*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68321 ***

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

AZ EMBERISÉG KÉPVISELŐI

(REPRESENTATIVE MEN)

IRTA RALPH WALDO EMERSON

FORDITOTTA Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1923

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

AZ EMBERISÉG KÉPVISELŐI

(REPRESENTATIVE MEN)

IRTA

RALPH WALDO EMERSON

FORDITOTTA

Dr WILDNER ÖDÖN

BUDAPEST, 1923

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




ELŐSZÓ.

Az amerikai filozófus-költőnek második fordításkötetét veszi itt az
olvasó kezemtől ugyanebben a vállalatban. Az 1850-ben megjelent:
«Representative Men» első magyar átültetője: a nagyérdemű Szász Károly
volt s munkája «Az Emberi Szellem Képviselői» cím alatt az Akadémia
könyvkiadóvállalatában 1894-ben jelent meg. Ez a kiadás azóta teljesen
elfogyott, a magyar közönség pedig, amely – közben megtett örvendetes
fejlődésről tanuskodva, – szép érdeklődést mutat az efajta népszerűbb,
bár nem könnyű bölcseleti olvasmányok iránt, keresve-keresi a munkát
magyarul, holott Akadémiánk, úgy tudom egy régi, s ma már különös
alapszabályi rendelkezés következtében, nem adja ki újra. (A közkeletű
német [Reclam-] fordítás nem ér valami sokat, mert igen «mellébeszél»,
anélkül, hogy a megértést elősegítené.) Ez indította a «Kultúra és
Tudomány» vállalatot, hogy hazai olvasóinknak ismét hozzáférhetővé tegye
ezt a standard-művet, s engem bízott meg a fordítással. Örömmel
vállaltam, mert éppen Emerson egyéb essay-be is beledolgoztam magam,
minek gyümölcse két más fordításkötetem.[1]

Emersonról, stílusáról, fordításának óriás nehézségeiről, ezzel szemben
saját fordítói álláspontomról voltam bátor már az előbbi, ugyanitt
megjelent Emerson-tanulmányok élén nyilatkozni. Most is csak azt
ismétlem: bár tudtam, hogy Emersont kell adnom s nem magamat, néhol
inkább feláldoztam a filológiai hűséget, hogy csak közelebb hozzam a
megértéshez. Elvégre az idegen jó, szép és igaz is csak úgy hathat
reánk, csak akkor válik bármi kis részt nemzeti kultúránk tényezőjévé,
ha – hamisítás nélkül – kapcsolható hazai, adott előzményekhez,
fejlettségi fokhoz és hozzásímul gondolkozásunk, érzésünk és
kifejezésünk sajátos módjaihoz, egyébként az átvétel csak az álkultúra
szenvelgése, múló divat, sallang.

Fordításom semmiképen nem akar idétlen és kegyeletsértő vetélkedés lenni
boldog emlékű elődömmel, akinek úttörő nagy érdemeit magam ismerem el
legjobban, aki a magam munkája közben az ő munkáját is szem előtt
tartottam, bár ez nem gátolt, hogy saját felelősségemre s jóhiszeműleg
helyenkint mást ne olvassak ki az eredetiből, mint ő. Emerson, sajnos,
gyakran olyan homályos, hogy bizony ez megtörténhetik, – sokszor három,
négy fordítás is mást mond, – anélkül, hogy az illető helyre nézve ne
lehetne továbbra is azt mondani: «sub judice lis est». Emerson osztozik
ebben congeniális barátjával, Carlylelel, akivel a nagy egyének
csodálatában is osztozik, bár ő kissé hűvösebben tiszteli a hősöket,
mint a lángszavú Hero-worship írója.

_W. Ö._




I.  A NAGY EMBEREK HASZNA.

A nagy emberbe vetett hit természetes dolog. Ha gyermekkori társaink
történetesen hősökként jelentkeznének, királyi életkörülményekkel: ez
nem lepne meg bennünket. Minden mithologia küszöbén félisteneket
találunk magasztos és költői környezetben, lángeszük fölényénél fogva.
Gautama[2] legendáiban az első emberek földet ettek és azt pompásan
édesnek ízlelték.

A természetnek az a színe, mintha csak a kiválók kedvéért volna. A világ
fentartója a jó emberek igaz volta: ők teszik a földet egészségessé.
Akik velük élnek, vidámnak és táplálónak érzik az életet. Az élet csakis
egy ilyen társadalomban való hitünk révén válik édessé és elviselhetővé
s gyakorlatban vagy legalább elméletben, mindig arra törekszünk, hogy
fölöttünk álló emberekkel éljünk. Róluk nevezzük el gyermekeinket és
földeinket. Neveik belevésődnek nyelvünkbe; műveik, képeik ott vannak
házunkban s a nap minden körülménye valamely róluk szóló esetet idéz
eszünkbe.

A nagy emberek keresése az ifjúság délibábja, s a férfikor legkomolyabb
foglalkozása. Idegen vidékekre utazunk, hogy meglássuk műveiket s – ha
lehet, – egy percre őket magukat is. De helyettük csak külső javak
jutnak osztályrészünkül. Fölállítjátok a tételt: az angol nép
gyakorlatias, a német vendégszerető; Valenciában szelid az éghajlat, s a
Sacramento halmain aranyat lehet ásni. Elhiszem. De én nem azért utazom
oda, hogy kényelemben, gazdagságban élő, vendégbarát népeket, derűs
eget, vagy igen nagy árú aranyrudakat találjak. Ha ellenben volna olyan
mágnes a világon, amelynek hegye megmutatná a tájékokat és házakat, ahol
valóban dús és hatalmas lelkü emberek laknak: mindenemen túladnék, hogy
az árán megvegyem ezt a mágnest és útmutatása szerint még ma
fölkerekedném az útra.

Az egész fajt az ő hitelük fémjelzi nekünk. Ha tudjuk, hogy ebben vagy
abban a városban él az az ember, aki a vasutat föltalálta, ez szemünkben
a város minden más polgárát magasabbra emeli. De a rengeteg néptömeg, ha
nem egyéb, mint csupa koldus, utálatos, mint a pondrós sajt, nyüzsgő
hangyaboly vagy bolhasereg: mentől több van belőle, annál rosszabb.

Vallásunk e védőszentjeink iránt táplált szeretetből és hódolatból áll.
A hitrege istenei a nagy emberek ragyogó perceinek emlékei. Minden
edényünket egy mintában öntjük. A judaizmus, christianizmus, buddhizmus,
mahometizmus, összes hatalmas hitrendszereink mind az emberi szellem
szervezeti, szükségszerű működésének alkotásai. A történelem búvára
hasonlít az emberhez, aki az árúházba szövetet vagy szőnyeget megy
vásárolni. Azt képzeli, új dolgot szerez; pedig ha elmegy a gyárba, azt
találja, hogy ez az új szövet is csak azokat a kacskaringós és rózsás
mintákat ismétli, mik a thébai pyramisok belső falába vannak írva.
Theizmusunk az emberi szellem tisztulása. Az ember nem tud mást festeni,
alkotni, elgondolni, mint csak embert. Azt hiszi, hogy a természet nagy
anyagi elemei is az ő gondolatából eredtek, s bölcsészetünk csak
egyetlen lényeget ismer összegyülemlett vagy szétosztódott állapotban.

Ha már most annak a kutatásába fogunk, minémű haszon háramlik ránk
másoktól, szolgáljon intőjelül némely modern tudomány veszedelme s
kezdjük szépen alulról! Ne tusakodjunk a szeretet ellen; ne vitassuk el,
hogy mások létezése is lényeges. Vannak erőink, amelyek csakis a társas
együttlétből fakadnak. Másokhoz való szeretetünk olyan előnyt teremt,
amelyet semmi egyéb nem tud pótolni. Mások révén meg bírom tenni, amit
egyedül nem tudok megtenni. Kimondhatom neked, amit előbb nem mondhattam
ki enmagamnak. Embertársaink olyan üveglencsék, amelyeken át saját
lelkünkben olvasunk. Minden ember a magáétól különböző tulajdonságokat
keresi, de a maguk nemében jókat, azaz különbözőket, sőt a legjobban
különbözőket keresi. Mentől erősebb valakinek a természete, annál
erősebb visszahatást gyakorol. Nyúljunk a tisztaságában jelentkező
tulajdonság után. A csekély tehetségre ne hederítsünk.

A főkülönbséget az teszi az emberek közt, hogy saját ügyükben járnak-e
el, vagy sem. Az ember olyan nemes növény, amely – mint a pálma –
belülről nő kifelé. Ő a maga dolgát, bár az mások számára lehetetlen
volna, gyorsan, szinte játszva fejti ki, s végezi el. Könnyű a cukornak
édesnek lenni, s könnyű a salétromnak sósnak lenni.

Sokat bajoskodunk azzal, hogy olyasmit hajhászunk, ami magától hull az
ölünkbe. Azt sorolom a nagy emberek közé, aki a gondolat olyan magasabb
körében él, ahová más ember csak nagy üggyel-bajjal bír felküzködni. Ő
neki csak a szemét kell kinyitnia, hogy a dolgokat igazi világításukban
s széleskörű viszonylataikban lássa, holott amazoknak kínos igazításokat
kell tenniök s éber szemmel kell őrizkedniök a tévedés fölös forrásától.
Hasonló a nagy emberek haszna számunkra. Egy szép személynek nem kerül
fáradságába, hogy képét szemünkbe fesse, s mégis, milyen fejedelmi
ajándékot ad vele. Épp ilyen kevés áldozatába kerül a bölcs léleknek,
hogy a maga kiválóságát másokkal közölje. Mindenki javadolgát a
legsímábban végzi: «Kevés eszközzel nagy hatást!» Az a valóban nagy, aki
természeténél fogva az, s aki sohasem emlékeztet bennünket másokra.

Mindazonáltal kell, hogy rokonunk legyen és életünk igéretet nyerjen
tőle, hogy azt föl fogja világosítani. Ha például én meg sem tudom
mondani, mit is szeretnék tudni, viszont találkoztam emberekkel, akik
jellemükkel és cselekedetükkel felelnek olyan kérdésekre, miket én föl
sem tudnék tenni. Előfordul, hogy bizonyos egyén olyan kérdésre
válaszol, amelyet egyik kortársa sem tett föl és ezzel elszigetelve
marad. Elmúlt és elmúlóban lévő hitek és filozófiák megint egyéb
kérdésekre válaszolnak. Bizonyos emberek ismét azt a benyomást keltik,
hogy gazdag lehetőséget rejtenek ugyan magukban, azonban még magukkal
sem tudnak mit elkezdeni s nincsenek hasznára kortársaiknak, – mintha
merőben valamely a levegőben keringő ösztön szeszélyes játéka lennének,
– úgy hogy nem elégítik ki szükségleteinket. Ellenben a nagy emberek
közel élnek hozzánk; első látásra megismerjük. Kielégítik a
várakozásunkat és kellő időben teremnek őket megillető helyükre. Ami
valóban jó, az termékeny is; maga csinál helyet, maga szerez táplálékot,
szövetségeseket magának. Az egészséges alma magot terem; a vackor nem.
Ha az ember a maga helyén van, akkor alkotó, termékeny, mágneses, egész
seregeket betölt céljával, hogy azt végrehajtsák. A folyó maga ássa meg
medrét s minden helyes eszme maga módolja ki csatornáit és befogadó
kikötőjét, aratását, kifejező intézményeit, harci jelvényeit, terjesztő,
magyarázó tanítványait. Az igazi művész piedestálja az egész
földkerekség, holott a szerencselovag évtizedes küzdelem után is csupán
azt a talpalatnyi földet mondhatja a magáénak, amelyre éppen talpát
ráteszi.

Közbeszédünk a nagy ember kétféle hasznát különbözteti meg. A «közvetlen
adomány» kedvenc hite az embernek korai fejlődési fokain; ilyenek pl. az
anyagi vagy szellemi segítség, egészség, örök ifjúság, finom érzékek, a
gyógyító- vagy varázserő, a jóstehetség ajándékai. A kis fiú azt hiszi,
hogy a tanító pénzért tölcsérrel csöpögtetheti belé a bölcseségét. Az
egyházak is hisznek átháramló érdemekben. Ámde, ha szigorúbban
vizsgáljuk a dolgot, nem sok esetét látjuk a közvetlen szolgálatnak,
haszonnak. Az ember endogén, belülről fejlődő és a nevelés csupán arra
jó, hogy kibontakoztassa a lényét. Mások segítsége csak gépies
jelentőségű, ha szembeállítjuk benső természetünk önnön fölfedezéseivel.
Amit így tanulunk, az megtevés által gyönyörűséggé és maradandó hatásúvá
válik. A helyes erkölcs középponti dolog s a lélekből sugárzik kifelé.
Az ajándék, ingyen adomány tulajdonkép ellenkezik a világegyetem
törvényével. Ha másokat szolgálunk, magunkat szolgáljuk. Csak magam
adhatok magamnak fölmentést. «Intézd el a dolgod magaddal, te bolond» –
mondja a lélek – «csak nem fogsz az egekkel vagy más emberekkel
törődni?» Így hát csak a közvetett szolgálat, vagy haszon jön számba. Az
embereknek festői vagy képviselő tulajdonságuk van s ők értelmünknek
vannak hasznára. Böhme és Swedenborg[3] fölismerték a dolgok jelképi
mivoltát. Tehát az emberek reprezentativok; elsősorban a dolgok
képviselői, másodsorban eszméké.

Ahogyan a növények az ásványokat az állatok táplálékává alakítják át,
úgy minden ember a természet valamelyes nyersanyagát emberi használatra
alakítja át. A tűz, villamosság, mágnesség, vas, ólom, üveg, vászon,
selyem, gyapot, a szerszámok, a tizedes mérték föltalálója, a földmérő,
a gépészmérnök, a muzsikus valamennyien megkönnyítik embertársaik útját
ismeretlen és úttalan rengetegeken át. Minden embert titokzatos
hasonlóság révén rokonság fűz a Természet valamely negyedéhez, amelynek
ő a működtető tényezője és magyarázója: így pl. Linné a növényeké, Huber
a méheké, Fries a gombáké, Van Mons a körtéké, Dalton az atomformáké,
Euklides a vonalaké, s Newton a differenciális- és integrálisoké.

Az igazi férfiú a Természet középpontja, akitől a viszonylatok szálai
minden dolog felé szövődnek akár folyékony vagy szilárd, akár testi vagy
lelki is az. A földgömb forog; minden röge, köve elérkezik a délkörhöz:
éppígy minden szervnek, működésnek, savnak, kristálynak, porszemnek
megvan a maga viszonya az agyhoz. Minden növénynek megvan a maga
élősdije s minden teremtménynek a szerelmese és poétája. Jogaihoz jutott
már a gőz, a vas, a fa, a szén, a mágneskő, a jód, a gabona, a gyapot,
de mégis mily kevés anyagot használtak még ki mesterségeink. A
teremtmények és tulajdonságaik túlnyomó tömege még lappang és
fölfedezésre, fölhasználásra vár, mintha a mesebeli elvarázsolt
hercegkisasszony volna, aki sorskijelölte fölszabadítóját várná.
Mindegyik varázslatát meg kell törni, hogy ember képében jusson
napvilágra. A találmányok történetében a lappangó, de érett igazság
nyilván maga teremti meg fölfogó agyvelejét. A mágnesnek emberré kell
válnia, egy Gilbert-té, Swedenborg-gá, Oersted-dé, s csak így férkőzhet
az általános értelem az ő erőihez.

Az első előnyökre korlátozva szemünket: íme mily tiszta báj fűződik az
ásvány- és növényországhoz, amely legmagasabb mozzanataiban mint a
természeti szép jelentkezik: a földpát csillámlása, a vegyrokonság
biztossága, a szögek pontossága. Világosság és sötétség, meleg és hideg,
éhség és táplálék, édes és savanyú, szilárd, cseppfolyó és légnemű –
mindez a gyönyörűségek füzérjével övez bennünket s kellemetes
versengésével megkönnyíti mindennapi életünket. Szemünk nap-nap mellett
ismétli a dolgok első dicshimnuszát: «S látá, hogy mindenek jól vannak.»
Tudjuk, hol találjuk meg őket, s ezek a művészek annál jobban megnyerik
tetszésünket, mentől jobban behatolunk a versengő fajok ismeretébe.

De még magasabb előnyökre is van jogunk. A tudomány mindig hiányos,
valamíg meg nem emberiesedett. Más dolog a logarithmustábla, s megint
más eleven játéka a növénytanban, a hang- és fénytanban, az
építészetben. Valóságos, bár eleinte kissé sanda tekintettel nézett
haladást jelent a számok, az anatómia, az építészet, a csillagászat
körében, ha az emberi értelem és akarat révén beszállnak a reális életbe
s újra megjelennek beszélgetésben, a jellemekben, a politikában.

De ez későbbi dolog. Most csak arról szólunk, mint ismerkedünk meg velük
a saját körükben, s mint vonzzák magukhoz és bilincselik le a geniuszt,
aki egész életén át egy dologgal foglalkozik. A tolmácsolás, magyarázás
lehetőségét a megfigyelő egyénnek és a megfigyelt dolognak azonossága
adja meg. Minden anyagnak megvan a maga égi oldala, megvan az emberiség
által történő átvitele a szellemi és törvényszerű szférába, ahol épp oly
leronthatatlan szerepet játszik, mint bármi más. S efelé, mint végső
célja felé törekszik minden. A gázok fölszállnak s a szilárd mennyezeten
gyülekeznek. A vegyi tömeg eléri a növényt s nőtteti azt; eléri a
négylábú állatot és vele együtt jár; eléri az embert és benne
gondolkozik. De az alkatelemek meghatározzák a képviselőjük viselkedését
is. Nemcsak képviseltek, hanem részesek is. Hasonlót csak hasonló
ismerhet meg. Annak az oka, hogy valaki behatol az ismeretükbe, az, hogy
ő is közülük való, hasonló természeti anyagból eredt, annak része ő is.
A lelkes chlor ismeri a chlort, a megtestesült horgany ismeri a
horganyt. Az ő sajátságuknál fogva futja meg ő a pályáját és ő
különféleképpen nyilváníthatja ki erőiket, mert hisz ő belőlük tevődik
össze. A világ porából lett ember nem feledheti eredetét, s mindaz, a mi
ma még lelketlen és halott: egy szép nap beszélni fog és értelmes lénnyé
válik. A még nem közölt Természet minden titkát el fogja mondatni. A
kvarchegyek számtalan Werner-ré, Buch-há, Beaumont-ná porladoznak s a
légkör laboratóriuma nem tudom hány Berzelius és Davy oldatát foglalja
magában.

A tűzhely körül ülünk és a föld sarkait fogjuk át. Ez a mintegy
mindenütt-jelenvalóság istápolja körülményeink gyöngeségét. Az isteni
napok egyikén, amidőn meny és föld találkozik és egymást ékesíti, mily
szegénységnek látszik, hogy csak egyszer élvezhetjük ezt a napot: azt
kívánnók, vajha volna ezer fejünk, ezer testünk, hogy végtelen szépségét
sok, sok helyen, sok, sok módon ünnepelhetnők. Avagy délibáb ez? Lám,
csakugyan megsokszorozódunk helyettesítőink révén. Mily könnyen
sajátítjuk el művüket. Minden hajó, amely Amerikába jön, Columbustól
nyerte a kiváltságlevelét. Minden regény Homeros adósa. Minden ács, aki
minta szerint gyalul, kölcsönt vesz valamely elfeledett föltalálótól. Az
életet a tudományok öve veszi körül, s a tudományok olyan emberek
adományaiból tevődnek össze, akik tönkrementek, csakhogy egy kis
fénylőponttal szaporíthassák az egünk fényét. Mérnök, bankár, jogász,
orvos, moralista, hittudós s bárki emberfia, amennyiben van egy kis
tudománya, emberi életünk szélességi és hosszúsági fokainak
meghatározója és térképrajzolója. Ezek az útkészítők gazdagítanak
mindkét kezükkel. Ki kell terjesztenünk életünk határait és meg kell
szaporítanunk viszonylatainkat. Éppannyit nyerünk, ha új sajátságokat
fedezünk föl az öreg földünkön, mintha új bolygót szereznénk meg.

Mi nagyon passziv módon fogadjuk be ezeket az anyagi vagy félig-meddig
anyagi segítségeket. Nem kell éppen egyszerű zsákoknak vagy gyomroknak
lennünk. Ha rokonszenvünk segít, könnyebben hágunk egy lépcsőfokkal
feljebb. A közös munkálkodás ragadós. Ha odanézünk, ahová mások néznek
és ha ugyanazokkal a dolgokkal társalkodunk, átárad reánk is a bűbáj,
amely őket rabul ejtette. Napoleon mondta: «Ne hadakozz túlgyakran
ugyanazzal az ellenséggel, mert különben minden haditudományodra
megtanítod őt». Ha erőteljes szellemű emberrel sokat érintkezünk, nagyon
hamar elsajátítjuk a dolgoknak ugyanolyan szemszögből való szemléletét s
minduntalan előre kitaláljuk a gondolatait.

Az emberek egymást értelmükkel és érzéseikkel segítik. Minden más
segítség csalóka tünemény. Ha nagyra vagy vele, hogy kenyeret és tüzet
adsz nekem, én viszont tudom, hogy teljes árát megadom s végezetre nem
tesz se jobbá, se rosszabbá. Ellenben minden értelmi és erkölcsi erő
pozitív jószág, érték. Kiárad belőled, akár akarod, akár nem, s ott is
hasznomra van, ahol sohasem gyanítottad volna. Sőt nem is hallhatok
semmiféle személyes derekasságról, nagy alakító erőről, anélkül, hogy az
friss elhatározást ne ébresztene bennem. Vetélkedők vagyunk mindabban,
amit ember csak megtehet. Cecil mondása Sir Walter Raleighról: «Tudom,
szörnyen sokat tud dolgozni» – villamszikraként hat reám. Ilyenek
Clarendon arcképei is. Pl. Hampdenről: «Olyan iparkodás és éberség volt
benne, hogy semmi sem fáraszthatta ki; olyan éleslátás, hogy a
legcsalafintábbak sem szedhették rá; olyan személyes bátorság, amely
méltó volt többi legjobb tehetségéhez.» Vagy Falkland-ról: «Olyan
szigorú imádója volt az igazságnak, hogy könnyebben lehetett volna
lopásra csábítani, mint a képmutatásra». Plutarchost nem olvashatjuk
anélkül, hogy ne hozná forrongásba a vérünket, s aláírom a khinai
Mencius mondását: «A bölcs száz nemzedék tanítója. Ha Loo erkölcsi
oktatásait hallja, a bárgyú értelmes lénnyé, a habozó erős
elhatározásúvá válik tőlük.»[4]

Ilyen az életrajz erkölcsi hatása. Pedig az elköltözött emberek
bajosabban hatnak reánk élőkre, mint saját kortársaink, holott az ő
nevük nem lesz olyan hosszúéletű. Ki az nekem, akire sohasem gondolok,
míg minden magánosságunkban is hozzánk szegődnek azok, akik géniuszunkat
segítik és csodás módon ösztökélnek. Nagy a szeretet hatalma, amellyel
jobban megsejti más sorsát, mint ez a más tudná és hősi buzdításokkal
feladatához hűvé teszi. Van-e nagyobb jele a barátságnak, mint az a
magasztos vonzás, amelyet minden bennünk meglévő erény iránt érez? Nem
fogunk többé alacsonyan gondolkozni magunkról vagy az életről, mert
valamely feladatra vagyunk tüzelve, s a vasúttöltés kubikosainak
szorgalma nem fog többé szégyenbe hozni.

Ebbe a fejezetbe tartozik az a szerintem nagyon jogos hódolat, amellyel
minden rangú és rendű ember adózik a nap hőseinek Coriolanustól és
Gracchustól Pitt-, Lafayette-, Wellington-, Webster-, Lamartine-ig.
Halljátok az üdvrivalgást az utcán! A nép nem bír betelni képükkel.
Gyönyörködik az igazi férfiban. Ez aztán a fej, a törzs! Micsoda homlok;
micsoda szem! Atlas vállai! Egész tartása hősies, s mily méltó belső erő
hajtja a nagy gépet! S gyönyörünk azon, hogy ami a magunk tapasztalata
szerint rendesen csak csökevényesen és elfojtva nyilvánul, itt teljes
kifejezést talál, még magasabb formákat is ölt s nyitja annak a
titoknak, miért találunk élvezetet az irodalmi genie-ben. Semmi sincs
benne fékezve. Annyi tűz van itt, hogy meg tudna olvasztani akár
érchegyeket is. Shakespeare főfőérdeméül azt szokták tekinteni, hogy ő
minden ember között legjobban értett az angol nyelvhez és mindent ki
tudott fejezni, amit csak akart. Ámde a kifejezésnek ezek az el nem
dugult csatornái és zsilipei csupán egészség és szerencsés alkat dolga
és Shakespeare neve még egyéb, merőben szellemi adományokat is jelent.

Szenátusok, fejedelmek érmeikkel, díszkardjaikkal, címerpajzsaikkal nem
osztogathatnak olyan megtiszteltetést, mint aminő az, ha bizonyos
magasságból, megértést föltételezve, gondolatok intéztetnek egy más
emberi lényhez. Ezt a tisztességet, amely a személyes érintkezésben
ritkán esik meg kétszer az életben, a géniuszok örökösen osztogatják s
meg vannak elégedve, ha olykor-olykor, egy-egy században el is fogadják
az ajándékukat. Az anyag értékmérői holmi szakács vagy cukrász rangjára
sülyednek, ha megjelennek az eszmei értékek mérői. A géniusz az
érzékfölötti régiók természettudósa vagy térképírója s miközben a
cselekvőség új mezőit ismerteti meg velünk, lehűti a régi iránt táplált
érzéseinket. Azokat legott realitásnak fogadjuk el, amelyhez képest az a
világ, amelyben eleddig forgolódtunk, merő délibáb.

Tornacsarnokba és uszodába azért megyünk, hogy lássuk a test erejét és
szépségét. Ugyanilyen, sőt magasabb a gyönyörűségünk mindennemű értelmi
ügyesség láttára, mint pl. az emlékezet vagy mathematikai kombináció
gimnasztikája, az elvonás nagy képessége, az átalakító képzelet, a
szellemi mozgékonyság vagy összpontosítás műveletei láttára. Mert
mindezek megláttatják a szellem láthatatlan szerveit, tagjait, amelyek
rendre megfelelnek a test részeinek, tagjainak. Új tornapályára lépünk
itt s megtanuljuk az emberek legigazibb ismertető jeleit, megtanuljuk
Plato szerint: «megismerni azokat, akik a szem vagy más szerv segítsége
nélkül tudnak előhatolni az igazságra és életre». E működések előterében
állnak a képzelőtehetség bukfencei, varázsigéi és felszökellései. Ha ez
eleven, az ember mintha megtízszerezné, nem, megezerszerezné az erőit.
Fölkelti a határtalannak gyönyörét és az értelem vak merészségét. Olyan
ruganyosak vagyunk, mint a puskapor gáza s egy-egy mondás valamely
könyvben, egy-egy beszéd közben elejtett szó fölszabadítja a
képzeletünket s fejünk tüstént a tejútban fürdik és lábunk az alvilág
folyósóit tapodja. S ez a jótétemény valódi, mert képzeletünk e
határkibővítéseire jogunk van s ha egyszer leráztuk bilincseinket,
sohasem válhatunk többé ismét olyan nyomorult pedáns fráterekké, aminők
azelőtt voltunk.

A lélek magas funkciói oly szorosan összefüggnek, hogy bizonyos
képzelőerő rendesen minden kiváló szellemben megnyílvánul, még az
elsőrangú mathematikusokban is, de különösen az intuitiv gondolkozású
szemlélődő emberekben. Ez az osztály azzal tesz nekünk szolgálatot, hogy
élénk érzéke van az azonosság és visszahatás iránt. Plato, Shakespeare,
Swedenborg, Goethe szeme sohasem zárkózott el ezekkel a törvényekkel
szemben. Ezek észrevevése mintegy fokmérője az értelem erejének. A kis
lelkek azért kicsik, mert nem tudják meglátni.

Ámde még ez a gyönyörűségünk is túlzásba vihető. Az ész csodálata:
hirnöke bálványozásává fajul. Kivált akkor találkozunk az elnyomás
tanubizonyságaival, ha egy hatalmas rendszerű léleknek tanítványai
támadnak. Aristoteles, a Ptolemæus-i csillagászat, Luther, Bacon, Locke
hitele, a vallás, a hierarchiák, szentek és az alapítóik nevét fölvett
felekezetek története: megannyi példával szolgálnak erre. Óh jaj, minden
ember áldozatául esik ennek! Az ember gyöngesége mindenkor kihívja a
hatalom szemérmetlen túlkapását. A közönséges tehetség szokása, hogy
elkápráztatja a nézőt; ellenben az igazi lángész inkább arra törekszik,
hogy távoltartson, óva-intsen magától. Az igazi lángész nem szegényíteni
akar, hanem fölszabadítani, új érzékekkel gazdagítani. Ha történetesen
bölcs ember telepedik falunkba, azokban, akik vele közlekednek, a
gazdagság új tudatát ébreszti föl, amidőn eddig figyelembe nem vett
előnyök, javak iránt nyitja meg szemeiket; rendíthetetlen egyenlőség
érzékét gyökerezteti belénk, s megnyugtat azzal a biztosítással, hogy
nem fogunk csalódni, mivelhogy mindenki megláthatná a maga helyzete
utalványait és zálogleveleit. A gazdag észrevenné ballépéséit és
tulajdonképi szegénységét, s a szegény mentő eszközeit és segítő
forrásait.

Mindezt kellő időben meghozza a Természet. A forgandóság az ő
gyógyszere. A lélek ráun mestereire és mohón kap a változáson. A
háziasszonyok azt szokták mondani derék szolgálójukról: «Eleget élt már
velem.» Valahányan csak irányzatok, jobban mondva jelenségek vagyunk s
egyikünk sem teljes egész. Jövünk, megyünk és sok élet habját
iszogatjuk. Forgandóság a Természet törvénye. Mihelyt eltávolít egy nagy
embert, a tömeg nyomban kémleli a látóhatárt, föltűnik-e azon az utódja.
De csak senki sem jön, mivelhogy az ő rendje kihalt vele. A legközelebbi
nagy ember valamely egészen más mezőn fog föltűnni; nem Jefferson, nem
Franklin lesz az, hanem valamely nagystílű kereskedő, azután útépítő,
azután a halak természettudósa, majd egy bivalyvadász felfedező vagy egy
félvad hadvezér Amerika nyugati részein. Így fejtünk ki ellentállást
durvább mestereinkkel szemben, de a legjobbakkal szemben is van
orvosszerünk, persze finomabb annál. A hatalom ugyanis, amelyet velünk
közölnek, nem az övék. S ha föllelkesítenek eszméikkel, ezt nem Plato
javára írjuk, hanem az eszme javára, amelytől Plato maga is kölcsönzött.

Észben kell tartanom, hogy az emberek egy bizonyos fajtájának különösen
le vagyunk kötelezve. Az Élet lépcsőfokokból áll. Nagy embereink rangja
közt tágas közök tátonganak. Az emberiség minden időkben csak kevésszámú
egyéniséghez ragaszkodott, akiket a bennük testet öltött eszme értéke
vagy széleskörű gondolkozásuk tett hivatottakká a vezéri és törvényhozói
tisztre. Ezek nyitják meg szemünket az őstermészet tulajdonságainak, –
hozzáeresztenek a dolgok ősalkatához. Egyébként napról-napra a
káprázatok folyamán úszunk s embertársainkkal együtt csalóka
délibábokban gyönyörködünk. Ámde az Élet őszinteség s világos
perceinkben így szólunk: «Adjatok számunkra rést, amelyen behatolhassunk
a valóságba; eleget hordoztuk a bolond csörgősapkáját.» Meg akarjuk
ismerni közgazdaságunk és politikánk céljait. Adjátok meg a titkos írás
kulcsát, s ha emberek és dolgok az isteni zene partiturái, hadd olvassuk
le melódiáit! Elkápráztattak eleddig, pedig azalatt is voltak egészséges
emberek, akik gazdag és rendezett létet élveztek. Amit ők tudnak, a mi
számunkra tudják. Minden új értelmen a Természetnek új titka, lehellete
szivárog át s az Írást nem lehet lezárni, valamíg meg nem született az
utolsó nagy ember. Ezek a nagy férfiak hozzák rendbe az állatias lelkek
őrjöngéseit, gondolkodó lényekké tesznek s új célokra, új erőfeszítésre
köteleznek. S az emberiség tisztelete a legmagasabb, külön helyre
állítja őket. Tanubizonyságai ennek a sok, sok szobor, festmény,
életrajz, amely újra meg újra fölidézi a lángelméjüket minden városban,
faluban, házban, hajón: «Szüntelenül elénk áll jelenésük; ők
magasztosabb testvéreink, de egy húsból-vérből valók velünk; ágyunknál,
asztalunknál uralkodnak rajtunk, szépséges tekintetükkel, jóságos
szavukkal».[5]

Mint világosítsam meg az eszmék megkülönböztetett jótéteményét, azt a
szolgálatot, amelyet azoknak köszönhetünk, akik erkölcsi igazságokat
plántálnak a köztudatba? Világéletemben csak értéktáblák
megállapításával bajoskodom. Ha kertemben dolgozom s almafámat
nyesegetem, ezzel kellemesen elszórakozom s vég nélkül el tudnék vele
szórakozni. De eszembe jut, hogy megint elmúlt egy nap ezzel a kedves
semmitevéssel. Bemegyek Bostonba, vagy New-Yorkba és lótok-futok a
dolgaim után: sürgősen elvégzem, de ezzel a napnak is vége, s bosszant,
ha fölgondolom, milyen árt fizettem holmi semmi előnyért. Eszembe jut a
«Szamárbőr» meséje: ha ki ráült, teljesedett kívánsága, de minden
kívánságával elfogyott a bőr egy-egy darabja. Meglátogatom az
Emberbarátok valamely gyűlését; sehogysem tudom szemem az óráról
levenni. Ám ha egyszerre csak betoppanna oda a társaságba valami nemes
lélek, aki vajmi keveset tudna pártokról, Carolináról, vagy Cubáról, de
kihirdetne egy olyan törvényt, amely mindezeket a részleteket
elrendezné, s biztosítana olyan igazságról, amely minden hamisjátékost
sak-mattá, minden önző kapzsit vagyonbukottá tesz s megadná
függetlenségemet az ország, korom s emberi testem minden körülménye
közt: ez az ember felszabadítana s bizony akkor elfelejteném az órát
nézni. Levetém magamról az emberekhez való viszonylataim kínzó békóit.
Kigyógyultam sebeimből. Halhatatlanná lettem azzal, hogy most
nem-romlandó javaim birtokában tudom magam. Nagy itt a szegény és gazdag
versengése. Piac az életünk, ahol csak ennyi, meg ennyi gabona, gyapjú
vagy föld áll rendelkezésre; s ha nekem ennyim van belőle, minden
másnak, kell, hogy ennyivel legyen kevesebbje. Úgy rémlik nekem, mintha
nem lehetne semmi birtokom az Erkölcs[6] megsértése nélkül. Senki sem
örül az embertársa örömének s társadalmi rendszerünk hadi állapot és
igazságtalan uralkodás rendszere. Az angolszász faj minden gyermekét
abban a vágyban nevelik, hogy ő legyen az első. Ez a mi nevelési
rendszerünk. S a férfi az ő nagyságát vetélytársai bánatán, irigykedésén
és gyűlöletén méri. Ám ezeken az új mezőkön tág tér nyílik minden
emberfia számára: de itt nincs helye sem a maga-túlbecslésének, sem
kizárólagosságának.

Én csodálója vagyok mindenfajta nagy embernek: a Tett képviselőinek
éppúgy, mint a gondolaténak; szeretem az érdeset és símát, az Isten
ostorait éppúgy, mint az emberiség kedvenceit. Kedvelem Julius Cæsart,
V. Károlyt, a spanyol királyt és XII. Károlyt, a svédet; Plantagenet
Richardot és Napoleont. Tapsolok minden embernek, aki megfelel a maga
helyén; kapitánynak, miniszternek, szenátornak. Szeretem a mestert, aki
szilárdan, érclábon áll, aki jószületésű, gazdag, szép, ékesszavú,
tehetséges s aki embertársait lebűvöli és hatalma adófizetőivé és
támaszaivá teszi.[7] Kard és jogar, vagy kardszerű és jogarszerű
tehetségek viszik előbbre a világot. Ám még nagyobbnak tartom, ha
önmagát és az összes hősöket meg tudja semmisíteni, aki a
gondolkozásunkba be tudja vinni a személytelenség elemét, azt a
finomult, ellenállhatatlan felsőbb erőt, amely az egyéniséget is
lerombolja. Oly nagy az erőhatalom, hogy a hatalmas semmi! Ilyen a
fejedelem, aki népének alkotmányt ad; ilyen a főpap, aki a lelkek
egyenlőségét hirdeti s fölmenti híveit a barbár bálványimádás alól;
ilyen a császár, aki le tud mondani császárságáról.

Ámde az volt a szándékom, hogy kissé jobban részletezzem a nagyok
hasznának két vagy három nemét. A Természet sohasem tagadja meg az
ópiumot vagy egyéb kábítószert szülötteitől, valahányszor valami
elnyomorodással vagy testi-lelki hibával sujtja, hanem bőven rakja
csillapító irját a sebre, s íme a teremtésben vesztes vidáman éli végig
életét, nem ismerve, sehogysem látva baját, bár minden emberfia nap-nap
mellett ujjal mutogat rá. A társadalom leghitványabb és legkárosabb
tagjai, akiknek puszta léte is társadalmi pestist jelent, mindig azt
tartják magukról, hogy ők azok, akikkel az élet legigazságtalanabbul
bánt el és semmiképpen sem ocsudnak föl a kortársaik hálátlanságán és
önzésén érzett ámulatokból. Azonban földgömbünk nemcsak hősökben és
arkangyalokban, hanem a pletykanénikékben és dajkákban is kinyilvánítja
titkos erényeit. Avagy nem csodálatos leleményesség-e a Természettől,
hogy kellő tehetetlenségi erőt tett minden teremtménybe, konzerváló,
ellenálló erőt, amely irtózik minden fölserkentéstől s változástól?
Teljesen függetlenül az értelem erejétől mindenkiben megvan a saját
véleményére való büszkeség, annak a biztosságnak érzete, hogy igazunk
van. Nincs olyan gyönge öreg anyóka, nincs az a csak egy kicsit
megmoccani bíró hülye, aki észtehetségének utolsó szikráját ne arra
használná föl, hogy összes többi embertársai véleményének abszurditásán
kacagjon és diadalmaskodjék. Mások nézetének képtelenségét azzal mérjük,
mennyiben tér el az a nézet a mienktől és senkit nem száll meg a kétség,
hátha éppen _neki_ nincs igaza. Vajjon nem volt-e fényes gondolat: a
dolgokat ezzel a szurokkal, a cementek legerősebbjével összeforrasztani.
Ámde az önhitt vigyorgók tömegén áthalad valaki, akit még Thersites is
szeretne, csodálna. Mert ő az, aki hivatva van bennünket utainkon
vezérelni. Segítségének se vége, se hossza. Plato nélkül kétségbe
kellene vonnunk van-e egyáltalában okos könyv a világon. Úgylátszik
mintha csak egy hősre volna szükségünk, de erre az egyre csakugyan
szükségünk van. Szivesen szegődünk hősi egyéniségekhez, mivelhogy
befogadóképességünk határtalan s nagy emberrel közlekedvén, a mi
gondolataink és viselkedésünk is könnyen naggyá válik. Képesség
tekintetében mindnyájan bölcsek vagyunk, de a kivitel erélyére nézve
csak kevesen azok. Társíts egyetlen igazi bölcset a többiekhez, s íme,
az egész társaság bölccsé válik, olyan gyorsan ragadós a bölcsesége.

A nagy ember ekképen mintegy önzésünk szemvize, amely megnyítja
látásunkat embertársaink és műveik iránt. Vannak azonban bűnök és
őrületek, amelyek egész nemzeteket és korokat megszállnak. Az emberek
még jobban hasonlítanak kortársaikhoz, semmint nemző elődeikhez.
Gyakorta megfigyelhetjük, hogy öreg házaspárok, vagy egyéb személyek,
akik évek hosszú során át éltek együtt, hasonlóvá válnak egymáshoz, s ha
elég hosszú időn át élnének tovább együtt, végezetre meg sem lehetne
különböztetni az egyiket a másiktól. A Természet azonban irtózik ettől
az összeilleszkedéstől, amely azzal fenyegeti a világot, hogy egy
tömeggé gyúródik; sietve megrontja tehát az ilyen érzelgős
egyberagadást. S hasonló áthasonulás megy végbe ugyanannak a városnak
lakosai közt, ugyanazon felekezet, politikai párt tagjai közt. A kor
eszméi a levegőben szállonganak s megfertőznek mindenkit, aki csak
belélegzi. Magasabb szempontból nézve ez a New-York, s odaát az a
London, az egész nyugati civilizáció a betegségek és őrültségek egyetlen
szövedéke. Egymást ösztökéljük és versengésünk által végsőig fokozzuk
korunk őrjöngését. Lelkiismeretünk tövise ellen az általános
cselekvőség, vagyis kortársaink hasonló gyakorlata a paizsunk. Pedig
vajmi könnyű oly bölcsnek, jónak lennünk, mint kortársaink. Elsajátítjuk
tőlük, mit ők tudnak s többnyire bőrünk pórusain át; mert már a puszta
rokonszenv révén megragadjuk azt, amint a feleség is ezen a réven jut
föl férje értelmi és erkölcsi színvonalára. Ámde egyszerre csak
megállunk, ahol ők is megakadnak, s csak nagy keservesen tudunk más
nyomon indulni. A nagy emberek, akik a Természettel tartanak és áthágják
a szokásokat, a divatot, akik hűek az egyetemes eszmékhez, a mi
megváltóink, megszabadítanak ezektől a szövetségi hibáktól és
megvédelmeznek bennünket kortársainktól. Ők a nekünk oly szükséges
kivételek az alól, ahol minden egyforma. Az idegen nagyság a
kabbalában[8] való megrögzöttség ellenszere.

Így táplál bennünket a genie és üdít föl a kortársainkkal való túlságos
közlekedés unalmától, amikor ujjongva merülünk a Természet mélységébe,
ahová a nagy ember vezet bennünket. Mily kárpótlás csak egyetlen nagy
ember is a pygmeusok egész hadáért! Minden anya azt kívánja, bárcsak
akadna fiai közt _egy_ lángelme, a többi azután lehetne közepes,
átlagember.

Ámde a nagy emberek túlságos befolyása új veszedelemmel fenyeget.
Vonzóerejük kimozdít, lelök helyünkről. Alárendelt alakokká és
intellektuális öngyilkosokká tesz bennünket. Ám! Ott a látóhatár túlsó
részén föltünik a segítségünk: egy másik nagy ember, új nagy
tulajdonságokkal, aki amannak ellensúlyozója s fékezője. Mert végezetre
minden egyes külön nagyságtól megcsömörlünk. Utoljára minden hős
terhünkre esik már. Voltaire talán nem volt gonosz szívű ember, s mégis
azt mondta a jóságos Jézusról: «Kérlek, ne említsétek többé előttem a
nevét.» A nyomorult jakobinus nem tudja Washington Györgyöt egyéb
beszéddel cáfolni, mint ezzel a fölkiáltással: «A pokolba Washington
Györggyel!» S mégis ez az emberi természet mulhatlan védőeszköze. A
centripetális erő növeli a centrifugálist is. Mi az egyik embert
ellentétével ellensúlyozzuk és az Állam egészsége ettől a
hinta-balintától függ.

Mindamellett elég hamar elérjük a nagy emberek reánk nézve hasznos
hatásának végét. Minden géniuszt egész sereg tulajdonság kerít be s véd
a túlságos közeledéstől. Ime, nagyon vonzóknak s bizonyos távolságból
egészen a mieinknek látszanak, s mégis itt is, ott is akadályba
ütközünk, ha hozzájuk akarunk férkőzni. Mentől jobban vonzanak, annál
jobban taszítanak. Van abban valami irreális, amit mások tesznek értünk.
A fölfedezésnek a fölfedezőre van a legnagyobb haszna, társa csak akkor
részesülhet valóban benne, ha ő is egészen elsajátította. Mintha az
istenség minden lelket határozott, mással nem közölhető, erényekkel,
erőkkel természeti adományokkal küldene erre a világra és amidőn
beilleszti a többi élő lény körforgásába, mintha lelkük köntösére ezt
írná: «Át nem ruházható» vagy «Csak erre az útra érvényes.» Így hát némi
csalás játszik közre a szellemi érintkezésben. A határmesgyék
láthatatlanok, de sohasem kereszteződnek. Annyi jóakarat az adakozó
részéről s annyi jóakarat az elfogadó részéről, hogy szinte az a
veszedelem fenyegeti őket, hogy az egyik a másikká változik; ámde az
Egyéniség törvénye összeszedi titkos erőit és ennek eredményekép: Te Te
vagy és Én Én vagyok – s így is maradunk.

Mert a Természet azt akarja, hogy minden lény maradjon ő maga, de
miközben minden egyén azért küzd, hogy egyre nagyra nőjjön és másokat
egyre jobban kizárjon, a végletekig, s a tulajdon lénye törvényének
igáját tegye rá minden egyéb teremtésre: a Természet erős kézzel védi az
egyik lényt a másik ellen. Mindenkit a saját egyénisége véd. Mindennél
jobban szembetünik az az erő, amellyel az egyének az egyéneket őrzik
ebben a világban, ahol minden jótévő oly hamar gonosztévővé válik
egyszerűen azáltal, hogy tevékenységét nem a maga helyén folytatja; ahol
a gyermekek annyira ki vannak szolgáltatva botor szülők
kényének-kedvének s ahol a legtöbb ember túlságosan szociális és
túlontúl sokat törődik embertársa ügyeivel. Méltán beszélünk a gyermekek
őrangyalairól. Mennyivel fölényesebb a gyermekek biztonsága aljas
emberek befolyásával, közönséges és konvencionális gondolkozásukkal
szemben! Mindenre, amire csak pillantásukat vetik, rásugározzák
tulajdon, túláradó szépségüket. Ennélfogva nincsenek olyan hitvány
nevelőknek kiszolgáltatva, mint mi nagyok. Ha mi kiszidjuk és korholjuk
őket, csakhamar lerázzák a szidást, és visszanyerik önbizalmukat, ha
pedig eltűrjük csintalanságaikat, máshonnan tanulják meg azok korlátait.

De nem kell félni a túlságos befolyásoltatástól. Van nemesebb
biztosítékunk. Szolgáld a nagyot; ne hőkölj vissza semmiféle
megalázástól; ne tagadj meg semmiféle tisztet, amit megtehetsz. Légy az
ő testük tagja; ajkuk lehellete. Tégy le önzésedről. Ki törődik azzal,
ha így valami többet és nemesebbet nyersz el? Ne bántson, ha
boswellismussal[9] gúnyolnak; könnyen meglehet, hogy az alázatos odaadás
nagyobb dolog, mint az a hitvány gőg, amellyel valaki a tekintélyét
őrzi. Légy mássá: ne légy többé csak magad; szegődj Plato táborába; ne
légy csak lélek, hanem Krisztus híve; ne légy csak természetbúvár, hanem
légy Descartes követője, ne csak költő, hanem Shakespeare tanítványa.
Hasztalan minden; a haladás irányának kerekei nem állnak meg s a
tehetetlenség, félelem vagy szeretet összes erői nem bírnak tégedet
helyben tartani. Rajta s csak előre! A mikroszkóppal az ázalagok közt a
vízben úszkálva észre lehet venni egy monaszt vagy kerék-férgecskét. S
egyszerre csak pontocska jelen meg a kis állaton, amely hasadékká tágul,
s íme, két tökéletes állatka keletkezik. De ez a folyton előrehaladó
«oszlás» éppúgy jelentkezik a gondolat és a társadalom világában. A
gyermekek azt hiszik, nem élhetnek szüleik nélkül; pedig már jóval
előbb, semhogy észrevették volna megjelent az a bizonyos fekete
pontocska és megkezdődött az ő különválásuk, s a legközelebbi véletlen
eset beálltával lehull a lepel függetlenségükről.

De «nagy emberek»? – ez a kifejezés bántó. Kasztjuk vagy végzetük
megjelölése-e ez? Mi lesz az erényre igért jutalommal? A gondolkozó
ifjúság panaszkodik a Természet túlereje ellen. «Nemes és szép a ti
hősötök» – mondja: «Azonban nézd a szegény Paddy-t[10], egész nemzetét.»
Hogy lehet az, hogy a nagy tömegek a történelem kezdetétől fogva máig
csak a mészárlás áldozatai, ágyútöltelékek? Az eszme csak kevésszámú
vezért avat föl, s eltölti őket érzéssel, önálló véleménnyel,
szeretettel, önfeláldozással, s ők szentelik föl a háborút és halált is
– de ki törődik a szegényekkel, akiket zsoldjukba fogadnak és
mészárszékre visznek? Az emberélet olcsósága a mindennap tragédiája. S
az, hogy másoknak alacsonyrendűeknek kell lenniök, éppoly reális
veszteségünk, mintha magunk lennénk alacsonyrendűek, mert társas életre
vagyunk utalva.

Vajjon illő válasz-e ezekre a sejtelmekre, azt mondani, hogy a
társadalom afféle Pestalozzi-rendszerű iskola: mindenki éppúgy tanító,
mint tanuló. Éppoly szolgálatunkra van az, amit kapunk, mint az, amit
adunk. Két egyforma tudású ember nem soká maradhat jó barát. De ha
mindegyikükhöz másfajtájú tapasztalokkal rendelkező, értelmes társat
adsz, ez olyan lesz, mintha a tavat alacsonyabb medencébe csapolnád le.
Merőben mechanikai előnynek látszik, pedig valóságos nagy jótétemény ez
mindegyiküknek, mert most kibeszélheti, önmagának kifejtheti a
gondolatát. Egyéni hangulataink szerint hamar csapunk át a méltóságból a
függőségbe. És ha úgy is látszik, mintha némelyek sohasem jutnának el a
székig, hanem örökösen csak állonganának és szolgálnának: ez azért van,
mert nem kísérhetjük a társadalmat szemünkkel elég sok ideig, hogy
észrevehetnők, mely része mikor kerekedik felül. Így hát, amit mi
«tömeg»-nek és «közönséges emberek»-nek hívunk, azok sem «tömeg» és
«közönséges emberek». Alapjában véve minden ember egyfajta s
életművészet csak azon a meggyőződésen épülhet föl, hogy minden tehetség
eléri valahol és valamikor a megdicsőülést. _Fair play!_[11] Szabad
teret mindenkinek és friss babért minden győztesnek! Az Ég egyenlő
pályát mér ki minden teremtésnek, s mindegyik elégületlen, valamíg az ő
külön sugárzásával be nem ragyogta a földgömbünket s tehetségét nem
látta végső nemességében és lendületében.

A nap hősei csak viszonylag nagyok: gyorsabb növésüek, vagy olyanok,
akikben a siker pillanatában ért meg az éppen akkor szükséges
tulajdonság. Lehet, hogy más idők más értékeket fognak követelni. Némely
sugár rejtve maradt a köznapi szemlélő előtt, mert kifinomult, hozzá
alkalmazkodó szervet követel meg. Kérdezd meg a nagy embert, nincs-e
nagyobb ember nálánál? Bizony neki is megvannak a társai, s nem kevésbé
nagyok, sőt nagyobbak azok, akiket a társadalom nem tud meglátni. A
Természet sohasem küld nagy embert a földkerekségre anélkül, hogy ne
közölné a titkát egy másik lélekkel.

Ezekből a vizsgálódásokból azt az egy örvendetes tényt vonhatjuk le,
hogy szeretetünkben valóban van igazi emelkedés. A XIX. század
hírességeit egy szép nap a barbárság bizonyságául fogják idézni. Az
emberiesség szelleme az egyetlen méltó tárgya történetírásunknak s
évkönyveinknek. S még ebbe is sokat kell beletoldanunk és sok hézagát
kell kitöltenünk. A mindenség története tüneti jelentőségű, és az élet
olyan, mintha csak emlékeztető volna. Nincs ember a híres emberek
körmenetében, aki maga volna az ész, a világosság, vagy az a lényeg,
amelyet várunk; hanem csak: valamely törtszám, új lehetőségek
mutatványszáma.

Óh, bárcsak valaha egyetlen roppant csillagképpé teljesednék, ami ma
csak csupa egyes röpködő fényes pontocska. Sok, sok egyén tanulmányozása
olyan elemi régiókba vezet, ahol az egyéni vonások elmosódnak, vagy ahol
csúcspontjaik mind találkoznak. Az itt megnyílvánuló gondolatot és
érzést nem lehet semmiféle korlát közé rekeszteni. A legnagyobb emberek
hatalmának ez a titka: szellemük magától szerteárad. Újminőségű lélek
kering éjjel-nappal kiindulópontjától közös középpontú körökben s eddig
nem ismert utakon-módokon közli magát tovább: a lelkek egysége bensőnek
jelentkezik: ami bebocsáttatást nyer az egyikbe, azt nem lehet elzárni a
másiktól sem; a legcsekélyebb részlet-vívmány az igazságban vagy
energiában a lelkek egyetemének vagyonát szaporítja. Ha a tehetség és a
helyzet különbözőségei elenyésznek, s az egyének egész pályáját végig
követheti a szemünk, akkor a látszólagos igazságtalanság még gyorsabban
eltünik s fölemelkedünk minden egyén központi egységének és
azonosságának fölfogására s annak megismerésére, hogy valamennyien abból
a szubstanciából valók, amely rendelkezik és hatva cselekszik.

A humanizmus szelleme a történelem igazi szempontja. A minőségek,
értékek maradandók, ám az emberek, akikben majd több, majd kevesebb
nyilvánul meg belőlük, íme, mulandók, s az értékek: új homlokon
ragyognak. Nincs ennél mindennapibb tapasztalat. Egykor az ember
főnixeket látott; ezeknek már bealkonyodott, de azért a világ még nincs
feloldva a bűbáj alól. Az edények, mikről szent jelvényeket olvassz le,
közönséges gölöncsérmunkává lesznek, de a festmény értelme megszentelt
dolog s a világ falaira átvitten újra olvashatod. Egy ideig tanítóink
személyes szolgálatot tesznek nekünk, mint a haladás mérői és
mérföldkövei. Egykoron a tudás angyalai voltak nekünk és alakjuk az égig
ért. De utóbb közelebb férkőztünk hozzájuk, megláttuk eszközeiket,
műveltségüket és korlátaikat s helyöket más geniek foglalták el. Jó
szerencse, ha legalább egy pár név oly magasságban marad, hogy nem
olvashatjuk őket közelebbről és az idő és az összehasonlítás sem
rabolhatta el egyetlen fénysugarukat sem. Végezetre azonban ne is
keressük többé emberben a teljes tökéletességet és elégedjünk meg a
társas és rájuk ruházott tulajdonságaikkal. Mindaz, mi az egyénre
vonatkozik, csak időleges és a jövőbe kilátást nyújtó, mint maga az
egyén is, aki kilép korlátaiból az egyetemes létbe. Mindaddig nem
férkőzünk a géniusz igazi és java-jótéteményéhez, valamíg eredeti erőnek
tartjuk. Abban a percben azonban, amikor már nem lehet segítségünkre
mint «ok», annál jobban kezd segítségünkre lenni, mint okozat. Akkor egy
hatalmasabb szellem és képesség képviselőjeként fog előttünk megjelenni.
A homályos Én átlátszóvá válik a Végső oknak fényforrásától.

Mindamellett az emberi nevelés és cselekvőség korlátai közt is
elmondhatjuk: nagy emberek azért vannak, hogy legyenek még nagyobbak. A
szervezett Természet rendeltetése a tökélesbülés s ki mondhatja meg, hol
van ennek határa? Az ember dolga, hogy úrrá legyen a khaoszon; az ő
dolga, valamíg él, mindenfelé elvetni a tudás és dal magvait, hogy
éghajlat, gabona, állatok, emberek egyre szelidebbekké váljanak, s a
szeretet és üdvös hatás csirái szaporodjanak ezen a földön.




II.  PLATO; VAGY: A FILOZÓFUS.

A könyvek között egyedül Platót illeti meg Omar fanatikus hódolata a
Korán iránt, amellyel ezt mondta: «Égessétek el a könyvtárakat, mert
minden értékük benne van ebben a könyvben.» Az ő mondásai tartalmazzák a
nemzetek kultúráját; sarokkövei a bölcsészeti iskoláknak; kútfejei az
irodalmaknak. Tárházai azok a logika, mathematika, esztétika, költészet,
nyelv, ontológia, erkölcs és gyakorlati életbölcsesség tanulmányának. Az
elvont bölcselkedés nem volt még sohasem ilyen magas színvonalon.
Platotól ered minden, amit az eszmék emberei valaha írtak és vitattak.
Nagy pusztítást végez ő a mi úgynevezett eredeti gondolkozóink között.
Följutottunk a hegy csúcsára, amelyről mindezek a görgeteg-kövek
leváltak. Ő a tudósok bibliája huszonkét évszázad óta; minden lelkes
fiatal ember, aki a következő korokban fennkölt eszméket hirdet a
vonakodó nemzedékeknek, – Boethius, Rabelais, Erasmus, Bruno, Locke,
Rousseau, Alfieri, Coleridge – bizonyos mértékben mind Plato olvasója, s
az ő jó gondolatait plántálja át elmésen a hazai talajba. Még a
nagyobbszabású emberek is kénytelenek elszenvedni, hogy érdemeikből
levonjunk azon szerencsétlenségnél fogva – ha ugyan szabad
szerencsétlenségnek neveznem – hogy e mindent kimerítő általánosító
genie _után_ jöttek a világra. Szt. Ágoston, Copernicus, Newton, Böhme,
Swedenborg, Goethe valamennyien az ő adósai és kénytelenek utána mondani
a dolgokat. Mert dicsőség kölcsön venni azokat a legszélesebbkörű
általánosítótól, minden részlettel együtt, amik tételeiből levonhatók.

Plato: a filozófia és a filozófia: Plato; az emberiségnek egyben
dícsősége és szégyene, mivelhogy sem angolszász, sem latinfajú ember nem
bírta azóta egyetlen eszmével sem megtoldani az ő kategóriáit. Nem volt
se felesége, se gyermeke, s minden polgárosult nemzet gondolkozói mégis
az ő ivadékai, s az ő szellemétől színezettek. Mennyi nagy embert küld
föl a Természet szüntelenül éjsötét méhéből, azzal, hogy az _ő embere_
legyen! íme: a platonikusok, az alexandriai lángelmék egész
csillagképei, s nem kevésbbé az Erzsébet-korabeliek: sir Thomas More,
Henry More, John Hales, John Smith, Lord Bacon, Jeremy Taylor, Ralph
Cudworth, Sydenham, Thomas Taylor; Marsilius Ficinus és Pico da
Mirandola. A kalvinizmus benn van «Phædon»-jában s benne van a
kereszténység is. Az iszlám egész filozófiáját – erkölcsi kézikönyvében,
az Akhlak-y-Jalaly-ban,[12] tőle vezeti le. A miszticizmus minden
szövegét megtalálja Platóban. Ez a görög városi polgár nem tapad sem egy
község, sem egy haza rögéhez. Angol ember olvassa s így szól: «milyen
angolos!»; – a német: «milyen igazi német!» – az olasz: «milyen római s
milyen görög!» Amint az argosi Helenáról mondják, hogy egyetemes
szépségénél fogva mindenki az ő rokonának érezte magát, akképpen Plato
is új-angliai[13] olvasója szemében: amerikai lángelmének látszik. Az ő
széles humanizmusa túlszárnyal minden nemzeti s felekezeti válaszfalat.

Platónak ez a magas rangja kioktat arról, mit gondoljunk afelől a sokat
hánytorgatott kérdés felől, hogy munkái közül mi eredeti, mi utánzat.
Különös dolog, hogy valahányszor támad egy ember, aki egész fejjel
nagyobb minden kortársánál, bizonyosan kétség támad afelől, melyek az
igazi művei. Így van ez pl. Homeros, Plato, Raffael, Shakespeare
eseteiben. Mert ezek a férfiak mágneses erővel bűvölik le kortársaikat,
úgyhogy az ő révükön meg birnak tenni olyanokat is, amiket egyedül
sohasem tudtak volna megtenni. Ekképpen a nagy emberek sok testben élnek
és sok kézzel írnak, festenek, cselekszenek; s egy idő mulva már bajos
megmondani, melyik a mester hiteles műve s mi csak az ő iskolájáé.

Imigyen Plato is, mint minden nagy ember, fölemésztette a maga korát. Mi
más a nagy ember, mint a nagy vegyrokonságok egyike, amely táplálékául
fölszívott minden művészetet, tudományt, minden megismerhetőt. Nem hagy
meg semmit; minden az ő rendelkezésére áll. Ami nem jó, erényes
cselekedet, az jó a megismerés számára. Innen van, hogy kortársai
plágiumokkal vádolják. Ámde csak az igazi föltaláló tudja, honnan kell
kölcsönözni; s a társadalom hamar elfelejti a számtalan sok munkást, aki
az építészt kiszolgálta, s minden elismerést ennek az egy embernek tart
fenn.

Ha Plato-t magasztaljuk, mintha csak Solon, Sophron és Philolaos
idézeteit magasztalnók. Ám legyen úgy! Hisz minden könyv idézet; minden
ház idézet-gyűjtemény az erdőkből, bányákból, kőfejtőkből; s minden
ember minden elődének idézetgyűjteménye. S ez a nagy markú föltaláló
minden nemzetet adófizetőjévé teszi.

Plato fölszívta korának minden tudományát – Philolaost, Timaiost,
Heraklitost, Parmenidest s még többeket; azután mesterét, Sokratest, s
még szélesebbkörű szintézisre érezvén magában erőt – amire sem
akkoriban, sem azóta nincs példa – elutazott Itáliába, hogy elsajátítsa
mindazt, amit Pythagoras neki nyújtani tudott; utóbb Egyiptomba s talán
még tovább keletre, hogy az európai lelkekbe importálja azt a másik
elemet, amelyre Európának szüksége volt. Ez az átfogó ereje följogosítja
őt arra, hogy a filozófia képviselőjének tekintsük. «Respublika»-jában
azt mondja: «Az olyan lángelme, aminőnek a filozófusban lakoznia kell,
egészében, minden részével csak ritkán találkozik egy emberben;
különböző részei rendesen különböző személyekben jelentkeznek.» Minden
ember, aki bármit is jól akar elvégezni, kell, hogy magasabb szintről
fogjon hozzá. A filozófusnak többnek kell lenni, mint csak filozófusnak.
Plato meg van áldva a költő tehetségével is, sőt a költők közt a
legmagasabb helyet foglalja el, – jóllehet kétségbevonom, meg volt-e
benne a lírai kifejezés döntő jelentőségű adománya – s mégis elsősorban
nem poéta, mert úgy tetszett neki, hogy költői tehetségét magasabb
célnak szentelje.

A nagy géniuszoknak van a legrövidebb életrajzuk. Írásaikban élték ki
magukat, s így házi és nyilvános életük mindennapi és közhelyekkel
teljes. Ha gondolkozása módját, ízlését és érzületét akarod megismerni,
vedd szemügyre azt az olvasóját, aki legjobban csodálja őt, mert ez
hasonlít legjobban reá. Platónak különösen nincs külső élettörténete.
Hogy kedvese, felesége, gyermeke lett volna, minderről semmit sem
hallunk. Mindet beletemette színeibe, festményeibe. Valamint a jó kályha
megemészti minden füstjét, a filozófus is minden vagyonát átváltja
szellemi termékeire.

Kr. e. 430-ban született, Perikles halála idejében, athenæi patriciusi
családból. Azt mondják, korán katonai hajlamai voltak, de húsz éves
korában, hogy Sokrates-szel megismerkedett, ez mihamar lebeszélte
szándékáról. Erre tíz éven át Sokrates tanítványa maradt, egészen a
mester haláláig. Azután Megarába ment, elfogadta Dion és Dionysios
meghívását siciliai udvarukba, s három ízben is visszatért oda, jóllehet
ott szeszélyesen bántak vele. Beutazta Itáliát, azután Egyiptomot, ahol
hosszan időzött, némelyek szerint három, mások szerint tizenhárom évig.
Állítólag még tovább, Babyloniába is eljutott, de ez nem bizonyos.
Athenæbe visszatérve, az Akadémiában tanított, azok körében, akiket híre
odavonzott s a hagyomány szerint írás közben érte a halál, nyolcvanegy
éves korában.

Ámde Platónak sokkal inkább belső az életrajza. Be kell számolnunk, mint
emelkedett ez a férfiú a legfelsőbb polcra fajunk szellemi történetében,
mint esett meg, hogy az emberi műveltség gyarapodásával mindenki az ő
tanítványává válik; hogy amint a Biblia átplántálódott az európai és
amerikai nemzetek mindennapos beszélgetéseibe s házi életébe: úgy Plato
teljesen befolyásolt minden tudományos iskolát, minden gondolkodni
szerető embert, minden egyházat, minden költőt, – ami bizonyos
színvonalon lehetetlenné teszi, hogy az ő kikerülésével gondolkozzék az
ember. Ő ott áll az igazság és minden ember szelleme között s az ő neve
és bélyege van rajta az eszmék nyelvén és alapformáin. Olvasása közben
elképeszt engem, mennyire modern a stílusa és szelleme. Itt van
csirájában Európa, amelyet olyan jól ismerünk; művészeteinek és
háborúinak hosszú története. Plato szellemében már minden lényeges
vonását meg lehet különböztetni, ám előtte még senkiében sem. Azóta száz
meg száz történetbe szóródott szét, de egyik sem adott hozzá újabb
elemet. Ez az örök modernség minden műalkotás értékmérője, mert
szerzőjét nem vezette félre semmi rövidéletű vagy pusztán helyi
jelentőségű elem, hanem csakis igazi, állandó, mindenütt érvényes
vonások. S hogy miképpen lett Plato ilyen jelentőségű Európa és a
filozófia, de kívált az irodalom számára, ez a megoldandó problémánk.

Ez nem történhetett meg egy ép, őszinte egyetemes ember nélkül, aki
egyaránt tiszteletben tudta tartani az eszményt, vagyis a Szellem
törvényeit és a végzet, vagyis a Természet rendjét. A nemzet életének
első korszaka, csakúgy mint az egyéné, a tudattalan erő korszaka. A
gyermekek kiabálnak, rikácsolnak, dühödten toporzékolnak, amíg nem
bírják kifejezni kívánságaikat. Mihelyt beszélni tudnak, s ki tudják
fejezni, mire vágyódnak és okát is meg tudják adni: mindjárt
megszelidülnek. Fölserdülve, amíg fölfogásuk tompa, minden emberfia
hevesen, túlzó fokban, meggondolatlanul beszél, civódik, kétségbeesetten
kapkod, esküszik, káromkodik. Ám ha a műveltségük kissé fölvilágosította
őket a dolgok felől, már nem látják azokat rongyokban, vagy egy tömegbe
zagyváltan, hanem meglátják pontos, szabatos elosztásukat: ekkor
letesznek gyöngeségre valló heveskedésükről s részletesen ki tudják
fejteni véleményüket. Ha a nyelv nem képződött volna ki az artikuláció
alkalmas eszközévé, az ember ma is erdei vadállat volna. De ugyanez a
gyöngeség és hiányosság jelentkezik, magasabb szinten, nap-nap mellett,
hővérű ifjak és leányzók nevelése közben. «Ah, Ön nem ért engem; s még
sohasem találkoztam olyasvalakivel, aki megértett volna» – és
sóhajtoznak, zokognak, verseket irogatnak, egyedül járnak-kelnek, –
egyszerűen azért, mert nincs meg az erejük, hogy pontosan ki tudják
fejezni nézeteiket. De egy-két hónap mulva, jó géniuszuk kegyelméből,
találkoznak valakivel, akit beavathatnak vulkáni lelkiállapotukba. S
most, hogy a jó érintkezés ezzel meg van alapítva, ezentúl a
társadalomnak is jó tagjaivá válnak.

Ez örök törvény. A haladás a vak erőtől a szabatosság, a tudás, igazság
felé tart.

Minden nemzet történetében vannak pillanatok, amikor nyers ifjúságukból
kibontakozva, megérik a fölfogó erejük, de még nem válik
mikroszkópikussá, úgyhogy az ember ilyenkor a megismerés egész skálájára
törekszik s bár lábával még az Éj roppant erőire támaszkodik, agyával és
szemeivel már a Nap- és Csillagrendszerek alkotásaival társalog. Ez a
serdült egészség, az erő teljességének a kora.

Ilyen Európa története minden részében, s ilyen a filozófia története
is. Legrégibb emlékei, – amelyek nagy része tönkrement és elkallódott –
Ázsiából bevándorló emberekről szólnak, akik magukkal hozták barbár
álmaikat. Durva erkölcsi és természettudományi ismeretek zagyva halmazát
hozták magukkal, amelyekben egyes mesterek rész-belátása segíti őket
fokról-fokra.

Perikles előtt jött a hét bölcs, s megkapjuk a mértan, metafizika,
erkölcstan alapelemeit; majd jönnek a partialisták, az elem-bölcselők,
akik a dolgok végokát a víz áradatában, vagy a levegőben, vagy a tűzben,
vagy a szellemben keresik. De megannyian mythologiai képekkel keverik
ezeket az okokat. Végre jön Plato, a szétosztó, akinek nincs szüksége
sem barbár festékre, sem tetoválásra, sem csatakiáltásra; mert ő már tud
meghatározni. Ázsiával együtt elhagyja a végtelent s a túlzó méreteket
is; ő a szabatosság és az értelem beköszöntése. «Istenként becsülöm –
mondja – azt, aki helyesen tud felosztani és meghatározni.»

S ez a meghatározás már a filozófia maga. Mert mi más a filozófia, mint
beszámoló, melyet az emberi szellem magának ad a világ alkatáról. Két
sarkalatos tény az örök alapja: az Egy és a Kettő. 1. Egység vagy
Azonosság; 2. Különbözőség. Mi egyesítünk minden dolgot, miután
fölfogtuk az őket átható törvényt s fölfogtuk felszínes és látszólagos
különbségeiket, de mégis lényeges megegyezésüket. Viszont az értelemnek
minden művelete – ennek az egységnek, vagy azonosságnak fölfogása
mellett – fölismeri a dolgok különbözését. Egység és Különbözőség, «egy
és más». Lehetetlen anélkül gondolkodni, beszélni, hogy mindkettőt föl
ne öleljük.

A lelket hajtja a vágy, hogy egy okát keresse a sokféle okozatnak,
azután ennek az oknak a szülő okát, és ezt az újonnan talált okot is
tovább mélyítse, abban a meggyőződésben, hogy végre el kell jutni egy
föltétlen s kielégítő végső okhoz, az Egyhez, amely Minden. «A Nap
közepében vagyon a Fény, a Fény közepében vagyon az Igazság, s az
Igazság közepében vagyon az elpusztíthatatlan, örök Lény» – mondják a
Védák. Minden filozófiának, – úgy a keletieknek, mint a nyugatiaknak –
ugyanilyen centripetális a törekvése. Viszont azonban a lelket ellenkező
szükségesség is hajtja: hogy egyik dologról a másikra térüljön, arra,
ami nem egy, hanem más és sok; az okról az okozatra, s ez igazolja a
változatosság létezésének szükségességét, mindkettő önállóságát, mert
egyik a másikba van olvadva. A pontosan egybeillesztett elemeket
szétválasztani s összeegyeztetni: a filozófia feladata. Létük
kölcsönösen ellentmondó, s egymást kízáró, s mégis az egyik olyan hamar
siklik a másikba, hogy sohasem tudjuk megmondani, mi az egy és mi nem
az. Proteus épp olyan fürge a magasságok és mélységek közt, – ha az
Egyet, az Igazat, a Jót szemléljük, mint az anyag felületein és
kerületein.

Minden nemzet közt akadnak szellemek, akik arra hajlanak, hogy az
alapegység eszméjéhez ragaszkodjanak. A könyörgés és odaáldozás
elragadtatásai mindent beleolvasztanak az Egyetlen Lénybe. Ennek az
irányzatnak legmagasabb kifejezései a Kelet vallásos írásai, s különösen
az indus Vedák, a Bhagavat Gita és a Visnu-Purana. Ezek az írások alig
tartalmaznak egyebet, mint ezt az eszmét és tiszta, magasztos
melódiákban ünneplik azt.

Az Ugyanaz, az Ugyanaz: hívő és hit ugyanabból az anyagból valók: a
szántóvető, az eke, a barázda egyazon anyag; s az anyag annyira egy,
hogy az alak változásai lényegtelenek. «Ime, fölfoghatod» – mondja a
legfőbb Krishna egy bölcsnek – «hogy te nem különbözöl tőlem; mert ami
én vagyok, az te is vagy, s a világ is, javaival, hőseivel, az egész
emberiséggel. Az emberek azért látnak különbségeket, mert tudatlansággal
vakok». – «Ezek a szavak: «én» és «enyém» a tudatlanság szülöttei. Hogy
mi mindennek a nagy vége és kútfeje, azt tanuld meg most tőlem. A Lélek
az – egy: minden testben, amely egyformán, tökéletesen, a természet
fölött uralkodva áthat mindent; amely nem születik, nem nő, nem hal meg;
s mindenütt jelenlévő; igazi tudásból álló, független s nincs
összekeverve valótlan dolgokkal, nevekkel, fajokkal sem a multban, sem a
jelenben, sem a jövőben. Annak a megismerése, hogy ez a szellem, amely
lényegében egy, benne van mibennünk és minden más testben: ez az olyan
Egynek a bölcsesége, aki tudja a dolgok egységét. Mint a szétáradó
levegő a fuvola likain átmenve, a skála különböző hangjainak hallik,
pedig egy: úgy a Nagy Szellem természete is egy, ámbár formái
változatosak a különböző cselekedetek hatásai miatt. De ha a külső
megjelenés formáinak különbözősége, mint istené, vagy a többié – le van
rontva, nem is marad semmi különbség.» – «Az egész világ csak Visnu
nyílvánulása, aki azonos minden dologgal, s a bölcs szemében nem is
különbözik tőlük, hanem egy velük. Nem jövök, nem megyek, nincs is egy
helyen a szállásom; s Te nem vagy Te; s a mások nem mások és Én nem
vagyok Én.» Mintha csak ezt mondaná: «Minden a lélekért van, s a lélek
Vishnu; állatok, csillagok csak átmeneti festmények; a fény csak
meszelő; a tartósság csak délibáb; a forma börtön s még az ég is
káprázat.» A lélek csak arra törekszik, hogy feloszoljon a létbe, – túl
formán, poklon, mennyen, – hogy megszabaduljon a természettől.

Ha az elvont gondolkodás ilyen elrémítő egységre törekszik, amibe minden
dolog felszívódik, a cselekvés éppen ellenkezőleg visszafelé irányul a
sokféleség felé. Az előbbiben az Ész nehézkedési ereje, az utóbbiban a
Természet ereje nyilvánul. A Természet a sokszerű. Az egység elnyel,
felolvaszt, vagy összevon. A Természet ellenben kiterjeszt és szaporít.
Ez a két alapelv jelen meg újra, meg újra és áthat minden dolgot és
gondolatot: az Egy – a sok. Az egyik a lét, a másik az értelem; az egyik
szükségszerűség, a másik szabadság; az egyik nyugalom, a másik mozgás;
az egyik hatalom, a másik szétosztás; az egyik erő, a másik élvezet; az
egyik öntudat, a másik meghatározás; az egyik géniusz, a másik tehetség;
az egyik komoly elmélyedés, a másik ismeret; az egyik vagyon, a másik
kereskedelem; az egyik kaszt, a másik kultúra; az egyik király, a másik
demokrácia. És ha szabad ezeket az általánosításokat egy fokkal
magasabban folytatni, és mindkét alapelv végső irányzatát megjelölni,
azt mondhatnók, hogy az egyik végcélja: menekülés a konkrétba
szerveződés elől: azaz tiszta, elvont tudomány; a másiké pedig
legmagasabb fokú instrumentáció, azaz az eszközök fölhasználása, vagy
végrehajtó istenség.

Minden gondolkozó, vérmérsék vagy szokás alapján, a léleknek majd ehhez,
majd ahhoz az istenségéhez szegődik. A vallás révén egységre törekszik;
az értelem és érzékek révén a sokféleségre. Túlgyors egységesítés és
túlzott alkalmazkodás a részlegeshez: a spekulativ gondolkodást ez a
kettős veszedelem fenyegeti.

Ennek a megoszlásnak megfelel a nemzetek történelme. Az egység, a
mozdulatlan intézmények birodalma, az elvont gondolkodásban gyönyörködő
bölcselet székhelye, olyan emberek hazája, akik elméletben, gyakorlatban
a vak, irgalmatlan, roppant Végzetben hisznek: Ázsia, amely ezt a hitet
a kasztok társadalmi intézményében valósította meg. A másik oldalon ott
van Európa; az ő géniusza cselekvő és alkotó; a kasztokat műveltséggel
ellensúlyozza; filozófiája szaktudomány; a művészetek, találmányok,
szabadság hazája. Ha a Kelet a végtelenséget szereti, a Nyugat a
határokat.

Az európai polgárosultság a tehetség diadala; a rendszer kiterjesztése;
az értelem kiélesedése; öntudatos, alkalmazó formaélvezet; a
megnyilvánulás, a kézzelfogható eredmények gyönyöre. Perikles, Athén,
Görögország munkálkodott ebben az elemben az olyan géniusz gyönyörével,
amelyet még nem fagyasztott meg a túlzás kárának semmiféle aggodalma,
előrelátása. Nem láttak maguk előtt semmiféle baljóslatú
nemzetgazdaságtant, semmiféle károgó Malthust[14]; nem Párist, nem
Londont; nem könyörtelen osztály-választó falakat, – nem: a tűcsinálók,
a takácsok, szabók, harisnyakötők, a gyapjútisztítók, szövők-fonók,
kőszénbányászok sorsát; nem Irországot; nem az indiai kasztokat, amiket
Európa erőszakoskodásai még csak jobban túlhajtanak. Az értelem
egészségében és első frissességében virágzott. A művészet ragyogó
újdonság volt. A pentelikosi márványt úgy tudták faragni, mintha hó
lenne, s tökéletes építészeti és szobrászati műveik mintha csak
mindennapi dolgok lettek volna, amelyek nem okoztak nagyobb nehézséget,
mint egy-egy új hajó építése Medfordban, vagy új malmoké Lowell-ben.
Ezek rendes dolgok és biztosra vehető a sikerülésük. A római légió, a
byzanci törvényhozás, az angol kereskedelem, a versailles-i
fogadótermek, a párisi kávéházak, a gőzmalom, a gőzhajó, a gőzvasút
mind, mind láthatók már perspektivában, valamint a városi gyűlések, a
szavazó urna, az újság és olcsó sajtó is.

Közben Plato Egyiptomban és keleti zarándokútjain beszívta magába az
«egy Isten» eszméjét, amelybe minden dolog beleolvad. Ázsia egysége és
Európa részletessége, az ázsiai lélek végtelensége és az elhatároló,
eredmény-szerető, gép-csináló, felszint-kereső, opera-látogató Európa:
íme, Plato mindezt összekötötte és az érintkezésbe hozás által mindenik
erejét fokozta. Agyában egyesül úgy Európa, mint Ázsia kitünősége.
Metafizika és természetfilozófia fejezték ki Európa géniuszát, de
alapépítményük Ázsia vallása.

Röviden sommázva a dolgot: megszületett egy egyensúlyozott lélek, amely
mind a két elem iránt fogékony volt. Éppoly könnyű nagynak lenni, mint
kicsinynek. Hogy miért nem hiszünk egyszerre a csoda-szellemekben, ez
onnan van, hogy nem esnek rendes tapasztalatunk körébe. A mindennapi
életben olyan ritkák, hogy szinte hihetetlenek; de alapjában véve,
nemcsak nem fogadják ellenző elfogultsággal, sőt a legerősebb
rokonszenvvel várják feltüntöket. De: akár hallatszottak születésekor
égi hangok, akár nem; akár álmodták a szülei, hogy a csecsemőfiok
Apollo-gyermeke, akár nem; akár telepedett méhraj az ajkaira, akár nem:
megszületett a férfiú, aki meg tudta látni a dolgok mindkét oldalát. A
Természetben megszokott oly csodás összetételek: Jupiter érmének felső-
és alsófele; a lehetetlenségek összetétele, amely minden tárgyban újra,
meg újra fölbukkan; reális és ideális hatalma: – íme most már mindez az
ember tudatosságának körébe került.

Eljött az egyensúlyozott lélek. Ha szerette az elvont igazságot: a maga
mentségére a mérleg másik serpenyőjébe állította a legnépszerűbb
alapelvet, a föltétlen Jó igazságát, amely uralkodik az uralkodókon is
és bíráskodik a bírákon is. Ha ő transcendentális megkülönböztetéseket
tett, azzal erősítette magát, hogy megvilágosító példáit olyan köznapi
forrásokból merítette, amelyeket megvetettek a bölcselő és politikai
szónokok: vénasszonyoktól és sihederektől; vízhordóktól és
levesárúsoktól; lacikonyhásoktól és utcai kikiáltóktól; a fazekasok,
gyógykovácsok, mészárosok és halárusok boltjaiban. Nem engedett meg
magának pártosságot, hanem arra törekedett, hogy a gondolat mindkét
sarkát föltüntesse a tételében. Érvelése és ítélete egyensúlyozott és
szférikus. A két sark kitünik, sőt két kézzé válik, hogy megragadja és
elsajátítsa a magáét.

Minden nagy művész ilyen volt a szintézis révén. Erőnk átmeneti,
váltakozó, vagy, ha szabad ezzel a kifejezéssel élni: két part közti
fonal. A tengerpart: tenger, a part felől nézve s: part, a tenger felől
nézve; két érintkező fém íze; barátunk közeledtére vagy távoztára
fölajzott erőink; a költői alkotás élménye, amit nem tapasztalunk sem
otthon ülve, sem utazva, hanem csak az egyik állapotból a másikba való
átmenetelnél, – amelyet tehát oly ügyesen kell igazgatni, hogy mentől
több átmeneti felület adódjék: – e két elemen való uralom magyarázhatja
csak Plato erejét és bűbáját. A művészet az egyet, vagy hasonlót fejezi
ki a különböző által. A gondolkodás az egységet az egységben iparkodik
megismerni; a költészet a változatosság által akarja megmutatni, azaz
mindig tárgy vagy jelkép által. Plato két edényt tart kezében, az
egyikben æther van, a másikban pigment s mind a kettőt szüntelenül
használja. Dolgok dolgokhoz adva mint statisztika, polgári történet:
egyszerű leltárt, lajstromot adnak.

Ellenben, ha a dolgokat beszéltetjük, azok kimeríthetetlenül érdekesek
és vonzók. S Plato is folytonosan forgatja Zeus érmét, hol az egyik, hol
a másik felére.

Vegyünk egy példát: A természetfilozófusok mindegyike megrajzolta a maga
vázlatos képét a világ elméletéről. Itt van az atomok, a tűz, a víz, a
szellem elmélete; a mechanikai vagy khemiai természetű elmélet. Plato, a
mathematika mestere, aki minden természeti törvényt és okot
tanulmányozott, úgy látja, hogy ezek csak másodrendű okok, s nem
elméletei a világnak, hanem csak leltárai és lajstromai. Ennélfogva ő a
Természet tanulmánya elé ezt a tételt tűzi: «Fedjük föl az okot, amely a
Legfőbb Rendezőt a világegyetem megteremtésében és összealkotásában
vezette. Ő jó volt, s aki jó abban nincs irigység. Minthogy mentes volt
az irigységtől, azt kívánta, hogy minden dolog lehetőleg olyan legyen,
mint ő maga. Ennélfogva mindenki, aki bölcs emberek tanításából ezt
fogadja el a világ eredete és megalapozása végső okául, az igaz úton
jár.» – Minden a Jó érdekében van, s az minden Szépnek is az oka. Ez a
hitelv élteti és teszi személyessé bölcseletét.

Ez a szintézis, amely lelke főjellemvonása, minden tehetségében
jelentkezik. Ahol egy emberben az ész nagy tömege van meg, rendesen
olyan kitünőségeket találunk benne, amelyek könnyen kombinálhatók az
eleven emberben, de leírva összeférhetetleneknek látszanak. Plato
szellemét nem lehet khinai pedánsságú katalogusban bemutatni, hanem azt
csak eredeti elme, eredeti erejének gyakorlása által, foghatja föl.
Benne a legszabadabb csapongás egyesül egy mértantudós szabatosságával.
Merész képzelete a tények legreálisabb megragadására is képesíti,
ahogyan a legmagasabb röptű madaraknak is a legerősebbek a
szárnycsontjaik. Patriciusi pallérozottsága, veleszületett, belső
elegánciája maró és megsemmisítő finomságú iróniával ékesítve, a
legerősebb egészséggel és a forma erejével párosul benne. Igazolja az
aggszót: «Ha Zeus a földre szállna, ő is a Plato stílusában beszélne.»

Ez a fenséges stílus, némely művének közvetlen irányát s viszont azt a
tenort tekintve, amely az összes többin keresztülhangzik, olyan
komolysággal tölti el munkáit, amely a «Respublika»-ban s a «Phædon»-ban
egyenesen a vallásos áhitatig emelkedik.

Azzal vádolták Platót, hogy Sokrates halálakor betegnek tettette magát.
De korbeli adatok, éppen ellenkezőleg, azt tanusítják, hogy mestere
érdekében férfiasan közbenjárt a népnél. Reánk maradt annak a vad
szidalmazásnak hagyománya is, amellyel Platót illették. S Plato
fölháborodása a népkormányzat ellen, amely több munkájában jelentkezik,
egyenesen személyes keserűséget fejez ki. Olyan becsületesség, az
igazság és tisztesség olyan veleszületett tisztelete, s olyan
emberiesség volt benne, amely kényessé tette az elfogódott tömeggel
szemben. Vegyük ehhez azt a hitét, hogy a költészet, a látnoki tehetség
és a legmagasabb belátás olyan bölcseség adományai, amelynek nem mi
vagyunk a mesterei; hogy az istenek sohasem okoskodnak, hanem ezek a
csodák mennyei őrület által mennek végbe. Képzelete szárnyas paripáján
beröpüli a sötét régiókat, ellátogat olyan világokba, mikbe a test nem
tud behatolni. Látta a gyötrődő lelkeket, hallja az Ítélet harsonáját,
tanuja a lélek büntetésből való vándorlásának, látja a Végzet párkáit
rokkájukkal, ollójukkal s hallja orsójuk kábító surrogását.

De körültekintő higgadtsága azért sohasem hagyta el. Mintha olvasta
volna Busyrane kapuinak feliratait: «Légy merész!»; s a második kapun:
«Légy merész, légy merész, légy egyre merészebb», – de bölcsen megállt a
harmadik kapu előtt, amelyen írva vagyon: «Ne légy túlságosan merész.» –
Olyan erővel lendül ki, mint a röpülő bolygó, de csak oly hamar vissza
is tér megszabott és tökéletes görbéjéhez. Olyan kíváló mértékben van
meg benne a határok görög szeretete és a korlátok ismerete! Ha
logarithmust olvasunk, akkor sem érezzük magunkat nagyobb biztonságban,
mintha Plato szárnyalását követjük nyomon. Nincs hidegebb valami, mint
az ő fénye éppen abban a percben, amidőn képzelete villámai
végigcikáznak gondolata egén. Ő már befejezte a gondolkodás munkáját,
amikor az olvasó elé hozza. Bővelkedik az eszközökben, mikkel, – mint az
írás mestere, – meg tud lepni. Olyan dús, hogy minden pillanatban
rendelkezik a kellő fegyverrel. Mint a tehetős ember nem hord egyszerre
több ruhát, nem hajt több lovat, nem ül több szobában, mint a
vagyontalan, – de megvan mindig az a ruhája, az a fogata, az a bútora,
amely éppen ahhoz az alkalomhoz illik, úgy Plato sem jön sohasem
zavarba, mert mindig megvan a kellő kifejezése. Valóban nincs fegyver,
amely ne lett volna meg fegyvertárában s amellyel alkalmilag ne élt
volna. Elbeszélés, elemzés, ihletett elragadtatás, muzsika, szatira,
gúny – egészen le a banális udvariaskodásig. Világosító példái költői
képek s tréfái világosító példák.

A sokratesi nyilatkozat, hogy a bölcselkedés hasonlatos a bába
mesterségéhez, kitűnő filozófia, s hogy a szónoklatot «kotyvasztás»-nak
és a «hízelgés mestersége»-nek nevezte el a «Gorgias»-ban, ez még ma is
jelentős szolgálatot tesz nekünk. Valóban nincs szónok, aki olyan találó
gúnyneveket tudna kitalálni, mint ő.

Milyen mérséklet, fékezés, micsoda tompítása a mennydörgésnek minden
kitörése közepette!

Teljes jóindulattal maga szerelte föl az udvari embert és a nyárspolgárt
mindazzal a fegyverrel, amellyel a filozófiai iskolákat támadni lehet.
«A filozófia elegáns dolog, ha módjával élünk vele, de aki, kelleténél
jobban belemélyed, azt megrontja.» Könnyen lehetett ilyen nagylelkű, ő,
akit a naprendszerre emlékeztető központisága és látomásainak
szárnyalása felhőtlen hittel áldott meg. S amilyen a gondolkozása, olyan
a beszéde. Csak úgy játszik a kételyekkel, s kihozza belőlük a lehetőt,
majd fest, szójátékokat gyárt, de íme egyszerre olyan mondás következik,
amely megrengeti a tengert és a szárazföldet egyaránt. Csodálatos
komolysága nemcsak hellyel-közzel, párbeszédei tökéletes «igen»-t és
«nem»-et mondásaiban jelentkezik, hanem egész villámözönben. «Ez a
meggondolás, Kallikles, meggyőzött, s most azon gondolkozom, mint
mutathatom be lelkemet egészséges állapotban bírám előtt. Ennélfogva
megvetem a külső díszt, miket a legtöbb ember nagyra tart és csak az
igazságot nézve olyan erényesen iparkodom életemet élni, amennyire csak
bírom. S ha meghalok, szintígy akarok meghalni. És erre buzdítom minden
embertársamat, amennyire csak hatalmamban van, s téged is fölhívlak erre
a versenyre, amely különb minden egyéb versenynél.»

Középarányos, nagy ember volt ő, olyan, aki a java-gondolkozáson kívűl
tehetségei arányosságával és egyensúlyával is kitünik, úgyhogy az
emberek benne saját álmaikat, csúcsaikat és elismertetésüket látják.
Nagy józanész az ő biztosítéka s ez minősíti őt arra, hogy a világ
tolmácsa legyen. Megvan benne az értelem, amely más filozófusokban és
költőkben is megvan, de ezenfelül dicsekedhetik olyasmivel is, amivel
azok nem dicsekedhetnek, t. i. az erős feloldó érzékkel, amelynél fogva
kiegyezteti költészetét a világ jelenségeivel s a reális városoktól
hidat ver az Atlantisra.[15] Sohasem mulasztja el ezt a fokozatosságot,
s bármilyen festői is a magaslat az egyik oldalon, a másik oldalon
enyhén lejtteti a síkság felé. Sohasem ír önkívületben s minket sem
ragad teljes költői eszeveszettségbe.

Plato a sarkalatos tényeket ölelte föl. Leborulhatott a földre s
elfödhette szemét, miközben azt imádta, amit nem lehet megszámlálni,
megmérni, megismerni, megnevezni, azt, amit minden részében lehet
állítani és tagadni, ami «entitás» és «nem-entitás». Ő ezt
superessentialisnak nevezte. Kész volt bebizonyítani, – mint
«Parmides»-ben látjuk, – hogy ez a Lény túlhaladja az emberi értelem
határait. Soha ember nem ismerte meg teljesebben a Kimondhatatlant. De
miután bemutatta hódolatát, mintegy az emberi faj nevében, a
Mérhetetlennek, kiegyenesedett és az emberi faj nevében kijelentette,
hogy a dolgok mégis megismerhetők. Vagyis elsőbben benső tisztelője volt
Ázsiának, a szeretet és hatalom oceánjának, mely fölötte van formának,
akaratnak, megismerésnek: mert az az Ugyanaz, a Jó; az Egy, s miután ez
a tisztelet és hódolat felfrissítette és megerősítette, visszatért benne
Európa ösztöne, kultúrája s fölkiáltott: «S a dolgok mégis
megismerhetők!» Megismerhetők, mert egyből eredve, egymásnak megfelelők.
Lajtorja van a dolgok közt, s az ég és föld, az anyag és értelem, a rész
és egész közt: s ez a fokozat a mi vezetőnk. Amint megvan a csillagoknak
a tudománya: az asztronómia, a mennyiségeké: a mathematika, a
minőségeké: a kémia, éppígy megvan a tudományoknak a tudománya is: a
dialektika, amely nem egyéb, mint az igazat és hamisat szétkülönböztető
értelem. Az azonosság és különbözőség megfigyelésén alapszik, mert hogy
ítélhessünk, a tárggyal egyesítenünk kell a reávonatkozó ismeretet is. A
tudományok – még a legmagasabbak is, mint a mathematika és astronómia –
olyanok, mint a vadász, aki minden kínálkozó zsákmányt megragad, még ha
nem is tud vele mit csinálni. A dialektikának pedig épp arra kell
megtanítani, mire használjuk az összes többi tudományt. «Olyan rangú,
hogy az értelmes ember egyetlen tudományba sem fog bele, önmagáért,
hanem csakis azzal a kilátással, hogy annak a révén előrehalad ebben a
tudományban is, mely valamennyit felöleli.»

«Az ember sajátsága és lényege, hogy az «egész»-et fogja föl, vagy azt,
amit az érzékletek eltérése mellett is észszerű egységben lehet
fölfogni.» «A lélek, amely nem fogta föl soha az igazságot, nem tud
emberi formába átmenni.» – Hirdetem az embernek az Értelmet. Hirdetem
annak a létnek jóságát, amely át van hatva a Lélektől, amely a
Természetet alkotta, azt az adományt, hogy meg tudja érteni a
Természetet, amelyet ő teremtett és teremt ma is. A Természet jó, de az
Ész még jobb, miképen a törvényhozó is fölötte áll a törvény
követőjének. Megörvendeztetlek titeket ember fiai: hogy az igazság
egészség is, hogy van reménységünk, hogy kikutathatjuk, mi is mindennek
az igazi valósága. Az ember nyomorúsága az, hogy el van előtte takarva a
lényeg látása, s hogy tele van hozzávetésekkel, de a legfőbb Jó valóság,
a legfőbb Szépség valóság és minden erény és boldogság a valóságnak
ettől a megismerésétől függ. Mert a bátorság sem egyéb, mint ismeret; s
a legszebb sors, amely osztályrészéül juthat az embernek, az, hogy
dæmona arra vezérelje, ami valóban az övé. S ez az igazság lényege, ha
megadjuk mindenkinek a magáét. S az erénynek ismeretére is csak úgy
lehet eljutni, ha közvetlenül szemléljük az isteni lényeget. Bátorság
tehát! Mert «az a meggyőződés, hogy keresnünk kell, amit nem tudunk,
hasonlíthatatlanul jobbakká, bátrabbakká, igyekvőbbekké tesz bennünket,
mintha lehetelennek tartjuk annak a fölfedezését, amit nem tudunk s
hiábavalónak is tartjuk keresését.» A valóság iránti szenvedélye
csorbíthatatlanul független helyzetet biztosít neki, midőn a filozófiát
csak annyiban értékeli, amennyiben az a való léttel való közlekedés
gyönyöréhez juttat.

Európa szellemével így eltelve mondta ki ezt a szót: «Kultúra.» Látta
Sparta intézményeit s páratlanul zseniális szemmel fölismerte a
neveléshez fűződő reménységet. Gyönyörét találta minden
tökéletesülésben, minden szép, hasznos és igaz átalakulásban, de
mindenekfölött a géniusz fényében és az értelmi tökéletességben. «Óh
Sokrates – mondja Glaukon – az élet teljességét, a bölccsel szólva, az
adja meg, hogy mentől több ilyen beszélgetést hallhassunk.» Mily nagyra
becsüli a tehetség tetteit, Perikles, Isokrates, Parmenides hatalmas
cselekedeteit! Mily nagyra, mindennél nagyobbra, becsüli magukat a
tehetségeket! Az egyes képességeket, kedves személyesítéssel, isteneknek
nevezte. Mily nagyra tartja a nevelésben a testnevelést; a geometriát, a
muzsikát, a csillagászatot, amelynek megnyugtató és gyógyító hatalmát
magasztalja. A «Timaios»-ban megmutatja a szemek legmagasabb
fölhasználását: «Állítjuk, hogy az Isten a látásképességét azért találta
ki és adta meg nekünk, hogy szemügyre vévén az értelem égi köreit, azok
szerint helyesen alkalmazzuk a magunk értelmét, amely a többiekhez, az
egyformákhoz mérten zavaros ugyan, mégis kapcsolatban van azok
körforgásával, s ha így – azonfelül, hogy természettől fogva megvan a
képességünk a helyes okoskodásra, – még jobban megtanultuk, utánozva az
istenség egyforma kifejléseit, kiigazíthatjuk tévelygéseinket és
hibáinkat». S a «Respublika»-ban: «E tudományok mindegyike révén egy
bizonyos lelki szervünk tisztul meg és kél új életre, amely egyébfajta
tanulmány révén eltompult és betemettetett; egy olyan szervünk, amely
jobban megérdemli, hogy megóvjuk, mint akár tízezer szem, mert csakis
ezzel az eggyel láthatjuk meg az igazságot.»

Azt mondta: «Kultúra», de ő volt az első, aki megalapozta, még pedig
úgy, hogy a legeslegelső helyet a Természet fölényének adta. Patriciusi
ízlésénél fogva nagyra tartotta a születésbeli különbségeket. A szervi
jelleg és adottság elméletén alapul a kaszt eredete. «Azoknak, akik
kormányzásra termettek, az alkotó istenség aranyat vegyített az
alkatukba: a katonáskodásra hívatottaknak ezüstöt; a gazdáknak és
kézműveseknek vasat és rezet.» A Kelet, minden korban, megmaradt ennél a
hiténél. A Korán kifejezetten ezt a kaszt-álláspontot vallja. «Az
emberekben megvan a maguk érce, akár csak az arany vagy ezüst. Azok,
akik a tudatlanság állapotában méltók voltak, méltók lesznek a hit
állapotában is, mihelyt azt befogadják.» Plato sem fejezi ki ezt
gyöngébben: «A dolgok öt rendjéből csak négyre lehet az emberek
egyetemességét megtanítani.» – A «Respubliká»-ban legfőképen az
ifjúságnak temperamentumaival foglalkozik.

A Természet nagy értékelésének szerencsésebb példája az a párbeszéd,
melyet nála Sokrates a fiatal Theagessel folytat, aki a mestertől
leckéket óhajt venni. Sokrates kijelenti, hogy bár némelyek bölcsekké
váltak annak a révén, hogy ő hozzá szegődtek, ő ezért nem érdemel
köszönetet, mert ők nem tőle, hanem egyszerűen azáltal öregbedtek
bölcseségben, hogy vele voltak, s azt állította, hogy ő nem is ismeri
ennek az útját és módját. «Sokaknak éppen nem kedvező s nem válhatik
javukra a velem való érintkezés, t. i. azoknak, akiknek a dæmonom
ellenáll; úgyhogy én nem is tudok velük élni. Sokakkal viszont nem
tiltja meg nekem a közlekedést, pedig ezek sem nyernek azzal, hogy
hozzám szegődtek. Lásd, óh Theages, ilyen a velem való társulás;
ennélfogva, ha az istenségnek tetszik, úgy lehet, nagy és gyors
előmenetelt fogsz tanusítani; de nem részesülsz ebben, ha neki nem
tetszik. Ítéld meg tehát magad, vajjon nem biztosabb-e számodra, ha
olyas valaki oktat, akinek hatalmában áll az emberekkel való jótevés,
mint ha én oktatlak, aki hol lehetek valaki üdvére, hol nem.» Mintha ezt
mondaná: «Nekem nincs rendszerem. Nem felelhetek érted. Az leszesz,
aminek lenned kell. Ha van köztünk szeretet, érintkezésünk végtelen
gyönyörűség és haszon lesz, de ha nincs, csak az időt fecsérled, engem
meg untatsz. Te engem bárgyúnak fogsz találni és híremet-bitorlónak. S
ez a titkos vonzás vagy taszítás egészen fölül van mindkettőnk akaratán.
Minden jó tulajdonom mágneses és én nem leckékkel nevelek, hanem azzal,
hogy a magam dolgát végzem.»

Azt mondta: «Kultúra», azt mondta: «Természet», s nem mulasztotta el
hozzátenni: «S ez az isteni is.» Mihelyt a lélekben gondolat ébred,
azonnal arra igyekszik, hogy erővé váljék s az eszközök egész seregét
szervezze magának. Plato, a határok kedvelője, szerette a határtalant
is, jól látta, mily kiterjedést és nemességet ad maga az igazság, maga a
jóság és iparkodott mintegy az emberi értelem nevében méltó hódolatát
bemutatni iránta, olyan hódolatát, amely egyaránt számol az azt elfogadó
végtelen lélekkel s az azt bemutató emberi értelemmel. Ezért ezt mondja:
«Tehetségeink a végtelen felé rohannak s onnan visszatérnek hozzánk.
Ennek a pályának csak kis részét tudjuk megjelölni, de itt olyan tény
jelentkezik, melyet nem lehet átugorni, s amely előtt szemet húnyni
öngyilkosság. Minden dolog közt fokozat van és bárhol kezdjük, fölfelé,
egyre fölfelé haladunk. Minden dolog jelképies; s amit eredménynek
nevezünk, az tulajdonképen kezdődés.»

Plato módszerének és teljességének kulcsa az ő kétszer metszett vonala.
Miután megvilágította a föltétlen jó és igaz viszonyát és az
intelligibilis világ formáit, így szól: «Vegyünk föl egy vonalat, amely
két egyenlőtlen részre van metszve. Messük megint ketté mind a két
részt, – amelyek egyike a látható, a másika az értelmileg fölfogható
világot képviselje, – s ez a két újabb metszet pedig egyrészt ennek a
világnak világos, másrészt sötét részét, – akkor a látható világ egyik
metszetében képeket kapunk, azaz árnyékokat és visszaverődéseket, a
másik metszetében ezeknek a képeknek tárgyait kapjuk, azaz a növényeket,
állatokat, a művészet és természet műveit. Azután osszuk meg az
értelmileg fölfogható világot hasonló módon, akkor az egyik metszetben
találjuk a véleményeket és föltevéseket, a másikban az igazságokat.»
Ennek a négy metszetnek felel meg a lélek négy művelete, – a föltevés, a
hit, az értelem, az ész. Amint minden tócsa visszatükrözi a nap képét,
úgy minden gondolat és tárgy a Felséges Isten képét és teremtményét
tükrözi vissza. A világegyetemet millió csatorna szeli át az ő működése
számára. Minden dolog folyton följebb emelkedik.

Minden gondolatát ez az emelkedés jellemzi. «Phaidros»-ában azt tanítja,
hogy a szépség minden dolog közt a legkedvesebb, mert vidámságot
ébreszt, s a vágy és bizalom magvát szórja világszerte, ahol csak
megjelen, pedig bizonyos fokban minden dologban megjelen: ámde van a
világon még valami más is, ami annyival szebb még a szépségnél is,
amennyivel szebb a szépség a kaosznál, t. i. a bölcseség, amelyet ugyan
még a mi oly csodás látószervünk sem tud elérni, amely azonban, ha
láthatnók, elragadtatásba ejtene tökéletes valódiságával.» Ugyanilyen
szempontból tárgyalja azt, mint a műalkotások kíválóságának forrását:
«Ha egy művész valamely műve alkotásánál, mindig csak azt tartja szem
előtt, ami örökké fennáll és az azonossal egyezik meg, és ilyen mintát
használva föl eszméjét és erejét ebben a műben fejezi ki, ebből
szükségszerűen következik, hogy alkotásának szépnek kell lennie. Ha
azonban csak azt nézi, ami született és meghal, azaz véges, az távol
marad a széptől.»

Így van ez többi műveivel is. A «Lakoma» ugyanebben a szellemben
tanítja, – amely most a világ minden költészetében s szónoklatában
otthonos, – hogy a szemek szerelme csak kezdő folyamat, mert bizonyos
távlatból nézve – csak jelképe a lélek szenvedélyes vágyódásának,
amellyel a szépség végtelen és még csak ezentúl fölfedezendő tengerét
keresi. Az istenségbe vetett ez a hit sohasem hagyja el a lelket, s
minden dogmájának korlátja. A test nem taníthat bölcsességre – csak az
Isten taníthat. Ugyanily szellemben hirdeti állandóan, hogy az erényt
nem lehet tanítani, mert az nem tudomány, hanem ihlet; hogy a legnagyobb
és legjobb dolgokat «mánia» hozza létre és isteni adomány juttatja
hozzánk.

Ez elvezet engem ahhoz a középponti alakhoz, akit Akadémiájában
szócsövéül használt minden megfontolandó gondolatának, s akinek
életrajzát úgy kidolgozta, hogy a történelem adatai egészen elmosódnak
Plato szelleme fényénél. Sokrates és Plato kettős csillag, akit még a
legerősebb lencséjű teleszkóp sem bírna szétválasztani. Sokrates
viszont, az ő rajza és géniusza szerint a legjobb példája a Plato
rendkívüli hatalmát kitevő szintézisnek.

Sokrates közönséges, de azért tisztes származású volt; élettörténete a
legmindennapibb. Olyan igénytelen volt a külseje, hogy állandóan tréfák
céltáblája volt, annyival inkább, mert jó kedélyű volt és kitűnően
értette a tréfát, úgyhogy szinte kihívta a csipkedő élceket, miket
bizonyára ő is busásan visszafizetett. A színészek kifigurázták a
színpadon; a gölöncsérek rápingálták csúf arcát a fazekaikra.

Hidegfejű legény volt; humora tökéletes vérmérséklettel párosult.
Bárkivel is állt szóba, úgy ismerte a maga emberét, hogy a vele
vitatkozót föltétlenül falnak állította és legyőzte. S ő szertelenül
szerette a vitatkozást. Az ifjúság nagyon kedvelte és sokszor meghívta
lakomára; s ő szívesen el is ment a beszélgetés kedvéért. De azután inni
is tudott, még pedig derekasan, mert a legerősebb koponya volt Athénben;
s miután asztal alá itta az egész kompániát, ment a maga útjára, –
mintha semmi sem történt volna, – hogy újra párbeszédbe kezdjen
valakivel, aki még józan. Szóval olyasvalaki volt, akit falusi
atyánkfiai «régi jó fajta» névvel illettek volna.

Egy csomó kispolgári hajlandóságot is látunk benne. Borzasztóan szerette
Athént; gyűlölte a fákat; önszántából sohasem akart a sáncokon túl
menni. Ismerte a város minden régi alakját; nagyra tartotta még a
fecsegőket és filisztereket is, s meg volt győződve arról, hogy Athénben
minden jobb egy kicsit, mintsem egyebütt. Olyan egyszerű volt
beszédjében és szokásaiban, mint egy quaker. Szerette az alantas
kifejezéseket; példálózott kakasokról s női jómadarakról, leveses tálról
és jávor-fakanálról, szolgákról és patkoló kovácsokról és kimondhatatlan
mesterségű emberekről, – különösen, ha finnyás személlyel beszélgetett.
Életbölcsesége a Franklinéra emlékeztet. Így annak, aki visszahőkölt
attól, hogy gyalogszerrel induljon Olympiába, bebizonyította, hogy az
nincs is messzebb, mint ha séta-útjait, miket naponta megtesz a város
kapuin belől, összeadja.

Derék öreg bácsi volt ő, nagy füleivel, roppant bőbeszédűségével. De
híre jár annak is, hogy a böotiai háborúban egy-két alkalommal olyan
elszántságot tanusított, hogy ezzel fedezte a csapatja visszavonulását.
Azt is mesélik, hogy egyszer, amikor történetesen beült a városi
tanácsba, a bolondosság leple alatt olyan bátran szállt szembe a nép
szavával, hogy majdnem rajtavesztett. Nagyon szegény volt, de olyan
edzett, mint egy katona. Meg tudott élni egy marék olajbogyóból s
rendesen a szó szoros értelmében kenyéren és vízen tengődött, ha csak
barátai nem hívták vendégségbe. Mindennapi szükségleteire rendkívül
kevés kellett neki, s bizony senkifia nem tudna úgy élni, amint ő élt.
Alsóruhát nem hordott; felső ruhája ugyanaz volt télen-nyáron; mezítláb
járt. Azt mesélik még róla, hogy, mivel nagy gyönyörűsége telt a
legelőkelőbb és legműveltebb ifjakkal való társalgásban, olykor
visszatért régi mesterségéhez és szobrokat faragott, – jókat, rosszakat
– s azokat árulta.

Akármit mondjanak, bizonyos, hogy fő-főszenvedélye ez a vitatkozás volt,
s színlelt semmit-nem-tudása alatt Athén legravaszabb szónokait és
filozófusait is – lettek légyen bennszülöttek, vagy Kis-Ázsiából vagy a
szigetekről bevándorlottak, – megtámadja és legyűri. Senki sem állhat
annak ellent, hogy szóba ne álljon vele, olyan becsületes és igazán
érdekes ember. Szívesen engedte, hogy megcáfolják, ha nem volt igaza, de
éppoly szívesen cáfolt meg másokat, akik téves dolgokat állítottak.
Mindkét esetben megőrizte jókedvét, mert úgy tartotta, hogy nem érheti
az embert nagyobb baj, mintha valaki hamis fogalmakat alkot magának a
helyesről és helytelenről. Irgalmatlan vitatkozó, aki azt állítja, hogy
semmit sem tud, holott hódító értelme határait senki sem érte el soha.
Kedélyét lehetetlen volt megzavarni; rettenetes logikájában is mindig
kényelmes és játszi maradt; olyan «gondatlan» és «tudatlan», hogy a
legvigyázóbbat is lefegyverezte, és a legmulatságosabb módon rántotta
bele borzasztó kétségbe, kaoszba. Ő ellenben mindig tudja a kivezető
utat; tudja, de nem akarja elárulni. Nincs menekvés! Dilemmáival rémes
választások közé hajtotta őket és a nagy tekintélyű Hippiasokat és
Gorgiasokat úgy dobálja ide-oda, akárcsak a fiúcska a labdáját. Zsarnoki
realista volt! Meno életében már legalább ezerszer értekezett számos
közönség előtt az erényről, s úgy érezte, hogy nagyon jól. Ámde ebben a
pillanatban mégsem tudja megmondani, mi is az – úgy megbénította
Sokrates, ez a rezgő-hal az ő villanyosságával.

Erről a keményfejű humoristáról, akinek különös ötletei, furcsaságai és
bonhomiája mulattatta a fiatal patriciusokat, mialatt jó mondásai és
szójátékai mindennap szájról-szájra jártak, utóbb az derült ki, hogy
becsületessége éppoly legyőzhetetlen, mint logikája és hogy ő vagy
mániákus, vagy legalább is, ilyennek álarca alatt, rajongó a vallásos
nézeteiben. Amidőn azzal vádolták a törvény előtt, hogy fölforgatta a
nép hitét, ő a lélek halhatatlanságát, s a jövendőbeli jutalmat és
büntetést erősítgeti s minthogy megtagadta tanai visszavonását, fogságba
vetették és halálra ítélték. Sokrates bevonult a börtönbe, s mindjárt
megszüntette a hely minden szégyenletességét, mert nem lehetett börtön
az, amíg ő benne volt. Kriton megvesztegette a porkolábot, de Sokrates
nem akart árulás útján kiszabadulni. «Bármily kellemetlenségek
származnak is belőle, semmit se tartsunk nagyobbra, mint az igazságot.
Én ennek a hangját mint síp és dob szavát hallom, s ettől siketté válok
mindazzal szemben, amit mondasz.» Fogságának és ott folytatott
beszélgetéseinek, s a bürök-pohár kiürítésének története a világhistória
legbecsesebb lapjai.

Az a ritka összetalálkozás, mely szerint egy ilyen csúf testben egyesült
a bohóc a vértanuval, a merész utcai és piaci vitatkozó a történelem
eleddig ismert legédesebb szentjével, nagy erővel ragadta meg Platónak
az ellentétek iránt oly fogékony lelkét és Sokrates alakja szükségkép a
szín homlokterébe került, mert ő volt a legalkalmasabb szócsöve
mindazoknak a szellemi kincseknek, miket Plato közölni akart. Ritka
szerencse volt, hogy ennek a népből való Aesopusnak, s az ünnepélyes
tudású tudósnak össze kellett találkozniok, s hogy kölcsönös tehetségeik
révén egymást halhatatlanokká tették. Sokrates jellemének rendkívüli
szintézise fölülmulta Plato értelmi szintézisét. Ilyen eszközökkel Plato
közvetlenül és irigység nélkül föl tudta használni Sokrates
szellemességét és súlyát, s ezért kétségtelenül sokkal tartozik neki,
viszont azonban Sokrates e tulajdonságai is sokat nyertek Plato
tökéletes művészi beállításában.

Meg kell még jegyeznem, hogy Plato gyöngéi is ebből a tulajdonságából
erednek. Célja az volt, hogy az értelemre hasson, ezért kifejezésmódja
irodalmi. Amikor egekbe emelkedik, a mélységbe száll, az állam
törvényeit, a szerelem szenvedélyét, a bűn okozta lelkifurdalást, az
elszálló lélek reménységét fejtegeti: mindenkor irodalmi. Érdemét
egyedül az kisebbítheti, hogy írásai – kétségkívül annak következtében,
hogy bennük az értelem az uralkodó vonás – nem hatnak azzal az eleven
erővel, mint a próféták kiáltásai és az írástudatlan arab és zsidó
szónokok beszédei.

Lehet, hogy ez a bírálat ellentmondást kelt, de annyi bizonyos, hogy
ezzel a dolgok természetében rejlő tényt érintettük: a tölgyfa nem
narancsfa. A cukor tulajdonságát csak a cukor őrzi meg, a sóét a só.

Másodszor: Platónak nincs rendszere. Legbensőbb hívei és tanítványai is
hiába védik ez ellen a kifogás ellen. Ő a világegyetem elméletére
törekedett, de elmélete se nem teljes, se nem magátólértetődő. Egyik
ember azt hiszi, ezzel vagy azzal ezt meg azt értette, de a másik mást
ért alatta. Az egyik helyen állít valamit, de a másikon éppen az
ellenkezőjét. Terheli őt az a mulasztás, hogy nem csinálta meg az
átmenetet az eszmékből a testre. Íme a világ: egészséges, mint egy dió,
tökéletes, a kaosznak legkisebb teret sem enged, nincs benne sehol
szakadék, vég, nincs sehol jele az elhamarkodásnak, toldás-foldásnak,
vagy gondolat-megmásolásnak; pedig a világ elmélete csupa rongy és
toldás-foldás.

Azonban még a leghosszabb hullám is hamarosan belevész a tengerbe. Plato
szerette volna megteremteni a platonizmust, a világnak megismerésen
alapuló szabatos kifejezését. Ez nem kevesebbet jelentett volna, mint a
Plato lelkén átment világot. Minden atomjának platói jelleget kellett
kapnia, minden azelőtt ismert atomot, kapcsolatot, tulajdonságot itt
újra kell megismernünk; újra rájok találunk, de rendezve. Azonban ez nem
Természet, hanem Művészet. S éreztetni akarja velünk: bár Nagy Sándor
katonáival és lovaival végigszáguldotta ennek a földkerekségnek sok
országát, ámde ezek az országok és azok a dolgok, mikből az országok
alkotvák: alkotó elemeik, maga a bolygónk és az ember törvényei átmentek
ebbe az emberbe, mint a táplálék átmegy a testen, s már nem is táplálék,
hanem testté vált, úgyhogy ez a mammuth-falat Plato lett. Az egész
világra rásütötte a tulajdonjoga védőjegyét. Ez az individualizmus
nagyravágyása. De a falat mégis túlságosnak bizonyult. A «boa
constrictor»-ban hiába van meg a jóakarat, hogy megfalja, mert
vállalkozása dugába dől. Kísérlete közben elbukik, s harapás közben
megfullad; a világ, amelybe beleharapott, a harapót önnönfogain ragadja
meg szorosan. Ő ebbe belepusztul, míg a meg nem hódított Természet
tovább él és elfelejti őt. Ez vár mindenkire, s Plato is így járt. Az
örök Természettel szembehelyezve Plato is merő filozófiai
kísérletezésnek tűnik föl. Egyik lapon ezt állítja, a másikon azt. A
legélesebb eszű germán bölcselő, Plato legkedvesebb tanítványa, sem
tudja soha megmondani, mi is hát a platonizmus. Valóban csodálatos
szövegeket idézhetünk minden nagy problémája mellett és ellen egyaránt.

Kénytelenek vagyunk ezeket a dolgokat kimondani, ha fontolóra vesszük
Plato vagy bármely más filozófus abbeli kísérletét, hogy rendelkezzék a
Természettel, holott az nem akarja, hogy vele rendelkezzenek. Eleddig
nem volt még olyan erős lángelme, amelynek csak valamelyes részt
sikerült volna a Létet megmagyarázni. A titok mindig megfejtetlenül
marad. De talán méltánytalan, ha ezt az ambiciót Platónak felrójuk.
Távol legyen tőlem, mintha az ő tiszteletreméltó nevét elhamarkodott
ítélettel akarnám sérteni. Az emberek, értelmük arányában, elismerték
transzcendens igényeit. Az ő megismerésére az vezet, ha
összehasonlítjuk, de nem a Természettel, hanem más emberekkel. Hány
század tünt tova és ő még mindig megközelíthetetlen marad. Hogy az
emberi ész olyan hatalmas alkotásait megismerjük, aminő a karnak-i
templom vagy a középkor székesegyházai vagy az etrusk maradványok, –
ehhez az emberi tehetség teljes terjedelme szükséges. Azt hiszem, akkor
látunk a legigazabban, ha a tisztelet szemüvegén nézzük. Ha elmélyedünk
a tanulmányába: műve, értelme elmélyül, érdeme fokozódik. Ha azt
mondjuk, milyen szép mesegyűjtemény van itt; ha stílusát vagy józan
eszét, arithmetikáját magasztaljuk, úgy beszélünk, mint az iskolásfiúk,
s félek, hogy a dialektikán gyakorolt türelmetlen kritikánkat is ez a
vád érheti. A bírálat türelmetlensége hasonlít annak az embernek a
türelmetlenségéhez, akinek sietős a dolga és még mérföldeket hall
emlegetni; s mégis legjobb, hogy a mérföldben hétszázhatvan yardnak kell
meglenni. A nagyszemű Plato a fényt és árnyat életünk géniuszához
arányosította.




III.  PLATO: ÚJABB ADALÉKOK.[16]

A modern tudomány nagyfokú általánosításaival megtanította a
pszichológust arra, hogy az egyének hibáiért kárpótlást találjon a
fajban, amelynek növekedését és emelkedését rajzolja, s azzal az
egyszerű eszközzel, hogy megvilágítja a hatalmas hátteret, az öröm és
reménység érzetét ébreszti föl.

Az emberi lét háttere az óriásgyík és a növény. Művészete, tudománya,
agyának könnyű alkotása: dícsőnek látszik az ökör, krokodilus és hal
agyának távlatából szemlélve. A Természet a hátamögött lévő geológiai
éjszaka láttára, mikor öt vagy hat ezredév alatt öt-hat olyan embert
termelt, mint Homerost, Phidiast, Menut, Colombust, nyílván meg van
elégedve ezzel az eredménnyel. Ezek a példányok bizonyítják a fa erejét.
Szemmellátható fejlődés volt ez a trilobitától és saurustól s jó alapja
a további haladásnak. A Természetnek, ennek a művésznek, olcsó az Idő és
Tér s érzéketlenül hallgatja panaszainkat, hogy olyan hosszadalmas
előkészületeket tesz. Nyugodtan várta a paleontológiai korszakok
lefolyását, míg ütött az ember eljövetelének órája. Azután még sok
korszaknak kell elmúlnia, míg megsejtik a föld mozgását; további sok
időnek, míg az ösztönök és művelhető tehetségek térképét is meg lehet
rajzolni. De úgy a fajok, mint az egyes ember egymásra következése
végzetszerű és szép és Plato oly szerencsés volt, hogy az emberiség
történetében korszakot jelöl.

Plato dicsőségét nem egy szillogizmus teszi ki, vagy a sokratesi
okoskodás valamely mesterműve vagy valamely tétel, például a lélek
halhatatlansága. Ő sokkal több, mint szaktudós, vagy nevelő, vagy
mathematikus, vagy valamely külön küldetés prófétája. Ő az ész
kíváltságát képviseli, nevezetesen azt az erőt, hogy minden tényt rendre
egymásra következő álláspontról vizsgál s így minden tényből a fejlődés
és terjeszkedés csíráját fejti ki. Ez a terjeszkedés a gondolkozás
lényeges eleme. Természettudós sohasem segítene hozzá, bármily
fölfedezést tesz is a világegyetemben; szegény szürke ember ő, ha
lajstromba veszi az Orion különválasztott ködfoltjait, vagy ha egy
acre-föld szögeit méri föl. De a Plato Respublikája az ilyen
terjeszkedések révén szinte követeli, s így megelőzi Laplace
csillagászatát. A terjeszkedések szervesek. Az értelem nem teremti azt,
amit fölfog, ahogy a szem nem teremti a rózsát. Amikor Plato érdeméül
tudjuk be, hogy előre hirdette, ezzel csak azt mondjuk, hogy ő
tökéletesebb ember volt, aki az érzékek, az ész és értelem egész
skáláját tudta a Természetre alkalmazni. Ez a terjeszkedés abban áll,
hogy a lelki látás továbbmegy és folytatódik a természetes
látóhatárunkon túl is és ez a második látás fölfedezi a Törvény
mindenfelé kiszökő hosszú irányvonalait. Ő mindenütt olyan ösvényen áll,
amelynek nincs vége, hanem továbbvezet a világegyetem körül. Ennélfogva
minden szava a Természet kifejezője lesz. Bármit vizsgál, abból második,
harmadik s további értelmet fejt ki. Ennek példái: az a fölfogása, hogy
a dolgok az ellentétükből állnak elő: a halál az életből, az élet a
halálból; az a törvény, hogy a természetben a bomlás megújhodás s a
rothadás és a kolera csak új termelés jelzői; az, ahogyan meglátja a
nagyban a kicsinyt s a kicsinyben a nagyot; az, ahogyan tanulmányozza az
államot a polgárban s a polgárt az államban; az, hogy kétségben hagyott
afelől, vajjon a Respublika-ja az egyéni lélek nevelésének
allegóriája-e; gyönyörű meghatározásai az eszmékről, az időről, az
alakról, a vonalról, s amelyeket néha föltételesen formuláz meg, mint az
erény, bátorság, igazság, mértékletesség definicióit; előszeretete a
példálózó mese iránt, s maguk ezek a mesék: Trophonios barlangja, Gyges
gyűrűje, a taligás és a két lova; az arany-, ezüst-, réz- és
vas-temperamentum; Theut és Thamus; a Hades és a Fátum istennőinek
látomása, – mindezek a mesék, amelyek úgy belevésődtek az emberi
emlékezetbe, mint az állatkörök jegyei; az ő naphoz hasonlatos neve és
jóságos lelke; az asszimilációról, az emlékezésről, ráeszmélésről szóló
elmélete; az, hogy világosan látta a visszatérés, illetve visszahatás
törvényeit, amelyek biztosítják a példát szolgáltató igazságot mindenütt
a világegyetemben, aminek bizonysága minden sora, de különösen az a
tétele, hogy «amit Istentől kaptunk, az visszatér tőlünk az Istenhez» és
Sokratesnek az a hite, hogy törvényeink itt lent testvérei a felettünk
lévő törvényeknek.

Még megragadóbb példái ennek: erkölcsi következtetései. Plato
hangsúlyozza a tudomány és erény egybeesését, mert a bűn sohasem
ismerheti meg önmagát és az erényt, ellenben az erény ismeri úgy
önmagát, mint a bűnt. A szem azt tanusította, hogy az igazságosság a
legjobb addig, amíg előnyös. Plato azonban azt hangoztatja, hogy az
egyáltalában, feltétlenül, előnyös; hogy ez az előny csakugyan benne
rejlik az igazságban, ha az igaz el is rejti az ő igazát istenek és
emberek előtt; hogy jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint elkövetni;
hogy a bűnösnek magának kellene követelnie a büntetést; hogy a hazugság
kártékonyabb az emberölésnél; hogy a tudatlanság vagy önkéntelen
hazugság ártalmasabb következésekkel jár, mint a vétlen emberölés; hogy
a lélek akarata ellenére fosztódik meg a helyes véleményektől és hogy
senkisem vétkezik szántszándékkal; hogy a Természet rendje: a lélekről a
test felé haladni és hogy – ámbár az egészséges test nem tudja
egészségessé tenni a beteg lelket, – az egészséges és jóságos lélek
ereje a lehető legjobb hatással lehet a testre. A magasabb értelműnek
jogai vannak a tudatlan fölött, különösen abban az irányban, hogy
tanítsa. Annak, aki elvesztette másokkal való összhangját, az a
legigazibb büntetése, ha ebbe az összhangba játszatjuk; a jó, aki
visszavonul a kormányzástól, fizessen azzal bírságot, hogy nálánál
rosszabbak vigyék fölötte a kormányt; hogy hívei ne törődjenek arannyal,
ezüsttel, hanem tanulják meg, hogy lelkükben van arany és ezüst,
amelyért az emberek szívesen adnak meg mindent, amire szükségük van. Ez
a «második látása» a nyitja annak is, miért fektetett olyan súlyt a
geométriára is. Látta, hogy a földgömb nem törvényszerűbb és
szabatosabb, mint az érzékfölötti világ; hogy ott égi geométria
uralkodik, amint itt lent a vonalak és szögek logikája; hogy a világot
áthatja a mathematika; hogy az oxygén, a nitrogén és a mész vegyi
arányai állandóak; ugyanannyi a víz, a pala, a magnézia; s ugyanilyen
állandók az erkölcsi elemek.

Ez a legrégibb Goethe, aki gyűlölte a firnájszt és hamisságot, nagy
gyönyört talált abban, hogy a reális lényeget leleplezze az esetleges
jelenségek fenekén; hogy kapcsolatot, folytonosságot, képletességet
találjon mindenütt; gyűlölte az elszigeteltséget és mint a gazdagság
istene jelent meg a kóbor, szegény ördögök kunyhóinál, s erő és tehetség
fakadt a keze nyomában, bármihez nyúlt. Az ethikai tudomány még új és
üres volt, amidőn Plato ezt írhatta: «Mindazok közt a fejtegetések közt,
amelyek korunkra maradtak, nem találkozik egyetlen sem, amely az
igazságtalanságot egyéb tekintetből kárhoztatta volna, s az igazságot
más szempontból magasztalta volna, mint a cselekvésből eredő hírnév,
dicsőség és előnyök szempontjából, ellenben abból a szempontból, hogy mi
ezeknek a tulajdonságoknak önmagukban való jelentőségük, milyen erőt
képviselnek birtokosuk lelkében, – akár isten, ember elől el is
rejtetten – ezt még senki elég mélyen nem nyomozta, sem költészetben,
sem tudományos iratban; s különösen nem járt a végére annak, hogy az
igazságtalanság a lélek legnagyobb baja s ez az igazságosság a legfőbb
java.»

Meghatározásai az eszmékről, pl., hogy mi az egyszerű, az állandó,
egyforma, önmagában létező, – örökre megkülönböztetvén őket az értelmi
fogalmaktól, – korszakot alkotók. Arra született, hogy a lélek önmagából
kifejlődő hatalmát vizsgálja, amely új célok végnélkül való nemzője;
olyan erő, amely egyaránt kulcsa a dolgok középpontiságának és
szétesésének, elenyészésének. Plato annyira koncentrált lélek, hogy el
lehet minden dogmája nélkül is. A tudás és eszmék ténye a halhatatlanság
tényét födi föl neki, s a ráemlékezés tanát, mint a legvalószínűbb
részletes magyarázatát mutatja be. Nevezzük ezt regényesnek, nem tesz
semmit: a kapcsolat tudásunk és a lét mélye közt reális marad és Plato
magyarázata mit sem veszít nagyszerűségéből.

A spekulatív bölcsészet minden jelentős pontját meghatározta. Megírta
magának az észnek egész skáláját, úgy hogy tábláján mindenek arányosak.
Fáradság nélkül rárótta a múltat s oly bátran belebocsátkozott a
részletekbe, amilyen bátorságot tapasztalt a Természetben. Azt
mondhatnók: elődei megrajzolták egy majorság, egy kerület, sziget
térképét az értelem földrajzában, de Plato volt az első, aki az egész
földkerekséget megrajzolta. Ő megtelepíti és megszelidíti a lelket a
Természetben: az ember a mikrokozmus. A látható ég körei az értelmes
léleknek ugyanannyi körét jelentik. Nincs részecske, amely ne lenne
törvényszerű s nincs semmi esetleges az emberi ész működésében. Még a
dolgok nevei is végzetesek, a dolgok természetéből következők. A
Pantheon minden istene a nevével mély értelmet jelent. Az istenek az
eszmék. Pan a beszéd, vagy nyilvánulás, Saturnus a szemlélődés, Zeus az
uralkodó lélek, Mars a szenvedély, Vénus az arányosság, Kalliope a világ
lelke, Aglája az értelmi felvilágosodás.

Ezek a gondolatok ugyan gyakorta meg-megvillantak kegyes és költői
lelkekben, de ez a burokban született s mindent tudó görög föld-mérő
parancsszóval áll elő, sorakoztatja őket rangfokozatuk szerint, – mint a
szentség Euklidese – s összeházasítja a Természet két felét. Jobban
látta mint bárki más az erkölcsi érzés értelmi értékeit. A maga
eszményképét vázolja, ha a Timaiosban olyan isten képét festi, aki a
rendetlenségből a rendbe vezérli a dolgokat. Oly pontosan a középpontban
gerjesztett tüzet, hogy az egész gömböt megvilágítva látjuk, s meg
tudjuk különböztetni a sarkokat, az egyenlítőt, a szélességi köröket,
minden ívet és csomópontot: s olyan átlagosított és összehangolt
elméletet alakított ki, hogy azt mondhatnók: a Korok fuvalma járta át
ezt a rithmikus alkotást, s hogy az egész nem lehet csupán egy rövid
életű írónak rövid s rögtönzött irka-firkája. Innen van, hogy bizonyos
jellegzetes csoportja a gondolkozóknak, t. i. azok, akik szeretnek
minden igazságnak szellemi, azaz értelmi- és erkölcsi kifejezést adni,
megmutatván túlsóbb, felsőbb, de azért jogos céljukat: azt a nevet
viselik, hogy «platonisták». Így például platonista: Michelangelo is, a
szonettjeiben. Shakespeare is platonista, ha azt írja: «A Természetet
semmiféle eszközzel nem lehet megjavítani, de a Természet maga teremti
ennek az eszközeit» vagy:

  «… Ki elbukott urát
  Követni tudja hű ragaszkodással,
  Meggyőzte azt, aki urát legyőzte,
  És nevet vív ki a történelemben.[17]

Hamlet tiszta platonista és Shakespearet csupán tulajdon géniusza óvja
meg attól, hogy ne soroztassék be Plato iskolájába, mint ennek
legkitünőbb tanítványa.

Swedenborg is, a házas szerelemről írt prózai költeményében,
elejétől-végig platonista.

Finomsága szerettette meg őt a gondolkozó emberekkel. Morálja, erkölcsi
céljai tették annyira népszerűvé. Ő azt mondta: «Az Értelem a Menny és
Föld Királya»; azonban ő nála az értelem mindig erkölcsös. Írásai a
költészet örökifjúságával is ékeskednek. Okfejtéseit, legalább is igen
nagy részben, szonettekbe is lehetett volna foglalni; és soha költészet
nem szárnyalt magasabbra, mint az ő «Timaios»-a és «Phaidros»-a. Mint a
poéta, ő is csak szemlélődő ember. Nem tett úgy mint Pythagoras; nem
törte magát rendszerrel. «Respublika»-ja minden festményét mythikusan
kell értékelni, amelynek csak az a célja, hogy – néha rikító színekkel –
kihozza az eszméit. Rendszert, intézményt nem lehet a szemfényvesztés
veszélye nélkül alapítani.

Magas terve volt, hogy nagyságuk jutalmául a legkiválóbbakat föltétlen
kiváltságban kívánta részesíteni, amelyet különösen azzal tett
nyomatékossá, hogy a nőközösséget hirdette. Kettős mentesség legyen a
köztörvények alól; először is azok, akik érdemetlenekké tették magukat a
védelemre: legyenek törvényen kívül állók és másodszor, akik
természettől és érdemeiknél fogva fölülemelkedtek a jutalmazáson:
legyenek mentesek az állami kötelmektől s legyenek törvényen fölül
állók. Önmagukra bízzuk őket s hadd tegyenek velünk, amit akarnak.
Senkinek se jusson eszébe Michel Angelo és Sokrates szabálytalanságait
holmi falusi mértékkel latolgatni.

A «Respublika» nyolcadik könyvében egy kis mathematikai port hint
szemünkbe. Kedvetlenül tapasztalom, hogy annyi nemes fensőbbség után a
kormányzóknak megengedi a hazugságot. Plato az alacsonyabb rendűekkel
szemben egy kicsit olyaténkép játssza a gondviselést, ahogy ezt az
emberek kutyájukkal, macskájukkal szemben szokták maguknak megengedni.




IV.  SWEDENBORG; VAGY: A MISZTIKUS.

Azok a kiváló férfiak, akik egyszermind a legkedvesebbek embertársaik
előtt, nem abból az osztályból kerülnek ki, akiket a közgazdaságtan
termelőknek nevez: semmi sincs a kezükben, nem foglalkoztak
gabonatermeléssel, nem sütöttek kenyeret, nem gyarmatosítottak, nem
találtak föl szövőszéket. Ez a városépítő, piacjáró emberi faj magánál
magasabbra tartja és jobban szereti a poéták osztályát, akik értelmi
királyságuk révén az ő gondolataikat és képzeletüket olyan eszmékkel és
festményekkel táplálják, amelyek kiemelik az embert a búza és pénz
világából s kárpótolják a napi megrövidülésekért, a munka és
kereskedelem silányságáért. Azután megvan a maga értéke a filozófusnak
is, aki azzal hízeleg a dolgozó ember értelmének, hogy azt finomságokra
irányozza, amelyek új tehetségekre tanítják. Mások ám építsenek
városokat; az ő hivatása az, hogy megértse őket s áhitatos tisztelettel
töltse el őket. Van azonban még egy osztály, amely ismét más regiókba
vezet, az erkölcs vagy akarat világába. A szellem e területének
sajátsága az az igény, amellyel föllép. Ahová csak behatol a jogérzet,
minden egyéb dolgon uralkodóvá válik. Más dolgokat én alakítok át
költészetté, de az erkölcsi érzés engem alakít át azzá.

Nem egyszer gondoltam el, hogy igen nagy szolgálatot tenne az
irodalomtörténet-írásunknak, aki megvonná a rokoni párhuzamot
Shakespeare és Swedenborg között. Az emberi szellem örökös zavarban
leledzik, amidőn értelmet s egyben szentséget követel, s egyaránt
türelmetlen, ha az egyiket a másik nélkül kell látnia. Az összeegyeztető
eleddig még nem jelent meg. Ha belefáradtunk a szentekbe, Shakespeare a
menedék-városunk. De ösztöneink mindjárt arra tanítanak, hogy a Lényeg
problémájának kell minden mást megelőznie, – annak a kérdése: «honnan»,
«miért», «mi» és «hová». S ezek megoldását adja az élet, ne a könyv. A
dráma, vagy egyéb költemény megközelítő vagy közvetett válasz; de Mózes,
Menu, Jézus egyenesen nekivágtak a problémának. Az erkölcsi érzés
légköre a nagyságnak olyan régiója, amely minden anyagi nagyságot
játékká fokoz le, ellenben minden, eszes szegény ördögnek is megnyitja a
világegyetem kapuit. De különösen mohó sietséggel terjeszti ki uralmát
az emberre. A Korán így szól: «Az Isten úgymond: Azt hiszed, hogy az
eget és földet és mindent, ami közöttük van, tréfából teremtettük, s
hogy nektek nem kell visszatérnetek mi hozzánk?» Az akarat birodalma ez
és minthogy a személyiség magvát, az akaratot befolyásolja, mintha az
egész világegyetemet egy személlyé változtatná:

  «Lények világa szót neked fogad,
  Nemcsak tied mind, mind Te vagy magad».[18]

A Szent minden embernek parancsol. A Korán megkülönbözteti azokat, akik
természettől fogva jók, s akiknek jósága befolyással van másokra, s azt
mondja, hogy ez az osztály a Teremtés célja: a többiek csak annyiban
bocsáttatnak be a Lét ünnepségére, amennyiben azok nyomdokait követik. S
a perzsa költő így ujjong egy ilyen lélek felé: «Járulj bátran a Lét
lakomájához; Te hivatalos vagy, a többieket csak Veled bocsátják be.[19]

Ennek a kasztnak kiváltsága, hogy hozzáfér a Természet titkaihoz és
alkatához, még pedig a tapasztalatot fölülmúló, magasabb módon.
Közszólásmód szerint: amit egyik ember tapasztalásból tanul meg, azt a
rendkívül éleselméjű ember tapasztalat híján is megsejti, kitalálja. Az
arabok szerint egyszer Abul Khain, a misztikus és Abu Ali Seena, a
filozófus tanácskoztak egymással, s amikor elváltak, a filozófus így
szólt: «Mindazt, amit ő lát, én tudom»; a misztikus pedig ezt mondta:
«Amit ő tud, én látom.» Ha ennek az intuiciának okát kérdjük, a választ
abban a sajátságban találjuk meg, amelyet Plato «visszaemlékezés»-nek
nevez és mely benne van a brahmánok lélekvándorlási tanában. Minthogy a
lélek gyakran született újra, vagyis, mint a hinduk mondják: «ezer
születés által járta be a Lét ösvényeit», s látta úgy az itt levő, mint
az égben és föld alatt dolgokat, mindenből meríti ismereteit; nem csoda
tehát, ha bármely dologra vissza tud emlékezni, amit felőle azelőtt
tudott. «Minthogy a Természetben minden összefügg és rokon, s a lélek
már előbbről ismert mindent, nincs akadálya annak, hogy bárki, aki
emlékezetébe csak egy dolgot idézett föl, vagy közszólás szerint egy
dolgot tanult meg, magától föl ne fedezze minden egykori tudását és rá
ne jöjjön minden egyébre, csak ha elég bátor és bele nem fárad a
kutatásaiba. Mert a vizsgálódás és tanulás mind csak visszaemlékezés.»
Hát még ha a kutató szent és isteni lélek! Minthogy az ember lelke az
őseredeti lélekkel rokon, amely által minden dolog létezik, könnyen
folyik bele minden dologba és minden dolog ő belé folyik, s egyesülnek s
ő rokonérzéssel hozzáfér alkatukhoz és törvényeikhez.

Ez az ösvény nehéz, titokzatos és teli van rémekkel. A régiek
extázisnak, vagy önkívületnek nevezték, amikor az ember szinte kiszáll a
testéből, hogy gondolkozzék. Minden vallástörténetben megtaláljuk a
szentek elragadtatásának nyomait; – boldogság ez, de az öröm egyetlen
jele nélkül; komoly, magános, sőt szomorú boldogság. Plotinus így hívta:
«a magánosnak a magánoshoz való menekülése». Μυεσις, szem-behúnyás, s
innen ered a «mysztikus» szó. Önkénytelenül eszünkbe jut Sokrates,
Plotinus, Porphyrus, Böhme, Bunyan, Fox, Pascal, Guion, Swedenborg
trance-sze. De éppoly önkénytelenül emlékszünk arra is, hogy ez betegség
társaságában lép föl. Ez a boldogság félelem képében köszönt be s
megrázza az illető lelkét. «Túlfeszíti agyaglakát», s őrjöngővé teszi az
embert, vagy félszegségekre vezet, mik megrontják az ítéletét. A
vallásos ihlet legfőbb példáiba belevegyült valami beteges, bár az elme
ereje kétségtelenül öregbedett. Vajjon a legfőbb jó szükségképpen együtt
jár-e olyan tulajdonságokkal, amelyek ellensúlyozzák és elveszik a
hitelét?

  «Valóban elveszi,
  Ha legmagasb pontjára hág, erőnk,
  S tökélyeink javát és jellegét.»[20]

Azt mondjuk-e, hogy a takarékos szülőanya pontosan kilatolja és kiméri a
földet és tüzet, amely az ember alkotására szükséges, de nem akar egy
unciát sem ráadni, jóllehet egész nemzetek mennének is tönkre vezér
hiányában? Azért az isten választott embereinek is őrültségekkel és
kínjukkal kell megfizetniök tudományukért. Ha tiszta szenet,
kurbunkulust vagy gyémántot kívánsz, hogy az agyad átlátszó legyen,
törzsednek és szerveidnek annál vaskosabbaknak kell lenniök; porcellán
helyett csak fazekas agyagja, sara.

Az újkorban az ilyen befelé fordított léleknek legfeltünőbb példája
Swedenborg Emánuel, aki 1688-ban, Stockholmban született. Ez az ember,
akit kortársai holdsugár-balzsammal telt látnoknak tartottak,
kétségkívül csak olyan reális életet élt, mint bármely más emberfia, s
most, amidőn az a sok királyi és hercegi Fridrik, Krisztierna és
Braunschweig már mind feledségbe merült, ő ezrek és ezrek lelkében kezd
gyökeret verni. Amint ez a nagy emberekkel megesni szokott, ő is,
sokféle képességei összegével mintha több ember összetétele volna, –
mint ama bizonyos gyümölcsök, mik a kertben négy vagy öt egyes virág
egyesüléséből érlelődnek. Kerete nagyobbszabású s ezért a nagyobb méret
előnyeit élvezi. Amint könnyebb a nagy szféra visszaverődését nagyobb
gömbön meglátni – bár bizonyos repedések vagy foltok zavarják is –
semmint egy vízcsöppön, úgy a nagyobb kaliberű emberek, mint Pascal vagy
Newton, bár némi vegyületével a különösségnek, vagy eszelősségnek, több
segítségünkre vannak, mint a jól egyensúlyozott, de középszerű elmék.

Ifjúsága és nevelése nem lehetett rendkívüliségek híjával. Az ilyen
gyermek nem fütyürészhet, nem táncolgathat, hanem bányákban, hegyekben
bujkál, elmélyed vegytanba, optikába, élettanba, mathematikába,
csillagászatba, hogy sokféle tehetségű agyának megfelelő képeket
találjon. Tudós volt már gyermekkorában. Upsalában tanult. Huszonnyolc
éves korában XII. Károly a bányafőhatóság ülnökévé tette. 1716-ban négy
évre elhagyta hazáját s egyetemeket járt Angliában, Hollandiában,
Francia- és Németországban. 1718-ban, Fredericshall ostrománál nevezetes
mérnöki tettet vitt véghez, amidőn két gályát, öt kisebb hajót és egy
naszádot mintegy tizennégy angol mérföldre vontatott szárazföldön a
király szolgálatára. 1721-ben beutazta Európát, hogy bánya- és
kohóműveket tanulmányozzon. 1716-ban kiadta «Dædalus Hyperboreus»-át, s
ettől kezdve harminc éven át tudományos munkák írásával és kiadásával
foglalkozott. Ugyanilyen erővel mélyedt el a theológiába. 1743-ban,
negyvennégy éves korában kezdődött el ú. n. illuminációja. Minden
metallurgiája és hajóvontatása belemerült ebbe az elragadtatásba. Már
nem adott ki több tudományos könyvet, visszavonult gyakorlati
tevékenységétől is s életét ezentúl vaskos theológiai könyvek írására
szentelte, amelyeket vagy a maga, vagy a braunschweigi vagy más hercegek
költségére Drezdában, Lipcsében, Londonban, Amsterdamban adott ki. Utóbb
ülnöki tisztéről is lemondott, de a fizetését élete végéig meghagyták
neki. Hivatala benső ismeretségbe hozta XII. Károly királlyal, aki nagy
tiszteletben tartotta és sokszor kikérte a tanácsait. A király utódja
éppúgy megbecsülte. Az 1751-iki országgyűlésen – mondja Hopken gróf – a
legalaposabb pénzügyi tervezet az ő tollából eredt. Svédországban
nyilván megkülönböztetett becsülésben részesült. Ritka tudománya és
gyakorlati ügyessége, s az a híre, hogy «második látása» van, rendkívüli
vallásos ismeretei és képességei királynékat, nemeseket, papokat,
hajótulajdonosokat, nagy tömegeket vonzottak a kikötőkbe, miket számos
utazása közben érintenie kellett. A papság ugyan némi akadályokat is
gördített vallásos művei behozatala és terjesztése ellen, azonban –
úgylátszik – a hatalmasok az ő pártjára keltek. Sohasem házasodott meg.
Viselkedése nagyon szerény és előkelő volt. Szokásai egyszerűek;
kenyéren, tejen, növényi koszton élt; nagy kert közepén álló házikóban
lakott. Többször látogatott el Angliába, bár ott a tudósok és kiváló
emberek nyilván nem sokat törődtek vele. Londonban, 1772-ben, március
29-én nyolcvanötödik évében halt meg, agyszélhűdés következtében.
Londoni időzése alatt csöndes, papos embernek írják le, aki szerette a
theát, kávét és gyermekeket. Ha bársony díszruháját öltötte föl, kardját
is felkötötte, s ha kisétált, aranygombos botot hordott. Közkeletű
arcképe régi módi hosszú kabátban, parókával ábrázolja; tekintete
azonban tétova, vagy a levegőégbe révedező.

A géniusz, – amelynek az lesz a hivatása, hogy kora tudományát egy
fokkal finomabb tudománnyal itassa át, hogy keresztülhatoljon a Tér és
Idő korlátain, hogy benyomuljon a homályos szellemvilágba és új vallás
alapítását kisérelje meg – tudományos működését kőfejtőkben, kohókban,
olvasztó-kemencék és tégelyek mellett, hajóépítő műhelyekben s boncoló
termekben kezdte el. Talán nincs ember, aki alkalmas bírálója lehetne
ilyen sokfajta munkái érdemének. Úgy látszik, a XIX. század nem egy
tudományát megelőzte. A csillagászatban megelőzte a hetedik bolygó
fölfedezését, – sajnos, nem egyszersmind a nyolcadikét is, – megelőzte a
modern csillagászoknak azt a fölfogását, hogy a Föld a Napból ered; a
magnetizmusban későbbi tudósok néhány fontos kísérletét és
következtetését; a vegytanban az atomelméletet; az anatómiában
Schlichting, Monro és Wilson fölfedezéseit; ő fejtette ki először a tüdő
szerepét. Kitünő angol kiadója nagylelkűen elmellőzi Swedenborg
felfedezéseinek hangsúlyozását, mert ő sokkal nagyobb volt, semhogy
sokat gondolt volna az eredetiségével.

Olyan roppant szellem, hogy messze túlhaladja korát (amely nem is érti
meg), s távolra kell tőle állnunk, hogy jól szemügyre vehessük. Meggyőző
példája, – amint az Aristoteles, Bacon, Selden, Humboldt is, – hogy az
emberi lélek a Természet mily hatalmas tudására, illetve szinte
mindenütt-jellemvalóságra tehet szert. Pompás bölcselkedése a
Természetről, tudományról, amelyet mintegy magas toronyból végez, –
anélkül, hogy valaha szem elől tévesztené a dolgok sorát és szövedékét,
– javarészt megvalósítja «Principia» c. művében foglalt tulajdon
festményét az ember eredeti, ép teljességéről. Különleges felfedezései
érdemét messze túlhaladja fő-főérdeme: az ő magával való egyenlősége. A
vízcsöppben is megvan a tenger sajátossága, de azért a vízcsöpp nem
mutathat be vihart. Meg van a hangversenynek, meg az egyes fuvolának a
szépsége, s megvan egy hadseregnek, s meg egy hősnek a maga ereje. És
Swedenborgban a modern könyvek ismerői leginkább a hatalmas tömeg
érdemét fogják csodálni. Egyike az irodalom csodaóriásainak,
mastodonainak, s nem mérhető össze közönséges tudósok egész
testületeivel sem. Hatalmas megjelenése ugyancsak zavarba hozná az
egyetem taláros professzorait.

Mai könyveink hamisak: töredékességüknél fogva. Tételeik csak _bon
mot_-k, s nem természetes fejtegetés részei; gyerekes kifejezései a
Természetben való gyönyörködésnek; bizonyos furcsaságok és érdekességek
gyűjteményei, amelyek nincsenek összhangban a Természettel, hanem
készakarva úgy tesznek, ahogy az ezermesterek: elrejtik bűvészetük
eszközeit. Ellenben Swedenborg rendszeres tudós, s minden mondatában a
Természetre van tekintettel. Minden eszközét, módszerét elénk tárja.
Képességei csillagászati pontossággal működnek s csodálatos írásai
mentesek minden hivalkodástól és önteltségtől.

Swedenborg nagy eszmék légkörébe született bele. Bajos megmondani, mi
volt a sajátja; azonban életét a világegyetem legnemesebb festményei
tették méltóságosabbá. Az az erővel teljes aristotelesi módszer, az ő
kiterjedésével és szabatosságával, – amelynek geniális sugárzása
szégyenbe hozza a mi meddő, egyvonalú logikánkat; amely egész
sorozatokkal, fokozatokkal, okokkal és okozatokkal dolgozik s megtanít
arra, mint kell megkülönböztetni erőt és anyagot, lényeget és
esetlegest, s amely műszavaival és meghatározásaival a Természet magasba
vezető útjait nyitotta meg: – nagyra nevelte az athléta-filozófusok
faját. Harwey kimutatta a vér keringését, Gilbert azt, hogy a Föld
mágnes, Descartes – a Gilbert mágnese alapján – az ő örvényével,
csigavonalával és sarkításával egész Európát betöltötte az örvénylő
mozgás, mint a Természet titka vezéreszméjével. Newton éppen abban az
évben, amikor Swedenborg született, tette közzé «Principia» c. művét, s
állította föl a nehézkedés egyetemes törvényét. Malpighi – Hippokrates,
Leukippos és Lucretius magas elméletei alapján – hangsúlyozta azt a
tantételt, hogy a Természet parányokban működik – _tota in minimis
existit natura_. Vetélytárs nélkül álló boncolók, mint Swammerdam,
Leuvenhoek, Winslow, Eustachius, Heister, Vesalius, Boerhave az emberi
nagy összehasonlító anatómiában már mi fölfedezni valót sem hagytak meg
a boncoló kés vagy mikroskóp számára; Linné, – kortársa, – kedves
tudományában azt erősítgeti, hogy a «Természet mindig egyforma»; s
utoljára Leibnitz és Wolf Keresztély a módszer nemességét, az alapelvek
legszélesebbkörű alkalmazását mutatták ki a kozmológiában, míg Locke és
Grotius levonták belőle az erkölcsi következtetéseket. Maradt-e még
valami egyéb a legnagyobb kaliberű lángelme számára, mint hogy átmenve
ezeken a területeken, igazoljon, egyesítsen? Könnyű ezekben a
szellemekben Swedenborg tanulmányai és problémái ihlető forrásait
megtalálni. Ő képes volt szolgálatába hajtani és megeleveníteni a
gondolatok e hatalmas tömegeit. De éppen ezeknek a lángelméknek közeli
rokonsága, akiknek egyikétől-másikától vezéreszméit származtatta,
Swedenborgban újabb példáját szolgáltatja annak, hogy mily bajos még a
legtermékenyebb géniusznak is eredetiséget, elsőszülöttséget tanusítani
a Természet törvényeinek kikutatásában és hirdetésében.

Kedvenc szempontjait a Formák, a Sorok és Fokok, a Befolyás és
Vonatkozás tanának nevezte el. Érdemes a saját könyveiben tanulmányozni,
mint állította föl tételeit. Nem mindenki tudja őket olvasni, de aki
tudja, az busás jutalmat nyer. Ezt mutatják például theológiai munkái.
Iratai elégséges könyvtára lehetnének egy remete- s athlétaszellemű
tudósnak. Az Állatország Gazdasága emelkedett szelleménél fogva
valóságos hódolat az emberi nemnek. Nem hiába tanulmányozta a köveket és
fémeket. Sokoldalú és szolid tudása stílusát ragyogóvá teszi; csak úgy
fénylenek benne a gondolat nyílhegyei s hasonlít azokra a téli
reggelekre, amikor a levegő kristályoktól ragyog. Tárgyai nagysága adja
meg a nagyságot stílusának is. Alkalmas volt a kozmológiára, mert
veleszületett az «azonosság» fölfogása, amely a puszta nagyságot nem
tekinti döntőnek. A mágnesvas atomjában is meglátta azt a tulajdonságot,
amely a Nap és a bolygók spirális mozgását létrehozza.

Eszméi, amik közt élt ezek: a természettörvények egyetemes érvénye;
Plato tana a fokokról; minden dolog egymásba változása vagy
visszaváltozása, s minden résznek összeillősége, egymásnak
megfelelősége; az az elmés titok, hogy a kicsi magyarázza a nagyot, s a
nagy a kicsit; az ember középpontisága a Természetben s minden dolgok
kapcsolata; az a meglátás, hogy az emberi test szorosan egyetemes,
vagyis olyan eszköz, amelynek révén a lélek táplálja az összes anyagot,
s viszont ő is onnan veszi táplálékát. Ennélfogva, szöges ellentétben a
szkeptikusokkal, úgy tartotta, hogy «mentől bölcsebb az ember, annál
inkább imádója lesz az istenségnek». Szóval: az identitás bölcsészetének
volt a híve, de azt nem vallotta olyan tétlen meddőségben, mint a
berlini vagy bostoni álmodozók,[21] hanem évek hosszú során próbálta ki
a legkeményebb wiking bátorságával, akit csak zord svéd hazája valaha
csatába küldött.

Ez az elmélet a legrégibb bölcselőktől ered, de talán épp a
legújabbaktól származtatja legkitünőbb magyarázatát. Ez pedig a
következő: a Természet folytonosan megismétli eljárásait, de mindig
egymásra következő, újabb szinteken. A régi mondás szerint «a Természet
mindig hasonló önmagához». A növényben a szem, vagy rügy levéllé nyílik,
majd egy másik levéllé, azzal a képességgel, hogy gyökérré, szárrá,
szirommá, fedőlevéllé, kehellyé, maggá válhasson. A növény egész
művészete abban áll, hogy végnélkül ismétli a levelet, s a hőség, fény,
nedvesség, táplálék kisebb-nagyobb foka határozza meg, milyen alakot fog
ölteni. Az állatvilágban a Természet alkot egy gerincet, vagy egy
gerinccsigolyát és még továbbra is csigolyát használ föl, bizonyos
korlátolt átváltozó képességgel, – tehát csigolyát a világ végeig. Egy
költői lelkű anatomus napjainkban azt tanítja, hogy a kígyó, amely
vízszintes vonal és az ember, aki függőleges vonal, derékszöget
alkotnak, s hogy ebben a misztikus quadransban minden élőlény
elhelyezhető; s azt veszi föl, hogy a hajszál-féreg, az araszoló-féreg
vagy a kígyó a gerinc előképe vagy típusa. Az oszlop tetejére a
Természet egy másik gerincet állít, amely ott megkettőzi vagy gömbbé
görbíti magát, mint a féreg és a koponyát képezi, majd meg végtagokat
bocsát ki: a kezek most a felső állkapocs, a lábak az alsó állkapocs, a
kéz- és lábujjak a felső- és alsófogsor. Ez az új gerinc magas célokra
van hivatva. Íme, új ember emelkedett az előbbi vállain. Majdnem
eldobhatná a törzsét, s egyedül élhetne, mint a platói eszme a
«Timaios»-ban. Benne, magasabb szinten ismétlődik mind az, ami a
törzsben megvolt. A Természet újra fölmondja a leckéjét, de magasabb
színvonalon. A lélek finomabb test s a táplálkozás, emésztés, fölszívás,
kiválasztás, nemzés funkcióit új és légies elemben végzi. Itt, az
agyvelőben a táplálkozás minden folyamata ismétlődik a tapasztalat
megszerzése, áthasonítása, megemésztése által. Ugyanitt folyton megújul
a nemzés misztériuma. Az agyban is vannak hím- és nőstény tehetségek:
itt is van házasság, amelyből gyümölcs terem. S ennek a fölfelé
fokozódásnak nincs határa; sorozat sorozatra következik. Ha valami a
rendeltetés végére ér, belekapcsolódik, átmegy a következőbe és minden
sorban szabatosan ismétlődik az előző szerv és folyamat. Megvan a
képességünk, hogy a végtelen felé emelkedjünk. Egyáltalában nem
szeretjük a véges dolgokat, s a Természetben nincs is vég, mert minden
ami végére ért a rendeltetésének, fölemelkedik a következőbe s a dolgok
lajtorjája dæmoni és égi természetekbe csúcsosodik. A teremtő erő, mint
valami zeneköltő, fáradhatatlanul egyszerű melódiát vagy tételt ismétel,
most magas, most mély hangon, majd magánszólamban, majd kórusban,
tízezerszer visszhangozva, míg eget és földet betölt az ének.

A nehézkedés törvénye, amint azt Newton kifejtette, derék dolog, de még
nagyobb dolog, ha fölfedezzük, hogy a kémia csak a tömegek törvényének a
parányokra való kiterjesztése s hogy az atom-elmélet a vegyi
működésekről is kimutatja, hogy azok is mechanikaiak. A metafizika is a
nehézkedés egy faját mutatja, amely t. i. a lelki jelenségekben működik,
s a francia statisztikusok rémes táblázatai még a látszólag teljesen
szeszélyes és önkényes dolgokat is pontos számbeli viszonylatokra
vezetik vissza. Ha húsz, vagy harmincezer közül akad egy ember, aki
cipőt rág vagy elveszi az öreganyját, akkor minden újabb húsz- vagy
harmincezer ember közt fog egy-egy ember találkozni, aki cipőt rág vagy
elveszi az öreganyját. Amit mi nehézkedésnek nevezünk és határtörvénynek
képzelünk, az csak egy ága egy még hatalmasabb folyamnak, amelyre még
nincs nevünk. A csillagászat is nagy dolog, de bele kell hatolnia az
életbe, hogy egészen érvényre jusson; nem szabad csupán az égitestek és
égiterek közt maradnia. A vérsejt éppúgy kering saját tengelye körül az
ember ereiben, mint a bolygó az égen s az értelem körei rokonok és
kapcsolatosak az égi körökkel. Minden természettörvény ugyanilyen
egyetemes; a táplálkozás, alvás, téli álom, forgás, nemzés, átalakulás,
örvénylő mozgás éppúgy tapasztalható a tojásban, mint a bolygókban. A
Természetnek e nagy ritmusai és visszatérései – ezek a kedves, jóismerős
okok, amelyek minduntalan meghökkentenek, olyan váratlan álarc alól
előtünve, hogy idegeneknek tartottuk vagy isteni alak hasonlatosságát
öltve föl – gyönyörködtették Swedenborg látnoki szemét. S vezérnek kell
őt elismernünk abban a forradalomban, amely vezéreszmét vitt a
tudományba; a kísérletek céltalan fölhalmozódásának irányt, alakot és
lüktető szívet adott.

Nem kis sajnálattal közlöm, hogy nyomtatott művei több mint ötven vastag
nyolcadrét kötetet tesznek ki, ennek több mint fele tudományos munka; s
úgylátszik a stockholmi királyi könyvtárban még egy sereg kiadatlan
írása hever. Tudományos munkáit kitünő angol kiadásban most tették
közzé.

Swedenborg tudós műveit az 1734 és 1744 közti évtizedben nyomatta ki.
Kora elhanyagolta őket, s most, hogy letelt a száz évük, méltó
tanítványra találtak Londonban Wilkinson, bölcsészeti íróban, akinek
megértő és elképzelő erejét csakis a lord Bacon-éhoz lehet hasonlítani.
Ő napvilágra hozta mestere eltemetett műveit, s rendkívüli előnyükre az
elfeledett latin nyelvről átültette angolra, hogy világhódító és
világbejáró nyelvünkön világkörüli útjukra bocsássa őket. És
Swedenborgnak ez a megdöbbentő visszatérése száz év múlva tanítványa
képében: az ő történetének nem kevéssé jelentős ténye. A munkát, mint
mondják anyagilag és irodalmi munkásságával is Clissold úr támogatta.
Így hát beteljesedett a költői igazságszolgáltatás. A csodálatos
bevezető értekezések, amelyekkel Wilkinson úr a köteteket gazdagította,
messze kiemelkednek a korbeli angol filozófiából s oly átfogóak, hogy
számomra igazán nem marad mondanivaló.

«Az Állatok Birodalma» rendkívül érdemes munka. A legmagasabb célt tűzte
ki maga elé, hogy t. i. újból összehozza a tudományt és a lelket, amely
soká szét volt válva. Egy anatómus beszámolója az emberi testről, a
költészet legfenköltebb stílusában tartva. Páratlanul fényesen dolgozza
föl ezt a rendesen olyan száraz, sőt elijesztő tárgyat. Ő a Természetet
végtelen csigavonal körül forgónak látta, «soha ki nem száradó
kerekekkel és soha nem csikorgó tengelyekkel» s néha megkísértette, hogy
«fölfedezze azokat a titkos zugokat, ahol a Természet műhelye mélyében a
tűz mellett ül», míg festménye tetszetőssé válik azzal a hűséges
hasonlatossággal, amelyet gyakorlati anatómiai alapja ad meg neki.
Nevezetes, hogy ez a magasztos géniusz határozottan az elemző módszert
fogadja el, szemben az összetévővel, s olyan könyvben, amelynek lelke
magasan szárnyaló költői szintézis, arra igyekszik, hogy a rideg
tapasztalat adataira szorítkozzék.

Ha valaki, úgy ő ismeri a Természet folyását és tudta, mily bölcs volt
Amasis egykori válasza, amikor azt mondták neki, igya ki a tengert:
«Szívesen, ha megállítod a folyók beletorkolását». Kevesen tudtak olyan
sokat a Természetről és finom módszereiről s kevesen fejezték ki olyan
finoman eljárásait. Úgy tartotta, hogy a Természet ugyanolyan igényt
támaszt hiszékenységükkel szemben, akár a csodák. «Megjegyezte, hogy a
Természet úgy jár el első alapelveitől annak sok, sok folyományáig, hogy
nincs egyetlen stádium, melyen át ne haladt volna, mintha útja
végigvezetne mindeneken át». «S gyakorta, ha a látható jelenségen
felülemelkedik, vagyis önmagába húzódik vissza, hirtelen eltűnik; senki
sem tudja, hová lett: úgyhogy a tudományt kell vezérünkül szólítanunk,
hogy nyomdokait követhessük».

A végső ok és cél világánál folytatott kutatás csodásan megeleveníti,
szinte megszemélyesíti az egész írást. Ez a könyv kedvenc tételeit
hirdeti; íme pl. a Hippokrates régi tana, hogy az agyvelő mirigy, a
Leukipposé, hogy az atomot a tömeg révén lehet megismerni, vagy – Plato
szerint – a makrokozmust a mikrokozmus által, vagy amit Lucretius verse
fejez ki:

  … a csont apró, pici csontból,
  Úgy a húsos belrész is több apró, pici húsból
  Származik; aztán szinte hasonló módon a vér is
  Több egymásba folyó vércseppből vészi eredtét;
  Így lehet állni elő az arany morzsákból aranynak,
  És sok porszemnek kész földdé nőni magát ki,
  Szikrából tűznek, cseppekből víznek eredni.»[22]

– és amit Malpighi ebben a mondásban fejezett ki: «A Természet egészen
benne van a legkisebbekben.» – «A szerves testeknek állandó törvénye,
hogy a nagy, összetett és látható formák kisebb, egyszerűbb és
végeredményben láthatatlan formákból erednek és azok révén léteznek,
amelyek hasonlóan működnek, mint a nagyobbak, csak tökéletesebben és
egyetemesebben, s a legkisebbek már olyan tökéletesen és egyetemesen,
hogy az egész mindenségöket képviselő eszmét is magukban foglalják.»
Minden szerv egysége megannyi kis szerv, amely egynemű összetételével; a
nyelv egységét apró nyelvek teszik; a gyomorét apró gyomrok; a szívét
apró szívek. Ez a termékeny eszme megadja minden titok kulcsát. Ami igen
kicsi volt a szemnek, úgy hogy nem tudta fölfedni, azt összetételéből
betűzték ki; viszont, ami túlnagy volt, azt részeiből olvasták ki. Ezt a
gondolatot a végtelenségig lehet alkalmazni. «Az éhség nagyon sok apró
éhség összetétele, vagy vérveszteség az egész test erecskéiből.» Ez
kulcsa theológiájának is. «Az ember valami igen kicsi ég, aki megfelel a
szellemvilágnak és az égnek. Minden egyes eszméje, érzelme, sőt
érzelmének minden legkisebb része is az ő képmása. A lelket egyetlen
gondolatából meg lehet ismerni. Az isten pedig a nagy ember.»

Természettudományi kutatásainak ez a merészsége és átfogósága a formák
elméletét is megkövetelte. «A formák a legalacsonyabbról rendre
emelkednek a legmagasabbig. A legalacsonyabb forma szögletes, azaz földi
és testi. A következő magasabb forma a kör, amelyet végtelen szögnek is
hívnak, mert a kör kerülete végtelen szög. A feljebb következő forma a
csavarvonal, a köralakok forrása és mértéke: átmérői nem egyenes
vonalak, hanem különféle görbék, melyek középpontja gömbfelület. Ezért
is nevezik végtelen köralaknak. Fölötte következik a végtelenül forgó
vagy égi forma, s legfelül a végtelen égi vagy szellemi.»

Csoda-e, hogy az ilyen bátor lángelme megteszi az utolsó lépést is, azaz
megkísérli, nem bírja-e elérni a tudományok tudományát s megfejteni a
világ értelmét? Az Állatok Birodalma egy nevezetes jegyzetében érinti
ezt a témát:

«A reprezentációról és a korrespondenciáról szóló elméletünkben
tárgyalni fogjuk úgy a jelképies, mint a tipikus hasonlóságot és azokat
a csudálatos dolgokat, amelyek nemcsak az élő testben fordulnak elő,
hanem az egész természetben és amelyek annyira megfelelnek a legfelső és
szellemi dolgoknak, hogy az ember hajlandó volna megesküdni, hogy a
fizikai világ merőben jelképe a szellemi világnak, olyannyira, hogy
mikor valamely természeti igazságot fizikai és szabatos szavakkal
akarunk kifejezni, s ezeket a szavakat egyszerűen csak a megfelelő
szellemi kifejezésekre fordítjuk át, már ezen a réven is szellemi
igazságot, vagy theológiai dogmát fejezünk ki, a fizikai igazság vagy
törvény helyett, jóllehet senki sem jövendölhette meg, hogy ilyesmi
létrejöhet egyszerű betűszerinti áttétel révén, mert az egyik törvény
különvéve a másiktól, úgylátszik, mintha semmi vonatkozásban nem volna a
másikkal. Utóbb szolgálni fogok az ilyen megfelelőség és kapcsolat egy
csomó példájával, s szójegyzéket is adok, amely a szellemi dolgok
kifejezéseit tartalmazza, nemkülönben azoknak a fizikai dolgoknak
kifejezéseit is, amelyek helyettesítőiül használjuk őket. Az élő test
ezzel a szimbolizmussal van tele, tetőtől-talpig.»

Az ily határozottan felállított tény benne van minden költészetben,
mesében, a jelképek használatában, a nyelv alkatában. Plato is tudott
róla; ezt nyilvánvalóvá teszi az ő kétszer metszett vonala, a Respublika
hatodik könyvében. Lord Bacon úgy találta, hogy az Igazság és a
Természet csak úgy különböznek egymástól, mint a pecsétnyomó és
lenyomata, s például fel is hozott egy pár fizikai tételt, erkölcsi vagy
politikai áttételével együtt. Ez a törvény megvan Böhme és minden egyéb
misztikus sötét, talányos írásaiban. A költők, amennyiben költők,
fölhasználják, de csak úgy ismerik, mint ahogyan a mágnest évszázadokig
ismerték, t. i. mint játékot. Swedenborg volt az első, aki azt a tényt
külön s tudományosan megállapította, mert folyton előtte lebegett. Benne
rejlett – mint már fentebb kifejtettük – az azonosság és ismétlődés
tanában, mert a szellemi sorok pontosan megegyeznek a fizikai jelenségek
soraival. Mély belátás kell ahhoz, hogy a dolgokat rendekbe s
sorozatokba sorolja, vagyis inkább az a helyes álláspont, hogy a szem
sarkai szükségképpen, kell, hogy összeessenek a világ tengelyével. A
Föld öt vagy hat évezreden át táplálta már az emberiséget, amelynek volt
tudománya, vallása, filozófiája; s még sem látta meg, mily kölcsönös
megfelelőség és kapcsolat van minden rész jelentésében. S mindezétig
nincs irodalmi mű, amelyben a dolgok jelképessége tudományosan volna
kifejtve. Az ember azt hitte volna, hogy mihelyt az embereknek első
sejtelmük támadt afelől, hogy minden érzékelhető tárgy – állat, szikla,
folyó, levegő, sőt Idő és Tér is, – nem önmagukért, végeredményében nem
anyagi cél kedvéért van, hanem csak festő-nyelvként, hogy más történetet
ecseteljen a lényekről és kötelességekről: mindjárt félreteszik vala
minden egyéb tudományukat, mivelhogy az ilyen sokat igérő tudomány
szükségkép fölszí minden képességet. Azt hitte volna, hogy minden ember
megkérdez minden tárgyat: mi az értelmük? Miért tart engem fogva a
látóhatár örömömmel, bánatommal, ebben a középpontban? Miért hallom
számtalan különböző hangból ugyanazt az értelmet s olvasom a soha
teljesen ki nem fejezett tényt végtelen képes beszédben? S bár lehet,
hogy ezeket a dolgokat nem lehet az értelemmel fölérni, vagy hogy sok
évszázadnak kell azon dolgozni, amíg ilyen ritka dús szellem előáll,
afelől még sincs kétség, hogy nincs üstökös, szirtréteg, fosszilis lény,
hal, négylábú, pók vagy gomba, amely ne érdekelne több tudóst és
osztályozót, mint a dolgok formájának végcélja és jelentősége.

Swedenborg azonban nem elégedett meg a közönséges világi élettel.
Ötvennégy éves korában megszállták ezek az eszmék és mély lelkén erőt
vett az a veszedelmes vélemény, – amely nagyon is gyakori a vallások
történetében, – hogy ő abnormális ember, akinek megadatott az
angyalokkal és szellemekkel való közlekedés kíváltsága és ez az
elragadtatás egyenesen hozzákapcsolódott ehhez a hivatásához, amellyel
az érzékelhető világ erkölcsi jelentőségét akarta megvilágítani. A
természeti rendnek helyes és épp oly átfogó, mint aprólékos fölfogásához
párosította az erkölcsi világ törvényeinek fölfogását a legtágabb
társadalmi szempontokból, azonban bármit látott, azt a természetében
rejlő kissé túlzó alakító hajlamánál fogva nem elvontan látta, hanem
képekben, hallotta párbeszédekben, beleformálta eseményekbe. Mikor a
törvényt a legegészségesebben akarta kifejezni, akkor is kénytelen volt
parabolába öltöztetni.

A modern pszichologiában nincs párja ennek a megzavart egyensúlynak. A
lélek főerői továbbra is egészségesen működnek, s az olyan olvasó, aki
kellőleg tud számolni az író sajátosságaival, tanulságot meríthet
írásaiból, sőt sokkal megragadóbb bizonyságát találja ott a Swedenborg
hirdette magasztos törvényeknek, mint aminőt bármely egyensúlyozott
együgyűség létre tudna hozni. Megpróbálja, hogy némileg számot adjon új
állapotának természetéről, s azt állítja, hogy «az ő jelenlétét a
szellemi világban bizonyos lelki elkülönülés kíséri, de csak, ami az
értelmét illeti, mert ez nem vonatkozik akaratára». Azt állítja továbbá,
hogy: «ő belső látással sokkal világosabban látja a másvilág dolgait,
mintsem ennek a világnak a dolgait».

Miután megérlelődött benne a hit, hogy az Ó- és Új-Testámentom bizonyos
könyvei merő pontos allegóriák és angyali s ihletett nyelven íródtak,
hátralevő éveit arra szentelte, hogy a betűszerinti értelmükből kifejtse
egyetemes értelmüket. Kölcsönvette Platótól azt az elmés mesét, hogy
volt «egy ősrégi nép, és emberiség, amely sokkal jobb volt nálunknál és
közelebb lakott az istenekhez», és hozzátette, hogy ez az emberiség
jelképes jelleget tulajdonított a Földnek, mert ha földi tárgyakat
látott, egyáltalában nem gondolt velök, hanem csak azon gondolkozott,
hogy mit jelentenek. Ezentúl csak a dolgok és gondolatok
korrespondenciájával, egymásnak megfelelőségével foglalkozott. «Maga a
szervi alak a beléírt célnak hasonlata.» Az ember, – általában úgy mint
részleteiben, – szerveződött igazságosság, vagy igazságtalanság, önzés
vagy hálásság. S ennek az összhangnak okáról «Arcana» c. művében ezt
mondja: «Annak az oka, hogy minden égi és földi dolog, egészében és
részleteiben mindig jelképes, nem egyéb, minthogy az Isten égi befolyása
révén létezik.» Ha ennek a megfelelőségnek tervét arányosan végigvezeti,
a világ hőskölteményét írta volna meg, amelyben a történelem s minden
tudomány lényeges szerepet játszott volna, de ezt a tervet megszűkítette
és meghiusította vizsgálódásának kizárólagos theológiai iránya.
Természetfölfogása nem emberi és egyetemes, hanem misztikus és héber
fölfogás. Minden természeti tárgyat theológiai ismerethez kapcsol: a ló
neki hússá vált értelem, a fa a felfogóképesség, a hold a hit; a macska
ezt, a struccmadár azt, az articsóka amazt jelenti, s minden jelképet
nagyon erőltetetten hozzáfűz valami egyházi értelemhez. A csíkszerű
Proteust nem lehet egykönnyen megfogni. A természetben minden egyéni
jelkép számtalan szerepet játszik, amint viszont az anyag minden egyes
részecskéje minden rendszerben kering. A dolgok középponti azonossága
minden jelképet alkalmassá tesz arra, hogy rendre kifejezze a reális
dolgok minden tulajdonságát és árnyalatát. Az égi vizek transmissiójában
minden tömlő alkalmas vízömlesztő. A Természet mihamar bosszút áll a
rideg pedanteriáért, amellyel hullámait fékezni akarják. Ő bizony nem
betűrágó. Minden dolgát geniálisan kell fölfogni és ugyancsak össze kell
szednünk minden lelki erőnket, hogy rájöjjünk a helyes értelmére.

Theológiai hajlama tehát végzetesen leszállította természetmagyarázata
színvonalát s a jelképek szótárát még csak ezentúl fogják megírni. De ez
a magyarázó, akire az emberiségnek még várnia kell, nem talál majd hozzá
hasonló előzőt, aki annyira megközelítette volna az igazi problémát.

Swedenborg a könyvei címlapján így szokta magát titulálni: «Az Úr Jézus
Krisztus szolgája». S valóban szellemi erejénél fogva ő az utolsó
egyházatya, s nem igen akadhat követője. Nem csoda, hogy ethikai
bölcseségének mélysége befolyásos tanítóvá tette. A száraz
kathekizmusokba hervadt hagyományos egyházakba ismét a Természet üde
levegőjét bocsátotta be, s a hivő, aki szavak és szövegek pitvarábál lép
ki, ámulattal látja, hogy ő vallása teljességének részese. Az ő hite
gondolkozik helyette és egyetemesen alkalmazható mindenre. Bármerre
forgatja, alkalmas az élet minden részére, megmagyaráz és fölmagasztosít
minden körülményt. Olyan vallás helyett, amely őt világéletében csak
háromszor, négyszer keresi föl – hivatalból, – t. i., amikor születik,
megházasodik, megbetegszik, meghal, egyébbként pedig nem törődik vele, –
íme egy olyan tanítás, amely minden napjának, napja minden órájának hű
kísérője, még álmában is. Kísérője gondolkozásának, s megmutatja, neki,
mily messzire nyúl a múltba eszméinek törzsfája; kísérője a
társadalomban, föltárván neki, mily vegyrokonság vonzza hasonló
embertársaihoz s taszítja ellenfeleitől; s kísérője a Természet
világában, amidőn megismerteti dolgainak eredetével, értelmével hasznos
és kártékony természetével. Végül megnyitja előtte a jövendő világot,
amidőn jelzi neki, hogy ott is ugyanezek a törvények folytatódnak.
Tanítványai csakugyan azt állítják, hogy értelmük megizmosodott a
Swedenborg tanulmánya révén.

Theológiai írásai ugyancsak kemény diók a kritikának. Érdemüket el kell
ismerni, de viszont súlyos levonásokkal. Roppant és sívár
szétszóródottsága olyan, mint a puszta sivatag s ellentmondásai mintha
merő önkívület félrebeszéléséből erednének. Sokszor fölösen terjengősen
magyarázgat. Túlozza az emberi tudatlanság érzetét. Az emberek igen
hamar hajlanak az ilyenfajta igazságok befogadására. Mindazonáltal
bővelkedik pozitív tételekben is: olyan dolgok bő erét fedezte föl,
amelyeket tudnunk mindennél fontosabb. Eszméinek házai lényeges
hasonlóságok, amint a ház viszont hasonlít az építőjére. Ő a dolgokat
törvényeikben, működésük hasonlóságában látta s nem az alkatukban. Az ő
igazságának kiderítésében mindig ugyanazt a módszert és rendet követte,
t. i., hogy szellemével mindig belülről hatol kifelé. Micsoda komoly
súlyosság! Szeme nem kalandoz szerteszét, a hiúság nem szédíti, ügyet
sem vet önmagára, a szokásos irodalmi hiúságra! Elméleti, spekulatív
ember, de akit a világ leggyakorlatibb emberének sincs joga lenéznie.
Plato taláros ember; öltözete, bár bíborból való és égi szövésű, azért
mégis csak hosszú, tanári köntös, amely hatalmas redőivel gátolja a
szabad mozgást. De ez a misztikus Cæsart is megfélemlítené s Lykurgus
meghajolna előtte.

Swedenborg erkölcsi belátása: az, hogy helyreigazított igen népszerű
tévedéseket; hogy erkölcsi törvényeket hirdetett, – mindez fölülemeli őt
minden modern íróval való összehasonlításon, s jogcímet adott neki az
évszázadok óta üres helyre az emberiség törvényhozói között. A lassú, de
annál mélyebb befolyás, amelyre szert tett, éppúgy, mint a többi
vallásos lángelméé, szükségkép túláradó és egy ideig dagadnia, apadnia
kell, mielőtt állandó lesz a szintje. Valóban, aki igazi és egyetemes
érték, az nem korlátozódhatik a geniusával rokonszervezők szűk körére,
hanem annak hozzá kell járulnia a bölcs és helyes gondolkozás közös
kincséhez. A világnak biztos vegyészete van, amely kivonja gyermekeiből
mindazt, ami kitűnő és elhullatja a legnagyobb elmékből is mindazt, ami
bennök gyöngeség és korlátoltság.

A lélekvándorlás, amely benne van a görög hitregében, amelyet Ovidius
egybefoglalt, s amely az indus tanokban objektiv, vagyis valóban
végbemegy a testekben, idegen akarat által, – Swedenborgnál bölcsészibb
jelleget ölt. Nála szubjektiv, vagyis egészen az illető személy
gondolkozásától függ. A világegyetem tárgyai mind újból rendeződnek
minden egyén körül az ő uralkodó hajlama szerint. Az ember olyan,
aminővé gondolkozása és érzése iránya teszi. Az ember ember
akaraterejénél fogva s nem ismereteinél és értelménél fogva. S amilyen
ő, akként látja a dolgokat. A világ által kötött házasságok fölbomlanak,
de a szellemi világban minden bensőn egyesül. Bármire esik az angyalok
pillantása, mindazt mennyeinek látják. Minden sátán embernek látja
magát; azoknak, akik hozzá hasonló gonoszak, derék ember; ellenben a
tisztáknak merő szemétdomb. Semmi sem állhat ellent az erőknek, minden
követi a nehézkedés törvényét. A hasonló a hasonlóhoz törekszik; a
költői igazságszolgáltatás menten érvényesül. Olyan világra jöttünk,
amely eleven költemény. Minden olyan, aminő én vagyok. Madár és állat
nem madár és állat, hanem a most élő emberek elméjének és akaratának
folyományai. Mindenki maga építi a házát és kovácsolja körülményeit. A
lelkeket a halál félelme háborgatja; elfelejtik, hogy már meghaltak.
Akik bűnben és hamisságban leledzenek, borzadnak minden más embertől.
Akik elzárkóztak a Kegyesség elől, kóbor, menekülő vándorok s a
társaság, amelyhez közelítenek, fölismeri és elkergeti őket. A zsugorik
úgy érzik, mintha pincékben kuksolnának, ahová pénzüket rejtették, s ezt
egerek rágdossák. Azok, akik jócselekedeteikre helyezik a súlyt, úgy
érzik, mintha fát vágnának: «Azt kérdeztem az ilyenektől, vajjon nem
fáradtak-e el? Azt felelték: még nem dolgoztak eleget, hogy érdemesek
lennének az egekre.»

Arany-mondásai vannak, mik páratlanul szépen fejezik ki az erkölcsi
törvényeket. Így például, ez a híres mondása: «Az angyalok az Égben
folyton ifjúságuk tavasza felé közelednek, úgyhogy a legöregebb angyal a
legfiatalabbnak látszik.» – «Mennél több az angyal, annál több a hely
számukra.» – «Az ember tökéletessége az, ha szeret használni másoknak.»
– «Az ember legtökéletesebb formájában az Ég.» – «Ami Tőle van, az az
Övé.» – «A végső cél folyton emelkedik, amint a Természet alábbszáll.»
Valóban költői a leírása az égi titkos írásjegyekről, amelyek, minthogy
az ég alakjához igazodnak és símulnak, olvashatók anélkül, hogy
olvasásukat tanítani kellene. Azt az igényt, amelyet a természetfölötti
látomás képességére emel, majdnem teljesen igazolja szemének az emberi
test és lélek alkatába való ritka behatolásával. «Az égben senkinek sem
szabad másvalaki mögé állnia és annak feje hátsó részét néznie, mert ez
megzavarná az Úrtól átáramló befolyást.» Az angyalok az ember hangja
zöngéjéből ismerik meg szerelmét, a hangja tagolásából a bölcsességét, s
szavai értelméből a tudományát.

A «Házastársi Szerelem»-ben kifejtette a házasság tudományát. Azt lehet
mondani, hogy ez a könyv, a benne foglalt magasságok ellenére is,
sikertelen maradt. Pedig majdnem olyan himnusa a szerelemnek, mint
amelyet Plato a «Lakoma»-ban megkísérelt; annak a szerelemnek, amelyet
Dante szerint Casella énekelt az angyalok közt a Paradicsomban; annak a
szerelemnek, amely – mint joggal magasztalják, – eredetében, élvezetében
és hatásában elragadtatásba ejtené a lelkeket, amint fölfedné minden
intézmény, szokás és erkölcs eredetét is. Könyve valóban nagy lett
volna, ha elhagyta volna belőle a héber és góth (középkorias) vonásokat,
s a törvényt egyszerűen mint erkölcsit állította volna föl s teret
engedett volna a dolgok követelte természetszerű feljebbfejlődésnek.
Finomelméjű, platói modorú kifejtése ez a házasság tudományának. Azt
tanítja, hogy a nem valami egyetemes és független a helytől; hogy a hím
férfiassága minden szerven, cselekedeten és gondolaton jellemző s
ugyanúgy van ez a nőiességgel a nőstényben. Ennélfogva a házas
egybekelés úgy az érzéki mint a szellemi világban nem pillanatnyi dolog,
hanem szüntelen és teljes; hogy a szűziesség sem helyhez kötött, hanem
egyetemes erény; hogy a szűziesség hiánya nemcsak a nemzésnél árulódik
el, hanem a kereskedelemben, a növényültetésnél, a beszélgetés,
bölcselkedés alkalmával is; hogy, bár szépek voltak a szűzek is, akiket
az égben látott, az asszonyok sokkal, de sokkal szebbek voltak és egyre
szépültek.

Swedenborg azonban, híven módszeréhez, időleges formákhoz kötötte
elméletét. Túlozza a házasság esélyeit és bár a földön sok balul
sikerült házasságot lát, azt képzeli, hogy az égben bölcsebb választás
hozza össze a frigyet. Ám fölfejlődő lelkek számára minden szerelem és
barátság csak időleges. «Szeretsz-e engem?» – ez azt jelenti: «Ugyanazt
az igazságot látod-e, amelyet én látok?» Ha csakugyan látod, egyazon
boldogságban egyesülünk: de íme, egyikünk már új igazság fölfogására
emelkedett, s ez szétválaszt bennünket és semmiféle természeti erő nem
tud többé összetartani. Én tudom, mily gyönyörűséges a szerelemnek ez a
kelyhe: «én érted élek, te értem élsz». De ez csak a gyermek
ragaszkodása a játékszeréhez; annak megkísérlése, hogy örökkévalóvá
tegyük a tűzhelyünket és a nászágyasházunkat; hogy megőrizzük a képes
ábécénket, amelynek segítségével olyan könnyűekké váltak első leckéink.
Az Úristen édenkertje nagy és magános; hasonlatosan a tájékhoz odakünn,
amelyre este a kandallónál gondolunk, hidegnek és pusztaságosnak
látszik, valamíg a parázsnál üldögélsz, de ha egyszer megint künn vagy,
csak szánalommal tekintsz le azokra, akik gyertyavilág és kártyajáték
kedvéért feledni tudják a Természet nagyszerűségét. A Házastársi
Szerelem-nek igazi tárgya talán a Közlekedés vagy Társalgás, amelynek
törvényeit mélyrehatóan fejti ki. De helytelen betűszerint a házasságra
alkalmazni. Mert a lélek arája vagy vőlegénye Isten. A menny nem két
egyén párosodása, hanem minden lélek egyesülése. Egyazon eszme
templomában találkozunk s tanyázunk egy percre, s azután szétválunk,
mintha nem is válnánk szét, hogy más eszméhez, más gyönyörűség
osztályosaihoz szegődjünk. A «Szeretsz-e?» abban az alacsony és
birtoklást jelentő értelmében annyira nem isteni, hogy csak akkor
kerülök hozzád közelebb és vagyok igazán melletted, ha elhagysz és
elvesztesz engem és olyan érzelemnek, eszmének szenteled magad, amely
mindkettőnknél magasabbrendű. De ha – ehelyett – rámszegezed a
tekinteted és szerelmemet esdekled: csak eltaszítsz magadtól. A szellemi
világban minden pillanatban változtatjuk a nevünket. Te szereted ezt meg
azt az értéket bennem: akkor én férjed vagyok, de nem én, hanem az az
érték rögzíti meg a szerelmet s az az érték csak egy csöppje az értékek
oceánjának amelyek kívülem hullámzanak. Olykor én másvalaki nagyobb
értékét imádom, s ezzel annak a hitvese leszek. Viszont ő másvalaki még
magasabb értékére vágyódik s ezzel az ő felesége s befolyásának
befogadója lesz.

Akár önvizsgáló, önkínzó szokása folytán, akár azért, mert félt azoktól
a bűnöktől, amelyekbe a gondolat emberei bele szoktak esni, az erkölcsi
kórság e különleges formájának boncolásában és föltárásában olyan
éleselméjűségre tett szert, amely elől semmiféle lelkiismeret nem bír
elzárkózni. Utalok arra, hogy megérezte, mennyire megszentségteleníti a
gondolkozást, az amire tudósok használják. «Okoskodni a hiten annyi,
mint kételkedni és tagadni». Kínos elevenséggel érezte a megismerés és
cselekvés közötti különbséget és ez az érzékenysége szüntelenül meg is
nyílvánul. Neki a filozófusok: viperák, baziliskusok, áspiskígyók,
aranyerek, röpülő sárkányok; a tudósok összeesküvők és nagyhangú
szemfényvesztők.

De ez arra a sötét utógondolatra vezet, hogy itt fészkel a tulajdon
gyötrelme is. Lehetséges, hogy Swedenborg ezzel fizette meg a bírságot
befelé fordított látóképességeért. A diadalmas géniusz sikere, –
úgylátszik – a szív és ész szerencsés összetételén alapszik; az erkölcsi
és észbeli erők kellő – nehezen eltalálható – arányától függ, amely
talán a vegyi viszonylatok törvényét követi, mint ahogyan a gáz vegyül
bizonyos, meghatározott arányban, de nem minden arányban. Színig telt
csészét nehéz vinni s íme, ez az ember, akit a Természet fölösen
megajándékozott az ész és szív tehetségeivel, korán veszedelmesen
meghasonlik önnönmagával. «Állatok Birodalma» c. művében meglep azzal a
kijelentésével, hogy az analizist szereti, nem a szintézist s most,
ötvenedik évének betöltése után, féltékenykedik saját eszére s ámbár jól
tudja, hogy az Igazság nem magános dolog s a Jóság sem magános dolog,
hanem mindkettőnek vegyülni kell, össze kell házasodnia: mégis hadba
száll eszével, vele szemben védelmébe veszi a lelkiismeret szavát s
minden alkalommal csepüli, becsmérli. Ám az erőszakot nyomban követi a
megtorlás. A Szépség elveszti báját, a Szeretet szeretetreméltóságát, ha
az Igaz, – a Menny fele – megtagadtatott, éppúgy, mint a amikor a
tehetséges embert a keserűsége gúnyolódásra viszi és lerontja józan
ítéletét. Bölcs, de maga ellen fordítja a bölcsességét. Határtalan bánat
árnya borul erre a sötét Mindenségre; jajongás hangja tölti el
végtől-végig. Vampír ül a próféta székében és komor mohósággal fordul a
kínzó képekhez. Valóban, madár nem szövi gyorsabban a fészkét, vakond
nem túr nagyobb készséggel a föld mélyébe, mint ahogyan a lelkeknek ez a
látnoka folyton újabb és feneketlenebb poklokat váj és épít minden újabb
bűnös csoport körül. Oly oszlopon ereszkedett alá, amely ércbőlvalónak
látszott, azonban angyali lelkekből volt formálva, hogy azon sértetlenül
szállhasson le a boldogtalanok közé és tanuja legyen a lelkek
pusztulásának. És hosszú ideig hallgatta sirámaikat; látta gyötrőiket,
akik kínzásukat határtalanul növelik, feszítik. Látta a szemfényvesztők
poklát, a gyilkosok poklát, a kicsapongók poklát, a rablók poklát, a
csalafinták pokoli hordóját; a bűzös sarok emésztő gödreit; a
bosszúállók poklát, a kiknek orcái széles kerek kalácshoz hasonlítanak s
karjuk kerékként forgott. Rabelais-t és Swift-et kivéve talán még nem
volt ember, aki a szenny és romlottság ekkora tudója lett volna.

Ezeket a könyveket óvatosan kell olvasni. A gondolat e hamar elfakuló
képeit veszedelmes domborművé alakítani. Mint átmeneti tűnő jelenségek
igazak, de ha meg akarjuk rögzíteni, mindjárt hazugsággá válnak. Hogy
valaki helyesen foghassa föl őket, annak legalább is olyanrangú
lángelmének kellene lennie, aminő ő volt. Ha ellenben ezek a látomások
egy nagy tömeg, mindenféle korú és képességű ember állandó nyelvévé
válnak, menten elkorcsosulnak. A bölcs görögség bevett szokása volt,
hogy a legtehetségesebb és legerényesebb ifjakat, mintegy nevelésük
kiegészítéséül, átvezették az eleusisi misztériumokon, ahol sok pompával
s fokozással az ősi bölcseség és ismeret legmagasabb eszméit tanították.
A lelkes és szemlélődő ifjú ám hadd olvassa el egyszer – tízennyolc-húsz
éves korában – Swedenborg könyveit, a szeretet és lelkiismeret e
misztériumait, de azután tegye őket örökre félre. A géniuszt örökre
üldözik hasonló álmok, ha menny és pokol nyílt meg előtte. Ám ezeket a
festményeket nem szabad egyébnek fölfogni, mint misztikus képeknek, azaz
az Igazság egészen önkényes és esetleges képeinek, de semmiképpen sem
szabad az Igazság igazi képeinek tekinteni. Ha szem előtt tartjuk, hogy
bármely más jelkép éppoly jó volna, akkor ezt is bátran lehet nézni.

Swedenborg világnézeti rendszere híjával van a középponti
öntevékenységnek. Csak dinamikus, de nem életteljes; az élet nemzőereje
nélkül szűkölködik. Nincs benne egyéni. A világegyetem egy óriás
kristály, amelynek minden atomja és lemezkéje szakadatlan rendben és
egységben sorakozik, de az egész hideg és néma. Ami egyéniségnek,
akaratnak látszik, – nem az. Végtelen láncolata ez a közvetítő
átmeneteknek, amelyek a középponttól a kerületre vezetnek, s minden
cselekvőséget megfoszt minden szabadságától és sajátosságától. Az ő
költött Mindensége mágneses álomba dermedt, s csupán a magnetizáló
szellemét tükrözi. Minden gondolat a környező szellemek társaságának
befolyása révén plántálódik a lélekbe, s ebbe a társaságba viszont egy
magasabb szellemű társaság révén és így tovább. Minden típusa ugyanazt a
kevés dolgot jelenti. Minden alakja egy nyelvet beszél. Minden
személyének ajka swedenborgizál. Erre lyukad ki valahány. Ez a Charon
szállítja át mindet a csónakján, akár király, tanácsos, nemes úr, tudós
az illető; akár Newton Izsák, Sloane, II. György király, Mahomet vagy
más a neve; mind, mind ugyanazt a komor színt és hangot kapja. Csupán
akkor, amidőn Cicero kerül a színre, nemes látnokunk csupán akkor hőköl
vissza egy kissé, s megmondván, hogy most Ciceroval beszélt, emberi
elérzékenyüléssel jegyzi meg: «ő olyas valaki volt, akiben megadatott
vala hinnem!» Ámde, amidőn az állítólagos római kinyítja a száját, Róma
és ékesszólása menten elapadt s megint csak a merő theológus Swedenborg
áll előttünk. Ege, pokla egyaránt szürke mert egyéniség nélkül
szűkölködik. Nincs meg sehol az emberek ezer meg ezer viszonylata. Az
érdek és érdeklődés, amely a Természetben minden egyes emberhez fűződik,
– mert igazság van igaztalanságában s igaztalan az ő igazságában is;
mert meghazudtol minden dogmatizálást és osztályozást, annyi
korlátozást, kivételt, eshetőséget kell mindeniknél számbavenni; aki
erős hibáinál fogva s gyakorta bénult erényeinél fogva – nála egészen
elsikkad az ő «társasága» iránt érzett rokonszenve közepette. Ez a nagy
hiányosság visszahat rendszere magjára.

Bár az «Úr» tevékenységét lépten-nyomon emlegeti, az sohasem lép
elevenen előtérbe. Nincs fény és melegség ebben a szemben, amely a
középpontból kimered, s amelynek meg kellene eleveníteni a teremtmények
roppant láncolatát.

Swedenborg szellemének főhibája: theológiai korlátozottsága. Nála
sohasem csap meg az egyetemes bölcseség szabadelvűségének friss
szellője; mindig templomfalai nyomnak. Az a héber Múzsa, amely az
embereket a Jó és Gonosz tudására tanította, őrá is olyan végzetesen
túlságos hatást gyakorolt, mint a nemzetekre. Formája, éppúgy mint a
magja, megszentelt. Palesztina örökké a legértékesebb fejezete lesz a
világtörténelemnek, de egyszersmind a legkevésbé hozzáférhető eleme a
nevelésnek. Swedenborg géniusza, – amely a gondolkozás birodalmának
modern képviselői közt talán a legszélesebb körű, – azzal a kísérlettel
emésztette föl magát, hogy új életre keltse és életben tartsa azt, ami
már természetes végéig kiélte magát és ami századának nagy gondviselése
folytán már visszavonulóban volt a gondolat és kifejezés nyugati
formáival és eljárásaival szemben. Swedenborg és Böhme: mindketten
hibáztak, amidőn a keresztény jelképekhez ragaszkodtak, ahelyett, hogy
az erkölcsi érzéshez kapcsolódtak volna, amely a kereszténység,
emberiség és istenség számtalan faját hordozza méhében.

Ennek a befolyásnak túlsága az idegenszerű szólamoknak aránytalan
használatában nyílvánul. «Mi közöm nekem» – kérdi a türelmetlenné vált
olvasó – «a jászpiszhoz, a szardonyxhoz, beryllhez, khalcedonhoz; mi
közöm a bárkákhoz és passah-okhoz, az epha-khoz és ephod-okhoz[23]; mi a
bélpoklosokhoz és aranyeresekhez; a fölajánló áldozatokhoz és
kovásztalan kenyerekhez; tüzeskocsikhoz, koronás és szarvas
sárkányokhoz, behemótokhoz és egyszarvúakhoz? Lehet, hogy ezek a dolgok
kellenek a keleti embernek, de nekem nem. Mentől több tudomány kell a
magyarázatokhoz, annál jobban kitünik, hogy kár volt alkalmazni őket.
Mennél összefüggőbb és kidolgozottabb a rendszer, annál kevésbé
szeretem. Azt mondom a spártaival: «Mit hozakodsz elő fűvel-fával, ami
nem tartozik a dologra?» Az a tudományom, amit Isten adott velem
születésemkor, amit cselekvéssel elsajátítottam, s amit szemem élvezett
és tanult, s nem a más ember szeme. Az abszurdumok abszurduma, ha egy
idegen azt követeli tőlem, tegyem félre az én szólásmódomat, s
helyettesítsem az övével; mulassak gólyákkal és pelikánokkal, rigó és
vörösbegy helyett; idegen pálma- és cédrusfákkal a honi babér- és diófa
helyett.

Locke mondja: «Az Isten nem semmisíti meg az embert, ha prófétát csinál
belőle.» Ezt bizonyítja Swedenborg története is. A svéd hitviták a
Luther és Melanchthon hívei között a «csak a hit» és «csak a cselekedet»
tétele felől, Swedenborgnál benyomulnak a világegyetem és az égitestek
gazdaságos berendezéséről való elmélkedésekbe is. A lutheránus püspök
fia, akinek megnyiltak az egek, úgyhogy tulajdon szemeivel látja, még
pedig a leggazdagabb jelképies formákban, a dolgok csodás valóságát és
azután könyveiben, mintegy égi parancsra, fejti ki az erkölcsi természet
megdönthetetlen titkait – minden nagysága mellett is a lutheránus püspök
fia marad; ítéletei egy svéd polemistáé s roppant kiszélesített
szempontjait nyomon követik vaskorlátok. A hitvitákra való emlékezését
magával viszi lelki elemzéseibe is. Olyan, mint Michelangelo, aki
freskóin a bíborost, aki megsértette őt, ott süttetti a pokol tüzén az
ördögök hegyén; vagy mint Dante, aki boszúló melódiákban fizetett meg
minden, személyét ért sérelemért, vagy talán még inkább, mint Montaigne
falusi papja, aki, ha jégeső vonul át fölöttük, azt hiszi, hogy az
utolsó ítélet harsonája szól. Swedenborg éppígy megzavarja a lelkünket
Melanchthon, Luther és Wolfius kínjaival, mint tulajdon könyveivel,
melyeket pedig angyalok körében hirdet.

Ugyanilyen theológiai gúzsba van kötve sok dogmája. Erkölcsi alaptétele,
hogy a rosszat kerülni kell, mint a bűnt. Kétségtelen, hogy ezzel a
személyes istenség fogalmát akarta belevinni. De nem fűz hozzá semmi
többet. Valaki fél az orbánctól: mutasd meg neki, hogy félelme rossz
dolog, vagy valaki fél a pokoltól, mutasd meg neki, hogy félelme rossz
dolog. Aki szereti a jóságot, angyalokat fogad lakába, tiszteli a
tiszteletadást és Istennel él együtt. Mentől kevesebb dolgunk van
bűneinkkel, annál jobb. Senki sem vesztegetheti szívesen idejét
maga-sanyargatásával. «Az a tevékeny kötelesség» – mondják a hinduk –
«ami nem ver bilincsbe; az a tudás, ami fölszabadít; minden más
kötelesség csak kifáraszt».

Másik dogmája, amely vészes theológiai korlátozásából ered, az ő pokla.
Swedenborgnak megvannak a maga ördögei. A Régiség filozófusai szerint a
rossz eredete jó. Hogy lehet tiszta gonoszság is, ez a hitetlenség
legtúlzóbb tétele, végső atheista profanáció. Euripides szerint: «A
jóság és isteni lét egy és ugyanaz; aki rosszat tulajdonít az
isteneknek, megsemmisíti őket».

Mily gyötrelmes végekre jutott az északi theológia azzal, hogy
Swedenborg nem ismerte el, hogy a gonosz lelkek meg is térhetnek. De az
isteni erőfeszítés sohasem ernyed el; a napon heverő dög fűvé, virággá
fog átalakulni s az ember akár bordélyházban, börtönben vagy akasztófán
van is, mégis úton van a jó és igaz felé. Burns, – mikor a szegény öreg
Nickie Ben-nek vad humorával azt kiáltja oda: «Gondold fel és javulj
meg» – legyőzi a bosszúálló theológiát. Minden dolog felszínes és tönkre
is megy, csak a szeretet és igazság nem. A legszélesebbre ható érzelem
egyszersmind a legigazabb is és nemesebbnek érezzük az indiai Vishnu
szellemét: «Én ugyanaz vagyok minden ember számára. Nincs senki, aki
szeretetemre vagy gyűlöletemre méltó volna. Akik imádással szolgálnak, –
azokban bennök vagyok és ők bennem vannak. Ha kinek útjai rosszak, de
egyedül engem szolgál, éppúgy tekintetbe veszem, mint az igaz embert;
mindenkép jól foglalkozik, csakhamar erényes lélek lesz és elnyeri az
örök boldogságot».

Ami Swedenborgnak azt az elképesztő állítását illeti, hogy jelenései
vannak a másvilágról, – ezt csakis azért lehet komoly vizsgálatra
méltatni, mert lénye becsületes és zseniális. De jelenései hitelét mégis
megrontja a részletekbe-veszés. Ha valaki azt állítja, hogy a szentlélek
neki az utolsó ítélet idejét 1757-re tette; vagy, hogy a hollandus és
anglius a másvilágon külön-külön mennyben fog élni: erre csak azt
felelem, hogy az igazi Szentlélek hallgatag, tartózkodó s csupán
törvényekben nyílvánítja magát. Csakis a kísértetek és manók fecsegnek
és mondanak jövendőt; a Szentlélek tanításai szűkszavúak és megtagadják
a részleteket. Sokrates dæmona vagy géniusza nem adott neki tanácsot,
hogy ezt meg azt tegye, mondja, hanem, csak akkor figyelmeztette, ha
valami károsat akart elkövetni. «Hogy mi az isten» – szokta volt mondani
– «azt nem tudom; de azt tudom, hogy mi nem az isten». Az indiánok a
Legfőbb Lényt «belső fék»-nek mondják. S az ihletett quaker-ek szerint
is az ő Fény-ük nem olyasmi, ami a tettre vezérel, hanem csak gátolja a
helytelen cselekedetet. A legjobb példák azonban a személyes
tapasztalatok s ezek mind megegyeznek efelől. Közelebbről meghatározva:
Swedenborg látomásai a látósíkok összezavarásából erednek: öreg hiba egy
ilyen tudós kategóriacsinálóban. Ő a felület törvényét átviszi a
szubstancia terére, az egyéni jelenségeket és bolondságokat az általános
és lényeges birodalmába, ami rendetlenségre és zagyvaságra vezet.

Az ég titka évszázadról évszázadra meg van őrizve. Soha még vigyázatlan,
közlékeny angyal egy szótagját sem ejtette le a feleletnek a
szentéletűek vágyódásaira s a halandók szorongó kérdéseire. Térdenállva
hallgatnók annak a kiválasztottnak szavát, aki szorosan engedelmeskedő
gondolatait párhuzamba hozná a mennyei történéssel s jelezni tudná
emberi füleknek az imént eltávozott lélek új színterét és körülményeit.
De annyi bizonyos, hogy a túlvilágnak egyeznie kell természetünk java
lényegével. Nem lehet az alacsonyabbrendű, mint a Mesternek már ismert
művei, aki az égboltozat gömbjeit megteremtette és az erkölcsi törvényt
megalkotta. Üdébbnek kell lennie a szivárványnál, állandóbbnak a
hegyeknél; s harmóniában kell lennie a virágokkal, folyamokkal, s az
őszi csillagok keltével, nyugtával. A legdallamosabb költők hangját
utcai rekedt gajdolásnak hallanók, mihelyt fölhangzanék a Természet
átható alapakkordja és szelleme, – a föld dobbanása, a tenger dobbanása,
a szív dobbanása, amely megadja a hangnemet, amely szerint a nap, a
vértestecske és a fák nedve kering.

Ilyen hangulatban halljuk a hírt, hogy megjött a látnok és elmondja
jelentését. Ámde ebben nincs sem szépség, sem angyaloknak való Ég. Az ő
komor múzsája csak az éjt és halált és poklot szereti. Az ő «inferno»-ja
mesmeri. Az ő szellemvilága ugyanúgy viszonylik a valóság nemes és vidám
jelenségeihez, mint rossz álmaink az eszményi életünkhöz. Valóban erősen
hasonlít komor festményeivel az álom jelenségeire, amelyek éjjente a
derék, jó, de gyenge gyomrú férfiút is aljas fickóvá teszik, aki úgy
kullog és somfordál a teremtés külső udvarain és csatornái előtt. S ha
föl is hág az égbe, nem hallom annak a nyelvét. Ne mondja el senki, hogy
az angyalok közt járt; sokkal jobb bizonysága ennek, ha ékesszava
belőlem angyalt csinál. Vajjon az arkangyalok kevésbé fenségesek és
édesek, mint a földön járó alakok? De a Swedenborg festette angyalok nem
valami magas ideát adnak műveltségükről: valahányan falusi lelkészek ők;
az ő egük afféle _fête champêtre_, evangelikus picnic vagy holmi francia
arató-díj kiosztás. Különös, scholastikus, oktató, szenvedély nélkül
való, vértelen férfi ez, aki úgy osztályozza a lelkeket, mint a
botanikus a füveket, s a szomorú poklokat úgy látogatja, mintha csak a
mész- vagy csillámpala-rétegződést vizsgálná. Nincs benne rokonérzés.
Úgy jár-kél az emberek világában, mint egy modern Rhadamanthus
aranygombos bottal, parókában, s egy bíró hideg képével osztályozza a
lelkeket. A meleg, sok viszontagságú, szenvedélyes embervilág neki csak
hieroglyph-gyűjtemény vagy jelképies szabadkőműves-menet. Mily más Jakob
Böhme! Ő reszket a felindulástól, s áhítattal s legnemesebb
emberiességgel eltelve figyeli a Mester szavát. S ha azt állítja, hogy
bizonyos tekintetben a szeretet nagyobb az istennél, – ettől szíve olyan
nagyot dobban, hogy dobbanását bőrköténye alól meghallani századokon s
századokon át. Nagy különbség ez. Böhme egészséges s kellemes bölcs
ember, bármily misztikus korlátoltságban és közölhetetlenségben leledzik
is. Swedenborg ellenben kellemetlenül bölcs s bármily képességeket
halmozott is föl magában, csak megbénít és visszarettent.

A nagy lélek legjobb jele az, hogy előteret nyit meg számunkra s a
reggeli táj üde lehelletéhez hasonlóan szólít föl bennünket, hogy
lépjünk csak be, előre. Swedenborg ellenben hátratekintő ember s bajos
elképzelnünk sírásó-szerszám és halotti lepel nélkül. Olyik lélek örökre
ki van zárva a Természetbe való leszállásból, olyiknak pedig az sem
adatott meg, hogy fölszálljon belőle. Bár sok ember ereje szorult
beléje, Swedenborg mégsem bírta elszakítani a köldökzsinórt, amely őt a
Természethez nyügözte s nem tudott fölemelkedni a tiszta géniusz
magaslatára.

Nevezetes, hogy ez az ember, aki jelképies fölfogásával látta a dolgok
költői szerkezetét, s a lélek és anyag ősi viszonylatát, teljesen
kerülte a költői kifejezés egész apparátusát, amelyet ez a fölfogás
teremt. Ő ismerte a Természet anyanyelvének elemeit, – hogy nem tudott
belőle egyetlen sor zenét sem kiolvasni? Úgy járt talán, mint Saadi, aki
látomásában meg akarta tölteni ölét égi virágokkal, ajándékul
barátainak; ámde a rózsák illata úgy elbódította őt, hogy a köntöse
széle kisíklott a kezéből? Vagy talán az égi szokások megszegése volna,
onnan le is hozni valamit? Vagy azért van ez, hogy látomása merőben
intellektuális volt s innen ered az a mohó törekvés az értelmiségre,
amely át meg áthatja könyveit. Bármint áll is a dolog, annyi bizonyos,
hogy könyveiben nincs melódia, lendület, humor, felülemelkedés a holt és
száraz prózai színvonalon. Bőszavú és pontos képeiben nincs gyönyörűség,
mert nincs bennök szépség. Fénytelen tájékon tévelygünk. Soha madár nem
dalolt még a halál e kertjeiben. A költészet teljes hiánya egy ilyen
transcendens lélekben szinte betegségi tünet, s mint egy szép személy
rekedt hangja, mintegy intőjel. Olykor úgy gondolom, hogy már nem fogják
olvasni.[24] Neve egyszerű szentenciává válik; könyvei emlékekké
lesznek. Borostyánjába annyi ciprus vegyül, a templomi tömjénbe annyi
halottszag, hogy azt a helyet ifjak, leányok mindig kerülni fogják.

Mindazonáltal a géniusz és hírnév feláldozása a lelkiismeret oltárán
minden dícséretet fölülmuló érdem. Egy célnak szentelte életét: leadott
egy igazmondást. A jóságot választotta a vezérfonalául, amelybe a
léleknek fogóznia kell a természet minden útvesztőjében, bármily eltérők
a nézetek afelől, hogy mi az igazi középpont. Hajótöréskor némelyek
kötelekbe, mások hordókba, ismét mások gerendákba, vagy árbocba
kapaszkodnak; a kormányos tudása szerint választja ki a helyét: ide
plántálom magam; ez utoljára merűl el, «szárazföldet ér, aki velem
tart». Ne bízd magad sem égi kegyre, sem az emberi botorsággal érzett
szánalomra, sem az okosságra, józanészre, régi szokásra s jószerencsére:
semmi sem tart meg, sem végzet, sem egészség, sem mesés értelem, hanem
egyes-egyedül csak az egyenesség, a minden körülmény között megőrzött
egyenesség. S tanulmányaiban, kitalálásaiban, álmaiban
tántoríthatatlanul, szívósan ragaszkodott ehhez a választásához.
Olyannak látom, mint valamely fogadalmat tévő hindu zarándokot, aki így
szól: «Legyek bár kutya, sakál, vagy hangya, a Természet legalsó fokán,
a vadság bármily mezében, ragaszkodom az igazhoz, ahhoz a biztos
lajtorjához, amely engem emberhez s Istenhez fölvezet».

Swedenborg kettős szolgálatot tett az emberiségnek, amelyet csak most
kezdenek fölismerni. A kísérlet és gyakorlat tudományán kezdte:
megfigyelte s közzétette a Természet törvényeit és fokról-fokra
emelkedvén az eseményekről okaikra, kegyesség tüzelte, hogy a
harmóniájukat megérezze, s átengedje magát ennek a gyönyörnek.

Ez volt az első szolgálata. Mikor azután a glória túlságosan ragyogó
volt, semhogy szeme elbírta volna; amidőn megtántorodott a gyönyör
önkivületétől, annál nagyszerűbb volt a látomása, annál dícsőbbek a lét
realitásai, amelyek belőle kisugárzanak, kifuvalnak, s amelyeket a
prófétai gyarlóságok sem homályosíthattak el. S ezzel második, passzív
szolgálatot tesz az emberiségnek, nem kisebb értékűt az előbbinél, s
talán a lét nagy körforgása s a szellemi természet visszatérítései
révén, nem kevésbé dícsőségeset és szépet önmaga számára.




V.  MONTAIGNE; VAGY: A SZKEPTIKUS.

Minden tény egyrészt az érzékekkel, másrészt az erkölcsi világgal van
viszonyban. A gondolkodás azzal mulat, hogy, ha a két oldal egyike
nyilvánvaló, megkeresse a másikat; ha adva van a felső, megtalálja az
alsót. Nincs olyan vékony dolog a világon, amelynek ne volna két arca, s
ha a megfigyelő látta a színét, megfordítja a dolgot, hogy meglássa a
visszáját. Az élet is egy pénzdarab feldobása: fej-e vagy írás? Sohasem
fáradunk bele ebbe a játékba, mert mindig megrázkódunk egy kicsit a
csodálkozástól, ha a másik arc mutatkozik, s ha a két oldal ellentétét
látjuk. Az ember, akinek fölösen szolgált a szerencse, gondolkozóba
esik, mit is jelenthet ez a jószerencse. Kereskedik az utcán, de olykor
megesik, hogy őt is veszik, adják, akár az árúját. Látja az emberi arc
szépségét és fürkészi ennek a szépségnek az okát, amelynek még szebbnek
kell lennie. Megalapozza, sokasítja vagyonát, megtartja a törvényeket,
szeretettel gondozza gyermekeit, de azt kérdi magától: miért, mi végre?
Ezt a fejet és írást a filozófia nyelvén végtelen- és véges-nek,
relatív- és abszolut-nak, látszónak és való-nak hívják és egyéb szép
névvel is illetik.

Minden ember a természet egyik vagy másik oldala iránt való hajlammal
születik. Az egyik csoport a különbségeket veszi észre, s a tények és
felületek, városok és személyek s az események létrehozása iránt
érdeklődik: ezek a tehetség és tett emberei. Viszont a másik csoport az
azonosságot veszi észre: ezek a hit és filozófia emberei, a lángelmék.

Mind a két lovassal elszalad a lova. Plotinus csak a filozófusokban
hisz, Fenelon csak a szentekben, Pindaros és Byron csak a költőkben.
Olvassuk csak azokat a fölényes szólamokat, mikkel Plato és a
platonisták mindazokat letárgyalják, akik nem hódolnak be fényes
abstractióiknak: ezek a többiek csak holmi egerek, patkányok. Az írók
osztálya rendesen gőgös és szeret másokat kizárni. Pope és Swift
levelezésében a többi ember mind szörnyeteg s bizony, a mi korunkban, a
Goethe és Schiller levélváltása sem kedvez sokkal többet
embertársaiknak. Könnyű látni, honnan ered ez az igényesség. A genie
genie az első pillantásnál fogva, amelyet valamely dologra vet. Vajjon
teremtő-e a szeme? Ha nem marad meg a dolgok szögleteinél, színeinél,
hanem mélyükbe, céljukba tekint, mindjárt hajlandó lesz az illető
tárgyat lebecsülni. Elméje, hatalmas perceiben, a művészet és természet
alkotásait szétbontotta okaikra, úgyhogy magok az alkotások otrombáknak
és hibásaknak tűnnek föl előtte. Olyan képe él benne a szépségnek,
amelyet semmiféle szobrász nem tud kidomborítani. Festmény, szobor,
templom, vasút, gőzgép: ez mind először egy művész lánglelkében volt
meg, repedés, hiba, folt, redő nélkül, nem úgy, mint a végrehajtott mű.
Ugyanígy vagyunk az egyházzal, állammal, iskolával, udvarral, társadalmi
körökkel és minden intézménnyel. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy ezek az
emberek, emlékezvén arra, mit láttak ők eszmeileg, s mit reméltek
eszméiktől, a realitásokról megvetőleg nyilatkoznak s az eszmék fölényét
vitatják. Olykor azt látjuk, hogy az istenáldott lélek minden művészetet
hatalmába ejt, ezért azt mondják, minek kínozzuk magunkat fölösleges
megvalósításokkal s mint az álmodó koldusok úgy beszélnek és
cselekszenek, mintha azok az eszmei értékek már testet öltöttek volna.

Másrészt a munka, kereskedés és fényűzés emberei, az állati világ –
beleértve a filozófusban és költőben is bennlévő állatiságot, – s a
gyakorlati világ, – beleértve a sok kínlódást, amelytől a filozófus és a
költő éppoly kevéssé van megkímélve, mint egyéb emberfia – súlyosan
lebillentik a mérleg másik serpenyőjét. Az utcai árús nem hisz
metafizikai okokban, mit sem tart arról az erőről, amely szükségkép
létrehozta a kereskedőket és a kereskedő Földet: csupán a gyapothoz,
cukorhoz, gyapjúhoz, sóhoz tapad a gondolkozása. A gyűléseket,
választások napján, nem bántja a kétség a szavazás értéke felől. Az
eleven élet egyetlen irányba hömpölyög. S az e világról való embernek,
az állati erőnek és szellemnek, a gyakorlati, az életbe merült tevékeny
embernek: az eszmék emberei eszteleneknek látszanak. Ész csak ő bennük
lakozik!

Minden dologgal velejár a tulajdon filozófiája, azaz okossága. Senki sem
szerezhet vagyont, hogy azzal együtt ne szerezzen egy kis számvetési
tudományt is. Angliában, a világ leggazdagabb országában, a vagyont, a
személyes ügyességhez mérve, mindennél többre tartják. Jó ebéd után az
ember kevesebbet hisz, többet tagad: az igazságok elvesztették vonzó
erejüket. Jó ebéd után a számolás az egyedüli tudomány: az eszmék a
fiatalság zavaró, gyújtogató őrültségei, amiket visszautasít a
társadalom megállapodottan gondolkozó derékrésze, s az embert csak
athletikai és állati tulajdonságai szerint értékelik. Spence írja, hogy
Pope együtt volt Sir Godfrey Kneller-rel, amidőn belépett hozzájuk ennek
unokaöccse, egy guineai kereskedő. «Öcsém», – szólítá meg Kneller[25] –
a világ két legnagyobb emberéhez van szerencséd!» – «Nem tudom» –
viszonzá ez – «mily nagy emberek vagytok, csak nem sokat nézek ki
belőletek. Tíz guineáért már sokszor vettem nálatoknál sokkal különb,
csupa csont- és izom-embert». Így boszúlja meg magát az érzéki ember az
eszmék professzorain. Szeget-szeggel! Azok olyan következtetésekre
ugrottak, amelyek még nem értek meg s többet mondanak a valónál; ezek
meg kifigurázzák a filozófust és fonttal mérik az embert. Hiszik: hogy a
mustár csípi a nyelvet, hogy a bors éget, a gyufa gyújt, a revolvert
kerülni kell, a nadrágtartó tartja a nadrágot, hogy egy láda thea
izgalmat ébreszthet, s az, akivel jó bort itatsz, ékesszavúvá válik. Ha
érzékeny és aggodalmas vagy – egyél több húspástétomot. Azt tartják,
hogy Lutherben sok tej gyűlemlett meg, amikor ezt mondta: «Aki nem
szereti a bort, nőt, éneket, világéletében bolond marad»,[26] s amikor a
prædestináció és szabad akarat kérdéseibe belezavarodott diáknak azt
tanácsolta, igya le jól magát. Cabanis szerint: az idegek teszik az
embert. Szomszédom, egy vidám gazdaember, azt tartja az ivóban, hogy a
pénz arra való, hogy gyorsan és biztosan a nyakára hágjunk; ő a maga
részéről – úgymond – fölönti a garatra s így látja hasznát.

Az efféle gondolkodásmódnak az a hibája, hogy közömbösségre s utóbb
csömörre vezet. Az élet fölfal bennünket, s mindjárt mesealakokká
válunk. Ne izgulj: száz év múlva minden mindegy! Az élet megjárja, de
mindnyájunknak örülnünk kellene, ha kijutunk belőle. Minek gyötrődjünk.
Életünk csak olyan ízű lesz holnap, aminő tegnap volt és végtére
megelégeljük. «Óh, mondá egy unott úr Oxfordban – «semmi új vagy igaz
sincs a nap alatt – de hát mindegy!»

Egy kicsit több keserűséggel véli a cinikus: életünk olyan, mint a
szamár, amely előtt egy kötés szénát visznek s azzal csalogatják a
vásárra: nem lát az egyebet, csak a szénakötést. «Oly sok bajjal jövünk
a világra» – mondja lord Bolingbroke – «s még sokkalta több
nyomorúsággal távozunk belőle, hogy bizony alig érdemes egyáltalában
létezni.» Ismertem egy ilyen furcsa filozófust, aki az emberi
természetről szerzett tapasztalatát röviden így sommázta: «Az emberiség
csupa átkozott gazfickó» – amiből szükségkép következik:

«Az egész világ szemfényvesztésből él; úgy fogok én is élni!»

Míg az elvont filozófus és a materiálista ekképpen bánnak el egymással,
– s a gúny a legalacsonyabb materializmust fejezi ki: – egy harmadik
párt: a szkeptikus-párt középutat foglal el. Mindkettőt helytelennek,
mert túlzónak találja. Azon igyekszik, hogy úgy vesse meg a lábát, hogy
helyrebillentse a mérleget. Nem lépi túl a határait. Látja az utca
emberének egyoldaluságát; nem akar merő csúfolódó lenni; az értelmi
tehetségekért száll síkra, a hideg fejért, s mindazért, ami a fejet
hidegen tartja, nem szereti sem a hebehurgya iparkodást, sem a jutalmat
nem találó önfeláldozást, sem az agynak munkába ölését. Vajjon igás
barom vagy szekér vagyok-e? mert ti ez is, az is vagytok, ha túloztok.
Vaskos önámítás tőletek, ha mindent szilárdnak, ólmosnak akartok a
világon, s ha azt vélitek: gyémántkőkemény alapon álltok; mert bizony,
ha tudásunk végső tényeit fölfedjük, csak olyanok vagytok, mint a
folyóvíz buborékjai, azt sem tudjátok honnan? és hová? s csupa
csalódásba vagytok ágyazva, burkolva.

A szkeptikus éppoly kevéssé hagyja, hogy elámítsa egy könyv, vagy tudós
talár. A tudósok önmaguk áldozatai; ösztövérek és sáppadtak; lábuk
hideg, fejük meleg, éjjel nem tudnak aludni, nappal folyton félnek a
háborgattatástól – csupa vértelenség, szenny, éhség és önzés. Ha
közelről nézed mulatságaikat, azt látod: elvonó elmék és éjjel-nappal
egyaránt álmodoznak, s a társadalom hódolatát várják valamely igazságra
épített értékes rendszerükért, amelyet azonban arány nélkül ad elő,
szabatosság híjával alkalmaz, s valójában nem tud testté alakítani,
eleveníteni akaraterő nélkül szűkölködő rendszerezője.

Ám világosan látom – úgymond a szkeptikus, – hogy nem tudok látni.
Tudom, hogy az ember ereje nem a túlzásban van, hanem éppen a túlzás
elkerülésében. Én legalább el akarom kerülni azt a gyöngeséget, hogy
túlmenjek a bölcselkedésben a határaimon. Mihaszna törekszünk olyan
erőre, amely nincs meg bennünk? Minek túlozzuk az erény hatalmát? Miért
akarnánk idő előtt angyalok lenni. Ha túlfeszítjük a húrt, elpattan. Ha
csak kívánjuk a halhatatlanságot, de az nem nyilvánvaló, miért ne
mondanók meg ezt kereken? Ha a nyilvánvalóságok harcban állnak, miért ne
állapítanók meg ezt? Ha a tisztafejű gondolkozó nem lát elég alapot az ő
«igen»-ére és «nem»-ére, – miért ne függesztené föl az ítéletét. Torkig
vagyok ezekkel a dogmatizálókkal, de éppúgy unom ezeket a
szőrszálhasogatókat, akik a dogmákat tagadják. Nem állítok, nem tagadok.
Azért vagyok itt, hogy megvizsgáljam az esetet, hogy szemügyre vegyem,
azaz σκεπτειν. Megpróbálom egyensúlyra billenteni a mérleg rúdját.
Mihaszna, ha pulpitusra állok s ledarálom a társadalomról, vallásról,
természetről szóló elméletemet, ha tudom, hogy áthághatatlan akadályok
állják útjokat? Miért vesztegessek annyi szót nyilvános gyülekezetben,
ha minden szomszédom falnak szegezhet olyan érvekkel, miket nem tudok
megcáfolni? Minek tüntetnők föl az életet egyszerű játéknak, ha tudjuk
mily bonyolúlt és alakoskodó, csalfa Proteus? Miért vonnánk minden
dolgot egy szűk kalap alá, holott tudjuk, hogy nem egy vagy két dolog
van a világon, hanem tíz, húsz, ezer és megannyi más és más? Minek
képzelnéd, hogy minden igazság a te kezedben van? Hisz annak annyi ezer
oldala van.

Ki tilthatná el a bölcs szkepticizmust, ha látja, hogy nincs gyakorlati
kérdés, amelynek ne volna több megközelítő megoldása? Vajjon nem nyílt
kérdés ma is a házasság, ha világ kezdete óta olyan intézménynek
mondják, amelyből kivágyódik az aki benne van, s amelybe belevágyódik
az, aki nincs benne? S nem maradt-e mindmáig észszerű a Sokrates válasza
annak a kérdésére, hogy megházasodjék-e vagy sem: «Akár megházasodik,
akár nem: így is, úgy is megfogja bánni!» Nem kérdéses-e az állam? E
részt minden társadalomban megoszlanak a vélemények. Senki sem szeret
igazán; sokan nagyon nem szeretik, lelkiismeretfurdalásokat éreznek
követése miatt s egyedül azért kelnek védelmére, mert félnek, hogy még
rosszabbat cselekszenek, ha szervezetét megbontják. Nincs-e ugyanígy az
egyházakkal? Vagy vegyünk egy közelebbről érdeklő kérdést: törekedjék-e
a fiatalember vezető szerepre a törvényhozás, politika, közgazdaság
terén? Nem lehet állítani, mintha az itt elért siker egészen összeesnék
a lelke bensőséges színe-javával. Avagy elvágván a horgonyköteleket,
amelyek a társadalmi rendhez fűzték, nyílt tengerre szálljon, holott
nincs más vezére, mint géniusza? Mellette is sok szól, ellene is. Vagy
jusson eszünkbe a mai nyílt kérdés, vajjon «szabad verseny» legyen-e,
vagy «szervezett, társas munka?» A fenkölt lelkek lelkesednek a munka
iránt, melyből mindenki kiveszi a részét; ez az egyedüli becsületes és
biztos mód. Egyedül a szegény ember kunyhójában születik az erő és
erény; pedig, másrészt azt állítják, hogy a munka elnyomorítja a testet,
lelket egyaránt s a munkások egyhangúlag jajonganak: «Nekünk nincsenek
gondolataink!» – Kultúra? Mily nélkülözhetetlen kincs. Nem bocsáthatom
meg a tökéletesedés vágyának hiányát. Pedig a kultúra azonnal letörli az
önkénytelenség üde hamvát. A kultúra kitünő a vad embernek; ámde ha csak
egyetlenegyszer olvasott könyvet, többé sohasem tud úgy gondolkozni,
hogy ne gondoljon Plutarchos hőseire. Szóval: minthogy az értelem igazi
ereje abban áll, hogy «ne engedjük azt, amit tudunk, megzavartatni
azzal, amit nem tudunk», biztosítanunk kell ezt az előnyünket, s nem
szabad kockáztatni elérhetetlen légvárakkal. Félre a délibábbal! Menjünk
a világba, vegyüljünk a mindennapi dolgokba; tanuljunk, szerezzünk, s
hágjunk fölfelé. «Az ember a mozgó növény egy fajtája, s mint a fa,
tápláléka javarészét a levegőből kapja. Ha túlsokat van otthon,
elsorvad». Éljünk erőteljes, férfias életet; tudjuk azt, amit tudunk,
biztosan; amit birtokba veszünk, legyen szilárd, észszerű, s csakugyan a
miénk. Többet ér _egy_ kézzelfogható világ, mint kettő a levegőben.
Legyen dolgunk igazi férfiakkal, nőkkel, ne pedig imbolygó
kísértetekkel.

Ez a szkeptikus gondolkozás igazi alapja: a meggondoltság,
önmegtartóztatás szelleme; de egyáltalában nem a hitetlenség szelleme,
egyáltalában nem az egyetemes tagadásé, vagy egyetemes kételkedésé s
legkevésbé a minden szilárdat és jót kigúnyoló kárhozatos legyalázás
szelleme. Ez éppoly kevéssé lehet a szkeptikus eljárása, mint nem az a
vallásé vagy filozófiáé. Ő a megfontoló, az okos, aki bevonja a
vitorlát, megszámolja a tőkéjét, takarékoskodik eszközeivel, s azt a
meggyőződést táplálja, hogy az embernek túlsok ellensége van, semhogy
még a maga ellensége is legyen; hogy nem adhatunk magunk túlságosan sok
előnyt ebben az egyenlőtlen harcban, amelyben az egyik csatasorban oly
nagy és lebírhatatlan hatalom áll, a másikon pedig az a kicsiny, öntelt
sebezhető lövőházi figura, akinek ember a neve aki egyik veszélyből a
másikba bukdácsol. Ez a filozófia a jobb védekezhetés érdekében
elfoglalt biztosabb állás, s olyan, amelyet meg is lehet tartani; amely
széles alapon nyugszik, alkalmatos, mint mikor házat építünk s arra
vigyázunk hogy ne legyen se túlmagas, se túlalacsony, ne járja
túlságosan a szél, de kiemelkedjék a föld sarából.

A bölcsészet, amelyre szükségünk van, legyen mozgékony, hullámzó. A
spártai és sztoikus rendszerek a mi céljainknak túl vaskosak és ridegek,
merevek. Másrészt a Szt. János és az ellen-nem-állás elmélete
túlfinomnak és légiesnek látszik. Valami rugalmas acélból szőtt ruhára
van szükségünk, amely erős, mint az első és hajlékony, mint a második.
Hajóra van szükségünk a hullámokon, miken lakunk. A szögletes, dogmás
ház forgáccsá, szilánkká törne a sok elem viharában Nem, szilárdnak, de
az ember formájához alkalmazkodónak kell lennie hajlékunknak, mintahogy
a kagyló a tengerre épült ház mintáját szolgáltatja. Az emberi léleknek
kell rendszerünk típusát megadnia, ahogy az emberi test az a típus,
amelyre a házépítést szabják. Az emberi természet alapsajátsága az
alkalmazkodás. Arany-középszer vagyunk, röpködő állandóság,
kiegyenlítődő vagy szakaszosan visszatérő hibák, tengerre épült ház. A
bölcs szkeptikus közelebbről akarja látni a játékot és a főjátékosokat,
azt, hogy mi a java a földgolyónak; a művészetet, s természetet, a
helyeket és eseményeket, de különösen az embereket. Mindazt, ami kíváló
az emberiségben – a bájos alakot, az acélos kart, a rábeszélő ajkakat, a
leleményes agyvelőt, a játékban ügyeset s győzőt – mindezt szemügyre
akarja venni s ítélete alá akarja vonni.

A színjátékba bebocsáttatás föltételei: legyen szilárd és értelmes, a
magunkéra támaszkodó életpályánk; annyink, hogy életszükségleteinket
kielégíthessük; annak a bizonysága, hogy megvan bennünk a vérmérséklet,
erő és kíválóság, amely honfitársai s kortársai közt hitelt bíró
követőket ad nekünk. Mert az élet titkainak csak a hasonló és
rokonszenvező leli meg a nyitját. Az emberek nem bízzák magukat
tacskókra, pojácákra, pedánsokra, hanem csakis magukhoz hasonlókra.
Bizonyos kölcsönös korlátozás, a két véglet közti helytfoglalás,
pozitivítás révén erős és rátermett ember, aki sem nem csíp, mint a só,
se nem túlédes, mint a cukor, hanem eléggé rokon a világgal, hogy
igazságot szolgáltasson Londonnak vagy Párisnak, egyúttal erős és
eredeti gondolkozó, akit nem képesztenek el a városok, hanem aki tud
velök élni: íme, ilyen ember alkalmas a gondolkozás e területének
elfoglalására.

Ezek a tulajdonságok találkoznak Montaigne jellemében. Minthogy azonban
én talán túlságos személyes vonzalmat érzek Montaigne iránt, azért az
önzők e fejedelmének védőpajzsa alatt legyen szabad egy két szóval
védekeznem, miért választottam éppen őt a szkepticizmus képviselőjének,
s legyen szabad röviden kifejtenem, mint fakadt s mint növekedett
szeretetem e csodálatos pajtás iránt.

Apám könyvtárában megvolt Montaigne essayinek egyetlen kötete Cotton
fordításában. Soká por lepte, míg egy szép nap, amidőn a kollégiumból
kikerülvén, elolvastam, s megszereztem a többi kötetét is. Ma is
emlékszem, mily gyönyörrel és ámulattal töltött el. Úgy éreztem, mintha
én magam írtam volna valamely előbbi életemben, olyan bensőséggel
fejezte ki tulajdon gondolatomat és tapasztalatomat. Párisban létem
alatt azután, 1833-ban, a Père la Chaise temetőben történetesen
odakerültem az 1830-ban, 68 éves korában elhúnyt Auguste Collignon sírja
elé, aki sírfelirata szerint: «az igaz életnek szentelte magát és
erényét Montaigne essay-n formálta». Néhány évvel utóbb megismerkedtem a
kitűnő John Sterling költővel s leveleiből értesültem, hogy ő, Montaigne
kedvéért elzarándokolt périgordi kastélyába, amely még ma is áll
Castellune közelében és 250 év múltán lemásolta a mondásokat, miket maga
Montaigne írt könyvtára falára. Majd örömmel hallottam, hogy William
Shakespeare egyik újonnan fölfedezett kezeírását Montaigne-nek Floriótól
készült másolatában találták meg. Ez az egyetlen könyv, amelyről
biztosan tudjuk, hogy megvolt a költő könyvtárában. S különös, hogy
Florio másodpéldányáról, amelyet a British Museum a
Shakespeare-autogramm kímélése céljából vásárolt meg, kiderítették, hogy
előlapján Ben Jonson[27] neve írása van. Leigh Hunt jelenti Lord
Byron-ről, hogy Montaigne volt az egyetlen régi író, akit bevallott
kielégüléssel olvasott. Egyéb oly összetalálkozások, miknek fölemlítését
nem tartom szükségesnek, szintén hozzájárultak, hogy az öreg gascogne-i
mindig új és halhatatlan legyen szememben.

1571-ben, atyja halála után, Montaigne, aki akkor 38 éves volt,
visszavonult a bordeaux-i törvényszék gyakorlatától és birtokán
telepedett meg. Ámbár szerette a mulatságot és időnkint az udvarnál is
megfordult, tudós hajlamai most egyre nőttek, s megszerette a falusi
nemes szabályos korlátok közt lefolyó és független életét. Komolyan
belemerült a gazdálkodásba, s földjeinek hozadékát nagyra emelte.
Egyenes és tisztességes ember létére, aki egyaránt írtózott attól, hogy
csaljon, mint hogy megcsalassék, környékén nagy becsületre tett szert. A
liga polgárháborúi közepette, amelyek minden házat várrá alakítottak át,
Montaigne tárva tartotta kapuit és házát védelem nélkül hagyta. Szabadon
járt be hozzá minden pártbeli, mert bátorságát és tisztességét egyaránt
becsülték. A szomszéd főurak és köznemesek hozzáadták ékszereiket és
értékes írásaikat megőrzés végett. Gibbon szerint ezekben a vakbuzgó
időkben csak két szabadabban gondolkozó ember akadt Franciaországban:
IV. Henrik és Montaigne.

Montaigne a legőszintébb és legbecsületesebb író. Gall szabadsága olykor
bizony vaskos, de minden kifogást eleve lefegyverez saját nyílt
bevallásaival. Az ő korában a könyveket csupán a férfi nem számára írták
és többnyire latinul, úgyhogy ez a humoristát följogosította bizonyos
szabadszájúságra, amelyet a mi, egyaránt mind a két nemhez forduló
irodalmunk nem enged meg. Mindazonáltal lehet, hogy bibliai nyíltsága
igen merész rakoncátlansággal párosulva lapjait elzárja sok
érzékenylelkű olvasó előtt; de ezek megbotránkozása csak felszínes. Ő
fitogtatja hibáit, nagyra van velök; senki sem gondolhat ő róla több
rosszat, mint ő maga teszi. Ő majd minden bűnt magára ró s ha
történetesen van benne valami erény az – úgymond – bizonyosan csak úgy
belélopta magát. Nézete szerint nincs ember, aki meg nem érdemelné, hogy
ötször-hatszor fölakasztották légyen, s ő magára nézve sem igényel
kivételt. «Öt vagy hat épp oly nevetséges történetkét lehet én rólam is
elbeszélni, akárcsak bármely más élő emberről.» De mindezen, valóban
fölösleges őszintesége mellett is minden olvasójában a tántoríthatatlan
becsületesség benyomását kelti.

«Ha a legszigorúbban és bensőségesen gyóntatom meg magam, úgy találom,
hogy legjobb erényemben is van egy csöppje a bűnnek, s attól tartok,
hogy Plato legtisztább erényében is – én az ilyen erénynek éppoly
őszinte híve vagyok, mint bárki más – ha egészen rátartotta volna a
fülét, kihallotta volna a belevegyült emberi elemnek vásott hangját, de
olyan bágyadtan és távol, hogy egyedül csak ő vehette volna észre.»

Ingerültség és utálkozás jelentkezik benne mindennemű szenvelgés és
nyegleség ellen. Oly soká élt udvari életet, hogy alaposan megcsömörlött
a külszíntől s inkább megenged magának egy kis káromkodást és
esküdözést. Szívesen beszél hajósokkal és cigányokkal, fölhasználja a
tolvajnyelv és utcai rigmusok kifejezéseit. Oly soká volt szobákban,
hogy belebetegedett: kivágyódik a szabad levegőre és ha golyóbisok esnek
is az égből. Túlsok taláros férfiút látott: most inkább lát emberevő
vadembert s a mesterkélt élet olyan idegessé tette, hogy úgy tartja:
mentől barbárabb az ember, annál jobb. Szeret nyeregben ülni, s másra
bízza, hogy másutt theológiát, nyelvtudományt vagy metafizikát olvasson.
Bármit tála elénk, annak földes íze s eleven élete van; édes, csípő vagy
szúró. Nem habozik olvasóit betegsége stációival mulattatni;
olaszországi naplója tele van ezzel. Az egyensúly álláspontjára
helyezkedett. Neve fölé mérleget rajzolt ezzel az aláírással: «Que
sçai-je?» Ha a címlap melletti képét nézem, mintha hallanám: «Ám játszd
az öreg abszolutot; ha úgy tetszik, gúnyolódhatsz és túlozhatsz, – én az
igazság embere vagyok s Európa minden állama, egyháza, jövedelme és
személyes hírneve kedvéért sem megyek túl a száraz ténynél, ahogy én
látom; inkább dadogok, fecsegek arról, amit biztosan tudok: házamról s
pajtáimról, apámról, feleségemről s árendásaimról; öreg kopasz fejemről;
késemről s villámról; arról, hogy mit eszem s mit szeretek inni s száz
más éppolyan nevetséges semmiségről, – azután pedig finom varjúpennával
finom mesét írok. Szeretem a szürke napokat, az őszt és téliidőt. Szürke
és őszies vagyok magam is s legjobbnak tartom a pongyolát és kitaposott
cipőket, amik nem nyomják a lábamat, az öreg barátokat, akik nem
feszélyeznek, s az egyszerű tárgyakat, amelyek nem erőltetik meg és nem
szivattyúzzák ki az agyamvelejét. Földi életünk úgyis elég kockázatos és
esendő. Egyetlen órában sem lehetünk biztosak életünk s vagyonunk felől,
s vajjon nem ránt-e balsorsunk valami szánalmas vagy nevetséges
helyzetbe. Minek fujjam föl magam s játsszam a filozófust, ahelyett,
hogy minden erőmmel egyensúlyba hozzam ezt a táncoló léggömböt? Így
legalább biztos korlátok közt élek, megőrzöm cselekvőképességemet, s
becsülettel juthatok révbe. S ha az efajta életben van valami bohókás,
az nem az én hibám, hanem a Végzeté és Természeté.»

Essay-i ennélfogva mulatságos magánbeszéd mindenféle véletlen tárgyról,
ami éppen eszébe ötlik, s mindent ceremónia nélkül, azonban férfiasan
tárgyal. Lehet, voltak mélyebben szántó elmék; de azt bízvást el lehet
mondani, hogy nem volt még ember, aki gondolatokban ennyire gazdag lett
volna. Ő sohasem lapos, sohasem alakoskodó, s meg van benne az a nagy
tehetség, hogy leköti figyelmünket mindaz iránt, ami őt leköti.

A férfi őszintesége és velős ereje átmegy mondásaiba is. Nem ismerek
könyvet, amelyen ily kevéssé érzik az irodalom. Ez a beszélgetés nyelve,
könyvbe plántálva. Mesd meg ezeket a szavakat s vérezni fognak: mert
eleven véredényekből állnak. Ugyanazt a gyönyört érezzük nála, mint
mikor munkások beszélgetését hallgatjuk s valamely rendkívüli körülmény
pillanatnyi fontosságot ad párbeszédjüknek. Kovácsok és fuvarosok nem
sokat illegetik a nyelvüket: golyózáporként hull a szavuk. A Cambridge-i
tudós ember szokta magát folyton javítgatni, minden félmondat után
újrakezdegeti a mondókáját, a szókkal játszadozik, azokat túlontúl
csiszolgatja, miközben elugrik a tárgytól. Montaigne világosan beszél,
ismeri a világot, a könyveket, önmagát és az alapfokot használja;
sohasem rikácsol, tiltakozik, könyörög; nincs benne semmi gyöngeség,
görcsös rángatózás, túlzófok; nem akar kiugrani a bőréből; nem akar
bohócot játszani, helyet, időt semmivé tenni. Ő erős és szilárd; élvezi
a nap minden pillanatát; szereti a bajt is, mert az érezteti vele énjét
és igazolja a dolgok létét, mintahogy megcsípjük magunkat, hogy
meggyőződjünk arról, ébren vagyunk-e. Síkságon halad, ritkán hág
magasra, vagy bocsátkozik mélységbe; szereti lába alatt a szilárd talajt
és köveket. Írásaiban nem lobog lelkesedés, sem nagyravágyás: ő mindig
elégedett, magáttisztelő, a középszer barátja. Egyetlen kivétel:
Sokrates iránti szeretete. Ha ő róla beszél: arca kipirúl és stílusa
szenvedélyessé válik.

Montaigne torokbajban halt meg. 1592-ben, 60 éves korában; halála előtt
szobájában misét mondatott. 33 éves korában nősült. «De» – mondja – «ha
a magam akaratát követem, nem vettem volna el magát a Bölcseséget sem,
még ha ő akart volna is hozzám jönni. De nagyon bajos a házasodást
elkerülni, s a közszokás és élet megköveteli. Legtöbb cselekedetünket a
példa vezérli, nem saját választásunk.» Halála óráján ugyancsak a
közszokásnak áldozott. «Que sçais-je?» (Mit tudom én?)

Montaigne könyvét az egész világ elismerte azzal, hogy minden nyelvre
lefordították. Európában 75 kiadásban terjedt el s ugyancsak válogatott
körökben: udvari emberek, katonák, fejedelmek, világfiak, elmés és
fenkölt gondolkozók közt.

Mondhatjuk-e, hogy Montaigne bölcsen beszélt, helyesen s tartós
érvénnyel fejezte ki az életben való viselkedésről szóló emberi nézetet?

Mi természettől fogva hívők vagyunk. Csak az igazság, vagyis az ok és
okozat közötti összefüggés érdekel. Meg vagyunk győződve, hogy fonál fűz
össze minden dolgot; az egész világ rá van fűzve, mint kaláris szeme s
ember, esemény, élet csupán e fonal segítségével jut el hozzánk;
jönnek-mennek egymásután, csupán azért, hogy ennek a vonalnak irányát és
folytonosságát megismerjük. Az olyan könyv, vagy állítás, amely azt
akarná kimutatni, hogy itt nincs irányvonal, hanem csak vakeset és
khaosz van, véletlen szerencsétlenség, ok és következés nélküli
szerencse, bolondból lett hős, hősből lett bolond: bizony leverne; mert
akár látjuk, akár nem: hiszünk a kötelék létében. A tehetség
hamisíthatja ezeket a kapcsokat, de a lángész megtalálja az igaziakat.
Figyelünk a tudós szavára, mert előre sejtjük a tőle fölfedett
természeti jelenségek következéseit. Szeretjük mindazt, ami állít,
erősít, összeköt, fenntart, s nem szeretjük, ami szétszór és lerombol.
Megjelenik valaki, aki mindenki szemében konzervatív és konstruktív: az
ő jelenléte jól berendezett társadalmat, földmívelést, ipart és
kereskedelmet, széleskörű intézményeket és kormányt föltételez. S ha
ezek még nem voltak meg, életrekelnek az ő erőfeszítése által.
Ennélfogva fölvidítja és megvigasztalja az embereket, akik mindezt hamar
kiérzik belőle. A tiltakozók és lázadozók kígyót-békát kiáltanak a
fennálló álladalomra, de nem tárják elénk a maguk ház- vagy államtervét.
Ennélfogva bármily szerény és kevéssé virágzó is a város, az állam, az
élet, amelyet ama tanácsadónk vizsgál, az emberek mégis ahhoz a
konzervatívhoz ragaszkodnak és elfordulnak az újítótól valamíg csak
fejszével és feszítővassal jő.

Ámbár így természettől fogva konzervatívok és az okság hívei vagyunk s
elvetjük a keserű, komor hitetlenséget, a Montaigne-képviselte
szkeptikusoknak is igazuk van s élete bizonyos korában minden ember
közéjük tartozik. Minden felsőbbrendű lélek átmegy az egyensúlyozás e
területén, jobbanmondva, akarja tudni, mint használja föl a Természet
fékeit és súlyait, mint természetes ellenszereket a vakon hívők és
bakfejűek túlzásai és alakiságai ellen.

A szkepticizmus annak a magatartása, aki vizsgálat tárgyává teszi
azoknak a sajátságoknak viszonyát, amelyeket a társadalom imád, de
amelyeket ő csak irányzatuknál és szellemüknél fogva tisztel. Ő a
templom tornácában áll. A társadalom nem szereti, ha a fennálló rendet a
kétségnek csak fuvalma is éri. Ám a szokások megvizsgálása, minden
magasabbrendű lélek kikerülhetetlen fejlődésfoka s egyszersmind annak a
bizonysága, hogy fölismeri az erőt, amely minden változás, hullámzás
ellenére megmarad.

A felsőbbrendű lélek éppoly idegenül áll szemben a társadalom bajaival,
mint ezek javasolt ellenszereivel. A bölcs kételkedő rossz polgár; nem
konzervatív: látja a vagyon önzését és az intézmények álmosságát. De
semmiféle demokratikus párttal való együttműködésre sem alkalmas, mert a
pártok mindenkitől teljes odaadást kívánnak és ő átlát a közkeletű
demokrata-hazafiságon. Az ő politikája olyan, mint a Sir Walter Raleighé
a Lélek Izenete-ben vagy a Krishnáé a Bhagavatban: «Nincs senki, aki
méltó volna szeretetemre, gyűlöletemre», mialatt ítélete alá von
törvényt, természetet, vallást, kereskedelmet, szokást. Bár reformista:
azért nem jobb tagja az emberbaráti egyesületeknek. Kiderül, hogy ő nem
előharcosa sem a dolgozó osztályoknak, sem a szegényeknek, sem a
raboknak, sem a rabszolgáknak. Meg van győződve, hogy életünket ezen a
földön nem lehet olyan egyszerűen magyarázni, mint az iskolás könyvek
teszik. Nem akar ezekkel a jóakaratú dolgokkal szemben az ördög
prókátorának pártjára állni, hogy kikürtöljön minden kétséget és gúnyt,
amely elsötétíti előtte a napot; ámde így szól: mégis csak vannak
kétségek.

Élek az alkalommal s Montaigne-ünk nevenapját, a Szent Mihály-napot
megülöm azzal, hogy előszámlálom és leírom ezeket a kételyeket és
tagadásokat. Ki akarom őket rángatni oduikból a nap világosságára. Úgy
kell velük tennünk, ahogy a rendőrség tesz megrögzött csirkefogókkal:
nyilvánosan kiállítjuk őket. Mindjárt nem lesznek már olyan
félelmetesek, mihelyt azonosítják és lajstromba foglalják őket. De azért
igazságosan akarok velük bánni. Nem veszek elő afféle szónoki
ellenvetéseket, amelyeket csak azért állítanak föl, hogy cáfolattal
azonnal leronthassák. A legerősebbeket keresem ki, akár bírok velök,
akár ők bírnak le engem.

Nem foglalkozom a materialisták szkepticizmusával. Tudom, hogy a
négylábúak filozófiája nem fog érvényesülni. Igazán nem fontos, hogy
denevérek és ökrök mit gondolnak. Ellenben az első veszedelmes tünet,
amelyre rámutatok, az értelem könnyelműsége, mintha az igazi
komolyságnak ártalmára volna a sok tudás. Tudni annyit tesz, mint azt
tudni, hogy nem tudhatunk. A jámbor imádkozik; a lángész gúnyolódik.
Mily tiszteletreméltó a komolyság minden neme, de az értelem megöli. Még
az én finomlelkű s csodálatos barátom, San Carlo, egyike a legáthatóbb
elméjű embereknek, is úgy találja, hogy minden egyenes emelkedés, még ha
szárnyaló jámborságról van is szó, erre az ijesztő belátásra vezet, s
híveit árván küldi vissza. Az én bámulatos San Carlom úgy hitte, hogy a
törvényhozók és szentek meg vannak mérgezve. Üresnek találták a bárkát;
látták, de nem akarták megmondani, hanem közeledő követőiket ezzel
próbálták elriasztani: «Kedves társaink ott van számotokra a
cselekedet!» Ámbár ez a felfedezésem San Carlóban úgy hatott rám, mint a
júliusi fagy vagy menyasszonyomtól kapott arculütés, ért még egy
rosszabb, t. i.: a szentek csömöre. Látomásuk alatt még mielőtt
térdükről fölkeltek, így szóltak: «Úgy látjuk, hogy a mi hódolatunk és
boldogságunk részleges és csonka: a gyanusított és lesajnált
intellektushoz, az értelemhez, a Mephistopheleshez, a tehetség
gimnasztikájához kell fordulnunk!»

Ez azonban elsősorban mumus; s bár sok elegiának szolgáltatott tárgyat a
XIX. században, Byrontól, Goethetől s kevésbé híres költőktől kezdve s
nem is említve sok jeles magános megfigyelőt, – megvallom, nem nagyon
hat a képzeletemre; mert úgylátszik csak bábuházak és fazekasboltok
szétzúzására vonatkozik. A különböző egyházak hullámzásai távolról sem
érintik a hit egyetlen alapelvét sem. Úgy tartom, hogy az értelem és az
erkölcsi érzés harmóniában van és hogy, ámbár a filozófia kipusztítja a
mumusokat, egyszersmind a bűn gátjait is szolgáltatja s a lélek
sarkítását eszközli. Úgy tartom, mentől bölcsebb valaki, annál
bámulatosabbnak találja a Természet és Erkölcs gazdaságos berendezését
és sokkal teljesebb bizalomra emelkedik.

Ime, a szeszély hatalma, amely semmibe sem veszi, amit nem ő szőtt össze
tényekből és hiedelmekből. Ime, a temperamentum hatalma, amely nyilván
módosítja a hajlamokat és érzéseket. A hitek és hitetlenségek nyilván
strukturális eredetűek és mihelyt ki-ki eléri azt az egyensúlyt és kezdő
sebességet, amely megengedi, hogy az egész gépezet működni kezdjen, nem
lesz szüksége szélső példákra, hanem rohamosan megváltoztatja majd
minden életnézetét. Életünk márciusi idő, zord és derült ugyanabban az
órában. Keményen, elszántan, a Végzet vasláncában hivén indulunk neki, s
még ha életünk megmentéséről volna is szó, meg nem fordulnánk: de, íme,
egy könyv, egy mellszobor, vagy akár egy név hangja cikázik át
idegeinken, s mi egyszerre csak hiszünk a szabadakaratban: gyűrűm Bölcs
Salamon pecsétje legyen; a Végzet csak félkegyelműeknek való: az elszánt
lelkeknek minden lehetséges! Új élmény új fordulatot ad gondolatainknak;
a józanész zsarnoksága ismét érvényesül s azt mondjuk: «Nos, a hadsereg
végre is a hírnév, jó modor és költészet kapuja s lám, egészben véve az
önzés vet legjobban, nyeseget legjobban, ő csinálja az emberből a
legjobb kereskedőt, s a legjobb polgárt.» Hát az embernek nézetei a
jóról és rosszról, a végzetről s az okságról csak megszakadt éjjeli
nyugalom vagy emésztési zavar következménye? Hite Istenben és a
Kötelességben nem mélyebb, mint a gyomor tanusága? S mi biztosítja
nézetei állandóságát? Nem szeretem a francia gyorsaságot: minden héten
új egyház és új állam. – Ez a második tagadás; ám érjen, ami ér.
Amennyiben a lelkiállapotok forgását bizonyítja, úgy hiszem, tulajdon
ellenszerét is maga találja meg, különösen hosszabb korszakokat véve. Mi
az államok értelme? Vajjon a korok általános hangja tanuskodik-e
valamely közös alapelv mellett, avagy nem lehet érzelmi közösséget
fölfedezni távoleső idők és helyek közt? S ha az emberek önérdekének
hatalmát mutatja, azt is elfogadom, mint az isteni törvény részét s
kénytelen vagyok összeegyeztetni a vágyaimmal, amennyire csak tudom.

Ezek a szavak: «Végzet», «Sors» az emberiség értelmét jelentik minden
korban, – azt, hogy a világ törvényei nem mindig kedveznek nekünk, hanem
sokszor sebeznek és széttörnek bennünket. A Végzet, mint természet és
hajlam fölénk nő, mint a fű. Az Időt kaszával festjük, a Szerelmet és
Szerencsét vaknak, a Végzetet süketnek. Túlkevés bennünk az ellenálló
erő e minket megemésztő vadsággal szemben. Hogy tudnánk szembeszállni a
kikerülhetetlen, diadalmas, gonosz hatalmakkal? Mit tehetek a faj
behatása ellen tulajdon történetemben? Mit az átöröklés, a szervezetem
hajlama, a skrofulás, lymphatikus szervezet, a nemi tehetetlenség ellen?
A zord éghajlat ellen? A földieim barbársága ellen? Mindent
lecáfolhatok, tagadhatok, csak ezt az örök Hasat nem; annak táplálék
kell és sehogysem tehetem tiszteletreméltóvá.

Az igenlő ösztön főakadálya azonban egy – amely a többit mind
magábazárja: az illuzionisták tana. Kínos nézet van forgalomban, amely
szerint az élet minden főbb alakulata áltat bennünket s a szabad
cselekvőség csak üres szó. Megétettek s elkábítottak bennünket
levegővel, eledellel, asszonnyal, gyermekekkel, tudománnyal,
eseményekkel, s ezek éppúgy hagynak minket, ha eltávoznak, mint aminőkül
jöttükkor találtak. Ezt panaszolják a mathematikáról; így tesz minden
más tudomány, eset és cselekedet. Látok egy embert, aki már minden
tudományon átrágta magát s ugyanolyan fajankó, mint volt s minden tudós,
polgári, társadalmi hivatalából kiütközi a gyermek. Mindazonáltal
kénytelenek vagyunk életünket nekik szentelni. Valóban kisértésbe jutunk
nevelési rendszerünk alapszabályául és elméletéül elfogadni, hogy Isten:
substancia és a módszere: illuzió. A keleti bölcsek hittek Yoganidra
istenségben, Visnu nagy, kápráztató energiájában, aki legfőbb
tudatlansággal az egész világot elámítja.

Vagy így állítsam föl a tételt? Az élet nagy döbbenete, hogy még
látszata sincs meg az életben az elmélet és gyakorlat kiegyezésének. Az
Értelmet ezt a fennen magasztalt realitást, a Törvényt megragadjuk
olykor-olykor, derűs és mély percekben, a gondok, bajlódások zajos
zűrzavarában, – miknek nincs közvetlen közük hozzájuk; – megragadjuk,
elveszítjük hónapokra, évekre, megint megtaláljuk, s bizonyos időközben
megint elveszítjük. Ha jól összeszámláljuk, ötven év alatt van egy
féltucat okos óránk. S mire jó ez a sok gond és bajlódás? Módszert sem
látunk a világon, csak a nagynak és kicsinek párhuzamosságát, amelyek
sohasem hatnak egymásra s a legkisebb jelét sem mutatják, hogy egymás
felé hajolnának. Tapasztalat, vagyon, kormányzat, olvasmány, írás mit
sem használnak; mintha egy ember a szobába lép, nem látszik meg rajta,
vajjon yam-gyökérrel vagy bivalyhússal táplálkozott-e; csak arra
törekedett, hogy annyi csontot és izmot szerezzen, amennyire csak
szüksége volt, akár rizsből, akár habból. Olyan nagy az aránytalanság a
törvény égboltja s a véghezvitel hangyája közt, hogy akár értékes ember
valaki, akár ostoba, nem olyan nagy dolog, ahogy mondani szoktuk.
Hozzátegyem-e még, mint ennek a varázslatnak szemfényvesztését, az
elkülönülésnek megdöbbentő törvényét, mely az együttműködést
lehetetlenné teszi? Az ifjú lélek mohón vágyódik társaság után. Ámde a
kultúra és nagyság útja magános elzárkozásra vezet. Gyakorta csalódott.
Nem várhatta, hogy eszméit rokonszenvesen fogadja a falusi nép, ámde ő
választékos és értelmes emberek közé vitte, de egyáltalában nem talált
barátságos arcokra, hanem csak félreértésre, visszatetszésre és
gúnyolódásra. A nagy emberek csodamód korszerűtlenek és helyüket
tévesztettek, a legnagyobb kíválóságuk lángra gyúlt individualizmus,
amely még jobban elszigeteli őket.

Ilyen és többféle betegsége van a gondolatnak, amiket rendes tanítóink
meg se kísérlenek távoztatni. Minthogy a jó természet az erény felé
hajlik, azt mondjuk-e: «Nincsenek kétségek!» – s kitartunk a helyes
úton! Vajjon az életet vitézül avagy gyáván kell-e élnünk? S vajjon a
kétségek megszüntetése nem lényeges kelléke-e minden férfiasságnak?
Miért oly hihetetlen, hogy egy jól megtermett, komoly ember kevés
élvezetet talál teában, értekezésekben, katekizmusokban, s vaskosabb
tanítás, emberek, munka, kereskedelem, gazdaság, háború, éhség, bőség,
szerelem, gyűlölet, kétkedés, ijedtség kell neki, hogy a dolgok
megvilágosodjanak előtte? S vajjon nincs-e igaza, hogy azt követeli: ám
győzzék meg őt a maga útján? S ha meggyőzték, meg is érte a bajlódást.

A hit abban áll, hogy a lélek állításait elfogadjuk; a hitetlenség: hogy
tagadjuk azokat. Némely elme képtelen a szkepticizmusra. Ha
olykor-olykor kétkedést nyilvánítanak, ez inkább udvariasság vagy
alkalmazkodás a társadalmak rendes társalgásához. Elkalandozhatnak a
spekulatív bölcselkedés magasságaiba, mélységeibe, mert bizton haza
tudnak onnan térni. Ha egyszer bebocsáttatást nyertek a Gondolat egeibe,
nem bukhatnak többé vissza az éjszakába, hanem végtelenül hivogatja őket
a túlsó part. Mindenütt mennyek, egek sokaságát látják s istenségek
sokaságát maguk körül. De vannak mások, akiknek szemében az ég ércből
való redőnek látszik, amely elzárja maga elől az alant levő földet. Ez a
temperamentumnak vagy a természetbe mélyebben, vagy kevésbé mélyen való
elmerülésnek kérdése. A legalsóbb néposztályoknak a hit valamely
visszfénye, vagy valami élősdi hit kell; nem a valóságok látománya,
hanem ösztönszerű bizakodásuk a valóságok látnokaiban és hívőiben. A
nagy hívők viselkedése, gondolatai megdöbbentik őket s meggyőzik őket
arról, hogy ezek láttak valamit, ami ő előlük el van rejtve. Ám az ő
érzékies gondolkozásuk szeretné a hívőt utolsó álláspontjához szegezni,
holott az múlhatlanul tovább halad, egyre halad s most a hitetlen, a
hithez való buzgóságában, máglyára viszi a hívőt.

A nagy hívőket mindig hitetleneknek tartják s megférhetetlen, fantaszta,
atheista s számba nem jövő embereknek. A spiritualista érzi a
kénytelenséget, hogy hitét a kétségeknek egész sorával fejezze ki.
Kegyes lelkek eléjejárulnak terveikkel és kérik közreműködését. Hogy
habozhat? Merő illem- és udvariassági szabály, hogy egyezzünk bele,
amibe csak lehet és nyilatkozzunk biztatóan s ne dermesztően és komoran.
De ő kénytelen így beszélni: «Óh, ezek a dolgok majd úgy következnek be,
ahogyan be kell következniök. Mit tehettek ez ellen? Ezek a részleges
bajok és bűnök csak hajtásai s gyümölcse annak a fának, amely szemünk
láttára nő. Hiába panaszkodunk a levélre vagy gyümölcsszemre; vágd le s
a fa megint éppoly rosszat fog teremni. Mélyebben kell az orvoslást
kezdened.» A köznapi jótékonykodás olyan tárgy, amelyről ő nem tud
tárgyalni. A nép kérdései nem az övéi; útjaik, módjaik nem az övéi, s
bármit sugall neki jó természete, kénytelen azt mondani, hogy ő nem
talál gyönyörűséget bennök.

Még azokat a tanokat, amelyek drágák az ember reménységének, így pl.
amelyek az isteni gondviselésről s a lélek halhatatlanságáról szólnak,
még ezeket sem tudják embertársai úgy fölállítani, hogy ő igent
mondhasson reájuk. Ám ő merőben azért tagad, mert többet hisz, s nem
azért, mert kevesebbet. Tisztességből tagad. Inkább veszi magára a
tehetetlen szkepticizmus vádját, semmint a hazugságét. Azt mondja: én
hiszek a világegyetem erkölcsi tervében, amely a lelkek üdvösségére van;
ámde dogmáitokat torzoknak látom, hogyan szerezhetnék nekik hitelt? Azt
mondja erre valaki: ez fagyos és hitetlen beszéd? A bölcs és nemeslelkű
nem mondja, sőt örülni fog messzelátó jóakaratának, amely ellenfelének
engedheti át a hagyomány és közös hit egész területét, anélkül, hogy
szemernyit veszítene erejéből. Ő minden átmenet végét nézi. Fox György
látta, hogy «a sötétség és halál óceánja van előtte; mindazonáltal a
fény és szeretet végtelen óceánja hullámzott e sötétség fölött».

A végső megoldás, amelybe belevész a szkepticizmus, az erkölcsi érzés,
amely sohasem veszíti el felsőbbségét. Próbáljanak ki bízvást minden
útat és módot és mérlegeljék minden ellenvetés súlyát: az erkölcsi érzés
valamennyit egészen könnyen lebillenti. Ez az a csöpp, mely egész
tengert ellensúlyoz. Játszhatom a tarka-barka tényekkel, s szemügyre
vehetem azzal a felületességgel, amelyet szkepticizmusnak nevezünk, de
jól tudom, hogy mindjárt abban a rendben fog előttem megjelenni, amely
lehetetlenné teszi a szkepticizmust. A gondolkozó embernek éreznie kell
a gondolatot, mely a világegyetem szülője: hogy a Természet tömegei
folynak és hullámzanak.

Ez a hit elősegíti az élet és tárgyai egész születését. A világ telítve
van az Istenséggel és a Törvénnyel. Megtűri épp úgy az igazat, mint a
nem igazat, az ostobákat és bolondokat, az őrültség és csalás diadalát.
Nyugodtan szemléli a szakadékot, amely az ember nagyravágyása és
megvalósító ereje, a hatalom kereslete és kínálata közt tátong, s amely
minden lélek tragédiája.

Charles Fourier azt hirdette, hogy «az ember vonzóereje sorsához
viszonylik», vagyis, hogy minden vágy megjövendöli tulajdon
kielégülését. Ámde minden tapasztalat ennek épp az ellenkezőjét mutatja:
az erő elégtelenségéről panaszkodik minden ifjú és tüzes lélek, s az
isteni gondviselést bizonyos szűkmarkúsággal vádolja. Megmutatta az eget
s a földet minden gyermekének s beleoltotta a vágyat az «egész», az
«egyetemes» iránt; s ez a vágy dühödt és határtalan, olyan éhesség, mint
a Téré, amely mohón vágyódik, hogy égi testek töltsék be; olyan éhesség,
aminővel az ördögök ordítoznak prédájuk, a lelkek után. S kielégítéséül
– minden ember számára napi adagul rendeltetett egy csöpp, az életerő
egy harmatcsöppje; a Serleg olyan nagy, mint a Tér és tartalma: az élet
vizének egyetlen csöppje! Minden ember olyan étvággyal ébred reggelente,
hogy föl tudná falni az egész naprendszert, mint egy kalácsot; féktelen
tettvágy és szenvedély tölti el; kezét szeretné rátenni a
hajnalcsillagra, hogy kísérletet tegyen a nehézkedéséről vagy vegyi
összetételéről. Ám az első mozdulatra, amellyel erejét ki akarná
próbálni, – keze, lába, érzékei fölmondanák a szolgálatot. Ime, a
státusaitól elhagyott császár, aki magánosan dudorászik, vagy csupa
ilyen szerencsétlen flótás-császárok tömegében: s a szirének még egyre
ezt zengik: «az ember vonzóereje sorsához viszonylik». Ez a hasadék ott
tátong minden házban, minden szűzi szívben, ifjúéban, leányéban, a szent
repeső lelkében: a szakadék az eszményi hatalom legnagyobb igérete és a
nyomorú tapasztalás, realitás között.

De segítségünkre jön az igazság terjedékeny, ruganyos, korlátok közé nem
szorítható természete. Az ember egyre szélesebb általánosságok révén
segít magán. Az élet tanításának gyakorlati alkalmazása az
általánosítás; hinni abban, amit az évek és századok az órákkal szemben
mondanak; ellenállni a részletek és különlegességek bitorló hatalmának;
beléhatolni egyetemes értelmükbe. A dolgok látszólag _ezt_ mondják,
pedig éppen az ellenkezőjét, _azt_ mondják. A jelenség lehet
erkölcstelen, s az eredmény mégis erkölcsös. A dolgok látszólag lefelé
irányulnak, hogy igazolják a kishitűséget, előmozdítsák az aljasokat és
leverjék az igazak lelkét, s íme úgy a gazok, mint a vértanúk révén az
igaz ügy mozdíttatott elő. Bár minden politikai küzdelemben a hitványak
győznek, bár a társadalom, a látszat szerint arra van kárhoztatva, hogy
a bűnösök egyik csapata kezéből a bűnösök egy másik csapata kezébe
kerüljön, mihelyest a kormány változik, s a civilizáció haladása
főbenjáró bűnök láncolata: mégis mindez valahogyan a végső céloknak is
eleget tesz. Látunk erőszakos eseményeket, amelyek a külszín szerint
egész korszakok polgárosultságát hátráltatják vagy visszavetik. Ám a
világszellem kitűnő úszó, s dacol a viharokkal, hullámokkal. Fügét mutat
a törvényeknek, s a történelem egész folyamán azt látjuk, hogy az Ég
mintha szeretne alacsony és szegényes eszközökkel élni. S éveken és
évszázakon át, gonosz tényezőkön, semmiségeken és atomokon át
ellenállhatatlanúl áramlik egy hatalmas és jótékony alapirányzat.

Hadd tanúlja meg az ember az állandót a változóban és hullámzóban;
tanúlja meg, hogy viselje el ama dolgok letüntét, miket tisztelni
megszokott volt, úgy, hogy ne veszítse el a tiszteletét; tanulja meg,
hogy nem azért van ezen a földön, hogy ő formáljon, hanem, hogy ő
formáltassék, s bár feneketlen mélység alatt újabb feneketlen mélység
tátong és vélemény félreszorít véleményt, végezetre valamennyi benne
foglaltatik az Örök Végső Okban:

«Bár süllyed a hajóm, csak más tengerre sülyed.»




VI.  SHAKESPEARE; VAGY: A KÖLTŐ.

A nagy embereket inkább szellemük kiterjedése tünteti ki, semmint
eredetiségük. Ha fürkésszük az eredetiséget, amely abban áll, hogy
valaki a pók módjára beleiből szövi ki a hálóját; vagy hogy maga talál
agyagot s csinál téglát belőle a házépítésre: ebben az értelemben egyik
nagy ember sem eredeti. S az értékes eredetiség nem is más emberektől
való különbözésben áll. A hőst a lovagok és események sűrű tömege nyomja
s meglátván, mire szorul az emberiség s osztozva vágyában, éles szemét
és karja erejét adja oda, hogy a kívánt pontra segítse. A legnagyobb
lángelme a legnagyobb adósa másoknak. A költő nem gyöngefejű ember, aki
átabotába beszél s minthogy össze-vissza beszél mindent, végül mégis
csak mond valami jót is, hanem korával és hazájával szorosan egyesült
szív. Alkotásában nincs semmi bogaras és fantasztikus, hanem szelíd és
szomorú komolyság, súlyos meggyőződéssel terhes s abba az irányba
kicsúcsosodott, amely ismeretes kora bármely embere vagy osztálya előtt.

Életünk géniusza féltékeny az egyéniségekre s nem akar semmiféle egyéni
nagyot, hacsak nem az általános, a köz útján. Így a lángelmének nincs
szabad választása. A nagy ember nem ébred egy szép reggel ezzel: «Csak
úgy buzog bennem az élet; tengerre szállok hát s fölfedezem a délsarki
szárazföldet; ma megtalálom a kör négyszögesítését; fölkavarom a
botanikát és új táplálékot fedezek föl az emberiségnek; új építőművészet
motoszkál a fejemben; új mozgató erőt látok» stb. – nem, hanem eszmék és
események folyamában találja s belülről hajtatva érzi magát kortársai
eszméitől és szükségleteitől. Oda áll az útra, ahová minden ember szeme
néz s minden ujj mutatja az irányt, amelyben mennie kell. Az Egyház
szertartások és pompa közepette nevelte föl őt s ő muzsikájának
sugallatát követve fölépíti a székesegyházat, amelyre az Egyháznak
himnuszai és körmenetei számára szüksége van. Amaz a háború dühöngése
közt él: az neveli föl trombitaszóval, barakkokban s íme: ő reformálja a
hadviselés szabályait. Ismét egy másik két vidéket lát, amelyek afelől
tapogatóznak, hogy a szenet, a lisztet, a halat a termelés helyéről mint
vigyék a fogyasztás helyére s íme, rájön a vasút eszméjére. Minden
mester összegyűjtve találja az anyagát s hatalmát az a rokonszenv és
szeretet adja, amellyel népe és a megmunkálandó anyag iránt viseltetik.
Mily gazdaságosság ez az erő fölhasználásában s mily kárpótlás az élet
rövidségéért. Mindent kezébe kap; a világ vitte őt ennyire előre az
útján. Az emberi faj járt el előtte, lehordta a halmokat, betöltötte a
szakadékokat s áthidalta a folyóvizeket. Emberek, nemzetek, költők,
mívesek, nők: mind érette dolgoztak s ő belelép munkáik folyamába.
Ellenben ha olyan teret választ, amely a fejlődés irányvonalán kívül
esik, kívül esik a nemzeti érzés és történelem körén, mindent önmagának
kell megtennie: s erőit kimeríti az első előkészületekben. Az ember
hajlandó volna azt állítani: a nagy lángész hatalma egyáltalában nem az
eredetiségben áll, hanem a befogadóképességben, abban, hogy hagyja, hogy
a világ mindent megtegyen érette s az idő szelleme gát nélkül hassa át a
lelkét.

Shakespeare fiatalsága olyan korszakba esett, amidőn az angol nép mohón
kívánta a színjáték mulatságát. Az udvar hamar zokonvette a politikai
célzásokat s megpróbálta elnyomni. A puritánok növekvő és erélyes pártja
és az anglikán egyház vakbuzgó hívei is el akarták nyomni. Ám a nép
kívánta. Korcsmai udvarok, tetőtlen házak, rögtönzött bekerített helyek
a falusi vásárokon kész játszóhelyekül szolgáltak a vándorszínészeknek.
A nép megízlelte ezt az új élvezetet s valamint mi manapság hiába
próbálnók elnyomni az ujságokat – s még a legerősebb párt is hiába
próbálná – éppoly kevéssé tudta akkor király, főpap, puritán, egyenkint
és egyesülve elnyomni azt a szervet, amely egyben volt ballada,
elbeszélés, hírlap, választógyűlés, olvasmány, Paprika Jancsi és
könyvtár. Sőt valószínű, hogy király, főpap, puritán mind megtalálták
benne a magukét. Minden ok arra vezetett, hogy nemzeti érdekű ügy lett
belőle, amely ugyan nem volt oly tekintélyes, mintha valamely nagy
tudósnak eszébe jutott volna, hogy az angol történelemben helyet
szenteljen neki, de amely mindazonáltal nem vesztett jelentőségéből
azzal, hogy olcsó és igénytelen volt, akárcsak egy pék boltja.
Életerejének legjobb bizonysága az a sereg író, aki ezen a téren
gombamódra ütötte föl a fejét: Kyd, Marlowe, Greene, Ben Jonson,
Chapman, Dekker, Webster, Heywood, Middleton, Peele, Ford, Massinger,
Beaumont és Fletcher.

A színpadnak dolgozó költőre főfontosságú, hogy a színpad révén
megnyerje a közönséget. Nem vesztegeti idejét henye kísérletezéssel. A
közönség szeme, füle, várakozása elő van készítve. Shakespeare esetében
még többről is van szó. Amidőn ő Stratfordból Londonba jött, egész sereg
régi és új szerzőktől való színdarab volt meg kéziratban s került sorra
színre. Itt van Trója története, amelyet a hallgatóság szívesen hallgat
meg valamely részében akár minden héten; Julius Cæsar halálát és
Plutarchos más történetét sohasem unja meg, egy polcra való angol
história a Brut- és Arthur-krónikáktól kezdve a Henrik királyokig,
amelyre mohón fülel, egy sor szomorújáték, vidám olasz mesék, spanyol
kalandok, miket minden londoni inas ismer. Ezt az egész tömeget több,
kevesebb ügyességgel dolgozták föl a színdarabok s a súgó tartja kezében
a szennyes, elrongyolt kéziratokat. Ma már meg nem lehet mondani, ki
volt az eredeti szerzőjük. Oly hosszú ideig voltak már a színház
birtokában s oly sok felbukkanó lángész bővítette és módosította azokat,
amidőn hol beletett egy beszédet, egy egész jelenetet, egy dalt, hogy
senki sem emelhetett írói tulajdonjogot ezzel a sokszerzőjű művel
szemben. Szerencsére ezt senki nem is akarta. Ilyen irányban nem voltak
még vágyaik. Akkoriban kevés volt az olvasó, ellenben sok volt a néző és
hallgató. Ennélfogva jó helyen feküdtek ott azok a darabok, ahol éppen
voltak. – Shakespeare, csakúgy mint társai a sok régi darabot olyan
tőkeként becsülte, amivel szabadon lehet kísérletezni. Ha már akkor is
körülvette volna a drámát a «prestige» kerítése, amely a mai tragédiát
körülveszi, semmit sem vittek volna véghez. Az eleven Anglia durva meleg
vére keringett a színdarabokban is, mint az utcai balladákban s megadta
a szükséges testet a légzés és fenséges képzelet számára. A költőnek
szüksége van a népies hagyomány anyagára s amely egyben kellőkép
korlátozza is művészetét. A néphez fűzi, alapot ad épületének s amidőn
annyi kész dolgot ad a kezébe, szabadságot, időt ad neki, hogy teljes
erejével működtethesse képzelete merész játékát. Röviden kifejezve: a
poéta a hagyomány legendájának annyit köszönhet, amennyit a szobrászat
köszönhet a templomnak. Az egyptomi és görög képfaragás az építészet
alárendeltségéből fejlődött nagyra. A templom falának szolgált díszéül:
eleinte csak nyers relief a lába zatba vésve, azután a dombormű
merészebb lett s egy-egy fej vagy kar emelkedett ki a falból, azonban a
csoportok még egyszer beilleszkedtek az épületbe, amely egyúttal az
alakokat tartó keretül is szolgált; s ha végül el is érték a stílus és
kidolgozás legnagyobb szabadságát, az építészet uralkodó géniusza mégis
bizonyos nyugalmat és tartózkodást követelt meg a szobortól. Mihelyt
azonban a szobor kezdett egészen különválni a templomtól és palotától, a
szobrászművészet hanyatlásnak indult: szeszély, különködés és fitogtatás
szorította ki a régi mérsékletet. Ugyanolyan ellensúlyozót, aminőt a
szobrász az építészetben talált, talált a költő veszedelmesen izgékony
tehetsége a fölhalmozott, régi drámai anyagban, amelyhez a nép már hozzá
volt szokva s amelynek megvolt olyan kitünősége, hogy egyes lángelme –
lett légyen az bármily rendkívüli – sehogysem alkothatta volna meg.

Shakespeare nyilván igen sokkal tartozik ide is, oda is s kész volt
mindent fölhasználni, ami kezeügyébe akadt. Eredetiségének mértékeül
szolgálhat Malone fáradságos kutatása «VI. Henrik» I., II. és III.
részére vonatkozólag. Eszerint 6043 sorból 1771-et valamely Shakespeare
előtti író írt, 2373-at Shakespeare írt, de elődei előmunkálatai alapján
s csak 1899 sor egészen az ő műve. S a Malone kutatása alig hagy meg
egyetlen drámát is föltétlen eredeti Shakespeare-műnek. S «VIII.
Henrik»-ben magam is előtörni látom az eredeti törzset, amelyre a
Shakespeare finomabb invenciója rétegeződött. Az első darabot valamely
kiválóbb gondolkozó elme írta, de ennek a szerzőnek rossz füle volt a
ritmus iránt. Megismerem a kezevonását és kadenciáját. Ime: Wolsey
monológja s a következő jelenete Cromwell-lel; itt a Shakespeare métruma
helyét – amelynek az a titka, hogy a gondolat teremti meg magának a
ritmust, úgy hogy, ha értelmesen olvassuk a szöveget, akkor legjobban
eltaláljuk ritmusát is – olyan sorok foglalják el, amelyek adott
ritmusra vannak megírva, úgy hogy a versek szószéki szónoklatra
emlékeztetnek. Ám a darab minden hosszadalmassága ellenére is tartalmaz
olyan vonásokat, amelyek kétségtelenül Shakespeare kezétől erednek és
némely helye, mint pl. a koronázás elbeszélése olyan, mintha valóságos
autogramm volna. Ami különös, az Erzsébet királynőhöz szóló hódolat
rossz ritmusban van tartva.

Shakespeare jól tudta, hogy a hagyomány jobb mesét szolgáltat, mint a
kitalálás. Ha ezzel veszt is írói hírneve, viszont így nagyban
szaporította művészete forrásait s az ő napjaiban még nem keresték úgy
az eredetiséget, mint manapság. A milliókhoz szóló irodalomnak még nem
volt se híre, se hamva. Az általános olvasás, az olcsó sajtó ismeretlen
fogalmak voltak. A kezdetleges irodalmi közönség korszakában föllépő
nagy költő a saját fénykörébe szív föl minden, bárhonnan sugárzó
fényességet. Magasztos hivatása, hogy az értelem minden drágakövét az
érzés minden virágát a nép közé vigye s eközben emlékezetét éppoly
értékesnek tekinti, mint kitaláló tehetségét. Ennélfogva vajmi keveset
törődik azzal, honnan származnak a gondolatai, vajjon valamely fordított
műből, hagyományból, távoli országokban való utazások leírásaiból avagy
ihletéből; mert bármily forrásból fakadtak, egyformán kedvesek a
kritikátlan hallgatóságnak.

Sőt egészen közel, otthon is vesz föl kölcsönt Más ember is mond éppoly
bölcs dolgokat, mint ő; csakhogy az közben egy csomó bolond dolgot is
mond s nem is tudja, mikor is mondott bölcset. Ellenben a költő ismeri a
valódi drágakő tüzét és bárhol találja, magas helyére emeli. Ez – talán
– a Homeros szerencsés helyzete; ez a Chaucer-é és Szádi-é. Ők érezték,
hogy minden elmésség az ő elmésségük s ők éppúgy könyvtárosok és
historiográfusok, mint költők. Minden igényes poéta örököse s egyúttal
szétárasztója volt a világ száz elbeszélésének.

Chaucer befolyása szembetünő egész régebbi irodalmunkban s újabban is
nemcsak Pope és Dryden, hanem egész sereg angol író be nem vallott
tartozását könnyen lehet megállapítani a Chaucer javára.

Az ember ámul azon a gazdagságon, amely annyi kosztost tud táplálni. Már
pedig maga Chaucer is egy nagy, nagy kölcsönző! Úgy látszik folytonosan
fölvett kölcsönöket Lydgate és Caxton útján, Guido di Colonnától, akinek
latin költeménye a trójai háborúról viszont Dares Phrygius, Ovidius,
Statius kompilációja. Azután Chaucer jótevői még: Petrarca, Boccaccio s
a provencei költők: a «Romaunt of the Rose» («A rózsaregény») csak jó
ítélettel végzett fordítása Guillaume de Lorris és Jean de Meung
művének; «Troilus and Creseide»-jét az urbinói Lollius után, a «The Cock
und the Fox» («A kakas és a róka») Marie de France egy «lais»-a után; a
«The House of Fame» (A hír háza) franciából vagy olaszból készült s a
szegény Gowert úgy kihasználja, mintha csupán téglavető vagy kőfejtő
hely volna, ahonnan építőanyagát veszi. Elcsenéseit azzal védi, hogy az,
amit elvett, ott, ahol találta, mit sem ért, ellenben ahová ő tette és
hátrahagyta, a legértékesebb lett. Mintegy gyakorlati szabály lett az
irodalomban, hogy ha valaki csak egyszer is bebizonyította, hogy tud
eredetit írni, akkor már jogosult tetszése szerint mások írásaiból
csenegetni; a tulajdon azé, aki fenn tudja tartani és azé, aki a kellő
elhelyezést tudja biztosítani számára. A kikölcsönzött gondolatokon
rajta van ugyan némi félszegség bélyege, mihelyt azonban megtanultuk,
mit csináljunk velük, máris a sajátunkká válnak.

És ugyanígy minden egyéb eredetiség is csak viszonylagos. Minden
gondolkozó retrospektív (a mult örökségéből vagy a mások tapasztalatából
táplálkozik). Westminster vagy Washington tanult törvényhozója a
néptömegek ezrei nevében beszél és szavaz. Fedd föl mily útakon és
módokon, mily láthatatlan csatornákon tudja meg ez a szenátor a népnek
kívánságait, mennyi gyakorlati és tapasztalt ember táplálja őt szóban,
írásban, tényekkel, adatokkal, értékítéletekkel s ez mindjárt jócskán
elvesz az ő erős egyéniségének és magatartásának hatásából. Ahogyan Sir
Robert Peel és Webster ezrekért szavaztak, Locke és Rousseau éppúgy
gondolkoztak ezrekért s így környékezték Homerost, Menut, Szádit,
Miltont források és kutak, mikből ők merítgettek: rég elfeledett
barátok, szerelmesek, könyvek, hagyományok, közmondások, amelyek, ha
mind látnók őket – kisebbé tennék a költészetük csodáját. Tekintélyes
magabízással szólott-e a költő? Avagy érezte, hogy legyőzte valamely
versenytársa? Ez a szózat csupán az író enlelkiismeretéhez szól. Az ő
keblében van a Delphi, amelyből eszméire, dolgaira nézve igazolást,
igen-t, nem-et kell kérnie s amelynek feleletére kell magát bíznia. De
mindaz az adósság, amellyel az ilyen kölcsönvevő mások elméjének
tartozik, sohasem fogja megzavarni azt az érzését, hogy ő eredeti ember,
mert a könyvek és mások eszének segítsége csak egyetlen
pipafüst-szippantás ahhoz a legtitkosabb valósághoz képest, amellyel
érintkezik s amelyből merít.

Könnyű látni, hogy a géniusz java, írásai és tettei nem egy ember műve,
hanem tágkörű szociális munka terméke, amikor ugyanattól ösztökélve
ezrek dolgoztak együtt. Angol bibliánk az angol nyelv erejének és
muzsikájának csodás példája. Csakhogy nem egy ember vagy egy kor
teremtette meg, hanem századok és sok egyház tökéletesítette. Nem volt
idő, amikor nem létezett volna valamelyes fordítása. A lithurgia,
amelynek erélyes pathoszát csodáljuk, a különböző korok és nemzetek
kegyességének anthologiája, a katholikus egyház imáinak és formuláinak
fordítása, miket hosszú idő alatt gyűjtöttek egybe az egész világ
szentíróinak imáiból és elmélkedéseiből. Grotius a «Miatyánk»-ról
megjegyzi, hogy egyes mondatai, amelyből összetevődik, már használatba
voltak Krisztus idejében a rabbinisztikus formulákban s ő onnan
szemelgette föl az aranymagvakat. A Common Law izmos nyelve,
törvényszékeink hatásos tételei, törvénybeli megkülönböztetéseink
szabatos és velős igazsága megannyi adaléka a sok-sok éleslátású,
erősfejű embernek, akik e törvények uralma alatt lévő vidékeken éltek.
Plutarchos fordítása azért lett olyan kitünő, mert fordítás fordításra
következett. Nem volt idő, amikor nem volt volna valamelyes fordítása.
Valami hasonló mehetett végbe réges-régen ezeknek a könyveknek
eredetijével. A világ szabadjára bánt el a világkönyvekkel. A Védák,
Aesopos, Pilpay,[28] az Ezeregy Éjszaka, a Cid, az Ilias, a Robin Hood,
a Scottish Minstrelsy nem egyes emberek művei. Az efféle művek
összealkotásában részt vesz gondolataival az idő, a piac, a kőműves, az
ács, az árús, a gazda, a bohóc. Minden könyv szolgáltat korának egy-egy
jó szót; minden városi szabályzat, minden ipar és kereskedelem, minden
napi bolondság ugyanezt teszi s a faji, általános géniusz, amely nem
átallja bevallani, hogy eredetiségét a mindenkivel közös eredetiségnek
köszönheti, a következő kor szemében mint a saját kora megtestesítője s
kifejezője jelentkezik.

Az irodalombúvároknak s a Shakespeare Society-nek köszönhetjük az angol
dráma fejlődésfokainak történetét a templomi misztériumoktól s a világi
daraboknak kiválásától, a «Ferrex és Porrex» és «Gurton nagyanyó
tűjé»-től azokig a darabokig, mik a színpadot rendre meghódították és
miket Shakespeare megmásított, átformált és végül a magáévá tett. Ezek a
búvárok a sikeren fölbuzdulva s az egyre érdekesebbé váló problémától
sarkalva, nem hagytak egyetlen könyvespolcot átkutatlanul, egyetlen
ládát a padláson fölbontatlanul, egyetlen elsárgult számadás- vagy
aktacsomót a por és férgek prédájául, olyan heves volt a vágyuk, hogy
fölfedezzék, vajjon csakugyan vadorzó volt-e a siheder-Shakespeare vagy
sem, vajjon csakugyan tartotta-e a lovakat a színház kapuja előtt,
járt-e iskolát s miért hagyta végrendeletében csak «második legjobb
ágyát» Ann Hathaway-nek, a feleségének.

Van valami megható abban az őrületben, mellyel a kor olyan rosszul
választotta meg azt a tárgyat, amelyre minden gyertya veti a fényét.
amely felé fordul minden szem; az a gond, amellyel leltároz minden
semmiséget, ami Erzsébet királynéra, Jakab királyra, az Essexek,
Leicesterek, Burleigh-k és Buckingham-ek dolgaira vonatkozik, s egyetlen
értékes följegyzés nélkül hagyja egy másik dinasztia megalapítóját,
akinek egyedül köszönhető, hogy a Tudor-dinasztiát egyáltalában
emlegetni fogják, azt az embert, aki az egész angolszász fajt kifejezi
az őt tápláló ihlet tüze által s akinek eszméi táplálják most és
századokon át a világ első nemzetét, aki határozott irányba kényszeríti
a lelkeket. A népszerű színészben senki sem gyanította az emberiség
költőjét s a titok titok maradt a költők, tudósok, udvari emberek s a
léha tömeg előtt egyaránt. Bacon, aki leltárba foglalta kora egész
értelmiségét, soha még csak nevét sem említi. Ben Jonsonnak – bár azt a
pár szót, mellyel Shakespearet magasztalta, iparkodtunk minden ízében
megvizsgálni – sejtelme sem volt annak a hírnek ruganyos
tovaterjedéséről, melynek első rezgését ő indította meg. Kétségtelen,
hogy nagylelkűnek tartotta magát azért a dicséretért, amelyet
Shakespeare számára engedélyezett s egészen bizonyos, hogy kettőjük
közül önmagát tartotta nagyobb költőnek.

Pedig, ha igazat mond a közmondás, hogy az ész fölismerésére ész kell, a
Shakespeare korának alkalmasnak kellett volna lennie az ő felismerésére.
Sir Henry volton négy évvel Shakespeare után született és 23 évvel utóbb
halt meg s ismerősei s a vele levelezők között találom a következő
neveket: Theodore Beza, Isaac Casaubon, Sir Philip Sidney, Earl of
Essex, Lord Bacon, Sir Walter Raleigh, John Milton, Sir Henry Vane Isaac
Walton, dr. Donne, Abraham Cowley, Bellarmin, Charles Cotton, John Pym,
John Hales, Kepler, Vieta, Albericus Gentilis, Paolo Sarpi, Arminius;
mindazokkal együtt, akikről van bizonyságunk, hogy érintkeztek vele,
anélkül, hogy sok mást előszámlálnánk, akikkel kétségkívül találkozott s
akik közt voltak: Shakespeare, Spenser, Jonson, Beaumont, Massinger, a
két Herbert. Marlowe, Chapman stb. A nagy emberek ama összetalálkozása
óta, amelyet Görögország elénk tár Perikles korában, sohasem volt még
ilyen kiváló társadalom s íme, mégis híjával volt a géniusznak, amellyel
fölismerte volna a mindenség legjobbfejű emberét. Költőnk álarcán nem
hatolt át szem. A hegyet nem láthatod közvetlen közelből. Egy évszázig
tartott, míg sejteni kezdték, hogy ki is ő s két évszáznak kellett
elmúlnia halála után, míg olyan kritika kezdett jelentkezni, amelyet már
hozzá méltónak gondolunk. Egész mostanáig nem volt lehetséges
Shakespeare történetét megírni. Ő volt a német irodalom atyja:
ismeretének bevezetése Lessing által, műveinek lefordítása Wieland és
Schlegel által a legszorosabb összefüggésben van a német irodalom
rohamos kivirágzásával. Csak a XIX. században – ebben a században, amely
spekulativ bölcselkedő lelkével mintegy eleven Hamlet – találhatott
Hamlet tragédiája ilyen rajongó olvasókra. Most már irodalom, filozófia,
gondolkodás mind átshakepearesedett. Az ő értelme az a látóhatár,
amelyen túl ma sem látunk. Fülünket az ő ritmusa nevelte muzsikára.
Coleridge és Goethe az egyedüli kritikusok, akik meggyőződéseinket kellő
hűséggel tudták kifejezni: ámde minden művelt lélekben él az ő legfelső
hatalmának és szépségének néma nagyrabecsülése, amely éppúgy jellemzője
a kornak, mint a kereszténység.

A Shakespeare Society kutatást indított minden irányban, kihirdette,
mily adatok hiányoznak, jutalmakat tűzött ki minden, bizonysággal
támogatott fölvilágosításra s mi lett az eredmény? Néhány fontos adaton
kívül, amely az angol színpad említettem fejlődését megvilágította,
nagynehezen összegyűlt egy pár részlet a költő vagyonáról. Úgy látszik,
hogy évről-évre szaporodott a része a Blackfriars Theatre-ben; hogy a
ruhatár és egyéb színpadi kellékek az övéi voltak; hogy írói és
színházrészvényesi jövedelmeiből birtokot vett szülővárosában; hogy
Stratford legjobb házában lakott; hogy földijei megbizatásokkal,
pénzüzletekkel stb. látták el Londonban; hogy gazdálkodott stb. Abban az
időben, hogy Macbethet írja, pörli Philip Rogerst a stratfordi
törvényszéknél 35 shillingért és 10 pennyért, a részére különböző
időkben szállított gabona vételára címén. Kifogástalan családapának
látjuk, mert nem hallunk róla semmi kicsapongást. Összeférő természetű
ember volt mint színész és részvényes, nem ütközik ki kellemetlenül a
többi színész és színházigazgató közül.

Én elismerem mindennek a fölvilágosításnak a fontosságát; megérdemelte
az adatok beszerzésének fáradságát. Ámde mindez nem vethet világosságot
végtelen föltalálóképességére, amely fő-fővonzó mágnesünk. Bizony
nehézkes történetírók vagyunk. Elmondjuk rendre a rokonság, a születés,
szülőhely, az iskola, iskolatársak, kereset, házasság, könyvkiadás,
híresség, halál krónikáját, de ha e fecsegés végére értünk, ez egyetlen
szállal sem fűződik az istenszülte géniuszhoz s ha történetesen valamely
más életet kaptunk volna ki találomra az Új Plutarchosból, az éppúgy
illett volna a költeményekhez, mint ez, azaz éppoly kevéssé. A költészet
lényeges sajátsága, hogy a Csoda szivárványleányához hasonlatosan a
láthatatlanból szökjék elő, hogy elmossa a multat és megtagadjon minden
történelmet. Malone, Warburton, Dyce, Collier: hiába vesztegettek rá
fáradságot. A híres színházak, a Covent Garden, Drury Lane, Park és
Tremont hiába segítettek. Betterton, Garrick, Kemble, Kean, Macready
életüket szentelték ennek a lángelmének, őt koronázzák, világosítják,
neki engedelmeskednek, őt fejezik ki. S íme, a géniusz nem ismeri őket.
Kezdődik a szavalat; egy aranyos, halhatatlan szó szökken ki mindebből a
festett pedanteriából s édes viharzást kelt a lelkünkben, amelyet hozzá
férhetetlen otthona fölkeresésére csalogat. Emlékszem, egyszer láttam
egy híres színész, a londoni színpad egyik büszkesége Hamlet-alakítása s
íme a summa, amit akkor hallottam s amire ma emlékszem, olyasmi volt,
amiben a nagy tragikusnak semmi része; egyszerűen Hamlet kérdése a
szellemhez: «Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem, egész acélban
így feljársz, a hold fakó fényére, borzasztván az éjt?» Az a képzelő
tehetség, amely egész világgá szélesíti az író kamráját s minden rendű
és rangú cselekvő személyekkel népesíti be, a vaskos valóságot éppoly
hamar finomítja holdsugárrá. Varázsvesszeje csúffá teszi a színház
minden illuzióját. Van-e életrajz, amely bevilágíthatna a helyekre,
amelyekbe a «Szentivánéji Álom» bebocsát bennünket? Vajjon Shakespeare
beavathatott-e valamely jegyzőt, egyházkerületi titkárt, sekrestyést
vagy vikáriust Stratfordban e finom alkotásának létrejövetelébe? Ime: az
Ardenne-i erdő, Scone Castle szellője, Portia lakának holdfénye, Othello
fogságának «sivár barlangjai és elhagyatott sivatagai» – vajjon, hol az
a harmadunokaöcs vagy más vérrokon, a kancellár aktacsomója vagy
magánlevele, amely csak egyetlen szót is megőrzött volna ezekről az
érzékfeletti titkokról? Szóval, ebben a drámában, mint minden nagy
műalkotásban, Egyptom és India kyklops-építkezésében, Phidias
szobrászatában, a góth székesegyházakban, Italia festészetében, a
spanyol és skót balladákban: a géniusz fölhúzza maga után a létrát,
amidőn az alkotó korszak fölszállt az égbe s új időnek ad helyet, amely
látja ugyan a műveit, de hiába tudakolja történetüket.

Shakespearenek egyetlen életrajzírója van: Shakespeare s még ő sem tud
nekünk semmit sem mondani, hacsak nem a bennünk levő Shakespearenek
legfogékonyabb és legrokonszenvezőbb óránkban. Nem állhat föl háromlábú
jós-székéről, hogy ihletéről adalékokat szolgáltasson nekünk. Olvasd a
régi okmányokat, miket a buzgó Dyce és Collier kivonatoltak, elemeztek,
összehasonlítottak s olvasd viszont egyik-másik mennyei mondását,
ærolithek ezek, amelyek mintha az égből hulltak volna le s amelyeket nem
tapasztalatunk, de a keblünkben lévő ember szinte a Végzet igéiként
fogad be – vajjon versenyt tartanak-e azok az adatok s ezek a mondások;
vajjon az előbbiek egyáltalában számba jönnek-e ez utóbbiakkal szemben;
s vajjon melyikük ad több történelmi betekintést ebbe a nagy emberbe?

És így, bármily sovány is külső történetünk, ha biográfusául – Aubrey és
Rowe helyett – őt magát használjuk, valódi felvilágosítást kapunk
jelleme és sokszor lényege felől s amit az esetre, ha találkoznánk s
dolgunk volna vele, tudnunk fontos volna. Megkapjuk hiteles nézeteit,
meggyőződéseit oly kérdésekről, amelyek feleletért döngetik mindenki
szívét: az élet, halál, a szerelem, a vagyon és a szegénység, az élet
értékei s megszerzésük útjai, módjai felől; az emberek jelleméről s
ennek sorsukra gyakorolt nyilt vagy titkos hatásairól s azokról a
misztikus és démoni hatalmakról, amelyek megcsúfolják tudományunkat s
mégis beleszövik jó és rossz adományaikat legragyogóbb óráinkba.
Olvasta-e valaki a szonetteket anélkül, hogy ne látta volna mint fedi
föl itt a poéta – olyan álarc alatt amely az értelmes olvasónak nem
álarc – a barátság és szerelem titkát, az érzelmek küzdelmét a
legérzékenyebb s egyben legértelmesebb emberben? Mely titkos gondolatát
nem leplezte le a drámáiban? A nemes urakról s királyokról írt nagy
festményein megkülönböztethetjük, mily alakokat és embereket szeretett;
látjuk, mint gyönyörködik a barátokban, a szíves vendéglátásban, a
szeretettel teljes adakozásban. Hadd beszéljen nagy szívéről Timon,
Warwick s Antonio, a kereskedő. Bármily keveset tudunk Shakespeareről,
mégis ő a modern történelem egyetlen személye, akit jól ismerünk. Az
erkölcs, a szokások, a gazdaság, a filozófia, a vallás, az ízlés, az
életművészet mely pontját nem érintette? Mely misztériumról nem jelezte
tudását? Mely hivatást, tevékenységet, emberi munkateret nem említett?
Mely királyt nem tanított méltóságra, mint Talma Napoleont? Mely szűz
nem találta őt finomabbnak tulajdon szemérménél is? Melyik szerelmesen
nem tett ő túl szerelemben? Mely bölcs szemén nem látott túl? Mely nemes
urat nem nevelt ki helyesebb magatartásra?

Némely kiváló kritikus abban a véleményben van, hogy csak az a
Shakespeare-kritika ér valamit, amely tisztán drámai érdemeinek
méltatására szorítkozik, mert mint költőt és filozófust hamisan ítélték
meg. Én is éppoly nagyra tartom drámai érdemeit s mégis csak
másodrendűeknek tartom. Olyan ember volt, akinek tele van a feje, agya s
szíve, aki tehát szeret beszélni. Agya eszméket, képeket lehelt ki, s
miközben kijáratot kerestek, a legközelebbi eszközre, a drámára
bukkantak. Ha kevesebb lett volna, vizsgálgathatnók, mint töltötte be a
helyét, mily jó drámaíró volt – s bizony a világ legjobb drámaírója
volt. De az, amit mondott, oly súllyal jelentkezik, hogy eltéríti
figyelmünket kifejezése eszközéről; olyan ő, mint valamely szent, akinek
története átment minden nyelvbe, versbe, prózába, dalokba, festményekbe,
aggszavakba, úgyhogy az alkalom, amely a szent véleményének majd a
beszélgetés, majd az ima, majd a törvénykönyv alakját adta, mellékessé
vált a vélemény alkalmazásának egyetemességéhez viszonyítva. Így vagyunk
a bölcs Shakespeare-rel és életkönyvével is. Ő írta meg modern zenénk
minden melódiáját, modern életünk szövegkönyvét, szokásaink kódexét. Ő
rajzolta meg Anglia és Európa férfiait s az amerikai férfiú apját; ő
rajzolta meg az embert és írta le a napot és azt, ami benne történik. Ő
olvasott a férfiak és nők szívében, kiolvasta tisztes és rejtett csalfa
gondolataikat; az ártatlanság hamiskodásait és az átmenetet, amelynek
révén erény és bűn az ellentétébe siklik át. Szét tudta választani az
anya részét az apai örökségtől a gyermek orcáján. Megvonta a finom
határvonalat a Szabadság és Végzet közt. Ismerte a megtorlás törvényeit,
amelyek a természet rendjének őrsége. S az emberi sors minden édessége s
minden borzalma oly éles, de egyszersmind oly enyhe körvonalakkal
jelentkezett lelki szeme előtt, mint valamely tájkép körvonalai. S
életbölcsessége kitörli tudatunkból a formájukat, azt, hogy drámában,
epikában nyilvánul-e? Mert eziránt éppannyi joggal érdeklődhetnénk, mint
az iránt, hogy a király üzenete micsodás papiron vagyon megírva.

Shakespeare épp annyira kiválik a kitünő írók kategóriájából, amennyire
a tömegből kiválik. Ő megfoghatatlanul bölcs; azok megfoghatóan bölcsek.
Az elmélyedő olvasó bizonyos mértékben befészkelheti magát Plato agyába
s onnan kifelé gondolkozhat; Shakespearevel ezt nem teheti. Bizony kívül
maradna mindig. Végrehajtó tehetség, teremtő erő tekintetében
Shakespeare páratlanul áll. Nincs ember, ki különbet tudna elképzelni.
Finomságban, lelki megérzésben elérte a végső határt, amellyel az
egyéniség még összefér s elérte az írásművészet lehetőségének határait.
Életbölcseségével egyenrangú képzelete és lírai ereje. Meséi
teremtményeit olyan mezbe és érzelmekbe öltöztette, hogy azt a hitet
kelti: ezek az emberek egy fedél alatt éltek vele s kevés, valóban élt
ember hagyott bennünk olyan es nyomot, mint ezek a képzeleti alakok. S
nyelvük éppoly édes, mint találó. Ám Shakespearet képességei sohasem
csábították el fitogtatásokra, vagy arra, hogy mindig csak egy húrt
pengessen. Mindenütt jelenlévő emberiessége harmóniába rendezi minden
tehetségét. Mondass el valakivel bármely történetkét: legott kiderül a
pártossága, mert neki megvannak a maga megfigyelései, véleményei,
közhelyei, amelyek alkalomszerűleg érvényesítik súlyukat s ő hajlandó
lesz mindezeket napvilágra hozni. Kiemeli ezt a részt, elnyomja amazt s
nem az elbeszélendő tárgy alkalmasságára, hanem csakis a saját
alkalmasságának s erejének fitogtatására van gondja. Ellenben
Shakespearenek irásaiban nincsenek modorosságai, kellemetlenkedő
szólásmódjai, mindent kellő helyen, kellőképpen ad elő. Nincsenek
szeszélyei, különködései: nem tehénfestő, nem madarak bolondja, nem
modoros specialista ő; nem süthetni rá önzést és önkényt. A nagyot
nagynak, a jelentéktelenebbet alárendeltnek festi. Bölcs anélkül, hogy
szavalna, vagy makacsul bizonykodnék. Erős, aminő a Természet, amely
erőfeszítés nélkül emeli a földet hegyekké, ugyanazon törvény szerint,
amely szerint buborékot fú a levegőben; s egyiket éppoly szívesen teszi,
mint a másikat. Ezért oly egyenletesen hatalmas a bohózatban, a
tragédiában, az elbeszélésben, a szerelmi dalban. Ez adja meg neki azt a
szüntelen értéket, amelynél fogva minden olvasója azt véli, hogy másik
olvasó nem is értheti meg.

A kifejezésnek ez a tehetsége, amellyel a dolgok benső valóságát zenébe
és versbe tudja áttenni, Shakespearet a poéta típusává avatja s új
problémát szolgáltat a metafizikának. Ez teszi őt a természettudomány
tárgyává is, mint a Föld hatalmas teremtményét, aki új korszakokat, új
tökéletesüléseket jelez. Költészete a dolgokat veszteség és túlzás
nélkül tükrözi: a finom dolgokat éppoly szabatossággal tudta festeni,
mint a nagyokat egész terjedelmükben; a tragikusat, komikusat
pártatlanul torzítás és kedvezés nélkül. Hatalmas tervét a
legaprólékosabb részletekig hajszálpontossággal hajtotta végre: egy-egy
szempillát, vagy ajkgödröcskét éppoly biztos kézzel rajzol meg, mint egy
hegyet s mindez, mint Természet műve, kiállja a napmikroszkóp
vizsgálatát.

Fő-főpéldája annak, hogy mily közömbös dolog a több vagy kevesebb
termelés, több vagy kevesebb festmény. Elég az, hogy neki megvan az
ereje egy festményt alkotni. Daguerre rájött a módjára, mint edzze be
egy szál virág a képét az ő jódos-lemezére s azután már kénye-kedve
szerint ezerszámra fényképezhette a tárgyakat. Tárgyak mindenkor
léteztek, de hiányzott a művészi visszaadásuk. De végre eléretett a
teljes visszaadásuk s most hadd üljenek a világ alakjai az arcukat
leképező művésznek. Nincs arra recipe, hogy kell valakiből Shakespearet
csinálni, ámde annak a lehetősége, hogy a dolgokat át lehet vinni
versbe, dalba, az ő révén teljes bebizonyítást nyert.

Lírájának hatalma az egész darab szellemében rejlik. Szonettjei, bár
kitünőségüket elhomályosítja a drámák ragyogása, éppoly
utánozhatatlanok, mint ezek s érdemüket nem egyes sorok adják meg, hanem
az egészük. Mint valamely páratlan egyéniség hangjának zöngéje, olyan
ezeknek a költői lényeknek a beszéde s egyetlen mondatuk éppoly
utánozhatatlan, mint az egész költemény.

Bár a darabok beszédei s egyes sorai olykor meghökkentenek
cikornyájukkal (euphuismus), mindazonáltal az illető mondás annyi
értelemmel van ellátva s úgy össze van kapcsolva elődeivel és utódaival,
hogy a logikus is kielégítve érzi magát. Eszközei éppoly csodálatosak,
mint céljai s még alárendeltebb kitalálásai is, aminőkkel pl. akkor
segít magán, amidőn látszólag kibékíthetetlen ellentéteket kell
összeházasítania, merő költemények. Ő sohasem kénytelen leszállni és
gyalogszerrel menni az okból, hogy lova elfutott vele bizonyos távoli
irányba: ő mindig a nyeregben marad.

A leglégiesebb költészet is először élmény volt: ám a gondolat
átalakulást szenvedett, amióta élmény volt. Művelt emberek gyakran
nagyfokú ügyességre tesznek szert a versírásban; ámde verssoraikon át
könnyű kiolvasni személyes történetüket; aki a feleket ismeri, meg is
tud nevezni minden alakot: ez itt András, az ott Rákhel. S így az
egésznek értelme prózai marad. Csak szárnyas hernyó, de nem pillangó.
Ellenben az igazi költő lelkében az esemény, az adottság egészen
átalakult új eszmévé és lehámlott róla a régi bőre. Ez a nemesedés
Shakespeare főjelessége. Festményei, igazsága és tökéletessége láttára
azt kell mondanunk: ez aztán tudja könyv nélkül a leckéjét! Pedig
képeiben nyoma sincs a maga személye előtérbe tolásának.

Egy még királyibb vonás tünteti ki a költőt. Nyájasságát értem, amely
nélkül nincs költő, – mert szépség a célja. Szereti az erényt, nem
kötelességből, hanem mert bájos; gyönyörködik a világban, férfiben,
nőben azért a kedves fényért, amely belőlük kisugárzik. A szépséget, az
öröm és derű szellemét árasztja a mindenségre. Epikuros mondja, hogy a
költészet olyan csábító, hogy a szerelmes kész elhagyni érte a kedvesét.
Az igazi lantosokat mindenha szelid és kedves temperamentumuk tüntette
ki. Homerost verőfényben látjuk; Chaucer vidám és emelt fejű; Szádi
pedig ezt mondja: «Bűnbánó híremet költötték; de hát mi közöm nekem a
bűnbánathoz?» Nem kevésbé felséges és vidám, sőt még sokkal felségesebb
és vidámabb a Shakespeare hangja. Már puszta neve is örömet és
fölszabadulást sugall az emberszívnek. Ha történetesen bárhol
megjelenne, az emberi lelkek társaságában, vajjon ki ne szegődnék
zászlaja alá? Amit csak megérint, annak egészséget és hosszú életet
kölcsönöz verőfényes stílusával.

De íme, hogy áll ennek a lantosnak és jótévőnek emberi számadása, ha
magánosságunkban, elzárva fülünket az ő hírének hullámverésétől,
megpróbáljuk megállapítani mérlegének egyenlegét? A magánosság rideg
leckékkel szolgál; megtanít ellennünk hősök és költők nélkül; latra
teszi Shakespearet is és azt találja, hogy bizony ő is osztozik az
emberi nem felemás voltában és tökéletlenségében.

Shakespeare, Homeros, Dante, Chaucer mind látták a fényességet, amely
sugaraival beragyogja a látható világot; tudták, hogy a fa másra is
való, mint hogy almát teremjen, a búza másra is való, mint hogy eledelül
szolgáljon, a föld másra is, minthogy fölszántsák és utakkal lássák el:
mert mindezek a dolgok második és szebb aratást érlelnek a lélekben,
amidőn eszméi jelképeiül és természetrajzunkban néma kommentárul
szolgálnak az emberi életnek. Shakespeare színekül használta föl őket
festményei számára. Megmaradt szépségük mellett és sohasem tette meg a
lépést, amely pedig elkerülhetetlennek látszott ekkora géniusz számára,
hogy t. i. kikutassa s kifejezze mily igazi jelentőség rejlik ezekben a
jelképekben s árasztja hatalmát; mit is mondanak tulajdonképpen? Ő az
elemeket, mik csak parancsszavát lesték, mulatsággá változtatta. Ő az
emberiség spektákulumainak főrendezője.[29] Nem olyannak látjuk-e,
akinek a tudás fenséges hatalma a kezébe adta a csillagokat, a bolygókat
és holdjaikat s leszedi őket pályájukról, hogy valamely ünnepnapon
városi tűzijátékot rendezzen velük s városszerte hirdetik: «Ma este
láthatók a pyrotechnika valóságos csodái!» Avagy a Természet ható erői s
az őket felfogó értelem nem érnének meg többet, mint egy utcai
fáklyászenét vagy egy szivar füstjét? Eszünkbe idézi a Korán
harsona-szövegét: «Az egek és a föld s mindaz, ami közöttük vagyon – azt
hiszitek, hogy tréfából teremtettük?»

Tehetségre, az ész hatalmára az embervilág nem tud vele összemérhetőt
fölmutatni. Ám ha az élet, az anyaga és segédforrásai kerülnek szóba,
mit használ ő nékünk? Mit jelent az élet? Csak: Vízkeresztet, Szent
Ivánéji Álmot, Téli Regét? S egyéb képei jelentenek-e többet? Eszünkbe
jut a Shakespeare Society egyptusi ítélete: hogy ő jókedvű színész és
színigazgató volt. De ezt a tényt nem tudom összepárosítani a
költészetével. Más, csodás emberek életünkbe valahogy belevitték
eszméiket, de ez a nagy ember szöges ellentétet árul el élete és eszméi
közt. Lett légyen bár kevesebb, ne érte volna el csupán a nagy írók
középmértékét, mint Bacon, Milton, Tasso, Cervantes, bízvást
otthagyhatnók ezt a tényt az emberi sors kétes félhomályában; de hogy ez
az emberebb ember, aki az emberi tudásnak sohasem ismert új és
kitágított látóhatárt nyitott, aki az emberiség lobogóját mérföldekkel
plántálta előbbre a Chaosba – hogy ne rejtse bölcseségét tulajdon vékája
alá – hogy a világ legkitünőbb költője az ismeretlenség szürkeségébe
rejtőző, világias és köznapi életet élt, aki lángelméjét nyilvános
szórakoztató eszközül használta: ezt a szomorú tényt a
világtörténelemnek is le kell szegeznie!

De hát viszont más emberek, papok és próféták – izraeliták, germánok és
svédek – ugyanezeket a dolgokat tették szemlélődésük tárgyává, sőt
keresztül is láttak rajtuk és tudták, mi a hatalmuk. S mivégre? A
szépségük nyomban tovatűnt szemünk elől; parancsokat, hegysúlyosságú
föltétlen kötelességeket olvastak ki belőlük, hegyek oszlopain emelkedő
s rájuk szakadó komor kötelességeket. És az élet rémítő, örömtelen
valami lett révükön: «zarándokút»,[30] próbatét, miket köröskörül
ostromolnak gyászos históriák Ádám és Éva elestéről s a róluk ránk
szakadó átokról; mik utolsó ítéletet, tisztító tüzeket s a bűnhödés
lángjait tűzik elénk s a látnok szíve és a hallgató szíve elmerült e
szomorú viziókban.

El kell ismerni, hogy ezek félemberek félszemmel látásai. A világ még
várja a költő-papot, a kibékítőt, aki nem tréfál a
színész-Shakespeare-rel, sem nem vájkál a sírokban a gyászoló
Swedenborggal; hanem a ki majdan egyaránt lelkesen lát, beszél és
cselekszik. Mert a tudás ragyogóbbá teszi majd a verőfényt: az igazság
szebb, mint az egyéni vonzalom és a szeretet összefér a mindeneket
átfogó bölcseséggel.




VII.  NAPOLEON; VAGY: A VILÁG EMBERE.

A XIX. század kimagasló egyéniségei közt nincs senki, aki annyira ismert
és hatalmas volna, mint Bonaparte. Ezt a fölényét annak köszönheti, hogy
a leghívebben fejezi ki a tevékeny és kiművelt emberek tömegének
eszméit, hitét, törekvéseit. Swedenborg tanította, hogy minden szerv
homogén részecskékből tevődik össze, vagy – mint néha így mondja –
minden egész hasonló részekből; így a tüdők végtelen sok apró
tüdőcskéből; a máj végtelen sok apró májacskából, a vese végtelen sok
apró vesécskéből stb. Eszerint az analógia szerint tehát, ha fölbukkan a
férfiú, aki magával tudja ragadni a nagy tömegek erejét és vonzalmát, ha
Napoleon: Franciaország, ha Napoleon: Európa, – ez azért van, mert a
népek, kiket kormányoz, mind apróka Napoleonok!

A mi társadalmunkban állandó az ellentét a konzervativ és demokrata
osztályok közt; azok között, akik már megvagyonosodtak és a fiatalok és
szegények között, akiknek még ezentúl kell megcsinálni a szerencséjüket;
azaz oly kezek munkája közt, amelyek már régóta el vannak temetve, s
amelyek munkája be van temetve henye tőkések tulajdonába, pénzbe,
részvényekbe, földbe, épületekbe és az élő munka érdekei közt, amely
azon iparkodik, hogy ő maga kerüljön a föld, az épületek, a pénztőkék
birtokába. Az előbbi osztály félénk, önző, illiberális, nem szereti az
újításokat és állandóan veszíti tagjait halálozás következtében. A másik
osztály is önző, de azonkívül követelőző, merész, magabíró, számban
mindig fölülmúlja a másikat s a szapora születések révén minden órában
új tagokkal egészül ki. Azt kívánja, hogy minden jövedelem nyitva álljon
az összesség versenyének és hogy a jövedelemszerzési lehetőségek
szaporíttassanak. Az a dolgos emberek osztálya Amerikában, Angliában,
Franciaországban, egész Európában: az iparkodók és hozzáértők osztálya.
Napoleon a képviselőjük. A tevékeny, bátor, ügyes embereknek – minden
nemzet középosztályának – ösztöne csúcsosította ki Napoleont, mint a
megtestesült demokratát. Ő osztozik erényeikben, bűneikben s
mindenekfölött: osztozik szellemükben, törekvéseikben. Ez az irányzat
anyagi, érzékelhető diadalra célzó s a leggazdagabb és legváltozatosabb
eszközökkel él, hogy célt érjen. Egyaránt használ föl mechanikai erőket,
mint igen magas értelmiséget, széleskörű, pontos tudományt,
képességeket, de minden értelmi és lelki erőt is alárendel az anyagi
siker eszközeinek. A gazdagság: a főcél.

A Korán mondja: «Az Isten minden népnek megadta az ő nyelvén beszélő
prófétáját.» Tehát kell, hogy Páris, London, New-York, a kereskedelem, a
tőke, az anyagi hatalom lelke is megkapta légyen a maga prófétáját: s
íme Bonaparte nyert erre képesítést és küldetést.

A Napoleonról szóló életrajzok, memoárok, adomák millió olvasóinak
mindegyike gyönyörködik ezeken a lapokon: hiszen a tulajdon történetét
tanulmányozza. Napoleon ízig-vérig modern s szerencséje tetőpontján
ugyanaz a szellem tölti el, mint a mai hírlapokat. Ő nem szent, – hogy
saját szavaival éljünk: «nem kapucinus» – de a szót magas értelmében
véve: nem is hős. Az utca embere megtalálja benne az utca többi
emberének képességeit és erőit. Úgy találja, hogy Napoleon is – csakúgy,
mint ő – születésénél fogva városi ember, aki nagyon észrevehető
érdemeknél fogva olyan parancsoló állásba jutott, hogy megengedhetné
magának a közönséges ember ízlését is, de mégis úgy érzi, kénytelen azt
rejtegetni és megtagadni. S íme ez a hatalmas ember megszerezte mindazt,
ami a XIX. század minden embere szívének kedves: jó társaság, jó könyv,
gyors utazás, jó ruha, lakomák, számtalan szolgahad; személyes súly,
eszméinek megvalósítása; a jótévő szerepe környezete minden tagjával
szemben; a képek, szobrok, zene, paloták, konvencionális tiszteletadás
kifinomult gyönyöre: mindez az övé volt.

Ám az olyan ember, aki, – miként Napoleon – annyira alkalmazkodik a
tömegek lelkéhez, akik közt él: már nem is képviselője, hanem egyenesen
monopolizálója s bitorlója a többi lelkeknek. Így plagizált Mirabeau
minden jó eszmét, minden jó szót, amit valaha elejtettek
Franciaországban. Dumont beszéli, hogy a Convent karzatáról hallotta
szónokolni Mirabeaut s neki az az ötlete támadt, hogy befejezést készít
a beszédhez; ezt ceruzával rögtön meg is írta s megmutatta a mellette
ülő Lord Elginnek. Tetszett a lordnak s Dumont este megmutatta
Mirabeaunak. Ez elolvasta, bámulatosnak találta s kijelentette, hogy
bekebelezi másnapi beszédébe a nemzetgyűlésen. «Csakhogy ez nem lehet, –
viszonzá Dumont – mert, sajnos, már megmutattam lord Elginnek.» «S ha
meg is mutatta lord Elginnek s kívüle akár ötven másnak is, mégis
elmondom holnap», – felelte Mirabeau s a másnapi ülésen csakugyan
elmondta, még pedig nagy hatással. Mert Mirabeau az ő mindenkit lebiró
nagy egyéniségével megérezte, hogy ezek a dolgok, miket ő sugallt a
jelenlétével, éppúgy az övéi, mintha ő mondotta volna s hogy
tulajdonképpeni súlyukat azzal kapják meg, hogy ő tette magáévá. De még
föltétlenebb és központosítóbb volt az, aki örökölte Mirabeau
népszerűségét és még sokkal többet ért el, mint Franciaországban
gyakorolt fölényét. Valóban, a Napoleon-veretű embernek többnyire nincs
is már magánvéleménye és egyéni beszéde. Annyira befogadó képességű s
olyan helyzetű, hogy a kor és föld értelmiségének, szellemességének,
hatalmának valóságos központi hivatalává válik. Ő nyeri meg a csatát, ő
csinálja a Code-ot, ő állítja föl a súly- és mértékrendszert, ő tünteti
el az Alpok akadályait; ő építi az utakat. Minden kiváló mérnök, tudós,
államférfiú neki tesz jelentést; ugyanezt cselekszi mindenfajta jó fő: s
ő elsajátítja a legjobb rendszabályokat s a maga bélyegzőjét süti rájuk,
de nemcsak ezekre, hanem minden szerencsés és emlékezetreméltó
kifejezésre is. Imigyen minden napoleoni mondás és minden sor napoleoni
írás tulajdonképpen Franciaországé.

Bonaparte a tömeg bálványa volt, mert benne transcendens fokban vannak
meg a tömeg-ember tulajdonságai és erői. Bizonyos elégtételt érzünk, ha
leszállhatunk a politika mélyére, mert ezzel megszabadulunk a
képmutatástól. Bonaparte a nagy osztállyal közösen, amelynek képviselője
volt, törekedett hatalomra és gazdagságra, de Bonaparte különösen nem
válogatott az eszközökben. Elnyomott minden érzést, amely az embereket e
törekvésükben akadályozni szokta. Fontanes 1804-ben Napoleon tulajdon
szellemében szólt, amikor a szenátus tárgyában e szavakat intézte hozzá:
«Sire! A tökéletesülés vágya a legnagyobb kórság, amely az emberi
értelmet valaha megszállta.» A szabadság, haladás szószólói
«ideológusok», ami megvető értelemben gyakran megfordul a száján:
«Necker ideológus», «Lafayette ideológus!»

Egy jól ismert olasz közmondás szerint: «Ha sikert akarsz aratni, nem
szabad túljónak lenned!» Bizonyos határok közt előnyös lemondani a
kegyelet, hála, nemeslelkűség uralmáról, mert ezentúl az, ami eleddig
áthághatlan korlátunk volt s mások számára még mindig korlát, alkalmas
fegyverré lesz céljaink számára, éppúgy, amint a folyót, mely félelmetes
akadály volt, a tél a legsímább úttá változtatja.

Napoleon egyszersmindenkorra letett a gyöngéd érzésekről és szeretetről
s csak kezével s fejével akart boldogulni. Benne nincs semmi csoda,
semmi bűvészet. Ő egyszerűen: munkás; munkás ércben, vasban, fában,
földben, utakban, épületekben, pénzben, csapatokban; még pedig nagyon
szívós és okos mester-munkás. Ő sohasem gyönge és elméleti ember, hanem
a természeti ható erők pontosságával és szabatosságával cselekszik. Nem
vesztette el veleszületett eredeti érzékét és rokonságát a dolgok iránt.
Az emberek az ilyen egyénnek éppúgy kitérnek, mint a természeti
eseményeknek. Igaz, hogy találkozunk sok emberrel, aki elmélyedt a
dolgokba mint mezőgazda, kovács, hajós és általában mint technikus s
tudjuk, mily reálisaknak és határozottaknak mutatkoznak tudósok és
szórágók gyülekezetében: ámde ezek az emberek rendesen híjával vannak az
elrendezés tehetségének; olyanok, mint a kezek fej nélkül. Ám Bonaparte
ez ásványi és állati erőkön felül a magasabb belátás és általánosítás
képességeivel is meg volt áldva, úgyhogy azok az emberek társulva látták
benne a természeti és szellemi erőket, mintha a tenger és föld testet
öltött volna s elkezdett volna számítani. Ennélfogva a föld és tenger
mintha föltételeznék őt. A sajátjába jött ő és tenger és föld úgy is
fogadták őt. Ez a számító-cselekvő nagyon jól tudja, mit tegyen velük s
mi lesz az eredmény. Ismeri az arany és vas, a kerekek és hajók, a
seregek és diplomaták sajátságait s megkövetelte, hogy mindegyik a maga
neme szerint cselekedjék.

Arithmetikáját a hadviselés művészetében fejtette ki. Ez, szerinte,
abban áll, hogy, háborúskodván, legyen mindig több erőnk, mint az
ellenségnek, azon a ponton, ahol az ellenséget támadjuk, vagy ahol ő
támad. S egész tehetsége arra irányzódik, hogy végnélküli mozdulatok,
átcsoportosítások révén mindig szögben menjen neki az ellenségnek és
hogy részletekben morzsolja föl erőit. Nyilvánvaló, hogy még igen kis
erő is, amely ügyesen és gyorsan mesterkedik és mozog, úgyhogy a támadás
helyén mindig két embert tud harcba dobni egy ellen, lebír egy sokkal
nagyobb ellenséges túlerőt is.

Az idők, szervezete, előélete mind társultak, hogy kifejlesszék ezt a
minta-demokratát. Megvannak benne osztálya erényei és hatásos
érvényesülésük föltételei. Ez a józanész, amely nem vesz semmibe
valamely célt, mielőtt nem látja az eszközöket, amikkel végre is lehet
hajtani; az eszközök fölhasználásának gyönyöre; az eszközök
kiválogatása, egyszerűsítése, csoportosítása; munkájának határozottsága
és alapossága; az okosság, amellyel mindent lát és az eleven erő,
amellyel mindent megtesz: mindez természetes szervévé és fejévé tette őt
annak, amit szeretnék a szó legtágabb értelmében vett _modern_ pártnak
nevezni.

Minden sikerben az oroszlánrész szükségszerűleg a Természetet illeti
meg; így az ő esetében is. Ilyen emberre volt szükség, tehát ilyen ember
született. Kőből, vasból való ember, aki nyeregben tudott ülni tizenhat,
tizenhét órahosszat, sok napig tudott menetelni pihenés és élelem nélkül
– legfeljebb egy harapást befalva – s mégis a bősz tigris
rugalmasságával és hevével verekedni; akit nem zavart meg soha semmiféle
aggodalmaskodás; szívós, önző, okos s oly fölfogású, hogy nem hagyta
meggyőződését befolyásolni vagy félrevezetni sem mások véleményétől, sem
babonáitól, sem tulajdon elhamarkodásától és hevétől. «Az én vaskezem –
mondá – nem a karom végén volt, hanem a fejemmel állott közvetlen
összeköttetésben.» Tekintetbe vette a Természet és Szerencse hatalmát és
ezeknek tulajdonította fölényét, ahelyett, hogy alacsonyabbrendűek
módjára önfejűségében bizakodva harcra kelt volna a Természettel.
Legkedvesebb szavajárása a «csillagára» való célzás s tetszelgett azzal,
magának s a népnek is, hogy a «Sors gyermeké»-nek hívta magát. «Nagy
bűntettek elkövetésével vádolnak – mondja – pedig az olyan vezető
emberek, aminő én vagyok, nem követnek el bűntetteket. Mi sincs
egyszerűbb az én emelkedésemnél: hiú törekvés azt cselszövésnek,
gaztetteknek tulajdonítani: egyszerűen az idők sajátságának s annak a
híremnek kell betudni, hogy sikerrel verekedtem hazám ellenségeivel. Én
mindig a nagy tömegek véleményével s az eseményekkel tartottam lépést.
Mi hasznomra lettek volna tehát nékem gaztettek?» Majd ismét, fiáról
szólván, ezt mondja: «Fiam nem helyettesíthet engem; magam sem tudom
magam helyettesíteni. Engem a körülmények teremtettek.»

A cselekvés egyenesvonalúsága eladdig még sohasem párosult ekkora
fölfogóképességgel. Ő realista, réme minden fecsegőnek és az igazságot
elhomályosító zavarosfejűeknek. Ő meglátja minden dolog sarkpontját,
pontosan az ellentállás pontjára veti magát és félredob minden egyéb
megfontolást. Erős akaratú, de helyes értelemben, tudniillik:
erősakaratú belátással együtt. Ő sohasem hibázott rá egy-egy győzelemre,
hanem fejben megnyerte a csatát, mielőtt a harctéren megnyerte volna.
Főfő-mesterfogásai benne rejlenek. Senki mástól nem kér tanácsot.
1796-ban ezt írja a Direktoriumnak: «Magam vezettem a hadjáratot,
anélkül, hogy valaki tanácsával éltem volna. Semmi jót nem végeztem
volna, ha kénytelen lettem volna más valaki véleményéhez alkalmazkodni.
Előnyökre tettem szert túlerőkkel szemben olyankor is, amikor minden
nélkül állottam csak azért, mert abban a meggyőződésben, hogy Önök
bíznak bennem, cselekedeteim éppoly gyorsak voltak, mint gondolataim.»

A történelem tele van, a legrégibb időktől napjainkig, a királyok és
kormányzók gyengeségével. Olyan személyek ők, akiket szánni kell mert
nem tudják, mit kell tenniök. A takácsok kenyérért sztrájkolnak, s a
királyok és minisztereik – nem tudván, mihez fogjanak – szuronyokat
szegeztetnek rájuk. Ám Napoleon értett a maga mesterségét. Ime egy
ember, aki minden percben és alkalommal tudta, mit kell tennie a
következőben. Roppant megnyugtató és üdítő látvány nemcsak királyoknak,
hanem polgároknak is. Kevés ember ismeri a másnapját; terv nélkül
tengődnek máról-holnapra s mindig végére érnek tudományuknak s minden
tettük után kívülről várják az indítékot új cselekvésükre. Napoleon a
világ első embere lett volna, ha célja történetesen merőben közcélok.
Azonban így is amilyen volt, bizalmat gerjeszt cselekvésének rendkívüli
egysége által. Szilárd, biztos, önmegtagadó, önmagát hátratevő, mindent
céljának áldozó; föláldoz pénzt, csapatokat, tábornokokat föláldozza
saját biztonságát céljainak s ami közönséges kalandorokat el szokott
szédíteni, őt nem vezeti félre saját eszközeinek ragyogása. «Esélyeknek
nem szabad a politikát vezetniök, ellenben a politikának kell az
esélyeket vezetniök.» – «Ha valakit minden esemény elragad, az annak a
jele, hogy egyáltalában nincs politikai rendszere.» Győzelmei megannyi
kapu volt s egy percre sem tévesztette szem elől a még megteendő utat, a
jelen körülményeinek vakító csillámlásában vagy süketítő lármájában.
Tudta, mit kell tennie s meg sem állott, míg végére nem járt. Még az
egyenes vonalat is szerette volna megrövidíteni, hogy gyorsabban jusson
céljához. Kétségkívül lehet borzalmas adatokat összegyűjteni
történetéből, mily áron vásárolta meg győzelmeit; de azért nem kell
kegyetlennek ócsárolni, csak olyannak kell tekinteni, aki nem ismert
akadályt akarata útjában; nem volt vérszomjas, nem volt kegyetlen, de
jaj annak a dolognak vagy embernek, aki útjában állott! Nem szomjúhozta
a vért, de nem kímélte a vért – s nem ismert könyörületet. Csak a célt
látta s az akadálynak pusztulnia kellett. «Sire! Clarke tábornok nem tud
Junot tábornokkal egyesülni az osztrák tüzérség borzasztó tüzelése
miatt.» – «Foglalja el rohammal azokat az ütegeket!» – «De Sire! Minden
ezred, amely közeledik a tüzelő üteghez, veszve van; mit parancsol,
Sire?» – «Előre! Előre!» – Serusier tüzérezredes Hadi emlékirataiban
következőleg vázolja az austerlitzi csatát: «Abban a percben, hogy az
orosz sereg megkezdte visszavonulását, nagy üggyel-bajjal, de jó
rendben, a tó jegén, Napoleon császár teljes vágtában száguldott a
tüzérséghez. Mit vesztegetitek az időt? – rikoltá. – Tüzeljetek rögtön
kellős közepükbe, el kell őket sülyeszteni; tüzeljetek a jégre!»
Parancsa tíz percig teljesíthetetlen maradt. Hiába álltam magam is
néhány tiszttársammal egy halomra, hogy onnan vezessem a kívánt
műveletet; golyóink és bombáink elsiklottak a jégen, anélkül, hogy
feltörték volna. Ennek láttára egyszerű módszert használtam, hogy a
könnyű haubitzokkal felfelé tüzeltettem. A súlyos lövedékeknek majdnem
függőleges lecsapása végre meghozta a kívánt hatást. Módszeremet mentem
követték a szomszédos ütegek s szinte abban a pillanatban a tó vizébe
temettünk néhány ezer oroszt és osztrákot.

Segédforrásai gazdagsága látszólag elenyésztetett minden akadályt. «Ne
legyenek itt Alpok» – mondá és tökéletes utakat építtetett, amelyek
fokozatos szerpentinekben vezettek át a legmeredekebb magaslatokon át,
úgyhogy Itália úgy megnyílt Párisnak, mint Franciaország bármely városa.
S koronájáért kockára tette életét is. Ha egyszer elhatározta, mit kell
tenni, azt tűzzel-vassal hajtotta végre s érdekében megfeszítette minden
erejét. Mindent merészelt, semmit se kímélt, se hadiszert, se pénzt, se
csapatot, se tábornokokat s még önmagát sem.

Gyönyört okoz nekünk mindannak a látványa, ami a rendeltetését
teljesíti, akár tejet adó tehén az, akár csörgőkígyó. S minthogy, az
emberek nagy többségének véleménye szerint, a nemzetek közti
viszálkodások elintézésének leghelyesebb módja a háború, Bonaparte
bizonyára helyesen cselekedte, ha gyökeresen hadakozott. «A háború nagy
alapelve – mondá – az, hogy a sereg éjjel-nappal minden órában legyen
kész a lehető legnagyobb ellentállást kifejteni.» Sohasem takarékoskodott
hadiszerével, hanem az érc, a golyók, gránátok, kartácsok valóságos
árját zúdította az ellenséges állásokra, hogy megsemmisítsen minden
védekezést. Az ellentállás minden pontján összpontosította lovasságát,
egyik századot a másik után vetette rá, túlerővel, az ellenségre, míg el
nem söpörte egészen. Lobensteinnél, két nappal a Jena-i csata előtt ezt
mondta egy lovas vadászezredének: «Fiaim, ne féljetek a haláltól; ha
vitézül szembeszálltok vele, belekergetitek az ellenség soraiba.» A
roham viharában önmagát sem kímélte. A végsőig feszítette erőit.
Bizonyos, hogy Itáliában megtette a tőle telhetőt: megtett mindent, ami
tőle telt. Olykor egy hajszál választotta el a végromlástól s személye
már-már veszve látszott. Arcolenél a mocsarakba nyomták. Az osztrákok a
kavarodásban elválasztották csapatától s csak kétségbeesett
erőfeszítéssel tudták kimenteni. Lonatonál és egyebütt is már-már
elfogták. Hatvan ütközetben vett részt s mégsem telt be vele sohasem.
Minden diadalból új fegyvert kovácsolt. «Hatalmam összeroppanna, ha nem
támasztanám alá új teljesítményekkel. Hódítás tett azzá, ami vagyok, így
hát hódításnak kell fenn is tartani engem.» Ő megnézte, mint minden
bölcs ember, hogy éppannyi élet kell a megtartásra, mint az alkotásra.
Folyton-folyvást bajban, veszedelemben vagyunk, az összeomlás szélén, s
csupán leleményesség és bátorság menthet meg.

Tüzét azonban mérsékelte a leghidegebb eszélyesség és pontosság. Bármily
vakmerő volt is a támadásban, sebezhetetlen volt, azzal, hogy
körülsáncolta magát. Igazi támadása sohasem a bátorság ihletéből folyt,
hanem számítás eredménye volt. Szerinte az a legjobb védekezés, ha
mindig mi támadunk. «Nagyravágyásom – mondja – csakugyan erős volt,
azonban hűvös természetű.» Las Casas-szal való beszélgetéseiben
megjegyezte: «Ami az erkölcsi bátorságot illeti, ritkán találkoztam
olyannal, amit «hajnali kétórai bátorság»-nak nevezek, t. i. az elő nem
készített bátorsággal, amelyre váratlan alkalmakkor van szükség s amely
a legmeglepőbb eseményekkel szemben is teljesen szabad ítéletet és
határozást biztosít az embernek.» Nem habozott kijelenteni, hogy benne
kiválóan nagy mértékben van meg ez a «hajnali kétórai bátorság» s hogy
vajmi kevés emberrel találkozott, aki erészt fölvehette vele a versenyt.

Minden a számításai pontosságától függött s a csillagok sem lehettek
pontosabbak, mint az ő arithmetikája. Személyes figyelme kiterjedt még a
legapróbb részletekre is. «Montebellónál meghagytam Kellermannak, hogy
támadjon nyolcszáz lovassal s ő ezekkel az osztrák lovasság szemeláttára
elvágott hatezer magyar gránátost. Ez a lovasság mintegy fél
league-re[31] volt s negyedórára volt szüksége, hogy a veszélyeztetett
pontra érkezzék; az volt a tapasztalatom, hogy mindig ezek a negyedórák
döntik el a csata sorsát.» – «Bonaparte, mielőtt megütközött, igen
keveset törődött azzal, mit kell tennie diadal esetén, ellenben sokat
gondolkozott azon, mi a teendője, ha balszerencse találja érni.» Ugyanez
a bölcseség és jó érzék jellemzi minden magatartását. Az utasítás,
melyet titkárjának a Tuileriákban adott, megérdemli a fölemlítést:
«Éjjente lehetőleg ritkán lépjen be szobámba. Föl ne keltsen, ha jó
közlenivalója volna, mert az nem sürgős. Ellenben, ha rossz hírekkel
jön, rögtön ébresszen föl, mert akkor egyetlen pillanatot sem szabad
veszíteni.» Hasonló túlzásig menő gazdaságosság vezette az itáliai
hadjáratban mint tábornokot terhes levelezése tekintetében.
Megparancsolta Bourrienne-nek, hagyjon kibontatlanul minden levelet
három hétig s azután megelégedéssel látta, mily nagy részük elintéződött
önmagától s nem igényelt már választ. Munkateljesítménye rengeteg volt s
túlszárnyal minden ismert emberi munkabírást. Volt elég dolgos király a
világon Odysseustól Oraniai Vilmosig, de egyikük sem végezte tizedrészét
sem annak, amit ez az ember földolgozott.

Napoleon e természeti adományokon fölül rendelkezett még azzal az
előnnyel is, hogy szegénysorsú családból származott. Későbbi napjaiban
ugyan elég gyönge volt, hogy koronáihoz és rendjeleihez szerette volna
még a főrangú származást is: mindazonáltal tudta, mivel tartozik szigorú
neveltetésének és nem titkolta megvetését a született királyok és az
«örökletes szamarak» iránt, ahogy a Bourbonokat durván titulálta. Ő
mondta róluk, hogy «számkivetésük alatt nem tanultak semmit; nem
felejtettek el semmit.» Bonaparte átment a katonai szolgálat minden
lépcsőfokán, de polgár is volt, mielőtt császár lett és így volt kulcsa
a polgársághoz is. Megjegyzései és értékelései a középosztálybeli
jólértesültségére és helyes mértéktartására vallanak. Akiknek csak
dolguk akadt vele, úgy találták, hogy nem lehetett elámítani, mert
éppoly jól tudott számolni, mint akárki. Ez kitünik szentilonai
emlékiratai minden részéből. Ha a császárné háztartása, palotái kiadásai
következtében jókora adósság gyülemlett össze, Napoleon személyesen
vizsgálta át a számlákat, rájött a dupla krétára s a tévedésekre s
tekintélyes összegekkel szállította le a követeléseket.

Legnagyobb fegyverét, különösen a tőle vezetett milliók szemében,
reprezentativ jellegének köszönhette. Annak, hogy Franciaországot és
Európát képviseli s ilyen minőségében érdekel minket. Mint vezér és
király a forradalommal, vagy a dolgos néptömegek érdekével áll és bukik,
amelyek szervükre és vezérükre találtak benne. Fölismerte a társadalmi
érdekeket, a munka értelmét és értékét és természetszerűleg szegődött a
pártjához. Tetszik nekem az az eset, amelyet egyik szentilonai
életrajzírója említ föl. «Midőn egyszer Balcombené asszonnyal sétált,
egy pár szolga súlyos ládákat cipelve ment arra s Balcombené asszony
meglehetős ingerülten követelte tőlük, térjenek ki. De Napoleon
közbevetette magát: «Asszonyom, vegye tekintetbe terhüket!» A császárság
idején nagy gondot fordított a főváros piacainak javítására és
szépítésére. «A piac – úgymond – a köznép Louvreja.» A mesterművek közt,
amelyek túlélték őt, ott vannak nagyszerű utai. Csapatait eltöltötte
tulajdon szellemével s köztük és közte a szabadság és bajtársi
együttérzés egy neme fejlődött ki, amelyet udvarának ceremóniája nem
engedett meg közte és tisztjei között. Seregei azután olyan dolgokat
vittek végbe, minőkre mások képtelenek voltak volna. Csapataihoz való
viszonyának legjobb bizonysága napiparancsa az austerlitzi csata
reggelén, amelyben megigérte nekik, hogy a tűzvonalon kívül fog
tartózkodni. Ez a kijelentés, amely épp a visszája annak, amelyet a
tábornokok a katonáiknak a csata előtt rendesen tenni szoktak, jól
megvilágítja a serege odaadó ragaszkodását vezére iránt.

Ámbár tehát részletekben is megvan az azonosság Napoleon és a néptömegek
közt, igazi ereje a tömegek abban a meggyőződésében rejlik, hogy
Napoleon az ő géniuszuk és céljaik, törekvéseik képviselője volt,
nemcsak akkor, ha nekik udvarolt, hanem akkor is, ha ellenőrizte, sőt
még ha meg is tizedelte őket toborzásai révén. Csak oly jól tudott ő is
filozofálni a szabadságról és egyenlőségről, akár bármely francia
jakobinus s ha célozgattak az évszázados kékvérre, amely Enghien herceg
kivégzésével ontatott, így vélekedett: «Az én vérem sem pocsolyavíz!» A
nép érezte, hogy a trónt már nem foglalja el többé s a földet nem szívja
ki a «legitim» osztály kis csoportja, amely teljesen elzárkózott a föld
gyermekeivel való bármely közösségtől s csak a társadalom egy rég
elfedett állapota eszméit és babonáit iparkodik fenntartani. Az uralkodó
osztály egy ilyen embere helyett az ő lelküktől lelkezett, velük közös
tudású és gondolkozású férfiú székelt a Tuileriákban, s igazában
megnyitotta nékik és gyermekeiknek a hatalom és bizalom minden áldását.
Az álmos, önző politikának, amely egyre csak lefokozta, megszorította az
ifjúság lehetőségeit, véglegesen befellegzett s a terjeszkedés és
vágynak napjai virradtak meg. Megnyílt a pálya minden emberi tehetségnek
és tettnek; s megannyi ragyogó pályabér csillogott az ifjú és tehetséges
ifjúság szeme előtt. A megvénhedt, vasbékóba szorított, feudális
Franciaország egy ifjú Ohiová vagy New-Yorkká változott s még azok is,
akik közvetlenül szenvedtek az új uralkodó szigorúságtól, megbocsátottak
neki, tekintettel a katonai rendszer szükségszerű keménységére, amelynek
hála elűzhették az elnyomóikat. S még akkor is, midőn a nép többsége
elkezdte kérdeni, vajjon igazában mit is nyertek azzal szemben, hogy új
uruk a végsőkig kimerítő ember- és pénzáldozatokat követelte meg tőlük –
az ország minden rangú, rendű tehetséges emberei valahányszor az ő
pártjára keltek és mint természetes pátronusokat vették védelmükbe.
1814-ben, amidőn tanácsolták neki, hogy keressen támaszt a főrangú
osztályokban, Napoleon így szólt a környezetéhez: «Uraim, az én
helyzetemben az én egyedüli nemességem a külvárosok közönséges népe!»

Napoleon felötlése találkozott ezzel a természetes várakozással.
Helyzetének szüksége azt követelte, hogy szívesen lásson minden
tehetséget és helyezze el bizalmi állásokban s érzése is egybeesett
ezzel a politikával. Mint minden magasabbrendű, ő is vágyakozott igazi
férfiak és társak s az után, hogy erejét összemérje más mesterekével s
türelmetlenül bánt el a hóbortosokkal s gyengeelméjűekkel. Itáliában is
embert keresett s nem talált. «Szent Isten!» – mondá – «milyen ritka az
igazi ember! Ime, Itáliát 18 millió lakja s én csak nagy üggyel-bajjal
találtam kettőt: – Dandolot és Melzit.» Későbbi éveinek tapasztalata
korántsem öregbítette az emberfajta iránt való tiszteletét. Egy keserű
percében ezt mondta egyik legrégibb barátjának: «Az emberek megérdemlik
a megvetést, amellyel eltöltenek. Derék republikánusaim ruhájára elég
valami arany paszomántot varratnom s mindjárt azzá vedlenek, amiknek
akarom.» A könnyű fajsúlynak ezzel a megvetésével azonban közvetve
azoknak adózott tisztelettel, akik derekasságukkal kiérdemelték
méltánylását, nemcsak ha barátai és segítőtársai közé tartoztak, hanem
amikor ellent is álltak akaratának. Nem tehette egy sorba Foxot, Pittet,
Carnot-t, Lafayette-et, Bernadotte-ot udvara ingó nádszálaival s a
becsmérlés ellenére, melyet rendszeres önzése sugallt nagy hadvezérei
ellen, akik vele s neki aratták diadalaikat, bőséges elismerésben
részesítette Lannes-t, Duroc-ot, Kleber-t, Dessaix-t, Masséna-t,
Murat-t, Ney-t és Augerau-t. S bár pátronusuknak s szerencséjük
megalapozójának érezte is magát, ha azt mondta is: «Én iszapból gyártom
a tábornokaimat!» – még sem titkolhatta megelégedését azon, hogy
vállalatai nagyságához mért, méltó segítőtársakra talált. Az
oroszországi hadjáratban oly nagy hatást tett reá Ney tábornagy
bátorsága és ereje, hogy erre a kijelentésre ragadta: «Kétszáz millióm
van ládáimban, de szívesen odaadnám Ney-ért.» Több marsalljáról írt
jellemrajzai nagyon pontosak s ha nem is elégítették ki a francia
tisztek olthatatlan hiúságát, kétségtelenül igazak lényegükben. S
valóban, uralkodása alatt mindenfajta érdem méltánylásra talált. «Én
ismerem» – mondá – «valamennyi tábornokom mélyjáratát.» Minden
természetes tehetség biztos lehetett, hogy kedvező fogadtatásra talál
udvarában. Korában tizenkét ember emelkedett föl közkatonai sorból
királyi, tábornagyi, hercegi, vagy tábornoki méltóságra s az általa
alapított Becsületrendet nem családi összeköttetések révén, hanem csakis
személyes érdemért adományozta. «Ha a katonák már megkapták a
tűzkeresztséget a harcmezőn, szememben mind egyenrangúak.»

Ha az, aki természettől fogva király, elnyeri a királyi címet és
méltóságot is, ez mindenkinek tetszik. A forradalom a St. Antoine
külváros izmos népességét és az összes lovászgyerekeket és hajósinasokat
följogosította arra, hogy Napoleont úgy tekintsék, mint húsából való
húst s az _ő_ pártjuk kreaturáját: ám e nagy tehetség sikerében van
valami, ami általános rokonszenvet is biztosít neki. Mert minden eszes
ember érdekében áll, hogy az értelem és szellem győzelmet arasson a
butaságon és bitorláson s mint értelmes lények úgy érezzük, mintha
villamos áram tisztítaná meg a levegőt, ha értelmi erők túltesznek
anyagi erőkön. Mihelyt lehámozzuk a helyi és esetleges járulékokat, úgy
érezzük, hogy Napoleon érettünk küzd s arat derekas diadalt; ez az erős
gőzgép a mi javunkra dolgozik. Mindaz, ami feltüzeli képzeletünket,
amidőn áthágja az emberi ügyesség s képességek rendes határait, csodamód
fölemel és fölszabadít. Mily hatalmas koponya, amely fejedelmi
fensőséggel fontolja meg és dönti el az ügyek egész sorát s oly tömegét
hozza működésbe a ható erőknek! Mily szem, amely áthatol egész Európán!
Mily gyors feltaláló képesség! Mily kiapadhatatlan erőforrás! Mily
események! Mily romantikus festmények! Meglepő helyzetek! amikor az
Alpokat kémleli, midőn a nap leszáll a sziciliai tengerbe; amidőn a
csapatait csatasorba állítja a piramisok alatt s így buzdítja: «Ezeknek
a piramisoknak csúcsáról negyven évszázad tekint lé reátok!» – amidőn
átgázol a Vörös-tengeren s a Suezi öblön. Ptolemais partvidékén gigászi
tervek izgatják: «Ha Acre elesett volna, megmásoltam volna az egész
világ ábrázatát.» Hadserege az austerlitzi csata előestéjén, mely
császárrá avatásának évfordulója volt, negyven zsákmányul ejtett zászló
bokrétájával ajándékozta meg. Egy kicsit talán gyermekes örömet lelt
abban, hogy éles világításban hozza össze az ellentéteket; mint midőn
kedvét találta abban, hogy Tilsitben, Párisban vagy Erfurtban az
előszobájában várakoztasson meg királyokat.

Az emberek egyetemes gyengeelméjűsége, határozatlan és tunya
nembánomsága mellett nem érezhetjük s mondhatjuk magunkat eléggé
szerencséseknek, hogy ezt az erős és tettrekész hőst a magunkénak
vallhattuk, aki megmutatta nékünk, mily sokat lehet véghezvinni merőben
olyan erőkkel és erényekkel, mikkel kisebb fokban, minden ember
rendelkezik, mint pl. pontossággal, személyes figyeléssel, bátorsággal,
gyökeres elhatározással s tettel. «Az osztrákok – úgymond – nem ismerik
az idő értékét.» Korábbi éveiben az eszélyesség példaképének látom.
Hatalmát nem valami vad, vagy különc erő adja meg, nem vad ihlet, mint a
Mahomedét; nem a meggyőzés ereje, hanem az, hogy a józan észt
érvényesítette minden alkalommal, ahelyett hogy szabályokhoz és
szokásokhoz ragaszkodott volna. Az ő példája ugyan arra tanít, amire az
erély mindig tanít, hogy t. i. mindenütt nyílik számára tér. A gyáva
kétségek mily tömegére követel az ember élete választ. Amidőn ő
fölbukkant, minden katona-főember azt a hitet táplálta, hogy a háborúban
már nem akad új dolog, amint manapság meg azt hiszik, hogy már semmi
újra nem lehet vállalkozni sem a politikában, sem az egyházban, sem a
tudományokban, sem iparban, kereskedelemben, mezőgazdaságban vagy
társadalmi szokásainkban s erkölcseinkben s amint minden kor társadalma
azt hitte, hogy a világ kimerült már az élet által. Ám Bonaparte jobban
tudta a dolgot, semmint a társadalom, sőt mi több, ő tudta azt is, hogy
jobban tudja. Úgy tartom, minden ember jobban tudja, mint cselekszi.
Tudja, hogy az intézmények, mikkel olyan nagyra vagyunk, csak járni
tanító gyerekkocsik és játékszerek. De ha nem bíznak sejtelmeikben!
Bonaparte azonban rábízta magát tulajdon érzékére s csöppet sem törődött
a másokéval. A világ az ő újításaival szemben úgy viselkedett, már amint
minden újítással szokott viselkedni, t. i. végtelen ellenvetéseket tett,
tornyosította az akadályokat: ám Napoleon elfricskázta az ő
ellenvetéseiket. «Ami a szárazföldi sereg vezérének útjában igazán nagy
akadályt idéz elő: az az a szükség, hogy annyi embert és állatot kell
élelmezni. Ha rábízza ezt a biztosaira, meg se tud mozdulni, s minden
vállalkozása dugába dől» – mondja. Józan esze jó példája az is, amit az
Alpok télen való áthágásáról mond, szemben azok bizonykodásával, akik
szerint ez az átkelés télen lehetetlen: «A tél nem a legkedvezőtlenebb
évszak magas hegyek áthágására. A hó ilyenkor kemény, az idő
megállapodott s mitsem kell tartani a lavinától, ami az egyedüli
számbaveendő veszély az Alpokban. Itt a magaslatokon sokszor igen szép
napok vannak decemberben; kemény hideg, a lég végtelen nyugalmával.»
Olvassuk hozzá még arról adott beszámolóját, mint nyerte meg csatáit:
«Minden ütközetben beáll egy időpont, amikor a legvitézebb csapatok is,
a legnagyobb erőfeszítés után, hajlanak a megfutamodásra. Ezt a pánikot
a saját bátorságukba vetett hit megingása okozza s elég egy kis alkalom,
ürügy, hogy önbizalmunkat helyreállítsuk. A művészet már most abban áll,
hogy fölkeltsük ezt az alkalmat; kieszeljük ezt az ürügyet. Arcolénál
huszonöt lovassal nyertem meg a csatát. Megragadtam ezt az ernyedt
pillanatot, minden emberem kezébe trombitát nyomtam és ezzel a maroknyi
haddal vívtam ki a diadalmas napot. A két sereg két szembekerülő test,
amely egymást megfélemlíteni iparkodik: percnyi pánik áll be s ezt a
percet kell előnyünkre fordítani. Ha valaki már sok ütközetben vett
részt, hamarosan felismeri ezt a pillanatot: olyan könnyű ez, mint a
számtanban az összeadás.»

A XIX. századnak ez a követe adományai felől még az általános témákról
való spekulativ gondolkodás képességével is dicsekedett. Szeretett
ide-oda csapongani a gyakorlati, irodalmi és elvont kérdések seregén.
Véleménye mindig eredeti és célszerű, találó. Egyiptomi expedicióján az
volt a szokása, hogy ebéd után három vagy négy emberrel fölállíttatott
egy tételt s ugyanannyi embert állított szembe, hogy azt ellenezzék. Ő
adta meg a tárgyat s a vita vallási, kormányzati és hadművészeti
kérdések körül forgott. Egy nap azt vitatta meg, vajjon a többi bolygó
lakott-e? Másszor a világ fennállásának korát tűzte ki. Majd azt a
tételt állította föl, vajjon mi a föld elpusztulásának valószínű módja,
vajjon víz vagy tűz fogja-e végromlását okozni. Ismét máskor a sejtelmek
beválásáról vagy hamisságáról s az álmok magyarázatáról rendezett vitát.
Nagyon szeretett a vallásról beszélgetni. Így pl. 1806-ban Fournier-vel,
Montpellier püspökével. Két pontban nem tudtak megegyezni, t. i. a pokol
és az egyház ölén kívül való üdvözülhetés kérdésében. A császár
elmesélte Josephinenek, hogy e két pont körül úgy hadakozott, mint maga
a sátán, mert a püspök is kérlelhetetlen volt. A filozófusoknak szívesen
sorolta föl mindazt, amit a vallás, mint emberek és korok alkotása
ellen, föl szoktak hozni, ám azért a materializmusról hallani sem akart.
Egy szép éjszaka a hajó fedélzetén, a materialista szóharc
fegyvercsörgetése közben rámutatott a csillagokra, mondván: «Urak,
beszélhetnek, ameddig kedvük tartja, de kérem, ki teremtette
mindezeket?» Gyönyört talált a tudósokkal való beszélgetésben, különösen
ha az a tudós Monge és Berthollet volt, ám az írókat lebecsülte,
mivelhogy «ők frázisgyártók». Kedvelte az orvosi tárgyakat is s kezelő
orvosait nagyra becsülte, így pl. Corvisart-t Párisban és Antonomarchi-t
Szt. Ilonán. «Higyje meg nekem – mondá ehhez – jobban tennők, ha
elhagynók mindezeket az orvosszereket. Az élet olyan vár, amelyet
igazában sem én, sem Ön nem ismerünk. Miért tornyosítsunk akadályt a
védelme útjába? Az ő Saját eszközei többet érnek, mint az Ön
laboratoriumának minden készüléke. Corvisart nyiltan megegyezett velem
abban, hogy az Önök mindenféle kotyvalékai fabatkát sem érnek. Az
orvostudomány bizonytalan előírások gyűjteménye, amelyek, végső
eredményükben az emberiségre inkább végzetesek, semmint üdvösek. Víz,
levegő, tisztaság, ezek az én gyógyszertáram főcikkei.»

Emlékiratai, miket Szt. Ilona-szigetén gróf Montholonnak és Gourgaud
tábornoknak mondott tollba, nagyértékűek, ha le is vonjuk belőle azt,
amit őszintesége hiányának rovására kell írni. Megvan benne az
egészséges erő s a tudatos fölény. Csodálom azt az egyszerűséget és
világosságot, amellyel csatáit előadja – jó elbeszélő, aminő Cæsar.
Csodálom jóindulatú és eléggé tiszteletadó véleményét Wurmser
tábornagyról s egyéb ellenfeleiről s változatos tárgyaihoz egyenlő
ügyesen alkalmazkodó stilusát. A legkellemesebb részletnek az egyptomi
hadjárat raját tartom.

Voltak órái, miket a gondolkodásnak és bölcselkedésnek szentelt. A
pihenés köreiben, úgy a táborban, mint a palotában, Napoleon lángelméjű
embernek mutatkozik, akit az igazságnak veleszületett szomjúsága vezet
elvont kérdésekre s aki eközben ugyanolyan heves beszéddel él, aminőt a
háborúban szokott meg. Tudta élvezni a fantázia minden leleményét, a
regényt, a _bon mot_-t éppúgy, mint a hadjárat strategemáját. Szerette
Josephine-t és udvarhölgyeit egy elsötétített teremben megborzongatni
valami kitalált rémhistóriával, amelynek hatását hangja és drámai ereje
fokozta.

Én Napoleont a modern társadalom középosztálya ügyvivőjének vagy
szószólójának nevezem; azon tömeg szószólójának, amely betölti a
piacokat, boltokat, bankokat, gyárakat, hajókat, azt a modern világot,
amelynek életcélja a gazdagság. Ő volt az agitátor, a megkötő
rendszabályok lerombolója, a gyökeres javítás, a liberális, a radikális,
az eszközök föltalálója, ajtók és piacok megnyitója, a monopóliumok és
visszaélések felforgatója. Természetes, hogy a gazdagok és arisztokraták
nem szerették őt. Szembehelyezkedett vele: Anglia, a tőke középpontja s
Róma és Ausztria, a hagyományok és ősi nemzetségek középpontja. Egyrészt
a tunya és konzervativ osztályok megdöbbenése, a római conclave véneinek
s vénasszonyainak őrült rémülete, – akik kétségbeesésükben akár izzó
vasba is belefogóztak volna, az államférfiúk hiú iparkodása, hogy
elszórják és elámítsák, Ausztria császárának hasztalan vesztegetési
kísérlete, másrészt pedig mindenhol, a fiatal, lelkes, tetterős férfiak
természetes ösztöne, amellyel a középosztályból mint óriást kiemelték:
történetét ragyogóvá és lebűvölővé teszik. Megvoltak benne választóinak
tömegerényei, de megvoltak bűnei is. Szomorúan látom a fényes festmény
visszáját. De hisz az a végzetes tulajdonság, amelyet a vagyonra
törekvés közben fölfedezünk, az, hogy ez a vagyonhajsza csalékony s
azért az érzés elfojtásával vagy legalább gyöngülésével kell megfizetni.
S így elkerülhetetlen, hogy ne találjuk meg ugyanezt a mi történetünk
hősében is, aki egyszerűen egy fényes pályát tűzött ki magának élete
céljául, anélkül, hogy az eszközök megválasztása tekintetében előre
kötelezettséget vállalna vagy aggályoskodnék.

Bonaparte feltünően híjával volt a nemes érzelmeknek. A világ
legműveltebb korának és népének legmagasabb helyre helyezett
egyéniségében, íme, a legköznapibb igazság- és tisztességérzet érdeme
sem volt meg. Igazságtalan a tábornokaival szemben: önző, kisajátítja
dicsőségüket, eltulajdonítja Kellermann, Bernadotte nagy tetteinek
érdemét; addig intrikál, míg a benne bízó Junot-t reménytelen csődbe
kergeti, csakhogy távoltartsa Páristól, mert bizalmaskodó modora sérti
trónjának újsütetű büszkeségét. Módfelett hazudik. Hivatalos lapja, a
_Moniteur_ s minden harctéri jelentése közmondásossá vált arról, hogy
csak azt mondja, amit Napoleon el akart hitetni az emberekkel s ami még
rosszabb: korai vénségében, ott gubbasztva magános szigetén, egész
hidegvérrel hamisította meg a tényeket, adatokat, jellemzéseket s a
világtörténelmet színpadi hatásra állította be, mert ezt szerette, mint
minden földije. Minden cselekedetet, amely nemeslelkűséget lehelne,
megmérgezi az ő számító volta. Szerencsecsillaga, a dicsőségszomja, a
lélek halhatatlanságáról szóló elmélete mind, mind olyan franciás!
«Kell, hogy kápráztassak és bámulatot ébresszek. Ha megadnám a teljes
sajtószabadságot, hatalmam három napig sem tartana.» A nagy dobot ütni:
ez a legkedvesebb célja. «A nagy hír annyi, mint: nagy lárma, mentől
nagyobbat ütünk, annál messzebbre hallik. Törvények, intézmények,
emlékek, nemzetek: mind esendők; ám a nagy hír tart és még századok
multán is visszhangzik.» A halhatatlanság, az ő elmélete szerint, merő
hír. A befolyásról szóló tana sem valami hízelgő: «Az emberi tetteknek
csak két rugója van: az érdek és a félelem. A szeretet együgyű
képzelődés, higgyék meg nekem. A barátság puszta név. Én senkit sem
szeretek. Még testvéreimet szeretem: talán, merő szokásból s mert
bátyám, szeretem egy kicsit Józsefet s szeretem Duroc-ot; de miért? Mert
jelleme kedvemrevaló: merev és határozott s úgy hiszem, ez a fickó
sohasem ejtett életében egy könnyet sem. Tudom nagyon jól, hogy
nincsenek barátaim. Amíg az vagyok, ami ma vagyok, annyi az úgynevezett
barátom, amennyit csak akarok. Hagyjuk az érzékenységet az asszonyokra:
a férfinek ellenben erős szívűnek és vasakaratúnak kell lennie;
máskülönben nem való se a háborúra, sem a kormányzásra.» Egyáltalában
nem ismert aggályt. Hajlandó lett volna lopni, rágalmazni, gyilkolni,
fojtogatni, mérgezni, ha az érdeke úgy kívánta. Nem volt benne
nemeslelkűség, hanem csupa közönséges gyűlölet; végtelenül önző, álnok
volt. A kártyában csalt; határtalanul szószátyár; az idegen leveleket
fölbontogatta s gyönyörködött gyalázatos rendőrsége praktikáiban s
megelégedéssel dörzsölte kezeit, ha el tudott csípni valami bármily
csekély titkot a környezete férfiairól vagy asszonyairól, ilyenkor azzal
hencegve, hogy ő «mindent tud». Beleártotta magát a nők ruhájának
szabásába s inkognitóban leste az utca éljeneit s magasztalását. Modora
parlagi volt. Az asszonyokkal alrendű bizalmaskodással bánt. Szokása
volt a fülük cimpáját és orcájukat megcsipkedni, ha jó kedvében volt s
utolsó napjáig szerette jól meghúzni a férfiak fülét és pofaszakállát,
oldalba bökni őket s durva tréfát űzni belőlük. Azt persze nem lehet
rábizonyítani, hogy a kulcslyukon hallgatózott volna, vagy ha tette,
óvatosan tette. Szóval: ha fenekére hatoltál mindennek a hatalmi és
fénykörnek: nem találsz ott gentlemant, hanem szemfényvesztőt és
gazfickót, aki tökéletesen megérdemli a _Jupiter Scapin_, vagyis
mondjuk, a Csirkefogó Jupiter díszítő jelzőt.[32]

Amidőn az imént leírtam a két pártot, amelyre a mai társadalom oszlik:
t. i. a demokrata és konzervativ pártot, azt mondtam, hogy Bonaparte a
demokratákat képviseli, vagyis a gazdasági tevékenységet folytatók
pártját, szemben a konzervativ párttal. De még nem mondtam meg, pedig az
lényeges, hogy ez a két párt csak úgy különbözik egymástól, mint a
fiatal az öregtől. A demokrata fiatal konzervativ; a konzervativ öreg
demokrata. Az arisztokrata a megérett és meghiggadt demokrata, mert
mindketten a magántulajdon legmagasabbra értékesítésének alapján
állanak; csakhogy az egyik azt megszerezni, a másik pedig megtartani
iparkodik. Bonapartéről el lehet mondani, hogy pártjának egész
történetét képviseli, – ifjúságát s hajlott korát s annak végzete, a
költői igazságszolgáltatással együtt az ő tulajdon végzete. Az
ellenforradalom, az ellenpárt még várja szervét és képviselőjét, akiben
meg lesz a szeretet és valóban közérdekű átfogó célok kitűzése.

Itt ellenben egy kísérlettel van dolgunk, amelyet a Természet a lehető
legkedvezőbb körülmények közt arra nézve tett, mire képes az értelem
ereje, lelkiismeret nélkül. Még sohasem lépett elő vezér ily
tehetségekkel, ilyen fegyverzetben s még nem volt vezér, akinek ilyen
segítőtársai és követői voltak volna. S mi volt az eredménye ennek a
roppant nagy tehetségnek és hatalomnak, ezeknek a tengernyi
hadseregeknek, fölperzselt városoknak, fölprédált kincseknek, a
föláldozott embermillióknak, egész Európa elzüllesztésének? Semmi jó nem
fakadt belőle. Minden eltűnt nyomtalanul, elpárolgott, mint az ágyúnak
füstje. Csonkábban, szegényebben, gyengébben hagyta hátra
Franciaországot, mint aminőnek találta s a szabadságért folytatott
harcot újra kellett kezdeni. Vállalkozása, alapelve szerint, öngyilkos
volt. Franciaország igájába szegődött, szolgálta életével, vérével,
minden vagyonával mindaddig, valamíg azonosítani tudta őt az érdekeivel,
ám midőn az emberek azt látták, hogy a győzelemre új háború, a seregek
szétrombolására új toborzás következik s akik olyan elkeseredetten
harcoltak, sohasem érnek közelebb a jutalmukhoz, mert hisz sohasem
élvezhették, amit kerestek, nem nyugodhattak ágyban, párnák között, nem
páváskodhattak kastélyaikban: akkor ezek az emberek elhagyták őt.
Rájöttek, hogy mindent elnyelő önzése halálos minden más emberre. A
villamos rájához hasonlított, amely a rázkódások egész sorát okozza
annak a testében, aki megfogja s ez görcsbe húzza kezét, hogy nem birja
kinyitni s az állat folyton újabb s erősebb áramot bocsát belé, míg csak
végkép meg nem bénítja s meg nem öli az áldozatát. Ugyanígy szűkítette,
szegényítette, szítta ki ez a szertelenül önző ember mindazok erejét és
életét, akik szolgálták és Franciaország és Európa általános kiáltása ez
volt 1814-ben: elég volt belőle: «_assez de Bonaparte!_»

Nem ő volt ennek az oka. Ő csak azt élte ki és hajtotta keresztül
erkölcsi principiumok nélkül, ami benne volt. Ám a dolgok természete, az
emberiség és világ örök törvénye keresztezte az utait és okozta
bomlását; s akár millió hasonló kísérletet tesz a Természet, mindig ez
lesz a végső eredmény. Akár tömegek, akár egyének kísérlik meg a merőben
anyagias és önző célokat, megbuknak a kísérletükkel. A békés Fourier
éppúgy hajótörést szenved, mint a romboló Napoleon. Civilizációnk,
valamíg lényegében a tulajdon, a korlátok, a kizárólagosságok alapján
áll, mindig ki lesz téve újabb káprázatnak, tévedésnek. Gazdagjaink
továbbra is betegen hagynak; nevetésünkbe keserűség üröme vegyül s
borunk égeti a torkunkat. Csak az a Jó válik üdvünkre, amelyet nyitott
ajtóknál élvezhetünk s amely mindenkinek egyaránt hasznos.




VIII.  GOETHE; VAGY: AZ ÍRÓ.

Úgy látom, a világ szervezetében különleges hely és szerep
biztosíttatott az író, vagy titkár számára, akinek az a dolga, hogy
beszámoljon a mindenségben lüktető és munkálkodó élet csodálatos
szellemének tevékenységéről. Az ő tiszte e tények észbevevése s a
legkiválóbb és legjellemzőbb tapasztalatok kiválasztása.

A Természet megkívánja, hogy tudósítást írjanak róla. Sőt minden dolga
köteles a tulajdon történetét megírni. A bolygót, a kavicsot árnyéka
kíséri. A sziklagörgeteg barázdát, repedést hagy hátra a hegy testén; a
folyó ágyat mos a földbe; az állat otthagyja csontjait a földrétegben; a
páfrány és levél otthagyja szerény sírfeliratát a szénben. A hulló
vízcsöpp domborművet váj a homokba vagy kőbe. Nem lehet egypárat sem
lépni a hóban, vagy a mesgyén át, hogy a léptek térképe ne rajzolódjék
ki többé-kevésbbé maradandó nyomokban. Az ember minden tette önmaga írja
bele magát az embertársak emlékezetébe, tulajdon módjával és
ábrázatával. A levegő tele van visszhangokkal, az ég jegyekkel, a talaj
emlékjelekkel és följegyzésekkel s minden tárgy beszédes intelmekkel az
értelmes ember számára.

A Természetben szakadatlanul folyik ez az önlajstromozás, bélyegének
rásütése a dolgokra. Beszámolója pontosan visszaadja a történteket, nem
told hozzá s nem vesz el belőle. De a Természet magasabbra is törekszik
s az emberben olyasvalakit alkot, akinek tudósítása már több az egyszerű
bélyeglenyomatnál: az eredetinek új és finomabb megformálása. Életeleven
a tudósítás, amint az, amiről tudósított. Az emberi emlékezet mintegy
tükör, amely, miután befogadta a környezet tárgyainak képeit, élettől
elevenedik meg s új rendbe helyezi el őket. A magába vett tények nem
hevernek benne tétlenül, hanem egyesek elfakulnak, mások viszont
fölragyognak, úgyhogy csakhamar új festmény tárul elénk, amelynek
kompoziciója a legerősebb élmények elemeiből tevődik össze. Az ember
együttmunkálkodásra termett. Szereti magát közleni s ami mondókája van,
ólomként nehezedik a szívére, valamíg csak el nem mondja. Ám a beszéd és
közlés egyetemes örömén kívül sok ember szertelen képességekkel terem rá
erre az újjáalkotásra. Vannak emberek, akik egyenesen az írásra
születnek. A kertész megóv minden dugványt, rügyet, barackmagot: az ő
hivatása a palánták plántálása. Ugyanígy látja el a maga dolgát az író.
Bármit lát, tapasztal, az modelnek ül festménye számára. Esztelenségnek
tartja azt a balhitet, mintha volnának «leírhatatlan» dolgok is. S meg
van róla győződve, hogy amit el lehet gondolni, azt előbb-utóbb meg is
lehet írni s kész volna jelentést írni a Szentlélekről is, vagy legalább
megpróbálná. Nincs olyan széles, olyan finom, olyan drága, ami
alkalmasan kerül a tolla hegyére, hogy azt ne akarná megírni. Az ő
szemében az ember annyi, mint reporter és a mindenség az a lehetőség,
amelyről reportot lehet írni. Beszélgetés, szerencsétlenség mind új
anyagot szolgáltat neki, amint a szóbanlévő német költő mondá: _Ein Gott
gab mir zu sagen, was ich leide_. Lefölözi még a dühöt és szenvedést is.
Hebehurgya cselekedetek árán megvásárolja a bölcs beszéd képességét.
Kínzások, a szenvedélyek viharai mind csak duzzasztják vitorláját, ahogy
a jámbor Luther írja: «Ha nyomnak a gondok, jól tudok imádkozni és
prédikálni.» S ha meg akarjuk ismerni egynémely kitünő költői fordulat
eredetét, jusson eszünkbe Amurát szultán előzékenysége, aki leüttette
egy pár pasának a fejét, hogy orvosa, Vesalius tanulmányozhassa a
nyakizmok vonaglását. Az író botlásai is csak előkészítői győzelmeinek.
Egy-egy új gondolat, lelki válság megtanítja, hogy mindaz, amit a
külvilág dolgaiból eleddig megtanult és megírt – nem maga a valóság,
csak annak visszaütő hangja, híre. Mitévő legyen már most? Eldobja a
tollát? Nem; ellenben elkezd írni a reásugárzó új fényben, hátha
valahogyan mégis csak meg tud menteni az enyészettől egy pár igaz szót.
A természet összeesküszik vele erre a célra. Mindazt, amit el lehet
gondolni, ki is lehet mondani s az kifejezését sürgeti, bármily durva és
dadogó nyelv révén. Ha pedig nem tud alkalmat találni, akkor vár és
tovább dolgozik, míg végre tökéletes akaratához idomítja s artikulált
beszédhez juttatja.

A Természetnek ez a mindenütt tapasztalható törekvése az utánzó
kifejezésre: jellemző vonása s mégsem több a gyorsírásnál. Vannak
magasabb fokok is és a Természet fényesebb képességekkel látja el
azokat, akiket e felsőbb tisztre választott: előáll a tudósok vagy írók
osztálya; azoké, akik összefüggést látnak ott, ahol a tömeg csak
töredékeket lát s akik elrendezni törekszenek az egyes adatokat s
megszerkeszteni a tengelyt, amely körül a dolgok külső kerete forog. A
Természet nagyon szívén viseli a gondolkozó ember vagy tudós
létrejöttét. Ezt sohasem téveszti szem elől s előkészíti a dolgok
eredeti alakításával. A tudós és író a természetnek nem valami eltűrt
vagy esetleges jelensége, hanem szerves tényezője, birodalmának egyik
rendje, osztálya, amelyet ősidők óta s örökre tervébe vesz és előkészít
a dolgok bogozásával és szövésével. Sejtelmek, ingerek, ösztönök
kiáltják, hogy «éljen!» A kebelben bizonyos tűz, melegség kíséri az
eredeti igazság fölfogását, amely szellemi napként ragyog be a bánya
aknáinak legmélyére. Minden gondolat, amely a lélekben földereng,
ébredése percében hírül adja tulajdon rangját – vajjon merő szeszély,
bogár-e vagy hatalom?

Ha eképpen ennek a képességnek megvannak az életre keltő okai, másrészt
kellő szükséglet is várja, hívja. A társadalomnak mindenha kell valaki,
az az egészséges ember, aki a kifejezés teljesen megfelelő mértékével
tudja a monomániával fenyegető eszméket kellő vonatkozásba hozni
viszonylataikkal. A nagyravágyó s bérenc előáll legújabb
hókusz-pókuszával – legyen az vámtarifa, Texas-i kérdés, vasút, a római
egyház kérdése, Mesmer tana, California s amidőn kiszakítja a
vonatkozásaiból, könnyen eléri, hogy elkápráztassa s megbolondítsa vele
a tömeget s nem igazíthatja őket helyre, nem gyógyíthatja meg egy velük
szembehelyezkedő másik tömeg sem, mert azt valamely hasonló fokú más
szintén különleges őrültség tartja megszállva. Ha azonban valakinek
megvan az átfogó szeme, hogy ezt az elszigetelt csodát vagy szörnyet
visszatudja helyezni az ő igazi helyére, környezetébe, jelentőségére, –
elfoszlik a délibáb s a közület visszatérő józan esze hálával adózik a
megintőjének. A tudós nincs kötve korhoz, azonban mégis kivánnia kell,
hogy csakúgy, mint más ember, ő is jól legyen kortársaival. Pedig a
felületes emberek bizonyos nevetséges színben látják a tudóst és írót;
ám ez nem baj, ha ez maga nem vet ügyet rá. Hazánkban a közbeszéd és
közvélemény csak a gyakorlatias embert magasztalja s a társadalom e
szolid osztályait jellemző respektussal emlegetik mindenhol. A mi népünk
egyetért Bonapartenak az ideológusokról nyilvánított véleményével. Az
ideák – szerintük – a társadalmi rend és kényelme felforgatására
vezetnek s végezetül megőrjítik a birtokosukat. Közhit, hogy a
New-Yorkból Smyrnába menő hajórakomány, az öt vagy tízezer gyári orsó
beszerzésére szükséges részvényjegyzések után való futkosás, vagy a
választók fölhajszolása, a vidékiek elfogultságának és
tájékozatlanságának kihasználása a novemberi voksok megszerzése
érdekében: mindezek gyakorlati s tanácsos dolgok! Mégis, ha sokkal
magasabb törekvésű tevékeny életet hasonlítok is össze a kontemplatív
élettel nem nagyon merném határozottan az előbbit ajánlani. Az
emberiségnek olyan nagy érdeke fűződik a belső megvilágosodáshoz, hogy
sokat lehet felhozni a remete vagy szerzetes mellett, az ő gondolkodó és
imádkozó életének védelmére. Minden cselekvőség adót fizet: a pártosság,
hevesség, megzavart lelki egyensúly adóját. Cselekedj kényed-kedved
szerint, de a magad kárára és veszélyére teszed. Az emberekre
túlsúlyosan nehezedik a tettük. Hol az az ember, aki cselekedett s aki
ne volna cselekedetének áldozata és rabja. Amit tett, az kötelezi és
kényszeríti, hogy újra tegye. Az első tett csak kísérlet volt, de szent
és sérthetetlen szabály válik belőle. A lánglelkű újító valamely
ritusban vagy szövetségben testesíti meg lelkes vágyát, eszméjét s íme ő
és barátai hovatovább a formákhoz tapadnak és elvesztik a lelkes vágyat,
az eszmét. A quaker-ek megalapították a quaker-felekezetet, a shaker-ek
az ő monostorukat és rezgő táncukat s bár mind a Szellemről locsog,
nincs ebben semmi szellem, hanem csak ismétlés, darálás, amely egészen
fonákja a szellemnek. S napjaink sem mutatnak újat. A lelkesedés
dolgában határozott a visszaesés, de még az alsóbbrendű tevékenységek
tekintetében is, amelyeknek csupán az a céljuk, hogy egyre
kényelmesebbekké és gyávábbakká legyenek, a csalafintaság, a tolvaj és
hazug cselekedetek, a gondolkodó és cselekvő képességet szétválasztó, az
észt és érzést meggyalázó cselekedetek tekintetében is csak aljasodás
tapasztalható. Az indiai szent könyvek mondják: «Csak gyermekek és
tanulatlanok beszélnek külön-külön gondolkodó és cselekvő tehetségről.
Pedig ez a kettő egy, mert mindkettő egyazon célt követi s azt a helyet,
amelyet elnyernek az egyik követői, elnyerik a másikéi is. Csak az lát,
aki látja, hogy a gondolkodó és a cselekvő tanítása egy és ugyanaz.»
Mert minden nagy cselekedet kell hogy vonatkozásban legyen a szellemi
világgal. A tett mértéke az az érzés, amelyből származik. A legnagyobb
cselekedet is könnyen eredhet a legegyénibb körülményből.

De ez az ócsárlás nem a vezérek, hanem csak alacsonyabbrendűek szájából
szól. Az az izmos férfiú, aki a gyakorlati osztályok élén áll,
osztályosa kora eszméinek és melegen rokonszenvezik a gondolkodók
osztályával. A kitünő emberekre nézve mindig a Talleyrand s vele a józan
ész kérdése a helyénvaló; nem az a kérdés, hogy gazdag-e, van-e
protekciója, jó érzületű-e, megvan-e a képessége erre vagy arra, részt
vesz-e a mozgalomban, tagja-e a gyülekezetnek? – hanem csak az:
_valaki-e_ ő, képvisel-e valamit? Legyen jó a maga módján. Légy igaz és
csodálatos, nem aszerint, amint ezt mi értjük, hanem, amint ezt te
érted. A rátermett emberek nem kérdik, hogy valaki mire termett rá,
hanem, hogy egyáltalában rátermett ember-e? A mester szereti a mestert s
ezt nem köti ahhoz a feltételhez, vajjon szónok, művész, kézműves vagy
király-e az illető.

A társadalomnak igazán nincs fontosabb érdeke, mint az írók osztályának
boldogulása. S tagadhatatlan, hogy az emberek szívesen elismerik és
üdvözlik is az értelmi tökéletességet. Mindamellett az írú nnm játszik
köztük vezérlő szerepet. Ennek, úgy hiszem, ő maga az oka. A fontot
fontszámba veszik. Volt idő, amkor ő szent személy volt: Bibliát írt,
első hymnuszokat, vallási törvénykönyveket, eposzokat, tragikus
énekeket, Szibylla-verseket, khaldeai jósigéket, lakonikus velős
mondásokat, miket templomfalakra róttak. Minden szava színigazság volt s
új életre sarkalta a nemzeteket. Könnyelműség és finnyáskodás nélkül
írt. Minden szava úgy állt előtte, mintha bele volna vésve égbe, földbe
s a napot és csillagokat is csak ilyen jeleknek látta, egyéb s fontosabb
szükségüket nem látta. Azonban ma, hogy részesülhetne az író kellő
tiszteletben, ha maga sem tiszteli önmagát kellőleg, ha belevész a
tömegbe? Ha már nem törvényhozó, hanem sykophanta, besúgó, aki mindjárt
fejet hajt s behódol a léha közvélemény imbolygásainak? Ha orcátlan
prókátorfogásokkal kell védelmeznie a hitvány kormányt; vagy kénytelen
évszámra csaholni az ellenzékkel; vagy kénytelen közhelyes kritikákat,
gyalázatos szennynovellákat firkálni; vagy, minden esetben, éjjel-nappal
egy okos gondolat híján kell robotolnia anélkül, hogy az ihlet
forrásából meríthetne?

Ezekre a kérdésekre némi választ kapunk, ha egy pillantást vetünk korunk
irodalmi géniuszainak lajstromára. Ezek közt egy sem szolgál több
tanulsággal, mint Goethe, a tudós és író erőinek és kötelmeinek
képviselője.

Bonapartét, mint a XIX. századbeli nép külső életének és törekvéseinek
képviselőjét írtam le. Kiegészítő másik fele, a kor költője, Goethe, aki
teljesen otthonos ebben a században, szívja a levegőjét, élvezi
gyümölcseit, aki lehetetlen korábbi időkben, aki hatalmas képességeivel
kimenti ezt a századot a gyöngeség vádja alól, amely, ő nélküle, bizony
sujtaná ennek a korszaknak szellemi termékeit. Olyan időben tűnik föl,
mikor az általános műveltség szerte terjedt s lesimított minden éles
egyéni vonást; amidőn a hősi jellemek helyébe a szociális jólét és a
munka egyesítése lépett. Nincs nagy költő, hanem csak költői írók
tömege; nincs Colombus, hanem csak száz meg száz másodkapitány,
útitávcsővel, barométerrel, leveskockával és sajtolt húskonzervvel
fölszerelve. Nincs Demosthenes, Chatham, hanem csak egy sereg ügyes
parlamenti és törvényszéki szónok. Nincs próféta, sem szent, hanem csak
theológiai szemináriumok. Nincs tudós, hanem csak tudós társaságok,
olcsó sajtó, számtalan olvasóterem, könyvkölcsönző. Sohasem láttunk
ilyen tarka-barkaságot. A világ úgy terjeszkedik, mint Amerika
kereskedelme. A görög vagy római életet s a középkori életet mint
egyszerű és fölfogható ügyet látjuk, ám a modern életben oly sokaságát
kell tekintetre vennünk a dolgoknak, hogy bizony belézavarodunk.

Goethe ennek a sokszerűségnek filozófusa volt. Százkezű, Argus-szemű,
aki oly ügyes és szerencsés volt, hogy megtudta ragadni az események,
adatok és tudományok e kavargó forgatagát s hála mozgékonyságának,
könnyen tudott rajtuk uralkodni. Férfias szellem, akit nem nyügözött az
életünket kéregként elborító konvenció sokfajta leple, aki finom kezével
megerőltetés nélkül széttépi azt s erejét a Természet forrásából meríti,
amellyel benső közösségben élt. S ami emellett a legkülönösebb: kis
városban, törpe államban, levert államban élt s olyan korban, amidőn
Németország éppenséggel nem vitt olyan vezető szerepet a világban, hogy
akár egy metropolis büszkeségével dagaszthatta volna fiai kebelét, mint
ami a francia vagy angol – vagy egykoron a római és attikai – ember
géniuszát tüzelhette. S íme: múzsájában nyoma sincs a provinciális
korlátoltságnak. Ő nem helyzetének köszönhette, ami volt, hanem szabad
és ellenőrző lángszellemmel jött a világra.

Helena, vagyis _Faust_ II. része az irodalomnak költészetbe áttett
bölcselete; olyasvalakinek a műve, aki a világtörténelem, a mythologiák,
filozófiák, tudományok és nemzeti irodalmak mestere, a mai tudás
encyklopédikus modorában, nemzetközi összeköttetésben az egész Föld
népességével. Aki kutatja az indiai, etruszk s minden egyéb
kyklopsz-művészetet, a geológiát, vegytant, csillagászatot s mindezekből
a birodalmakból bizonyos légies és költői jelleget merít, a dolgok
sokaságánál fogva. A királyra tisztelettel néz föl az ember, azonban, ha
résztvehetne a királyok kongresszusán, bizony a szem megengedné magának,
hogy ne vegye föl olyan szabatosan mindegyikük sajátságait. Ezek már nem
vad, csodás énekek, hanem kimunkált formák, amelyekbe a költő nyolcvan
év megfigyeléseinek eredményét öntötte. Ez a szemlélődő s kritikai
bölcseség a költeményt korának még igazibb virágjává avatja. Önmaga
keltezi magát. S az agg Goethe mégis költő, büszkébb babérú költő, mint
bármely kortársa s bármennyire szenved a mikroszkópiában – mert bőrének
mintha minden pórusa látna! – mégis egy hős erejével és bájával pengeti
hárfáját.

A könyvet fölényes intelligenciája teszi oly csodálatossá. Ennek a
férfiúnak elméjében, mint olvasztó kemencében, őstípusokká és eszmékké
oldódik föl a múlt, a jelen, vallása, politikája, gondolkozásmódja. Mily
új mythologiákat hajóz be agya! A görögök szerint Nagy Sándor elment
egészen a chaosig; Goethe is eljutott odáig, – csak más korban – sőt még
azon túl is mert egy lépést tenni s épen érkezett vissza.

Bölcselkedésében szívet vidító szabadság van. A roppant látóhatár, amely
velünk kering, fenségét ráárasztja apró, konvencionális és kényszerű
dolgokra is éppúgy, mint az ünnepélyes és díszes dolgokra. Ő százada
lelke volt. Bármily tudós is volt ez a század s bár népesedése, tömör
szervezettsége, s pártjai fegyelmezése következtében tulajdonkép
egyetlen felfedező expedicióvá vált s bár a tények és vívmányok oly dús
tömegét halmozta föl, amelyet eleddig még nem birt semmiféle tudós
osztályozni: ennek a lángelmének voltak tágas kamarái, hogy mindezt
eloszthassa, elraktározza. Megvolt benne az erő, hogy viszont egyesítse
a szétvált atomokat tulajdon törvényeik szerint. Mai életünket a
költészet mezébe öltöztette. Csupa apróság és részlet közepette
fölfedezte az élet géniuszát, a régi csalafinta Proteust, aki
tőszomszédságunkban fészkel s megmutatta, hogy a nehézkesség és próza,
amelyet korunknak rovunk föl, csak egyik álarca: «Futása is csak álorcás
jelen»; – hogy bohó ruháját fölcserélte munkászubbonnyal és éppoly
eleven vagy gazdag Liverpoolban s Hágában, mint egykor az volt Rómában
és Antiochiában. Fölkereste köztereken és főutakon, fasorokban és
szállókban s megmutatta, hogy még a gondolkozás és gyakorlat
legszolidabb birodalmaiban is ott ólálkodik ez a démoni hatalom; hogy
minden közönséges, szokott dolog át meg átszövődik mythológiával és
mesével; megszerkesztette minden szokás és gyakorlat, minden intézmény,
eszköz családfáját, amely az emberi szervezetben gyökerezik. Végtelenül
utált minden hozzávetést és üres szónoki frázist. «Gyanítgatást éppen
eleget végezhetek én is; de ha valaki könyvet is ír, ne írjon egyebet,
mint amit tud.» A legvilágosabban s leggazdaságosabban ír, inkább
elhagy, semmint egy szó fölöslegeset írjon s mindig dolgot ad szavak
helyett. Kifejtette a különbséget az antik és modern szellem és művészet
között. Meghatározta a művészet célját és törvényeit. A legjobb
fölvilágosítást adta eleddig a Természet dolgairól. Úgy tárgyalja, mint
a Régiség hét bölcs mestere tette s ha mit elhagy a francia módszerű
tabellázás és széttagolás szempontjából, ezért kárpótol költészetével és
humanitásával, amiket bizonyos erős tudományosság jellemez. Valamely
egésznek megragadására jobb a szem, mint a teleszkópok és mikroszkópok.
Kulcsot szolgáltatott a Természet sok országába szellemének ritka
egysége és egyszerűsége révén. Ez a Goethe vetette föl a modern
növénytan vezető eszméjét, hogy a levél, vagy a levélrügy a botanikai
egység, hogy a növény minden része csupán új feltételekhez alkalmazkodó
átalakult levél s hogy ha a feltételeket megváltoztatják, a levél más
szervvé és a más szerv ismét levéllé alakulhat. Hasonlómód a
csont-tanban fölvette, hogy az egész csontváz egysége a gerincoszlop egy
csigolyája s a fej csupán a legfelső csigolya átalakulása. A növény
rügyről-rügyre fejlődik s végül virággá és maggá. Éppígy fejlődik a
pántlikagiliszta, a hernyó ízről-ízre, míg a fejben végződik. «Az ember
és a felsőbbrendű állatok a csigolyák rendszerére épültek s az erők
központja a fej.» Az optikában elvetette a hét szín mesterséges
elméletét s azt vitatta, hogy minden szín a világosság és sötétség
különböző arányokban való vegyülése. Majdnem mindegy, mily tárgyról ír.
Minden pórusával lát és szinte nehézkedési erő vonja az igazság felé. Ő
meg is akarja valósítani, amit te csak mondasz. Gyűlöli a
kicsinyeskedést s azt, hogy megismételje azokat a dajkameséket, mik ezer
év óta tartják megszállva az emberek hitét. Pontosan szemügyre akarja
venni, vajjon igazak-e. Megrostálja, mintha mondaná: azért vagyok itt,
hogy e dolgok mértéke és bírája legyek. Miért adjak nekik vaktában
hitelt? Ennélfogva, amit vallásról, házasságról, szokásokról,
tulajdonról, papirpénzről, a hit korszakairól, a jelekről, szerencséről,
sorsról s bármi egyébről mond, az mind feledhetetlenül elménkbe vésődik.

Vegyük a legfeltünőbb példáját annak az irányzatának, hogy igazoljon
minden közhasználatú kifejezést. Az ördög minden kor mythológiájában
nevezetes szerepet játszott. De Goethének nem kellett volna olyan szó,
amely nem fedne dolgot. Ugyanezt a módszert jelzi ez is: «Sohasem
hallottam bűntényről, amelyet ne lettem volna képes elkövetni.» Így
ragadja torkon ezt a démont is. Való alaknak s modernnek kell lennie,
európainak; előkelő úr módjára kell öltöznie, alkalmazkodnia kell a kor
szokásaihoz, sétálnia az utcákon s otthonosnak kell lennie Bécs és
Heidelberg 1820 körüli életében, különben nem is kell létrejönnie. Ehhez
képest ki is vetkőztette mythológiai mezéből, megfosztotta szarvától,
lólábától, szigonyos farkától, kénköves s kéktüzű lehelletétől. S
ahelyett, hogy könyvekben és képeken tanulmányozta volna, saját lelkében
kereste a típusát, a hidegség, önzés, hitetlenség minden árnyalatában,
amely az emberforgatagban vagy a magánosságban ráborul az emberi lélekre
s úgy találta, hogy ez arckép valóságát és ijesztő voltát növeli
mindennel, amit hozzáadott s viszont mindennel, amit elvett belőle. Úgy
találta, hogy ennek a kísértetnek, amely árnyékként ott lebeg az ember
fölött, mióta ember van a földön, lényege tiszta ész, amely mindenkori
irányzata szerint az érzékek szolgálatába szegődik. S ezzel bevitte az
irodalomba Mephistophelesét, az első szervesen megalkotott alakot,
amellyel ez az irodalom századok óta először gyarapodott ismét s amely
eleven marad oly sokáig, mint Prometheus.

Nem szándékom Goethe számos művének elemzésébe belemenni. Ezek:
fordítások, bírálatok, drámák, lírai s leíró versek, irodalmi naplók s
jeles emberek arcképei. Ám el nem mulaszthatom, hogy a _Wilhelm
Meister_-t kissé ne fejtegessem.

_Wilhelm Meister_ regény a szó szoros értelmében, az első a maga
nemében; csodálói a mai társadalom egyetlen rajzának nevezik, mintha
egyéb regények, mint pl. a Scott-é, csak történelmi kosztümöket és külső
körülményeket tárgyalnának, ez ellenben az élet lényegét, lelkét. Olyan
könyv, melyet ma is fátyol borít. Nagyon intelligens emberek csodálattal
és gyönyörködve olvassák, sőt sokan elébe teszik Hamletnek is, mint egy
igazi lángelme művét. Szerintem csakugyan nincs a századnak könyve,
amelyet hozzá lehetne mérni finom édességre, ujdonságra,
eszmegerjesztésre s arra nézve, mennyi és mily hatalmas igazságokkal
jutalmaz, mennyi helyes és mély betekintéssel az életbe, szokásokba,
jellemekbe; mennyi jó útmutatást ad az élet helyes vitelére, mennyi
váratlan kilátást nyújt magasabb szférákba s amellett nyoma sincs benne
üres rhetorikának vagy nehézkességnek. Rendkívül fölkelti a fiatal
emberek kíváncsiságát, de bizony sokrészt kielégíttetlenül hagyja azt. A
könnyű olvasmányok kedvelői is csalódnak, akik azt hiszik, hogy az
átlag-regények szokásos szórakozását fogják benne is találni. Másrészt
azok is, akik azzal a magasabb reménnyel fognak olvasásába, hogy
olvashatják benne a lángelme méltó történetét s azt, mint nyeri el
verejtékes munkájáért és önmegtagadásáért a babért, ugyancsak joggal
panaszkodhatnak. Nemrég egy angol regény került a kezembe, amely azt
hirdette, hogy egy újkor s az ifjú Anglia pártjának politikai
reménységét öleli föl s íme benne az erény és derekasság egyetlen
jutalma: egy hely a parlamentben és a peer-i méltóság.[33] A Goethe
regényének vége is sántít és erkölcstelen. George Sand a «Consuelo»-ban
és folytatásában igazabb és méltóságosabb festményt adott. A történet
folyamán a hős és hősnő jellemei túllépik az arisztokrácia
konvencionális erkölcsei porcellán sakk-táblájának kereteit; elhagyják a
társaságot és rendük szokásait; elvesztik vagyonukat; nagy eszmék s a
legnemesebb szociális célok szolgálatába szegődnek s utoljára: a hős,
aki középpontja és éltető kútforrása az emberi nem javára alakult
legnemesebb társaságnak, már nem is felel tulajdon nemesi címére: az
idegenül s rég elfeledtként hangzik a fülébe. «Csak ember vagyok –
mondja – emberekért lélekzem s dolgozom!», még pedig szegényen és végső
áldozatokat hozva. Ellenben a Goethe hősében oly sok a gyöngeség és
tisztátalanság s oly rossz társaságba keveredik, hogy a higgadt angol
közönségnek a mű sehogysem tetszett, midőn fordításban eléje került.
Pedig szinte zsúfolásig tele van bölcseséggel, világismerettel, az élet
törvényeivel; alakja rajza oly élethű finom és könnyed, stílusában egy
szó túlzás nincs, hogy a könyv örökre új és kimeríttetlen marad, s
várnunk kell, hadd tegye meg a maga útját; addig vegyünk ki belőle annyi
jót, amennyit csak tudunk s legyünk meggyőződve, hogy még csak éppen
hogy megkezdte hivatásának gyakorlását s még millió és millió olvasónak
kell üdvös szolgálatot tennie.

Tárgya egy demokratának átmenete az arisztokráciába, ezt a szót a
legjobb értelmében véve. S ez a bevonulás nem alacsony, csúszó-mászó
hátsóutakon történik, hanem a csarnok főkapuján. Természet és jellem
segítik hozzá s a nemesi rangot a nemesek fenkölt gondolkozása és
derekassága teszi reális értékké. Nincs fenkölt gondolkozású ifjú, akit
el ne bűvölne a könyv realitása, úgyhogy rendkívül ösztönzője úgy az
értelemnek, mint a bátorságnak.

A lánglelkű és szent Novalis így jellemezte a könyvet: «ízig-vérig
modern és prózai; a romantika teljesen el van benne laposítva, éppúgy a
Természet poézisa és a csodálatos elem is. Csupán hétköznapi emberi
dolgokról szól: költői mezbe burkolt polgári és családi történet. A
csodálatost kifejezetten csak képzelődésnek és rajongó álmodozásnak
tünteti föl…» S mégis nem jellemző-e, hogy Novalis mihamar visszatért
ehhez a könyvhöz, amely kedvenc olvasmánya is maradt élete végeig.

Ami Goethét a francia és angol olvasó előtt kitünteti, az egy olyan
tulajdonság, amelyben osztozik nemzetével, t. i. az, hogy állandóan
vonatkozásban áll a belső igazsággal. Angliában és Amerikában nagy a
tisztelet a tehetség iránt s a közönség már azzal is beéri, ha azt a
tehetséget valamely megállapodott vagy legalább is felfogható érdek,
vagy párt alapján vagy azzal ellenzékben, gyakorolják. Franciaországban
magát a szellem ragyogását élvezik. Ezekben az országokban a tehetséges
emberek tehetségük szerint írnak. Elég, ha az értelmet foglalkoztatják,
az ízlést gyönyörködtetik – ahány oszlopa a betűknek: annyi kedvesen és
hasznosan eltöltött óra. A német intellektus híjával van a francia
elevenségnek, az angol kiművelt gyakorlati érzéknek, az amerikai
kalandosságnak; de van benne bizonyos becsületesség, amely sohasem
nyugszik meg a felszínes előadással, hanem egyre ezt kérdi: «mi a
célja?» A német közönség megköveteli az ellenőrző őszinteséget. Ime itt
csakugyan eszme működik, de minémű? Mit akar vele az író? Honnan
erednek, hová vezetnek mindezek az eszmék?

Nem csupán a tehetség teszi az írót. Embernek, igazi embernek is kell
lenni a könyv mögött, személyiségnek, aki születésével és
rátermettségével kezeskedik a tanításokért, miket terjeszt s aki azért
él, hogy a dolgokat így és ne másképpen lássa és állapítsa meg; aki
ragaszkodik a tényekhez, mert tények. Ha nem is tudja őket helyesen
kifejezni ma, a dolgok megmaradnak s holnap majd megnyilatkoznak neki.
Ime lelkét terheli az a kinyilatkoztatandó igazság, amelyet
többé-kevésbbé megértett; az ő feladata és élethivatása, hogy átlássa
ezeket a tényeket s megismertesse. Baj is az, ha csetlik-botlik és
hebeg; hogy hangja érdes vagy süvítő, hogy módszerei, képei nem egészen
kifejezők? Küldetése majd megtalálja a maga módszerét és képeit, a kellő
szavakat és melódiát. S ha nem, – ha ebben az emberben nincs meg Isten
szava – akkor meg mit törődnünk azzal, mily ügyes, folyékony stílusú,
ragyogó?

Minden ítélet és mondás hatóereje tekintetében nagy különbség az, vajjon
van-e mögötte ember? A tudós folyóiratban, a befolyásos ujságban nem
tudok határozott személyiséget megkülönböztetni, hanem csak valamely
felelőtlen árnyékot, még gyakrabban valamely pénzes testületet, vagy
valamely senkit, aki azt reméli, hogy álneve vagy betűje álarcában és
meze alatt valakinek fogják tartani. Ám az igazi könyv minden részében,
mondatában egy határozott személyiséget látok: ereje s kényszere
átözönlik minden szavába: még vesszői s gondolatjelei is élnek; úgyhogy
az írás maga is izmos és gyors: messze elérhet és sokáig élhet.

Angliában és Amerikában lehet valaki a görög vagy latin költők
tanítványa, anélkül, hogy csak szikrája is volna benne a költői tűznek,
ízlésnek. Ha valaki évekig foglalkozott Plato-val és Proclus-szal, azért
még nem biztos, hogy heroikus meggyőződéseket táplál s lebecsüli városa
elfogadott divatját, szokásait. Ám a németek a legnevetségesebb
jóhiszeműséget táplálják ezekben a dolgokban. A diák, ha már távozott is
az előadó teremből, még mindig tovább forgatja elméjében az előadást s a
tanár maga sem tudja levetni azt a hitét, hogy a filozófiai igazságok
hasznára vannak Berlinnek és Münchennek. Komolyságuk képesíti őket arra,
hogy náluknál tehetségesebb embereket is megértsenek. Ezért van az, hogy
minden értékes megkülönböztetés, amely a magasabb társalgási nyelvben
járja, hozzánk Németországból eredt.

Míg Angliában és Franciaországban az eszes és tanult emberek bizonyos
könnyedséggel választják meg tanulmányukat s foglalják el álláspontjukat
s jellemükkel nem gyökereznek valami mélyen a választott tárgyukban vagy
pártjukban; Goethe, a német nemzet feje és megtestesülése nem azért
beszél, mert tehetséges, hanem mert az igazság ragyogja be a lelkét:
nagyon bölcs, jóllehet tehetsége nem egyszer fátyolba vonja bölcseségét.
Bármily kitünő is, amit mond, mindig valami jobbat tart a szeme előtt.
Fölkelti kíváncsiságomat. Megvan benne az igazságnak köszönhető félelmes
függetlenség. Akár hallgattok rá, akár nem: az általa megállapított
dolog fennmarad. S az író iránt való érdeklődéstek nem korlátozódik a
történetére, melyet előad s nem esik ki emlékezetünkből, ha feladatát
híven teljesítette, mint ahogy elfeledjük a péket, ha leadta a kész
kenyereit. Az ő művei a legkisebb része egyéniségének. Az Örök Genius,
aki a világot fölépítette, többet bízott erre az emberre, mint bárki
másra. Nem merem azt mondani, hogy Goethe fölhágott a legmagasabb
csúcsokra, ahonnan lángelme valaha szólott. Nem imádta a legmagasabb
egységet; nem bírta lényét teljesen átengedni az erkölcsi érzéseknek.
Vannak a költészetnek nemesebb húrjai is, mint amelyeket ő
megszólaltatott. Vannak nálánál szegényebb tehetségűek, akiknek a hangja
mégis tisztább s jobban szól a szívhez: Goethe sohasem nőhet az embernek
szívéhez. Még a merő igazságnak sem hódol be, ő csupán a kultúrát
szolgáló igazságnak híve. Nem kevesebbre tör, minthogy saját maga
számára hódítsa meg az igazságot. Olyan ember, akit nem lehet
megvásárolni, sem megcsalni, sem megfélemlíteni; stoikus módjára
parancsol magának s tagadja meg vágyait s minden embertársát egy
szemszögből néz, t. i. ebből: «Mire taníthatsz engem?» Minden
birtoklást, vagyont is csak ebből a szempontból értékel: rangot,
kiváltságokat, egészséget, időt s magát az életet is.

Ő a Kultúra típusa, minden művészet, tudomány, esemény kedvelője.
Művészi ember, de nem művész; szellemes, de nem szellemi ember.
Mindennek tudására jogot emel: nincs fegyver a mindenség szellemi
fegyvertárában, amelyet ne vett volna kezébe, de azzal az eltökélt
szándékkal, hogy eszközei egy percre sem fogják elfogulttá tenni. Minden
tény, önmaga s legdrágább tulajdona közé fénysugarat lövel. Előtte semmi
sem maradt rejtve, semmi sem volt idegen. Modellt ült neki a sötétben
ólálkodó démon éppúgy, mint a szent, aki látta a démont. A metafizikai
elemek alakot öltöttek nála. «A kegyesség nem öncél, hanem csupán
eszköz, amelynek révén elérjük a legtisztább belső békét s a legmagasabb
kultúrát.» S az, hogy behatolt a képzőművészetek minden titkába, még
szoborszerűbbé teszi Goethét. Hajlamai, mint a Cicero felbérelte nők,
hozzásegítik, hogy kifürkésszék az összeesküvők titkát. Senkivel sincs
ellenségeskedése. Ám lehetsz ellensége, ha megtanítod arra, amire a
barátja jóakarata nem taníthatja meg s ha ez nem is több, mint az a
tapasztalat, amelyet összeomlásodból merít. Szívesen lát, mint
ellenséget, de magas áron. Ő a maga részéről senkit sem gyűlöl, mert
ehhez túlságosan drága az ideje. A vérmérséklet okozta ellenlábasságot
elviselhetőnek tartja, de ilyenkor is olyan méltóságosan harcol, mint a
császárok, akik királyságokkal kerülnek szembe.

Önéletrajza, a _Dichtung und Wahrheit_[34] egy oly eszmének a
kifejezése, amely most minden germán fajnak ismeretes, de a munka
megjelenése idején még ujság volt az ó és új Angliának, – azé az eszméé,
hogy az ember a kultúra végett van a világon; nem azért, amit ő tud
beteljesíteni, hanem azért, ami ő benne teljesedhetik be. Az élet
egyedül számbavehető eredménye: a dolgoknak az emberre való hatása. Az
értelmes ember önmagát harmadik személynek tekintheti; ennélfogva hibái
és csalódásai éppúgy érdeklik őt, mint sikerei. Bár azt óhajtja, hogy
boldoguljon a dolgaival, még inkább óhajtja, hogy megismerje az ember
történetét és rendeltetését, míg a körülötte nyüzsgő önző tömeget csupán
az alacsony egyéni sikerek érdeklik.

Ez a mű uralkodó eszméje s ez szabja meg az események kiválasztását s
korántsem azok külső fontossága, sem a személyek rangja, vagy a
jövedelmek magassága. A könyv bizony csak sovány anyagot szolgáltat
olyasmihez, amit méltán elismerhetnénk a «Goethe életé»-nek; igen kevés
adatot, semmi levelezést, semmi részletet hivataláról, megbízatásairól;
nem vet világot házasságára s az élete legtevékenyebb tíz éve, amelyet
Weimarban való megtelepedése után töltött, némaságba merül. Másrészt a
legfurcsább fontosságot tulajdonítja bizonyos szerelmi ügyeknek,
amelyek, mint a nép mondja, semmi jóra sem vezetnek. Eláraszt
részletekkel: bizonyos bogarak, kozmogóniák, saját kitalálású vallások s
kivált az ő viszonya nevezetes szellemekhez s a gondolkodás kritikai
korszakaihoz: íme, ezeket dolgozza ki különösen. Az ő naplói _(Annalen,
Tag- und Jahreshefte)_, _Itáliai utazás_-a, a _Franciaországi táborozás
(Campagne in Frankreich)_ s a _Színelmélet (Farbenlehre)_ történelmi
része hasonló érdekű. Ez utóbbiban röviden jellemzi Keplert, Bacont,
Galileit, Newtont, Voltairet stb.; s e rész legbájosabb vonása annak a
viszonynak egyszerű megállapítása, amely az európai tudománytörténet e
nagyjait s őt magát egybefűzi s épp ennek az összekötő vonalnak
megvonása korára s személyére nézve egy félelmetes probléma megoldását
jelenti, amelyben gyönyörködik, ha nem gyönyörködik _Iphigeniá_-ban és
_Faust_-ban, anélkül, hogy a feltalálás annyi áldozatba kerülne.

A művészeteknek ez a törvényhozója nem művész. Talán azért, mert
túlsokat tudott, hogy látása mikroszkópikus volt s emiatt elvesztette a
helyes perspektivát, az egésznek az áttekintését? Ő töredékes író;
alkalmi költemények és a velős mondatok valóságos tárházának írója. Ha
leül drámát, elbeszélést írni, száz oldalról is gyűjti és rendezgeti
megfigyeléseit s a legalkalmasabban iparkodik beleilleszteni az egésznek
testébe. Ám sok rész ellenszegül ennek a szerves beillesztésnek; ezeket
azután csakúgy lazán adja, a személyek levelei, saját naplójegyzetei
stb. formájában. Még így is igen sok marad, amelynek sehogy sem talál
helyet. Az ilyesminek azután csak a könyvkötő tud összefüggést adni s
innen van, hogy bár művei közt is nem egy laza, egész köteteink vannak
tőle, amelyek megannyi külön-külön szakaszból, aforizmusból, xeniákból
stb. állnak.

Regényeinek, elbeszéléseinek világias hangja – úgy hiszem – az önművelés
számításainak tudandó be. Egy bámulatos tudós gyöngesége, aki hálából
szerette a világot. Aki tudta, hol lehet hozzáférni könyvtárakhoz,
galériákhoz, szép épületekhez, laboratóriumokhoz, tudósokhoz,
szabadidőhöz, s aki nem nagyon bizakodott a szegénység és rongyosság
kárpótlásaiban. Sokrates szerette Athént, Montaigne Párist s Staelné
asszony azt mondta, hogy csupán Páris a sebezhető pontja. Ennek megvan
az előnye. A legtöbb lángelme rendesen oly rosszul ellátott és beteges,
hogy az ember mindig máshol szeretné őket látni. Ritkán látunk köztük
olyant, akit ne bántana, ne borzongatna az élet. E jó és törekvő emberek
orcáján halvány szégyenpír ég és bizonyos torzvonás látható. Ám Goethe
egészen otthonosnak és boldognak érezte magát századában és világában.
Mindenkinél alkalmasabb volt az életre és jobban örült a játékának. A
műveinek kultúrtörekvésük adja meg az erőt. A föltétlen, örök igazság
eszméje anélkül, hogy a magam lelke kibővítésével hoznám vonatkozásba:
magasabbrendű. Magunkat a költői ihlet áradatának átengednünk:
magasabbrendű. Ám, ha az ő írásainak indítékát összehasonlítjuk azokkal,
amelyek Angliában és Amerikában a könyvírás rugói, az ő igazsága is
igazi s tud is hatni mint igazság. Így adott ő vissza a könyvnek
legalább valamit hajdani hatalmából és méltóságából.

Goethe, túlművelt országban s korban született, amidőn a tehetséget
agyonnyomták a könyvek és mechanikai segédeszközök s az igények
szétszóró változatossága. S íme, ő megtanította az embereket, hogyan
kell rendezniök ezt a hegynyi vegyességet s hogyan kell szolgálatukba
hajtaniok.

Napoleonhoz teszem abban, hogy mindketten képviselői annak a
türelmetlenségnek és visszahatásnak, amelyet a Természet a konvenciók
hullaháza ellen gyakorol. Mindketten kemény realisták, akik,
tanítványaikkal együtt külön-külön az ő korukban s minden jövendő korra
nézve rátették a fejszéjüket a képmutatás fájának gyökerére. Ez a lelkes
munkás, nem hajtva népszerűségtől vagy egyéb külső indítéktól,
enkebléből merítette munkássága indítékait és tervét, egy óriás terhét
vállalta s ernyedetlenül s pihenés nélkül – legfeljebb azzal a
pihenéssel, amellyel céljainak váltogatása jár – még nyolcvan éves
korában is első buzgalma kitartásával dolgozott.

A modern tudomány végső tanítása az, hogy a legmagasabbfokú
egyszerűséget nem néhány elem, hanem a legmagasabbfokú bonyolultság,
összetétel hozza létre. Az ember a legösszetettebb lény; a túlsó végén
áll az orsóféreg, a «volvox-globator.» Tanuljuk meg, mint kell járadékot
és jövedelmet húzni a régi és újabb korok roppant örökségéből. Goethe
megtanít az élet bátorságára s arra, hogy minden kor egyenlő, hogy az
egyik-másik korszak hátrányai csak a nyúlszívűek számára azok. A géniusz
az ő verőfényével és mennyei zenéjével ott lebeg a legvakabb és
legsüketebb korszakok fölött is. Sem bírság, sem megbecstelenítés nem
tartóztathatja föl útjukban a nagy embereket és nagy időket. A világ
fiatal: a valaha élt nagy emberek szeretettel hivogatnak. Nekünk is
Bibliát kell írnunk, hogy megint egybekössük az Eget a Földdel. A
lángész titka, hogy ne tűrjön bennünk hazugságot; hogy megvalósítsa
minden tudásunkat; hogy a mai élet magasrendű kifinomulásától, a
tudományoktól, könyvektől, emberektől hitet, igazságot, célt követeljen
s elsősorban s végül, leginkább, végtelenül: hogy becsüljön meg minden
igazságot azáltal, hogy mindig követi, gyakorolja.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: «Szerelem, Barátság, A költő». (Rózsavölgyi és Társa 1920.)
– «Természet, Ember, Társadalom.» (Franklin, «Kultúra és Tudomány»
1921.)]

[Footnote 2: Gautama = Buddha.]

[Footnote 3: Böhme Jakab, a misztikus rajongó csizmadia, 21 teozófus
irat szerzője (1575–1624). – Swedenborg Emánuel svéd természettudós és
teozófus (1688–1772); l. az utóbbi, róla szóló tanulmányt.]

[Footnote 4: Mencius, khinaiasan Meng-tse 350 K. e. körül Konfu-tse
vallásrendszerének nagytekintélyű tanítója. Loo fejedelemségben (a mai
Shantungban) született Konfu-tse.]

  «Ever their phantoms rise before us,
  Our loftier brothers, but one in blood;
  At bed and table they lord it o’er us,
  With looks of beauty, and words of good.»
[Footnote 5:

  («Előnkbe áll szünetlen árny-alakjuk,
  Nemesbek ők, bár vérünkből valók,
  Ágyunknál látjuk, asztalnál hallgatjuk,
  Nézésök oly szép, szavaik mi jók.»)

  _Szász_ Károly fordítása.]

[Footnote 6: Emersonnál: «without breach of _good manner_»,
(szóról-szóra: a «jó modor», «illendőség» megsértése nélkül). L. a «Jó
modor» _(Manners)_ c. tanulmányt is Emerson Természet, Ember, Társadalom
c. kötetében, a hol a gentleman-erkölcs lényegét fejtegeti.]

[Footnote 7: Teljesen emlékeztet Nietzsche-Zarathustra szavaira. (W.
Ö.)]

[Footnote 8: «Kabbala» a héberek hagyományos titkos tanainak
foglalatja.]

[Footnote 9: Boswell James (1740–1795) oly rendkívül dicsőítő modorban
írta meg dr. Johnson Samuel tudós lexikographus és író (1709–1784)
életrajzát, hogy szolgai bámulata szinte közmondásossá vált.
«Bosvellismus» a Boswell-féle stílus.

_(Ford.)_]

[Footnote 10: Patrick; az írországiak gúnyneve.

_(Ford.)_]

[Footnote 11: «Becsületes, szabályos játék», de meghagytuk az angol,
kifejezőbb és már nálunk is gyökeret vert jelszót.

_(Ford.)_]

[Footnote 12: Iszlamita erkölcstan.]

[Footnote 13: Északamerikai.]

[Footnote 14: Robert Malthus (1766–1834) angol közgazda, akinek
népesedéstana szerint a népesség szaporodása gyorsabban történnék, mint
az eltartására szükséges élelmiszereké, s egyéb javaké, úgy hogy ennek
éhenhalás lehetne a következménye, ha háborúk, ragályok, nemi
önmegtartóztatás nem lassítanák a szaporodást. Ebből a
neo-malthusianusok a fogamzás meggátlásának stb. szükségét vonták le.

_(Ford.)_]

[Footnote 15: Plato több művében előforduló meseország a tengerben.]

[Footnote 16: Az, hogy Bohn «Serial Library» gyűjteményében megjelent
Plato kitünő fordítása, amelyet az olcsó sajtó egyik legnagyobb
jótéteményeként becsülök, alkalmat ad még néhány futólagos megjegyzésre
erről az állócsillagról.]

[Footnote 17: Szász Károly fordítása. Az eredetiben:

  «… He, that can endure
  To follow with allegiance a fallen lord,
  Does conquer him that did his master conquer
  And care s a place in the story»]

[Footnote 18: Szász Károly fordítása. Az eredetiben:

  «The realms of being to no other bow,
  Not only all are thine, but all are Thou!»]

  «Go boldly forth, and feast on being’s banquet;
  Thou art the called, – the rest admitted with thee.»]
[Footnote 19:

[Footnote 20: Szász Károly ford. Az eredetiben:

  «… Indeed, it takes
  From us achievements, when performed at height,
  The pith and marrow of our attribute.»]

[Footnote 21: Schelling és követői.]

[Footnote 22: Szász Károly fordítása. Az eredeti («De rerum natura»
Liber I. 835 stb.) így szól:

  «Ossa videlicet e pauxillis atque minutis
  Ossibus sic et de pauxillis atque minutis
  Visceribus viscus gigni, sanguemque creari
  Sanguinis inter se multis coeuntibus guttis;
  Ex aurique putat micis consistere posse
  Aurum, et de terris terram concrescere parvis;
  Ignibus ex igneis, humorem humoribus esse».]

[Footnote 23: Héber theologiai kifejezések a husvéti áldozat, mérték és
papi öltöny megjelölésére.]

[Footnote 24: Érdekes, hogy annyi évtizeddel azután, hogy ezt az
ítéletét írta, a német könyvkereskedelem központi, napi közlönyében
sűrűn olvasom a «Desiderata» közt a Swedenborg műveit.

_(Ford.)_]

[Footnote 25: Angol udvari festő.]

[Footnote 26: «Wer nicht liebt Wein, Weib und Gesang, Der bleibt ein
Narr sein Leben lang.»]

[Footnote 27: Shakespeare kortársa, drámai költő.]

[Footnote 28: Egy VI. századbeli indus mesegyűjtemény az Ötös Könyv
(Pancsatantra) állítólagos szerzője.]

[Footnote 29: «Master of revels» = udvarmester, aki a vigasságok
vezetője a királyi udvarban.]

[Footnote 30: «Pilgrim’s Progress», John Bunnyan (1628–1688), híres
puritán költő komor költeménye.]

[Footnote 31: 1 «league» = 3 British mile = kb 4·83 km. Tehát ez esetben
a távolság kb 2·5 km volt.]

[Footnote 32: Célzás Molière darabjára.]

[Footnote 33: Célzás D’Israeli (Lord Beaconsfield későbbi
miniszterelnök) «Coningsby, vagy az új nemzedék» c. regényére. (1844.)]

[Footnote 34: Emerson először így idézi, még pedig helyesen, mert a
Goethe-irodalom szerint ez volt az eredeti cím, s nem a _Wahrheit und
Dichtung_, amelyet némely későbbi kiadás jobb hangzat végett fölvett.

_(Ford.)_]




TARTALOM.

  Előszó  5
  I.  A nagy emberek haszna  7
  II.  Plato; vagy: a Filozófus  37
  III.  Plato: újabb adalékok  72
  IV.  Swedenborg; vagy: a Misztikus  81
  V.  Montaigne; vagy: a Szkeptikus  125
  VI.  Shakespeare; vagy: a Költő  156
  VII.  Napoleon; vagy: a Világ embere  182
  VIII.  Goethe; vagy: az Író  212

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 68321 ***