekülésnek az elől a pusztulás elől, amely nemzedékről-nemzedékre egyre közelebbről fenyegeti őket.

De hogy nagyon is kemény ítéletet ne mondjunk róluk, jusson eszünkbe, mily szörnyű kegyetlenséggel -8- pusztította saját nemünk nemcsak az állatokat, mint a most már ki is pusztult bölényt és a dodó-madarat, hanem még saját alsóbbrendű fajtáit is. Tasmánia lakóit, minden emberi hasonlatosságuk mellett, teljesen elsöpörte a föld színéről az az irtóháború, melyet az európai bevándorlók ötven évig folytattak ellenük. Nem vagyunk mi sem az irgalmasság apostolai és nincs jogunk panaszkodni a Marsbeliekre, ha éppen úgy háborúskodnak, mint mi.

A Marsbeliek, akiknek matematikai tudása nyilvánvalóan sokkal tökéletesebb a mienknél, úgy látszik, csodálatos finomsággal kiszámították támadó útjukat és csaknem tökéletes egyöntetűséggel végezték előkészületeiket. Ha eszközeink tökéletesebbek, a reánk gyűlő bajt láthattuk volna már jóval a XIX. század vége előtt. A vörös bolygót – mellesleg mondva, különös dolog, hogy a Mars számtalan századon keresztül a háború csillaga volt – oly emberek figyelték meg, mint Schiaparelli; de azokat a változó tüneményeket, melyekről kitünő térképeket készítettek, nem tudták megmagyarázni. Bizonyos, hogy a Marsbeliek az egész idő alatt készülődtek.

Az 1894. évi oppozició tartama alatt először a licki obszervatóriumban, majd Nizzában Perrotin és később más megfigyelők a korong megvilágított részén nagy fényt vettek észre. Az angol olvasóközönséget erről először a Nature augusztus második száma értesítette. Én azt hiszem, ennek a tüneménynek az a magyarázata, hogy hatalmas üreget vájva bolygójukba, akkor öntötték azt az óriási ágyút, amelyből felénk lövöldöztek. A következő két oppozició alkalmával sajátságos és mindeddig szintén megfejtetlen jelek voltak láthatók az említett kitörés közelében.

A fergeteg most hat éve szakadt reánk. Mikor a Mars az oppozició felé közeledett, Lavelle Jáva szigetéről azzal a csodálatos hírrel remegtette meg a csillagászati érintkezést közvetítő távírósodronyokat, -9- hogy a bolygón rettenetes, izzófényű gázkitörést észlelt. Tizenkettedikén történt éjfél tájban s a nyomban megejtett szinképbontás főleg hidrogént tartalmazó égő gáztömeget mutatott, amely rengeteg gyorsasággal földünk felé mozog. Ez a tűzfolyam negyedegy körül éjfél után láthatatlanná vált. Az egész, a Marsról hirtelen erőszakossággal kilökött hatalmas láng lobbanásához hasonlított, «mintha valami ágyúból égő gáz lökődött volna ki».

Ez a mondás fölöttébb találónak bizonyult. De az újságok, kivéve a Daily Telegraph egy rövid közleményét, a rákövetkező napokon semmit sem írtak e tüneményről, úgyhogy a világ nyugodtan forgott tovább, tudomást sem véve arról a veszedelemről, melynél nagyobb sohasem fenyegette az emberi nemet. Én sem hallottam volna egyáltalában semmit az egész kitörésről, ha nem találkozom Ottershawban Ogilvyval, a híres csillagásszal. Az újság mérhetetlenül felizgatta és heves izgatottságában felszólított, vegyek részt vele éjjel a vörös bolygó megfigyelésében.

Bár azóta sok minden történt, világosan emlékszem erre a virrasztásra: a fekete, néma obszervatóriumra, az elsötétített lámpásra, amely a sarokból gyönge fényt árasztott a padlóra, a teleszkóp óraművének állhatatos ketyegésére, a tető kis hasadékára – s túl rajta arra a hosszúkás mélységre, amely mintha csillagporral lett volna behintve. Ogilvy ide-oda járt. Hallottam, de nem láttam őt. A teleszkópba nézve, mély kékségű kört láttam, melyben ott úszott a kis, kerek bolygó. Oly parányinak látszott, oly ragyogónak, gyöngédnek és nyugodtnak. Halovány sávok keresztezték és kissé laposabb volt a teljes körnél. De oly parányi volt, oly ezüstös, szelíd világú: egy fényes, kis gombostűfej! Mintha egy kissé rezgett volna; de ez tulajdonképpen a teleszkóp volt, amelyet meg-megrezdített az óramű működése, amint a bolygót szembefogta. -10-

Figyelés közben úgy tetszett, mintha a kis csillag hol megnőne, hol elfogyna, hol közelednék, hol meg távolodnék; de ezt csak fáradt szemem látta így. Negyven millió mérföldnyire volt tőlünk, – több, mint 40.000,000 mérföldnyi űr volt köztünk! Csak kevesen tudják az űrnek azt a mérhetetlenségét elképzelni, amelyben az anyagvilág porszemei rajzanak.

Úgy emlékszem, hogy a bolygó közelében három kis fénypont volt, három végtelen távolságban lengő teleszkóp-csillag s a bolygó körül nem volt egyéb az űr feneketlen sötétségénél. Tudjátok milyen ez a sötétség egy-egy fagyos csillagos éjtszakán? Teleszkópban sokkal mélységesebb. És szemben velem, parányiságában a messzeség miatt láthatatlanul, gyorsan és szünet nélkül törve felém e hihetetlen távolságon keresztül, minden percben ezer meg ezer mérfölddel közeledve, rohant az a valami, amit onnan küldtek, az a valami, aminek annyi küzdelmet, annyi csapást, annyi halált kellett hoznia a földre. Álmodni sem tudtam volna róla, amint ott virrasztottam; és senki a földön nem is álmodott arról a lövegről, amely célját el nem téveszthette.

Ez éjjel újabb gázfolyam tört ki a távoli bolygóról. Láttam. Hirtelen vöröses lobbanás volt, körvonalaiban hosszúkás lövedékhez hasonló, midőn a kronométer éppen éjfélt ütött. Megmondtam Ogilvynek és ő elfoglalta helyemet. Meleg éjszaka volt; megszomjaztam. Mialatt a sötétben esetlenül nyújtózkodva tapogatództam a kis asztalka után, ahol a szódavíz állt, Ogilvy a felénk közeledő gázlobogás láttára felkiáltott.

Ez éjjel a második láthatatlan löveg indult útnak a Marsról a föld felé. Csaknem másodpercnyi pontossággal számítva, huszonnégy órával az első után. Emlékszem, ott ültem az asztal mellett a sötétségben; szemeim előtt zöld és piros foltok úszkáltak. Tüzet szerettem volna, hogy rágyujthassak, nem is -11- sejtve, mit jelent az a percnyi fény, amit láttam és mi mindent hoz számomra nemsokára. Ogilvy egy óráig figyelt. Ekkor abbahagyta a figyelést. Felcsavartuk a lámpást s átmentünk házába. A sötétségben Ottershaw és Chertsey száz meg száz lakója nyugodtan szendergett.

Ogilvy egész éjszaka a Mars állapotáról elmélkedett; gúnyolta azt a köznapi gondolatot, hogy a Marsban élőlények laknak s ezek küldenek hozzánk jeleket. Az ő véleménye az volt, hogy szakadó meteor-eső hullott a bolygóra, vagy hogy valami szörnyű vulkános kitörés volt folyamatban. Kimutatta, mennyire valószínűtlen föltevés az, hogy a szerves fejlődés a két szomszédos bolygón ugyanabban az irányban haladt.

Így szólt:

– Millió eshetőség szól a mellett, hogy a Marson semmi emberféle lény nincsen.

Száz meg száz megfigyelő látta a lángot az éjszaka s a következő éjjel, éjfél körül és a következő éjjel újra s így tíz éjszakán keresztül, egy lángot minden éjjel. Miért szüntek meg a lövések a tizedik éj után, azt a földön senki sem próbálta megfejteni. Valószínű, hogy a tüzelés gázai a Marsbelieknek kellemetlenségeket okoztak. A földről nézve, hatalmas teleszkópon keresztül, kis, szürke, libegő foltoknak látszó, sűrű füst- vagy porfellegek zavarták a bolygó légkörének tisztaságát, ismerős vonásait elhomályosítva.

A Marson észlelhető zavarok végre még a napilapok érdeklődését is fölkeltettek s mindenféle népszerű közlemények jelentek meg a Marson levő tűzhányó hegyekről. Emlékszem, hogy a Punch, ez a félig komoly, félig víg folyóirat, ügyesen felhasználta a dolgot a politikai rovatban is. A lövegek pedig, amelyeket a Marsbeliek kilobbantottak, másodpercenként sok mérföldnyi suhanással hasítva át az üres tér örvényeit, senkitől sem sejtve, rohantak -12- óráról-órára közelebb és közelebb a föld felé. Most szinte hihetetlenül csodás dolognak tűnik fel előttem, hogy az emberek, fejük fölött e közelgő gyors végzettel, mikép tudtak olyan nyugodtan szaladgálni apró érdekeik után. Emlékszem, mennyire ujjongott Markham, mikor képes lapja számára, amelyet akkoriban adott ki, meg tudta szerezni a Mars legújabb fényképét. Ma már alig tudják elképzelni az emberek, mily mennyiségben fogytak akkortájt újságaink. Ami engem illet, én kerékpározni tanultam s nagyon belemélyedtem egy vaskos munkámba, amely a civilizáció haladásának keretében az erkölcsi felfogás valószínű fejlődését fejtegette.

Egy éjszaka (az első löveg akkor már nem igen lehetett tőlünk 10.000,000 mérföldnél távolabb) sétálni mentem feleségemmel. Csillagos éjjel volt. A Zodiacus képeit magyarázgattam s kikerestem neki a Marsot, egy ragyogó, a zenit felé törekvő fénypontot, amely felé oly sok teleszkóp szegeződött. Meleg éjszaka volt. Hazatérőben kiránduló társasággal találkoztunk, amely zeneszó mellett, énekelve haladt el mellettünk Chertseyből vagy Isleworthból. A házak felső ablakaiból kiszűrődő fény mutatta, hogy az emberek aludni készülődnek. A távoli vasúti állomás tologató kocsijainak zaját, a csattogást és dörömbölést a távolság csaknem melódiává lágyította. Feleségem figyelmeztetett a vörös, zöld és sárga jelzőlámpák ragyogására, amelyek magasba nyúló kereten függtek. Csupa biztosság, csupa nyugalom volt mindenütt.

II.
A hulló csillag.

Végre bekövetkezett az éjszaka, mikor az első csillag lehullott. Reggel felé vált láthatóvá, amint Winchester fölött kelet felé suhant, lángvonalat írva le -13- magasan a levegő-égben. Száz meg száz ember látta és bizonyára mindenki közönséges hullócsillagnak tartotta. Albin leírása szerint néhány másodpercig izzó zöldes sávot hagyott maga után. Denning, aki a meteor-kérdésben legnagyobb tekintélyünk, azt állította, hogy kilencven vagy száz mérföldnyi magasságban tűnt fel először s mintegy száz mérföldnyi távolságban hullott le tőle kelet felé a földre.

Én ebben az órában otthon voltam, munkámon dolgozva; de bár ablakaim Ottershaw felé nyíltak s redői fel voltak húzva (mert akkoriban szerettem az éjszakai mennyboltozatra fel-feltekinteni), a hulló csillagból nem láttam semmit. Ám bizonyos, hogy az a valami, aminél különösebb dolog sohasem jutott a külső térből a földre, akkor hullott le, mikor ott ültem s láthattam volna én is, ha éppen akkor találok föltekinteni, mikor alázuhant. Azok közül, akik látták repülni, néhányan azt mondják, hogy útjában sziszegő hangot hallatott. Én azonban ebből sem hallottam semmit. Berkshireban, Surreyben és Middlesexben sok ember látta lehullani; de legfölebb annyit gondolhattak, hogy valami meteor volt. Úgy látszik, senki sem nyugtalankodott annyira, hogy még az éj folyamán elindult volna fölkeresni a lehullott tömeget.

De szegény Ogilvy, aki látta a lehulló csillagot, s meg volt győződve arról, hogy egy meteorkő fekszik valahol a Horsell, Ottershaw és Woking között elnyuló réten, jókor reggel azzal a szándékkal kelt föl, hogy a meteorkövet megtalálja. Megtalálni meg is találta, mindjárt virradat után, a homokbányák közelében. A lövedék ereje óriási üreget fúrt a földbe és a kavicsos homokot szétröpítette mindenfelé, úgy hogy a mezőséget mintegy másfél mérföldnyi kerületben apró homokbuckák borították. A hangafű kelet felé tüzet fogott és keskeny, kékes füstszalag szállt fölfelé a virradatban.

A lehullott tárgy maga csaknem teljesen homokba -14- temetve feküdt egy fenyőfa szétszóródott szilánkjai között, amelyet zuhanása közben darabokra hasított. Födetlen része óriási, tömör hengerhez hasonlított. Felületét vastag, pikkelyszerű, sötétes kéreg borította, átmérője harminc yard lehetett. Ogilvy közeledett a tömeghez, melynek nagysága s még inkább alakja nagyon meglepte, mert a legtöbb meteorkő többé-kevésbbé teljesen gömbölyű szokott lenni. A tömeg azonban légi utjától még oly forró volt, hogy Ogilvy nem igen közeledhetett hozzá. A hengerből zizegő hang hallatszott; de Ogilvy, aki ekkor még nem is gondolt arra, hogy a tömeg talán üres, azt hitte, hogy ez a hang a felület egyenlőtlen lehűléséből ered.

Megállt az üreg szélén, amelyet a lehullott tömeg fúrt magának s elcsodálkozott ezen a különös jelenségen. Főleg a szokatlan szín és alak volt az, ami meglepte; de ekkor még csak homályosan sejtette, hogy ez a valami nem véletlenül érkezett földünkre. A kora reggel csodálatosan csendes volt s a nap, amint fénye éppen a Weybridge felé emelkedő fenyőkre esett, már melegen kezdett sütni. Ogilvy úgy emlékezett, hogy egész reggel nem hallott madárcsicsergést. Szellő sem rezdült. A salakkal borított hengerből eredő gyönge morgás volt az egyetlen hang, amelyet hallott. Teljesen egyedül volt a mezőségen.

Egyszerre csak megütődve látta, hogy a meteort fedő hamukéreg szürkés salakjának egy része a henger végének köralakú széléről lepottyant. Apró darabokban potyogott le a homokra. Hirtelen egy széles darab vált le s oly éles zajjal ütődött a földhöz, hogy Ogilvynak elállt a lélekzete.

Az első pillanatban alig tudta elképzelni, mit jelenthet ez s bár a forróság iszonyú nagy volt, lemászott az üregbe, szorosan a sötét test mellé, hogy jobban szemügyre vegye. Még akkor is azt gondolta, hogy a test kihűlése okozta, amit látott; csak az zavarta -15- ezt a gondolatot, hogy a hamu csupán a henger végéről potyogott le.

De ekkor észrevette, hogy a henger köralakú teteje, bár nagyon lassan, körben forog. Oly lassan mozgott, hogy észre sem vette volna, ha meg nem jegyez magának egy fekete pontot, amely öt perccel előbb szemben volt vele és most a terület tulsó felére került. Még most sem igen tudta a dolgot megérteni; de egyszerre tompa, csikorgó hangot hallott s látta, hogy a fekete pont körülbelül egy hüvelykkel ugrik előre. Most hirtelen világosság gyulladt ki agyában. A henger csinálmány volt, belül üres és a vége lecsavarható! Valami csavarta a henger belsejében a födelet!

– Nagy Isten! – szólt Ogilvy. – Egy vagy több ember van benne! Félholtra sülve! Menekülni próbálnak!

S egyszerre, villámgyors gondolatugrással, kapcsolatba hozta a hengert a Marson észlelt lobbanásokkal.

Az a gondolat, hogy élőlény van a hengerbe bebörtönözve, oly rettenetesen hatott reá, hogy a forróságról megfeledkezve, a henger felé rohant, segíteni a forgatásban. De szerencsére, a fénytelen hősugárzás megállította útjában, mielőtt kezét a még mindig izzó fémen megégethette volna. Egy pillanatig határozatlanul állt, majd megfordult, kimászott az üregből s vad futásnak eredt Woking felé. Körülbelül hat óra lehetett. Egy fuvarossal találkozott, akivel meg akarta magát értetni; de előadott meséje s külső megjelenése – kalapja az üregbe esett volt – oly vad benyomást tett a fuvarosra, hogy ez egyszerűen tovább hajtott. Nem jutott eredményre a pincérrel sem, aki éppen a vendéglő ajtait nyitogatta, a horselli híd mellett. A fickó azt gondolta, hogy valami szabadon járó őrülttel van dolga s rá akarta csukni a söntést. Ez kijózanította őt egy kissé és mikor meglátta kertjében Hendersont, a londoni -16- újságírót, átkiáltott a palánkon s vigyázott, hogy jól megértesse vele magát.

– Henderson, – kezdte, – úgy-e látta mult éjjel azt a hulló csillagot?

– Nos? – felelt Henderson.

– Most ott fekszik künn a horselli réten.

– Uram Istenem! – szólt Henderson. – Lehullt egy meteor! Nem baj!

– Csakhogy ez nem közönséges meteor ám! Ez egy henger, mesterségesen előállított henger, jól értsen meg! És valami van benne.

Henderson, ásóját kezében tartva, fölegyenesedett.

– Micsoda? – kérdezte újra, mivel félfülére süket volt.

Ogilvy mindent elmondott neki, amit látott. Henderson egy pillanatig elgondolkozott. Majd eldobta ásóját, magára kapta kabátját és kijött az országútra. A két férfi visszasietett együtt a rétre, ahol a henger még ugyanabban a helyzetben feküdt. De belsejében a zaj már megszűnt, s a henger teste és födele között keskeny, fénylő fémkör látszott. A résen keresztül gyönge sziszegéssel levegő áramlott be vagy ki.

Hallgatództak, kopogtattak egy bottal a pikkelyes kéregen s mivel nem kaptak feleletet, abban állapodtak meg, hogy a belül lévő egy vagy több ember eszméletlen vagy halott.

Természetesen egyikük sem tudott semmit sem csinálni. Vigasztaló, biztató szavakat kiabáltak s visszasiettek a városba újabb segítségért. Furcsák lehettek, amint homokosan, izgatottan, rendetlenül rohantak a ragyogó napfényben, végig a kis uccán, ahol éppen az üzleteket s a hálószobák ablakait nyitogatták. Henderson azonnal a vasúti állomásra sietett, hogy megtáviratozza a nagy eseményt Londonba. Az újságok közleményei előkészítették már az emberek lelkét a gondolat befogadására. -17-

Nyolc órakor már egy csapat gyerek és munkanélküli indult a rétre, megnézni a «Marsról érkezett halottak»-at. Az esemény híre ebben az alakban terjedt tovább. Én először az újságkihordó fiútól értesültem róla, mikor háromnegyed kilenc tájban kimentem, hogy átvegyem Daily Chronicle-omat.

Természetes, hogy megijedtem s egy percet sem vesztve, siettem ki, keresztül az ottershawi hidon, a homokbányákhoz.

III.
A horselli réten.

Az óriási üreg körül, amelyben a henger feküdt, mintegy húsz emberből álló csoportot találtam. A mélységbe ágyazott hatalmas tömeget már leírtam. Mintha valami hirtelen robbanás perzselte volna fel körülötte a gyepes, kavicsos homokot. Kétségkívül a zuhanás ereje okozta a fellobbanó tüzet. Henderson és Ogilvy nem volt ott. Azt hiszem, belátták, hogy egyelőre nincs mit tenniök s elmentek Hendersonékhoz reggelizni.

Öt-hat gyerek ült az üreg szélén, lábaikat lógatva s míg rájuk nem szóltam, azzal mulattak, hogy köveket dobáltak az óriási tömegre. Alig förmedtem rájuk, fogócskát kezdtek játszani, keresztül-kasul bujkálva a körülállók csoportozatán.

A csoport egypár kerékpárosból, egy kerti napszámosból, aki néha nálam is dolgozott, egy csecsemőt dajkáló leányból, Greggből, a mészárosból, aki kis fiát is elhozta és két-három renyhe naplopóból verődött össze, akik rendesen a vasúti állomás körül szoktak álldogálni. Nem igen beszélgettek. A köznép legnagyobb részének Angliában akkortájt csak fölötte határozatlan csillagászati fogalmai voltak. A legtöbben nyugodtan bámultak a henger vastag, tábla-alakú végére, amely, mióta Ogilvy és Henderson eltávozott, nem változott. Azt hiszem, hogy ez -18- az élettelen tömeg nagy csalódás volt azokra nézve, akik azt remélték, hogy egy csomó szénné égett holttestet fognak látni. Egyik-másik távozott, míg ott álltam; helyettük mások érkeztek. Lemásztam az üregbe s úgy képzeltem, hogy lábaim alatt gyönge mozgás hallatszik. Bizonyos, hogy a henger födele megszünt forogni.

Csak ott, a henger közvetlen közelében, láttam világosan, mennyire különös egy tárgy volt minden tekintetben. Az első szempillantásra tényleg nem igen volt érdekesebb egy felfordult kocsinál, vagy az országúton keresztben fekvő fánál, amelyet a vihar döntött ki. Talán még ily érdekes sem volt. Leginkább félig a földbe ásott, rozsdás vastag gázcsőhöz hasonlított. Jóadag tudományos készültségre volt szükség, hogy az ember észrevegye azt, hogy a henger szürke kérge nem közönséges oxid s hogy a födél és a henger közti résen mutatkozó sárgásfehér fém szokatlan színben ragyog. Annak, ami a hengeren «földöntúli» volt, a legtöbb szemlélőre nézve nem volt semmi jelentősége.

Ekkor már teljesen tisztában voltam azzal, hogy ez a valami a Mars bolygóról érkezett; de azt nem tartottam valószínűnek, hogy lehet benne élő teremtmény is. Azt gondoltam, hogy a fedél automatikus módon csavarodik. Ogilvyval ellentétben mindig az volt a véleményem, hogy a Marson vannak emberek. Agyamban a legfantasztikusabb gondolatok kergetődztek. Nincs-e a hengerben kézirat? Minő nehézségekkel fog járni az üzenet megértése? Hátha érmeket vagy mintákat találunk? És így tovább. Mindazonáltal ezek kissé nagyon is bizonytalan gondolatok voltak. Türelmetlenül vártam, mikor fog már kinyílni. Tizenegy óra tájban, mikor láttam, hogy hiába várakozom, efféle gondolatokba mélyedve, hazasétáltam Mayburybe. De nagyon nehezemre esett belekezdeni elvont vizsgálódásaim folytatásába. -19-

Délutánra a rét egészen más látványt nyujtott. Az esti lapok kora délutáni kiadásai óriási címbetűkkel lepték meg Londont:

«ÜZENET A MARSRÓL»,

«SZENZACIÓ WOKINGBAN»,

stb. stb. Ogilvy csillagászati távirata pedig izgalomba ejtette a hármas királyság valamennyi obszervatóriumát.

Vagy féltucat wokingi bérkocsi, egy fonott kasú szekér Chobhamból és egy uriasabb fogat állt a homokbányák mellett az országúton. Oldalvást egész csomó kerékpár volt. Bár a nap forrón sütött, Wokingból és Chertseyből gyalog is sokan kiballagtak, úgy, hogy egész tekintélyes tömeg nyüzsgött a réten, egyebek közt volt ott egy-két világosszínű ruhába öltözött delnő is.

Vakító forróság volt. Az égbolton egy darabka felhő sem volt látható. Szellő sem rezdült; csupán a pár elszórt fenyőfa nyujtott egy kis árnyékot. A hangafű tüze megszűnt már; de a talaj Ottershaw irányában, ameddig a szem ellátott, fekete volt s egyre függélyes füstszalagok szálldogáltak fel belőle. Egy élelmes csemegekereskedő a Chobham-útról kiküldte fiát egy talicskára való éretlen almával és édes sörrel.

Az árok széléhez lépve, láttam, hogy hat-hét ember van benne, – Henderson, Ogilvy és egy magas, szőke férfi, aki, mint később megtudtam, Stent volt, a királyi csillagász, több munkással, akik ásókat és szekercéket forgattak. Stent tiszta, messze csengő hangon osztogatta a parancsokat. A hengeren állt, amely most már meglehetősen lehűlt. Kipirult arcáról csurgott a veriték s látszott rajta, hogy valami felizgatta.

A henger nagy része szabadon állt, de alsó vége még mindig a földbe volt fúródva. Ogilvy, amint az -20- árok szélén bámuló tömegben megpillantott, lehitt az üregbe s arra kért, legyek szíves Hilton lordot, az uradalom tulajdonosát fölkeresni.

Azt mondta, hogy a növekedő sokaság, főleg a gyerekek, komolyan hátráltatja munkájukat. Jó volna, ha a népet valami kis korláttal vissza lehetne tartani. Elmondta, hogy olykor-olykor még mindig gyönge zaj hallható a henger belsejéből s hogy a munkásoknak nem sikerült a födelet lecsavarni, mert sehogy sem tudtak jól hozzáférni. A henger fala szörnyű vastagnak látszott és az a gyönge hang, amelyet hallottunk, a henger belsejében nagy lárma is lehetett.

Szívesen magamra vállaltam, amire kért s előre örültem, hogy így odajuthatok én is azok közé a kiváltságos emberek közé, akik szemtanúi lesznek a henger tervbe vett kinyitásának. Hilton lordot nem találtam otthon; de azt mondták, hogy a hatórai waterloói vonattal várják Londonból. Mivel még csak egynegyed hat volt, hazamentem, megteáztam, azután az állomáshoz ballagtam s ott várakoztam reá.

IV.
A henger megnyílik.

Mikor visszatértem a rétre, a nap már hanyatlóban volt. Woking felől csoportosan, sietve jöttek az emberek; hazafelé alig egy-kettő ment. Az üreg körül a tömeg megszaporodott. Az égbolt citromsárga világítása mellett mintegy pár száz főre rugó sokaság feketéllett a réten. Ingerült hangok hallatszottak, mintha egész kis ütközet folyt volna az üreg környékén. Sajátságos képzelődések suhantak át lelkemen. Közelebb nyomulva, Stent hangját hallottam.

– Vissza! Vissza!

Egy gyerek futott felém. -21-

– Mozog! – kiáltotta, mellettem elsietve. – Kifelé csavarodik! Nem nekem való mulatság. Megyek haza. Megyek.

A tömeghez értem. Két-háromszáz ember lehetett ott, öklözve, taszigálva egymást. Tevékeny részt vett ebben a már említett néhány delnő is.

– Beesett az üregbe! – kiáltott valaki.

– Vissza! – szóltak többen.

A tömeg engedett egy kissé s utat törtem magamnak ökleimmel. Mindenki nagyon izgatottnak látszott. Az üregből sajátságos zümmögés hallatszott.

– Ejnye! – szólt Ogilvy, – segítsen visszatartani a bolondokat. Még nem tudjuk, mi lehet ebben az ördöngös valamiben!

Láttam, hogy egy fiatal ember, valami wokingi kereskedősegéd, áll a henger mellett és kifelé kapaszkodik az üregből, ahová a tolakodó tömeg belelökte.

A henger végét időközben tovább csavarták belülről. Körülbelül két lábnyi fényes csavar volt látható. Valaki megtaszított úgy, hogy kis híja volt, hogy rá nem estem a csavar tetejére. Megfordultam; ezalatt a csavar végére járt és a henger födele hangos rázkódással a kavicsos homokra esett. Oldalba löktem a mögöttem álló embert s fejemet újra a henger felé fordítottam. Egy percig teljesen feketének látszott az egész köralakú nyílás. A nyugvó nap éppen szemembe tűzött.

Azt hiszem, mindenki azt várta, hogy most egy ember fog az üregből előbukkanni, aki, ha talán némileg különbözik is a földi emberektől, lényegében mégis csak ember lesz. Én legalább ezt vártam. De odatekintve, az árnyékban csakhamar mozogni láttam valamit, szürkén, hullámosan s végül szemhez hasonló két fénylő korongot láttam. Majd a mozgó középpontból sétabot vastagságú, szürke kis kígyóhoz hasonló valami pattant elő, felém kanyarodva a levegőben. Ezt egy második követte.

Hirtelen borzongás fogott el. Mögöttem egy asszony -22- hangosan felsikoltott. Félig hátrafordultam, szemeimet még mindig a hengerre szögezve, amelyből újabb tapogatódzó kígyócskák tűntek elő s kezdtem az üreg széléről hátrafelé tolakodni. Láttam, amint körülöttem az emberek arcán a megdöbbenés borzalomra változott. Minden oldalról tagolatlan kiáltásokat hallottam. Hátrálni kezdett az egész tömeg. A kereskedősegéd még mindig kifelé iparkodott az üregből. Egyedül maradtam s láttam, hogy az emberek az üreg túlsó oldalán futásnak erednek; köztük szaladt Stent is. Újra a hengerre pillantottam s leküzdhetetlen rémület szállt belém. Kővé dermedve, bámulva álltam.

Vaskos, szürkés, gömbölyű tömeg – körülbelül akkora, mint egy medve – emelkedett ki lassan, kínosan a hengerből. Amint fölhengeredett, a ráhulló fényben úgy csillogott, mint a nedves bőr. Két nagy sötétszínű szem nézett rám merően. A gömbölyű tömegen volt valami arcnak mondható. A két szem alatt száj volt, amelynek ajak nélküli, remegő széléről nyál csurgott. A test fölemelkedett s görcsösen vonaglott. Egy, a testhez tartozó, hosszú tapogató szerv a henger szélébe kapaszkodott, egy másik a levegőben lebegett.

Aki sohasem látott eleven Mars-lakót, alig tudja elképzelni, mily borzasztó külsejük volt. A V-alakú furcsa száj, a hegyes felső ajak, a szemöldökbarázdák hiánya, az áll nélküli, ékszerű alsó ajak, a száj szüntelen rángatódzása, a tapogatószervek gorgócsoportja, a tüdő szaggatott lélekzése az idegen légkörben, a föld nagyobb gravitációs energiájának tulajdonítható nehézkes, kínos mozgás és mindenekfölött a két óriási szem rendkívüli átható ereje – valósággal undort ébresztett a szemlélőben. Nyirkos, barna bőrében volt valami gombaszerű; megfontolt, nehézkes mozdulataiban valami kimondhatatlanul rettenetes. Már az első találkozás, ez az első pillantás is undorral és félelemmel töltött el. -23-

A szörnyeteg hirtelen eltűnt. A henger szélén keresztül, fejjel az üregbe bukott, tompa zuhanással, mintha nagy bőrcsomó hullt volna a mélybe. Különös, erős kiáltást hallatott, mire nyomban egy másik hasonló teremtmény tűnt fel a nyílás sötétségében.

Erre az a merevség, mely a félelem első percében elfogott, megszűnt. Megfordultam s eszeveszett iramodással a mintegy száz yardnyira levő első facsoportozatig futottam. De csak féloldalt fordulva és bukdácsolva szaladtam, mert tekintetemet nem tudtam levenni ezekről a borzasztó teremtményekről.

Pár fiatal fenyőfa és rekettyebokor között megálltam s lihegve vártam, mi fog történni. A mezőség a homokbányák körül tele volt emberekkel, akik úgy álltak ott, mint én: félig lenyügözve a félelemtől, rábámulva ezekre a lényekre, vagy inkább a felhányt homokra az üreg széle körül, amelyben ezek a lények benne voltak. S ekkor, megújuló borzalommal, valami gömbölyű, fekete tárgyat vettem észre, amint az üreg szélén fel s alá himbálódzott. Az üregbe pottyant kereskedősegéd feje volt s a forró alkonyatban kis feketeségnek látszott. Felhúzta vállát, majd térdét, majd mintha visszacsúszott volna, újra csupán feje volt látható. Egyszerre csak eltűnt és mintha gyönge sikoly hatolt volna füleimbe. Első gondolatom az volt, hogy visszamegyek és segítek neki; de a félelem visszatartott.

Nem volt látható semmi sem. A mély üreg s a homok, amit a henger zuhanása halmozott fel, mindent elrejtett. Ha valaki Chobhamból vagy Wokingból jött volna most az országúton, ugyancsak elbámult volna, látva azt a szabálytalan körben, szanaszét álló száz vagy még több embert, árkokba, bokrokba, kapuk és sövények mögé bújva, alig egy-két szót szólva s azt is röviden és izgatottan kiabálva, meredt szemekkel bámulva néhány homokbuckára. Az édes sörrel megrakott targonca ott feketéllett a forró levegőben, keresztben az úton. A homokbányákban -24- egy csomó üres kocsi állt. Az otthagyott lovak ropogtatták az abrakot az orrukra akasztott zsákokban vagy kapálták a talajt.

V.
A hősugár.

Az a benyomás, amelyet a Marsbeliek tettek rám, felbukkanva a hengerből, amelyben bolygójukról a földre érkeztek, szinte elkábított, megbénítva cselekvőképességemet. Megálltam egy helyben a térdig érő hangafűben, odabámulva a homokbuckára, amely eltakarta őket előlem. Félelem és kíváncsiság viaskodott lelkemben.

Nem mertem az üreg felé közeledni; de az a vágy, hogy belepillantsak, valóságos szenvedéllyé növekedett bennem. Útnak indultam, nagy félkörben az üreg körül, hogy alkalmasabb helyet keressek magamnak és szünet nélkül a homokbuckákra szegeztem tekintetemet, amelyek elrejtették előlem a jövevényeket. Egyszerre csak, mint valami polipkar, vékony, fekete ostorszíj villant keresztül a szürkületen, rögtön rá visszahúzódva és utána lassacskán vékony nyél bujt elő, melynek végén köralakú korong forgott, ide-oda billenve. Ugyan mi történhetett az üregben?

A nézők legnagyobb része csoportokba gyűlt. Egy nagyobb tömeg Woking, egy kisebb csoport Chobham irányában verődött össze. Világos volt, hogy bennük is ugyanaz a lelki harc folyt, mint bennem. Néhányan közel álltak hozzám. Közeledtem valakihez, aki, mint ráismertem, szomszédságomban lakott. Nevét nem tudtam; de azért megszólítottam. Csakhogy az idő aligha volt alkalmas rendes beszélgetésre.

– Micsoda undok fajzat! – szólt szomszédom. – Uram Isten, micsoda undok fajzat! -25-

Ezt újra, meg újra elismételte.

– Látta ön is azt az embert az üregben? – kérdeztem tőle; de erre nem válaszolt.

Egy ideig szótlanul, figyelve álltunk egymás mellett s azt hiszem, némi megkönnyebbülést merítettünk egymás társaságából. Csakhamar egy kis dombra mentem föl és mikor vagy egy yardnyi magasságból visszatekintettem szomszédomra, láttam, hogy Woking felé ballag.

Az alkony szürkületre halványult, mielőtt újabb esemény következett be. A távoli tömeg balra, Woking felé, mintha növekedett volna; halk moraj hangzott felém onnan. A kisebb csoport Chobham felé szétszóródott. Az üregből semmi nesz sem hallatszott.

Elsősorban ez a körülmény volt az, ami az embereket felbátorította. De azt hiszem, az újabb wokingiak érkezése is segített bizalmat önteni beléjük. Amint besötétedett, lassú, meg-megújuló mozgás kezdődött a homokbányákban, amely, úgy látszott, egyre erősödik, mikor a henger tájékáról semmi sem zavarta az esti csöndességet. Felnyúló, fekete alakok hatoltak előre, kettesével, hármasával. Megálltak, figyeltek, majd újra tovább mentek. Eközben keskeny, szabálytalan, holdsarlóalakú sorban helyezkedtek el, melynek vékonyodó szarvai mindjobban körülzárták az üreget. Én magam is megindultam az üreg felé.

Néhány kocsis, egypár más emberrel, behajtott merészen a homokbányába. Hallottam a lódobogást s a kerekek nyikorgását. Egy fickó tolni kezdte az almás targoncát. Majd harminc yardnyira az üregtől, Horsell felől egy kis fekete csoportot vettem észre. Fehér zászlót lobogtattak.

A küldöttség volt. Tanácskozást tartottak valahol hamarosan és mivel a Marsbeliek visszataszító külsejük mellett is nyilvánvalóan értelmes teremtmények voltak, azt határozták, hogy jelzésekkel közeledve -26- feléjük, tudomásukra kell hozni, hogy mi is értelmes lények vagyunk.

Lobogtatva vitték a zászlót, először jobbra, majd balra. Oly távol álltam, hogy senkit sem tudtam felismerni; de később megtudtam, hogy Ogilvy, Stent és Henderson vezette a csoportot, megkísérelvén az érintkezést. A néptömeg már csaknem teljes körben terjeszkedett szét s a kis csoport ezen a körön belül haladt lassan előre. Diszkrét távolságban sötét, fekete alakok követték a csoportot.

Hirtelen fénysugár villant föl; az üregből fénylő, zöldes füst tört elő, egymásután három füstgomoly, a csendes levegőben egyenesen fölfelé emelkedve.

Ez a füst (vagy talán inkább azt mondhatnám, láng) oly világító volt, hogy a mély kékségű égboltozat s a fekete fenyőfákkal borított barna mezőség Chertsey felé hirtelen elsötétült s a füstgomolyok szétoszlása után is egészen sötét maradt. Ugyanakkor gyönge sziszegés is hallatszott.

Az üreg túlsó oldalán a zászlóvivőket feltartóztatták útjukban ezek a tünemények. A csoport kis, függélyes, fekete alakjai állva maradtak a fekete alapzaton. Mikor a zöld füst kilobbant, arcuk sápadt, zöld színt öltött; a füst eltüntével újra elhomályosodtak.

A sziszegés ekkor lassú morgásba, hosszú, hangos dübörgésbe ment át. Az üregből lassacskán egy púpos alakzat emelkedett ki. Úgy tetszett, hogy valami kísérteties fénysugár röppent ki belőle.

Nyomban ezután valóságos lángnyelvek lobbantak ki a kis csoportból s ragyogó fény szökkent egyik emberről a másikra. Mintha valami láthatatlan gázfolyamba kerültek volna, amely egyszerre fehér lángra lobbant. Mintha valamennyien hirtelen, egy pillanat alatt, tűzzé váltak volna.

Majd saját pusztulásuk világánál láttam, amint tántorogni kezdenek s a földre hullanak; távolabb álló kísérőik pedig futásnak erednek. -27-

Elképedve álltam, nem is sejtve azt, hogy ebben a távoli kis csoportban a halál szökkent egyik emberről a másikra. Csak azt éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Egy alig hallható, vakító lobbanásra egy csomó ember hosszában a földre vágódik s ott marad elterülve és amint a láthatatlan hőnyíl tovább halad, a fenyőfák tűzbe borulnak s valamennyi száraz rekettyebokor ropogva lángtömeggé válik. És a távolban Knaphill felé kigyullad hirtelen minden fa, sövény és faépítmény.

Ez a lángoló halál, ez a láthatatlan, elkerülhetetlen hőkard körös-körül lekaszált mindent gyorsan, egyfolytában. A lángbaboruló bokrokról láttam, hogy felém közeledik; de a rémület szinte megbénított. Hallottam a tűz ropogását a homokbányában. Egy ló rémülten fölnyerített; de rögtön elcsendesedett. Mintha valami láthatatlan, de szörnyű tüzes újj húzódott volna keresztül a hangafüvön köztem és a Marsbeliek között s a homokbányán túl egy görbe vonal hosszában az egész fekete talaj füstölgött és ropogott. Messze balfelől, ott, ahol a wokingi állomástól indult az út a mezőségre, valami nagy robajjal lezuhant. Nyomban rá megszünt a sziszegés és a dübörgés és a fekete púpos tárgy lassan visszasülyedt az üregbe.

Mindez oly hirtelen történt, hogy mozdulatlanul, elképedve álltam, belevakulva a lobogó fénybe. Ha ez a halál teljes kört járt volna be, feltétlenül megölt volna engem is első meglepetésemben. De elmult, engem megkímélve s egyszerre sötét, barátságtalan éjszaka vett körül.

A hullámos mezőség, kivéve a szürke, fakó országutakat, a beálló éjszaka sötétkék égboltja alatt csaknem koromfeketének látszott. Sötét volt s az emberek is hirtelen eltüntek róla. Fejem fölött kigyulladtak a csillagok s nyugatra még mindig sápadt, csaknem zöldeskék színben ragyogott az égboltozat. A fenyőfák csúcsai s a horselli háztetők éles feketeséggel -28- váltak ki az esthajnali fényből. A Marsbeliek eszközeikkel együtt láthatatlanok voltak, kivéve azt a kis árbocot, melyen szüntelenül forgott, ide-oda inogva, a tükörszerű korong. Itt-ott még füstölgött s fel-fellobbant egy-egy bokor és magában álló fa s a wokingi állomás felé fekvő házakból egy-egy lángcsomó sziporkázott fel a csendes esti levegőbe.

A szörnyű ijedelmen kívül ennyi volt az egész változás. A kis csoportnyi fekete folt a fehér zászlóval együtt kisöprődött az eleven életből s az est csendjét látszólag alig zavarta meg valami.

Az jutott eszembe, hogy segítség és védelem nélkül egyedül vagyok itt a fekete mezőségen. Egyszerre, mintha kívülről zuhant volna nyakamba, hatalmába ejtett a félelem.

Erőt véve magamon, megfordultam s bukdácsolva futottam keresztül a mezőségen.

A félelem, amely elfogott, nem okoskodásból eredt. Oktalan, vak rémületet keltettek bennem nemcsak a Marsbeliek, hanem a sötétség s a mély csend is körülöttem. Oly rendkívüli hatást gyakorolt rám és annyira megfosztott férfiasságomtól ez a rémület, hogy szaladás közben csendesen sírtam, mint valami gyerek. Futásnak eredve, nem volt többé bátorságom visszatekinteni.

Emlékszem, folyton az a különös meggyőződés forgott fejemben, hogy most, mikor már-már biztonságban voltam, az a titokzatos halál – amely oly gyors, mint a fény – utánam ugrik a henger körüli üregből s földre sút.

VI.
A hősugár a chobhami országúton.

Valóságos csoda még most is, mi módon tudnak a Marsbeliek oly gyorsan és oly nesztelenül gyilkolni. Vannak, akik azt gondolják, hogy valami úton-módon, -29- oly térben, amely teljességgel nem hővezető, intenzív meleget képesek előállítani. Ezt a meleget párhuzamos sugarakban vetítik bármely tetszésök szerinti tárgy felé, csiszolt, parabola-alakú tükör segélyével. E tükör szerkezetét nem ismerjük. A mi világító-tornyaink tükrei csak fénysugarat tudnak vetíteni. De nem volt egyáltalán véve senki sem, aki ezeket a részleteket igazolni tudta volna. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a dolog lényege valami hősugár. Láthatatlan hő, látható fény helyett. Minden gyulékony anyagot az első érintésre lángra lobbant, az ólom folyni kezd, mint a víz, a vas meglágyul, az üveg ropogva megolvad és a víz, ha hozzáér, rögtön gőzzé változik.

Az éjszakában mintegy negyven ember feküdt a csillagok világa mellett az üreg körül, megszenesedve s a fölismerhetetlenségig eltorzulva; a mezőség Horselltől Maybury-ig egész éjjel lángokban ragyogott, elhagyatva.

A mészárlás híre valószínűleg egy időben jutott el Chobhamba, Wokingba és Ottershawba. Wokingban az üzleteket csukogatták, mikor a tragédia történt és sok ember, kereskedők és mások, akiket vonzottak a hallott események, sétált keresztül a horselli hídon s a mezőségre vezető országúton a sövények között. A fiatalság, pihenve a napi munka után, ürügyül használta ezt az újdonságot – de ezt tette volna bármi más ujsággal is – és vígan sétált párosával, szokás szerint incselkedve, pajzánkodva. Az esti szürkületben csevegők hosszú sora lepte el az egész országutat…

Wokingban természetesen ekkor még csak kevesen tudtak arról, hogy a henger megnyílt, bár Henderson kerékpáros hírnököt küldött a postahivatalba, külön távirattal egyik újság számára.

A kettesével, hármasával sétálók a szabadban izgatottan beszélgető kis csoportokkal találkoztak. Mindenki a homokbánya fölött forgó tükörre bámult kiváncsian -30- s bizonyos, hogy az újonnan érkezőket is csakhamar hatalmába kerítette az izgatottság.

Félnyolc tájban, mikor a küldöttség elpusztult, több mint háromszáz ember nyüzsgött ezen a helyen azokon kívül, akik az országútról letérve közeledtek a Marsbeliek felé. Három rendőr is volt ott; az egyik lovon ült, s minden tőlük telhetőt megtettek, Stent utasítása folytán, hogy az embereket visszatartsák s elijesszék attól, hogy a hengerhez közeledjenek. Némelyek kiabáltak is azok közül az ingerlékeny üresfejűek közül, akiknek minden csoportosulás lármára és durvaságra szolgáltat alkalmat.

Stent és Ogilvy, gondolva minden eshetőségre, Horsellből nyomban, amint a Marsbeliek felbukkantak, egy század katonaságért sürgönyzött a kaszárnyába, hogy ezeket a furcsa teremtményeket minden erőszakosságtól megoltalmazzák. Azután visszatértek, hogy azt a boldogtalan véget ért küldöttséget vezessék. Pusztulásuk részleteit, a három zöld füstgomolyt, a mély morgást és a lánglobbanásokat, a tömeg épúgy írta le, mint én.

De ez a néptömeg sokkal nehezebben menekült meg nálam. Pusztán az a véletlenség mentette meg őket, hogy egy hangafűvel benőtt magaslat felfogta a hősugár alsó részét. Ha a parabola-alakú tükör néhány yarddal nagyobb magasságban forog, nem maradt volna életben senki közülök hírvivőnek. Látták a lobbanásokat és a hanyatt vágódó embereket s mintha valami láthatatlan kéz gyujtotta volna fel sorra a bokrokat, feléjük rohanva a szürkületben. És aztán az üreg dübörgéséből kihangzó süvöltéssel éppen fejük fölött surrant át a hősugár, felgyujtva az országutat szegélyező bükkfák ormait, széthasogatva a cserepeket, bezúzva az ablakokat, lángba borítva az ablakrámákat s darabokra roncsolva a sarokhoz legközelebb fekvő ház homlokzatának egy részét.

Amint a fák hirtelen kigyulladtak, a megrémült -31- tömeg pár pillanatig tétovázva állt a ropogó-sziszegő lángok között.

Égő gallyak s lángcsomókhoz hasonló levelek potyogtak sziporkázva a földre. Sok kalap és ruha is tüzet fogott. Rémes ordítás hangzott a mezőről.

Sikoltozás, jajveszékelés támadt. Hirtelen egy lovasrendőr vágtatott keresztül a zűrzavaron, kezét feje fölé kulcsolva és kiabálva.

– Jönnek! Jönnek! – sikoltott egy asszony. Egyszerre mindenki megfordult és szorítva a hátul állókat, utat igyekezett törni Woking felé. Oly vak iramodásba kezdtek, mint valami megriasztott juhnyáj. Ahol az országút a magas töltések között szűk és sötét, a tömeg összegabalyodott s kétségbeesett küzdelem támadt. Nem is menekült meg mindenki; legalább három embert, két asszonyt és egy kis gyereket, összetapostak s ott hagytak haldokolva, holtra rémülve a sötétségben.

VII.
Hogyan értem haza?

A magam meneküléséből csak arra emlékszem, hogy egy sereg fába beleütődtem s kínosan bukdácsoltam keresztül a hangafüvön. Minden növelte bennem a láthatatlan rémületet, úgy éreztem, hogy a Marsbeliek könyörtelen hőkardja fejem fölött függve, láthatatlanul ide-oda lebeg, mielőtt lecsap s életemet kioltja. Horsell és a keresztutak között jutottam ki az országútra s ezen rohantam tovább a keresztutakig.

Végre nem bírtam már tovább szaladni; az izgatottság s a heves futás annyira kimerített, hogy támolyogva lehulltam az út szélére, a gázgyár csatorna-hídjának közelében. Elestem s fekve maradtam.

Jóideig kellett ott hevernem. -32-

Végre felültem, teljesen összezavarodva. Egy pillanatig nem tudtam világosan megérteni, hogy kerültem oda. A rémület levált rólam, mint valami ruhadarab. Kalapomat elveszítettem s gallérom leszakadt inggombomról. Néhány pillanattal előbb csak három dolgot éreztem tisztán: az éjszakának, a térnek és a természetnek mérhetetlenségét, saját gyöngeségemet és szorongattatásomat s a közeledő halált. Most, mintha valami nagy változáson estem volna keresztül, hirtelen más szemmel láttam mindent. A két lelkiállapot minden átmenet nélkül követte egymást. Egyszerre csak újra visszanyertem mindennapi énemet; újra tisztességes, rendes polgárember voltam. A mezőség néma csendjét, az izgalmas menekülést, a feltörő lángokat mintha mind csak álmodtam volna. Azt kérdeztem magamtól, valóban megtörtént-e mindez? Nem tudtam elhinni.

Felugrottam s ingadozó léptekkel fölfelé ballagtam a híd meredek hajlásán. Tisztára oda voltam a csodálkozástól. Izmaim és idegeim elernyedtek. Csak támolyogtam, mintha ittas lettem volna. A híd-ív közepén egy fej, majd egy kosarat cipelő munkás alakja tűnt fel. Oldala mellett kis gyermek szaladt. Mellém érve, jó éjt kívántak. Először meg akartam szólítani őket; de aztán mégsem tettem. Dörmögtem valamit a köszöntésre és folytattam utamat a hídon.

A Maybury-hídon fehér, világló füstgomolyokat eregetve, vonat robogott keresztül délfelé. A kivilágított ablaksor hosszú hernyóhoz hasonlított. Dübörögve, kattogva rohant, míg el nem tűnt. A villaszerű házakról Napkeleti Terrasznak nevezett csinos uccácska egyik kapualjában egy csoport ember beszélgetett. Oly eleven, oly barátságos volt minden. És mögöttem! Csupa őrület, csupa fantasztikus dolog! – Lehetetlenség, – mondogattam magamban.

Talán valami rendkívüli lelkiállapot rabja lettem. -33- Nem tudom, ugyanazt tapasztaltam-e, amit a többiek. Egy-egy pillanatra valami sajátságos érzés nyomta lelkemet, mintha elszakadtam volna önmagamtól és a körülöttem levő világtól; mintha valahonnan kívülről, megfoghatatlan távolságból, a térből és az időből kiemelkedve, szemlélném e világnak minden tragikus nyomorúságát. Ez az érzés egész éjszaka ólomsúllyal nehezedett reám. Mintha álmom folytatódott volna.

De ez a zavar abból az ellentétből eredt, amely e derült világ és az ettől alig két mérföldnyi távolban ide-oda röppenő gyors halál között tátongott. A gázgyárból kihallatszott a munka zaja s a villamos lámpák ide világítottak. A beszélgető csoporthoz érve, megálltam.

– Mi hír a mezőségről? – kérdeztem.

Két férfi és egy asszony állt a kapuban.

– Mi baj? – szólt az egyik férfi felém fordulva.

– Mi hír a mezőségről? – szóltam újra.

– Hát nem onnan jön? – kérdezték a férfiak.

– Úgy látszik, az egész világ beleháborodott már a mezőségbe! – szólt közbe a kapu alatt álló asszony. – Ugyan mi lehet ott?

– Nem hallottak a Marsbeli emberekről? – kérdeztem. – A Marsbeli teremtményekről?

– Nagyon is sokat hallottunk már! – szólt újra az asszony. – Nem kérünk belőlük! – s mind a hárman nevetni kezdtek.

Éreztem, hogy meg kell bolondulnom. Dühösködtem magamban. Beszéltem nekik; de láttam, hogy hiába. Nem tudom megértetni velük, amit láttam. Szaggatott mondataimra nevetéssel válaszoltak.

– Többet is fognak még hallani róluk! – szóltam végre s tovább folytattam utamat hazafelé.

Oly zavarodott voltam, hogy feleségem, aki a kapuban várt, megrémült tőlem. Bementem az ebédlőbe, leültem, ittam egy kis bort és amint valahogyan összeszedtem magam, elmondtam neki, amit -34- láttam. A hideg ebéd már az asztalon volt; de míg beszéltem, egyikünk sem nyúlt hozzá.

– De nem szabad elfelejtenünk valamit! – szóltam, hogy rémüldöző feleségemet megnyugtassam. – Sohasem láttam még náluk nehézkesebben mozgó teremtményeket. Az üregben vannak s azokat, akik közelükbe mennek, megölhetik; de az üregből nem tudnak kiszabadulni… De mily borzasztóak!

– Ugyan ne mondd, drágám! – szólt feleségem, homlokát összeráncolva és kezét kezemre téve.

– Szegény Ogilvy! – sóhajtottam. – Gondolatnak is iszonyú, hogy ott fekszik holtan!

Feleségem legalább elhitte azt, amit beszéltem. Mikor láttam, hogy arca halotthalvány, hirtelen elhallgattam.

– Ide jöhetnek! – mondogatta újra meg újra.

Belekényszerítettem egy pohár bort s aztán megpróbáltam bátorítani.

– Alig tudnak mozogni! – szóltam.

Elkezdtem vigasztalni őt is, meg magamat is, ismételve mindazt, amit Ogilvytól hallottam, aki kifejtette előttem, mily lehetetlenség, hogy a Marsbeliek ide telepedjenek a földre. Főleg a gravitációs nehézséget hangsúlyoztam. A föld felszínén háromszor akkora a gravitáció, mint a Marson, úgyhogy a Marsbeli ember, ha izomereje ugyanaz maradna is, itt a földön háromszor súlyosabb volna. Saját teste úgy lenyomná, mint valami ólomköpenyeg. Valósággal ez volt a közvélemény. Például a Times és a Daily Telegraph is ugyanezt hangsúlyozta másnap reggel. Egyikük sem vett észre, éppen úgy, mint én, két nyilvánvalóan módosító körülményt.

A föld légkörében sokkal több oxigén és sokkal kevesebb argon van, mint a Marséban. Ennek a nagymennyiségű oxigénnak a frissítő hatása mindenbizonnyal jórészt ellensúlyozta a Marsbeliek megnövekedett testi súlyát. És másodszor elkerülte mindannyiunk figyelmét az a körülmény, hogy a -35- Marsbeliek mechanikai tudása oly fejlett, hogy szükség esetén izomerőkifejtéssel is tudnak magukon segíteni.

De ekkor még nem vettem tekintetbe e szempontokat, úgyhogy hiába okoskodtam azon, mi lesz a támadókkal. Az étel és a bor, bizalmas otthonom és az a kényszerűség, hogy feleségemet meg kellett nyugtatnom, fokról-fokra növelte bátorságomat és biztonságérzetemet.

– Bolondok voltak! – szóltam, fölemelve boros poharamat. – Veszedelmesek, mert a rémület, úgy látszik, eszüket vette. Talán az remélték, hogy itt nincsenek élő lények, vagy ha vannak is, bizonyára értelemnélküliek. A végső esetben egy bomba valamennyiüket megöli az üregben.

Az izgalmas események hatása alatt érzékeim kétségkívül betegesen érzékenyek voltak. Most is rendkívül elevenséggel emlékszem még erre az ebédre. Drága nőmnek édes arca, amint a vörös lámpafényben aggodalommal telve tekint rám, a fehér abrosz az ezüst service-szel és az üvegekkel, – abban az időkben még a bölcsészek is megengedhettek maguknak egy kis fényűzést, – bíborpiros borral telt poharam fényképszerű éles tisztasággal áll előttem most is. Ott üldögéltem az asztal mellett, cigarettára gyujtva, ebéd után; sajnálkoztam Ogilvy hamarkodásán s bosszankodtam a rövidlátó ijedtségen, amelyet a Marsbeliek okoztak.

Nagyon hasonlíthattam valami tiszteletreméltó mauritiusi dodo-madárhoz. Ez is úrnak érezte magát fészkében s a vadhúsra éhes, kegyetlen hajóscsapat megérkezéséről beszélgetve bizonyára így szólt feleségéhez:

– Agyonvagdaljuk őket holnap csőrünkkel, kedvesem!

Nem tudtam még, hogy nagyon sok rendkívüli, borzalmas nap elteltéig ez volt az utolsó civilizált ebédem. -36-

VIII.
Péntek éjjel.

Mindama rendkívüli, csodálatos dolgok között, amik ezen a pénteken történtek, legkülönösebb volt előttem az a látvány, hogyan olvadtak egybe a mi társadalmi szervezetünk mindennapi szokásai azoknak az eseményeknek kezdetével, amelyek e társadalmi rend teljes fölforgatására irányultak. Ha valaki péntek éjjel öt mérföld sugarú kört írt volna le a wokingi homokbányák körül, alig hiszem, hogy e körön kívül csak egy oly emberi lényt is talált volna – eltekintve a mezőn halva fekvő Stentnek, a három szegény kerékpárosnak és a többi londoni halottnak rokonaitól – akinek kedélyére vagy szokásaira a jövevények, bár a legcsekélyebb mértékben, zavarólag hatottak volna. Természetesen sokan voltak, akik hallottak a hengerről s beszélgettek is róla a pihenés perceiben; de az bizonyos, hogy a henger távolról sem okozott oly szenzációt, mint egy Németországhoz intézett ultimátun okozott volna.

Szegény Henderson táviratát, a lövedék födelének fokozatos lecsavarásáról, Londonban aznap este kacsának tartották; s az esti lap, miután Hendersontól, akit megöltek, hiába kérte táviratilag – hiszen Henderson meghalt – az első hír megerősítését, elhatározta, hogy nem ad külön kiadást.

Sőt az emberek nagy többsége még az öt mérföldnyi körön belül is teljesen érzéketlen maradt. Leírtam már annak a két férfinak s az asszonynak a viselkedését, akikkel beszédbe ereszkedtem. Az emberek az egész kerületben ebédeltek és vacsoráztak; a munkások kertjeikben dolgozgattak a napi fáradalom után, a gyermekeket ágyba fektették, a fiatalság szerelmeskedve sétált az uccákon, a diákok a könyveket bujták.

Lehet, hogy a falukban összedugták a fejüket az uccán az emberek, a korcsmákban az új tárgyról -37- folyt a vita s itt-ott egy hírhordó, vagy éppen az eseménynek egy-egy szemtanúja izgalmat, lármát, futkosást okozott; de az emberiség túlnyomó része époly nyugodtan végezte a mindennapi munkát, az evést, az ivást, az alvást, mint máskor, beláthatatlan évek óta, mintha a Mars bolygónak híre-hamva sem volna e térben. Sőt még a wokingi állomáson, Horsellben és Chobhamban is így volt.

A wokingi állomáson még késő éjszaka is vonatok érkeztek, indultak, vagy tolódtak a melléksínekre, utasok szálltak ki és várakoztak; egyszóval, minden a rendes kerékvágásban haladt. Egy gyerek kijött a városból s kijátszva Smith monopóliumát, újságot árult, tele a délutáni hírekkel. A poggyászkocsik lármája, a gépek éles füttye összevegyült kiáltásaival: «Emberek a Marsról!» Kilenc óra körül izgatott emberek érkeztek az állomásra, hihetetlen hírekkel; de néhány berugott ember nagyobb zavart okozott volna. A London felé robogó emberek, kitekintve a kocsik ablakából a sötétségbe, Horsell irányában fel-fellobbanó, elenyésző szikrákat, vöröses fényt vettek észre; közelebb érve, magasba gomolygó füstszalagot is láttak; de alig gondoltak komolyabb dologra, mint valami pusztai tűzre. Csupán a mezőség szélei körül támadt egy kis zavar. Öt-hat villa leégett Woking határában. A három szomszéd falunak a mezőségre nyíló végén minden házban világosság volt s az emberek hajnalig virrasztottak.

A chobhami és a horselli hídon egész éjjel kíváncsi tömeg nyüzsgött, nyugtalankodva. Az emberek jöttek, mentek; de a két híd mindig tömve maradt. Néhány merész egyén, amint később kiderült, a sötétségben a Marsbeliek közelébe nyomult; de ezek többé nem tértek vissza, mert hébe-korba a mezőséget, mint valami hadihajó fényszórójának világa, fénysugár söpörte végig, melyet nyomon követett a hősugár. A tágas mezőségen, amely egyébként néma volt és elhagyatott, a megszenesedett holttestek -38- egész éjjel és másnap egész nap ott hevertek. Sokan azt mondták, hogy az üregből kalapácsütések zaja hangzott ki.

Így telt el péntek éjszaka. Középütt ott volt a henger, belefúródva, mint valami mérgezett nyíl, megöregedett földünk kérgébe. De a méreg még nem igen működött. A henger körül a néma, helyenként füstölgő mező; ezen elszórva egypár sötét, homályosan látható, eltorzulva heverő alak. Itt-ott egy-egy égő bokor vagy fa. Ennyi volt az egész. A mezőség szélén volt némi izgalom, de a méreg által okozott gyulladás egyelőre nem terjedt még tovább. A nagyvilágban úgy folyt tovább az élet, mint beláthatatlan évek óta. A harci láz, amely csakhamar megakasztotta a vérkeringést, megbénította az idegeket és összeroncsolta az agyat, most még csak lappangott.

A Marsbeliek egész éjszaka kalapácsoltak és dörömböltek, álmatlanul, fáradhatatlanul készítve gépeiket. Időnként újra meg újra zöldesfehér füstgomolyok szálltak fel az üregből a csillagos égboltozat felé.

Tizenegy óra tájban egy század katonaság vonult át Horsellon s kordont formálva, a mezőség szélén helyezkedett el. Később egy másik század Chobhamon vonult keresztül s a mezőség északi oldalán állt sorfalat. Az Inkermann-kaszárnya több tisztje ott járt a mezőségen már napközben. Egyikök, Eden őrnagy, mint jelentették, elveszett. Az ezredes maga is kiment a chobhami hídra éjféltájban és szorgalmasan kérdezősködött a hídon álldogáló tömegben. A katonaság vezetői bizonnyal érezték a helyzet komolyságát. A reggeli lapok azt ujságolták, hogy éjfél felé Aldershotból egy század huszár, két Maxim-ágyú s a Cardigan-ezredből mintegy 400 ember indult a mezőségre.

Éjfélután néhány másodperccel a chertseyi és wokingi úton nyüzsgő tömeg egy csillagot látott az -39- égből lehullani északnyugat felé a fenyő-erdőbe. Zöldes fénnyel csapott le, nyári villámláshoz hasonló lobbanást okozva.

A második henger volt.

IX.
Kezdődik a harc.

Szombat a bizonytalanság napja volt. A nyomasztó forróságba belebágyadtunk. A barométer, mint hallottam, gyors ingadozást mutatott. Én nem igen tudtam aludni; de a feleségem jól aludt. Korán fölkeltem. Reggeli előtt kimentem a kertbe és hallgatóztam. De hiába. A mezőség felől csak egy pacsirta hangja hallatszott.

A tejesember jött, mint rendesen. Hallottam kocsijának zörgését s körülmentem az oldalkapuhoz, hogy megkérdezzem tőle a legújabb híreket. Elmondta, hogy a Marsbelieket az éj folyamán katonaság zárta körül s hogy ágyúkat is várnak. Amíg beszélt, barátságos, bátorító hang ütötte meg fülemet; hallottam, amint Woking felé robog a vonat.

– Nem fogják megölni őket, – szólt a tejes, – ha elkerülhetik.

Szomszédom kertjében foglalatoskodott; egy darabig elbeszélgettem vele s azután beballagtam reggelizni. A reggel fölötte rendesen telt el. Szomszédomnak az volt a véleménye, hogy a csapatok a nap folyamán vagy elfogják, vagy elpusztítják a Marsbelieket.

– Kár, hogy oly megközelíthetetlenül viselkednek, – mondta. – Nagyon érdekes volna megtudni, hogyan élnek egy másik bolygón; tanulhatnánk egyetmást.

A kerítéshez érve, megkínált egy marék szamócával. Szenvedélyes, de bőkezű kertész volt. Egyidejűleg elmondta, hogy a byfleeti golfpálya körül a fenyő-erdő lángban áll. -40-

– Azt mondják, – így szólt, – hogy ott zuhant le a párja annak az átkozott valaminek, a második. De egy is elég belőle, annyi bizonyos. A biztosító társaságoknak szép pénzébe fog kerülni, míg újra rend lesz.

Mialatt így beszélt, jóízűen nevetett.

– Az erdő még folytonosan ég, – folytatta s figyelmeztetett a felszálló füstfelhőkre. – A föld napokon át égetni fogja a talpukat, mert a talaj tőzeges és vastag levélréteg borítja.

Ezután elkomolyodva, a «szegény Ogilvy»-ról kezdett beszélni.

Reggeli után ahelyett, hogy munkámat folytattam volna, elhatároztam, hogy kiballagok a mezőségre. A vasúti híd alatt egy csapat katonára akadtam. Árkászok voltak, azt hiszem. Keskeny, kerek sipkájuk volt; kigombolt piros zubbonyuk alól kilátszott kék ingük. Sötét bugyogóban s rövid bakancsban voltak. Tudatták velem, hogy senkinek sem szabad átmenni a csatornán.

A híd felé tekintve, láttam, hogy az országúton egy Cardigan-ezredbeli katona áll őrt. Egy darabig beszélgettem a katonákkal; elmondtam nekik, hogy előtte való este láttam a Marsbelieket. Közülök senki sem látta még őket; alig volt fogalmuk róluk, úgyhogy elhalmoztak kérdéseikkel. Nem tudták, ki rendelte el a csapatok mozgósítását, s az volt a véleményük, hogy a főparancsnokságon nagy vita keletkezett. A közönséges árkász sokkal képzettebb a közkatonánál s az én embereim meglehetős éleselműséggel vitatták meg az esetleges összeütközés eshetőségeit. Lefestettem nekik a hősugarat és ők rögtön tárgyalásba ereszkedtek maguk között.

– A’mondó vagyok, hogy elfödve közelükbe kell csúszni s azután rajtuk ütni, – szólt az egyik.

– Ugyan eredj! – szólt erre a másik. – Mi mögé bujnál, hogy meg ne gyulladj? Csak könnyebben megsülne az ember! A legegyszerűbb volna -41- olyan közel menni hozzájuk, amennyire a terep megengedi s aztán futóárkot húzni.

– Ördög vigyen az árkaiddal! Mindig csak árkokat akarsz; kár, hogy nem tengeri nyúlnak születtél, Snippy.

– Aztán van nekik nyakuk is? – kérdezte hirtelen egy harmadik, egy gondolatokba mélyedt, kis, fekete ember, pipáját szopogatva.

Újra leírtam a Marsbelieket.

– Polipok! – szólt erre, – csak azok lehetnek. Nem emberre, hanem halra vadászunk most!

– Nem is gyilkosság leütni ilyen fenevadakat! – szólt az első katona.

– De miért is nem bombázzuk agyon az átkozottakat, hogy egyszerre végük legyen? – szólt a kis, fekete ember. – Ki tudja, mi mindent terveznek!

– Hát hol a bomba? – szólt az előbbi. – Nincs is rá idő! Roham kell ide, én csak annyit mondok, mentül előbb pedig!

Így vitatkoztak tovább.

De nem akarom az olvasót kifárasztani e hosszú reggel és a még hosszabb délután leírásával. Sehogy sem sikerült végigpillantanom a mezőségen, mert még a horselli és a chobhami templomtornyokat is katonai méltóságok tartották megszállva. Megszólítottam egypár katonát, de ezek nem tudtak semmit; a tisztek el voltak foglalva és titkolóztak. Az emberek a városban újra biztonságban érezték magukat a katonaság védelme alatt. Marshalltól, a tőzsdéstől, hallottam, hogy a fia is a mezőségen fekszik a halottak között. A katonaság felszólítására Horsell környékén elzártak mindent s az emberek eltávoztak a házakból.

Két óra felé hazamentem délebédre. Nagyon ki voltam fáradva, mert, mint már említettem, nyomasztó forróság volt. Hogy felfrissüljek, délután hideg vízben megfürdöttem. Fél négy óra tájban újra az állomásra mentem esti lapot venni, mert a reggeli -42- lapokban nem volt más, mint Stent, Henderson, Ogilvy és a többiek pusztulásának felületes leírása. A lapban alig találtam olyasmit, amit nem tudtam. A Marsbeliekből egy hüvelyknyit sem lehetett látni. Úgy látszik, nagyon el voltak foglalva; a kalapácsolás folytonosan tartott s az üregből szünet nélkül gomolygott a füst. Bizonnyal ütközetre készülődtek. «Újra megkísérelték jelekkel az érintkezést; de eredménytelenül», – írták a lapok egyhangúlag. Mint egy árkásztól hallottam, valaki egy árokból hosszú póznára tűzött lobogót lengetett. A Marsbeliek annyit törődhettek az effélével, mint mi a tehénbőgéssel.

Megvallom, hogy ez a fegyverkezés, ez a készülődés nagyon felizgatott. Képzeletem harciasra vált s furcsábbnál furcsább módon verte le a támadókat. Fölelevenedtek diákkorom hősies harci álmai. A küzdelem nagyon egyenlőtlennek tetszett. Ellenségeink fölötte gyámoltalanoknak tűntek fel üregükben.

Három óra tájban ágyúzni kezdtek Chertsey vagy Addlestonne felől. Megtudtam, hogy a füstölgő fenyőerdőt bombázták, ahol a második henger lezuhant, azt remélve, hogy szétzúzzák, mielőtt megnyílik. Öt óra volt már, mikor egy tábori ágyú, amelyet az első henger ellen küldtek, Chobhamba érkezett.

Este hat óra körül, mikor éppen teánál ültem feleségemmel a lugasban, élénken tárgyalva a küszöbön álló csatát, tompa roppanást s rögtön rá tüzelést hallottam a mezőségről. Rá nyomban erős sistergő reccsenés hallatszott közvetlen közelünkben, hogy a föld megreszketett belé. Kiugorva a pázsitra, láttam, hogy az Oriental College-t környező fák koronája füstös, vörhenyes lángba borul s oldalt a kis templom tornya rombadől. A mecset oromzata eltűnt s a kollégium teteje olyan volt, mintha száztonnás ágyúból bombáztak volna. Egyik kéményünk megreccsent, -43- mintha lövés érte volna, lezuhant, egy része végig gurult a cserepes tetőn s a virágágy dolgozó szobám ablaka alatt tele lett vörös törmelékkel.

Nőm és én elképedve állottunk. Hirtelen felvillant agyamban, hogy most a Maybury domb teteje a Marsbeliek hősugarának vonalába esik, mert a kollégium már nincs előtte.

Megragadtam feleségem karját és minden teketória nélkül kiszaladtam vele az országútra. Aztán kihoztam a cselédet, odaszólva neki, hogy magam megyek föl az emeletre ládájáért, amelyért kiabált.

– Lehetetlen itt maradnunk! – mondtam.

Eközben a mezőn a tüzelés egy percre újra megkezdődött.

– De hová menjünk? – kérdezte feleségem rémüldözve.

Megdöbbenve gondolkoztam. Majd eszembe jutottak leatherheadi rokonai.

– Leatherheadbe! – feleltem, túlharsogva a lármát.

Feleségem félrefordulva, lenézett a dombról. Az emberek ijedten szaladtak ki házaikból.

– Hogy jutunk Leatherheadbe? – kérdezte.

A domb alján egy szakasz huszár nyargalt keresztül a vasúti híd alatt. Három közülük bevágtatott az Oriental College nyitott kapuján; más kettő leszállt s házról-házra futkosott. A nap vérvörös világgal sütött keresztül a fák koronájából felszálló füstön s barátságtalan, komor fényt vetett mindenre.

– Itt állj meg, – szóltam, – itt jó helyen vagy!

És hirtelen elrohantam a «Tarka kutya» felé, mert tudtam, hogy a korcsmárosnak van lova és egy kétkerekű kocsija. Szaladtam, mert tisztában voltam vele, hogy egy perc mulva a dombnak ezen az oldalán mindenki költözködni akar majd. A korcsmáros a söntésben állt s fogalma sem volt arról, mi történik háza mögött. Valaki, háttal felém fordulva, beszélt vele. -44-

– Egy aranyat kérek, – szólt a korcsmáros. – Aztán meg kocsisom sincs!

– Két aranyat adok! – szóltam az idegen vállán keresztül.

– Miért ad két aranyat?

– És éjfélre visszahozom! – folytattam.

– Uram Isten! – szólt a korcsmáros. – Mi lelte? Disznómra alkuszom! Két aranyat ad s vissza is hozza? Mi történt?

Sebtiben elmagyaráztam, hogy távoznom kell s így megkaptam a kocsit. Az eszembe sem jutott, hogy a korcsmárosnak is távoznia kellett. Csak arra volt gondom, hogy rögtön hozzá jussak a kocsihoz. Kihajtottam, le az országúton s a kocsit feleségem és a szolgáló őrizetére bízva, beszaladtam a házba és egyet-mást, ami értékes volt, egyebek közt az ezüstneműt is, összekapkodtam. A ház alatt a domboldalon égtek már a bükkfák és a kerítés az országut felé vörös lángokban lobogott. E közben az egyik gyalogos huszár házról-házra szaladt s felszólította az embereket a távozásra. Éppen előttem rohant el, mikor abroszba burkolt kincseimet cipelve, kiléptem a kapuból. Utána kiáltottam:

– Mi újság?

Visszafordult, rám bámult, olyasvalamit kiáltott, hogy «kifelé másznak valami födőféle alatt» s tovább rohant a dombtetőn levő ház kapuja felé. Hirtelen fekete füstroham lepte el az országutat, elfödve őt szemeim elől. Szomszédom ajtajához rohantam, hogy meggyőződjem, igaz-e, hogy a felesége is vele ment Londonba. A ház csakugyan be volt zárva. Ujra házamba mentem, mint igértem, a szolgáló ládájáért. Kicipeltem, odaerősítettem melléje a kocsi hátulján s megkapva a gyeplőt, felugrottam feleségem mellé a bakra. A következő pillanatban kijutottunk a füstből és a lármából, lefelé ügetve a Maybury domb tulsó oldalán, Ó-Woking irányában.

Nyugalmas, napos táj terült el előttünk. Távolabb -45- az országutat jobbról-balról búzaföld szegélyezte. Maybury nagy vendéglője előtt ide-oda lóbálódzott a cégér. Az orvos kocsija előttünk haladt. A domb alján hátrafordultam, hogy még egyszer végignézzek azon a vidéken, ahonnan távoztam. Vörös tűzsziporkák szállongtak a feketén gomolygó füstcsomók között a csendes levegőben, sötét árnyékot vetve a fák zöld koronáira, kelet felé. Olykor egy-egy tűzsugár tört keresztül a füstön, amely nagy messzeségbe széthúzódott már keleten a byfleeti fenyőerdőig, nyugaton pedig Wokingig. Az országutat felénk rohanó emberek lepték el. És a forró, nyugodt levegőben távoli, de azért egészen tisztán kivehető gépfegyver kattogása hallatszott, amely azonban hirtelen elnémult. Közbe-közbe meg-megújult a puskaropogás. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek felgyujtottak mindent, ami beleesett hősugaruk körébe.

Ügyetlen kocsis létemre minden figyelmemet elsősorban a lóra kellett fordítanom. Mikor újra hátrafordultam, a második magaslat elfödte előlem a fekete füstöt. Ostorral hajszoltam a lovat s megeresztett gyeplővel vágtattunk, míg Woking és Send hátunk mögé nem került. Woking és Send között utólértem s elhagytam az orvost.

X.
A viharban.

Leatherhead körülbelül tizenkét mérföldnyire van a Maybury-dombtól. Pyrfordon túl tele volt a lég a buja rétek fölszálló szénaillatával s két oldalt sövények húzódtak végig mosolygó csipkerózsákkal. A heves tüzelés, amely akkor tört ki, mikor lefelé hajtottunk a Maybury-dombról, oly hirtelen megszünt, mint ahogy kezdődött. Az este békét és nyugalmat lehelt. Kilenc óra tájban minden baj nélkül -46- Leatherheadbe értünk. A lovakat egy óra hosszáig pihentettem. Ezalatt megvacsoráztam az unokatestvéreméknél s rájuk bíztam feleségemet.

Feleségem gondolatokba mélyedve hallgatott az egész úton. Úgy látszott, rossz sejtelmek gyötörték. Bátorítottam, kimutatva, hogy a Marsbelieket rendkívüli súlyuk annyira az üreghez láncolja, hogy legfölebb egy kis darabra mászhatnak ki belőle. De feleségem mindenre csak igennel vagy nemmel válaszolt. Ha nem tettem volna igéretet a korcsmárosnak, azt hiszem, nagyon könyörgött volna, hogy éjszakára maradjak ott Leatherheadben. Bár ott maradtam volna! Úgy emlékszem, hogy arca nagyon sápadt volt, mikor elváltunk.

Egész nap lázas izgatottság uralkodott rajtam. Valami harci lázhoz hasonló érzés pezsgett ereimben, aminő néha-néha hatalmába szokta ejteni a művelt államokat, s őszintén szólva, nem igen bántam, hogy még az éjjel vissza kellett mennem Mayburybe. Szinte féltem attól, hogy az a lövöldözés, amelyet hallottam, a támadó Marsbeliek végét jelenti. Legjobban az a körülmény jellemzi lelkiállapotomat, hogy csaknem kívánkoztam a halálos veszedelem után.

Körülbelül tizenegy óra volt, mikor visszaindultam. Az éjszaka várakozásom ellenére sötét volt; amint a kivilágított folyosóból kiléptem, valósággal feketének tűnt fel. Oly nyomasztó volt a forróság, mint nappal. A magasban a felhők gyors mozgással kavarogtak, bár körülöttünk szellő sem rezdítette meg a bokrokat. Az unokatestvérem legénye meggyujtotta a kocsin mind a két lámpát. Szerencsémre nagyon jól ismertem az utat. Feleségem a kivilágított kapu alatt állt s aggódó pillantásokat vetett rám, míg fel nem ugrottam a bakra. Ekkor hirtelen megfordult és bement, otthagyva a rokonokat, akik egymás után szerencsés utat kívántak.

Egy darabig eleinte rám is átragadt feleségem félelme; -47- de gondolataim csakhamar visszatértek a Marsbeliekhez. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy folyt le az esti küzdelem. Azt sem tudtam, mi idézte elő oly hirtelen az összeütközést. Ockhamon hajtva keresztül (mert ebben az irányban tértem vissza, nem Send és Ó-Woking felé), vérvörös fényt vettem észre a nyugati láthatáron. Amint közeledtem, a fény lassan a magasba emelkedett. A kavargó fellegek, a gyülemlő vihar előjelei, fekete és vörös füstgomolyokkal keveredtek össze.

Ripley főuccája elhagyatott volt s a faluban egy-két kivilágított ablakon kívül nyoma sem volt az életnek; de ahol az út Pyrfordba fordul, csaknem belehajtottam egy csoport emberbe, akik háttal álltak felém. Elhajtottam mellettök a nélkül, hogy megszólítottak volna. Nem tudom, tudtak-e arról, mi történik a domb túlsó oldalán, s azt sem tudom, vajjon a hallgatag házakban, amelyek mellett elhajtottam, aludtak-e az emberek, biztonságban érezve magukat, puszták és üresek voltak-e a házak, vagy virrasztottak-e bennök nyugtalankodva, rettegve az éjszakában.

Ripley és Pyrford között, a Wey völgyében eltűnt előlem a vörös fény; de amint felhajtottam a pyrfordi templomon túl levő kis magaslatra, a fény újra elém került. A fejem fölött függő vihar első szele végigborzongatta körülöttem a fákat. A pyrfordi templom órája éjfélt ütött mögöttem, mikor a Maybury-domb sziluettjét megláttam. A fák s a háztetők éles feketeséggel váltak ki a vörös fényből.

Hirtelen sárgazöld fény ömlött végig mögöttem az országúton, úgyhogy a messzeségben láttam a fákat Addlestone felé. A gyeplő megrándult a kezemben. Láttam, amint a kergetőző fellegeket valami zöldes tűzszalag hasította keresztül, amely, hirtelen bevilágítva a felhők zavaros összevisszaságát, lehullt baloldalt a mezőre. A harmadik hulló csillag volt! -48-

Nyomban rá kipattant a gyülemlő viharból a villám. Az erős ellentét következtében vakító ibolyaszíne volt. Olyat dörgött, mintha valami óriási rakétát sütöttek volna ki fejem fölött. Lovam beleharapott a zabolába és vágtatni kezdett.

A Maybury-domb aljához vezető szelíd lejtőn ügettünk lefelé. Amint a villámlás megkezdődött, egyfolytában követték egymást a lobbanások. Sohasem láttam még ily sűrű villámlást. A szakadatlan dörgések, amelyeket valami különös recsegés kísért, mintha valami működésben lévő óriási villanygépből pattantak volna ki, egészen máskép hangzottak, mint a rendes mennykőcsapások. A lobogó fény vakított és kábított s ritkás hegyes jégeső verdeste arcomat, amint lefelé hajtottam a lejtőn.

Eleinte nem igen láttam egyebet, mint magam előtt az országutat; de hirtelen valami megragadta figyelmemet, ami sebesen mozgott lefelé a Maybury-domb szemben lévő lejtőjén. Az első percben azt gondoltam, hogy valamelyik nedves háztető; de a szakadatlan villámlás fénye mellett láttam, hogy nagy gyorsasággal gördül előre. Vizió, pillanatnyi káprázat volt a sötétben; de rögtön rá villámlott, hogy szinte nappali fény támadt, s ott láttam magam előtt tisztán, élesen, ragyogóan a dombtető közelében fekvő árvaház vörös falait, a fenyőfák zöld koronáit és ezt a megfoghatatlan valamit.

S mi volt ez a valami!? Hogy írjam le? Házmagasságú, rémséges háromláb, amely keresztül lépdelt a fiatal fenyőfákon, félrevagdosva őket útjában; járó gépezet csillogó fémből, most már a mezőségen lépdelve; acél lánckötelek lógtak le róla s amint haladt, csattogása összevegyült a mennydörgések lármájával. Villámlott s tisztán látszott egy percre, amint egy lábon az úton állt s két lábát a levegőbe emelte. Eltűnt, de rögtön rá újra villámlott s a háromláb száz yarddal közelebb volt. El tudtok képzelni egy fejéshez való óriási széket, amint erőszakkal -49- tovább gördítik a földön? A villanások fénye mellett körülbelül ezt a benyomást tette rám. Csakhogy a fejéshez való szék helyébe képzeljetek egy három lábon álló hatalmas géptömeget.

Egyszerre csak, mint mikor az ember kétfelé hajtja a törékeny nádat, ha keresztül akar törni rajta, a fenyőerdő fái kétfelé nyíltak előttem, egy nyesésre végig zuhantak a földön, s egyenesen felém rohanva, a rémséges háromláb párja bukkant elő. S én éppen feléje vágtattam! Amint a második szörnyeteget megpillantottam, teljesen elvesztettem lélekjelenlétemet. A nélkül, hogy a fékezésre gondoltam volna, oly erővel rántottam jobbra lovam fejét, hogy a következő pillanatban a kocsi ráfordult a lóra, a rúd szétroppant, én oldalt kirepültem a kocsiból s belezuhantam egy pocsolyába.

Azonnal feltápászkodtam s lábammal folyton a vízben, egy rekettyebokor alatt húzódtam meg. A ló mozdulatlanul hevert (szegény pára! nyakát törte) s a villámok fényében láttam a fölfordult kocsi fekete derekát s a lassan még mindig forgó kerék sziluettjét. A következő pillanatban a rengeteg mechanizmus mellettem lépkedett el, föl a dombon Pyrford felé.

Közelebbről hihetetlenül különösnek tűnt föl s mozgása közben többnek látszott egyszerű értelmetlen gépezetnél. Mindenesetre gépezet volt; menetközben meg-megzörrentek érclábai; furcsa teste körül lebegve, csörögve, hosszú, hajlékony, csillámló tapogatószervek lógtak, amelyek közül az egyik egy fiatal fenyőt ragadott meg. A gépezet, amint tovább lépdelt, az utat gondosan megválasztotta s az a sárgaréz csuklya, amely belőle kiemelkedve ide-oda mozgott, az első pillanatra maga körül tekintgető fejnek a benyomását tette rám. A gép hatalmas teste mögött óriási halászkosárhoz hasonló fehér érctömeg látszott s amint a szörnyeteg mellettem elrohant, eresztékeiből zöld füstcsomók gomolyogtak ki. Egy pillanat mulva messze járt tőlem. -50-

Ennyi volt az, amit láttam, mindent nagyon határozatlanul, mert amint a villámok ki-kilobbantak, a vakító fényesség szüntelenül sűrű fekete árnyakkal váltakozott.

A gépezet haladásközben ujjongó, süketítő ordítást hallatott: «Elú! Elú!», túlharsogva a mennydörgést; a következő pillanatban utólérte társát s félmérföldnyire tőlem, ráhajolt valamire a mezőségen. Kétségtelen, hogy az a valami ott a mezőségen a harmadik volt a tiz henger közül, amelyet a Marsból lőttek ki földünkre.

Pár pillanatig fekve maradtam az esőben és a sötétségben s a megújuló villámok fénye mellett oda bámultam ezekre az ércszörnyetegekre, amint a sövényeken keresztül lépdeltek a messzeségben. Ritkás jég kezdett hullani. A szörnyetegek hol homályba vesztek, hol tisztán látszottak. Olykor szünet állt be a villámlásban s az éjszaka teljesen elnyelte őket.

Fölülről a jégben, alulról a pocsolyás vízben álltam. Jóideig eltartott, míg elképedésemből némileg felocsudva, arra gondoltam, hogy felmászom a töltésre valami szárazabb helyre s általán véve, míg eszembe jutott, hogy halálos veszedelemben forgok.

Nem messze tőlem egy egyszobás kis zsellér-fakunyhó volt, amelyet krumpliskert vett körül. Végül feltápászkodtam s meglapulva és kihasználva minden kis fedezéket, a kunyhó felé szaladtam, zörögtem az ajtón, de senki sem hallotta, ha ugyan volt valaki a kunyhóban. Kisvártatva abbahagytam a zörgetést s az út nagyobb részén egy árkot használva fel, csúszva-mászva eljutottam a Maybury felé elnyúló fenyőerdőbe, a nélkül, hogy a gépszörnyetegek észrevettek volna.

Az erdő védelme alatt, nedvesen, dideregve saját házam felé nyomultam tovább. A fák között igyekeztem rábukkanni a gyalogösvényre. Nagyon sötét volt az erdőben, mert most már ritkábban villámlott s a jégeső, amely úgy zuhogott, mint a hegyipatak, -51- a sűrű lombozat résein oszloposan tört keresztül.

Ha tisztában lehettem volna a látott dolgok jelentőségével, bizonyára Byfleeten keresztül a chobhami út felé törekedtem volna, vissza Leatherheadbe, feleségemhez. De a sok rendkívüli dolog között, ami az éjjel történt körülöttem s abban a nyomorúságban, amelybe egész szervezetem jutott, nem is gondoltam erre. Össze voltam törve, el voltam csigázva, bőrig áztam, belesiketültem és belevakultam a viharba.

Valami határozatlan gondolatom volt, hogy jó volna házamba menni. Ez volt az egyedüli ösztön, amely bennem működött. A fák között botorkálva, beleestem egy árokba, térdemet belevágtam valami karóba s végre kiláboltam az útra, amely a kollégiumtól lefelé vezet. A szó szoros értelmében ki kellett lábolnom, mert a vihar árja magával ragadva a homokot, iszapos hegyi patakban zuhogott le a domboldalon. Ekkor a sötétben egy férfi botlott belém, úgyhogy hátratántorodtam.

Rémülten felkiáltva félreugrott s elrohant, mielőtt annyira összeszedhettem volna magamat, hogy megszólítsam. A vihar éppen ezen a helyen oly erővel dühöngött, hogy a legnagyobb erőfeszítésembe került felfelé menni a domboldalon. A baloldali kerítés mellé szorultam s a palánkokba fogózva, törtettem előre.

A dombtető közelében megbotlottam valami puha tárgyban. A villám lobbanásai mellett lábaim között fekete posztócsomót s egypár csizmát láttam. Mielőtt tisztán ki tudtam volna venni, hogyan fekszik az az ember, akibe belebotlottam, a villámfény kilobbant. Állva maradtam s vártam a következő lobbanást. Erőteljes férfi volt, egyszerű, de nem szegényes ruhában. Feje begörbült teste alá. Összekuporodva hevert, szorosan a kerítés mellett, mintha erősen hozzávágódott volna. -52-

Leküzdve azt a természetes ellenszenvet, amelyet mindenki érez, aki sohasem ért még holttesthez, lehajoltam és hátára fordítottam, hogy szívéhez férjek. Halott volt. Nyilvánvalóan nyakát szegte. Harmadszor villámlott s megláttam arcát. Talpra ugrottam. A «Tarka kutya» korcsmárosa volt, akitől kölcsön vettem a kocsit.

Vigyázva keresztül léptem rajta s rohantam fölfelé a dombtetőre, el a rendőrállomás és a kollégium mellett, házam felé. A domboldalon nem égett semmi, bár a mezőségről még egyre idevilágított a vörös fény s vöröses füstgomolyok viaskodtak a szakadó jégesővel. Amennyire a villámlás fénye mellett elláthattam, a körülöttem fekvő házak teljesen épen álltak. A kollégium mellett valami fekete rakás hevert az országúton.

Az országútról, a Maybury-híd felől, hangokat és lábdobogást hallottam, de nem volt bátorságom kiáltani, vagy odamenni. Kapukulcsom segítségével beléptem házamba, a kaput betettem, bezártam és elreteszeltem s a lépcső aljáig botorkálva, leültem. Magam előtt láttam folyton a hosszú léptekkel haladó érc-szörnyetegeket s a kerítéshez vágódott holttestet.

Ott kuporogtam a lépcső alján, hátamat a falhoz támasztva s iszonyúan dideregve.

XI.
Az ablakban.

Említettem már, hogy valahányszor nagy izgalmak ejtettek rabul, izgatottságom rendesen magamagát emésztette fel. Egy idő mulva fölfedeztem, hogy fázom, át vagyok ázva és hogy körülöttem apró víztócsák borítják a lépcsőre felfutó szőnyeget. Csaknem gépiesen fölemelkedtem, bementem az ebédlőbe, megittam egy kis whiskyt és átöltözködtem. -53-

Ezután fölmentem a lépcsőn dolgozó-szobámba; de hogy miért, azt nem tudom. Dolgozószobám ablaka a fák és a vasútvonal fölött a horselli mezőség felé nyílt. Annyira siettünk a távozással, hogy ez az ablak nyitva maradt. A folyosó sötét volt s a szobában, amint benyitottam, áthatatlan sötétség fogadott, az ablakkeretbe foglalt kilátás éles ellentéteül. Megálltam az ajtóban.

A mennydörgés megszünt. A keleti kollégium tornyai és körülötte a fenyőfák nem voltak már sehol s nagyon messze élénkvörös világosságban látható volt a mezőség a homokbányák körül. A világosságban óriási fekete alakok, furcsák és groteszkek, sürögtek-forogtak ide-oda.

Mintha arrafelé az egész vidék égett volna – egy széles domboldalon apró lángnyelvek libegtek, csavarodtak az enyésző vihar szélrohamaiban, vörös visszfényt vetve a magasban nyargaló felhőkre. Hébe-korba valami közelebbi tűzből füstgomolyok hömpölyögtek tova az ablak előtt, elfödve a Marsbelieket. Nem láthattam, hogy ezek mit csinálnak, sem azt nem láttam tisztán, hogy milyenek, sem azt, hogy mik azok a fekete tárgyak, amiken szorgalmasan dolgoztak. A közelebbi tüzet sem láthattam, bár visszfénye ott táncolt a dolgozószoba falán és mennyezetén. Éles, gyantás égésszag terjengett a levegőben.

Az ajtót nesztelenül betéve, az ablak felé közeledtem. E közben a kilátás kiszélesedett jobbra a wokingi állomást környékező házakig, balra a megszenesedett, feketére vált byfleeti fenyőerdőig. Lefelé végig a domboldalon és a vasút mentén egészen a híd közeléig világosság volt. A Maybury-országút mentén s az állomás közelében levő uccák hosszában a legtöbb ház égő romokban hevert. A vasútmenti fény eleinte meghökkentett. Valami fekete tömeget, vörös ragyogást és jobbra egy sor hosszúkás, sárga négyszöget láttam. Csakhamar észrevettem, hogy -54- összeroncsolt vonatot látok, amelynek eleje kiugrott a sínekből s lángokban állt, hátsó kocsijai pedig még a síneken állanak.

E három fő világító középpont: a házak, a vonat és a Chobham felé égő táj között szabálytalan alakú sötét tájrészletek terültek el, melyeket itt-ott halványan izzó, füstölgő földdarabok szakítottak meg. A legkülönösebb látvány ez a tűzzel behintett, elnyúló feketeség volt. Leginkább éjjeli agyagedény-égetésre emlékeztetett. Embert eleinte egyet sem vettem észre, bár kimeresztett szemekkel nézegettem mindenfelé. Később a wokingi állomás fénye mellett egy csomó fekete alakot láttam egymás után keresztül szaladni a pályatesten.

Ime, ez volt az én kis világom, amelyben évek hosszú során át biztonságban éldegéltem, ez a tűzben álló káosz! Mi történt a legutolsó hét óra alatt, azt még mindig nem tudtam. Nem tudtam azt sem, bár kezdtem már gyanítani, minő összefüggés van a gép-szörnyetegek s azok között az esetlen tömegek között, amelyeket a hengerből láttam előbujni. Sajátságos, határozatlan érdeklődés támadt bennem. Az íróasztalom előtt álló széket az ablakhoz fordítottam, ráültem és a fekete tájra, de főleg arra a három óriási, fekete valamire bámultam, ami ide-oda járt a homokbányát elárasztó ragyogásban.

Úgy látszott, hogy iszonyuan el vannak foglalva. Kérdeztem magamban: ugyan mik lehetnek? Vajjon nem értelmes gépezetek-e? Éreztem, hogy ilyesmi képtelenség. Vagy talán mindegyikben egy-egy Marsbeli ül, aki úgy kormányozza, igazgatja, használja, mint a koponyában székelő agyvelő az emberi testet? Összehasonlítottam őket az emberi gépezetekkel s életemben először kérdeztem magamtól, vajjon egy alsóbbrendű értelmes állat miket gondolhat egy-egy páncélos hadihajó vagy egy-egy gőzgép láttára?

Elülvén a vihar, az égboltozat kiderült és nyugaton -55- az égő talajból fölszálló füstgomoly fölött a Mars halványuló, gombostűfejnyi, kis fénypontja hanyatlóban volt, mikor a katona megjelent kertemben. Gyönge kaparást hallottam a kerítés felől s felriadva a letargiából, amely elfogott, letekintettem s láttam, amint a félhomályban keresztülmászik a palánkon. A másik emberi lény láttára zsibbadtságom elmult s hirtelen kihajoltam az ablakon.

– Pszt! – szóltam suttogva.

Tétovázott s egy percig ülve maradt, szétterpesztett lábakkal a kerítésen. Majd leugrott s keresztülment a gyepen a ház szögletéig. Lehajolva, halkan járt.

– Ki van ott? – szólt susogva s megállt az ablak alatt és fölnézett.

– Hová megy? – kérdeztem.

– Isten tudja!

– El akar bújni?

– Igen!

– Jöjjön be a házba! – szóltam.

Lementem, beeresztettem és az ajtót újra bezártam. Arcát nem láthattam. Feje födetlen volt s kabátja ki volt gombolva.

– Istenem! – szólt, mikor behúztam őt magammal.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Mi történt? – A homályban is láttam kétségbeesett mozdulatát. – Kiirtottak bennünket… egyszerűen kiirtottak, – ismételte újra meg újra.

Utánam jött, csaknem gépiesen, az ebédlőbe.

– Igyon egy kis whiskyt, – mondtam, töltve neki.

Megitta. Azután hirtelen leült az asztal mellé, fejét a két karjára hajtotta és elkezdett zokogni és sírni, mint egy kis gyerek, szenvedélyes felindulással, míg én, furamód megfeledkezve saját kétségbeesésemről, ott álltam mellette csodálkozva.

Jóideig nem volt képes annyira összeszedni magát, -56- hogy kérdéseimre felelhessen s azután is csak zavarosan, szakadozottan válaszolt. Tüzérkocsis volt s csak hét óra tájban került a tűzvonalba. Ekkor már megkezdődött a tüzelés a mezőségen és hallotta, amint mondták, hogy a Marsbeliek első csapatja egy ércpaizs védelme alatt lassan a második henger felé közeledett.

Később ez a paizs három lábon botorkált tovább s átalakult azzá a csatagéppé, amelyet először láttam. Azt az ágyút, amelyet katonám hajtott, Horsell közelében állították fel, hogy uralkodjék az egész homokbányán. Megérkezése siettette az ütközetet. Mikor az ágyútaligás tüzérek hátra vonultak, lova egy lyukba lépett s elesett, ledobva őt egy mélyedésbe. Ebben a pillanatban az ágyú mögötte elsült, a munició felrobbant, minden lángba borult s szénné égett emberek és lovak torlódtak fel körülötte.

– Fekve maradtam, – így szólt, – magamon kívül a megdöbbenéstől, egy ló eleje alá kerülve. Ki voltunk irtva! S az az iszonyú szag, – Uram Isten! Az az égett hús-szag! A rám esett ló megsebezte hátamat s ott kellett hevernem, míg össze nem szedtem magamat. Egy perccel előbb mintha díszkivonuláson lettünk volna és rögtön rá a futás, a vereség!

– Kiirtottak mindnyájunkat! – szólott.

Egy ideig az élettelen ló alatt maradt elrejtőzve s lopva végig-végig pillantott a mezőségen. A Cardigan-ezredbeliek rajvonalba oszolva rohamot kíséreltek meg az üreg ellen; de egyszerűen elpusztultak valamennyien. A szörnyeteg ezután lábaira emelkedett s elkezdett kényelmesen ide-oda járkálni a mezőségen a között a pár ember között, aki menekülni próbált. Fejszerű csuklyája ide-oda forgott, mint valami csuklyás emberi lény feje. Valami karfélével bonyolult szerkezetű érctokot tartott, amely körül zöld lobbanások szikráztak s amelynek tölcséralakú csövéből szóródott ki a hősugár. -57-

Néhány pillanat mulva, amennyire a katona elláthatott, nem maradt élőlény a mezőségen. A fák és bokrok vagy fekete vázak voltak már, vagy lánggal égtek. A huszárokat nem látta, mert az országúton álltak, túl a kanyarodón. Hallotta, hogy a Maxim-ágyúk ropogni kezdtek; de csakhamar elnémultak. A wokingi állomást s a környező házsorokat megkímélte az óriás; de végül hirtelen oda irányozta a hősugarat s a városka tüzes romhalmazzá változott. A szörnyeteg ezután elzárta a hősugarat s hátat fordítva a tüzérnek, elkezdett afelé a hamvadozó fenyőerdő felé botorkálni, amelyben a második henger volt. Ugyanakkor egy második csillámló titán emelkedett ki az üregből.

A második szörnyeteg az első nyomában haladt. A tüzér erre nagy vigyázattal Horsell felé kezdett kúszni a mezőséget borító forró hamuban. Sikerült elevenen elérnie az országút mentén huzódó árkot s ebben Wokingba menekült. Története itt szakadozottá vált. Wokingon lehetetlenség volt áthatolni. Úgy látszik, hogy néhány ember élt még ott, de eszméletlen volt; sok megpörkölt, égett holttest hevert az úton. A katonát a tűz eltérítette útjából s mikor az egyik Marsbeli óriás visszafordult, elbujt valahol a még csaknem perzselő romok között. A szörnyeteg üldözött valakit; mikor utólérte, fölkapta egyik acéltapogatójával s odacsapta fejét egy tölgyfához. Végre a beálló éjszakában a tüzér hirtelen rohanással eljutott a vasúti töltésre.

Azóta a töltés mentén rejtőzködve Maybury felé közeledett, azt remélve, hogy ha London irányában halad, kijut a veszedelemből. Az emberek árkokba és pincékbe rejtőzködtek s az életben maradottak nagy része úton volt Woking és Send felé. Szomjúság gyötörte, míg a vasúti híd közelében rá nem akadt egy összezúzott vízvezetéki csőre, melyből a víz szökőkút módjára bugyogott ki az országútra.

Ez volt az a történet, amelyet szakadozottan elmondott. -58- Beszéd közben, mialatt meg akarta velem értetni, mit látott, kissé nyugodtabb lett. Mint beszélgetés közben említette, dél óta nem evett semmit. Az éléskamrában találtam egy kis ürühúst és kenyeret s behoztam a szobába. Nem gyujtottunk lámpát, mert féltünk, hogy a Marsbeliek figyelmét magunkra vonjuk s kezeink minduntalan érintkeztek evés közben. Míg beszélt, a dolgok körvonalai homályosan kiemelkedtek a sötétségből és az ablak mellett tisztán látszottak a letaposott bokrok és az összetört rózsafák. Egész csapat ember vagy állat rohanhatott keresztül a pázsiton. Lassacskán kivehettem fekete, rémült arcát. Ilyen volt kétségkívül az én arcom is.

Evés után fölmentünk halkan a lépcsőn dolgozó-szobámba s újra kitekintettem a nyitott ablakon. A völgy egy éjszaka alatt tele lett hamuval. A tűz mindenfelé szünni kezdett. A lángok helyét gomolygó füst foglalta el; de az összeroskadt, puszta házak s a fölperzselt fekete fák romjai, amelyeket előbb az éjszaka elrejtett, ott hevertek most kietlenül, félelmesen a virradat kegyetlen fényében. Itt-ott volt egy-egy tárgy, amely szerencsésen elkerülte a pusztulást. Itt egy fehér vasúti jelző, amott egy üvegház vége maradt meg fehéren, épen a romhalmaz közepette. A háborúskodások hosszú történetében sohasem volt még példa ily különbséget nem ismerő, általános pusztításra. S a hasadó hajnali fényben a három ércóriás ott állt forgó csuklyákkal, ragyogva, az üreg körül, mintegy szemléttartva a pusztítás szörnyű munkája fölött.

Úgy látszott, mintha az üreg szája kiszélesedett volna. Újra meg újra élénk zöldszínű füstgomolyok emelkedtek ki belőle a ragyogó virradatban. Kiemelkedtek, kavarogtak és széthasadozva elenyésztek.

Az üregen túl ott álltak a tűzoszlopok Chobham körül. Az első napsugár érintésére vérvörös füstoszlopokká váltak. -59-

XII.
Mit láttam Weybridge és Shepperton pusztulásából?

Amint jobban megvirradt, elfordultunk az ablaktól, ahonnan a Marsbelieket megfigyeltük, s amily halkan csak lehetett, lementünk a lépcsőn.

A tüzér egyetértett velem abban, hogy a házban nem maradhatunk. Ő, mint mondta, London felé szándékozott s onnan a lovastüzérség 12. ütegéhez akart visszamenni. Az én tervem az volt, hogy visszamegyek egyenesen Leatherheadbe. A Marsbeliek ereje oly lesujtó hatással volt reám, hogy föltettem magamban, hogy elviszem onnan feleségemet Newhavenbe s késedelem nélkül menekülök vele együtt erről a vidékről. Azzal ugyanis már tisztában voltam, hogy London környékén iszonyú küzdelem fog lefolyni, míg e rettentő teremtményeket sikerül valahogyan kipusztítani.

Csakhogy közöttünk és Leatherhead között ott feküdt a harmadik henger, az őrködő óriásokkal. Ha magam vagyok, azt hiszem, elszántam volna magamat s nekiindulok az egyenes útnak. De a tüzér lebeszélt erről.

– Igazságtalan dolog volna, – így szólt, – erővel özveggyé tenni a feleségét!

Végre ráálltam arra, hogy vele megyek, az erdők védelme alatt, észak felé egészen a chobhami útig, mielőtt elválok tőle. Onnan aztán Epsom felé kerülve, megyek Leatherheadbe.

Azonnal útnak akartam indulni; de társam, aki tényleges szolgálatban volt, okosabbat ajánlott. Egy palackot kerestetett velem, amelyet teletöltöttünk whisky-vel s minden használható zsebünket megtömtük kétszersült-csomagokkal és hússzeletekkel. Azután kimásztunk a házból s oly gyorsan, amint csak tudtunk, leszaladtunk azon az irgalmatlan úton, amelyen éjszaka feltörtettem. A házak elhagyottaknak -60- látszottak. Az országúton három megszenesedett holttest feküdt egy csomóban – a hősugár áldozatai; s imitt-amott leejtett tárgyak voltak a földön – egy óra, egy fél papucs, egy ezüstkanál s más efféle értéktelen apróságok. A sarkon, ahol a postahivatal felé fordul az út, egy kis kocsi hevert törött kerekére fordulva, tele ládákkal és bútordarabokkal, de ló nélkül. Egy pénzszekrényt sietve feltörtek, azután a törmelékek közé dobtak.

A kapus házikóján kívül az árvaház mellett, amely még mindig égett, a házak errefelé nem igen rongálódtak meg. A hősugár leborotválta a kémények tetejét és tovább suhant. De rajtunk kívül, úgy látszott, más élőlény nincs a Maybury-dombon. A lakosok többsége, azt hiszem, elmenekült az ó-wokingi országúton – erre hajtottam volt én is Leatherheadbe – vagy pedig elbújt.

Lementünk a keskeny úton, el a feketeruhás férfi holtteste mellett, amelyet az éjszakai jégeső jól megáztatott, és benyomultunk az erdőbe a domb tövében. A vasút felé törtettünk egy teremtett lélekkel sem találkozva. Az erdő a vasútvonal mentén megfeketedett romja volt csak az erdőnek; a legtöbb fa ledőlt s ami állva maradt, komor, szürke törzs volt csak, sötétbarna lombozattal zöld helyett.

Mifelénk a tűz csak megperzselte a közelebbi fákat. Egy helyütt éppen dolgoztak a favágók szombaton; frissen hántott, kivágott fák hevertek egy tisztáson, fűrészporrakások között. A közelben elhagyott ideiglenes kunyhó volt. Szél se rezdült ezen a reggelen és minden szokatlanul csendes volt. Még a madarak is hallgattak s mialatt tovasiettünk, csak suttogva beszélgettünk, minduntalan hátratekintve. Egynéhányszor meg is álltunk hallgatózni.

Kisvártatva közelebb nyomultunk az országúthoz s eközben lovak dobogását hallottuk s a fatörzsek közti réseken három lovas katonát láttunk lassan Woking felé poroszkálni. Köszöntünk nekik. Megálltak, -61- mi pedig odasiettünk hozzájuk. A 8-as huszárok egy hadnagya volt két közlegénnyel. Egy teodolitszerű állványt vittek magukkal, de a tüzérem azt mondta, hogy heliográf.

– Maguk az első emberek, akikkel ma reggel errefelé találkoztunk, – szólt a hadnagy. – Mi újság?

Arca és hangja csupa kíváncsiság volt. A két legény is kíváncsian bámult ránk a háta mögül. A tüzér leugrott a töltésről az országútra és szalutált.

– Az ágyúm elpusztult mult éjszaka, hadnagy úr. Elbújtam. Megpróbálok visszajutni az ütegemhez. Nemsokára meglátják a Marsbelieket, azt hiszem, egy fél mérföldnyire innen ezen az úton.

– Hogy néznek ki azok az ördögök? – kérdezte a hadnagy.

– Óriások fegyverzetben, hadnagy úr. Százláb magasak. Három lábuk van és aluminium-testük, hatalmas nagy csuklyás fejjel, hadnagy úr.

– Ejnye! – szólt a hadnagy. – Micsoda zagyvaság!

– Majd meglátja, hadnagy úr. Valami tokot hordanak magukkal, ami tüzet szór és halált oszt.

– Valami ágyúfélét?

– Nem, hadnagy úr, – és a tüzér elkezdte elevenen leírni a hősugarat. A hadnagy csakhamar félbeszakította és felnézett rám. Én még mindig fönt álltam a töltésen az országút mellett.

– Maga is látta? – kérdezett a hadnagy.

– Szóról-szóra igaz, – feleltem.

– Nos, – szólt a hadnagy, – azt hiszem, az a kötelességem, hogy én is meglássam őket. – Majd a tüzérhez fordult: – Minket iderendeltek, hogy küldjük el a házakból az embereket. Legjobb lesz, ha maga tovább megy, jelentkezik Marvin dandárparancsnoknál és elmond neki mindent, amit tud. Weybridge-ben van. Oda talál? -62-

– Majd én útba igazítom, – szóltam; a hadnagy pedig megint délnek fordította a lovát.

– Félmérföldnyire innen? – kérdezte.

– Legfölebb, – feleltem és a fák fölött délfelé mutattam. Megköszönte és tovább lovagolt. Többé nem láttuk őket.

Odébb három asszonyra és két gyermekre akadtunk az országúton. Egy munkáskunyhóból rakodtak kifelé szorgalmasan. Kerítettek egy kis tolókocsit és telerakták piszkos batyukkal és kopott bútordarabokkal. Úgy el voltak merülve a munkájukba, hogy észre se vettek bennünket, mikor elmentünk mellettük.

A byfleeti állomásnál elhagytuk a fenyőerdőt. A vidék nyugodt volt és békés a reggeli napfényben. Itt már jóval kívül estünk a hősugár lőtávolából és ha a legtöbb ház nem lett volna puszta, hallgatag, néhányból nem hallatszott volna ki a csomagolás dörömbölése s a vasúti hídról nem bámult volna egy csomó katona Woking felé, úgy látszott volna, hogy egészen rendes vasárnapi nap van.

Majoros-kocsik és szekerek haladtak csikorogva az országúton Addlestone felé. Egyszerre csak egy szántóföld sövénykapujan keresztül hat tizenkétfontos ágyút láttunk a lapályos réten, egyenlő távolságra, szépen egymás mellett. Torkuk Woking felé volt irányítva. A tüzérek figyelve álltak az ágyúk mellett és a közelben ott voltak a municiós szekerek is. A legénység tüzelésre készen állt.

– Pompás! – szóltam. – Ezek majd jól beléjük lőnek!

A tüzérem megállt a kapu előtt. Majd így szólt:

– Tovább megyek.

Távolabb Weybridge felé, éppen a híd mellett, egy csapat fehér munkás-zubbonyos ember hosszú sáncot hányt. A sánc mögött ágyúkat láttunk.

– Nyilak ezek csak a villám ellenében, – mondta a tüzérem. – Ők még nem látták a tűz-sugarat. -63-

Azok a tisztek, akiknek nem volt dolguk, a fák fölött délnyugat felé bámultak s a sáncásók is abbahagyták a munkát hébe-korba, hogy ők is arrafelé bámulhassanak.

Byfleet olyan volt, mint a megbolygatott méhkas; az emberek csomagoltak és egy szakasz huszár, részben gyalog, részben lovon, sürgette őket. Három-négy fehérkarikás kereszttel megjelölt állami teherkocsi és egy ócska omnibusz állt több más kocsi között a főuccán, valamennyit megrakták holmival. A legtöbb ember ünneplőt öltött s a katonák sehogy sem tudták megértetni velök, milyen súlyos a helyzet. Láttunk egy ráncosképű öreget, aki egy nagy láda s vagy húsz orchideás virágcserép mellett hevesen vitatkozott a káplárral, mert ez azt akarta, hogy ezek a dolgok maradjanak ott. Megálltam és karon ragadtam az öreget.

– Tudja, mi van amott? – szóltam a fenyőfákra mutatva, amelyek mögött ott voltak a Marsbeliek.

– Ugyan mi? – szólt megfordulva. – Azt magyarázom nekik, hogy ez csupa értékes holmi.

– A halál! – kiáltottam. – A halál közeledik! – és otthagyva őt, hogy eméssze meg a dolgot, ha tudja, a tüzérem után siettem. A sarokról visszatekintettem. A katona otthagyta az öreget, aki még mindig ott állt a ládája mellett, rajta a cserepekkel, és tétovázva a fák felé bámult.

Weybridgeben nem tudta senki sem megmondani, hol rendezték be a főhadiszállást. Oly zűrzavar uralkodott az egész városkában, aminőt még soha életemben nem láttam. Kocsi és szekér mindenütt, költözködő emberek, türelmetlen lovak szörnyű össze-visszaságban. A városka tiszteletreméltó lakói, golfruhás és evezőkosztümös férfiak és csinosan kiöltözött nők, csomagoltak, a parti naplopók segítségével; a gyerekek izgatottan mulattak a csodálatos vasárnapi élményeken. A derék plébános -64- pedig mind e közben nagyon bátor elhatározással korai istentiszteletet akart tartani és harangja kicsengett a lármás izgalomból.

Én meg a tüzérem leültünk az ivókút lépcsőjére s tűrhetően jóllaktunk abból, amit magunkkal hoztunk. Katonai őrjáratok – itt már nem huszárok, hanem fehér gránátosok – figyelmeztették az embereket, hogy siessenek hurcolkodni vagy keressenek menedéket a pincékben, mihelyt a tüzelés megkezdődött. Amint keresztül mentünk a vasúti hídon, láttuk, hogy egyre növekvő embertömeg gyülekezik az állomáson és az állomás körül s a nyüzsgő perron tele van ládákkal és csomagokkal. A rendes forgalmat megszüntették, azt hiszem, azért, hogy a csapatok és az ágyúk eljuthassanak Chertseybe. Később hallottam, hogy vad küzdelem támadt a helyekért a különvonatokon, amelyeket később indítottak.

Weybridgeben maradtunk délig. Déltájban a Shepperton-zsilip közelében voltunk, ahol a Wey a Themzébe szakad. A délelőtt egy részét azzal töltöttük el, hogy segítettünk két öreg asszonynak fölrakodni egy kis kocsira. A Wey három ágban torkollik a Themzébe. Itt kelnek át kompon egyik partról a másikra s itt lehet a csónakokat bérelni. A sheppertoni oldalon kocsma volt gyepes tisztással, amelyen túl a sheppertoni templom csúcsban végződő tornya emelkedett ki a fák fölé.

Itt nagy tömeg izgatott kiabáló menekülőre akadtunk. Bár a menekülés még elég rendben folyt, már annyian voltak, hogy az ide-oda járó csónakok nem győzték az átszállítást. Az emberek lihegve jöttek a súlyos terhek alatt. Egy házaspár pitvarajtóra rakta holmiját s az egész ajtót magával cipelte. Valaki azt mondta, hogy az a terve, hogy a sheppertoni állomáson próbál vonatra ülni.

Össze-vissza kiabált mindenki s egy ember még mókázott is. Úgy látszott, itt azt gondolták az emberek, hogy a Marsbeliek egyszerűen félelmes emberi -65- lények, akik meg akarják támadni és el akarják foglalni a várost. Az emberek minduntalan áttekintgettek a Wey túlsó partjára, a Chertsey felé húzódó rétekre, de ott minden csendes volt.

Túl a Themzén, kivéve azt a pontot, ahol a komp kikötött, minden nyugodt volt, élénk ellentéteül a Surrey-partnak. Akik ott partra szálltak a csónakokból, sietve lefelé baktattak az úton. A nagy komp éppen fordult egyet. Három vagy négy katona állt a vendéglő gyepes tisztásán, bámulva és tréfálkozva a menekülőkkel, anélkül, hogy segítettek volna nekik. A vendéglő zárva volt, mert éppen tilalmi idő volt.

– Mi az! – kiáltott az egyik csónakos és mellettem valaki rászólt egy ugató kutyára: – Elhallgass, bolond!

Nyomban rá újra tompa durranás hallatszott, ezúttal Chertsey felől. Ágyúdörgés volt.

Az ütközet megkezdődött. Jobbra a part mentén egyszerre csak a fák miatt észre nem vehető ütegek kezdtek bömbölni. A lövések gyors egymásutánban következtek. Egy asszony felsikoltott. Mindnyájunkat megdöbbentett a harc hirtelen támadt zaja. Az ütközet közel volt hozzánk s mégsem láthattunk belőle semmit. A sík réteken tehenek legelésztek, alig törődve a lövöldözéssel és a forró napfényben ezüstös, nyesett fűzfák csillogtak mozdulatlanul.

– A katonák útjukat fogják állni! – szólt egy asszony mellettem, nem a leghatározottabban.

Sűrű köd emelkedett a fák fölé.

Egyszerre csak füstlobbanás látszott jótávol fölfelé a folyam mentén. A füstgomoly után, amely a magasba lökődve a levegőben függött, megrezdült a föld a talpunk alatt s heves robbanás rázta meg a levegőt. Két-három ablak csörömpölve betört a közeli házakban. Megrémülve álltunk valamennyien.

– Itt vannak! – kiáltott egy kék-zubbonyos ember. – Ott! Látjátok őket? Ott! Ott! -66-

Egymás nyomában, gyorsan, egy, kettő, három, négy fölfegyverzett Marsbeli tűnt fel, kiemelkedve magasan az apró fák fölé a Chertsey felé elterülő rétségen. Sebes léptekkel a folyam felé közeledtek. Eleinte kis, csuklyás alakoknak látszottak, amelyek oly gyorsasággal gördültek előre, mint a repülő madarak.

Ekkor, oldalról közeledve felénk, feltűnt az ötödik is. Fegyveres testük csillogott a napban, amint gyorsan az ágyúk felé rohantak, ijesztő gyorsasággal növekedve mind nagyobbra és nagyobbra, amint közelebb és közelebb jutottak. Az egyik, amelyik balfelől a legszélén és legtávolabb volt, szörnyű érctokot ragyogtatott magasan a levegőben s a kísérteties, rettentő hősugár, amelyet péntek éjjel már láttam, Chertsey felé lökődött s elérte a várost.

E rendkívüli, gyors és iszonyatos teremtmények láttára a víz mentén álló tömeg egy pillanatra kővé meredt a borzalomtól. Egy sikoly, egy kiáltás nem hallatszott. Némán álltak. Majd rekedt zúgás, lábdobogás, vízcsapkodás keletkezett. Egy férfi, aki nagyon megijedt, hogy leejti válláról az útitáskáját, megfordult s úgy mellbelökött terhének kiálló szögletével, hogy hátratántorodtam. Egy asszony hátulról lökött meg, amint elrohant mellettem. A rohanásnak eredt tömeg engem is magával sodort; de nem voltam annyira megrémülve, hogy tisztán ne tudtam volna gondolkozni. A rettenetes hősugár járt az eszemben. A vízbe bújni! Ez lesz a leghelyesebb.

– A vízbe! A vízbe! – kiáltottam anélkül, hogy hallgattak volna rám.

Újra megfordultam, szembe futottam a közeledő Marsbelivel, egyenesen le a kavicsos parton s belevetettem magam a vízbe. Mások is utánozták példámat. Amint a parton lefelé futottam, a csónakból visszatérők ugrottak kifelé. A sok kő talpam alatt csúszós és iszapos volt s az alacsony folyamban -67- mintegy húsz lábnyira rohantam már, alig derékig a vízben. Amint a Marsbeli alig pár száz ölnyi távolságban tornyosodott a magasba, előre buktam arccal a víz felszíne alá. A loccsanások, amint a csónakokból egyesek szintén a folyamba ugrottak, úgy hangzottak fülembe, mint mennydörgések. Az emberek gyorsan partraszálltak a folyamnak mind a két felén.

A Marsbeli gépezet egyelőre annyit sem törődött a parti futkosókkal, mint az ember, ha hangyafészekbe lépett, a hangyák összegabalyodásával. Mikor félig megfulladva, kiemeltem fejemet a vízből, a Marsbeli csuklyás feje azok felé az ütegek felé irányult, amelyek szakadatlanul tüzeltek keresztül a vizen. Amint előbbre haladt, szabadon lóbálta azt a tokot, amelyből a hősugárnak kellett minden bizonnyal erednie.

A következő pillanatban a töltésre ért és innen egy lépéssel félig keresztül lábolt. Első lába, térdben meghajolva, a túlsó töltésre lépett s a másik percben újra teljes magasságban fölemelkedett, közvetlenül Shepperton mellett. Ekkor hat rejtett, a jobb partról nem is látható ágyú egyszerre megszólalt. A hirtelen közeli dördülések, az utolsó rögtön az első nyomában, megrázta a szívemet. A szörnyeteg éppen fölemelte már a hősugarat szülő nagy tokot, mikor az első bomba hat yardnyira csuklyája fölött szétpattant.

Megdöbbenve felkiáltottam. Nem láttam a többi négy Marsbeli szörnyet s egyáltalán nem is törődtem velük. Figyelmemet teljesen lekötötte az, ami közelemben történt. Két másik bomba egyszerre pattant szét a levegőben, közel a szörnyeteghez, mire a csuklyás fej visszafordult, éppen jókor, hogy a negyedik bombát szembe kapja, de arra már későn, hogy elkerülje.

A bomba éppen arcába pattant a szörnynek. A csuklyás fej megduzzadt, fellobbant és vörös húsdarabok -68- s csillámló érctörmelékek röpültek szét belőle.

– Talált! – kiáltottam félig sikoltva, félig ujjongva.

Hallottam, hogy az emberek mind felkiáltanak körülöttem a vízben. Ki tudtam volna ugrani a vízből az ujjongás e pillanatában.

A lefejezett kolosszus támolygott, mint egy részeg óriás; de nem bukott föl. Csodálatosan megtartotta egyensúlyát és nem ügyelve többé lépteire, gyorsan Shepperton felé botorkált. A sötét kamra, mely a hősugarat okádta, mereven fölfelé emelkedett. A vezető értelem, a csuklyába bújt Marsbeli, meg volt ölve s darabjai szétrepültek a világ négy tája felé. A szörny most már nem volt egyéb, mint bonyolult ércgépezet, amely a pusztulást hurcolta magában. Egyenes irányban haladt előre, mert nem volt többé, aki igazgassa. Nekiment a sheppertoni templom tornyának, leütötte, mint valami faltörő kos, féloldalt dőlve megtántorodott s azután rettenetes erővel belezuhant a folyamba s eltűnt szemem elől.

Heves robbanás rázkódtatta meg a levegőt s hatalmas vízsugár lökődött a magasba, tele gőzzel, iszappal és ércdarabokkal. Ahol a hősugarat szülő sötét kamra a vízhez ért, a víz azonnal gőzzé változott. A következő percben óriási iszapos hullám söpörte végig a folyamot, fölfelé a fordulóig. A hullám égetett, mint a forró víz. Az emberek a part felé törekedtek, erőlködve s a zuhanást követő forrongásban és zajgásban is hallottam kiáltásaikat és sikoltozásukat.

Az első percben nem törődtem a melegséggel, megfeledkezve az önfentartás sürgős szükségéről. Gázolni kezdtem a hullámzó vízben, félrelökve egy feketeruhás embert. Odaérve, ahol a folyam kanyarodik, öt-hat üres csónakot láttam céltalanul ide-oda vergődni a hullámok között. Lefelé felbukkant a vízből a belezuhant Marsbeli. Keresztben feküdt a -69- folyamban és testének legnagyobb része a vízbe merült.

Vastag gőzfelhők gomolyogtak ki a roncsból s a viharos kavargáson keresztül láttam elmosódva, amint az óriási tagok köpülték a vizet s iszap- és tajtékcsomókat hánytak fel a levegőbe. A tapogatószervek hánykolódtak, mint az élő karok s a mozdulatok gyámoltalan céltalanságától eltekintve, a látvány olyan hatást tett rám, mintha egy megsebzett lény viaskodott volna a habok között az életéért. A gépezetből rengeteg mennyiségű vörösesbarna folyadék lökődött ki lármásan a magasba.

Iszonyú ordítás vonta el figyelmemet e látványtól, mintha gyári városaink szirénáit hallottam volna. A vontatóút közelében térdig vízben álló férfi kiáltott felém, mutogatva. Hangja beleveszett az ordításba. Hátratekintve láttam, hogy a többi Marsbeli óriási léptekkel közeledik lefelé a töltésen Chertsey felől. A sheppertoni ágyúk ezalatt eredménytelenül bömböltek.

Hirtelen a víz alá buktam és visszafojtva lélekzetemet, kínosan botorkáltam tovább, amennyire csak tudtam, a víz alatt, amely szörnyen hullámzott körülöttem s egyre forróbb lett.

Mikor egy pillanatra kiemeltem fejemet a vízből, hogy lélekzetet vegyek s szemeimet kitörüljem, a felszálló gőz, mint kavargó fehér ködfátyol, elrejtette az első percben előlem a Marsbelieket. Siketítő lárma volt. Majd homályosan kivehettem azokat az óriási, szürke alakzatokat, melyeket még a ködös levegő is nagyobbított.

Elhaladtak előttem s kettő közülök megállt a tönkrement társ tajtékot túró, dübörgő romjai fölött. A harmadik és a negyedik mellette állt a vízben, az egyik körülbelül 200 yardnyira tőlem, a másik Laleham felé. A hősugarak forrásai magasan lengtek s a sziszegő sugarak folytatták a rombolást.

A levegő tele volt hanggal, hangok süketítő, zavaros -70- versengésével, a Marsbeliek csengő robajával, a lezuhanó házak ropogásával, a lángra lobbanó fák, kerítések, félszerek recsegésével s a tűz bömbölésével. Sűrű, fekete füst vegyült a folyam gőzével s amint a hősugár ide-oda járt Weybridge fölött, útját fehéren izzó villanások jelezték, amelyeket fakó lángnyelvek füstös tánca követett. A közelebbi házak még érintetlenül várták sorsukat sápadtan, homályosan a gőzben, mialatt mögöttük ide-oda szökkent a tűz.

Körülbelül egy pillanatig állva maradtam, mellig a csaknem forró vízben. Helyzetem szinte elkábított. A menekülés minden reményét elvesztettem. A gőzön keresztül láttam, amint azok, akik velem együtt a folyamban voltak, kifelé kapálóztak kézzel-lábbal a nád között a vízből, úgy, mint mikor a kis békák, megriadva az emberi léptekre, a fű közé rohannak, vagy a legnagyobb ijedelemben ide-oda rohantak a vontatóúton.

Ekkor a hősugár fehér lobbanásai hirtelen felém kezdtek közeledni. A házak összeomlottak, mintha a hősugár érintésére megolvadtak volna. A romokból lángok törtek elő. A fák recsegve tűzzé váltak. A sugár ide-oda libbent a vontatóúton, elnyelve az embereket, akik erre futottak s lejött a víz szélére, alig 50 yardnyira onnan, ahol álltam. Átsiklott a folyamon Sheppertonba s nyomában gőzölögve-forrva sistergő hullám támadt. A part felé fordultam.

A következő pillanatban az óriási hullám, melynek hőfoka megközelítette a forráspontot, keresztülcsapott rajtam. Hangosan felsikoltottam s megperzselve, félig vakon, félholtan botorkáltam tovább a csapkodó-sistergő vízben a part felé. Egy botlás halálom lett volna. Gyámoltalanul roskadtam le, a Marsbeliek szemeláttára, a széles, kopár, kavicsos földnyelvre, amely a partról lefutva, a Wey és Themze torkolatát jelzi. El voltam készülve a halálra.

Homályosan emlékszem, hogy fejemtől 10–20 -71- yardnyira az egyik Marsbeli lába csikorogva mélyedt a laza kavicsba, felkavarva a medret s azután újra kiemelkedett a vízből. Ezután hosszú, kínos szünet következett, majd a négy szörnyeteg társuk romjait cipelve, mintha füstfátyolon keresztül láttam volna, eltávozott, beleveszett a messzeségbe, túl a folyón és a réteken. S ezután végtelenül lassan tudatára jutottam annak, hogy csodálatosképpen megmenekültem.

XIII.
Hogy találkoztam a tiszteletessel?

A Marsbeliek, megadva ezt a gyors leckét azoknak, akik a földi fegyverek hatalmában bizakodtak, visszatértek eredeti helyzetükbe a horselli mezőségre. A nagy sietésben, szétzúzott társuk romjait cipelve, bizonyára nem egy oly félretévedt, jelentéktelen áldozat kikerülte figyelmüket, aminő én voltam. Ha társukat ott hagyják s tovább nyomulnak, ekkor még nem találtak volna egészen Londonig néhány tizenkétfontos ágyúütegen kívül semmit és bizonyára közeledésük hírével együtt érkeztek volna meg a fővárosba és oly váratlan, oly rettenetes, oly pusztító lett volna megérkezésük, mint az a földrengés, amely száz év előtt Lisszabont romokba döntötte.

De nem volt okuk sietni. Henger henger után röpült keresztül a bolygók közti téren. Minden huszonnégy óra újabb erősödést jelentett. S ezalatt a katonai és tengerészeti főemberek, akik most már teljesen tisztában voltak az ellenség rémítő hatalmával, dühös erőfeszítéssel készülődtek. Minden percben új ágyúkat állítottak fel, úgyhogy szürkület előtt a külvárosi villák minden bokra, minden ösvénye zsákmányra éhes, fekete ágyútorkot rejtegetett a dombos lejtőkön Kingston és Richmond között.

És az elszenesedett, kipusztított területen – mint -72- egy húsz négyzetmérföldnyi körzetben – amely körülfogta a Marsbeliek táborhelyét a horselli réten, elszenesedett és rombadőlt falvakon át a zöld fák között, a fekete és füstös boltozatokon keresztül, amelyek tegnap még fenyvesek voltak, ide-oda mászkáltak az önfeláldozó őrszemek a heliográfokkal, hogy idejében jelezhessék a tüzérségnek a Marsbeliek közeledését. De a Marsbeliek most már tisztában voltak tüzérségi erőnkkel és az ember közellétének veszedelmével. Most immár senki sem merészkedhetett egyik henger közelébe sem, csak élete árán.

Az óriások a délután első felét valószinűleg azzal töltötték el, hogy ide-oda járva, áthordtak mindent az addlestoni golfpályán fekvő második és a Pyrfordban heverő harmadik hengerből a horselli réten levő legelső üregükbe. Az üreg mellett a fekete réten a szanaszét heverő romhalmazok fölött az egyik őrt állt, míg a többiek elhagyták óriási hadigépeiket s leszálltak az üregbe. Keményen dolgoztak késő éjszakáig s a táborukból felszálló toronymagasságú, sűrű, zöld füstoszlop ellátszott a merrowi dombokig, sőt amint beszélik, Bansteadig és Epsomig is.

S mialatt mögöttem a Marsbeliek ekkép készülődtek a legközelebbi támadásra, szemben velem pedig az emberiség gyülekezett a csatára, én végtelen kínok és fáradalmak között törtem magamnak utat az égő Weybridge tüzén és füstjén keresztül London felé.

Elhagyott, kis csónakot láttam jómessze lefelé haladni a folyamon. Ledobva csaknem minden össze-vissza forrázott ruhámat, a csónak után siettem, el is értem és ezen menekültem a pusztulásból. A csónakban nem voltak evezők, úgyhogy amennyire összeégett kezeimtől tellett, kézzel hajtottam a csónakot a vízfolyás irányában Halliford és Walton felé. Szörnyű lassan haladtam, minduntalan vissza-visszatekintgetve. -73- A folyóra bíztam magamat, mert úgy gondoltam, hogy a víz legtöbb eshetőséget nyújt a menekülésre, ha az óriások vissza találnak térni.

A forró víz onnan, ahol a Marsbeli felfordult, velem együtt lefelé hömpölygött a folyón, úgyhogy vagy egy mérföldnyi úton nem igen láttam egyik partot sem. Egy ízben azonban mégis észrevettem egy sor fekete alakot, amely Weybridge felől jött sietve keresztül a mezőkön. Halliford egész elhagyottnak látszott s több ház, amely a folyó felé nézett, kigyulladt. Furcsa látvány volt ez a teljesen nyugodt, teljesen elhagyott hely a forró kék égbolt alatt, amint füstfelhők és apró lángnyelvek szálltak belőle fölfelé a délutáni hőségben. Sohse láttam még égő házakat a megfelelő nézőtömeg kísérete nélkül. Egy kissé távolabb a töltés száraz nádja füstölgött és izzott s egy tűzvonal befelé húzódott lassan a partról egy réten keresztül.

Jóideig átengedtem magam a víz sodrának, oly nyomorult, oly kimerült voltam az átélt heves izgalmak után. Iszonyú forróság volt. Majd erőt vett rajtam újra a félelem és újból evezni kezdtem kezeimmel. A nap perzselte csupasz hátamat. Végre, amint a fordulónál megláttam a waltoni hidat, lázam és gyöngeségem felülkerekedett félelmemen. Kiszálltam a middlesexi partra s halálosbetegen lefeküdtem a magas fű közé.

Négy-öt óra lehetett körülbelül. Nemsokára fölkeltem, mintegy ötszáz lépéssel beljebb haladtam a partról anélkül, hogy csak egy lélekkel is találkoztam volna s újra lehevertem egy sövény árnyékában. Úgy emlékszem, hogy járás közben folyton önmagammal beszélgettem. Szörnyű szomjas is voltam és szinte sajnáltam, hogy több vizet nem ittam. Furcsa dolog, hogy feleségemre haragudtam; nem tudom miért, de iszonyúan gyötört az a tehetetlen vágy, hogy Leatherheadba érjek. -74-

Nem emlékszem világosan a tiszteletes megjelenésére. Valószínűleg elszunnyadtam. Egyszerre csak kormos ingujjban ülő alakot vettem észre, amint símára borotvált arccal fölfelé bámult a felhős égre, amelyen gyönge lobogó visszfény táncolt. Az égbolt bárányfelhős volt, tele a nyárközépi alkonyat fényében égő felhőfoszlányokkal.

Felültem, s a zajra, amelyet mozdulatom okozott, hirtelen reám tekintett.

– Van egy kis vize? – kérdeztem tőle, minden bevezetés nélkül.

Fejét rázta.

– Egy óra óta vizet kér, – szólott.

Egy pillanatig némán ültünk, egymást vizsgálgatva. Elég furcsa figurának találhatott. Nem volt rajtam egyéb, mint átázott nadrágom és harisnyám. Össze-vissza voltam perzselve s arcom és vállam fekete volt a füsttől. A tiszteletes arca csupa gyöngédség volt. Álla lelógott, göndör hajának csaknem lenszinű fürtei homlokára hullottak. Nagy, halványkék szemei kifejezéstelenül bámultak a levegőbe. Szaggatottan beszélt, a távolba meresztve tekintetét.

– Mit jelent ez? – kérdezte. – Mit jelentenek ezek a dolgok?

Rábámultam és nem feleltem.

Kinyujtotta vékony, fehér kezét és csaknem siránkozva folytatta:

– Miért történt mindez? Micsoda bűnt követtünk el? A reggeli istentisztelet után az országúton sétáltam, hogy rendbe szedjem gondolataimat a délutánra és egyszerre – tűzvész, földrengés, halál mindenfelé! Mintha Sodoma és Gomorrha lett volna! Minden munkánk oda van… Mik ezek a Marsbeliek?

– Mik vagyunk mi? – kérdeztem, torkomat reszelve.

Kezét térdére tette s megfordult, hogy újra reám -75- nézzen. Körülbelül félpercig bámult reám hallgatagon.

– Az országúton sétáltam, hogy rendbeszedjem gondolataimat, – szólt újra. – S egyszerre csak tűz, földrengés, halál mindenfelé!

Visszasülyedt a hallgatásba. Álla most majdnem térdére lógott.

Nemsokára újra kezdte a siránkozást, kezeit rázogatva.

– Minden munkánk – a vasárnapi iskolák! Mit vétkeztünk – mit követett el Weybridge? Minden oda – minden elpusztult. A templom! Csak három éve, hogy újra felépítettük. Odavan! Elsöpörték a föld szinéről! Miért?

Újra szünet következett. Majd megint kifakadt, mint valami tébolyodott.

– Az égő templom füstje fölfelé száll szakadatlanul! – kiáltott.

Szeme lángolt és sovány újjával Weybridge felé mutatott.

Ekkor kezdtem már tisztába jönni vele. Az a szörnyű tragédia, amelyet keresztül élt, – láttam, hogy Weybridgeből menekült, – az őrülés szélére sodorta.

– Messzire vagyunk Sunburytől? – kérdeztem közönyös hangon.

– Mitévők legyünk? – kérdezte. – Ott vannak ezek a teremtmények mindenütt? Ezentúl övék lesz a föld?

– Messzire vagyunk Sunburytől?

– Ma reggel még reggeli istentiszteletet tartottam…

– A dolgok megváltoztak, – mondtam nyugodtan. – Ne veszítse el a fejét! Van még remény!

– Remény!

– Igen, remény bőségesen – e pusztítás ellenére is!

Kezdtem kifejteni neki véleményemet helyzetünkről. -76- Eleinte rám figyelt, de mikor tovább beszéltem, szeméből újra kilobbant az érdeklődés fénye, tekintete megmerevedett és elfordult tőlem.

– Ez bizonyosan a vég kezdete! – szólt, félbeszakítva szavaimat. – A végé! Az Úr rettenetes nagy napja ez! Mikor az emberek a hegyekhez és a sziklákhoz könyörögnek, hogy szakadjanak rájuk és rejtsék el őket – rejtsék el őket annak ábrázata elől, aki a trónuson ül!

Kezdtem tisztába jönni a helyzettel. Abbahagytam rábeszélésemet, talpra ugrottam s melléje állva, vállára tettem a kezemet.

– Legyen férfi, – szóltam. – Szedje össze magát. Mi jó van a vallásban, ha a szerencsétlenség idején erőtlen? Gondoljon arra, mennyi földrengés és vízözön, háború és tűzhányás sujtotta már az embereket. Azt hitte, hogy Weybridgezsel kivételt tesz az Úristen?… Az Úr nem biztosítási ügynök, szerencsétlen!

Egy ideig üres hallgatásba merült.

– De hogy menekülhetünk? – kérdezte hirtelen. – Megsebezhetetlenek, könyörületet nem ismerők…

– Nem áll sem az egyik, sem a másik, – feleltem rá. – És mennél hatalmasabbak, annál józanabbul és óvatosabban kell minekünk eljárnunk. Az egyiküket megölték amott, még három órája sincs.

– Megölték! – szólt, körülbámészkodva. – Hogy lehet megölni az Isten szolgáit?

– Láttam, hogy megölték, – folytattam. – Mi véletlenül belekerültünk a nagyobbik veszedelembe. Ez az egész!

– Mi az a csillámlás ott az égen? – kérdezte hirtelen.

Megmondtam neki, hogy a heliográf jelzése – hogy emberi segítség és erőfeszítés jele az égen.

– Benne vagyunk a bajban, – mondtam, – akármilyen nyugodtnak látszik is a vidék. Az a csillámlás -77- a magasban a közeledő vihart jelzi. Amott a Marsbeliek vannak és London felé, ahol azok a dombok emelkednek Richmond és Kingston körül és a fák fedezéket nyujtanak, sáncokat hánynak és ágyúkat állítanak föl. A Marsbeliek nemsokára megint erre fognak jönni…

Még beszéltem, mikor a tiszteletes talpra ugrott és intett, hogy hallgassak el.

– Csend! – kiáltott.

Az alacsony dombok mögül, keresztül a vizen, távoli ágyúk tompa dörgése és valami messziről jövő különös kiáltás hallatszott. Majd minden elcsöndesült. Egy cserebogár dongott keresztül a sövényen és mellettünk röppent el. Nyugatra magasan feltűnt a sápadt félhold Weybridge és Shepperton füstje és az alkonyat forró, tiszta ragyogása fölött.

– Jobb, ha tovább megyünk észak felé ezen az úton, – szóltam.

XIV.
Londonban.

Öcsém Londonban volt, mikor a Marsbeliek lezuhantak Wokingban. Orvosnövendék volt. Ép vizsgára készült és szombat reggelig nem hallott semmit a Marsbeliek megérkezéséről. A szombat reggeli lapokban, a Marsbolygóról és a bolygókon levő életről szóló hosszú cikkek után, rövid, homályos távirat jelent meg, amely rövidsége folytán csak még megdöbbentőbb volt.

A Marsbeliek, akiket egy közeledő csoport fölzavart, gyorstüzelő ágyúval megöltek egy csomó embert, így hangzott a történet.

A távirat e szavakkal végződött:

A vezércikkírók nagyon bátorítóan terjeszkedtek ki a szöveg végső soraira.

Természetes, hogy az előkészítő élettani osztályban, ahová öcsém aznap elment, valamennyi tanuló érdeklődése fel volt csigázva; de az uccákon nyoma sem volt szokatlanabb izgatottságnak. A délutáni lapok tele voltak üres hírekkel, vastag címbetűk alatt, de nyolc óráig nem igen tudtak mást mondani, mint hogy a mezőség körül katonaság foglalt állást s Woking és Weybridge között lángokban áll a fenyőerdő. Ekkor a St. James’s Gazette külön kiadásban tudatta azt a puszta tényt, hogy a távirati összeköttetés megszakadt. Mindenki azt gondolta, hogy az égő fenyőfák lezuhanása szakította meg a vonalat. Ez éjjel semmivel sem tudtak többet a küzdelemről. Ez volt az az éjszaka, mikor Leatherheadbe s onnan vissza hajtottam kocsin.

Az öcsém nem aggódott miattunk, mert az újságok leírásából tudta, hogy a henger jó két mérföldnyire volt a házamtól. Az volt a szándéka, hogy este leruccan hozzám, mint mondta, azért, hogy lássa a Marsbelieket, mielőtt megölik őket. Táviratot küldött, amelyet sohasem kaptam meg, négy óra tájban, azután este hangversenyt hallgatott.

Szombat éjjel Londonban is vihar volt s az öcsém eljutott kocsin Waterlooba. A perronon, ahonnan az éjféli vonat szokott indulni, megtudta, némi várakozás után, hogy valami baleset következtében a vonatok aznap éjjel nem juthatnak el Wokingba. A baleset mivoltáról semmit sem tudhatott meg; a vasúti hatóságok sem tudtak még akkor semmit határozottan. Az állomáson igen kis izgalmat keltett, mikor a vasúti hivatalnokok, akik nem is képzelték, hogy Byfleet és Woking között más történt egyszerű forgalmi zavarnál, a színházi vonatokat, amelyek rendszerint Wokingon haladtak keresztül, Virginia -79- Water vagy Guildford felé indították. Sürögve-forogva intézkedtek, hogy megváltoztassák a southamptoni és portsmouthi kiránduló vonatok útirányát is. Egy éjjeli lap riportere, aki a forgalmi főnöknek nézte az öcsémet – hasonlított is hozzá egy kicsit – orozva megrohanta őt és interjút próbált csinálni vele. A vasúti hivatalnokokon kívül csak kevesen hozták összefüggésbe a forgalmi zavart a Marsbeliekkel.

Egy másik tudósításban ezekről az eseményekről azt olvastam, hogy vasárnap reggel «egész Londont felvillanyozták a wokingi hírek». De ez nem volt egyéb frázisnál. Londonban a legtöbb ember nem hallott a Marsbeliekről a hétfő reggeli pánik előtt. És aki hallott, annak is időre volt szüksége, hogy a vasárnapi lapok sebtében szövegezett táviratainak a jelentőségét felfogja. Londonban a legtöbb ember nem is szokott vasárnapi lapokat olvasni. De ettől eltekintve, a londoni emberekben oly erős gyökeret vert a személyes biztonság érzete s annyira megszokták a lapok riasztó híreit, hogy minden nyugtalanság nélkül olvashatták a következőket:

Így írt az esetről a Sunday Sun; a Referee-nek egy ügyes és fölöttébb szellemes cikke pedig a Marsbelieket -80- a faluban hirtelen elszabadult állatsereglethez hasonlította.

Londonban senkisem tudott semmi bizonyosat a felfegyverzett Marsbeliek mivoltáról, és általános volt még mindig az a rögeszme, hogy ezek a szörnyetegek nehézkesen «csúsznak», «kínosan másznak» – így jellemezte őket csaknem valamennyi korábbi tudósítás. Egyik táviratot sem küldhette olyan tudósító, aki szemtanuja volt a Marsbeliek előnyomulásának. A vasárnapi lapok külön kiadásokat adtak újabb hírekkel, egyik-másik újabb hírek nélkül is. De voltakép nem is igen volt mit közölni az olvasókkal, amíg késő délután a hatóságok át nem adták a sajtóügynökségeknek saját híreiket. Megállapították, hogy Walton és Weybridge, valamint az egész ottani vidék lakossága London felé özönlik az országutakon. Ennyi volt az egész.

Öcsém reggel a lelencház melletti templomba ment, semmit sem tudva még arról, mi történt előtte való éjszaka. A templomban, ahol célzásokat hallott a támadásról, külön imát mondtak a békéért. Kijövet vett egy Referee-t. Az újság hírei felizgatták s kiment újra a waterlooi állomásra, hogy megtudja, megindult-e már újra a rendes forgalom. Az omnibuszokat, kocsikat, kerékpárosokat és a sok ünneplőruhás járókelőt látszólag alig érintette a furcsa szenzáció, amelyet a rikkancsok terjesztettek. Legfölebb a környék lakosai miatt aggódtak. Öcsém csak az állomáson tudta meg, hogy a windsori és a chertseyi összeköttetés is megszakadt. A portások azt mondták, hogy korán reggel Byfleetből és Chertseyből több fontos távirat érkezett az állomásról, de a táviratozás hirtelen megszünt. Öcsém roppant kevés pontos részletet tudhatott meg tőlük. «Harc folyik Weybridge körül», – ez volt minden, amit mondhattak.

A vasúti szolgálat most már roppant rendetlen volt. Az állomás körül egész sereg ember álldogált, -81- akik a délnyugati vasúti hálózatba tartozó helyekről ismerősöket vártak.

Egy őszfejű öreg úr keservesen szidta öcsémnek a Délnyugati Társaságot. «Pellengérre kell állítani!» – ismételgette.

Egy-két vonat érkezett Richmondból, Putneyból és Kingstonból egy napi evező turára kirándult utasokkal, akik a zsilipeket zárva találták és pánikot éreztek a levegőben. Egy fehércsíkos, kék flanellzubbonyos férfi megszólította az öcsémet és furcsa híreket ujságolt neki.

– Tömegesen tódulnak az emberek Kingstonba, kocsikon, szekereken, értékes holmival tömött ládákat hozva magukkal, – mondotta. – Moleseyból, Weybridgeből és Waltonból jönnek és azt mondják, hogy ágyúzást hallottak Chertseyben, heves tüzelést, és hogy lovaskatonák szólították fel őket a gyors távozásra, mert jönnek a Marsbeliek.

– Mi is hallottunk ágyúzást a hamptoncourti állomáson, de azt hittük, hogy az ég dörög. Mi az ördögöt jelent mindez? Hiszen a Marsbeliek nem tudnak kimászni az üregükből. Úgyebár?

Az öcsém erre nem tudott mit felelni neki.

Később észrevette, hogy az ijedelem határozatlan érzése átterjedt a földalatti vasút utasaira is és hogy a vasárnapi kirándulók rendkívül korán szállingóznak vissza a délnyugati mellékvonalakról – Barnesból, Wimbledonból, Richmond Parkból, Kewból; de egy teremtett lélek sem tudott egyebet mondani kósza híreknél. Akinek csak kapcsolata volt a pályaudvarral, mind rosszkedvűnek látszott.

Öt óra tájban szörnyű izgatottság szállta meg az állomáson nyüzsgő tömeget, mikor megtudta, hogy megnyitották azt a közlekedési vonalat, amely a délkeleti és a délnyugati állomások között csaknem állandóan el volt zárva. A tömeg izgatottsága csak fokozódott, mikor látta, hogy hatalmas ágyúkkal megrakott vagónok és katonákkal zsúfolt kocsik vonulnak -82- tova. Az ágyúkat Woolwichból és Chathamból küldték Kingston fedezetére. Megkezdődött a tréfálkozás is:

– Felfaljuk őket!

– Megszelidítjük a fenevadakat! – és így tovább.

Nemsokára rendőrök érkeztek az állomásra, hogy eltávolítsák a tömeget a perronokról s öcsém újra az uccára ment.

A harangok vecsernyére kongtak-bongtak s egy csoport leány az Üdv hadseregéből vonult végig énekelve a Waterloo úton. A hídról egy csapat ácsorgó nézett figyelmesen valami furcsa barna tajtékos tömeget, amely foltokban sodródott lefelé a folyamban. A nap éppen lehanyatlóban volt s a Tower és a parlament két háza a legbékésebb égbolt felé tornyosodott, amely csupa arany volt hosszú, bíborvörös haránt felhősávokkal. Beszéltek egy úszó holttestről is. Az egyik ember, amint mondta, tartalékos, azt mondta az öcsémnek, hogy látta nyugat felé a heliográf villogását.

A Wellington-uccában egy csomó markos fickóval találkozott az öcsém, akik a Fleet-utcából rohantak ki, kezükben még nedves hirlapokkal s kiabáló plakátokkal.

– Rémes katasztrófa! – kiabálták egymásnak, végig a Wellington-uccán. – Ütközet Weybridge mellett! Részletes leírás! A Marsbelieket visszaűzték! London nagy veszedelemben!

Öcsém vett egy lapot három pennyért.

Ekkor, de csakis ekkor, kezdett valami képet nyerni e szörnyetegek óriási hatalmáról és rettenetességéről. Megtudta, hogy nem apró, esetlen teremtmények, hanem hogy hatalmas géptesteket irányító értelmes lények, gyorsan mozognak s oly erővel képesek lecsapni, hogy a legnagyobb ágyúk ellenállása is semmivé törpül velük szemben.

Úgy írták le őket, mint «roppant pókszerű gépeket, amelyek csaknem száz láb magasak, az expreszvonat -83- sebességével haladnak és forró hősugarat tudnak kilőni». Leplezett ütegeket, főleg tábori ágyúkat, állítottak fel a horselli rét körül, legtöbbet a wokingi kerület és London között. Öt gépezetet láttak haladni a Themze felé és egyet, a véletlen szeszélye folytán, elpusztítottak. A lövedékek a többi esetben célt tévesztettek s a hősugarak egy szempillantás alatt megsemmisítették az ütegeket. A katonaság súlyos veszteségeiről is említést tett a távirat, amelynek hangja azonban egyébként optimista volt.

A Marsbelieket visszakergették; a Marsbeliek nem sebezhetetlenek. Visszavonultak abba a háromszögbe, melyet a Woking körül vont körben hengereik alkotnak. Heliográfos jelzőőrszemek cirkálnak körülöttük minden oldalról. Ágyúkat szállítanak nagy gyorsasággal Windsorból, Portsmouthból, Aldershotból, Woolwichból, sőt még északról is; egyebek közt kilencvenöt tonnás, hosszú sodronyágyúkat Woolwichból. Összesen 116 darab van már fölállítva, vagy közeledik gyorsan, főleg London védelmére. Sohasem összpontosítottak még Angliában ily gyorsasággal ekkora katonai erőt.

Azt remélték, hogy minden újabb hengert egyszerűen el lehet pusztítani a magasban szétrobbanó lövedékekkel, amelyeket gyorsan gyártottak és szétosztottak. Kétségtelen, folytatta a közlemény, hogy a helyzet rendkivüli és nagyon komoly, de a közönségnek nincs oka a rémüldözésre. Tagadhatatlan, hogy a Marsbeliek szörnyű félelemgerjesztők; de végre is legföljebb huszan lehetnek, szemben az emberek millióival.

Az illetékes tényezők a hengerek nagyságából arra a következtetésre jutottak, hogy egy-egy hengerben legfölebb öt, összesen tehát tizenöt Marsbeli lehet. És egyet – esetleg már többet is – el is intéztek már. A közönség óvakodjék a veszély közelébe jutni. Részletes intézkedések történtek a fenyegetett délnyugati -84- külvárosok lakosságának védelmére. Ez a kiáltványféle azzal végződött, hogy ismételten hangsúlyozta London biztonságát s azt a körülményt, hogy az illetékes tényezők bíznak abban, hogy a nehézségeket legyőzik.

Mindez rikító nagybetűkkel volt nyomtatva, oly frissiben, hogy a papiros még nedves volt s látszott, hogy egy szó magyarázat hozzáfűzésére sem volt idő. Különös volt, mondta az öcsém, hogy a lap egyéb közleményeit milyen kiméletlenül megnyirbálták, csakhogy helyet szorítsanak a kiáltványnak.

Végig a Wellington-uccán izgatottan olvasták az emberek a rózsaszínű lapokat; a Strandot az előfutárok nyomában egyszerre egész csapat rikkancs lármája verte fel. Az emberek tolakodva ugráltak le az omnibuszokról egy-egy újságért. Bizonyos, hogy ezek a hírek felrázták az embereket eddigi apátiájukból. A Strandon egy térképkereskedés redőit lebocsátották, mesélte az öcsém, s a kirakat tábláján keresztül látszott, amint egy ünneplő ruhás férfi citromsárga keztyűs kezével gyorsan Surrey térképeit erősítette rá az üvegre.

Öcsém, amint kezében az újsággal végigment a Strandon a Trafalgar-térre, látott néhány menekülőt West-Surreyből. Egy férfi volt feleségével, két gyerekkel s néhány bútordarabbal zöldséges kocsin. A Westminster-híd felől hajtott s nyomában szénásszekér döcögött, amelyen öt-hat jobbmódú ember ült ládák és batyuk között. Valamennyinek arcán zavar és ijedtség tükröződött és egész megjelenésük feltűnő ellentétben állt az omnibuszokban ülők vasárnapi külsejével. Divatos ruhákba öltözött emberek kandikáltak rájuk hintóikból. A menekülők megálltak a téren, mintha nem tudnák, merre menjenek s végül kelet felé fordultak a Strand mentén. Nyomukban nemsokára egy munkásruhás férfi jött régi divatú triciklin, kis előkerékkel. Az arca piszkos és sápadt volt. -85-

Öcsém Victoria felé folytatta útját és egy csomó ilyen emberrel találkozott. Azt gondolta, hogy talán meglát köztük engem is. Szokatlanul sok rendőr őrködött a forgalomra. Néhány menekülő új híreket kiáltott át az omnibuszokban ülőkhöz. Egyik azt mondta, hogy látta a Marsbelieket.

– Lábakra állított gőzkazánok, ha mondom, s úgy lépkednek, mint az emberek!

A legtöbb közülök izgatott volt az átélt különös dolgok miatt.

Victorián túl minden kocsma tele volt ilyen jövevényekkel. Az uccasarkokon az emberek csoportokba verődve újságokat olvastak, izgatottan beszélgettek, vagy ezekre a szokatlan vasárnapi látogatókra bámészkodtak. Mindig többen és többen érkeztek, amint esteledett, míg végre az országút, mint öcsém mesélte, az epsomi országúthoz hasonlított a Derby napján. Öcsém többeket megszólított a menekülők közül; a legtöbbjétől ki nem elégítő feleleteket kapott.

Egyikük sem tudott újságot mondani Wokingról, egy férfin kívül, aki azt állította, hogy Woking teljesen elpusztult mult éjszaka.

– Byfleetből jövök, – mondta; – egy kerékpáros ember érkezett oda korán reggel s kapuról-kapura rohanva, figyelmeztetett bennünket, hogy távozzunk. Majd katonák jöttek. Kimentünk az uccára és füstfelhőket láttunk délfelé – semmi mást, csak füstöt és egy lélek se jött azon az úton. Azután hallottuk az ágyúzást Chertsey mellett és emberek érkeztek Weybridgeből. Én is bezártam hát a házamat és eljöttem hazulról.

Ezidőtájt nagyon zúgolódtak az uccákon az emberek a hatóságok ellen, hogy nem képesek végezni a támadókkal s tűrik ezt a nagy felfordulást.

Nyolc óra tájban nagy tüzelés hallatszott tisztán London egész déli részében. Az öcsém nem hallotta a főútvonalak forgalma miatt, de mikor a csendes -86- mellékuccákba fordult be a folyam felé, ő is tisztán hallotta a lövöldözést.

A Westminstertől visszasétált lakásába a Regent’s Park közelében. Most immár nagyon aggódott miattam és izgatta őt a nyilvánvalóan igen nagy veszedelem. Ő is a katonai részleteken tépelődött, úgy, mint én szombaton. Elképzelte a némán várakozó ágyúkat, a hirtelen pusztasággá lett vidéket. Megpróbálta elképzelni a százláb magas, «lábakra állított gőzkazánok»-at.

Egy-két szekérnyi menekülő az Oxford-uccán vonult végig és több más a Marylebone-úton; de a hírek oly lassan terjedtek, hogy a Regent-ucca és a Portland-út tele volt a rendes vasárnapesti sétálókkal, noha most csoportokban beszélgettek, s a Regent’s Park szélén sohasem tanyázott több szerelmes pár az elszórt gázlámpák alatt. Az éjszaka meleg és csendes volt és egy kicsit nyomasztó. Az ágyúzás újra meg újra megkezdődött s éjfél után délen mintha villámok fényébe borult volna az égbolt.

Öcsém újra meg újra elolvasta az újságot s attól tartott, hogy engem nagy szerencsétlenség ért. Hazament, de vacsora után újra kiment kószálni. Mikor visszatért, vizsgajegyzeteivel próbálta figyelmét másfelé terelni; de hasztalanul. Éjfél után lefeküdt s hétfőn a kora reggeli órákban ajtócsapkodás, az uccáról behangzó futkosás, távoli dobolás és harangzúgás riasztotta fel valami zavaros álomból. A mennyezeten vörös visszfény lobogása táncolt. Egy pillanatig nem tudta, nappal van-e, vagy a világ bolondult-e meg. Majd kiugrott az ágyból s az ablakhoz rohant.

Magasan lakott s mikor kidugta fejét az ablakon, végig az uccán mindenfelé nyitogatták az ablakokat, amelyeken az éjjeli rendetlenség minden fajtájában bővelkedő fejek jelentek meg.

– Mi az? Mi történik? – hangzott a kérdezősködés.

– Jönnek! – kiáltott egy rendőr, zörögve a -87- kapun. – A Marsbeliek jönnek! – s rohant a legközelebbi kapuhoz.

A dobolás és trombitálás az Albany-uccai kaszárnyából hangzott. Ami templom csak volt a közelben, mind iszonyú vészharangozással iparkodott kiverni az álmot a szemekből. Folytonos ajtónyitogatás hallatszott s a szemben fekvő házakon egyik ablak a másik után ragyogott ki hirtelen sárga megvilágításban a sötétségből.

Az uccán zárt kocsi közeledett. Dübörgése, amint a sarkon befordult, erősödni kezdett, az ablak alatt csattogássá fokozódott s távozóban lassacskán elhalt. Mingyárt rá egypár könnyű kocsi száguldott, előhirnökei egy hosszú sor menekülő járműnek. Legtöbbje a chalk-farmi állomáshoz hajtatott, ahonnan az északnyugati különvonatok indultak.

Öcsém hosszú ideig merően kibámult az ablakon, elképedten figyelve a kapuról-kapura bezörgető rendőrt és megfoghatatlan üzenetét latolgatva. Egyszerre csak kinyílt háta mögött az ajtó s belépett rajta a lépcsőfordulón túl lakó szomszédja, ingben, nadrágban és papucsban. A nadrágtartója a derekán lógott s a haja kócos volt a párnától.

– Mi az ördög az? – kérdezte. – Tűz van? Micsoda zenebona!

Mind a ketten kidugták fejüket az ablakon s erőlködtek, hogy meghallják, mit kiált a rendőr. Emberek bukkantak elő a mellékuccákból s a sarkokon csoportokba verődve megálltak beszélgetni.

– Mi az ördög lehet ez? – szólt az öcsém szomszédja.

Az öcsém határozatlanul felelt neki valamit és nyomban elkezdett öltözködni. Minden ruhadarabbal az ablakhoz ugrott, hogy el ne mulasszon semmit az uccákon növekvő izgalom részleteiből. Egyszerre szokatlanul korán újságárulók kezdtek kiabálni az uccákon:

– Londont megfulladás fenyegeti! Kingston és -88- Richmond elveszett! Szörnyű mészárlás a Themze-völgyben.

És öcsém körül mindenütt – lent a szobákban, a házakban mind a két oldalon és lent az úton és hátul a Park terraszain és a száz többi uccában Marylebone-nak ezen a részén és a Westbourne Park kerületben és St. Pancrasban, és nyugaton és északon Kilburnben és St. John’s Woodban és Hampsteadben, és keleten Shoreditchben és Highburyben és Haggerstonban és Hoxtonban, egyszóval London egész rengetegében Ealingtől East Hamig – az emberek a szemüket dörzsölték, kinyitották az ablakokat, hogy kibámuljanak, és céltalanul kérdezősködtek, és gyorsan öltözködtek, mikor a közelgő tűzvihar első lehellete végigfújt az uccákon. Megvirradt a nagy pánik napja. London, amely kábultan és tétlenül feküdt le aludni vasárnap éjjel, hétfőn korán reggel a veszedelem eleven érzésére ébredt.

Öcsém, mivel az ablakból lehetetlenség volt megtudnia, mi történt, lement az uccára, éppen mikor az égboltozat hajnali rózsaszínben kezdett ragyogni a házak között. A gyalog- és kocsiutakon menekülő emberek száma percről-percre növekedett.

– Fekete füst! – hallotta kiabálni az embereket. – Fekete füst!

Természetes, hogy az általános félelem érzete mindenkire átragadt. Mialatt öcsém tétovázva állt a kapuban, egy újságárús közeledett feléje. Sietett lapot venni. A rikkancs tovább futott, futás közben adogatva el lapjait, példányonként egy shillingért. Furcsa keveréke volt ez a jelenet a nyerészkedésnek és a rémületnek.

Az újságból öcsém a katonai főparancsnok következő vészes sürgönyét olvasta:

Ennyi volt az egész; de ennyi is nagyon elég volt. A nagy város hat milliónyi lakossága nyüzsgött, forrongott, szaladgált; nemsokára tömegekben özönlött észak felé.

– Fekete füst! – kiabáltak mindenfelé. – Tűz!

A szomszédos templom harangjait félreverték. A házakban sápadt sárga fény lobbant ki itt is, ott is, és nem egy kocsinak lent az uccán még mindig világított a lámpása. És fönt a magasban a virradat egyre ragyogóbb lett a derült, nyugodt égboltozaton.

Öcsém léptek dobogását hallotta a szobákban s fel és le a lépcsőn a háta mögött. A kapuban megjelent a háziasszonya, pongyolában és sállal; az ura kiabálva nyomon követte.

Öcsém, amint kezdett tisztába jönni a történtek jelentőségével, felsietett szobájába, ami készpénze volt – tiz font lehetett össze-vissza – zsebébe tette s kisietett megint az uccára.

XV.
Mi történt Surreyben?

Mialatt a tiszteletes a sövény mellett ülve, zavarosan beszélgetett velem a réten, Halliford közelében, s mialatt öcsém a Westminster-híd mellett a menekülő tömeget nézegette, a Marsbeliek folytatni kezdték a támadást. Amennyire a későbbi ellentmondó tudósításokból megállapítható, nagyobb részük előkészületekkel foglalkozva a horselli üregben maradt este kilenc óráig, szorgalmasan dolgozva valamin, amint a rengeteg mennyiségű zöld füst mutatta.

De hárman nyolc óra tájban bizonyosan előbujtak -90- s lassan és óvatosan nyomulva előre, Byfleeten és Pyrfordon keresztül Ripley és Weybridge felé haladtak, napnyugta felé szembe jutva a várakozó ütegekkel. Nem egy csomóban vonultak, hanem egymás után, körülbelül másfél mérföldnyire egymástól. Érintkezésüket különös szirénaszerű erős hangok közvetítették, amelyeknek skálaszerű változatai voltak.

Ezt az üvöltést s a Ripley és St. George’s Hill körül felállított ágyúk dörgését hallottuk Felső-Hallifordban. Ripleyben a tapasztalatlan tüzérönkéntesek, akiket nem lett volna szabad ilyen helyre állítani, vad, elhamarkodott, hatástalan sortüzet adva, ki lovon, ki gyalog futásnak eredtek keresztül az elhagyott falun, úgyhogy az első Marsbeli nyugodtan átsétált ágyúikon, hősugarát nem is használva, óvatosan közéjük lépett s elhaladva előttük, váratlanul a Painshill Parkban felállított ágyúkhoz érkezett, amelyeket elpusztított.

A St. George’s Hill emberei azonban vagy ügyesebbek voltak, vagy jobb parancsnokuk volt. Mivel a fenyőfák eltakarták őket, észrevették, hogy a hozzájuk legközelebb levő Marsbeli egészen váratlanul bukkant reájuk. Oly óvatosan készítették elő ágyúikat a lövésre, mintha valami díszkivonuláson lettek volna s mintegy ezer yardnyi távolságból tüzeltek.

A gránátok mind a Marsbeli körül vágódtak le s látták, hogy a lövés után még néhány lépést tesz előre és támolyogva lebukik. Ujjongva felkiáltottak s az ágyúkat, amily gyorsan csak lehetett, újra megtöltötték. A felbukott Marsbeli elnyujtott üvöltést hallatott, mire egy második csillogó óriás tűnt fel délről a fák fölött, felelve neki. Úgy látszik, hogy egyik gránát összezúzta valamelyik lábát a három közül. A második sortűz a Marsbelitől jómessze csapott a földbe s két társa hirtelen rávetítette hősugarát az ütegre. A munició felrobbant, a fenyőfák -91- az ágyúk körül mind lángra lobbantak s a tüzérek közül alig egy-kettő menekült meg, akik már előre a dombtető felé kezdtek rohanni.

Ezután, úgy látszik, a három Marsbeli tanácsot tartva, megállt. A portyázó őrszemek, akik messziről nézték őket, azt jelentették, hogy félóráig nem mozdultak helyükből. A felbukott Marsbeli lassan kimászott csuklyájából. Tömzsi, barna alaknak látszott messziről, amint szétroncsolt lábát javítgatta. Kilenc óra tájban készen lett munkájával, mert csuklyája újra feltűnt a fák fölött.

Kilenc óra után néhány perccel aznap este a három őrszemhez négy újabb Marsbeli csatlakozott. Vastag, fekete cső volt mindegyiknél. A három elsőnek is hoztak ilyen csövet. Átadták nekik s azután egyenlő távolságban helyezkedtek el egymástól, félkörben St. George’s Hill, Weybridge és Send között, Ripleytől délnyugatra.

Vagy egy tucat rakéta röppent fel a dombokról előttük, mihelyt megindultak, figyelmeztetve a Ditton és Esher körül várakozó ütegeket. Ugyanekkor négy hadigépük, szintén csövekkel felszerelve, átkelt a folyamon és kettőt közülük, feketén kiválva a nyugati égbolt derengéséből, megpillantottam én meg a tiszteletes, amint fáradtan és kínlódva siettünk a Hallifordból északra kiinduló országúton. Úgy látszott, mintha felhőn jártak volna, mert tejszínű köd borította a mezőket, felérve egyharmad magasságukig.

A tiszteletes láttukra halkan felkiáltott és futásnak eredt; de én tudtam, hogy a Marsbeliek elől nem jó futni, oldalt ugrottam hát s harmatos csalán- és tüskebokrok közt lemásztam az országutat szegélyező széles árokba. A tiszteletes hátranézett, látta, hogy mit csinálok és megfordult, hogy csatlakozzék hozzám.

A két Marsbeli megállt. A közelebbi Sunbury felé nézve, a távolabbi, amely elmosódó szürkeségnek -92- látszott az esthajnali csillag fénye mellett, Staines felé fordult.

A Marsbeliek időnként fel-felordítottak; de az ordítást nemsokára abbahagyták. Teljes némaságban foglaltak állást rengeteg sarló-alakban a hengereik körül. A sarló két szarva tizenkét mérföldnyire lehetett egymástól. A lőpor feltalálása óta sohasem kezdődött harc ilyen csendesen. Ha valaki Ripley tájékán szemlélte volna a Marsbelieket, ugyanazt a benyomást nyerte volna, amelyet mi. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek egyedüli urai a sötétülő tájnak, amelyre a félhold, a csillagok, a napvilág utófénye s a St. George’s Hillről és a painshilli erdőkből látszó vöröses sugárzás vetett némi világosságot.

De szemben ezzel a félholddal mindenütt, Stainesben, Hounslowban, Dittonban, Esherben, Ockhamban, dombok és erdők mögött a folyamtól délre, s a füves réteken a folyamtól északra, ahol csak elegendő fedezéket nyujtott egy-egy csoport fa vagy falusi ház, ott várakoztak az ágyúk. A jelző rakéták felröppenve szikrazáport szórtak az éjszakába, azután elenyésztek és a figyelő ütegek lelkét feszült várakozás telítette. Mihelyt a Marsbeliek a tűzvonalba jutnak, azok a mozdulatlan fekete embertömegek, azok a kora éjszakában oly sötéten csillámló ágyúk azonnal mennydörgő csataordításba robbannak ki.

Az ezernyi virrasztó elmében épúgy, mint az enyémben, kétségkívül az volt az uralkodó gondolat, vajjon mennyit értenek meg belőlünk a Marsbeliek. Vajjon felfogják-e, hogy mi, a magunk milliónyi tömegében, szervezettek és fegyelmezettek vagyunk és összedolgozunk? Vagy pedig úgy magyarázták-e váratlan tüzeléseinket, gránátszurkálásainkat, táborunk körülzárását, mint ahogy mi szoktuk magyarázni egy megbolygatott kas méhrajának dühös, egységes rohamát? Arról álmodoztak-e, hogy kiirthatnak bennünket? (Akkor még senki sem tudta, -93- milyen táplálékra van szükségük.) Ezernyi ilyen kérdés viaskodott elmémben, mialatt éberen figyeltem az óriási őrtálló alakra. És elmém mélyén ott lappangott az érzése az összes rengeteg ismeretlen és rejtett erőnek London felé. Csináltak-e vermeket? Készen álltak-e a hounslowi lőporgyárak kelepcéi? Lesz-e bátorságuk a londoniaknak új nagyobb Moszkvát csinálni hatalmas háztartományaikból?

Kimeresztett szemekkel kuporogtunk az árokban. Egyszerre csak, amint nekünk tetszett, végtelen hosszú idő mulva, távoli ágyúdörgéshez hasonló hang rázkódtatta meg a levegőt. Majd újra dörgött közelebbről és még közelebbről. S ekkor a Marsbeli mellettünk a magasba emelte csövét, elsütötte, mint valami fegyvert, úgy, hogy erre a feleletre megrázkódott a föld. A Staines felé álló Marsbeli rögtön válaszolt rá. Lobbanás, füst nem látszott. Csak a dörgés hallatszott.

Ez a gyors egymásutánban következő heves tüzelés annyira felizgatott, hogy elfeledkezve saját biztonságomról és leforrázott kezeimről, felkapaszkodtam az árokból a sövényre és Sunbury felé bámultam. Hirtelen újabb válasz következett s nagy lövedék zúgott el fejem fölött Hounslow felé. Azt vártam, hogy legalább füstöt, tüzet, vagy valami más efféle észrevehető nyomot fogok látni. De nem láttam egyebet, mint fölöttem a sötétkék égboltozatot, egyetlen csillaggal s a földön lent a mindenfelé szétterjedő fehér ködöt. Semmi recsegés nem hallatszott s elmaradt a választadó dördülés is. A csend újra helyreállt. Minden perc háromszor oly hosszúra nyúlt.

– Mi történt? – kérdezte a tiszteletes, felállva mellém.

– Isten tudja! – válaszoltam.

Egy denevér repült el mellettünk. Eltűnt.

A távolból kiabálás hallatszott; majd megszűnt. -94- Újra a Marsbelire tekintettem s láttam, hogy megindul kelet felé a part mentén, gyors, gördülő mozgással.

Minden pillanatban azt vártam, hogy valami rejtett üteg fog rátüzelni; de az estéli csendet nem törte meg semmi. A Marsbeli alakja mindig kisebb lett, amint távolodott, s egyszerre csak a köd s a leereszkedő éjszaka elnyelte. Önkéntelenül mind a ketten magasabbra kapaszkodtunk. Sunbury felé sötét tömeg látszott, mintha hirtelen kúp-alakú domb támadt volna, elrejtve előlünk a kilátást; messzebb, túl a folyamon, Walton fölött egy második emelkedést vettünk észre. Ezek a domb-alakú tömegek lelapultak és szélesebbek lettek, amint reájuk meredtünk.

Egy hirtelen gondolattól megkapatva, észak felé néztem és láttam, hogy ott egy harmadik ilyen fekete felhős tömeg emelkedett.

Egyszerre minden teljesen elcsöndesedett. Jó messze délkeletről, meg-megszakítva a csendet, hallottuk, hogy a Marsbeliek kiáltanak egymásnak és újra megrázkódtatta a levegőt fegyvereik távoli, tompa dördülése. De a földi tüzérség nem válaszolt.

Akkor nem tudtuk ezt megérteni; de később megtudtam, mi volt a jelentősége azoknak a szürkületkor támadt végzetes emelkedéseknek. Mindegyik Marsbeli, a nagy félkörben állva, amelyet leírtam, valami ismeretlen jelre ágyúhoz hasonló csövéből óriási szelencét lőtt ki minden szemben levő dombra, bokorra, házcsoportra, egyszóval mindenre, ami csak ágyúkat rejthetett. Némelyik egyet lőtt, némelyik kettőt, mint az is, akit láttunk. Az egyik Ripleyben, mint mondják, nem kevesebbet, mint öt szelencét lőtt ki. Ezek a szelencék a földre vágódtak – nem robbantak fel – és szakadatlanul rengeteg mennyiségű koromfekete, sűrű gőzt okádtak, amely fölfelé gomolyogva, hatalmas felleget, gázzal telt dombot alkotott. Ez a domb visszalapulva, lassan -95- szétterjedt az egész környéken. S ennek a gőznek az érintése, maró szálkáinak belehelése megölte mindazt, ami lélekzett.

Ez a gőz súlyos volt, súlyosabb, mint a legsűrűbb füst, úgy, hogy az első erős fellökődés és szétömlés után lesülyedt a levegőben és szétáramlott a földön, inkább folyékony, mint légnemű testhez hasonlóan. A dombokat elhagyva, elborította a völgyeket, az árkokat, a vízfolyásokat épúgy, mint a tűzhányó üregeiből kiözönlő karbonsavas gáz szokta tenni. S ahol csak vízzel érintkezett, vegyi változások álltak be; a víz tükrét hirtelen porszerű tajték lepte el, amely lassan elmerült, hogy új tajtéknak adjon helyet. A tajték egyátalán nem oldódott s tekintettel a gáz gyors hatására, különös dolog, hogy a víz leszűrés után nem volt ártalmas. A gőz nem terjedt szét úgy, mint a valódi gáz szokott. Egy csomóban maradt, renyhén lefelé ereszkedve a lejtős talajon. A szél birkózva hajtotta maga előtt, míg végre szörnyű lassan össze nem vegyült a köddel s a levegő nedvességével és por alakjában le nem sülyedt a földre. Ez anyag természetéről ma sem tudunk egyebet, mint azt, hogy a színképbontásban a kékszínben négy vonalból álló csoportot mutatott s teljesen ismeretlen elemnek volt tekinthető.

Amint az első heves fellökődés véget ért, a fekete füst már a lecsapódás előtt is oly alacsonyan lebegett a föld felett, hogy ötven lábnyi magasságban, nagy házak tetején és felső emeletein, magas fákon, teljesen meg lehetett menekülni a benne rejlő méregtől, amint már akkor éjszaka is bebizonyosodott a cobhami és dittoni úton.

Az az ember, aki az előbbi helyen megmenekült, csodálatos történetet mond el a göngyölődő folyós tömegről és arról, hogyan nézett le a templom tornyáról és látta a falu házait kiemelkedni mint kísérteteket a koromfeketeségből. Másfél napig ott maradt fáradtan, éhezve, a napon perzselődve, a kék ég -96- alatt és a távoli dombokkal szemben fekete bársony takarónak látva a földet, piros háztetőkkel, zöld fákkal és később, fekete fátyolos bokrokkal és kapukkal, pajtákkal, melléképületekkel és falakkal, imitt-amott kiemelkedve a napfénybe.

De ez a cobhami úton történt, ahol a fekete gőz ott maradhatott, amíg saját magától le nem sülyedt a földre. A Marsbeliek rendszerint, ha a füst megtette szolgálatát, nyomban megtisztították a levegőt oly módon, hogy belegázoltak a füstbe s gőzsugarat irányítottak reája.

Ezt tették a közelünkben emelkedő füsthalmokkal is, amint a csillagvilágítás mellett egy elhagyott ház ablakából láttuk Felső-Hallifordban, ahová visszatértünk. Innen láttuk, hogy a richmondi és a kingstoni dombtetőn fényszórók mozogtak ide-oda s tizenegy óra tájban megrázkódott az ablak és hallottuk azoknak a nagy ostromágyúknak a dörgését, amelyek ott a dombokon voltak felállítva. Negyedóráig időközökben megújult az ágyúdörgés. Találomra lövöldöztek Hampton és Ditton felé a láthatatlan Marsbeliekre. Egyszerre csak a villamos fény halvány sugarai eltűntek, fénylő vörös ragyogásnak adva helyet.

Ekkor zuhant le a negyedik henger, – ragyogó, zöld meteor, – amint később megtudtam, a Bushey Parkba. Mielőtt a richmondi és kingstoni dombvonal ágyúi megszólaltak, szaggatott ágyúzás hallatszott jó messze délnyugatról. Azt hiszem, találomra ágyúztak, míg a fekete füst el nem borította a tüzéreket.

A Marsbeliek, oly rendszeresen járván el, mint mikor az ember darázsfészket akar kifüstölni, elárasztották ezzel a különös fojtó gőzzel az egész vidéket London felé. A sarló szarvai lassan széjjelebb terjedtek, míg végre Hanwelltől Coombeig és Maldenig értek. Romboló csöveik egész éjjel működtek. Attól a perctől kezdve, mikor St. George’s Hillben -97- egyikük felbukott, egyetlen egyszer sem nyujtottak alkalmat a tüzérségnek hatásos működésre. Ahol csak ágyúk lehettek előttük elrejtve, mindenütt új meg új fekete gőzszelencét lőttek ki s ahol nyilt mezőn voltak felállítva az ágyúk, a hősugarat hozták működésbe.

Éjfélkor a Richmond-Park lejtőin lobogó fák s a Kingston-domb ragyogása fekete füsthálóra vetették fényüket, amely elborította az egész Themze-völgyet s szétterjedt mindenfelé, ameddig a szem ellátott. A hálóban két Marsbeli gázolt lassan, ide-oda irányítva sziszegő gőzsugaraikat.

A hősugarat akkor éjszaka nagyon kímélték, meglehet azért, mert a hősugár előállításához szükséges anyag csak korlátolt mennyiségben állt rendelkezésükre, vagy azért, mert nem akarták a vidéket elpusztítani s megelégedtek azzal, hogy az ellenállást, amelyet támasztottak, leverjék és megfélemlítsék. Ezt az utóbbi céljukat tökéletesen elérték. Vasárnap éjszaka véget ért előnyomulásukkal szemben minden szervezett ellentállás. Oly reménytelen vállalkozásnak bizonyult velük szemben a harc, hogy ez éjszaka után emberi csapat nem is állt többé útjukba. Még a gyorstüzelő-ágyúkkal fölszerelt torpedó-naszádok és rombolók legénysége sem akart közelükben időzni. Valósággal lázadozni kezdtek s vissza is fordultak a Themzén. Ez éjszaka után az emberek már csupán arra szorítkoztak, hogy aknákat és vermeket ástak vad kétségbeeséssel.

Az Esher felé álló ütegeknek a sorsát, amelyek oly feszülten várakoztak a szürkületben, kiki elképzelheti úgy, ahogy tudja, mert senki sem maradt meg a szemtanúk közül. Elképzelhetjük a feszült várakozást, a résen álló fürge tiszteket, a készen álló ágyúkat, a kéznél lévő felhalmozott municiót, az ágyútaligás tüzéreket a lovakkal és szekerekkel, a polgári ruhás nézőket, akik oly közel álldogáltak csoportosan, amily közel csak megengedték nekik, az esti -98- csöndességet; a tábori kórházkocsikat és sátrakat, a weybridgei összeégett halottakkal és sebesültekkel; majd a tüzelő Marsbeliek lövéseinek tompa visszhangját és a formátlan lövedékeket, amint a fák és házak fölött hömpölyögtek és a szomszédos mezőkre lecsapódtak.

Elképzelhetjük azt is, amint a feszült figyelem hirtelen másfelé fordult: afelé a tekergő, duzzadozó feketeség felé, amely gyorsan közeledve a magasba tornyosult, tapintható sötétséggé változtatva a szürkület homályát, különös, ijesztő ellentéteül a gőznek, amely elborította áldozatait; amint közelében az emberek és lovak elmosódva futkostak, sikoltoztak, elvágódtak, kétségbeesetten kiabáltak, az ágyúk hirtelen magukra maradtak, az emberek fuldokolva vonaglottak a földön s a sötét füstkúp egyre magasabban szétterpeszkedett. Majd beállt az éjszaka és a pusztulás – semmi más nem látszott a vidéken, csak a halottakat rejtő, áthatatlan gőz néma tömege.

Virradat előtt a fekete gőz szétáradt Richmond uccáin s a kormányzat széthulló szervezete végső erőfeszítésében nem tehetett egyebet, mint hogy London lakosságát menekülésre szólította fel.

XVI.
A londoni kivándorlás.

Ezek után érthető a félelem, amely hétfőn virradóra, mint zúgó hullám, söpörte végig a világ legnagyobb városát. A menekülés folyama gyorsan zuhogó áradattá dagadt, mely tajtékzó csapkodással vette körül a vasúti állomásokat, rémes torlódással rohanta meg a Themze kikötőhelyeit s minden felhasználható csatornán észak felé és kelet felé özönlött. Tíz óra tájban a rendőri szervezet, sőt délben a vasutak szervezete is elvesztette tömörségét, alakját és erejét s feloldódva, elmerült a szétfolyó társadalmi test gyorsan növekvő árjába. -99-

A Themzétől északra húzódó összes vasúti vonalakat s a lakosságot délkeleten a Cannon-uccában vasárnap éjszaka éjfélkor értesítették. A vonatok hamar megteltek; de az emberek még két órakor is vadul viaskodtak egy-egy állóhelyért a kocsikban. Három órakor már a Bisphosgate-uccában is iszonyú volt a tolakodás. Pár száz yardnyira a Liverpool-uccai állomástól pisztolyokkal lövöldöztek, késekkel szurkáltak s a rendőrök, akiket a forgalom rendezése végett küldtek oda, kimerülve s nekidühödve, fejét verték be azoknak az embereknek, akiknek védelmére voltak hivatva.

S amint nappal lett és a gépészek és a fütők vonakodtak Londonba visszatérni, a folyton érkező menekülők kiszorították az állomásokról az embereket és egyre sűrűbb néptömegek nyüzsögtek előre az észak felé vezető országutakon. Délben egy Marsbeli tűnt fel Barnesban s lassan ereszkedő fekete gőzfelleg közeledett a Themzén és a lambethi síkságon. Amint renyhén mind előbbre nyomult, elvágta a menekülés útját a hidakon keresztül. Egy második felhő Ealing fölé borult s a Castle Hillen körülzárt egy kis szigetnyi életben maradt embert, akik képtelenek voltak menekülni.

Öcsém, miután eredménytelen harcot vívott, hogy Chalk-Farmban valamelyik északnyugati vonaton menekülhessen, – a teherpályaudvarban megrakott vonatok gőzgépei valósággal barázdát vágtak a sikoltozó emberek között s tíz-tizenkét markos legény alig volt képes visszatartani a tömeget, hogy a gépészt a kazánhoz szorítva agyon ne nyomja, – a chalk-farmi országútra fordult, keresztülvergődött egy sereg robogó járművön s oly szerencsés volt, hogy a legelsők közt vehetett részt egy kerékpár-üzlet kifosztásában. Amint a gépet az ablakon keresztül kirángatta, az első kerék gumiabroncsa kilyukadt, de azért ráült a gépre s eliramodott. Mindössze annyi baj érte, hogy kezéről lehorzsolódott -100- a bőr. A Haverstock-domb meredek alján néhány felfordult ló zárta el az utat s öcsém átcsapott a Belsize-útra.

Így kijutott neki is a rémület dühöngéséből s az Edgware úton hét óra tájban Edgwareba érkezett, éhesen és fáradtan, de jóval megelőzve a menekülők tömegét. Az országút mentén kíváncsi, bámészkodó emberek álldogáltak. Számos kerékpáros, néhány lovas és két gépkocsi haladt el mellette. Edgwaretól ezer lépésnyire egyik kereke eltört s gépe használhatatlanná vált. Ott hagyta az út szélén s bevánszorgott a városkába. A főúton sok üzlet félig nyitva volt és a gyalogjárón, a kapukban, az ablakokban nyüzsgő tömeg bámult megdöbbenve a menekülők furcsa seregére, amelynek vándorlása már megkezdődött. Szerencséjére, egy kocsmában hozzájutott egy kis ennivalóhoz.

Egy darabig Edgwareban maradt, nem tudva, mitévő legyen. A menekülők száma egyre növekedett. Sokan úgy, mint öcsém, Edgwareban szerettek volna maradni. A Marsbeliekről újabb híreket senki sem tudott.

Az országúton ekkor már sokan haladtak, de tolongásról még szó sem volt. Nagyrészt kerékpárosok voltak; de csakhamar gépkocsik, kétkerekű fogatok és hintók követték egymást, sűrű porfelleget verve fel a St.-Albansba vezető országúton.

Valami határozatlan terv arra késztette öcsémet, hogy Chelmsford felé iparkodjék, ahol több ismerőse élt. Letért az országútról egy kelet felé vezető csendes keskeny átjáró útra. Nemsokára lépcsős sövényhez ért. Átment rajta és észak-keletnek folytatta útját egy gyalogösvényen. Több majorság s néhány kis falu mellett elhaladt, amelyeknek nevét nem tudta. Látott néhány menekülőt is, míg végre egy High Barnet felé vezető gyepes úton találkozott két hölggyel, akik útitársnői lettek. Éppen jókor találkozott velük, hogy megmenthesse őket. -101-

Hallotta sikoltozásukat és a fordulóhoz sietve, látta, hogy két férfi ki akarja ráncigálni őket kis pónis-csézájukból, egy harmadik pedig a megvadult póni fejét fogja nagy erőlködéssel. Az egyik hölgy, fehérruhás, alacsony nő, beérte a sikoltozással; a másik azonban, fekete, karcsú alak, ostorával vagdosta a férfit, aki egyik karját megragadta.

Öcsém rögtön tisztában volt a helyzettel, felkiáltott s a küzdők felé rohant. Az egyik férfi abbahagyta a küzdelmet s öcsém felé fordult. Öcsém, aki ügyes boxoló volt, amint az ellenfél arcáról észrevette, hogy a harc kikerülhetetlen, nekirohant s egy jól irányzott ütéssel a kocsi kerekéhez vágta.

Lovagiasságra nem volt idő az ökölharcban. Öcsém egy rúgással elnémította ellenfelét s azután galléron ragadta azt a férfit, aki a karcsú hölgy karját ráncigálta. Hallotta a ló patáinak dobogását, az ostor arcon suhintotta, egy harmadik ellenfél a szeme közé sujtott az öklével, s az, akit galléron fogott, kiszabadította magát a kezei közül és elinalt visszafelé azon az úton, amelyen öcsém érkezett.

Félig elkábulva látta, hogy azzal az emberrel áll szemben, aki a ló fejét fogta s észrevette, hogy a kocsi ingadozva távolodóban van tőle s a benne ülő nők hátranéznek rá. Ellenfele, egy vaskos útonálló, készült a döntő mérkőzésre, de öcsém megelőzte s öklével az arcába vágott. Majd mikor látta, hogy egyedül maradt, megfordult s futni kezdett a kocsi után. Az izmos csirkefogó nyomon követte s távolabb közeledett a visszafordult szökevény is.

Öcsém ekkor megbotlott és elesett. Az, aki a nyomában volt, tovább rohant, de mikor öcsém talpra ugrott, két ellenféllel találta szemben magát. Alul maradt volna a mérkőzésben, ha a karcsú hölgy bátran meg nem állítja a lovat és segítségére nem siet. Elővette revolverét, amely az ülés alatt volt, mikor az útonállók megtámadták a kocsit. Hat yardnyi távolságból tüzelt s csaknem eltalálta az öcsémet. -102- A gyávább rabló futásnak eredt s társa is követte, átkozva az előbbinek gyávaságát. Mind a ketten megálltak az úton, ott, ahol a harmadik társuk hevert eszméletlenül.

– Fogja! – szólt a karcsú nő és átadta öcsémnek a revolverét.

– Menjen vissza a kocsihoz, – szólt az öcsém, letörölve hasadt ajkáról a vért.

A nő szó nélkül megfordult – mind a ketten lihegtek – és visszamentek oda, ahol a fehérruhás hölgy alig bírta visszatartani a megriadt ponilovat.

A rablók nyilvánvalóan megelégelték a dolgot. Mikor az öcsém hátranézett, látta, hogy valamennyien visszavonulnak.

– Majd ide ülök, – szólt az öcsém, – ha megengedik, – és felugrott az üres bakra. A hölgy megfordult.

– Majd én hajtok, – mondta s rávágott ostorával a póni vékonyára. A következő pillanatban kanyarodott az országút s a három útonálló eltűnt mögöttük.

Öcsém így, egészen váratlanul, azon vette észre magát, hogy lihegve, megsebzett szájjal, összezúzott állkapoccsal és véres bokával, egy kis kocsin üget tova ismeretlen úton ezzel a két nővel.

Megtudta, hogy azok egy stanmorei sebész neje és huga. A sebész kora reggel, amint Pinnerből jött, ahol veszélyes műtétet végzett, útközben több vasúti állomáson hallott a Marsbeliek előnyomulásáról. Haza sietett, fölkeltette a nőket, – cselédjük éppen két nappal előbb távozott, – összecsomagolt egy kis ennivalót, revolverét, öcsém szerencséjére, az ülés alá dugta s meghagyta a nőknek, hogy hajtsanak Edgwareba, ahol, mint gondolta, vasútra ülhetnek. Ő maga otthon maradt, hogy beszéljen a szomszédokkal. Úgy mondta, hogy félöt tájban utóléri őket; de azóta, bár már kilenc felé járt az idő, még nyoma sem volt. A hölgyek nem állhattak meg Edgwareban, -103- mert a forgalom óriásivá növekedett; így hajtattak azután erre a mellékútra.

Ennyit beszéltek el a hölgyek szaggatottan s nemsokára New-Barnethoz közelebb újra megálltak. Öcsém megigérte, hogy legalább is addig velük marad, míg meg nem állapodhatnak abban, mitevők legyenek, vagy míg a távollevő férj meg nem érkezik. Csakhogy bizalmat keltsen bennük, azt mondta, hogy kitünő revolverlövő, bár revolverrel még sohasem lőtt.

Az út szélén tábort ütöttek s a póni egész boldog volt a fűben. Öcsém elmondta menekülését Londonból s elmondott mindent, amit a Marsbeliekről tudott. A nap mindig magasabbra hágott s egy idő mulva beszélgetésük félbeszakadt. Kínos sejtelmek foglalkoztatták mind a hármukat. Az úton több vándor haladt s ezektől öcsém megtudott annyi újságot, amennyit csak megtudhatott. A szaggatott válaszok csak erősítették benne azt a benyomást, hogy végzetes szerencsétlenség nehezedett az emberiségre, és teljesen meggyőzték arról, hogy azonnal folytatni kell a menekülést. Igyekezett hát erre rábeszélni a nőket.

– Pénzünk van, – szólt a karcsú hölgy tétovázva.

Szeme találkozott öcsém szemével és tétovázása véget ért.

– Nekem is van, – mondta az öcsém.

A karcsú hölgy elmondta, hogy harminc fontjuk van aranyban és egy ötfontos bankjegyük s úgy vélekedett, hogy ennyi pénzzel eljuthatnak vasúton St. Albansba vagy New-Barnetbe. Öcsém ezt a tervet reménytelennek gondolta, mert látta, hogy a londoniak milyen eszeveszetten megrohanják a vasutakat. Azt ajánlotta hát, hogy Essexen keresztül iparkodjanak eljutni Harwichba s onnan meneküljenek el egészen az országból.

Elphinstonené asszony – ez volt a fehérruhás nő -104- neve – nem akart érvekre hallgatni s folyton «György»-ét emlegette; de sógornője csodálatosan nyugodt és megfontolt természetű volt s végre hozzájárult öcsém javaslatához. Folytatták hát útjukat Barnet felé, elhatározván, hogy keresztülvágnak a Great North-úton. Öcsém hajtott, hogy kímélje a lovat, amennyire csak lehet.

Amint a nap magasabbra emelkedett, szörnyű forróság támadt s az utat borító vastag, fehéres homokréteg égetett és vakított úgy, hogy csak nagyon lassan haladhattak előre. A sövényeket szürke por lepte el. S amint közelebb jutottak Barnethoz, egyre erősödött valami nyugtalanító mormogás.

Csakhamar többen jöttek velük szemben. Legnagyobb részük maga elé bámészkodott a levegőbe, zavaros kérdéseket mormolva, elgyötörve, elvadulva, piszkosan. Egy estélyruhás férfi gyalog ment el mellettük, tekintetét a földre szegezve. Hallották hangját s utána nézve, látták, hogy egyik kezével haját tépi, a másikkal láthatatlan dolgok felé csapkod a levegőben. Amint dührohama elmult, folytatta útját, egyetlen egyszer sem tekintve hátra.

Mikor öcsém társasága közeledett a keresztút felé Barnettől délre, egy asszony jött szemben velük át a mezőkön balról az út felé, karján egy kis gyermekkel; mellette két másik gyermek szaladt s utánuk egy piszkos feketeruhás férfi baktatott, egyik kezében vastag bottal, a másikban egy kis útitáskával. Majd amint kanyarodott az út az országút felé, a villák közül egy kis kocsi bukkant ki, amelyet verejtékes fekete póniló húzott s egy sápadtképű legény hajtott, fején portól szürke kriketkalappal. A kocsiban három lány és két kis gyerek szorongott. A lányok eastendi gyárilányok lehettek.

– Erre visz az út Edgwareba? – kérdezte a sápadtképű, zavaros tekintetű legény. S mikor öcsém megmondta neki, hogy balra kell fordulnia, rávágott ostorával a pónira és elhajtott köszönés nélkül. -105-

Öcsém halványszürke füstöt vagy ködöt vett észre fölfelé emelkedni a szemben fekvő házak közül, amely eltakarta a villák mögött futó úton túl levő terrasz fehér homlokzatát. Elphinstonené asszony hirtelen felkiáltott, amint a szemben levő házak fölött egyszerre csak egy csomó füstös, vörös lángnyelv szökkent a magasba, az izzó, kék égbolt felé. A messziről hallható zaj többféle hang zavaros keverékévé olvadt fel. Kerekek csikorgása, kocsik dübörgése, lovak dobogása vegyült egybe. Az út hirtelen kanyarodott alig ötven yardnyira a keresztúttól.

– Nagy ég! – kiáltott Elphinstonené asszony! – Mi az, amibe belehajt velünk?

Öcsém megállította a lovat.

A főúton tolakodó emberek zúgó áradata, valóságos szakadó hegyi ár, hömpölygött észak felé. A nap vakító fényében ragyogó fehér porfelhő borított mindent zavaros szürkeségbe, húsz láb magasságig. A lovak, a gyalogos férfiak és nők siető lábai s a mindenfajta járművek kerekei szakadatlanul új meg új porfelhőt vertek föl.

– Utat! – kiabáltak mindenfelőlről. – Engedjenek utat!

Mintha valami tűzvész füstjében haladt volna a kocsi az út és az országút találkozó pontja felé. A tömeg zsibongása tűzropogáshoz hasonlított s a por forró és éles volt. És valóban, az országút mentén kissé följebb, lángokban állt egy villa; fekete füsttömegek gomolyogtak belőle keresztül az országúton, még jobban növelve a zűrzavart.

Két férfi haladt el mellettük, majd egy piszkos asszony, aki nehéz csomagot cipelt és zokogott. Egy eltévedt vizslakutya szaladgált körülöttük bizonytalanul, kilógó nyelvvel, megrémülve, kimerülten; öcsém rákiáltott, mire az eb futásnak eredt.

Amennyire a jobbra fekvő házak között elláttak az országúton London felé, beszorulva a villák közé, -106- mind a két oldalon, piszkos emberáradat zajongott hömpölyögve. A fekete fejek, a tolongó alakok tisztán látszottak, amint a forduló felé rohantak s tovább siettek; azután belemerültek újra a távolodó sokaságba, amelyet végül porfelhő nyelt el.

– Előre! Előre! – kiabáltak mindenfelől. – Utat! Utat!

Az emberek kezei az előttük állók hátához szorultak. Öcsém a póni fejénél állt. Valami ellenállhatatlanul vonta, hogy lépésről-lépésre előre nyomuljon, le az úton.

Edgwareban zűrzavar volt, Chalk-Farmban lármás tolongás; itt azonban egész népvándorlás volt. Nehéz tiszta képet alkotni erről a tömegről. A tömeg a maga nagyságában nem látszott. Az alakok kiözönlöttek, elhaladtak a fordulónál s azután távolodtak, háttal az úton levő csoportozatnak. Az országút szélein haladtak a gyalogosok, az elgázolással fenyegető kerekek elől bele-belelépve az árkokba, egymásba gabalyodva.

A kocsik és fogatok egymás hátán nyüzsögtek s nem igen engedtek utat azoknak a gyorsabb és türelmetlenebb járműveknek, amelyek, amikor csak lehetett, nekiiramodtak, odaszorítva az embereket a villák kerítéseihez és kapuihoz.

– Előre! – kiabáltak. – Előre! Előre! Jönnek!

Egy taligában vak ember állt az Üdv hadseregének egyenruhájában; görbe ujjaival gesztikulált és ezt rikoltotta: «Örökkévalóság! örökkévalóság!» Rekedt hangja olyan erős volt, hogy öcsém sokáig hallotta még akkor is, amikor a por régen elnyelte őt szemei elől. A szekereken szorongó emberek közül némelyek bambán csapdosták ostorukkal a lovaikat és veszekedtek más kocsisokkal; némelyek mozdulatlanul ültek, nyomorúságosan a levegőbe bámulva; némelyek a kezüket harapdálták szomjúságukban vagy arcra fekve elnyultak kocsijukban. A lovak zablája tajtékos volt, a szemük véres. -107-

Számtalan kétkerekű kocsi, szekér, üzleti targonca, teherkocsi zsufolódott össze; egy postakocsi, egy öntöző kocsi, a «St. Pancras sekrestye» jelzéssel, egy óriás fásszekér mind tömve volt vadképű emberekkel. Egy sörös kocsinak véres volt a két bal kereke.

– Utat! – hangzott a kiabálás. – Utat, utat!

– Örök–ké–va–lóság! Örökké–való–ság! – visszhangzott végig az országúton.

Jól öltözött, szomorú, ijedt asszonyok bandukoltak, kiabáló, bukdácsoló gyermekeikkel, akiknek csinos ruháját bemocskolta a por, fáradt arcát bemázolta a könny. Férfiak is jöttek velük, egyik-másik támogatta a nőket, sok dühösen szitkozódott. Velök együtt tolakodott az ucca csőcseléke is, fekete rongyokban, kimeresztett szemmel, mocskos szájjal lármázva. Izmos munkások nyomakodtak előre az úton, nyomorult kócos férfiak, hivatalnokok, boltosok; az öcsém látott egy sebesült katonát is öklöződni, több vasúti hordárt s egy kétségbeesett alakot, aki hálóingére kapta fel a kabátját.

De bármily változatos összetételű volt is ez a sokaság, közös volt minden tagjában az arcukon tükröződő kín és félelem. A félelem hajszolta őket hátulról is. Amint itt-ott veszekedés támadt egy-egy helyért valamelyik kocsin, az egész tömeg egyszerre megelevenedett. Még egy roskatag térdű ijedt férfit is új életre galvanizált egy pillanatig az üres hely reménye. A forróság és a por alaposan kikezdte már a sokaságot. A bőrük száraz volt, az ajkuk fekete és cserepes. Mind szomjasak és kimerültek voltak. Mindenkinek sajgott a lába. És vitatkozás, szemrehányás, fáradt nyögések lármája keveredett. A legtöbb ember hangja gyönge és rekedt volt. A lárma refrénje mindig ez volt:

– Utat! Utat! Jönnek a Marsbeliek!

Néhányan megakadtak és félreálltak az áradatból. Az út ferdén torkollott az országútba; szűk nyílása -108- volt s majdnem úgy tetszett, mintha London felől indulna ki. De egy örvénylő csoport mégis belefurakodott az út nyílásába. A gyöngébbek könyökükkel törtek maguknak utat, ki az áradatból; de ez egy pillanat alatt újra magába nyelte őket. Kissé lejebb az úton egy férfi feküdt a földön. Csupasz lába véres rongyokba volt csavargatva. Két barátja föléje hajolt. Szerencséje, hogy voltak barátai.

Egy kis öreg ember, szürke, katonás bajusszal, piszkos, hosszú fekete kabátban, kibicegett a tömegből, félreült, lehúzta csizmáját, – harisnyája csupa vér volt, – kavicsot rázott ki belőle s azután tovább sántikált. Majd egy nyolc-kilenc esztendős kis leány, aki egészen egyedül volt, zokogva odavetette magát éppen öcsém mellett a sövény aljába s így kiáltott:

– Nem tudok tovább menni! Nem tudok tovább menni!

Öcsém magához tért abból a merevedésből, amelybe a megdöbbenés ejtette, fölemelte a kis leányt, gyöngéden kezdett hozzá beszélni s oda vitte Elphinstonené asszonyhoz. Amint öcsém hozzányúlt, egyszerre teljesen elcsendesedett, mintha megijedt volna.

– Helén! – sikoltott a tömegből egy asszony, könnyekkel a hangjában: – Helén!

A gyermek hirtelen kisiklott öcsém karjaiból, felkiáltva:

– Mama!

– Jönnek! – szólt egy lovas, amint tovább nyargalt az úton.

– Félre az útból! – kiáltott egy kocsis, fölemelkedve a bakon; és öcsém látta, hogy egy szekér befordul a keskeny útra.

Az emberek tolakodva hátráltak a ló elől. Öcsém a pónit és a csézát hátrább tolta a sövény alá s a szekér elhajtott mellette és megállt az út fordulójánál. A szekér rúdja kétlovas volt, de most csak egy ló volt melléje fogva. -109-

Az öcsém látta homályosan a szekéren keresztül, hogy két ember leemelt valamit egy fehér hordozóágyon és óvatosan letette a fűre a fagyalfa-sövény mellett.

Az egyik ember az öcsémhez futott.

– Van itt víz valahol? – kérdezte. – Haldoklik és nagyon szomjas. Lord Gavrick.

– Lord Gavrick? – szólt az öcsém. – A királyi főtörvényszék elnöke?

– Van víz? – szólt a másik.

– Talán akad egy pohár víz valamelyik házban, – szólt az öcsém. – Nekünk nincs vizünk. És én nem merem itt hagyni az enyéimet.

Az ember tolakodva megindult a sarokház kapuja felé.

Ezután egy szakállas, sastekintetű férfi vonta magára öcsém figyelmét. Kis kézitáska volt a kezében, amely éppen akkor, mikor öcsém rajta felejtette tekintetét, megrepedt és egész halmaz aranyat öntött ki magából. A pénzdarabok szerteszét gurultak a földön, az emberek és a lovak nyüzsgő lábai alá. A férfi megállt s bamba tekintettel bámult a tömegre. Az egyik kocsi rúdja vállon ütötte úgy, hogy megtántorodott. Felsikoltva félreugrott az útból; de a kocsi kereke végighorzsolta.

– Utat! – kiáltottak az emberek körülötte. – Félre az útból!

Amint a kocsi elhaladt mellette, rávetette magát mind a két kezével az aranyrakásra és tele marokkal elkezdte az aranyakat zsebeibe rakni; csakhamar egy ló közeledett feléje és a következő pillanatban, amint már-már fölemelkedett, a ló lábai alá került.

– Megállj! – kiáltott öcsém és félretaszítva útjából egy asszonyt, meg akarta ragadni a ló zaboláját.

Mielőtt ezt megtehette volna, sikoltást hallott a kocsi alól s a porfellegen keresztül látta, amint a kerekek keresztül fordultak a szegény nyomorult hátán. -110-

A kocsis ostorával öcsém felé suhintott, aki a kocsi mögé ugrott. A tömeg ordítása elkábította. Az elgázolt ember ott vonaglott a porban szétgurult aranyai között. Nem tudott fölkelni, mert a kerék eltörte hátgerincét és alsó végtagjai megbénultak. Öcsém fölegyenesedve, rákiáltott a következő kocsisra s egy fekete-lovas férfi is segítségére sietett.

– Vigye félre az útról! – szólott s öcsém szabadon levő kezével megkapva az elgázolt férfi gallérját, félrevonszolta őt. De ez még mindig pénze után kapkodott, dühösen nézett öcsémre s arannyal telt öklével öcsém karját csapkodta.

– Tovább! Tovább! – kiáltoztak mögöttük haragosan. – Utat! Utat!

Nagy csattanás hallatszott, amint egy szekér rúdja recsegve beleütődött a kocsiba, amelyet a fekete-lovas férfi feltartóztatott. Az öcsém föltekintett, az arany gazdája pedig hátracsavarintotta a fejét és beleharapott az ökölbe, amely a gallérját fogta. Nagy rázkódás támadt. A fekete ló oldalt botorkált és a kocsiba fogott ló elvágtatott előtte. Az egyik patája majd rátaposott az öcsém lábára. Öcsém eleresztette az elgázolt ember nyakát és hátra ugrott. Látta, hogy a földön fekvő szegény nyomorult arcán a harag rémületté változott; de egy pillanat mulva eltünt az egész ember s az öcsém, akit a tömeg kiszorított a keskeny útból, csak nagy üggyel-bajjal került vissza újra az út nyílásába.

Látta, hogy Elphinstone kisasszony eltakarta a szemét s egy kis gyermek, a gyermeki kíváncsiság teljes rokonszenvével, szemét kimeresztve bámult valami poros csomóra, amely feketén és csendesen hevert, összetaposva a gördülő kerekek alatt.

– Menjünk vissza! – kiáltott öcsém és visszafordította a pónit. – Nem törhetünk keresztül semmi áron ezen a poklon! – szólott.

Vagy száz yardnyira haladtak visszafelé azon az úton, amelyen jöttek, míg a tolongó tömeg eltünt -111- előlük. Amint oda értek, ahol fordul az út, öcsém látta a fagyalfasövény alatt az árokban a haldokló ember krétafehér arcát. A hideg verejték csurgott róla. A két nő borzongva, szótlanul kuporodott össze a kocsiban.

A fordulón túl öcsém újra megállt. Elphinstone kisasszony sápadt volt és sógornője zokogva ült, oly kétségbeesetten, hogy «György»-öt sem volt képes már emlegetni. Öcsém meg volt rémülve s össze volt zavarodva. Alig fordultak vissza, belátta, mily sürgős és mennyire elkerülhetetlen, hogy megpróbáljanak áthatolni a tömegen. Hirtelen elhatározással Elphinstone kisasszonyhoz fordult:

– Erre kell mennünk! – szólt és újra visszafordította a pónit.

Ez a leány most aznap másodszor tett bizonyságot lelkierejéről. Hogy kikényszerítsék az útat vissza a népáradatba, öcsém belemerült a forgalomba és visszatartott egy lovat, mialatt Elphinstone kisasszony a ló feje fölött hajtotta a pónit. Egy teherkocsi megakasztotta egy pillanatra a kerekeket és lehasított egy hosszú szilánkot a csézából. A következő pillanatban az áradat elkapta és magával sodorta őket is. Öcsém, akinek arcán és kezein ott vöröslött a kocsis ostorcsapása, felkapaszkodott a csézára és elvette a gyeplőt Elphinstone kisasszonytól.

– Fogja rá a revolvert arra az emberre a hátunk mögött, – mondta, átnyujtva a leánynak a revolvert, – ha nagyon tolakodik. Nem! – inkább a lovára fogja rá.

Azután körülnézett, hogy lássa, merre törtethetne keresztül jobb felé az országúton. De belejutva az áradatba, hiába akart bármit is: részévé vált a poros gabalyodottságnak.

Az ár magával ragadta őket, keresztül Chipping-Barneten. Csaknem ezer lépésnyire voltak már a város közepétől, mikor végre sikerült keresztül törniök az országút túlsó oldalára. Leírhatatlan lárma -112- és zűrzavar volt; de a városban s a városon túl az országút többször is kétfelé nyílt, úgy, hogy a szorongás egy kissé csökkent.

Hadleyn keresztül kelet felé folytatták útjukat. Az országút mindkét oldalán s tovább másutt is, nagy sokaságot láttak inni a folyamból. Sokan a víz felé tolakodtak. Odább East-Barnet közelében egy dombról két vonatot láttak egymás nyomában minden rend és jelzés nélkül lassan észak felé haladni a «Great Northern Railway» sínein. A kocsik színültig tömve voltak, emberek álltak még a gépek mögött is a szén között. Öcsém jól sejtette, hogy a vonatok Londonon kívül teltek meg, mert az emberek eszeveszett rémülete a központi pályaudvarok használatát lehetetlenné tette.

E hely közelében töltötték a délután hátralevő részét, mert az átélt izgalmak már mind a hármukat végkép kimerítették. Kezdték érezni az éhség gyötrelmeit is. Az éjszaka hűvös volt s egyikük sem mert elaludni. És este számtalan ember sietett tova az országúton pihenőhelyük közelében, ismeretlen veszedelmek elől menekülve abban az irányban, ahonnan öcsém érkezett.

XVII.
«A Villám».

Ha a Marsbeliek csak pusztításra törekszenek, hétfőn megsemmisíthették volna London egész lakosságát, amely lassan szétszóródott a közeli grófságokba. Az országúton nemcsak Barneton keresztül, hanem Edgwareon és Walthamon át is és kelet felé a Southendbe és Shoeburynessbe vívő utakon s a Themzétől délre Deal és Broadstairs felé ugyanaz a megvadult sereg hömpölygött előre. Ha valaki e júniusi reggelen léghajóban London fölött lebeghetett volna a ragyogó, kék magasban, az uccák végtelen -113- hálózatából északra és keletre futó országutakat feketére pontozva látta volna a hullámzó menekülőkkel. Minden pont a rémület és a testi kimerültség kínjaiban vergődő embert jelentett volna. Az előbbi fejezetben hosszasan időztem öcsémnek a Chipping-Barneton keresztül haladó országútról adott leírásánál azért, hogy az olvasó elképzelhesse, milyen benyomást tettek ezek a nyüzsgő fekete pontok egy-egy szemlélőre, aki maga is pont volt a pontok között. Az emberiség történelmében sohasem volt még példa arra, hogy ekkora emberi tömeg együtt mozogjon és szenvedjen. A gótok és a húnok legendás hordái, a legnagyobb seregek, melyeket valaha Ázsia látott, vízcseppek lettek volna ez áradat tengerében. S nem is volt ez fegyelmezett előrenyomulás; vad futás volt – óriási, szörnyű futás – rendetlen, cél nélkül való vad futás. Hat millió fegyvertelen, élelem nélkül való ember rohant előre eszeveszetten. Kezdete volt ez a civilizáció szétbomlásának, az emberi nem lemészárlásának.

A léghajós, egyenesen maga alatt, közeli-távol uccák hálózatát, házakat, templomokat, tereket, kerteket látott volna, – mindent elhagyottan, – mint valami óriási térképet, amely délfelé egy nagy folt. Úgy tetszett volna, mintha Ealing, Richmond, Wimbledon fölött óriási tollak tintacsöppeket ejtettek volna a térképre. És a fekete foltok állhatatosan, szüntelenül növekedtek, terjedtek, elágazva mindenfelé, hol feltornyosodva valami emelkedés előtt, hol egy-egy magaslatról sebesen aláömölve az útjukba eső völgyekbe, olyan módon, mint a tintacsepp szokott az itatós-papiron szétterjedni.

És távolabb, a folyamtól délre emelkedő dombokon, ide-oda járkáltak a csillámló Marsbeliek, nyugodtan, rendszeresen terjesztve méregfelhőjüket e darab terület fölött s azután, ha céljukat elérték, gőzsugaraikkal eloszlatva a felhőt s birtokukba véve a meghódított területet. Úgy látszik, nem is annyira a -114- pusztításra törekedtek, mint inkább arra, hogy teljes fejvesztettséget idézzenek elő s minden ellenállást lehetetlenné tegyenek. Az útjukba kerülő lőporraktárakat felrobbantották, az összes távíródrótokat elvágták s itt-ott a vasúti síneket is összeroncsolták. Bénává tették az emberiséget. Úgy látszik, nem igen siettek hadműveleteik terének kiterjesztésével, mert egész nap alig jutottak túl London középső részén. Lehetséges, hogy Londonban hétfőn reggel számosan ott ragadtak a házakban. Bizonyos, hogy sokan megfulladva a fekete füstben, otthonukban haltak meg.

Körülbelül déltájig a Themze a London-híd alatt megdöbbentő látványt nyujtott. Gőznaszádok s mindenféle hajók időztek rajta, bátorságot merítve a menekülők által fizetett rengeteg pénzösszegből. Amint mondják, nem egy embert, aki kiúszott ezekhez a hajókhoz, póznákkal visszavertek, úgyhogy a folyamba veszett. Délután egy óra tájban a fekete gőzfelhő foszlányos maradványa tűnt fel a Blackfriars-híd boltozatai között. A Themze egyszerre eszeveszett zűrzavar, harc és küzdelem színhelyévé lett. Egy ideig megtorlódtak a hemzsegő naszádok és bárkák a Tower-híd északi íve alatt s a matrózoknak és a rakodóknak vad verekedést kellett folytatniok azokkal, akik a partokról rájok zúdultak. Az emberek valósággal a híd oszlopain kúsztak le hozzájuk felülről…

Mikor egy órával később megjelent egy Marsbeli a Toweren túl és belegázolt a folyamba, nem úszkáltak már csak hajóroncsok Limehouse körül.

Az ötödik henger lezuhanásáról később fogok beszélni. A hatodik henger Wimbledonban hullt le. Öcsém, aki éppen virrasztott egy réten a kocsiban alvó nők mellett, látta zöldes lobogását messze túl a dombokon. A kis társaság, egyre a tengeren túlra törekedve, kedden Colchester felé folytatta útját a nyüzsgő vidéken keresztül. Az a hír, hogy a Marsbeliek -115- egész Londont hatalmukba kerítették, igaznak bizonyult. Látták őket Highgateben, sőt, amint beszélték, Neasdonban is. De öcsém szemei elé nem kerültek, csak másnap.

Ezen a napon a szétszóródott sokaság érezni kezdte, mily égető szüksége van táplálékra. Amint megéheztek, megszünt a tulajdon jogainak minden tisztelete. A majorosok kivonultak, hogy fegyverrel kezükben védjék meg aklaikat, magtáraikat és érésnek indult kalászaikat. Számos ember, úgy mint öcsém, kelet felé fordult s nem egy kétségbeesett lélek visszaindult még London felé is, hogy táplálékot szerezzen. Főleg az északi külvárosokból való emberek voltak, akik csak hallomásból szereztek tudomást a fekete füstről. Öcsém hallotta, hogy a kormány tagjainak fele Birminghamban gyült össze és hogy rengeteg mennyiségű, magasban szétrobbanó lövedék készült a középangliai grófságokban ásott önműködő aknák számára.

Azt is hallotta, hogy a Midland Railway Company pótolta az első napi pánik szökevényeit, megindította újra a forgalmat és észak felé vonatok robogtak St. Albansból, hogy enyhítsék a torlódást a főváros körüli grófságokban. Chipping Ongardban plakátokon közölték, hogy nagy lisztkészletek vannak már az északi városokban és hogy huszonnégy órán belül kenyeret is fognak kiosztani az éhező embereknek a környéken. De ez a hír nem térítette el öcsémet menekülési tervétől és hármasban tovább törtettek kelet felé egész nap. Kenyérosztást nem láttak sehol és tény, hogy más sem látott. Aznap éjszaka zuhant le a hetedik henger a Primrose Hillre. Éppen Elphinstone kisasszony virrasztott, aki a virrasztás kötelességét megosztotta az öcsémmel. Látta is a csillagot lehullani.

A három menekülő, az éjet egy búzaföldön töltvén, kedden Chelmsfordba érkezett, ahol a lakosság egy csoportja, valami úgynevezett közélelmezési bizottság, -116- elvette tőlük a pónit azon a címen, hogy élelem s nem akart érte semmi mást adni azon az igéreten kívül, hogy másnap ők is részesülhetnek belőle. A városban az a hír járta, hogy Eppingben Marsbeliek vannak és hogy a katonák a Waltham apátság melletti lőporgyárakat felrobbantották, de eredmény nélkül, mert a támadók közül egyik sem sérült meg.

A városban sokan lesték a templomtornyokból, nem jönnek-e a Marsbeliek? Öcsém szerencséjére jobbnak találta azonnal tovább nyomulni a tengerpart felé, mintsem az ennivalóra várakozni, bár mind a hárman nagyon éhesek voltak. Délben keresztül mentek Tillinghamon, amely – elég furcsa volt – teljesen némának és elhagyottnak látszott, kivéve néhány táplálékra vadászó fosztogatót. Tillingham közelében egyszerre csak meglátták a tengert, amelyen az elképzelhető legkülönfélébb vízijármű rettenetes sokasága nyüzsgött.

A hajósok, mivel a Themzén nem mehettek tovább fölfelé, az essexi part mentén haladtak Harwichba, Waltonba, Clactonba s azután Foulnessba és Shoeburybe, hogy felszedjék az embereket. A hajók óriási sarló-alakú félkörben helyezkedtek el, amelynek vége beleveszett a ködbe Naze felé. A parthoz legközelebb angol, skót, francia, holland és svéd halászbárkák, themzei gőzösök, yachtok és villamos naszádok voltak. Távolabb nagyobb teherhajók, egy csomó piszkos szénszállító, erős kereskedelmi hajók, marhaszállítók, személyszállító naszádok, kőolajszállítók, óceánjárók, köztük egy ócska fehér jármű is, csinos fehér és szürke southamptoni és hamburgi postahajók nyüzsögtek. A kéklő part hosszában öcsém homályosan egy csomó nyüzsgő naszádot vett ki, amelyek a lapos parton álló emberekkel alkudoztak. A parti sokaság egész Maldonig elhúzódott.

Pár mérföldnyire a parttól egy páncélos volt oly -117- mélyen a vízben, mint valami elsülyedt hajó. A Villám volt; az egyetlen látható hadihajó; de a távolban jobbfelé a tenger síma tükrén, a teljes szélcsendben, fekete füst kígyózott annak jeléül, hogy közel vannak a csatornaflotta páncélosai. Ez a flotta a Themze széles torkolatában cirkált elnyúló vonalban, teljes gőzzel és harcra készen, a Marsbeliek hódításának egész ideje alatt résen állva s mégis erőtlenül arra, hogy az előnyomulást megakadályozza.

A tenger láttára Elphinstonené asszony, sógornőjének minden biztatása ellenére, iszonyúan megrémült. Soha életében nem volt még távol Angliából: inkább meghal, semhogy idegen országra bízza magát, ismerősök, barátok nélkül és a többi és a többi. Szegény némber! úgy látszik, azt képzelte, hogy a franciák és a Marsbeliek szörnyen hasonlítanak egymáshoz. Idegessége, rettegése és csüggedése a két napi utazás alatt egyre növekedett. Egyre az járt fejében, hogy visszamegy Stanmoreba. Stanmoreban mindig oly jól érezte magát s oly biztonságban volt. Azt hitte, hogy Stanmoreban megtalálja Györgyöt is…

Nagy üggyel-bajjal vehették csak rá arra, hogy lemenjen velük a partra, ahol öcsémnek csakhamar sikerült egy themzei lapátos gőzösön levő néhány ember figyelmét magára vonni. Kiküldtek egy csónakot s harminchat fontban alkudtak meg mindhármuk szállítási díja fejében. Úgy mondták, hogy a gőzös Ostendébe tart.

Két óra lehetett már, mikor öcsém, miután a szállítási díjat a kikötőhídon lefizette, a gőzösön biztonságban érezhette magát. A hajón volt ennivaló is, igaz, hogy rettenetes árakon és csakhamar mind a hárman evéshez fogtak az egyik padon.

A hajón egész sereg utas volt már. Sokan minden pénzüket arra költötték, hogy helyet biztosítsanak maguknak. A kapitány azonban még délután öt órakor is a part közelében időzött, egyre több utast szedegetve -118- föl, míg az üléses födélzet szinte veszedelmesen meg nem telt. Valószínűleg tovább is ott maradt volna még, ha ágyúzás nem hallatszott volna, amely ezidőtájt kezdődött délen. Mintegy feleletül, a páncélos elsütött a tenger felé egy kis ágyút s felvonta a lobogókat. Csöveiből füst lökődött a magasba.

Nem egy utas azt gondolta, hogy ez a tüzelés Shoeburynessből ered; de csakhamar észrevették, hogy folyton erősbödik. Ugyanekkor messze délkeleten három páncélos árbocai emelkedtek ki egymás után a tengerből, fekete füstfelhők alatt. De öcsém figyelme csakhamar visszafordult a délről hangzó távoli tüzelésre. Mintha a távoli szürke ködből füstoszlopot látott volna kiemelkedni.

A kis gőzös kelet felé haladt már a hajók hatalmas sarlójától s az alacsony essexi part kékes ködbe kezdett borulni, mikor feltűnt egy Marsbeli, homályosan a nagy távolságból, amint Foulness irányából tovább nyomult az iszapos part mentén. Erre a hídon álló kapitány ijedten, haragosan kezdte ordítozva átkozni saját késlekedését. Rémülete szinte átragadt a hajó kerekeire is. A hajón mindenki a gerendázaton vagy a padokon állva bámult arra a távoli alakzatra, amely magasabb volt a fáknál és a templomtornyoknál s valósággal parodizálta az emberi lépteket, amint kényelmesen közeledett.

Ez volt az első Marsbeli, akit öcsém látott. Inkább elképedve, mint ijedten állt, odafigyelve erre a titánra, aki óvatosan közeledett a hajók felé, mindig mélyebbre gázolva a vízben, amint a talaj sülyedt. Távolabb egy másik lépkedett keresztül néhány elnyomorodott fa fölött, majd egy harmadik még messzebbről közeledett, mélyen gázolva keresztül egy csillámló, sekélyebb, iszapos helyen, amely úgy látszott, mintha tenger és ég között lebegne.

Mind a hárman a nyilt tenger felé tartottak, mintha meg akarták volna akadályozni a Foulness -119- és Naze között nyüzsgő rengeteg sok hajó menekülését. A kis lapátos naszád, bár gépei zakatolva erőlködtek és kerekei csak úgy hányták a tajtékot, ijesztő lassúsággal hátrált e végzetes közeledés elől.

Öcsém északnyugat felé pillantva, látta, hogy a hajók nagy sarlója megbomlott már a közeledő rémület hatása alatt. A hajók egymás mögé kerültek, egyik-másik a sarló közepéből a sarló végére került a gőzhajók fütyültek és füstgomolyokat okádtak, a vitorlák kifeszültek, a bárkák ide-oda siklottak. Ez a látvány s a balról közeledő veszély annyira megigézte, hogy a nyilt tenger felé nem is tekintett. Egyszerre a gőzös egy hirtelen mozdulatára (a gőzös azért mozdult meg, hogy elkerülje az elgázolást), fejjel előre lerepült a padról, amelyen állt. Körülötte kiabálás hallatszott, lábdobogás és ujjongás, amelyre mintha gyönge válasz is érkezett volna. A gőzös megtántorodott és öcsémet négykézláb görgette.

Talpra ugrott s jobbra tekintve, látta, hogy féloldalt dőlt gőzösüktől alig száz yardnyira, mint valami ekevas, óriási vastömeg hasítja keresztül a vizet, rengeteg tajtékzó hullámot verve fel jobbra-balra, amelyek a gőzös felé csaptak, úgyhogy lapátjai tehetetlenül meredtek a levegőbe, a födélzet pedig csaknem a víz színéig belesülyedt a habokba.

Egy tajtékos habzuhany egy pillanatra szinte megvakította öcsémet. Amint újra tisztán látott, a szörnyeteg a gőzös mellett elhaladva, a part felé rohant. Hatalmas, hosszúkás vasszerkezetéből kettős kémény emelkedett ki, tüzes füstfelleget lökve a levegőbe. A Villám torpedóromboló volt, amely teljes gőzzel rohant a fenyegetett hajók védelmére.

Öcsém megállva valahogy a szörnyeteg lökésétől ide-oda ingó födélzeten, a támadásra rohanó Leviathánról a Marsbeliekre vetette újra tekintetét. Szorosan egymás mellett állt mind a három, oly mélyen a tengerben, hogy lábaik csaknem teljesen elmerültek. -120-

Amint vízbe merülve állottak, messziről sokkal kevésbbé rettentőeknek látszottak, mint az az iszonyú vastömeg, amelynek sodrában gőzösünk oly gyámoltalanul bukdácsolt. Úgy látszik, megdöbbenve vizsgálták az új ellenséget. Lehet, hogy értelmük méltó ellenfélnek tekintette az óriást. A Villám egy ágyút sem sütött el, hanem egyszerűen rohant feléjük teljes gőzzel. Valószínű, hogy csupán azért tudott oly közel férkőzni hozzájuk, mert nem tüzelt. Nem tudták, mitévők legyenek vele. Ha csak egy gránátot röpít is ki feléjük, nyomban elpusztították volna a hősugárral.

A torpedóromboló oly gyorsan haladt, hogy egy pillanat mulva a gőzös és a Marsbeliek közti távolság felét megtette s egyre kisebbedő fekete tömeggé vált, amint a távol elnyúló essexi part felé közeledett.

Egyszerre csak a legközelebbi Marsbeli leeresztette csövét s egy fekete gázzal telt szelencét lőtt ki a páncélosra. A szelence a torpedóromboló bal oldalát találva, koromsötét lövedékbe vetődött szét, amely a nyilt tenger felé görgött, mint valami szerteszét terjedő fekete füstzuhatag. A páncélos sértetlenül nyomult előre. A gőzösön figyelőknek, mélyen a vízben és szemben a napfénnyel, úgy látszott, mintha már a Marsbeliek között lett volna.

Látták, amint az ösztövér alakok a part felé vonulva külön-külön kiemelkednek a vízből s egyikük fölemelte azt a sötétkamarához hasonló szerkezetet, amely a hősugarat fejlesztette. Ferdén lefelé irányozta és a víz, ahol a hősugár érintette, gőztömegekké tornyosult. A hősugár bizonyára úgy keresztül furódott a hajót borító páncélon, mint az izzó vasvessző a papiroson.

A gőzgomolygásból láng lobbant fel s rögtön rá a Marsbeli inogva megtántorodott. A következő pillanatban levágódott s hatalmas víz- és gőztömeg lökődött a levegőbe. A Villám ágyúi megszólaltak a gőzön keresztül, egymásután; az egyik lövés éppen a gőzös -121- mellett csapott a vízbe s az észak felé menekülő többi hajók felé szökdelve, végre egy parti halászbárkát szétforgácsolt.

De ezzel nem igen törődtek az emberek. Amint a Marsbeli lezuhant, a hídon álló kapitány tagolatlan ordításban tört ki s felkiáltottak egyszerre a hajók farán szorongó utasok is. S rögtön rá újra felkiáltottak, mert túl a fehérlő zűrzavaron valami hosszú, fekete tömeg nyomult előre, közepéből lángok szóródtak ki, szelelői és kéményei tüzet ontottak.

A Villám még mindig eleven volt; úgy látszik kormánykereke nem sérült meg s gépezetei működtek. Hegyével egyenesen a második Marsbelinek tartott s körülbelül száz yardnyira lehetett tőle, mikor a hősugár rávetődött. Borzasztó dördülés hangzott s födélzete és kéményei vakító lobbanással felrobbantak. A Marsbeli a robbanás erejétől megtántorodott, a következő pillanatban a lángban álló roncshalmaz, teljes sebességgel rohanva még mindig előre, belevágódott s összeroncsolta őt, mintha papírból lett volna. Öcsém önkénytelenül felkiáltott. Újra forró gőztömeg borított el mindent szemei elől.

– Kettő! – ordított a kapitány.

Kiabált minden, ami csak élt. Vad ujjongás harsogott az egész gőzösön; s hirtelen egyik járműről a másikra terjedve, ujjongó ordítozás hangzott a nyilt tenger felé törekvő valamennyi hajóról és naszádról.

Néhány pillanatig gőzbe borult a víz, elrejtve a harmadik Marsbelit és a partot. A gőzös az egész idő alatt gyorsan a tenger felé lapátolt el a küzdelemtől; s mikor a zűrzavar eloszlott, fekete gőzhalom terjengett ide-oda a part és a gőzös között, úgy hogy a Villám-ból nem volt többé semmi kivehető s a harmadik Marsbelit sem lehetett többé látni. A többi páncélos a part felé haladva, szorosan a gőzös mellett siklott tovább.

A kis hajó folytatta rohanó útját a nyilt tenger felé s a páncélosok lassan eltüntek, a part felé közeledve, -122- amelyet még folytonosan eltakart a gőz, füst és fekete gáz csodálatos módon összevegyült, kavargó, foltos gomolygása. A menekülő hajósereg északkelet felé szétszóródott; a páncélosok és a gőzös között több parti halászbárka vitorlázott. Egy idő mulva a hadihajók, mielőtt elérték volna a sülyedő felhős halmot, észak felé fordultak s azután hirtelen ellenkező irányba csapva, belevesztek délfelé a felszálló sűrű esti ködbe. A part halványodott s végül eltűnt a hanyatló nap körül meggyülemlő alacsony felhőhalmok között.

Majd egyszerre ágyúdördülések rezegtették meg az alkonyat fényében megaranyozott ködöt s fekete, mozgó árnyak tűntek fel. Mindenki a gőzös korlátjához tolult s kimeresztett szemekkel bámult bele az alkonyat vakító fénytengerébe, de semmit sem lehetett tisztán megkülönböztetni. Fölfelé kígyózó füsttömeg fedte el a nap képét. A gőznaszád zakatolva folytatta útját végtelennek tetsző várakozás között.

A nap szürke fellegek közé merült, az égbolt bíborszínben ragyogott, majd elsötétült és feltűnt az esti csillag rezgő fénye. A mély szürkületben egyszerre csak felkiáltott a kapitány s a magasba mutatott. Öcsém kimeresztette szemeit. Valami kiválva a szürkeségből, fölfelé suhant a magasba, kígyózva, iszonyú sebességgel a napnyugatra lebegő felhők fölé boruló esti fényben, valami lapos, széles, nagyon nagy tárgy. Görbe vonalat írva le, kisebbedett, lassan lefelé zuhant a beleveszett újra az éjszaka titokzatos szürkeségébe. Amint eltűnt, mély sötétség borult a tájra.

-123-

I.
A romok alatt.

Az első részben öcsém viszontagságainak elbeszélése közben annyira elkalandoztam saját élményeimtől, hogy a két utolsó fejezeten keresztül a tiszteletessel együtt folytonosan Hallifordban rejtőzködtem az elhagyott házban, ahová a fekete füst elől menekültünk. Itt folytatom tovább. Ott tartózkodtunk vasárnap éjszaka s egész hétfőn – a rémület napján – a napvilág egy kis szigetkéjén. A fekete füst elzárt a világ többi részétől. Nem volt mást mit tennünk, mint hogy e két unalmas napon át fájdalmas tétlenségben várakozzunk.

Tele voltam aggodalommal feleségem miatt. Elképzeltem őt Leatherheadban, rémülten, veszedelemben forogva, amint halottnak tart és gyászol engem. Fel-alá jártam a szobákban és hangosan fel-felkiáltottam, valahányszor arra gondoltam, hogy el vagyok szakítva tőle s mi minden történhetett vele távollétemben. Tudtam, hogy unokatestvérem elég bátor volt minden eshetőséggel szemben; csakhogy nem volt az az ember, aki veszedelem idején gyorsan feltalálja magát és gyorsan cselekszik. Nem bátorságra volt most szüksége, hanem körültekintésre. Az a hit volt egyetlen vigasztalásom, hogy a Marsbeliek London felé nyomultak, -124- mind messzebbre feleségemtől. Efféle határozatlan aggodalmak fölötte érzékenyen és kínosan érintik az ember lelkét. Nagyon kimerültem s izgatott a tiszteletes örökös jajgatása. Undorodtam már ettől az önző kétségbeeséstől. Többszörös eredménytelen fejtegetés után elszöktem mellőle egy másik szobába, amely, mint a benne levő földgömbökről, padokról és füzetekről láttam, nyilvánvalóan tanterem volt. Mikor ide is utánam jött, fölmentem a ház felső részén levő lomtárba s bezárkóztam, hogy egyedül lehessek sajgó nyomorúságommal.

A fekete füst egész nap s még másnap reggel is minden remény nélkül körülzárva tartott. Vasárnap este a legközelebbi házban emberi jeleket vettünk észre. Az ablakban egy arc jelent meg. Lámpafény mozgott ide-oda s később becsaptak egy ajtót. De nem tudom, kik lehettek ott s mi lett belőlük. Másnap nyomuk sem volt. A fekete füst hétfőn egész reggel lassan a folyó felé hömpölygött, egyre közelebb nyomulva hozzánk, de végül elvonult az országút mentén a ház előtt, amelyben rejtőzködtünk.

Déltájban egy Marsbeli közeledett, keresztül a mezőn. A hömpölygő árt szétoszlatta izzó gőzsugarával, amely sziszegve ütődött a falakhoz, bezúzva minden ablakot, amelyhez odaért s megpörkölve az elülső szobából menekülő tiszteletes kezét. Mikor végre keresztül kúsztunk a leforrázott szobákon s újra kinéztünk, észak felé olyan volt a táj, mintha fekete hófergeteg vonult volna el fölötte. A folyam felé tekintve, megdöbbenve láttuk, hogy a leperzselt rétek feketeségébe valami megfoghatatlan vörösség vegyül.

Egy ideig nem tudtuk, mennyiben javított e változás helyzetünkön, eltekintve attól, hogy a fekete füsttől nem volt mit többé tartanunk. De később beláttam, hogy többé nem akadályoz semmi sem abban, hogy tovább ne menjünk. Amint rájöttem arra, -125- hogy a menekülés útja megnyílt, újra cselekvésről kezdtem álmodni. De a tiszteletes esztelen letargiába esett.

– Itt biztonságban vagyunk, – ismételgette, – itt nincs mitől tartanunk.

Elhatároztam, hogy elhagyom. Bár így tettem volna! Okulva a tüzér tanácsain, ennivalót és italt kerestem. Égett sebeimre találtam olajat és rongydarabokat, föltettem egy kalapot is és magamra vettem egy flanell-inget, amelyre egyik hálószobában bukkantam. Mikor a tiszteletes látta, hogy komoly szándékom a távozás és hogy belenyugodtam abba is, hogy egyedül távozzam, elszánta magát s velem jött. Délután minden nyugodt volt. Amennyire meghatározhattam, öt óra tájban indultunk útnak a megfeketedett országút mentén Sunbury felé.

Sunburyben s elszórtan az országút hosszában, eltorzított holttestek, – lovak és emberek, – felfordult kocsik s mindenféle lim-lom hevert. Vastag, fekete porréteg borított el mindent. Ez a salakos portakaró eszembe juttatta, amit Pompei pusztulásáról olvastam. – Minden baj nélkül érkeztünk Hampton Courtba; útközben furcsa, kellemetlen látványok foglalkoztatták gondolatainkat, úgyhogy Hampton Courtban szemeink valósággal felüdültek, amint egy zöld foltocskát vettek észre, amely megmenekült a fojtó áradattól. Keresztülmentünk a Bushey-parkon, ahol szarvasok szaladgáltak ide-oda a diófák alatt. A távolban férfiak és nők siettek Hampton felé. Ezek voltak az első emberek, akiket láttunk. Így jutottunk el Twickenhamba.

Az országúton túl Ham és Petersham mögött az erdők még mindig égtek. Twickenhamet nem érintette sem a hősugár, sem a fekete füst s errefelé meglehetős sok ember volt, de egyikük sem tudott semmiféle újságot. Többnyire úgy, mint mi, éjjeli szállásukat igyekeztek fölcserélni az ideiglenes -126- nyugalom perceiben. Az a benyomásom, hogy itt több házban benne voltak még a megriadt lakók, akik nem mertek menekülni sem. Sok nyoma volt itt is az eszeveszett menekülésnek az országúton. Élénken emlékszem, hogy három összezúzott kerékpár hevert az úton egy rakásban, darabokra zúzódva az utánuk érkezett kocsik kerekei alatt. Félkilenc lehetett, mikor a richmondi-hídon mentünk keresztül. Természetesen sietve mentünk a veszedelmes hídon, ahonnan észrevettem, hogy számos vörös csomó úszik lefelé a folyamban. Egyik-másik több láb széles volt. Nem tudtam, mi lehet, mert nem volt időm a vizsgálgatásra és sokkal ijesztőbb magyarázatot eszeltem ki erre a látványra, mint aminőre tényleg rászolgált. A Surrey-parton újra fekete por borított mindent, amely előbb füst volt. Holttestek hevertek mindenfelé, az állomás közelében egész halommal; de a Marsbelieknek hírük-hamvuk sem volt, míg jó darab utat meg nem tettünk Barnes felé.

A távoli sötétségben három embert láttunk egy mellékuccán lefelé szaladni a folyamhoz; de egyébként elhagyott volt minden. Fönt a dombon javában égett Richmond városa; a városon kívül nyoma sem volt a fekete füstnek.

Ekkor, amint Kewhoz közeledtünk, hirtelen egy csomó ember jött velünk szemben rohanva s a háztetők fölött, alig száz yardnyira tőlünk, egy Marsbeli hadigép felső része ötlött szemünkbe. Halálra rémülve álltunk a veszedelem torkában s ha a Marsbeli letekintett volna a földre, mulhatatlanul el kellett volna pusztulnunk. Rémületünkben nem mertük folytatni útunkat. Letértünk az útról és elrejtőztünk egy kerti kunyhóban. A tiszteletes keresztet vetett, csendesen zokogott s nem akart hallani sem arról, hogy újra útnak induljunk.

De engem az a rögeszme, hogy Leatherheadba érjek, nem hagyott nyugodni, úgyhogy a szürkületben újra kimerészkedtem. Keresztül bújva a bokrokon, -127- egy nagy ház mellett futó ösvényen, amely a házhoz tartozó telken haladt, kiértem a Kew felé vezető országútra. A tiszteletes, akit a kunyhóban hagytam, csakhamar rohanva jött utánam.

Ez a második felkerekedés volt életem legesztelenebb cselekedete, mert nyilvánvaló volt, hogy a Marsbeliek körülöttünk vannak. Alig ért utól a tiszteletes, láttuk újra azt a hadigépet, amelyet előbb láttunk volt; de lehet, hogy másikat láttunk, jó messze a Kew Lodge felé elterülő réteken. Négy vagy öt kis fekete alak szaladt előtte a mezőség zöldes-szürkeségén keresztül s azonnal világos volt előttünk, hogy a Marsbeli üldözi őket. Csak hármat lépett és már közöttük volt, mire az emberek minden irányban szanaszét szaladtak lábai elől. A Marsbeli nem használta a pusztító hősugarat, hanem egyenkint felkapkodta s beledobálta őket a háta mögött emelkedő nagy érckasba, amely olyan volt, mint a munkások vállaira akasztott kosarak.

Első ízben támadt bennem az a gondolat, hogy a Marsbeliek talán nem is akarják elpusztítani a legyőzött emberiséget, hanem valami más szándékuk van vele. Egy pillanatig kővé dermedve álltunk, majd megfordultunk és egy kapun keresztül, fallal szegett kertbe menekültünk, belebukva egy szerencsénkre ott levő árokba. Itt hevertünk és susogva is alig mertünk beszélni, míg a csillagok fel nem tűntek.

Azt hiszem, éjjeli tizenegy óra volt, mikor annyira összeszedtük magunkat, hogy újra fölkerekedtünk. Arra nem volt bátorságunk, hogy az országúton folytassuk útunkat. A sövények mentén, ültetvényeken keresztül csúszva haladtunk; a tiszteletes jobbfelé, én pedig balfelé tekintve, feszülten figyeltünk a Marsbeliekre, akik, úgy látszott, valamennyien körülöttünk tanyáztak. Egyszerre fölperzselt fekete tisztáson, amely kihűlt hamuval volt tele, szanaszét heverő holttestekre bukkantunk. Fejük és törzsük rettenetesen össze volt égve, de lábaik és -128- csizmáik csaknem sértetlenek maradtak. Körülbelül ötven lábnyira négy roncsolt ágyú és összezúzott ágyúkocsi mögött élettelen lovak testei hevertek.

Sheen, úgy látszott, elkerülte a pusztítást, de csendes volt és elhagyott. Itt nem bukkantunk egy halottra sem, bár az éjszaka sokkal sötétebb volt, semhogy beláthattunk volna a mellékutakra is. A társam Sheenben egyszerre csak panaszkodni kezdett, hogy bágyadt és szomjas, és elhatároztuk, hogy próbát teszünk az egyik házzal.

Az első ház, amelybe beléptünk, miután egy ideig bajlódtunk az ablakkal, egy félig szabadon álló kis villa volt. Ennivalót nem találtunk benne mást, csak egy darab száraz sajtot. De ivóvizet találtunk s magammal vittem egy baltát is, mert azt hittem, hogy hasznát vehettem legközelebbi betörésünknél.

Átvágtunk az országúton ott, ahol az út Mortlake felé fordul. Itt fehér ház állt, fallal szegett kert közepén; éléskamrájában egész halom élelmiszerre bukkantunk. Egy teknőben két egész kenyeret találtunk, azonkívül egy szelet nyers borjúhúst és egy fél ürüt. Azért írom le e dolgokat oly részletesen, mert sorsunk arra kényszerített, hogy két hétig ebből táplálkozzunk. Egy állvány alatt palacksörök álltak és volt a kamrában két zsák zöldbab s egypár fej fonnyadt saláta is. Az éléskamra mosogató konyhába nyílt, ahol tüzifa volt felhalmozva egy pohárszék mellett, amelyben tíz-tizenkét palack burgundit, egy csomó leves- és lazac-konzervet s két doboz kétszersültet találtunk.

Leültünk a sötétben a konyhában, – világot gyujtani nem mertünk, – ettünk a kenyérből és az ürüből s ittunk az egyik palack sörből. A tiszteletes, aki mindig oly félénk és nyughatatlan volt, most csodálatos módon tovább akart indulni. Üggyel-bajjal rávettem az evésre, hogy erejét összeszedhesse, mikor egyszerre bekövetkezett az az esemény, amelynek folytán foglyokká lettünk. -129-

– Még nem igen lehet éjfél, – szóltam, mire vakító, élénkzöld fény lobbant fel körülöttünk. A konyhában egy percre tisztán látszott minden a zöldes-fekete fényben, azután újra elsötétedett. Rögtön rá oly csattanás hallatszott, aminőt sem azelőtt, sem azóta sohasem hallottam. Egy szempillantás mulva hátam mögött tompa zuhanás, üvegcsörömpölés és a körülöttünk beomló faltörmelékek recsegése és ropogása hangzott; nyomban rá lehullott a mennyezet vakolata, ezer darabra törve fejünk fölött. Hosszában végigzuhantam a padlón, belevágódva a kályha fogójába és elkábultam. Amint a tiszteletestől megtudtam, hosszú ideig eszméletlenül hevertem. Mikor visszanyertem eszméletemet, újra sötétségben voltunk s a tiszteletes, akinek arca, mint később észrevettem, a homlokáról szivárgó vértől nedves volt, vízzel locsolgatott.

Egy ideig nem tudtam visszaemlékezni arra, ami történt. Majd lassan eszembe jutott minden. Megsebzett halántékom sajogni kezdett.

– Jobban van? – kérdezte suttogva a tiszteletes.

Végre feleltem neki. Felültem.

– Ne mozduljon! – szólt. – A padló tele van a pohárszékről lezuhant edények cserepeivel. Ha megmozdul, zajt csap s azt hiszem, hogy azok kinn vannak.

Oly csendben ültünk mind a ketten, hogy alig hallottuk egymás lélekzését. Halálos csönd volt körülöttünk; csak egyszer csúszott le csörömpölve közelünkben egy darab vakolat, vagy valami téglatörmelék. Kívülről, nagyon közel hozzánk, meg-megújuló érccsörömpölés hangzott be a konyhába.

– Hallotta? – szólt a tiszteletes, mikor nemsokára újra hangzott.

– Igen! – szóltam. – De mi lehet ez?

– Egy Marsbeli! – felelt a tiszteletes.

Újra hallgatóztam. -130-

– Nem a hősugár volt, – szóltam elgondolkozva s egy ideig csaknem azt hittem, hogy egyik nagy hadigép ütközött bele a házba oly módon, mint az a másik, amelyet a sheppertoni toronyba láttam beleütődni.

Helyzetünk oly rendkívüli, oly érthetetlen volt, hogy három-négy óra hosszáig, míg csak virradni nem kezdett, alig mertünk megmozdulni. S ekkor a fény nem az ablakon szűrődött be, – az ablak fekete maradt, – hanem egy háromszögletű nyíláson, amely hátunk mögött támadt a falon egy gerenda s egy csomó törött tégla között. Most láttuk csak homályosan a konyha belsejét.

Az ablakot betörte egy darab iszapos kerti föld, amely keresztülrepülve az asztal fölött, amely mellett ültünk volt, lábaink körül hevert. Kívül földhányás tornyosodott a magasba a ház mellett. Az ablakráma tetején leszakított csatornacső látszott. A padló tele volt összezúzott vasedénydarabokkal. A konyha vége, a ház felé, be volt törve s amint a napfény besütött, nyilvánvalóvá vált, hogy a ház legnagyobb része összeomlott. A romhalmazzal élénk ellentétben állt a csinos, divatos halványzöldszínű pohárszékállvány, amely alatt egy csomó réz- és bádogedény volt. A fal tapétája kék és fehér cseréputánzat volt s egypár színes konyhaeszköz lógott a falon a tűzhely fölött.

Amint jobban megvirradt, a fal résén keresztül egy Marsbeli nagy testét láttuk, aki, ha jól sejtem, őrt állt a még mindig izzó henger fölött. E látványra oly óvatosan, amint csak tőlünk telt, a konyha világos részéből hátramásztunk a mosogatókonyha sötétségébe.

Hirtelen fölvillant agyamban a történtek helyes magyarázata.

– Az ötödik henger, – susogtam. – A Marsból jött ötödik lövés zúzta össze a házat és temetett bennünket a romok alá! -131-

A tiszteletes egy ideig némán állt, azután így susogott:

– Isten irgalmazzon nekünk!

Csakhamar hallottam, hogy magában siránkozik.

Eltekintve ettől a hangtól, teljes csendben hevertünk a mosogatókonyhában. Alig mertem lélekzeni, s tekintetemet a konyha-ajtón beszűrődő gyönge fényre függesztettem. Éppen csak a tiszteletes szomorú, tojásdad arcát, gallérját és kézelőit láthattam. Kívül megkezdődött az érckalapácsolás, majd iszonyú ordítozás és egy kis idő mulva sziszegés hallatszott, mintha valami gép kezdett volna működni. Mindez a legnagyobbrészt rejtélyes lárma, meg-megújulva folytatódott, sőt, amint az idő telt, mintha kissé erősbödött is volna. Majd szabályos zakatolás hallatszott, amelyet olyan rázkódás követett, hogy körülöttünk minden megrendült s a pohárszék edényei csörömpölve ütődtek egymáshoz. A zakatolás és a rázkódás folytatódott. Egyszerre csak a fény elsötétült s a kísértetiesen megvilágított konyhaajtó teljes feketeségbe borult.

Több órán keresztül kuporogtunk némán, borzongva, míg figyelmünk végre ki nem merült s el nem aludtunk…

Végre arra ébredtem fel, hogy iszonyú éhes vagyok. Azt hiszem, hogy csaknem egy teljes napig tartott az alvásunk. Éhségem oly tűrhetetlenné vált, hogy cselekvésre indított. Szóltam a tiszteletesnek, hogy táplálék után nézek és az éléskamra felé botorkáltam. A tiszteletes nem felelt, de alig kezdtem enni, a gyönge zaj, amelyet okoztam, őt is mozgásba hozta s csakhamar hallottam, hogy utánam mászik.

II.
Mit láttunk a rombadőlt házból?

Evés után visszamásztunk a mosogatókonyhába. Itt bizonyára újra elszunnyadtam, mert mikor hirtelen -132- felriadtam, egyedül voltam. A zakatolás és a rázkódás fárasztó kitartással folytatódott. Susogva többször szólítottam a tiszteletest s végre a konyhaajtó felé botorkáltam. Még nappal volt s a tiszteletes a szoba túlsó végén állt, a háromszögletű lyukhoz támaszkodva, amely a Marsbeliekre nyílt. Vállait úgy felhúzta, hogy a fejét nem láthattam.

Különféle zajt hallottam, mintha valami gépezet működött volna. A zakatoló dörömbölésekre meg-megrázkódott minden. A fal nyílásán keresztül egy fa tetejét láttam, amely a csendes esti égbolt aranyos, meleg kékségével érintkezett. Egy pillanatig mozdulatlanul néztem a tiszteletest, azután mászva közeledtem feléje, a legnagyobb óvatossággal lépkedve a padlót borító cseréptörmelék között.

Megérintettem a tiszteletes lábát, mire úgy megriadt, hogy egy csomó vakolat kívül levált a falról s hangos zuhanással a földre hullt. Megragadtam karját, attól tartva, hogy felkiált s jóideig mozdulatlanul lapultunk meg mind a ketten. Majd megfordultam, hogy megnézzem, mennyi maradt állva védővárunk falaiból. Ahol a vakolat levált, merőleges repedés támadt a romhalmaz között, úgyhogy egy gerendán óvatosan felhúzódva, a résen keresztül kinézhettem arra felé, ahol a mult éjjel nyugodt külvárosi országút húzódott. Valósággal óriási változás tűnt szemembe.

Az ötödik henger mindenbizonnyal a kellő közepébe zuhant annak a háznak, amelybe először behatoltunk. Az épület eltűnt, teljesen porrá zúzódott és szétszóródott a lökés erejétől. A henger sokkal mélyebben feküdt az eredeti alapzatnál, egy mély üregben, amely már sokkal nagyobb volt, mint az az üreg, amelybe Wokingban belepillantottam. Az üreg körül, a rettenetes zuhanás erejétől, a szó szoros értelmében szétfröccsent a föld s halmokba tornyosodott, amelyek elrejtették szemem elől a szomszédos házakat. Éppen olyan volt, mint mikor hatalmas -133- kalapácsütés sujt az iszap közé. A mi házunk hátrafelé omlott össze. Homlokzata, még a földszinten is, teljesen romba dőlt; a konyha és a mosogatókonyha véletlenül megmaradt, iszapos romok közé temetve; óriási földtömegek zárták körül minden oldalról, csak a henger felé nyíló rész maradt szabadon s ez irányban valósággal a szélén függtünk annak a nagy köralakú üregnek, amelynek készítésével foglalkoztak a Marsbeliek. A heves zakatolás hátunk mögül hangzott s újra meg újra ragyogó zöldes gőz szállt a magasba, mint valami fátyol, az előtt a kis nyílás előtt, ahonnan leskelődtünk.

A henger az üreg közepén már megnyílt s az üreg túlsó szélén az összezúzott s kavicshalmokkal födött bokrok között az esti égboltozat felé meredve állt az egyik hatalmas hadigép. Gazdája nem volt benne. Eleinte, bár helyes lett volna, hogy először ezt írjam le, alig vettem észre az üreget és a hengert. Eleinte alig láttam egyebet, mint valami rendkívül módon csillámló gépezetet, amely az üreg készítésével volt elfoglalva és néhány különös teremtményt, amelyek lassan, kínosan mászkáltak az üreg közelében levő földhányásokon.

A gépezet ragadta meg először a figyelmemet. Azóta munkagépnek nevezik az effajta gépezetet és bonyolult szerkezetének tanulmányozása rengeteg erőfeszítésre ingerelte már az emberi találékonyságot. Amint rám virradt, eleinte valami ércpók benyomását tette reám, amelynek öt csuklós, könnyen mozgó lába és számtalan tagozott emeltyűje és rúdja van; testéből pedig ragadozásra való tapogatószervek nyúlnak ki. Karjai legnagyobbrészt össze voltak húzva, de három hosszú tapogatójával egy csomó rudat, lemezt és gerendát halászott ki a hengerből, amelyek a henger burkolatát töltötték ki és nyilván a henger falainak erősítésére szolgáltak. Amit kivett, a magasba emelte és azután letette a háta mögött levő tisztásra. -134-

Mozgása oly gyors, oly bonyolult és oly tökéletes volt, hogy eleinte, bár ércfényben csillámlott, nem is tartottam gépezetnek. A hadigépek is effajta gépek voltak és bámulatosan működtek; de a munkagéphez fogható dolgot nem ismerünk. Aki nem látta soha ezeket az ércszerkezeteket s csak a művészek rosszul elképzelt utánzásaira vagy a magamfajta szemtanúk tökéletlen leírására támaszkodik, az alig nyerhet tiszta képet erről az eleven valamiről.

Jól emlékszem különösen egyre azok közül a röpiratok közül, amelyek mingyárt kezdetben megpróbáltak beszámolni a háborúról. Ebben a röpiratban volt egy illusztráció is. A művész nyilván futólag tanulmányozta az egyik hadigépet, de ezzel véget is ért a tudománya. A hadigépeket úgy mutatta be, mint födött, merev háromlábakat minden hajlékonyság vagy finomság nélkül s a benyomásuk monoton és teljességgel megtévesztő volt. Ennek a röpiratnak igen nagy volt az olvasóközönsége s én éppen ezért említem, hogy figyelmeztessem erre az olvasókat. A röpirat hadigépei époly kevéssé hasonlítottak a működésben levő Marsbeliekhez, mint a bábuk az élő emberekhez. Véleményem szerint a röpirat sokkal jobb lett volna e nélkül az illusztráció nélkül.

Eleinte, mint már említettem, a munkagépet nem is tartottam gépnek, hanem inkább valami csillámló burkolattal borított rákfajta teremtménynek, melynek agyrészét az a Marsbeli képviselte, aki finom tapogató szerveivel a gépezet mozgását irányította. De csakhamar szemembe ötlött, hogy époly szürkésbarna, fényes, bőrszerű páncél födi, mint az üreg túlsó szélén csúszó-mászó többi testeket, mire sejteni kezdtem ennek az ügyes munkának valódi mivoltát. Amint ennyire jutottam, érdeklődésem a többi lény felé, a valóságos Marsbeliek felé fordult. Futólag láttam volt már őket, úgyhogy az első undorító benyomás nem zavarta többé megfigyelésemet. -135- Azonkívül rejtve voltam, mozdulatlanul álltam s nem volt semmi okom a sietésre.

Most láttam, hogy képzelni sem lehetett náluk földietlenebb teremtményeket. Rengeteg kerek tömegek – vagy inkább fejek – voltak. Minden tömeg átmérője négy láb lehetett. A kerek testeken elől arc volt. Az arcon nem voltak orrlyukak; úgy látszik, a Marsbelieknek csakugyan nem is volt semmiféle szaglóérzékük; hatalmas fekete szempár s ez alatt húsos csőrféle látszott az arcon. A fej vagy test hátulján – alig tudom, hogy nevezzem – egyetlen szűk, dobhártyaszerű felület volt, melyről később a boncolás megállapította, hogy fül. A mi sűrűbb levegőnkben azonban alig vehették hasznát. A száj körül tizenhat, csaknem ostorszerű, nyulánk tapogató-szerv helyezkedett el két nyolcas csomóban. E csomókat később Howes professzor, a kiváló anatómus, sokkal megfelelőbben kezeknek nevezte. Mikor először láttam a Marsbelieket, mintha csakugyan iparkodtak is volna e kezek segélyével fölemelkedni, csakhogy ez, tekintettel a földi viszonyok között megnövekedett súlyukra, természetesen nem sikerült nekik. Észszerűen föltehetjük, hogy a Marson nagy könnyűséggel járhattak-kelhettek rajtuk.

Itt jegyzem meg, hogy belső szervezetük, mint a későbbi boncolás kimutatta, csaknem épily egyszerű volt. Szervezetük legnagyobb része az agy volt, melyből hatalmas idegek ágaztak ki a szemekbe, a fülbe és a tapogatószervekbe. A bonyolódott tüdőbe torkollott a száj, volt továbbá szívük és véredényzetük. A külső bőr görcsös rángatózása elárulta, hogy a tüdő a sűrűbb légkörben s a föld nagyobb gravitációs vonzásában kínosan működik.

Ennyiből állt a Marsbeliek egész szervezete. Csodálatos, legalább nekünk embereknek, hogy a bonyolódott emésztési szervnek, amely a mi testünknek főrésze, a Marsbeliek szervezetében nyoma sem -136- volt. Csupa fej voltak, csupa fej; beleik nem voltak. Nem ettek s még kevésbbé emésztettek. E helyett más teremtmények friss, élő vérét befecskendezték saját ereikbe. Magam is láttam ezt, mint a kellő helyen meg is fogom említeni. Azonban, bárha finnyásnak fogok is feltűnni, nem vagyok képes leírni azt, amit nem tudtam végignézni sem. Legyen elég annyi, hogy még élő állatoknak, legtöbbször emberi lénynek a vérét fecskendezték be kis cső segítségével közvetlenül a befogadó ér-csatornába…

Kétségtelen, hogy ennek puszta gondolata is visszataszító reánk nézve; de ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, mily visszataszítók lehetnek valami értelmes tengeri nyúlra nézve a mi húsevő szokásaink.

A befecskendezés alkalmazásának fiziológiai előnyei tagadhatatlanok, ha arra a rettenetes emberi idő- és erőpusztításra gondolunk, amelyet az evés és az emésztési folyamat okoz. Testünk fele oly mirigyekből, csövekből és szervekből áll, amelyek avval vannak elfoglalva, hogy a legkülönbözőbb táplálékot vérré változtatják. Az emésztési folyamat s ennek hatása az idegrendszerre aláaknázza testi erőnket és befolyásolja kedélyállapotunkat. Az emberek boldogan vagy nyomorultan járnak-kelnek a szerint, amint egészséges vagy beteg a májuk, vagy épek a gyomormirigyeik. A Marsbeliek a kedélyállapot és az izgalom mindeme szervi hullámzásától meg vannak mentve.

Bizonyos, hogy nagy előszeretettel táplálkoztak emberi vérből. Ezt részben megmagyarázzák azoknak az áldozataiknak a maradványai, akiket a Marsból hoztak magukkal tápláléknak. Ezek a teremtmények, kezeinkbe került összezsugorodott maradványaikból ítélve, kétlábúak voltak. Porhanyós, sziliciumos csontvázuk csaknem a sziliciumos szivacsok vázához hasonlított. Gyönge izomzatuk volt. -137- Hat láb magasak lehettek. Kerek, emelt fejük volt, s nagy szemeik csontos üregekben feküdtek. Úgy látszik, a Marsbeliek kettőt-hármat hoztak magukkal minden hengerben s valamennyit megölték, mielőtt a földre érkeztek. Mindegy volt e kétlábúakra nézve, mert a mi bolygónkon, amint próbáltak volna fölegyenesedni, testük minden csontja összeroppant volna.

Itt, ahol e leírással foglalkozom, kiegészítésül elmondok oly további részleteket is, amelyekről ez időben ugyan még nem volt tiszta fogalmunk, de amelyek nagyban elősegítik azt, hogy aki a Marsbelieket nem ismeri, tisztább képet alkothasson magának e támadó lényekről.

Három más rendkívüli fiziológiai különbség is volt közöttük és közöttünk. Szervezetük nem ismerte az alvást épúgy, mint az emberi szív. Mivel az izomzat mechanizmusának felhasznált erejét nem kellett pótolniok, az alvást, az életnek ezt az időszakos megszünését nem ismerték. Úgy látszik, fáradtságot egyáltalában nem, vagy csak igen kis mértékben éreztek. A földön sohasem mozoghattak erőlködés nélkül, de azért mindvégig folytonos tevékenységben voltak. Huszonnégy óra alatt huszonnégy órát dolgoztak, körülbelül úgy, mint a földi lények közül a hangyák.

Másodszor s ez a nemi különbségek világában fölötte csodálatosnak tetszik, a Marsbeliek teljesen nemnélküliek voltak s így nem volt bajuk azokkal a viharos izgalmakkal sem, amelyekből a nemi különbség folytán bőven kijut az embereknek. Most már bizonyos, hogy a háború alatt csakugyan született a földön egy kis Marsbeli is. Mikor ráakadtak, oda volt nőve szülőjéhez, részben kicsirázva belőle, úgy, mint kicsiráznak a fiatal liliomhagymák, vagy az édesvízi polip-újszülöttek.

Az emberből és általában véve valamennyi magasabbrendű földi állatból a szaporodásnak ez a módja -138- kiveszett; de bizonyos, hogy földünkön is ez volt a kezdetleges szaporodási mód. Az alsóbbrendű állatoknál, fel egészen a gerincesekhez legközelebb álló zsákpuhányokig, mind a két szaporodási mód előfordul egymás mellett; de végül a nemi szaporodás teljesen kiszorította a másik módot. A Marson ellenben nyilvánvalóan éppen a megfordított folyamat játszódott le.

Érdemes felemlíteni, hogy egy félig-meddig tudós hírében álló filozofáló író, jóval a Marsbeliek megjelenése előtt, az emberi szervezetnek oly átalakulását jósolta meg a messze jövendőben, amely nem nagyon tér el a Marsbeliek tényleges szervezetétől. Jövendölése, emlékszem, 1893 novemberében vagy decemberében jelent meg az azóta megszűnt Pall Mall Budget-ben és emlékszem arra is, hogy a Punch nevű Mars-korszak előtti folyóirat ki is csúfolta. Kimutatta az illető – bolondozó, tréfás hangon, – hogy a mechanikai készülékek tökéletesülése fölöslegessé teszi a lábakat, a kémia fejlődése pedig az emésztést; hogy olyanféle szervek, aminő a haj, a külső orr, a fog, a fül, az áll, nem lesznek többé lényeges részei az emberi lénynek s hogy a természetes kiválasztás a messze jövendőben állandóan korcsosítani fogja ezeket a szerveket. Csak az agyvelő marad továbbra is lényeges kellék. A test részei közül csak a kéznek van kilátása arra, hogy megmarad, mint «az agy tanítója és végrehajtó közege». Míg a test többi része elsorvad, a kéz egyre nagyobb lesz.

Ebben a tréfás jövendölésben sok az igazság és például kétségtelen, hogy a Marsbeliek szervezetének állati oldalát az értelem csakugyan tökéletesen elnyomta. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a Marsbeliek némileg hozzánk hasonló lényekből származtak, oly módon, hogy testük többi részének rovására agyuk és kezeik fokozatosan kifejlődtek, az utóbbiak végül a finom tapogatószervek két csomójává -139- alakulván át. Agyvelejük, test híján, természetesen fölötte önző, értelmes lénnyé vált, melyben nyoma sincs az emberi lény érzelmi alapjainak.

A harmadik jelentős különbség e teremtmények szervezete és az emberi szervezet között olyan volt, amelyet az első tekintetre valószínűleg a legtöbb ember alárendelt jelentőségű részletkérdésnek lett volna hajlandó tekinteni. Mikroorganizmusok, amelyek a földön annyi kínt és bajt okoznak, vagy sohasem voltak a Marson, vagy a Marsbeli egészségügyi tudomány már évezredekkel előbb végleg kipusztította őket. Száz meg száz baj, a földi lázak és ragályok, a sorvadás, a rákbajok, a kelések és más effajta betegségek sohasem zavarták életük folyását. És ha már a Marsbeli és a földi élet különbségeiről beszélek, célzok itt röviden azokra a furcsa sejtelmekre is, amelyeket a «vörösfű» támasztott.

A Mars növényvilágának uralkodó színe nyilvánvalóan nem zöld, hanem élénk vérvörös. Bizonyos, hogy a magvakból, amelyeket a Marsbeliek szándékosan vagy véletlenül magukkal hoztak, minden egyes esetben vörös színű növényzet csirázott ki. De csak egyetlen Marsbeli növény bírta többé-kevésbbé eredményesen a versenyt a földi növényfajokkal. S ez az, amelyet a nép «vörösfű»-nek nevez. A vörösfű kérészéletű folyondár s növését csak kevesen látták. Egy ideig azonban csodálatos életerővel és bujasággal tenyészett. Fogságunk harmadik vagy negyedik napján ellepte az üreg oldalait s kaktusz-szerű ágai kármin-színű kerettel vonták be háromszögletű ablakunk széleit. Később láttam, hogy magvaival be volt vetve az egész vidék, különösen oly helyeken, ahol vízfolyás volt.

A Marsbeliek hallószerve egyetlen kerek dob volt, fej-testüknek hátulján. Szemeik látóereje nem igen különbözött a mieinkétől, kivéve azt a körülményt hogy Philips szerint, a kéket, és az ibolyát feketének látták. Szinte közvéleménnyé vált az a hit, hogy -140- hangokkal és tapogatószerveik mozgatásával érintkeztek egymással. Ezt állítja például az az ügyes, de sebtében összeállított röpirat is (nyilvánvalóan olyanvalaki írta, aki nem volt szemtanúja a Marsbeliek tevékenységének), amelyet már említettem s amely mindmáig főforrása volt a Marsbeliekre vonatkozó tudnivalóknak. Nincs élő ember, aki annyit látta volna a Marsbelieket munkálkodásuk közben, mint én. Véletlenség csak, hogy így történt, de ez a tény. És én kijelentem, hogy hosszú időn át közelről megfigyeltem őket s láttam, amint négyen, öten, sőt egy ízben hatan nehézkesen mozogva, a legbonyolultabb munkákat végezték együtt, minden hang vagy taglejtés nélkül. Sajátságos kiabálásuk mindenkor táplálkozásukat előzte meg; e kiabálásban nem volt semmiféle moduláció s azt hiszem, hogy nem is az érintkezés közvetítésére szolgált, hanem egyszerűen a levegő kileheléséből eredt, mikor szívó táplálkozási működésükhöz készülődtek. Bizonyos mértékben jogom van arra a föltevésre, hogy a pszichológiának legalább az alapvető fogalmaival tisztában vagyok s nincs, amiről jobban meg volnék győződve, mint arról, hogy a Marsbeliek minden fizikai közvetítés nélkül cserélték ki gondolataikat. S mondhatom, nagy elfogultságot kellett leküzdenem, hogy e meggyőződést magamévá tegyem. A Marsbeliek támadása előtt ugyanis, amint egyik-másik olvasóm tán emlékezik is, bizonyos hevességgel írtam a telepátia ellen.

A Marsbeliek nem viseltek ruhát. Felfogásuk a díszről és az illemről szükségszerűleg eltért a mi felfogásunktól; s nemcsak az időjárás változásaival szemben voltak nyilvánvalóan sokkal kevésbbé érzékenyek, mint mi: hanem úgy látszik, hogy a szükség viszontagságai sem ártottak egészségüknek. De ha ruhát nem is viseltek, annál inkább kitűnt fölényük az ember fölött mindabban a másféle művészi járulékban, amellyel testüket kiegészítették. -141-

Mi emberek kerékpárainkkal, korcsolyáinkkal, lilienthali lebegő-gépeinkkel, ágyúinkkal, botjainkkal s több efféle dolgainkkal éppen a kezdetén vagyunk annak a fejlődésnek, amelyen a Marsbeliek már keresztülmentek. Merő aggyá váltak, szükségleteiknek megfelelő különböző testeket hordva magukkal, úgy, amint az ember különböző ruhát hord; ha siet, kerékpárra ül; ha eső esik, ernyőt feszít ki. S készülékeikben az emberre nézve talán az a különös tény a legcsodálatosabb, hogy ami az ember mechanikai találmányainak uralkodó vonása, azt nélkülözik: kerekek nincsenek rajtuk; amit csak magukkal hoztak a földre, mindabban nyoma, sőt sejtése sincs a kerék használatának. Pedig ahol helyváltoztatásról van szó, legalább is ezt várná az ember. Érdekes, hogy maga a Természet a mi földünkön sem alkalmazta soha a kereket, vagy ha igen, a fejlődés folyamán többre becsült más eszközöket. Szinte hihetetlen, hogy a Marsbeliek a kereket nem ismerték volna. De nemcsak ennek a használatát kerülték, hanem rendkívül ritkán alkalmazták a szilárd vagy relatív szilárd sarkpontot, egy síkra korlátozott körmozgásokkal. Gépezeteiknek csaknem valamennyi tagozata szépen hajlított, keskeny vápákon ide-oda sikló részeknek egy-egy bonyolult rendszere. S ha már benne vagyok a részletekben, megemlítem azt is, hogy gépeik hosszú emelőit ruganyos tokban elhelyezett korongok izomrendszer-utánzata hozza mozgásba. E korongok, valahányszor keresztül fut rajtuk a villamos áram, polarizáltatnak és szorosan s erősen egymáshoz tapadnak. Így jön létre az az állati mozgáshoz hasonló csodálatos mozgás, amely annyira lesujtotta s megzavarta az emberi szemlélőt. Mikor először pillantottam ki a résen, efféle izomutánzatokat láttam abban a rákhoz hasonló munkagépben, amely az üreg kiürítésével foglalkozott. Összehasonlíthatatlanul több élet volt benne, úgy látszott, mint a valóságos Marsbeliekben, -142- akik rajta túl lihegve hevertek az alkonyati világosságban, erőtlenül mozgatva tapogatószerveiket, elgyöngülve a térben megtett óriási úttól.

Mialatt e gyönge mozgásokra figyeltem a napfényben, szemügyre véve alakjuk minden különös részletét: a tiszteletes hevesen megrántva karomat, figyelmeztetett, hogy ő is jelen van. Visszafordultam s komor ábrázatán, néma, de beszédes ajkán láttam, hogy a rés után vágyakozik, amelyen egyszerre csak egyikünk pillanthatott ki. Egy darabig abbahagytam a megfigyeléseket s ezalatt ő élvezte ezt az előjogot.

Mikor újra kitekintettem, a szorgalmas munkagép az üregből kiszedett géprészeket saját magához hasonló készülékké illesztette már össze; s balra lejebb egy kis, működésben levő ásómechanizmust vettem észre, amely zöld gőzgomolyokat lökve ki magából, az üreg körül járt munkálkodva. Kiszélesítette az üreget és rendszeresen, óvatosan töltést hányt fel az üreg körül. Ez okozta azokat a szabályos csapkodásokat és ritmikus rázkódásokat, amelyekre menedékünk romjai meg-megremegtek. Munka közben sivított és ordított. Amennyire kivehettem, a gép körül nyoma sem volt igazgató Marsbelinek.

III.
A fogság napjai.

Egy második hadigép közeledése visszaűzött leshelyünktől a mosogatókonyhába, mert féltünk, hogy a Marsbeli a magasból megpillanthat bennünket a torlasz mögött. Később nem igen tartottunk ettől, mert rájöttünk, hogy a vakító napfényben levő szem menedékhelyünket koromsötétségnek látja; de eleinte a közeledés legegyszerűbb jelére nagy szívdobogás közt menekültünk a mosogatókonyhába. De bármily rémítő veszély fenyegetett, -143- a kikukucskálás ingerének egyikünk sem állhatott ellen. S most szinte bámulattal gondolok arra, hogy bár az éhhalál vagy esetleg ennél még borzasztóbb elpusztulás veszedelme fenyegetett, mégis elkeseredett harcot folytattunk a kitekintés eme szörnyű előjogáért. Groteszk léptekkel mértük fel s alá a konyhát, tele égő kíváncsisággal s attól félve, hogy zajt csapunk. És azon a néhány hüvelyknyi veszedelmes területen verekedtünk, lökdösődtünk, taszigáltuk egymást.

Bizonyos, hogy hajlamaink, észjárásunk és cselekvési módunk semmikép sem fért össze. A veszély és az elszigeteltség még inkább fokozta ezt az összeférhetetlenséget. Már Hallifordban meggyűlöltem gyámoltalan jajgatását, ostoba nyakasságát. Végnélküli mormogó monológjai teljesen megakadályoztak abban, hogy valami menekülési módot kieszeljek s olykor-olykor valósággal az őrülés szélére kergetett. Annyira hiányával volt az önfegyelmezésnek, mint egy együgyü némber. Órákhosszat el tudott sírni s valóban azt hiszem, hogy az életnek ez az elkényeztetett gyermeke azt gondolta, hogy gyönge könnyeinek van valami haszna. És én ott ültem a sötétségben, képtelenül arra, hogy kivonjam elmémet ez alkalmatlankodások hatása alól. Többet evett, mint én s hiába bizonyítgattam neki, hogy életbenmaradásunk egyetlen reménye nem más, mint hogy addig, míg a Marsbeliek az üreggel el nem készülnek, a házban tartózkodjunk s hogy e hosszú várakozás ideje alatt csakhamar bekövetkezhetik az a perc, amikor hiányát fogjuk érezni a tápláléknak. Hosszabb időközökben meggondolatlanul nagyokat evett és ivott s csak keveset aludt.

Amint teltek a napok, szörnyű gondatlansága annyira fokozta szorult helyzetünk veszedelmét, hogy bármennyire undorított is a dolog, fenyegetéshez s végül veréshez folyamodtam. Ez egy időre kijózanította. De azok közül a ravasz találékonysággal -144- telt, gyönge emberek közül való volt, akik nem törődnek sem istennel, sem emberrel, sőt nem törődnek saját magukkal sem, a büszkeséget nem ismerik, félénk, vérszegény, gyűlölködő lelkek.

Kellemetlen reám nézve visszaemlékezni és leírni ezeket a dolgokat; de azt akarom, hogy történetemből ne maradjon el semmi. Az, aki megmenekült az élet sötét és rémületes látványaitól, brutalitásomat, a végső tragédiát előidéző dühkitörésemet nagyon könnyen elítélheti; mert az ilyen ember mindenkinél jobban tudja azt, mi igazságtalanság; de sejtelme sincs arról, mire képesek az agyonkínzottak. De akik az árnyékot járva, végül eljutottak a dolgok alapjaihoz, azokban több lesz az irgalom.

S mialatt mi belül susogva végigküzdöttük sötét, homályos vitánkat, étel és ital után kapkodva, verekedve, azalatt kívül a rettenetes június irgalmatlan napfényében a Marsbeliek tovább folytatták különös, csodás munkájukat az üregben.

Hadd térjek vissza akkori új tapasztalataimra. Jódarab idő mulva mertem csak visszatérni leshelyemre. A jövevények ezalatt nem kevesebb, mint három hadigép gazdáival erősbödtek. Ez utóbbiak új eszközöket hoztak magukkal, amelyek rendben ott álltak a henger körül. A második munkagép már készen állt és azzal volt elfoglalva, hogy az egyik új készüléknek szolgáljon. Ez hatalmas tejeskannához hasonló test volt, amely fölött körte-alakú tartály ingott ide-oda s amelyből fehér por ömlött egy alul levő kerek medencébe.

Az ingó mozgást a munkagép egyik tapogatószerve hozta létre. A munkagép két, ásásra való kezével nagy göröngytömeget ásott ki és dobott bele a körte-alakú tartályba; egy másik karjával pedig időnként kinyitott egy ajtót és kormos fekete salakot tisztított le a gép középső részéről. Más acél-tapogató a port a medencéből barázdás csatornán keresztül valami más tartály felé irányította, amelyet a -145- kékes porsánc elfödött szemeim elől. E láthatatlan tartályból vékony zöld füstszalag emelkedett merőlegesen a csendes levegőbe. Amint nézegettem, a munkagép halk zenei csengéssel kinyujtotta egyik összecsukható tapogatóját, mely egy pillanattal előbb csonka kilógó része volt csak neki s a vége csakhamar eltűnt a göröngysánc mögött. A következő pillanatban fehér aluminium-rudat emelt föl, amely még érintetlen volt s vakító fényben ragyogott és letette az üreg szélére álló, egyre növekvő rúd-halomra. A szürkülettől a csillagos éjszaka beálltáig ez az ügyes gép többet csinált száz rúdnál a nyers göröngyből s a kékes porsánc folyton emelkedett, míg végre az üreg száját el nem érte.

E gépek gyors, bonyolult mozgásai és gazdáik tehetetlen, lihegő ügyetlensége között oly szembeszökő volt az ellentét, hogy napokon keresztül ismételten azt kérdeztem magamtól, valóban ez utóbbiak-e az élőlények.

Éppen a tiszteletes nézett ki a nyíláson, mikor az első embereket hozták az üregbe. Én lenn ültem összekuporodva, feszült figyelemmel hallgatózva. A tiszteletes hirtelen visszahökkent és én attól tartva, hogy észrevettek bennünket, ijedten összekuporodtam. A tiszteletes lemászott a romhalmazról s mellém kuporodva a sötétségben, tagolatlan hangokat ejtett heves taglejtések közben, úgyhogy egy percre reám is átragadt rémülete. Csak kezével intett, hogy lemond a nyílásról; s kíváncsiságom csakhamar oly bátorságot öntött belém, hogy fölkeltem, keresztüllépve rajta, s felkapaszkodtam a nyiláshoz. Eleinte nem láthattam, mi lehet az oka rémületének. A szürkület beállófélben volt, a kis csillagok alig látszottak; de az üreget fényesre világította az aluminiumgyártás libegő zöld tüze. Az egész kép, szörnyen fárasztva a szemet, libegő zöld lángok és ide-oda mozgó rozsdás-fekete árnyak keveréke volt. E tömkeleg felett s rajta keresztül denevérek röpködtek, -146- minderre ügyet sem vetve. A nehézkesen mozgó Marsbeliek már nem látszottak; a kékeszöld porrakás annyira emelkedett, hogy elfödte őket; s az üreg sarkában egy hadigép állt, összehúzott, megkurtított lábakon. A gép csengő lármája közben egyszerre csak úgy rémlett, mintha emberi hangokat hallottam volna. Eleinte azt hittem, hogy tévedek.

Összekuporodtam, megfigyelve a hadigép minden részletét s most először győződve meg róla teljesen, hogy a csuklya csakugyan Marsbelit rejt magában. Mikor a zöld lángok a magasba lobbantak, láttam bőrének olajos csillámlását és szemeinek ragyogását. Egyszerre csak ordítást hallottam s láttam, amint egy hosszú tapogató a gép válla fölött belenyúlt a hátán puposodó kis ketrecbe, ahonnan valami hevesen ellenkező, rejtelmes fekete tömeget emelt a magasba a csillagok felé. Mikor a fekete tárgy megint lefelé ereszkedett, láttam a zöld világítás mellett, hogy egy férfi volt. Egy pillanatra tisztán látható volt. Erős, vöröses, jól öltözött, középkorú férfi volt, aki három nap előtt mindenbizonyára mint nagytekintélyű ember járt a világban. Láttam kimeredt szemeit s az inggombjaira s óraláncára hulló fénysugarakat. Eltűnt a domb mögött és egy pillanatig csend volt. De csakhamar ordítás és a Marsbeliek elnyujtott örömujjongása volt hallható…

Lecsúsztam a romhalmazon, talpra ugrottam s kezeimet két fülemre szorítva, visszarohantam a mosogatókonyhába. A tiszteletes, aki kezeit feje fölé kulcsolva, némán kuporgott, felnézett, amint elsiettem mellette, hangosan felkiáltott és utánam rohant.

Akkor éjjel, amint a mosogatókonyhában leselkedtünk, eltelve borzadállyal, bár úgy éreztem, hogy sürgős szükségünk volna a cselekvésre, hasztalanul próbáltam bármily menekülési tervet kieszelni; de később, a második napon, nagyon világosan fontolóra -147- tudtam venni helyzetünket. A tiszteletes képtelen volt minden megbeszélésre; a rendkívüli ijedelmek hatása alatt erőszakos ösztönök rabja lett, józan eszét és előrelátását pedig elvesztette. Valósággal állati szinvonalra sülyedt alá. Én azonban annál jobban megembereltem magam. Amint a tényeket áttekintettem, úgy rémlett, hogy bármily félelmetes is a helyzetünk, még sincs okunk a feltétlen csüggedésre. Menekülésünk főreménye az a lehetőség volt, hogy a Marsbeliek csak ideiglenes tábornak akarják használni az üreget. Vagy ha állandó tábori hely lesz is, esetleg nem fogják szükségesnek tartani, hogy folyton őrizzék, úgyhogy alkalmunk nyílhatik esetleg a menekülésre. Meghánytam-vetettem gondosan azt a lehetőséget is, nem áshatnánk-e utat magunknak az üreggel ellenkező irányban? De az az eshetőség, hogy valami őrtálló hadigép szemei előtt bukkanhatunk ki a szabadba, eleinte túlságosan rettenetesnek látszott. Aztán meg ásni is egészen magamnak kellett volna. A tiszteletes bizonyára nem segített volna.

Ha jól emlékszem, a harmadik nap láttam a megölt legényt. Ez volt az egyetlen alkalom, mikor valósággal láttam a Marsbelieket táplálkozni. E tapasztalat után kerültem a falrést a nap java részében. A mosogatókonyhába mentem, eltávolítottam az ajtót s néhány órát ásással töltöttem; oly halkan használva fejszémet, amint csak telt tőlem. De amint pár láb mélységű lyukat ástam, a porhanyós föld zajt csapva beomlott, úgyhogy nem mertem folytatni a munkát. Elvesztettem bátorságomat s hosszú ideig a mosogatókonyha padlóján hevertem, nem merve mozdulni sem. És most már teljesen lemondtam arról a gondolatról, hogy utat ásva meneküljünk.

Hogy mily benyomást tettek rám a Marsbeliek, arra nézve jellemző az a körülmény, hogy eleinte nem igen vagy egyáltalán nem is reménykedtem abban, -148- hogy úgy fogunk megmenekülni, hogy a Marsbelieket emberi erőfeszítéssel legyőzik majd. Csak a negyedik vagy ötödik éjjel hallottam olyasfélét hangot, amely heves ágyúzáshoz hasonlított.

Késő éjszaka volt s a hold fényesen ragyogott. A Marsbeliek félrevitték az ásógépet s egy hadigépen kívül, amely az üreg távolabbi töltésén állt és egy munkagépen kívül, amely közvetlenül leshelyem alatt működött az üreg egyik sarkában, úgyhogy nem is láthattam, a hely elhagyatott volt. Kivéve a munkagépből eredő sápadt ragyogást, a rudakat és a fehér holdvilágos foltokat, az üreg sötétségbe borult és eltekintve a munkagép éles csengésétől, egészen csendes is volt.

Gyönyörű, derült éjszaka volt. Kivéve egyetlen egy bolygót, úgy látszott, a hold maga vette birtokába az egész égboltozatot. Kutyaugatást hallottam s ez a barátságos hang indított a hallgatózásra. Hallottam is aztán egészen tisztán egy tompa dördülést, tökéletesen olyat, mint a nagy ágyúk hangja. Hat dördülést számláltam meg egymás után s hosszú idő mulva újra hatot és ez volt minden.

IV.
A tiszteletes halála.

Fogságunk hatodik napján történt, hogy utoljára pillantottam ki a résen és csakhamar egyedül találtam magam. A tiszteletes a helyett, hogy szorosan mellém húzódva, megpróbált volna a leshelytől eltávolítani, visszament a mosogatókonyhába. Hirtelen gondolat villant meg bennem. Gyorsan, nyugodtan visszamentem a mosogatókonyhába. A sötétségben hallottam, hogy a pap iszik. Feléje kaptam a sötétben s ujjaim egy palack burgundit ragadtak meg.

Néhány percig verekedtünk. A palack leesett a -149- padlóra s összetörött. Erre abbahagytam a küzdelmet s fölemelkedtem. Lihegve, fenyegetőzve álltunk egymással szemben. Végre közötte s a táplálék között helyezkedtem el és kijelentettem neki azt az elhatározásomat, hogy erős fegyelmet fogok tartani.

Felosztottam az eleséget az éléskamrában annyi részre, hogy tíz napig elég legyen. Azt akartam, hogy a pap ezen a napon ne egyék többet. Délután gyönge erőfeszítést tett, hogy a táplálékhoz jusson. Én elszunnyadtam; de egy pillanat sem telt bele, már fölébredtem. Egész nap és egész éjjel szemtől szemben ültünk egymással, én kimerülten, de elszántan, ő sírva és éhségről panaszkodva. Tudom, hogy egy éj és egy nap volt; de akkor úgy tetszett, – s úgy tetszik most is nekem, – mintha végtelen hosszú idő lett volna.

Így tehát összeférhetetlenségünk nyilt harcban végződött. Két hosszú napig fojtott hangon s ökleinkkel küzködtünk. Volt idő, mikor őrjöngve ütöttem-vertem őt; volt idő, mikor hizelgő szavakkal lelkére beszéltem, sőt egyszer meg akartam vesztegetni az utolsó üveg burgundival, mert esővíz-szivattyúnk volt, amelyből vizet szerezhettem. De sem erőszaknak, sem szép szónak nem volt foganatja; valóban elvesztette már tiszta eszét. Nem akarta abbahagyni sem a táplálékra irányzott támadásait, sem lármás fecsegését. Nem akartam szem előtt tartani a legelemibb elővigyázatot sem, mely arra irányult, hogy fogságunk elviselhető legyen. Lassacskán kezdtem belátni, hogy szelleme teljesen elborult s hogy egyetlen társam e szűk, egészségtelen sötétségben egy tébolyodott.

Egy-egy határozatlan emlékemből ítélve, hajlandó vagyok azt gondolni, hogy saját elmém is el-elkalandozott olykor-olykor. Csodás, félelmetes álmok rohantak meg, valahányszor elaludtam. Furcsán hangzik, de csaknem azt hiszem, hogy a tiszteletes gyöngesége -150- és őrültsége óvott és erősített meg engem annyira, hogy épeszű maradtam.

A nyolcadik napon a pap susogás helyett hangosan kezdett beszélni és semmivel sem tudtam rábírni, hogy mérsékelje beszédét.

– Igazságos, óh, Istenem! – ismételgette újra meg újra. – Igazságos dolog. Engem sujtson s enyéimet a bűnhödés. Vétkeztünk, célt tévesztettünk. Szegénység volt, szomorúság volt mindenütt; a szegényeket a porba tiporták és én békességben tudtam élni. Jóleső ostobaságot prédikáltam, – Istenem, milyen ostobaságot! – mikor föl kellett volna állanom, ha meg is haltam volna s rájuk kellett volna kiáltanom: tartsatok bűnbánatot! – bűnbánatot!… Ti elnyomói a szegényeknek és nyomorultaknak…

Majd hirtelen átcsapott az eleségre, amelytől eltiltottam. Kért, könyörgött, sírt és végül fenyegetőzött. Elkezdett hangosabban beszélni; kértem, ne tegye. Észrevette, hogy ezzel hat reám; fenyegetőzni kezdett hát, hogy kiabálni fog és ránkszabadítja a Marsbelieket. Eleinte megijedtem ettől; de a legkisebb engedmény hihetetlenül csökkentette volna a menekülés reménységét. Nem engedtem hát neki, bár nem voltam bizonyos benne, nem teszi-e meg, amivel fenyegetett. De aznap, annyi bizonyos, nem tette meg. Csaknem az egész nyolcadik és kilencedik napon keresztül folyton emelkedő hangon fenyegetőzött, könyörgött; közbe-közbe megeredt félig értelmetlen s mindig vizenyős bűnbánatának csatornája, azért, hogy az Urat renyhén, tettetve szolgálta. Valósággal szánalomra gerjesztett. Majd egy darabig aludt és azután újult erővel kezdte, oly hangosan, hogy kénytelen voltam megakasztani.

– Legyen csendben! – könyörögtem.

Térdére emelkedett, mert eddig a rézedények mellett ült a sötétségben.

– Nagyon is sokáig voltam csendben, – szólt -151- oly hangon, amelynek okvetlenül el kellett hallatszania az üregig, – és most sajátmagam ellen kell tanuskodnom. Jaj e hitetlen városnak! Jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! a föld lakóinak!

– Elhallgasson! – szóltam, talpra ugorva s rettegve, hogy a Marsbeliek meg találnak hallani bennünket. – Az Isten szerelmeért…

– Nem! – kiáltotta a tiszteletes torkaszakadtából, szintén felállva s karjait kiterjesztve. – Beszélek! Az Úr szava nehezedett rám.

Három lépéssel a konyhaajtóhoz ugrott.

– Magam ellen kell tanuskodnom. Megyek. Már nagyon is sokáig késlekedtem.

Kinyujtottam kezemet és levettem a falon függő nagy konyhakést. Egy pillanat mulva utána ugrottam. Félelmemben kegyetlen lettem. A konyha közepe táján utólértem. Az emberszeretet végső fellobbanásában megfordítottam a kés pengéjét s vastag nyelével sujtottam le rá. Arccal előre bukott, hosszában a földre. Megbotlottam benne s lihegve megálltam. Csendesen feküdt.

Hirtelen zajt hallottam kívülről, leváló vakolat zuhanását s a háromszögletű nyílás a falban elsötétedett. Felnéztem s láttam, hogy az egyik munkagép alsó felülete közeledik lassan a lyukhoz. Egyik megragadásra szolgáló karja a romok közt mozgott ide-oda; egy másik karja pedig az utat tapogatta a lehullott gerendák fölött. Kővé meredve bámultam rá. Egy üveglemezfélén keresztül, a test széléhez közel, egy Marsbeli arcát és szúrós, nagy, fekete szemeit láttam, majd egy tapogató-szerv hosszú érckígyója nyúlt be, lassan tapogatózva, a lyukon keresztül.

Erőlködve megfordultam, keresztülbotorkáltam a tiszteletesen és megálltam a mosogatókonyha ajtajában. A tapogató-szerv körülbelül két yardnyi hosszúságban bent volt már a szobában, ahol furcsa, hirtelen mozdulatokkal ide-oda tekergett. Egy darabig -152- lebűvölve álltam e lassú, rángatózó mozgás láttára. Majd halk, rekedt kiáltással keresztültörtettem a mosogatókonyhán. Minden tagom remegett; alig tudtam megállni lábamon. Kinyitottam a fáskamra ajtaját s megállva a sötétségben, a gyöngén megvilágított ajtón át a konyhába bámultam s hallgatóztam. Vajjon meglátott-e a Marsbeli? Mit csinálhatott most?

Valami nagyon nyugodtan ide-oda mozgott a konyhában: újra meg újra nekiütődött a falnak s mozgás közben gyönge érczörgést hallatott, mint mikor a karikára fűzött kulcsokat megrázzák. Majd hallottam, amint valami súlyos test – sajnos, nagyon is jól tudtam, mi – vonszolódott a konyha padlóján keresztül a nyílás felé. Ellenállhatatlanul vonzott valami, hogy az ajtóhoz kússzak, ahonnan kileskelődtem a konyhába. Láttam, amint a százkarú munkagépben ülő Marsbeli a külső nap fényében ragyogó háromszögű nyílásban a tiszteletes fejét vizsgálta. Egyszerre arra gondoltam, hogy annak az ütésnek a nyomáról, amelyet én mértem rá, rá fog jönni az én jelenlétemre.

Visszamásztam a fáskamrába, magamra csuktam az ajtaját s amily zajtalanul csak lehetett, elkezdtem a sötétségben, amennyire csak tudtam, elrejtőzködni a fadarabok és a szén között. Közbe-közbe mereven hallgatóztam, nem dugta-e keresztül a Marsbeli tapogatóját újra a nyiláson.

Nemsokára újra hallatszott a gyönge érccsörgés. Szinte láttam, amint lassan tapogatózik a konyhában. Csakhamar közelebbről hallottam a mosogatókonyhából, amint megítélhettem. Azt gondoltam, nem lesz elég hosszú ahhoz, hogy hozzám elérjen. Nem fogytam ki az imádságból. Mellém ért, gyöngén kaparászva a fáskamra ajtaja körül. Csaknem elviselhetetlen, végtelennek látszó várakozás következett; majd hallottam, amint a kilincset tapogatta. Megtalálta az ajtót! A Marsbeli ismerte az ajtót! -153-

Talán egy percig kínlódhatott a zárral s azután kinyílt az ajtó.

A sötétségben éppen hogy kivehettem, amint a tapogató-szerv – legjobban elefántormányhoz hasonlítva – felém tekergett, megérintve s megvizsgálva a falat, a szenet, a fát és a kamra tetejét. Mintha valami fekete féreg mozgatta volna ide-oda vak fejét.

Egyszer még a csizmám sarkát is megérintette. Hajszál híja volt, hogy fel nem sikoltottam; beleharaptam a kezembe. Egy ideig elcsendesedett. Azt képzelhettem, hogy visszahúzódott. Egyszer csak hirtelen koppanással megkapott valamit – már azt hittem, hogy engemet! – s úgy látszott, távozik a kamrából. Az első pillanatban nem voltam bizonyos benne, mi történt. Bizonyára elvitt egy széndarabot, hogy megvizsgálja.

Éltem az alkalommal s kissé megváltoztattam helyzetemet, mert már szinte görcs fogott el; azután hallgatóztam. Szenvedélyes imákat suttogtam biztonságomért.

Csakhamar hallottam, hogy a lassú, óvatos zaj újra felém közeledik. Lassacskán nyomult közelebb, közelebb, kaparászva a falakon és tapogatva a bútorokat.

Miközben bizonytalanul várakoztam, a tapogató-szerv élesen odaütődött a kamra ajtajához és bezárta. Hallottam, hogy bemegy az éléskamrába. A kétszersült dobozok megzörrentek, egy palack összetört és azután erős ütés érte a fáskamra ajtaját. Erre csend következett, amely végtelennek tetsző várakozásba olvadt bele.

Eltávozott?

Végre föl kellett tennem, hogy el.

Nem jött be többé a mosogatókonyhába, de én az egész tizedik napon ott hevertem a szűk sötétségben, szén és fa közé temetve s nem volt bátorságom még arra sem, hogy kimásszak vizet inni, bár rettenetesen -154- szomjaztam. Bekövetkezett a tizenegyedik nap, mielőtt ennyire kimerészkedtem biztos helyemről.

V.
A csend.

Legelőször is jól bezártam a konyha és a mosogatókonyha közötti ajtót s csak azután mentem az éléskamrába. De az éléskamra üres volt; eltünt az eleség minden morzsája. Bizonyára a Marsbeli vitt el mindent az előtte való napon. E fölfedezésre eleinte kétségbeestem. A tizenegyedik és a tizenkettedik napon sem nem ettem, sem nem ittam.

Szám és torkom kiszáradt s erőm észrevehetően fogyott. Kétségbeesve, nyomorultan ültem a mosogatókonyha sötétjében. Eszem folyton az evésen járt. Azt hittem, megsüketültem, mert az a zajos mozgás az üreg tájáról, amelyhez már hozzászoktam, teljesen megszünt. Éreztem, hogy nem volna elég erőm odamászni zajtalanul a leshelyhez, mert különben oda mentem volna.

A tizenkettedik napon torkom már annyira égetett, hogy kockáztatva a Marsbeliek fellármázását, nekiestem a csatorna mellett álló nyikorgó szivattyúnak s felhajtottam két pohár fekete, poshadt esővizet. A víz nagyon felfrissített s mikor a szivattyúzás lármájára semmiféle kutató tapogató-szerv nem mutatkozott, egészen felbátorodtam.

E napokban sokat gondoltam, zavartan, össze-vissza, a tiszteletesre s halálának körülményeire.

A tizenharmadik napon még több vizet ittam, el-elszunnyadtam és összefüggéstelenül gondoltam hol az evésre, hol a menekülés határozatlan lehetőségeire. Valahányszor elszunnyadtam, irtóztató látomásokról álmodtam, a tiszteletes haláláról, vagy nagyszerű lakomákról: de alva úgy, mint ébren metsző kínokat éreztem, amelyek újra meg újra -155- ivásra ösztönöztek. A fény, mely a mosogatókonyhába beszűrődött, nem volt már szürkés, hanem vöröses. Zavaros képzeletemnek úgy tetszett, mintha vérszínű lett volna.

A tizennegyedik napon kimentem a konyhába. Meglepetve láttam, hogy a vörösfű lombjai a lyukon keresztül belenőttek a falba, a konyha félhomályát bíborszínű homályra változtatva.

A tizenötödik napon korán reggel történt, hogy különös ismerős zajt hallottam a konyhából. Figyeltem s megállapítottam, hogy valami kutya szaglász és kapargál ott. A konyhába mentem s láttam, hogy egy kutya bedugta az orrát egy repedésen keresztül a vörös lombok között. Ez a látvány nagyon meglepett. Amint megérzett, vakkantott egyet.

Arra gondoltam, hogyha valamiképpen szépszerével be tudom csalni, talán képes leszek megölni s megenni. Megölni mindenesetre tanácsos volna, hogy magára ne vonja a Marsbeliek figyelmét.

Közelebb csúsztam s nyájasan megszólítottam: «Kutyuskám!» de erre hirtelen visszarántotta a fejét és eltünt.

Hallgatóztam, – nem voltam süket, – de az üreg, most már bizonyos voltam benne, csendes volt. Mintha szárnysuhogást és rekedt károgást hallottam volna; de ez volt az egész.

Jódarabig szorosan a leshely mellett feküdtem; de arra nem volt bátorságom, hogy a vörös növényt, amely a lyukat elsötétítette, félretoljam. Egyszer vagy kétszer gyönge tipegést hallottam, mintha a kutya lábai lépkedtek volna ide-oda a homokban, mélyen alattam, és több volt a madárhang is; de ennyi volt az egész. Jósokára, miután a csend bátorságot öntött belém, kitekintettem.

Az üregben nem volt más élőlény, mint egy sereg varjú, az egyik szögletben ugráltak és veszekedtek azoknak vázai fölött, akiket a Marsbeliek elfogyasztottak. Bámészkodva körülnéztem és alig akartam -156- hinni szemeimnek. Valamennyi gépezet eltávozott. Kivéve az egyik sarokban emelkedő szürkés-kék porrakást, néhány aluminium-rudat a másik sarokban, a fekete madarakat s a megölt emberek csontvázait, nem volt más előttem, mint egy üres, kerek üreg a homokban.

Lassan keresztülbujtam a vörösfüvön és fölegyenesedtem a törmelék tetején. Mindenfelé elláthattam, csak hátam mögé, észak felé, nem; de sem Marsbeli, sem Marsbeli nyoma nem volt látható. Az üreg lábaim előtt nyúlt a mélybe, meredeken; de kissé odébb használható, lejtős út vezetett a romhalmazból fel a romok tetejére. A menekülés ideje bekövetkezett. Remegni kezdtem.

Egy darabig tétováztam; de végre kétségbeesett elhatározással, mialatt szívem hevesen vert, felkapaszkodtam a romhalmaz tetejére, amely oly hosszú ideig maga alá temetett volt.

Újra körülnéztem. Észak felé sem volt Marsbeli látható.

Mikor utoljára láttam a nap világa mellett Sheennek ezt a részét, kényelmes fehér és vörös házak kanyargó uccája nyúlt el előttem, amelyet számtalan árnyas fa tarkított. Most összetörött tégla-, föld- és kavicshalmon álltam, amelyet térdig érő, kaktuszhoz hasonló vörös növény borított, a nélkül, hogy gyökereinek csak egyetlen egy földi növény is útját állta volna. A közelemben levő fák barnák és élettelenek voltak; de távolabb vörös fonalak hálózata fonta körül a még élő törzseket.

A szomszédos házak mind romokban álltak; de egyik sem égett el. Néhol két emeletnyi magasságban is állottak a falak, bezúzott ablakokkal és törött ajtókkal. A vörösfű buján tenyészett a tető nélküli szobákban. Alattam nyílt a nagy üreg, melyben a varjak verekedtek a hulladékért. Számtalan másfajta madár ugrált mindenfelé a romok között. A távolban sovány macska kuporgott, lesben egy fal mentén; -157- de emberek nyomainak híre-hamva sem volt. A napfény ragyogása szinte megvakította a börtön sötétségéhez szokott szememet; az égbolt kék színben izzott. A vörösfüvet, amely minden talpalatnyi szabad földet beborított, gyönge szellő ingatta szeliden. S végül – mily édes volt a szabad lég!

VI.
Két hét műve.

Egy darabig a romhalmaz tetején tipegtem ide-oda, megfeledkezve saját biztonságomról. Abban az egészségtelen barlangban, amelyből kibujtam, csakis közvetlen biztonságunk gondja foglalkoztatott. Arra nem gondoltam, mi történik künn a világban s e rendkívüli dolgok ijesztő látványa teljesen készületlenül talált. Azt vártam, hogy Sheent romokban fogom látni és e helyett egy más bolygóról való különös, komor tájat találtam magam körül.

Az első pillanatban oly izgatottság ejtett rabul, amely fölulmulta a rendes emberi érzelmeket s amelyet csak azok a szegény barmok ismernek jól, amelyeken az ember uralkodik. Azt érezhettem, amit a tengeri nyúl érezhet, mikor visszatérve a buckójához, váratlanul egy csomó munkással áll szemben, akik egy ház alapját ássák. Először fogott el az a sejtelem, amely csakhamar tiszta tudattá válva elmémben, napokon keresztül hatalmában tartott: a trónvesztés érzete, az a meggyőződés, hogy többé nem vagyok úr a földön, hanem állat vagyok az állatok között, a Marsbeliek sarka alatt. A mi sorsunk is az lett, ami az övéké: leskelődni, résen állni, futni és rejtőzködni. Az a félelem, amelyet az ember terjesztett, és az ember birodalma véget ért.

De ez a különös érzet, alig nyertem róla tiszta képet, eltünt s a hosszú, borzasztó bőjtölésemből eredő éhség érzete vált bennem uralkodóvá. Az üregen túl -158- jó messze, vörösfűbe burkolt falon túl egy darab kertet vettem észre, amely szabadon maradt a romok között. E látvány irányt adott gondolataimnak s hol térdig, hol nyakig a vörösfűben a kert felé kezdtem gázolni. A fű sűrűjében újra biztonságban éreztem magamat. A fal hat láb magas lehetett s mikor megpróbáltam felkapaszkodni rá, azt tapasztaltam, hogy nem bírom lábamat a fal tetejére emelni. Tovább mentem hát s végre egyik sarkon mesterséges sziklacsoporthoz értem, amelyen felmászhattam a falra. Levetettem magam a kertbe, ahová kívánkoztam. A kertben néhány fiatal vöröshagymát, pár liliomhagymát s egy csomó éretlen répát találtam. Mindezt felkapkodtam s azután keresztülmászva ott, ahol a fal egy része romokban hevert, folytattam utamat skárlát- és biborvörös fák között Kew felé. Mintha óriási vércseppekből álló fasoron mentem volna végig. Két gondolat ejtett hatalmába: minél több táplálékot szerezni s oly gyorsan, amint csak erőmtől telik, kisántikálni az üreg elátkozott, földietlen tájékából.

Valamivel odább, gyepes helyen, egy csomó gombát találtam s gyorsan fel is faltam. Távolabb, oly helyen, ahol rétek szoktak lenni, barnaszínű, sekélyen folydogáló vízhez értem. Amit eddig ettem, csak még jobban növelte éhségemet. Eleinte meglepett, hogy forró, száraz nyáron ily áradás van; de később rájöttem, hogy az áradást a vörösfű tropikus bujasága okozta. Ahol e rendkívüli növény vízre akadt, azonnal óriási nagyságúvá növekedett s összehasonlíthatatlan bujasággal tenyészett. Magvait egyszerűen beleszórták a Wey és a Themze vizébe s rohamos növése és óriási vízi lombjai rövid idő alatt kiszorították medréből mind a két folyamot.

Putneyben, mint később láttam, a híd csaknem beleveszett ebbe a fűhínárba és a Themze vize Richmondban is szélesen, sekélyen elárasztotta a hamptoni és twickenhami réteket. A fű nyomon követte a -159- szétterpedő vizet, úgyhogy végül a Themze-völgy rombadőlt villái egyidőre belevesztek ebbe a vörös ingoványba, amely a Marsbeliek pusztításának nyomaiból is sokat eltakart.

De végül a vörösfű csaknem oly gyorsan elpusztult, amilyen gyorsan terjedt. Csakhamar áldozata lett egy pusztító kórnak, amelyet, mint a közvélemény tartja, a baktériumok egy fajtája okoz. A földi növények a természetes kiválás következtében ma már oly ellentálló képességre tettek szert e baktériumokkal szemben, hogy csak a legszívósabb küzdelem árán pusztulnak el; de a vörösfű oly rothadásnak eredt, mintha máris élettelen lett volna. Lombjai megfakultak, összezsugorodtak és törékenyekké váltak. A legcsekélyebb érintésre eltördelőztek s az ár, amely korai növésüket előidézte, a tengerbe sodorta maradványaikat, úgyhogy nyomuk sem maradt.

A vízhez érve, természetesen az volt első dolgom, hogy lecsillapítottam szomjúságomat. Hatalmasat ittam és azután ösztönszerűen a vörösfű lombját kezdtem rágni; de a vizenyős ágaknak egészségtelen érces ízük volt. Úgy találtam, hogy a víz annyira sekély, hogy bátran gázolhatok benne, bár a vörösfű akadályozta egy kissé lábaimat; de az ár a part felé egyre mélyebb lett, úgyhogy visszafordultam Mortlake felé. Arra törekedtem, hogy a villák, kerítések és lámpák romjai után igazodva, az országutat kövessem. Csakhamar ki is jutottam az áradásból s a Roehampton felé emelkedő dombon haladva, a putney-i mezőségre érkeztem ki.

Itt a rendkívüli, idegenszerű tájat ismerős táj pusztulásának képe váltotta fel. A terület nem egy része pusztító ciklonról tanuskodott. Jónéhány yardnyival odább pedig olyan területre értem, amelyen nyoma sem látszott a zavarnak. A házak redői szépen lebocsátva, a kapuk zárva, mintha a tulajdonosok egy napra elutaztak volna, vagy mintha a lakók nyugodtan aludtak volna belül. A vörösfű ritkább -160- lett; s az utat szegélyező magas fákon nyoma sem volt a vörös folyondárnak. Eleséget hajszoltam a fák között; de semmit sem találtam. Betörtem néhány hallgatag házba is; de valamennyit régebben kifosztották már. A nappal többi részét egy bozótban töltöttem el, mert gyöngeségemben annyira kimerültem már, hogy nem tudtam utamat folytatni.

Emberi lényt és a Marsbeliek jelét az egész idő alatt nem láttam. Találkoztam két kiéhezett kutyával; de mind a kettő messze elkerülve futott előlem, amint közeledtem. Roehampton közelében láttam két emberi csontvázat, – nem hullát, hanem valósággal tisztára rágott csontvázat, – s az erdőben több macskának és tengerinyúlnak összezúzott és szétszórt csontjaira s egy juhkoponyára akadtam. Bár mindent a szájamba vettem s megpróbáltam rágcsálni, nem volt semmi a csontokon.

Napnyugta után tovább vonszoltam magam az országúton Putney felé, ahol, úgy gondolom, alaposan működhetett a hősugár. Roehamptonon túl egy kertben annyi éretlen burgonyára bukkantam, hogy éhségemet le tudtam csendesíteni. E kertből le lehetett látni Putneyre és a folyamra. A környék az esti homályban rendkívül vigasztalan képet nyujtott: fekete fák, fekete, elhagyott romok s lefelé a dombon a fűtől vöröslő kiáradt folyam ingoványa. S mindenütt – mély csend. Leírhatatlan rémület szállt meg, ha arra gondoltam, mily gyorsan következett be ez a vigasztalan változás.

Egy darabig azt hittem, hogy az emberi faj ki van irtva s hogy egyedül állok a világon, az utolsó élő ember. A Putney-dombnak csaknem a tetején újabb csontvázra akadtam, melynek kicsavart karjai néhány yardnyira hevertek a testtől. Tovább haladva, egyre jobban erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az emberi faj kiirtása, kivéve néhány olyan tévelygőt, aminő én voltam, a föld eme részén már tökéletesen megtörtént. A Marsbeliek, úgy gondoltam, -161- tovább mentek, elhagyták az elpusztult vidéket, másfelé keresve táplálékot. Talán éppen most pusztították Berlint vagy Párizst, vagy az is lehet, hogy észak felé mentek…

VII.
A Putney-dombi férfi.

Az éjszakát egy kocsmában töltöttem a Putney-domb tetején s mióta Leatherheadból eljöttem, először aludtam vetett ágyban. Nem is mondom el, mily szükségtelen kellemetlenségekbe bonyolódtam, míg végre betörtem a házba; később ugyanis rájöttem, hogy a főkapu csak a kilinccsel volt becsukva. Azt sem mondom el, hogyan forgattam fel minden szobát táplálékért, míg végre a kétségbeesés szélén valami szolgáló hálókamrájában patkányrágott kenyérhéjat s két szelence ananászt sikerült felhajszolnom. A házat már előttem keresztülkutatták s kifosztották. A söntésben találtam még később kétszersültet és sonkáskenyeret, ami kikerülte a fosztogatók figyelmét.

Az utóbbit nem tudtam megenni; de a kétszersülttel nemcsak éhségemet csillapítottam le, hanem zsebeimet is megtömtem. Nem gyujtottam lámpát, mert féltem, hogy esetleg valamelyik Marsbeli ezen a tájon portyázik táplálékra az éjszakában. Lefekvés előtt oly nyughatatlan voltam, hogy ablakról-ablakra járva, fürkésztem, nincs-e nyoma e szörnyetegeknek. Csak keveset aludtam. Ágyban fekve azt vettem észre, hogy következetesen gondolkozom, amit – jól emlékszem – nem tettem, mióta a tiszteletessel utoljára vitatkoztam. A közbeeső idő alatt vagy határozatlan izgalmak kergetődztek elmémben, vagy bamba tétlenséggel fogadtam magamba a benyomásokat. De ez éjszaka agyam új erőre kapott, – ha jól gyanítom, a felhajszolt tápláléktól, – s újra tisztán működött és gondolkoztam. -162-

Három dolog foglalkoztatta elmémet: a tiszteletes halála, a Marsbeliek holléte és feleségem sorsa.

Az első nem ébresztett bennem sem borzalmat, sem lelkifurdalást; egyszerűen úgy fogtam fel, mint végtelenül kellemetlen emléket, de a lelkiismeretem nem furdalt. Láttam magam épúgy, mint most látom, amint lépésről-lépésre hajszolt a véletlenek következetessége elkerülhetetlenül a végső hirtelen ütés felé. Nem kárhoztattam magamat; de az emlék állhatatosan kísértett. Az éjszaka némaságában, közel érezve magamhoz az Istent, mint nem egyszer a csendben és sötétségben, felelősségre vontam magamat a dühnek és félelemnek azért a pillanatáért. Végiggondoltam beszélgetésünknek minden részletét attól a pillanattól fogva, amikor ott találtam őt magam mellett összekuporodva, nem törődve szomjúságommal és a tűzre és füstre mutatva, amely fölfelé gomolygott Weybridge romjai közül. Képtelenek voltunk együttműködni – de a kegyetlen végzet ezzel nem törődött. Ha előre láttam volna a jövőt, ott hagytam volna őt Hallifordban. De nem láttam előre; már pedig a bűn oly cselekedet, amelyet előrelátás előz meg. És leírom ezt is, úgy, mint ahogy leírtam ezt az egész történetet úgy, ahogy volt. Tanúk nem voltak – eltitkolhattam volna az egészet. De leírom, és az olvasó ítéljen úgy, ahogy akar.

És amikor erőt véve magamon, félretoltam emlékezetemből ennek a földön elnyúlt testnek a képét, elkezdtem foglalkozni a Marsbelieknek és feleségem sorsának a problémájával. Az előbbire vonatkozólag híjával voltam minden adatnak; képzelhettem százféle dolgot és így voltam, sajnos, az utóbbival is. És az éjszaka egyszerre rettenetes lett. Azon kaptam rajta magamat, hogy ülök az ágyamban, belemeredve a sötétségbe. Imádkoztam, bár csak hirtelen érné a hősugár feleségemet és fájdalom nélkül megölné. Mióta visszatértem Leatherheadból, nem imádkoztam. -163- Mormoltam imákat, bálványimádásokat, mint a pogányok, mikor a kétségbeesés szélén voltam; de most állhatatosan könyörögve és józanul imádkoztam, szemtől szemben az Úr sötétségével. Különös éjszaka volt! A legkülönösebb azért, mert mihelyt derengeni kezdett a virradat, én, aki az Istennel beszélgettem, kibujtam a házból, mint holmi patkány a búvóhelyéről – mint valami alsórendű állat, amelyet hajszolhatnak és megölhetnek bármikor, ha gazdája szeszélye úgy kívánja. Talán ezek az alsórendű lények is bizalommal az Istenhez folyamodnak. Valóban, ha semmi egyebet nem tanultunk is, ez a háború megtanított bennünket arra, hogy – szánalmat érezzünk azokkal az oktalan lelkekkel szemben, akik a mi uralmunk alatt szenvednek.

A reggel tiszta, ragyogó volt és a keleti égbolt rózsás színét aranyszegélyű fellegek törték keresztül. A Putney-domb tetejéről Wimbledonba vivő országúton ott maradtak szánalmatkeltő nyomai annak az eszeveszett rémületnek, mely vasárnap éjszaka, miután a harc megkezdődött, áradattal hajtotta az embereket London felé.

Láttam egy kis kétkerekű taligát ezzel a felirással: «Thomas Lobb, zöldséges, New-Malden»; az egyik kereke össze volt törve s a taligán ott maradt egy bádogláda. A most immár kemény sárba bele volt taposva egy szalmakalap s a West Hill elején egy csomó vérfoltos üveget láttam a felfordított itatóvályu körül.

Oly bágyadt voltam, hogy alig tudtam mozogni. A terveim határozatlanok voltak. Leatherheadbe akartam menni, bár tudtam, hogy ott aligha találom meg a feleségemet. Ha csak a halál hirtelen el nem ragadta őket, bizonyos, hogy unokatestvéremék a feleségemmel együtt elmenekültek onnan. De azt hittem, hogy ott majd megtudhatom, Surrey lakossága hová menekült. Szerettem volna megtalálni a -164- feleségemet, fájt a szívem utána, de sejtelmem se volt róla, hogyan találhatom meg. Tisztán éreztem most immár teljes elhagyottságomat is. A fordulótól sűrű fák és bokrok védelme alatt, össze-vissza kószálva, a wimbledoni mezőség széléig jutottam.

A sötét területből itt-ott sárga tövises rekettyebokrok váltak ki; a vörösfűnek nyoma sem volt s mialatt a szabad térség szélén határozatlanul ide-oda jártam, felkelt a nap, elárasztva fénnyel és élettel a mezőt. A fák között apró békák serege munkálkodott egy kis pocsolyában. Megálltam, hogy elnézzem őket és tanuljak szívós ragaszkodásukból az élethez.

Egyszerre csak olyan különös érzés fogott el, mintha figyeltek volna rám s hirtelen megfordulva, észrevettem, hogy valami kuporog a bokrok között. Megállva, nézegettem, mi az. Majd egy lépést tettem feléje, mire fölemelkedett és láttam, hogy vadászkéssel fegyverzett férfi. Lassan közeledtem hozzá. Mozdulatlanul, némán nézett rám.

Közelebb nyomulva láttam, hogy ruhája époly poros és sáros, mint az enyém. Valósággal olyan volt, mintha valami csatornán nyomult volna keresztül. Még közelebbről kivettem rajta az árkok száraz, fakó göröngydarabkákkal keveredett zöldes iszapját. Fekete hajfürtei szemeibe hullottak. Arca fekete, piszkos, beesett volt. Eleinte nem is ismertem rá. Arcának alsó részén vörös sebhely látszott.

– Megállj! – kiáltott, mikor tíz yardnyira voltam tőle.

Megálltam.

– Honnan jön? – kérdezte aztán rekedt hangon.

Végignéztem rajta, gondolkozva.

– Mortlakeből jövök, – szóltam. – Romok közé voltam temetve az üreg közelében, amelyet a Marsbeliek készítettek hengerük körül. Utat törtem magamnak s megmenekültem.

– Ezen a tájon nincs ennivaló, – szólott. – -165- Ez az én országom. Az egész domb le a folyamig, visszafelé Claphamig és fel a mező széléig. Itt csak egy ember számára van táplálék. Merre megy?

Lassan válaszoltam:

– Nem tudom. Tizenhárom vagy tizennégy napig voltam egy ház romjai közé temetve. Nem tudom, mi történt ezalatt.

Kételkedve nézett rám, majd meghökkent s arckifejezése megváltozott.

– Nincs szándékomban itt maradni, – szóltam. – Leatherheadbe akarok menni, mert feleségem ott volt.

Hirtelen felém nyujtotta egyik mutatóujját.

– Ön az? – szólt. – A wokingi ember! Hát nem ölték meg Weybridgeben?

Ugyane percben én is ráismertem.

– Ön az a tüzér, aki kertembe mászott!

– Szerencsés véletlen! – kiáltott. – Nagy szerencsénk van! Ki hitte volna!

Kezet fogtunk és aztán a tüzér így folytatta:

– Egy csatornán kúsztam fel. Nem öltek meg mindenkit. Mikor távoztak, Walton felé menekültem, keresztül a földeken. De… össze-vissza alig van tizenhat napja… s az ön haja már ősz.

Hirtelen hátrafordult.

– Csak egy varjú, – szólt. – Az ember megtanulja e napokban, hogy a madaraknak árnyékuk van. Itt nagyon is szabadon állunk. Másszunk azok alá a bokrok alá és beszélgessünk.

– Látott Marsbelieket? – kérdeztem. – Mióta kibujtam…

– Távoztak Londonon keresztül, – szólott. – Azt gyanítom, hogy nagyobb tábort ütöttek arrafelé. Éjjel a hampsteadi út fölött megelevenedik fényüktől az égboltozat. Mintha valami nagy város volna ott s a ragyogásban látni őket, amint mozognak. Nappal nem láthatók. De mostanában – nem láttam őket. – Az ujjain számlált valamit. – Öt -166- napja már. Akkor láttam, amint kettőjük a hammersmithi úton keresztül cipelt valami nagy tárgyat. S tegnapelőtt éjszaka… – megállt, majd nyomatékosan folytatta: – valami fénylő anyag volt; de fent a levegőben. Azt hiszem, repülőgépet építettek s repülni tanulnak.

Éppen a bokrokhoz értünk. Megálltam úgy, amint voltam, négykézláb.

– Repülni!

– Igen, – szólt, – repülni.

Egy kis lombsátor alatt leültem.

– Vége van az emberi fajnak, – szóltam. – Ha repülni tudnak, egyszerűen végigjárják a földet…

Intett fejével.

– Meg fogják tenni. De… errefelé egy kicsit könnyebb lesz a helyzet. De hát… – rám nézett. – Nem az a meggyőződése, hogy az emberiségnek már vége van? Az enyém az. Leigáztak! Levertek!

Elbámultam. Bármily különös, erre a tényre, amelyet tökéletes tisztasággal beláttam, amint szóba hozta, ezideig nem is gondoltam. Még mindig tápláltam valami határozatlan reményt; vagy inkább azt tettem, ami az emberi léleknek élete fogytáig szokása. Ismételte szavait: «Levertek!» E szavak a föltétlen bizonyosság erejével hatottak.

– Mindennek vége! – szólott. – Közülük csak egy veszett el, egyetlen egy. És alaposan megvetették lábukat s tönkresilányították a legnagyobb hatalmat a földön. Egyszerűen legázoltak bennünket. Tiszta véletlenség, hogy az az egy is meghalt Weybridgeben. S ezek csak az úttörők. Egyre többen érkeznek. Ezek a zöld csillagok… öt-hat nap óta egyet sem láttam, de nincs benne kétség, hogy minden éjjel lezuhan egy valahová. Nincs mit tenni. Leigáztak! Levertek!

Nem feleltem. Magam elé bámulva ültem s hiába törtem a fejemet valami vigasztaló gondolaton.

– Ez nem is háború – folytatta a tüzér. – -167- Sohasem is volt háború, úgy, amint szó sem lehet háborúról emberek és hangyák között.

Hirtelen eszembe jutott az obszervatóriumban töltött éjszaka.

– A tizedik lövés után nem tüzeltek többet – legalább is addig nem, amíg az első henger ide nem érkezett.

– Hogy tudja? – kérdezte a tüzér.

Elmagyaráztam neki. Gondolatokba merült.

– Kissé különös az az ágyú, – szólott. – De ha úgy is volna? Újra elkezdhetik a lövöldözést. S ha késik is, a vég elkerülhetetlen. Az emberek és a hangyák története. A hangyák megépítik városaikat, leélik életüket, háborúskodnak, forrongnak, míg az emberek azt nem akarják, hogy félrekotródjanak; ekkor azután félrekotródnak. Ugyanez most a mi sorsunk, valósággal hangyák vagyunk. Csakhogy…

– Úgy van, – szóltam közbe.

– Csakhogy mi megehető hangyák vagyunk.

Egymásra nézve üldögéltünk.

– És mi szándékuk lehet velünk? – kérdeztem.

– Ezen gondolkoztam én is, – szólott, – ezen gondolkoztam. Weybridgeből dél felé mentem, – gondolkozva. Láttam, mi történt. A közelben a legtöbb ember jajgatott és izgatta egymást. De én nem igen vagyok barátja a jajgatásnak. Néhányszor szemben álltam már a halállal; nem cifraságból vagyok katona s bárhogy vegyük, a halál végre sem egyéb, mint halál. És aki gondolkozik, mindenen átesik. Láttam, hogy az egész világ délfelé nyomul. Így szóltam magamban: «Erre nem lesz mit enni» s egyenesen visszafordultam. Egymagam annyit értem a Marsbelieknek, mint egy veréb az embernek. Körös-körül mindenfelé, – egyik kezét a magasba emelte, – csapatostul éhen haltak, egymás hátán tolongva…

Arcomba pillantott és zavartan megállt. Majd így szólt: -168-

– Kétségtelen, hogy azok, akiknek volt pénzük, Franciaországba mentek.

Egy pillanatra mintha nem tudta volna, beszéljen-e tovább. Majd szemembe tekintve, tovább folytatta:

– Erre mindenfelé van eleség. A boltok tele vannak konzervekkel, borral, szesszel, ásványvízzel; s a vízvezetéki csövek és a csatornák üresek. Elmondom önnek, mit gondoltam. Értelmes lényekkel állunk szemben, szóltam magamban, akik, úgy látszik, belőlünk akarnak táplálkozni. Először is el fogják pusztítani hajóinkat, gépeinket, ágyúinkat, városainkat, társadalmi rendünket és szervezetünket. Mindez hagyján. Ha akkorák volnánk, mint a hangyák, kiheverhetnők. De nem vagyunk. Sokkal nagyobbak vagyunk, semhogy itt maradhatnánk. Ez az első bizonyosság. Igaz?

Igazat kellett adnom neki.

– Igaz. Jól meggondoltam. Akkor hát menjünk tovább. Amint szükségük van reánk, nyomban hatalmukba is kerítenek. A Marsbelinek néhány mérföldnyi utat kell csak megtennie, hogy elfogjon egy futó tömeget. S Wandsworthtól egynapi járóföldre láttam, mikor egy Marsbeli darabokra tördelte a házakat s keresztül-kasul kotorta a romokat. De a Marsbelieknek eszük ágában sincs ezt folytatni. Amint ágyúinkat és hajóinkat leszerelték, vasutainkat összezúzták s megtették mindazt, amit e vidéken már megtettek, akkor elkezdenek rendszeresen összefogdosni bennünket. Kiválogatják a legjavát s ketrecekben vagy más ily helyeken felhalmozzák. Ezt fogják tenni nemsokára. Uram Isten! Eddig nem kezdtek még bele ebbe. Igaz?

– Nem kezdtek bele? – kiáltottam.

– Nem kezdtek bele. Mindannak, ami eddig történt, az az oka, hogy nem volt annyi eszünk, hogy veszteg maradjunk, hanem ágyúkkal s más ily ostobaságokkal ingereltük őket. És elvesztve fejünket, -169- sűrű tömegekben rohantunk arra, ahol semmivel sem voltunk nagyobb biztonságban, mint ott, ahol eredetileg voltunk. Egyelőre nem törődnek velünk. Van elég dolguk, míg el nem készítik az utánuk jövők számára is mindazt, amit nem hozhattak magukkal. Nagyon valószínű, hogy a hengerek is azért nem érkeznek egy ideig, hogy azokat, akik már itt vannak, le ne üssék. S a helyett, hogy vakon futkosunk össze-vissza, vagy dinamittal próbálgatjuk őket felrobbantani, sokkal többet érne megemberelni magunkat s alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Erre az eredményre jutottam. Ez ugyan nem igen felel meg annak, amit az ember saját fajának kíván; de a tények rákényszerítenek erre. S ez az az elv, amely szerint cselekedtem. Városok, nemzetek, civilizáció, haladás… ez mind odavan. A játszma elveszett. Le vagyunk verve.

– De ha így van, miért éljünk tovább?

A tüzér rám nézett egy pillanatig.

– Bizonyos, hogy vagy egy millió esztendőre vége van minden gyönyörű hangversenynek, királyi szépművészeti akadémiának és szó sem lehet pompás kis lakomákról az éttermekben. Ha szórakozások után eped, én belátom, hogy a játszma elveszett. Ha szalónias szokásai vannak, vagy ha undorodik attól, hogy bicskával egye a körtét, legjobb lesz e szokásokat mielőtt sutba vetni. Ezentúl nem vehetné hasznukat.

– Azt hiszi…

– Azt hiszem, hogy oly emberek, mint én, azért élnek tovább, hogy fentartsák a fajt. Nem tagadom, hogy görcsösen ragaszkodom az élethez. S ha jól értettem önt, ön is meg fogja mutatni, amit különben már eddig is megtett, sokkal előbb is, hogy mennyit ér. A mi sorsunk nem az, hogy kiirtsanak. Eszem ágában sincs elfogatni magamat, hogy megszelidítsenek, hizlaljanak és tenyésztésbe vegyenek, mint -170- valami bömbölő ökröt. Pfuj! Gondoljon csak azokra a barna szörnyekre!

– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy…

– De igen. Tovább haladok. Lábaik alatt. Tervem már kész; jól kieszeltem. Mi, emberek, le vagyunk verve. Nem tudunk még eleget. Tanulnunk kell, mielőtt sorsunk megváltozhatik. És élnünk kell tovább s meg kell őriznünk függetlenségünket, mialatt tanulunk. Látja? Ez a mi tennivalónk.

Megdermedve bámultam rá. Határozottsága teljesen megzavart.

– Nagy Isten! – kiáltottam. – Ön aztán igazi férfi! – s hirtelen megragadtam kezét.

– Nemde? – szólt csillogó szemekkel. – Jól kieszeltem, nemde?

– Folytassa! – szóltam.

– Jól van. Azoknak, akik nem akarnak foglyul esni, mindenre készen kell állniok. Én készen állok. Bizonyos, hogy nem mindegyikünk termett arra, hogy vadállat lehessen. Pedig ez az, amivé lennünk kell. Ezért nézegettem önt annyira. Megvolt rá az okom. Ön sovány és karcsú. Nem is tudtam, látja, hogy ön az, fogalmam sem volt arról, hogy ön el volt temetve. Abból a népségből, amely e házakban lakott és amely errefelé járta a maga útját, azokból az átkozott kishivatalnokfélékből egyik sem válna be. Nincs bennük lélek; nincsenek sem büszke álmaik, sem büszke vágyaik; s olyan ember, Úristen! akiben nincs meg sem ez, sem az, nem egyéb, mint csupa aggodalom, csupa elővigyázat. Csak arra valók, hogy munkájuk után futkossanak. Százszámra láttam őket, amint kezükben egy falat reggelivel, vadul rohantak és arcuk felragyogott, mikor nem késtek le bérletjegyes vasutacskájukról, mert attól féltek, hogy ha lekésnek, elbocsátják őket; amint munkaközben remegtek, hogy valamit félre találnak érteni; amint visszafelé futottak, mert attól féltek, hogy nem érnek haza idejében az ebédhez; amint -171- ebéd után otthon kuksoltak, mert féltek a félreeső utaktól; amint kitartottak az asszony mellett, akit nőül vettek, nem azért, mintha kívánták volna, hanem azért, mert szükségük volt pénzére, hogy biztos alapon futkoshassák végig nyomorult életecskéjüket a világon. Csupa balesetek ellen biztosított és betáblázott élet! És minden vasárnap csupa félelem attól, ami vasárnap után jön. Mintha a poklot tengeri nyulak számára emelték volna! A Marsbelieket valósággal Isten küldte ezek számára. Csinos, tágas ketrecek, zsiros falatok, gondos tenyésztés, gondnélküli élet. Ha egy hétig üres gyomorral szaladgáltak ide-oda, erdőn, mezőn, maguktól elő fognak jönni s örülnek, ha összefogdossák őket. Az első falat után oda lesznek örömükben. Csodálkozni fognak azon, mi mindent nem tettek az emberek, mikor még nem voltak Marsbeliek, akik gondjukat viseljék. S a naplopók, a ficsúrok, az énekesek! könnyen beleképzelem magam helyzetükbe. Szinte látom őket, – szólt szomorú mosollyal. – Tobzódni fog köztük az érzelgés és a vallásosság. Száz meg száz dolgot csak az utóbbi napokban kezdtem tisztán látni. Seregestül vannak, akik saját zsirjukon és ostobaságukon keresztül szemlélik a világot. És sokakat olyanfajta érzés fog gyötörni, hogy mindaz, ami történik, jogtalanság s hogy valamit tenni kellene. Már most valahányszor olyan a helyzet, hogy egy csomó ember érzi, hogy valamit tenni kellene: a gyöngék és azok, akik belegyöngülnek a bonyolultabb gondolkozásba, mindannyiszor a semmittevés fölötte jámbor és magasztos vallásában keresnek vigasztalást s belenyugszanak az üldöztetésbe és az Úr akaratába. Azt hiszem, ön is tapasztalta már ezt. A ketreceket fel fogják verni a zsoltárok, a himnuszok és a szenteskedés.

Szünetet tartott.

– Nagyon valószínű, hogy akad majd köztük nem egy, akit a Marsbeliek dédelgetni fognak; rákapatják -172- őket arra, hogy szórakoztatásukra bohóckodjanak s ki tudhatja, nem érzékenyülnek-e majd el egy-egy kedves kis kölyök láttára, akit azért nevelnek föl, hogy megöljék? Lehetséges, hogy néhányat arra fognak közülök idomítani, hogy reánk vadásszanak.

– Nem! – kiáltottam közbe, – ez lehetetlenség! Nincs emberi lény…

– Nincs értelme, hogy hazugságokkal áltassuk magunkat, – szólt a tüzér. – Vannak emberek, akik örömmel vállalkoznának erre. Esztelenség volna azt állítani, hogy nincsenek!

Elismertem, hogy igaza van.

– Ha engem vesznek űzőbe, – szólt, – Úristen! ha engem vesznek űzőbe! – e szavakra feldühödve, gondolatokba mélyedt.

Elmélkedni kezdtem a hallottakon. Nem tudtam semmit sem felhozni e férfi okoskodása ellen. A Marsbeliek támadása előtti időben eszébe sem juthatott volna senkinek az a kérdés, kit illet meg a szellemi felsőbbség: engem, a hivatásos, elismert filozófiai írót-e, vagy őt, a közkatonát. S íme, ő most már meg is fogalmazta azt a helyzetet, amelyről az én elmém alig tudott homályos képet alkotni.

– Mi a szándéka? – kérdeztem nemsokára. – Minő terveket szőtt?

Egy ideig habozott. Majd így szólt:

– Mit kell tennünk? Ki kell eszelnünk, hogyan élhetnek tovább az emberek, hogyan tarthatják fenn fajukat s hogyan nevelhetik fel a gyermekeket biztonságban. Úgy van, várjon csak egy kicsit, rögtön elmondom, mi a véleményem arról, hogy mit kell tennünk. Azok, akiket tenyészteni fognak, úgy járnak, mint valamennyi megszelidített barom. Néhány nemzedék mulva szép, nagy, bővérű, ostoba birkák lesznek! Bennünket, akik vadak maradunk, az a veszély fenyeget, hogy elvadulva, nagy patkányokká degenerálódunk… Láthatja ebből, hogy arra gondolok, -173- hogy a föld alatt kell élnünk. A csatornák jutottak eszembe. Azok természetesen, akik a csatornákat nem ismerik, rettenetes dolgokra gondolnak. De London alatt száz meg száz mérföldnyi csatorna van és most, hogy London üres, néhány napi eső minden csatornát tisztára mos. A főcsatornák elég nagyok és elég szellősek. Azután vannak pincék, boltozatok, raktárak, amelyekből zárt utakat készíthetünk a csatornákig. S a vasúti alagutak és a földalatti utak. Nos? Kezd már megnyílni a szeme? Csupa erős, felvilágosult ember fog szövetkezni. Gyávákra nincs szükségünk.

– Engem is annak tartott, úgye?

– Úgy van; de megmagyaráztam, miért! Vagy nem?

– Ne vitatkozzunk most erről. Folytassa.

– Valamennyien szigorú engedelmességet fogadunk. Szükségünk van erős, felvilágosult nőkre is, anyákra és nevelőkre. Az érzelgős hölgyeket, a kacérkodó szemeket ördög vigye. Gyöngéket, együgyűeket nem tűrhetünk. Az élet újra komoly lett s akiknek nem lehet hasznát venni, akik nehezen mozognak, akik ártalmasak, azok haljanak meg. Azoknak meg kell halni. Nekik maguknak kell kívánni a halált. Árulás volna valamennyiünkkel szemben, ha tovább élnének s megfertőznék az emberi fajt. És nem is lehetnek boldogok. Azután meg a halál nem is olyan rettenetes; csak a félelem látja rossznak. És ezeken a helyeken mindig többen leszünk. London lesz a birodalmunk. Sőt azt is megtehetjük majd, hogy állandó őrszemeket tartunk s mikor a Marsbeliek távol vannak, futkosunk egyet a szabadban. Talán még kriketezhetünk is. Így fogjuk megóvni a fajt. Nemde? Nincs benne lehetetlenség! De megóvni a fajt, magában véve még semmi sem. Amint már mondtam, ez még nem egyéb, mint patkányélet. Meg kell óvni, sőt gyarapítani kell tudományunkat. Ez a fődolog. Csatlakoznak majd hozzánk -174- olyan emberek is, mint ön. Lesznek könyvek, minták. Lent mélyen, nagy, biztos helyeket kell készítenünk és meg kell szereznünk annyi könyvet, amennyit csak lehet. Nem híg lére eresztett regényeket és verseket, hanem gondolatokkal telt tudományos műveket. Ez a fődolog, ahol oly emberek vannak, mint ön. El kell mennünk a British-Museumba s valamennyi ilyen könyvet meg kell kaparítanunk. Főleg arra kell törekednünk, hogy tudományunk gyarapodjék, hogy többet tanuljunk. Meg kell figyelnünk a Marsbelieket. Egynéhányunknak kémkedésre kell vállalkozniok. Ha folyik a munka, talán én magam is vállalkozom kémkedésre. A fődolog az, hogy a Marsbelieket ne zavarjuk. Még lopnunk sem szabad tőlük. Ha útjukba kerülünk, félrekotródunk. Ki kell mutatnunk, hogy nem forralunk rosszat. Igen, tudom. De értelmes lények s nem fognak üldözni, ha megvan mindenük, amit kívánnak s ha azt hiszik, hogy ártalmatlan férgek vagyunk.

A tüzér szünetet tartott s barna kezét karomra tette.

– Aztán meg, nem is lehet az olyan sok, amit meg kellene tanulnunk, mielőtt… Képzelje csak el azt, hogy négy-öt hadigépük hirtelen fölkerekedik, hősugarakat hány jobbra-balra s egyetlen Marsbeli sincs bennük, hanem emberek vannak bennük, emberek, akik megtanulták a módját. Lehet, hogy még az én időmben, a mostani emberek. Képzelje el valamelyiküket a hősugárral, amelynek parancsol! Az se baj, ha az ember darabokra zúzódik ilyen nagy dolog után! Tudom, megnyilnának a Marsbeliek szép szemei! El tudja képzelni őket? Látja őket, amint ide-oda futkosnak, szuszogva, lihegve s a többi mechanikai eszközeikért kiabálva? Mindenesetre egy kissé fejüket fogják veszteni! És sziszegve, csörögve, éppen, amikor arra botorkálnak, jön a hősugár és íme! az ember visszatért az övéihez.

A tüzér képzeletének merészsége, meggyőződésének -175- hangja és bátorsága egyidőre teljesen hatalmába kerítette elmémet. Habozás nélkül hittem nemcsak abban a képben, amelyet az emberiség sorsáról festett, hanem csodálatos terveinek megvalósíthatóságában is. Ha valamelyik olvasóm hiszékeny bolondnak tartana, hasonlítsa csak össze saját helyzetét, amint gondolatait olvasás közben nyugodtan tárgyára irányíthatja s az én helyzetemet, amint rémülten bujkálok a bokrok között, hallgatózva s folyton attól remegve, hogy foglyul esem. Ily modorban beszélgettünk egész reggel; később kibujtunk a bokrok közül s miután gondosan körültekintettünk, nincs-e nyoma sehol Marsbelinek, rohantunk a Putney-dombon abba a házba, ahol a tüzér tanyát ütött. A szenespincébe vezetett. Mikor megláttam művét, amelyre egy hetet pazarolt, – azt az alig tíz yardnyi hosszú vakandtúrást, amelyen keresztül el akart jutni a Putney-domb főcsatornájához, akkor kezdtem érezni először homályosan azt az űrt, amely álmai és ereje között tátongott. Ilyen lyukat én egy nap alatt tudtam volna ásni. De annyira hittem benne, hogy reggeltől kezdve délutánig együtt ástam vele. Volt egy kerti talicskánk s a kiásott földet a konyha elé hordtuk. Frissítőül a szomszédos éléskamra teknősbékaleves-konzervét és borát használtuk. Ez a fárasztó munka nagy megnyugvásomra szolgált a világ gyötrő, furcsa helyzetében. Munkaközben meghánytam-vetettem tervét és csakhamar ellenvetések és kételyek serege nyüzsgött elmémben. De azért dolgoztam egész reggel, annyira jól esett, hogy újra valami cél felé törekedtem. Egy órai munka után elkezdtem mérlegelni, mily távolságra lehet tőlünk a csatorna s van-e reményünk arra, hogy ráakadunk. Leginkább az hozott zavarba, miért ásunk ily hosszú alagutat, mikor egyszerre is lejuthatunk volna a csatornába valamelyik tisztitólyukon keresztül s onnan közeledhettünk volna a ház felé. Azután úgy tetszett nekem, mintha a ház -176- is nagyon rossz helyen feküdt volna, úgy, hogy szükségtelen hosszúságú alagútat kell készítenünk. Éppen e dolgokon tépelődtem, mikor a tüzér abbahagyta az ásást és reám tekintett.

– Jól nekiláttunk a munkának, – szólt és letette ásóját. – Hagyjuk abba egy kicsit; azt hiszem, ideje, hogy szemlét tartsunk a háztetőről.

Én azt ajánlottam, hogy folytassuk a munkát. Rövid habozás után újra kezébe vette ásóját. És ekkor hirtelen egy gondolat villant meg agyamban. Megálltam s megállt rögtön ő is.

– Miért járkált a mezőn, – kérdeztem, – a helyett, hogy itt dolgozott volna?

– Sétáltam egyet, – válaszolt. – Éppen visszafelé indultam. Éjjel biztosabb.

– És a munka?

– Óh, az ember nem dolgozhat folytonosan, – jelentette ki.

Egy szempillantás alatt tisztában voltam vele. Határozatlanul tartotta ásóját.

– Szemlét kell tartanunk, – folytatta a tüzér, – mert ha valaki közelünkbe jő, meghallhatja ásóink zaját és észrevétlenül rajtunk üthet.

Nem volt semmi kedvem tovább ellenkezni vele. Fölmentünk együtt a padlásra s egy lajtorjáról kikukucskáltunk a padlás ajtaján. Marsbelieknek nem volt sehol nyomuk, úgy, hogy kimerészkedtünk a cserepekre és lecsúsztunk a párkány alá.

Innen felülről bozót takarta el előlünk Putney nagyobb részét, de odalent láthattuk a folyamot, bugyborékos vörösfű-takarójával és Lambeth elárasztott, vöröslő alsó részeit. A vörös folyondár felkúszott a fákra a régi palota körül és ágaik élettelenül lógtak ki elfonnyadt levelekkel a vörös lombok közül. Különös volt, hogy mennyire függött a folyóvíztől ennek a vörösfűnek a tenyészése. Körülöttünk sehol sem tudott gyökeret verni. A babér és japánrózsa sűrűjéből aranyeső, piros galagonya és -177- thújafák zöldes ragyogása csillogott ki a napfényre. Kensingtonon túl sűrű füst gomolygott s a füst és a kék köd eltakarta az északi dombokat.

A tüzér azokról kezdett beszélni, akik még mindig Londonban maradtak.

– Egy éjjel a mult héten, – mesélte, – néhány bolond rendbehozta a villamos világítást és fényben úszott az egész Regent’s Street és a Circus. Egymás hátán nyüzsögtek a piszkos, rongyos részegek, férfiak és nők, táncolva, kurjongatva hajnalig. Olyan embertől hallottam, aki maga is ott volt és amint nappal lett, észrevettek egy hadigépet, amely ott állt Langham mellett és lenézett rájuk. Isten tudja, mióta állt már ott. Egyszerre csak megindult az úton feléjük és felkapkodott közülük csaknem száz darabot, akik részegségükben vagy ijedtükben nem tudtak idejében elszaladni.

Groteszk korkép oly időből, amelyet a történelem sohasem fog teljesen leírni.

Majd kérdésemre válaszolva, visszatért megint nagyszabású tervére. Rajongóan beszélt; oly ékesen fejtegette azt a lehetőséget, hogy hatalmunkba kerítünk majd egy hadigépet, hogy félig-meddig megint hittem benne. De most már kezdtem tisztába jönni vele és kitaláltam, hogy mért vet akkora súlyt arra, hogy semmit se csináljunk elhamarkodva. Észrevettem, hogy arról van szó, hogy ő maga akarta elfogni és legyőzni a nagy gépet.

Egy idő mulva lementünk a pincébe. Egyikünknek sem volt nagy kedve folytatni az ásást s mikor azt ajánlotta, hogy együnk valamit, nagyon szívesen beleegyeztem. Egyszerre csak nagyon bőkezű lett s mikor jóllaktunk, távozott és kitünő szivarokkal tért vissza. Rágyujtottunk hát és ekkor optimizmusa magasra lobbant. Nagy hajlandósága támadt arra, hogy az én érkezésemet nagy eseménynek tekintse.

– Van egy kis pezsgő is a pincében, – szólt.

– Jobban megy az ásás, ha megmaradunk e -178- mellett a Themze-parti burgundinál, – mondtam én.

– Nem, – válaszolt erre. – Ma én vagyok a gazda. Pezsgőt iszunk! Nagy Isten! Elég nehéz feladat előtt állunk! Pihenjünk egyet és gyüjtsünk erőt. Nézze, kérem, ezeket a felhólyagzott kezeket!

S ragaszkodva ahhoz a gondolathoz, hogy ünnep van, evés után azt akarta, hogy kártyázzunk.

Megtanított az euchre-játékra s miután felosztottuk Londont kettőnk között, én az északi részt választottam, ő a délit, – elkezdtünk kerületekre játszani. Akármilyen groteszk dicsőségnek tűnik is fel ez a józan olvasónak, szóról-szóra igaz volt és ami még különösebb, én magam nagyon érdekesnek találtam a kártyajátékot és más mindent is, amit játszottunk.

Mily csodálatos az emberi lélek! Míg fajunk a kiirtatás, vagy a rettenetes sülyedés szélén állott, míg egyébre, mint szörnyű halálra nem igen lehetett reményünk, ott tudtunk ülni, gyönyörűséggel elmerülve a festett kartonlapok változó forgásába. Később megtanított pókerezni s három hosszú sakkjátszmában is megvertem. Mikor ránk sötétedett, annyira benne voltunk a játékban, hogy elhatároztuk, hogy dacolva minden veszedelemmel, lámpát gyujtunk.

A játszmák végtelen sora után vacsoráztunk s a tüzér utolsó cseppig kiürítette a pezsgőt. Vacsora után szivarra gyujtva, folytattuk a játékot. Nem volt már többé az emberi fajnak az az energikus ujjáteremtője, akivel reggel találkoztam. Még mindig optimista volt; de optimizmusában több volt már az elgondolkozás, mint a fürgeség. Emlékszem, hogy rátért egészségemre s nem nagyon változatos és tekintélyes szünetekben bővelkedő beszédekben felköszöntött. Szivarra gyujtottam s fölmentem a lépcsőn, hogy megnézzem azokat a fénysugarakat, amelyekről -179- beszélt s amelyek zöldes színben ragyogtak a highgate-i dombokon.

Az első percben értelmetlenül bámultam végig a londoni völgyön. Az északi dombok sötétségbe borultak; a tüzek Kensington közelében vörös fénnyel lobogtak s hébe-korba egy-egy narancssárga lángnyelv lobbant fel s veszett bele az éjszaka mély kékségébe. London többi része fekete volt. Majd közelebb különös fényt vettem észre, sápadt, vöröses, ibolyaszínben játszó villogást, amely rezgett az éjszakai szellőben. Eleinte nem tudtam, mi lehet, de csakhamar rájöttem, hogy ez a gyönge villogás bizonyára a vörösfűből sugárzik ki. Ennek láttára felébredt újra tudásvágyam elszunnyadt érzéke s újra tiszta szemmel láttam mindent. Felpillantottam a Marsra, melynek vörös, tiszta fénye ott ragyogott nyugaton a magasságban. Majd nagy figyelemmel vizsgálgattam hosszú ideig a Hampsteadet és Highgatet burkoló sötétséget.

Sokáig fent időztem a tetőn, csodálkozva az eltelt nap groteszk változatosságán. Végiggondoltam lelkiállapotomat, az éjféli imádkozástól kezdve egészen az őrült kártyázásig. Kedélyállapotomban heves változás állt be. Emlékszem, hogy eldobtam szivaromat, úgyszólván szimbolikusan, nem törődve a pazarlással sem. Ostobaságom tisztán állt előttem, teljes nagyságában. Úgy éreztem, hogy hűtelen lettem feleségemhez és elárultam az emberi nemet. Lelkifurdalás kezdett gyötörni. Elhatároztam, hogy ezt a különös, fegyelmezetlen álmodozót elhagyom, hadd igyék és tobzódjék magában, én pedig tovább megyek Londonba. Beláttam, hogy ott lesz legtöbb alkalmam megtudni, mit csinálnak a Marsbeliek és embertársaim. Még akkor is ott ültem a háztetőn, mikor a késői hold felkelt. -180-

VIII.
A halott London.

Miután a tüzértől elváltam, lementem a dombról s a High Streetről át a hídon Lambethbe. A vörösfű buján tenyészett s a híd útját csaknem eltorlaszolta; de lombjai kezdtek már itt-ott megfakulni a terjedő kórtól, amely csakhamar kipusztította.

A Putney-hídállomás felé vezető út sarkán egy ülő férfira bukkantam. Olyan fekete volt, mint a kéménysöprő, a fekete portól; eleven volt, de tökrészeg. Csak káromkodott és a fejem felé kapkodott. Azt hiszem, ott maradtam volna mellette, ha nem olyan brutális az arca.

Az országutat, amely a híd folytatása volt, fekete porréteg borította, amely Fulhamban egyre vastagabb lett. Az uccákon szörnyű nyugalom honolt. Egy pékboltban találtam eleséget. Savanyú, száraz, penészes volt; de azért jól esett. Valamivel odébb Walham Green felé az uccákon nyoma sem volt a pornak s lángban álló házak mellett haladtam el. Az égés ropogó zaja valósággal megnyugtató hatással volt rám. Tovább folytatva utamat Brompton felé, az uccák újra csendesek voltak.

Itt még egyszer a fekete porra s holttestekre bukkantam az uccákon. Körülbelül tizenkét holttestet láttam a fulhami országút mentén. Napok óta ott heverhettek már, úgy, hogy sietve távoztam közelükből. A fekete por elborította őket s enyhítette körvonalaikat. Néhány holttestet kutyák kezdtek ki.

Ahol nem volt fekete por, a becsukott üzletek, az elzárt házak, a leeresztett függönyök, az elhagyatottság és a csend valósággal a City vasárnapjaira emlékeztettek. Néhol fosztogatók jártak; de ritkán más helyeken, mint élelmiszer- és borkereskedésekben. Egy helyütt egy ékszerüzlet egyik ablaka be volt törve; de a tolvajt bizonyára megzavarták, mert egész csomó aranylánc és óra hevert elszórva a kövezeten. -181- Eszemágába sem jutott lehajolni értük. Odébb rongyos némber kuporgott egy ajtólépcsőn; térdére lógó kezén seb tátongott s vére lecsurgott rozsdásbarna ruháján; a kövezeten mellette nagy tócsát csinált egy összezúzott duplapezsgős palack tartalma. A nő aludni látszott, de halott volt.

Minél mélyebbre hatoltam Londonban, annál mélységesebb lett a csend. De ez a csend nem annyira a halál, mint inkább a feszült várakozás csendje volt.

A rombolás, amely a főváros északnyugati széleit elpörkölte s Ealinget és Kilburnt megsemmisítette, bizonnyal le fog csapni nemsokára e házak közé is, hogy füstölgő romokba döntse őket. Elkárhozott, elhagyott városban jártam…

Dél-Kensingtonban nem volt az uccákon sem fekete por, sem holttest. Dél-Kensington felé közeledve, hallottam először az üvöltést. Csaknem észrevehetetlenül lepte meg érzékeimet. Ennek a két szótagnak ismétlődő jajongása volt: «Ulla, ulla, ulla, ulla» és végnélkül folytatódott. Amint az észak felé futó uccákban haladtam, az ordítás növekedett s a házak és egyéb épületek felfogták és visszaverték. Le az Exhibition-úton teljes erejével harsogott. Megálltam s Kensington Gardens felé bámulva, elcsodálkoztam ezen a különös távoli jajgatáson. Mintha a házak hatalmas pusztasága hangot talált volna a félelem és az elhagyatottság kifejezésére.

– Ulla, ulla, ulla, ulla, – hangzott az emberfölötti jajgatás; hatalmas hanghullámok söpörték végig a széles, napsütötte úttestet a magas épületsorok között.

Álmélkodva észak felé fordultam a Hyde Park vaskapui felé. Eleinte arra gondoltam, hogy betörök a természetrajzi múzeumba, fölmegyek a tornyokba s végigtekintek a parkon. De jobbnak tartottam mégis a földön maradni, ahol gyorsan el lehet rejtőzködni s így folytattam utamat fölfelé az Exhibition-úton. -182-

Az út két oldalát övező nagy házak mind üresek és némák voltak s lépteim zaja visszhangzott a házak falain. Az út végén, közel a park kapujához, különös látvány tárult elém: egy felfordult omnibusz és egy ló fehérre rágott csontváza. Egy darabig megzavarodva álltam e helyen, de csakhamar a Serpentine fölött vezető hídon folytattam utamat. A hang egyre erősödött, bár a park északi oldalán semmit sem láthattam a házak ormai fölött, kivéve az északnyugaton lebegő füstfelleget.

– Ulla, ulla, ulla, – kiáltott a hang s úgy tetszett, hogy a Regent’s Park körüli kerületből ered.

A vigasztalan kiáltás nagy hatással volt rám. Elűzte a hangulatot, amely a lelket tartotta bennem. A jajgatás hatalmába kerített. Éreztem, hogy teljesen ki vagyok merülve, lábaim kisebesedtek s már újból éhség és szomjúság gyötör.

Kilenc óra elmult már. Miért bolyongtam egyedül a halálnak ebben a városában? Miért maradtam meg egymagam, mikor egész London leterítve fekszik fekete szemfödele alatt? Magányosságom tűrhetetlenné lett.

Régi barátaim jutottak eszembe, akikről évek óta megfeledkeztem. A droguisták mérgeire, a borkereskedők likőreire gondoltam.

A márvány-boltozaton keresztül az Oxford-uccába tértem; itt újra fekete por és holttestek tüntek szemembe s némelyik ház pince-rácsán keresztül kellemetlen, rosszat jelentő bűz ütötte meg orromat. Nagyon megszomjaztam hosszú sétám alatt a forróságban. Nagy üggyel-bajjal sikerült betörnöm egy vendéglőbe, ahol ételt és italt találtam. Evés után nagyon fáradt voltam s bementem a söntés mögött levő szobába, ahol egy fekete lószőrpamlagon elaludtam.

Mikor fölébredtem, fülembe zúgott még mindig az a szomorú ordítás: Ulla, ulla, ulla, ulla. Alkonyodott s miután egy kis kétszersültet és egy darab -183- sajtot kotortam fel a söntésben, – jó darab volt, de tele kukacokkal, – tovább folytattam utamat a főváros néma terein keresztül, a Baker-uccáig – csak a Portman-tér nevére emlékszem – s így végre kiértem a Regent’s Parkhoz. Amint kibukkantam a Baker-ucca végéről, távol a fák fölött megláttam az alkonyat fényében annak az óriás Marsbelinek a csuklyáját, akitől a jajgatás eredt. Nem rémültem meg. Úgy bukkantam rá, mintha egészen természetes dolog lett volna. Egy ideig figyeltem, de nem mozdult. Úgy látszott, hogy áll és ordít, de hogy miért, azt nem tudtam kitalálni.

Próbáltam kieszelni, hogyan járjak el. Az a szüntelenül hangzó: «Ulla, ulla, ulla, ulla» nagyon megzavart. Lehet, hogy kimerültségemnek köszönhettem azt, hogy nem igen féltem. Annyi bizonyos, hogy inkább bántott a kíváncsiság, mi lehet az oka ennek az egyhangú kiáltozásnak, mint a félelem. Visszafordultam s a Park-útra csapva, körül akartam menni a parkban. A terraszok alatt eljutottam a Szent János-erdőig, ahonnan jól láthattam ezt az egy helyen álló, üvöltő Marsbelit. Pár száz yardnyira a Baker-uccától ugató kórust hallottam s láttam először egy kutyát, amely szájában egy darab poshadt vörös hússal egyenesen felém rohant, majd nyomában egy csapat kiéhezett kóbor ebet. A kutya nagy félkörben elkerült, mintha tőlem is féltette volna zsákmányát. Amint az ugatás elenyészett lefelé a csendes úton, a panaszos: Ulla, ulla, ulla, ulla – megint erősödött.

Fele úton a Szent János-erdei állomás felé egy munkagép roncsaira bukkantam. Eleinte azt gondoltam, hogy egy ház roskadt össze az út mentén. Csak mikor a romok közé kapaszkodtam, akkor láttam visszahökkenve, hogy ez a gép-Sámson hever a romok közt, amelyeknek ő maga volt az okozója. Hajlott tapogató-szervei összezúzva fonódtak össze. Eleje egy roncs volt. Úgy látszott, mintha vakon -184- nekirontott volna a háznak, amely összeroskadás közben őt is maga alá temette. Akkor azt hittem, mindez úgy esett meg, hogy a munkagép elszabadult a vezető Marsbelitől. Nem kapaszkodhattam fel annyira a romok közé, hogy jól megnézzem, s a szürkület oly erős volt már, hogy az ülőhelyéhez tapadó vérfoltok s a Marsbeli porcogó váza, amelyet a kutyák ott hagytak, nem is látszottak.

Egyre jobban csodálkoztam azon, amit láttam s tovább nyomultam Primrose Hill felé. A távolban, keresztül egy résen a fák között, egy másik Marsbelit láttam, aki, mint az előbbi, époly mozdulatlanul állt az állatkert felé nyúló parkban. Némán állt. Valamivel túl az összezúzódott munkagép körüli romokon rábukkantam újra a vörösfűre és azt láttam, hogy a Regent’s-csatorna tele van sötétvörös szivacsos növényzettel.

Mikor a hídon mentem keresztül, az «Ulla, ulla, ulla, ulla» kiáltás hirtelen megszűnt. Mintha elvágták volna. A csend úgy következett be, mint a villámcsapás.

A sötét házak homályba burkoltan nyúltak a magasba körülöttem; a fákat a park felé elnyelte a feketeség. A vörösfű felkúszott mindenfelé a romokra, felém kunkorodva a félhomályban. Rám ereszkedett az éjszaka, a félelem és a sejtelmesség szülőanyja.

Míg a jajgatás hangzott, a pusztaság, az elhagyatottság tűrhető volt; London addig mégis csak élőnek látszott s az a tudat, hogy körülöttem élet van, erőt öntött belém. S ekkor hirtelen változás, valaminek – nem tudom, minek – az elmulása és egyszerre oly csend lett, amelyet szinte érezni lehetett. Nem maradt más, csak ez a kiszáradt nyugalom.

London kísértetiesen meredt rám mindenfelől. Az ablakok a fehér házakon, mintha koponyák szemüregei lettek volna. Képzeletem ezer meg ezer nesztelenül mozgó ellenségre akadt mindenfelé. Rémület fogott el; borzadtam saját vakmerőségemtől. -185- Szemben velem koromfekete lett az út, mintha be lett volna kátrányozva, s láttam, hogy valami eltorzított alak hever keresztben a gyalogúton. Nem volt bátorságom folytatni utamat.

Viszafordultam lefelé a Szent János-erdei úton és ész nélkül rohantam el e tűrhetetlen csendből Kilburn felé. Az éjszaka és a csend elől jóval éjfélutánig egy kocsifészerbe bujtam a Harrow-úton. De bátorságom virradat előtt visszatért s mikor az égbolt tele volt még csillagokkal, még egyszer visszafordultam a Regent’s Park felé. Az uccák közt eltévedtem s hirtelen hosszú fasor végén, a kora hajnal félhomályában a Primrose-domb körvonalait láttam magam előtt. A domb tetején, a halványuló csillagok felé tornyosodva, egy harmadik Marsbeli állt, egyenesen, mozdulatlanul, mint az előbbiek.

Őrült elhatározás fogott el. Meg akartam halni, hogy mindennek vége legyen. S meg akartam kimélni magam még az öngyilkossággal járó nehézségtől is. Semmivel sem törődve, lépdeltem a titán felé s ekkor, amint közelebb jutottam és a világosság növekedett, láttam, hogy egész sereg fekete madár kering nyüzsögve a csuklya körül. E látványra nagyot dobbant a szívem és szaladni kezdtem végig az országúton.

Sietve haladtam a vörösfűben, amely elborította a Szent Ödön-terraszt; mellig vízben keresztül gázoltam egy hegyi patakon, amely a vízművektől zuhogott le az Albert-út felé és napkelte előtt kiértem a gyepre. A domb tetején nagy földhányások emelkedtek, rengeteg erődítést alkotva belőle. Ez volt az utolsó és a legnagyobb tábor, amelyet a Marsbeliek készítettek. A sáncok mögül vékony füstszalag gomolygott a magasba. A távolban éhes eb futott, míg el nem tűnt. A gondolat, amely felvillant elmémben, valóvá, hihetővé vált. Nem féltem, csak remegtem felindulásomban, miközben felrohantam a dombra, a mozdulatlan szörny felé. A csuklyából hosszú, -186- barna cafatok lógtak ki, amelyeket éhes madarak csipkedtek, marcangoltak.

Egy perc alatt felkapaszkodtam a földhányásra s tetején állva, belenéztem a táborba. Hatalmas tér volt; itt-ott óriási gépek álltak benne. A felhalmozott rengeteg anyagkészletek között különös födött helyek voltak. És szana-széjjel, néhányan felfordult hadigépeikben, néhányan a most már merev munkagépekben s vagy tizenketten megmerevedve, némán, egy csoportban hevertek a Marsbeliek – holtan! – belepusztulva azokba a rothasztó, kóros baktériumokba, amelyek készületlenül rohanták meg őket. Belepusztulva, mint a vörösfű. Belepusztulva, miután az ember minden erőlködése hiábavaló volt, a legparányibb lények gyilkos erejébe, amelyeket az isteni bölcseség e földre helyezett.

Ezt a véget valóban én is, mások is előre láthattuk volna, ha félelem és balsors el nem homályosítja elménket. A betegség eme csirái, mióta világ e világ, megtizedelték az emberiséget, megtizedelték történelem előtti őseinket, mióta megkezdődött az élet. De a természetes kiválás következtében kifejlődött fajunk ellenállóképessége; nincs oly csira, amely küzdelem nélkül bírna velünk; és sok az olyan, amely – mint például a holt anyagot erjedésnek indító csirák – míg élünk, nem is hat reánk. De a Marson nincsenek baktériumok s amint a Marsbeliek megérkeztek, amint ittak és táplálkoztak, mikroszkópikus szövetségeseink azonnal megkezdték romboló munkájukat. Már akkor is, mikor megvigyáztam őket, ütött változhatatlan végzetük órája; járás-kelés közben haldokoltak és rothadtak. Sorsukat el nem kerülhették. Az ember milliárdok halála árán megszerezte magának e föld örökjogát; s nincs, aki elvegye tőle. Megmaradna neki, volnának bár a Marsbeliek akár tízszer is oly hatalmasak, mint amilyenek. Mert sem nem éltek, sem nem haltak meg az emberek hiába. -187-

Elszórva, mintegy ötvenen lehettek a Marsbeliek a nagy üregben, amelyet maguknak készítettek. Bizonyára megfoghatatlan volt előttük az a halál, amelynek áldozatai lettek. Megfoghatatlan volt ez időben előttem is. Azt tudtam csak, hogy ezek a lények, akik éltek és rémülettel töltötték el az embereket – meghaltak. Az első percben azt hittem, hogy Szennakerib pusztulása ismétlődött, hogy az Úr parancsára a halál angyala öldöste le őket éjszaka.

Belebámészkodtam az üregbe s amint a kelő nap sugarai bearanyozták a világot körülöttem, szívemet a dicsőség érzete töltötte el. Az üreg még mindig sötét volt; a hatalmas gépezetek, hatalmuk és bonyolódott szerkezetük csodás nagyságában, csavaros részeik teljes földietlenségében, elmosódva, kisértetiesen magasodtak ki a homályból a fény felé.

Hallottam, hogy mélyen alattam egész sereg kutya viaskodott a sötétségben, az üreg fenekén heverő holttestek fölött. Az üreg túlsó, rengeteg, lapos peremén feküdt a nagy repülőgép, amellyel a mi sűrűbb légkörünkben kísérleteztek, mikor a pusztulás és a halál útjukba állt. A halál éppen a kellő időben érkezett. Fejem fölött károgás hallatszott, mire felpillantottam az óriási hadigépre, amely soha többé nem fog harcolni és a szétmarcangolt vörös húscafatokra, amelyek darabokban foszladoztak le a Primrose-domb tetején levő felfordult padokra.

Megfordultam s a domb lejtős oldalán végig oda tekintettem, ahol most nyüzsgő madarak között a két másik Marsbeli állt, akiket éjjel éppen akkor láttam, mikor a halál urrá lett fölöttük. Az egyik éppen társai után kiáltott, mikor meghalt; talán utolsónak halt meg és hangja folyton hangzott, míg csak gépezetének ereje ki nem merült. E háromlábú fényes érctornyok ártalmatlanul csillogtak most a kelő nap ragyogásában…

Az üreg körül szétnyúlt mindenfelé a városok hatalmas anyja, amelyet szinte csoda mentett meg a -188- végpusztulástól. Aki Londont csak komor füstruháiba burkoltan látta, el sem képzelheti házai néma rengetegének szűzi tisztaságát és szépségét.

Keleten az Albert-terrasz fekete romjai és a templom szétforgácsolt tornya fölött káprázón ragyogott a napfény a tiszta légben s a tetők rengetegében egy-egy csiszolt oromról vakító fehérséggel verődött vissza. A fény juttatott egy kevés titokzatos szépséget a chalkfarmi állomás kerek borraktárainak és a tágas vasúti udvaroknak is, amelyeket valaha fekete sínek ereztek. A sínek azonban a kétheti forgalmi szünet alatt belevörösödtek a gyors rozsdásodásba.

Északon kék színben játszott a kilborni és hampsteadi háztömeg; nyugaton a város közepe sötétlett; s dél felé, túl a Marsbelieken, a Regent’s Park hullámzó zöldje, a Langham Hotel, az Albert Hall boltívei, az Imperial Institute s a Brompton-úti hatalmas bérházak látszottak tisztán, bár eltörpülve a kelő nap fényében, mert rajtuk túl a Westminster zeg-zugos romjai ködlöttek a messzeségben. A Surrey-dombok kékségbe vesztek s a Crystal Palace tornyai úgy csillámlottak, mint két ezüst rúd. Szent Pál székesegyháza sötéten állt a nap keltében. Csak most láttam, hogy nyugati oldalán hatalmas rés tátongott.

S amint elmerültem a házak, gyárak, templomok eme néma, elhagyatott rengetegének szemlélésébe; amint elgondoltam, mennyi reménybe, mennyi erőfeszítésbe, mennyi megszámlálhatatlan életbe került, míg ez az emberi szirtzátony felépült: amint arra a gyors, irgalmat nem ismerő pusztulásra gondoltam, amely fenyegette; mikor elképzeltem, hogy a veszedelem sötét árnya elvonult, hogy az emberek újra itt élhetnek s hogy ez az én drága, hatalmas, halott városom újra él s egykor még hatalmasabb lesz: oly érzelem viharzott lelkemben, hogy csaknem megeredtek könnyeim.

A gyötrelmek véget értek. A gyógyulás azonnal megkezdődik. Akik a lakosságból életben maradtak -189- s szanaszét bolyongtak a vidéken, – vezető nélkül, a törvény védelmét nélkülözve, táplálékot nem találva, mint a pásztor nélküli nyáj, – ezren meg ezren, akik tengeren menekültek, vissza fognak térni; az élet egyre erősebben és erősebben fog lüktetni újra az üres uccákon s a puszta tereken. Bár óriási volt a pusztulás, a pusztító kéz örökre lehanyatlott. A kietlen romok, a házak fekete vázai, amelyek oly komoran meredtek a domb napsütötte pázsitjára, csakhamar visszhangozni fognak az újjáteremtők csákányainak ütéseitől és a vakolólapátok koppanásaitól. Erre a gondolatra az ég felé emeltem kezeimet és hálát rebegtem a Mindenhatónak.

– Egy év mulva, – gondoltam magamban, – egy év mulva…

Egyszerre ellenállhatatlan erővel tolult lelkem elé saját sorsom, feleségem és az a reményteljes, gyöngéd gyámolítással telt régi élet, amely megszűnt mindörökre.

IX.
Romok.

S most következik történetem legkülönösebb része. De talán nem is annyira különös. Emlékszem tisztán, élesen, elevenen mindarra, amit e napon egészen eddig az ideig tettem, mikor könnyezve s a Mindenhatót magasztalva álltam a Primrose-domb tetején. A továbbiakra nem emlékszem…

A három következő napról nem tudok semmit. Azóta megtudtam, hogy nem én fedeztem föl először a Marsbeliek pusztulását, mert több oly vándor, mint én, már az előtte való éjszaka tudomást szerzett róla. Az egyik, a legelső, mialatt én a kocsifészerben rejtőzködtem, sietett Párizsba sürgönyözni. Az örvendetes hírek elterjedtek onnan hamar az egész világon. Ezer meg ezer város, amelyeket szörnyű sejtelmek sujtottak le, hirtelen tobzódó kivilágításokat rendezett. Mikor az üreg peremén állottam, -190- tudták már a hírt Dublinban, Edinburghban, Manchesterben, Birminghamban. Az emberek, mint hallottam, örömükben sírva fakadtak, kiabáltak, abbahagyták munkájukat, hogy újjongva megrázzák egymás kezét; vasútra szálltak és Londonba iparkodtak. A harangok, amelyek két hét óta elnémultak, hirtelen felkapták a híreket, úgy, hogy csakhamar Anglia összes harangjai megcsendültek.

Lesoványodott, fésületlen kerékpárosok robogtak minden országúton, a váratlan megszabadulásról kiabálva azoknak a kiaszott alakoknak, akik kétségbeesve bámultak reájuk az út mentén. S az a sok élelmiszer! A La Manche-csatornán, az ir tengeren, az Atlanti-Oceánon keresztül csak úgy özönlött segítségünkre a gabona, a kenyér és a hús. Mintha akkor a világ valamennyi hajója London felé iparkodott volna.

De én minderre nem emlékszem. Eszemet vesztve jártam-keltem. Mikor magamhoz tértem, jó emberek házában találtam magamat, akik a harmadik napon akadtak rám, amint zokogva, őrjöngve bolyongtam a Szent János-erdő utain.

Azóta elmondták nekem, hogy valami értelmetlen nótát énekeltem az utolsó emberről, aki élve maradt. Bár maguknak is sok bajuk volt, ezek a jó emberek, akiknek nevét, bármennyire szeretném is hálámat leróni nekik, nem írhatom ki itt, gondjaikba vettek és megóvtak saját magamtól. Bizonyos, hogy tévelygésem napjaiban hallottak tőlem egyet-mást a történetemből.

Mikor lelkem egyensúlya helyreállt, a legnagyobb gyöngédséggel tudatták velem, amit Leatherhead sorsáról hallottak. Fogságom kezdete után két napra egy Marsbeli összes lakóival együtt elpusztította. Amint látszik, a legcsekélyebb ok nélkül, pusztán hatalmának szeszélyes érzetéből, úgy söpörte el a föld színéről, mint a gyermek szokta széttaposni a hangyafészket. -191-

Egyedül álltam a világon s ők nagyon szívesen bántak velem. Egyedül álltam a világon, telve szomorúsággal és ők résztvettek bánatomban. Gyógyulásom után négy napig maradtam közöttük. Az egész idő alatt határozatlan és egyre hevesebb vágy gyötört, hogy még egyszer lássam legalább azt, ami multam oly boldognak, oly ragyogónak látszott kis világából megmaradt. Tulajdonképpen arra vágyódtam, hogy belemerülhessek teljesen reménytelen nyomorúságomba.

Le akartak beszélni tervemről. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy kiverjék fejemből ezt a beteges szeszélyt. De végre nem tudtam ösztönszerű vágyamnak tovább ellenállni. Megigértem, hogy hűségesen visszatérek hozzájuk és miután e négynapos jóbarátoktól – bevallom – könnyezve elbúcsúztam, kiléptem újra az uccákra, amelyek csak nemrégen is oly sötétek, oly különösek, oly elhagyottak voltak.

Az uccákon sürgött-forgott már a visszatérő nép, néhol nyitva voltak már az üzletek is és egyhelyütt vígan csobogott egy szökőkút vize is.

Emlékszem, mennyi gúnyt találtam a nap ragyogásában, mikor a wokingi kis hajlék felé folytattam mélabús zarándoklásomat; mily mozgalmasak voltak az uccák s mily elevenen lüktetett körülöttem az élet. Annyi ember sürgött-forgott mindenütt, hogy szinte hihetetlennek tűnt fel, hogy a lakosság jókora hányadát lemészárolták. De csakhamar észrevettem, mennyire megsárgult az emberek bőre, mily borzas a hajuk, mily nagy és mennyire tündöklik szemük. Láttam, hogy rajtam kívül valamennyien, akikkel találkoztam, piszkos rongyaikat hordják még. Az arcokon vagy újjongó öröm és tetterő, vagy iszonyú határozottság tükröződött. Eltekintve az arcok kifejezéseitől, London valósággal búcsújáró helynek látszott. Az egyházközségek különbség nélkül osztogattak mindenkinek kenyeret, melyet a francia kormány küldött. A megmaradt lovak nyomorúságosan -192- mutogatták bordáikat. Az uccasarkokon fehérszalagos, sovány, ideiglenes rendőrök álldogáltak. Keveset láttam abból a csapásból, amelyet a Marsbeliek okoztak, míg a Wellington-uccába nem értem, ahol láttam, hogy a vörösfű befutotta a Waterloo-híd oszlopait.

A híd végén is láttam e groteszk időknek egy újabb, közönséges ellentétét: egy ív papírt, amely egy botra szúrva lengett a vörösfű sűrűjében. Az első újság, a Daily Mail, hirdette rajta, hogy újra megjelenik. Vettem egy számot belőle, egy megfeketedett shillingért, amelyet zsebemben találtam.

Az újság legnagyobb része üres volt, de a lap egyetlen összeállítója azt a tréfát csinálta, hogy a hátulsó oldalra groteszk hirdetéseket tett stereotipált lemezekről. Egyébként szánalmas volt a lap; az újság szervezete még nem állt helyre. Új dolgot csak annyit tudtam meg belőle, hogy a Marsbeli mechanizmusnak vizsgálata már egy hét alatt is csodálatos eredményekkel járt. A cikk egyebek között azt állította, – ezt azonban akkor nem hittem el, – hogy a «repülés titka» meg van oldva.

Waterlooból indították az embereket hazaszállító ingyen vonatokat. Az első torlódás már véget ért. Kevesen voltak a vonaton s nekem semmi kedvem sem volt társalgásba elegyedni. Külön kocsiban helyezkedtem el és keresztbefont karokkal üldögélve, elborultan néztem ki az ablakon a pusztulás rohanó, napsütötte képére. Alig értünk ki a pályaudvarból, a vonat egy darabig ideiglenes síneken döcögött előre s a házak az útvonal mindkét oldalán fekete romokban hevertek. A claphami csatlakozóig a fekete füstből eredt por csúfitotta el London ábrázatát, bár két napig dörgött már a vihar és szakadt az eső. A claphami csatlakozónál újra megszakadtak a sínek. Száz meg száz munkanélküli hivatalnok és kereskedő dolgozott itt együtt a rendes napszámosokkal és vonatunk gyorsan összetákolt kisegítő-síneken döcögött tovább. -193-

Innen kezdve a vidék képe mindenfelé barátságtalan volt. Különösen Wimbledon szenvedett sokat. Walton, mivel fenyőerdői nem gyulladtak meg, úgy látszik, legkevesebb kárt szenvedett az egész vonal mentén.

A Wandle, a Mole, minden kis folyó tele volt a felburjánzott vörösfűvel s olyan volt, mint a vagdalthús és a savanyúkáposzta keveréke. De a surreyi fenyőerdők száraz fái nem adtak elég táplálékot a vörös folyondár fürteinek. Wimbledonon túl látszottak a vasútról az ottani faiskola területére zuhant hatodik henger körül feltornyosodott földhalmok. Egy csomó ember állt a henger körül s néhány árkász a henger belsejében dolgozott. A henger tetején zászló büszkélkedett, vígan lengedezve a reggeli szellőben. A faiskola kárminpiros volt a fűtől és a bíborszínű árnyakkal tarkított fakó terület nagyon kínosan hatott a szemre. Az ember tekintete mondhatatlan megkönnyebbüléssel fordult az előtér aszott szürkeségétől s komor vörösségétől az enyhe kékeszöld színben játszó keleti dombok felé.

A vasutat London és a wokingi állomás között még javították, úgyhogy a byfleeti állomáson szálltam le s a Maybury felé vezető országútra tértem. Elhaladtam amellett a hely mellett, ahol én meg a tüzér beszélgettünk a huszárokkal és amellett a hely mellett is, ahol a Marsbeli megjelent előttem a viharban. Itt rávett a kíváncsiság, hogy letérjek az útról. Meg is találtam a vörös lombok sűrűjében a felfordult és összetört kis kocsit és a ló szanaszét heverő összerágcsált fehér csontjait. Megálltam s egy darabig nézegettem e maradványokat…

Majd visszafelé mentem, keresztül a fenyőerdőn, itt-ott nyakig a vörösfűben, és megtudtam, hogy a «Tarka kutya» kocsmárosa már el volt hantolva. Végre elhaladva a kollégium mellett, hazaértem. Egy férfi, aki az egyik kunyhó nyitott ajtajában állt, nevemen szólítva, üdvözölt, mikor elhaladtam mellette. -194-

Házamra pillantottam s a remény egy sugara villant fel bennem; de csakhamar elhalványodott. A kaput feltörték; nem volt elreteszelve s mikor oda értem, lassan kinyílt.

Újra becsukódott. Dolgozó-szobám függönyei félrelebbentek a nyitott ablakról, ahol a tüzér meg én együtt virrasztottunk azon a reggelen. Azóta senki sem csukta be az ablakot. A letaposott bokrok éppen úgy voltak, mint négy hét előtt, mikor utoljára jártam itt. Betámolyogtam az előcsarnokba. A házban nem volt nyoma senkinek. A lépcső-szőnyeg gyűrött volt és megfakult azon a helyen, ahol a katasztrófa éjjelén a viharban bőrig ázva kuporogtam. Sáros lábunk nyomait még mindig ott láttam a lépcsőkön.

Követtem a nyomokat dolgozó-szobámba s íróasztalomon a papírnyomó alatt rátaláltam kéziratomra, úgy ahogy a henger megnyílásának délutánján ott hagytam. Egy darabig ott álltam, olvasgatva abbahagyott munkámat, mely az erkölcsi felfogás valószínű fejlődésével foglalkozott, a civilizáció haladásával kapcsolatban.

Az utolsó mondat egy jövendölés kezdete volt: «Körülbelül kétszáz év mulva várhatjuk…» itt a mondat félbemaradt. Emlékszem, hogy azon a reggelen, alig egy hónapja, nem voltam képes gondolataimat értekezésem tárgyára irányítani. Emlékszem, hogy abbahagytam az írást és lementem, hogy átvegyem az újságkihordótól a Daily Chronicle-met; elébe szaladtam a kertajtóig és izgatottan hallgattam különös meséjét a «Marsbeli emberek»-ről.

Lementem az ebédlőbe. Ott volt még, erősen feloszlásnak indulva, az ürühús és a kenyér s egy felfordult söröspalack, úgy ahogy a tüzérrel otthagytuk. Otthonom teljesen vigasztalan volt. Beláttam, mily esztelen reményt kergettem oly hosszú ideig. És ekkor különös dolog történt. -195-

– Nincs itt senki, – szólt egy hang. – A ház üres. Nem járt itt egy lélek sem tíz nap óta. Ne időzzön itt tovább s ne gyötörje magát hasztalanul. Nem menekült meg senki magán kívül.

Megdöbbentem. Fenhangon gondolkoztam talán? Megfordultam s láttam, hogy mögöttem nyitva van a földig érő szárnyas ablak. Odaléptem s kitekintettem.

És íme, a bámulattól szinte megdermedve, rémülten, éppen úgy, mint én magam, unokatestvérem és feleségem állt előttem… feleségem sápadtan és könnytelenül. Halkan felsikoltott.

– Eljöttem, – rebegte. – Tudtam… tudtam…

Kezével fejéhez kapott és megtántorodott. Hozzá rohantam s felfogtam karjaimba.

X.
Befejezés.

Sajnálom most, mikor elbeszélésem vége felé közeledem, hogy nem sokkal járulhatok hozzá annyi vitás és még mindig eldöntetlen kérdés tisztázásához. Bizonyos, hogy egy dologban ki fogom hívni a bírálatot. Tulajdonképpeni szaktudományom a spekulativ filozófia. Összehasonlító fiziológiai ismereteimet összesen egy vagy két könyvből merítettem ugyan, de azért azt hiszem, hogy Carver magyarázata a Marsbeliek gyors halálának okáról csaknem bebizonyított igazságnak tekinthető. Elbeszélésem folyamán ezt a magyarázatot fogadtam el.

A Marsbeliek holttesteiben, amelyeket a háború után megvizsgáltak, egy esetben sem találtak a már rég ismert földi fajokon kívül más baktériumokat. Az a körülmény, hogy egyetlenegy halottukat sem ásták el s hogy a legnagyobb gondatlansággal öldökölték az embereket, szintén azt bizonyítja, hogy fogalmuk -196- sem volt a rothadás folyamatáról. De bármennyire valószínűnek látszik is ez a magyarázat, nincs teljesen bebizonyítva.

Nem ismerjük a fekete füst összetételét sem, amelyet a Marsbeliek halált okozó hatással használtak, s a hősugár eredete is talány marad. Az a rettenetes szerencsétlenség, amely az ealingi és a dél-kensingtoni laboratóriumokban történt, elvette a tudósoknak minden kedvét attól, hogy a hősugár eredetét tovább elemezzék. A színképbontás félreérthetetlenül kimutatta, hogy a fekete porban valami ismeretlen elem van jelen, amely három vonalból álló, ragyogó csoportra bomlik a zöld színben. Lehetséges, hogy ez az elem, az argonnal vegyülve, egy szempillantás alatt halálos eredménnyel hat a vér valamely alkatrészére. De efféle be nem bizonyított találgatások aligha fogják érdekelni az olvasók nagy tömegét, akiknek számára könyvemet írtam.

A barna tajtékcsomók közül, amelyek Shepperton pusztulása után lefelé sodródtak a Themzén, egyet sem vizsgáltak meg akkoriban s azóta újabbat nem találtak.

A Marsbeliek anatómiai tanulmányozásának eredményeit, amennyiben a kóbor kutyák ily tanulmányozást teljesen lehetetlenné nem tettek, már előbb összefoglaltam, de úgyis ismeri mindenki azt a nagyszerű és csaknem teljes példányt, amelyet a természetrajzi múzeumban őriznek spirituszban, vagy ismeri legalább is az erről készített számtalan rajzot. Minden egyéb fiziológiai és morfológiai részlet különben is tisztán tudományos érdekű.

Sokkal fontosabb az a kérdés és bizonyára általános érdeklődésre is tarthat számot, lehetséges-e, hogy a Marsbeliek újabb támadást intézzenek a Föld ellen? Azt hiszem, hogy eddig nem méltatták távolról sem kellő figyelemre ezt a kérdést. Jelenleg a Mars-bolygó konjunkcióban van: de valahányszor -197- visszatér az oppozicióba, ami engem illet, én mindig készen állok egy újabb kirándulásukra. Annyi bizonyos, hogy nem szabad elmulasztanunk a kellő előkészületeket. Azt hiszem, meg lehet majd állapítani annak az ágyúnak a helyzetét, amelyből felénk tüzelnek. A bolygónak azt a részét szüntelenül figyelemmel kell kísérnünk, hogy idejekorán értesüljünk a következő támadás kezdetéről.

Újabb támadás esetén a hengert könnyen elpusztíthatjuk dinamittal vagy tüzérséggel, mielőtt annyira lehűlne, hogy a Marsbeliek előbújhatnának; vagy amint a henger teteje lecsavarodik, őket is agyonágyúzhatjuk. Azt hiszem, nagy kárukra vált első vállalkozásuk sikertelensége. Lehet, hogy ők maguk is így fogják fel.

Lessing kitünő érvekkel támogatta azt a föltevését, hogy a Marsbeliek betörtek a Venus bolygóra is, még pedig sikeresen. Most hét hónapja a Venus és a Mars egy vonalba esett a Nappal; azaz a Venus bolygón figyelőre nézve a Mars oppozicióban volt. Később különös ragyogó, hullámszerű jel látszott a belső bolygó meg nem világított felén és ezzel csaknem egyidejűleg a Mars korongjának egyik fényképén hasonló hullámszerű halványfekete jelet fedeztek föl. Látni kell mind a két tünemény ábrázolását, hogy teljes jelentőségében felfoghassuk jellegük rendkívüli hasonlatosságát.

De akár várunk újabb támadást, akár nem, az, ami történt, mindenesetre nagyban módosította az emberiség jövőjéről alkotott képzeteinket. Megtudtuk, hogy a Föld nem zárt terület s éppen nem biztos tartózkodási helye az embernek. Sejtelmünk sem lehet róla soha, micsoda láthatatlan jó vagy rossz ront reánk a térből váratlanul. Lehet, hogy a mindenség szempontjából a Marsbelieknek ez a támadása végeredményében javára válik az embereknek; megfosztotta az embert attól a jövőbe vetett derült bizalomtól, amely legtermékenyebb forrása a hanyatlásnak. -198- Az emberi tudást rengeteg új ismerettel gyarapította; s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség közös érdekeinek felfogása minél hamarább tisztázódjék. Lehet, hogy a Marsbeliek a tér végtelenségén keresztül figyelemmel kísérték előfutáraiknak sorsát s tanultak a saját kárukon; az is lehet, hogy a Venus bolygón biztosabb letelepedési helyre akadtak. Bármint legyen is, az az egy bizonyos, hogy a Mars korongját számos esztendeig a legnagyobb gonddal fogják megfigyelni s hogy azok a tüzes égi nyilak, a hulló csillagok, valahányszor lezuhannak, elkerülhetetlenül meg fogják remegtetni az emberek minden fiát.

Az emberi tudás mélyülése, amelyet a Marsbeliek támadásának köszönhetünk, alig túlozható. Mielőtt a henger lezuhant, az volt az általános meggyőződés, hogy a tér végtelenségében parányi földgömbünk vékony kérgén kívül sehol sincs élet. Most tovább látunk. Ha a Marsbeliek elérhetik a Venust, nincs okunk föltenni, hogy az emberek ugyanazt meg nem tehetik. És ha a nap lassú lehűlése lakhatatlanná teszi ezt a földet, ami végül meg is fog történni, lehet, hogy az élet fonala, amely itt megkezdődött, tovább terjed a Földről s bevonja hálójába testvérbolygónkat is. Vajjon győzni fogunk-e?

Homályos, csodálatos az a kép, mely lelkemben arról támadt, hogy fog terjedni az élet a Naprendszer kis melegágyából lassacskán keresztül a csillagos tér lelketlen végtelenségén. De ez csak távoli álom. Viszont az is lehet, hogy a Marsbeliek elpusztulása csak szünetet jelent. Talán az övék lesz a jövő s nem a mienk.

Nem tagadhatom, hogy azóta a szorongattatással és veszéllyel telt idő óta állandóan van lelkemben valami kétely és bizonytalanság. Dolgozószobámban ülök, lámpafénynél írva és egyszerre csak magam előtt látom újra a szép völgyet alul, amint kígyózó lángok lepik el és úgy érzem, hogy a ház -199- mögöttem és körülöttem üres és elhagyott. Kimegyek a byfleeti országútra, ahol járművek haladnak el mellettem, egyik kocsin egy mészároslegény, egy kocsi telve vendégekkel, egy kerékpáros munkás, iskolába siető gyerekek. És egyszerre csak mindnyájan elmosódnak előttem, s újra ott sietek a tüzérrel együtt a néma forróságban. Egy éjjel láttam, hogy a fekete por festi sötétre a hallgatag uccákat s borítja el az eltorzított holttesteket, amelyek reám támadnak rongyosan, szétmarcangoltan. Értelmetlen hangokat hadarva, egyre dühösebbek, sápadtabbak, undokabbak lettek, végre teljesen kivetkőztek minden emberi formájukból, mire fázva és nyomorultan felébredtem az éjszaka sötétségében.

Londonba megyek s nézem a Fleet Streeten és a Strandon a nyüzsgő sokaságot s egyszerre az jut eszembe, hogy ezek az emberek csak a mult szellemei, akik kísértve járnak fel-alá a néma és romokba dőlt uccákon, álomképek egy holt városban, az élet gúnyképei galvanizált testben. S oly különös az is, ha a Primrose-dombon állok, mint álltam egy nappal ez utolsó fejezet megírása előtt. Oly különös elnézni a füstös ködön homályosan keresztül kéklő házak rengetegét, mely végül beleolvad a ráhajló égboltozatba; elnézni a domb virágágyai között ide-oda járkáló embereket; elnézni a bámészkodókat, akik mindig seregestül állnak a még mindig ott álló Marsbeli gépezet körül; elhallgatni a játszó gyermekek zajgását s azután visszagondolni arra az időre, mikor az utolsó nagy nap hajnalán ugyanitt állva, mindent komornak, hallgatagnak láttam a kelő nap ragyogásában…

De a legkülönösebb mégis csak az, hogy újra kezemben tartom feleségem kis kezét s arra gondolok, hogy én őt, ő pedig engem egyszer már a halottak közé számított…

-200-

Első rész. A Mars-lakók megérkezése.

• I. A harc küszöbén 5
• II. A hulló csillag 12
• III. A horselli réten 17
• IV. A henger megnyílik 20
• V. A hősugár 24
• VI. A hősugár a chobhami országúton 28
• VII. Hogyan értem haza? 31
• VIII. Péntek éjjel 36
• IX. Kezdődik a harc 39
• X. A viharban 45
• XI. Az ablakban 52
• XII. Mit láttam Weybridge és Shepperton pusztulásából? 59
• XIII. Hogy találkoztam a tiszteletessel? 71
• XIV. Londonban 77
• XV. Mi történt Surreyben? 89
• XVI. A londoni kivándorlás 98
• XVII. A «Villám» 112

Második rész. A Föld a Mars-lakók uralma alatt.

• I. A romok alatt 123
• II. Mit láttunk a rombadőlt házból? 131
• III. A fogság napjai 142
• IV. A tiszteletes halála 148
• V. A csend 154
• VI. Két hét műve 157
• VII. A Putney-dombi férfi 161
• VIII. A halott London 180
• IX. Romok 189
• X. Befejezés 195