*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67849 ***

Minden jog fentartva.

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

NÉPEK AZ ORSZÁG HASZNÁLATÁBAN

A TÁLTOS KIADÁSA

BUDAPEST 1917

Ebből a könyvből 200 számozott példány készült finom meritett papiron.

[Illustration: A nagy író egyik utolsó leveléből, amelyben a könyv címét
megállapitotta.]




TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

Elment a magyar embör legjobb barátja. Nem lesz többet _ujság dedegtiv_,
aki a szülével a városvégén alkudozzon, aki _igazlátóval_ megnézze a
szegény asszony szive baját s aki a _gondolkodószékben_ ülve, ugy
kiteremtse iráson át, ezt az egész böcsületes, kedves, erős, igaz, ezt a
szegény, szomoru, bajos kis magyar életet… Ma temetik Tömörkény Istvánt.

Egyszer találkoztam vele, a Nemzeti Szinház szinpadján. Kerestem,
siettem hozzá, hogy kezet foghassak a derék, áldott iróval, aki épp
abban a percenetben feledhetetlen gyönyörüséget okozott egyetlen kis
szindarabjával, a Barlanglakókkal… Ott állott a magas, sovány, kicsit
horgas fejü szőke ember, kissé már félreterelve a kulisszák mögé, (már
más darabhoz diszitettek!) ott állott szalonkabátban, tétován,
magafeledetten, ott állott és sirt… A szivembe markolt ez a pillanat,
ugy megöleltem, bátyámat, jó ember, jó fiut: olyan boldog volt s a
szeméből könnyek patakzottak: ugy meghatotta a barlanglakók sorsa, a
fiu, aki kést emel az apjára, az apa, aki megbocsát a fiának, az anya, a
vaklány, a kubikossors, a pusztai hangok ugy a szivébe mentek: most az
egyszer hallotta élőszóval kimondva, amit leirt, ő, aki annyi, annyi
élőszót hallott, amit leirjon…

Élőszóval volt neki tele az egész természet, a kis alföldi világ,
amelyben élt, élőszót csapott a fülébe minden szellő, megirni való drága
magyar szót: igy nem szerette soha senki a szegény magyar élőszavát,
mint ez a szelidnézésü, rádermedő, gondolkodó pillantásu ember, aki
minden élőszóra rezonált s mind meg akarta és mind meg tudta irni.

Hogy odanézett, hogy meglátott, hogy beidegzett mindent a maga kis
magyarjai körül. A tudós alaposságával, a gyüjtő szenvedélyével, a
müvész ujrateremtő géniuszával: s az igaz ember emberségével.

Nem röstellt kezelni vele, szót váltani közötte, hallgatni mellette.
Velek gondokodni, s velük egy taktusra élményelni fel a világ
mindennémüségét. Ugy belehelyezkedett a dolgukba, sodrukba, lelki
életükbe, ugy elbucsálódott, szinte maga is végiggyötrődött minden kis
bajukon irásmüvészetének valóságában.

Irigylésreméltó a szenvedély: szép holmikat gyüjteni. Egy életen át
elkiséri az embert és soha nem szünő kedves örömet szerez. Tömörkény
minden parasztot megragadott, megforgatott, kikutatott, átszürt, aranyát
lecsapolta s még gazdagabban eresztette tovább, mint kapta: jó szivéből
jó szót vetve az elrekkentettnek. Hogy elkapta minden szavát,
fordulatát, mozdulatát, testi s lelki pillanatait, a köhintése, a
szemerebbenése módját, a botjának, tarisznyájának eredetiségét, az
életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne
lelt.

Ó, hogy szerette rajta, benne a cifrát, „esztrát“, a szebbet, a
mutatósabbat, a gombostüre való finom bogarakat, a népmüvészet finom
motivumait s hogy teleszórta velük az irásait, a könyveit: minden könyve
versenyez egy-egy néprajzi muzeummal. Kint az életben csak itt-ott
csillannak fel ezek a nemes holmik s az ember szeme olyankor
gyönyörködve áll meg a remeken egy kis üdülésre, igy összehalmozva,
kicsit rajtuk van a gyüjtő karaktere, minden igaz voltuk mellett is a
gyüjtés tömeghatása, a saját szavuk mellett a gyüjtő ajánlása: már
nemcsak a drága matériát szemléljük, hanem a gyüjtő belső izgalmának is
tanuja vagyunk: nemcsak azt mondjuk, mennyi kincs, de azt is, mennyi
munka volt az egybehalmozása.

De Tömörkény nemcsak tudós, nemcsak gyüjtő: müvész. S akik bizonyos
szorgalommal haladtak, vagy haladnak a nyomdokain, azok mutatják meg,
micsoda lélektelen, fárasztó s alantas anyagvásár a legfigurásabb
esetek, a legcifrább bökések és szaftos mondások elegybelegye, ha nemes
müvészi lélek nem teremti őket életté s valósággá. A Tömörkény figurái
kiemelkednek az életből, mint a lemetszett s pohárba tett mezei virág:
de valami csodálatos elixirt kaptak a vázában s ott bokorba szedve uj
virágzásnak eredtek s örökre ez uj virágban élnek el tovább. Drága apró
kis virágocskák: de isten szeme s a müvész lelke előtt minden igaz élet
egyformán nagy a nagyokban s nagy a kicsinyekben.

Ebben a könyvében, amely utolsó, amit ő gabalyitott össze: (remélhetőleg
még több posthumus kötete lesz a példás szorgalmu irónak) ebben a
könyvében történelmi dokumentumokat ád: a világháboru magyarját irja
meg.

Forrásmunkája lesz ez annak az életnek, mikor a magyar nép egész
életfelfogása s maga az élete tökéletesen átalakult, mikor nemcsak uj
ideák, de egészen uj világnézet, uj filozófia kezdi gyökeresen
kiforditani a magyart régi sáncaiból.

Tömörkény István nem kisérhette el ezen az uton a magyar népet. Csak az
elejét, a csirázását rótta fel emez uj időknek. Önkéntelen feljegyzője
volt már is nagy pillanatoknak, amelyek megrenditően hatnak.

Bibliai egyszerüségében megdöbbentő minden szó, amelyet a könyv lapjain
az összeomló nagy távolságokról ejtegetnek. A muszka fogoly, aki
elolvassa a magyar asszonynak orosz földről jött levelet, de azt már nem
tudja elmagyarázni, mi van benne. Csak a két karjával, a két kezefejével
mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy a nagy csizmáiban a
sövénykeritésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi
szótalan. Attyafia, a tanyai Etal asszony, aki a bibliai Ruthtal méltó
testvér a lejegyzett csodálatos levélben: urának irja a távolba: Ne
tarts semmitől Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot
verök. Azután megint egy sort levágok, aztán megint markot verök. Azután
van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják, hogy a
szeretőm, de hát hagy mongyák…

Csupa ilyenekkel van tele a könyv. Még nem nőtt ki Tömörkényben tiszta
irodalmi hitvallássá, hogy ezeket a finom, finom életmotivumokat gyüjtse
föl, de érezte, ösztönszerüen rátapintott, ahol ügyébe esett. Irásait
olvasva, mintha egy szép szövött vászonmennyezetre néznénk, amely tele
van himezve, varrva, festve, rajzokkal, himzéssel, öröm elnézegetni, de
feslik, szétszakadozik az anyag s a mi szemünk ámulva pillant ki a
repedéseken a távoli kék égre, amely minden emberi munkánál még szebb és
gyönyörüségesebb.

Titkokkal van tele ez a könyv, mint ahogy titkokkal van tele a ma.

S szegény, az ember, aki e titkok rovója kezdett itt lenni, elment, mint
annyi millióan ez években: igéretes életük teljességében.

Eggyel kevesebben vagyunk.

Budapest, 1917 április 26.

_Móricz Zsigmond_.




Tanyai asszonyok.

A földmüvelő-ember vasárnap délelőtt elmegy valami olyan helyre, ahol a
szomszédokkal, a környékbeliekkel találkozhat. Ez a hely a templom
előtt, néha pedig a bormérésben van. A tanyákon legtöbbször csak ott,
mert van ugyan már kint a mezőkön négy templom, de azok egyes vidékektől
olyan távol esnek, hogy némely tájék emberei csak az élet nagy
dolgainál: keresztelésnél, esküvőnél s a halál alkalmával jutnak el a
templomba. Azonban vannak apróbb kápolnák itt-ott, oda olykor vitetnek
ki barátot, hogy misézzen és gyóntasson. Ugyan a keskeny falak közé
ilyenkor be sem fér a lelkiekre összegyült nép, a gyóntatás pedig a
szabad ég alatt történik valamely fa tövében; ilyenkor a fa lombja a
templom. Azután vannak kint jobbmóduak, akik a földjük előtt az utszélre
diszesebb keresztet állittatnak. Az állittató a nevenapján itt misét
tartat. Ha pedig elhal, az utódok tartatják meg az elhalt nevenapján a
misét: emlékezete ilymódon megőrzésben marad. Ilyen helyen a szent
aktust is a szabad ég alatt tartják meg utszélen. A pap miséz, amelyik
kocsi arra megy, megáll, a rajtalevők az uton álló néphez csatlakoznak
vagy pedig lekuporodnak az árokpartokon. Nincsen azonban ez azért minden
fény nélkül s a gyerek, akit elvitt oda az anyja, dicsekedve ujságolja
otthon:

– Ott mindön vót. Mert még mozsárdurrogtatás is vót…

De ha nincsen ilyen jeles nap a környéken, akkor csak a bormérésbe
mennek az emberek. A tanácskozás ott történik meg afelől, hogy milyen
földmunkát kellene végezni a jövő héten. Mert a föld megkivánja a maga
munkáját lehetősen, ha azt akarjuk, hogy teremjen is.

– Szépen köll vele bánni – mondják. – Mög okosan.

Afelől folyik hát a tanácskozás, hogy az elvégzendő munkák közül melyik
az előbbrevaló. De mégis, melyik várhat még egy hetet. Beszélgetés
közben aztán egymás tapasztalatán okulnak az emberek s megszivlelik az
öregek tanácsadásait. Azután akinek munkásra van szüksége, azt is ott
fogad a bormérőnél, ahol közös egyezéssel szintén azt is megállapitják,
hogy mekkora legyen a következő héten a napszám. Ez az egyezkedés békés
szokott lenni s hamar megtörténik. Néha hallatszik egy-egy beleszólás:

– De a Lovászi Jancsinak a gyüvő hétön már nem gyeröknapszám jár, hanem
embörnapszám. A Jancsi már nem gyerök, hanem legény. Mert a mult
vasárnap már vereködött is a tánchelyen.

(Csakugyan, a Jancsinak be van kötve a feje, jeléül annak, hogy az első
legényi virtus-mérkőzésben biz azt beütötték… No de hát majd
visszaadja.)

A vasárnap-délelőttnek ez a dolga. Ebéd után pedig a gazda otthon
tárgyalja meg a következő héten végzendőket. A család az asztal mellett
van, a gazda ül a régiektől örökölt gondolkodószékben, ha ugyan még
megmaradt. A gondolkodószék nem olyan, mint a többi. Nemcsak háta van,
hanem karfája is. A magyar fotel volna, de a fotel neve a magyarban
párnás karosszék. A fából való karfás széké meg karosszék, vagy pedig,
szókopás révén, karszék. A gondolkodószék azonban mégis más. Diszesebb
holmi, faragott, festett. Virágok vannak rajta: nefelejcsek, rózsák,
tulipánok. A belső hátán domboru faragások, az ország cimere. Betük:
„Éljen a kiráj!“ Továbbá: „Dobó István uramé.“ Ebből a székből szokás
megtárgyalni vasárnap délután pipaszó mellett az asszonnyal, a családdal
a jövő hét munkáját, hogy holnap, hétfőn hajnalban mi dologba fogunk
isten segitségével a földben.

Az ember is mond valamit, az asszony is szól. A gyerekeket kérdik, hogy
mit hallottak a tanitó urtól, mikor lesz a vizsga? Hogy – ha az
iskolából szabadulnak – segithessenek pásztorkodásban, babszedésben, a
jószág körül, miegymás. A Marci elnyargalhatna a Badáron a kovácshoz,
mert lotyog a lábán a patkó. Az asszony mondja:

– A Pista is elmöhetne a Mihály sógorékhoz, hogy adják kölcsön a nagy
furót, mert a padláslétrát mög köll csinálni, különben szétesik, aztán
akkor hogy mögyünk föl a padlásra. A bótba is el köllene mönni drótért,
mög lámpaüvegért, mert már csak egy van.

– A bótba – mondja a gazda – majd a Marci mönjön el lovon, mert messze
van.

Igy megy azután a közönséges napi munkás földmivesélet dolgainak
meghányása-vetése szokás szerint.

Ma azonban más a szokás.

A gondolkodószék nagyrészt üres, vasárnap délután nem ül bele senki,
hogy tanácskozzon földanya megmüvelése felől. A gazda király
szolgálatára, ország használatára „oda“ van. Mert „elő“ van az ember, ha
a tanyában van, „haza“ van az ember, ha a városban van és „oda“ van, ha
másfelé van. Most pedig jól oda van másfelé, nem is lehet tudni, hogy
hol. Az asszonyokra maradt a gazdálkodás, a tanácskozás feje hiányzik.
Az emberek egyre kevesebben járnak vasárnap délelőtt a beszélgetésekre
és a Miska napszámosgyerekéket sem a tánchelyen avatja már legénnyé a
virtus. Másfelé „áll bennük az erkölcs“ és szép tanulmányokat szereznek
rohamoszlopok elején fejbeverésekben.

De bár a gondolkodószék gondja az asszonyokra maradt, a határban, ahogy
a kocsi halad, látni lehet, hogy birták vállalni ezt a gondot. Olyan
szép minden, hogy a lélek röpdöshet örömében. A kalászosok, a kukorica,
a krumpli. Kukorica nem sok van. Az asszony beleült a gondolkodószékbe
és arra a megállapodásra jutott, hogy kevesebb kapásveteményt és több
kalászost kell csinálni, mert a kapáláshoz nem lesz elég a munkaerő.
Éppen csak annyit, amennyi otthonra kell. Inkább a rozsbuzát használták,
mert a homok és a rozs jó barátok. A kapa vasát inkább a krumpli körül
fényesitik. Mert a kapavas akkor fényes, ha munkáskezekben van a nyele.
Egy asszony áll, kapával a kezében az ut mellett a krumpliföldben:

– Adjon isten jó röggelt, Vera asszony.

– Adjon isten maguknak is.

– Ejnye, de gyönyörüséges a krumpliföldje, Vera asszony.

Szerény büszkeséggel feleli a tanyai:

– Mögadtam neki a módját, ahogy csak löhetött. Csak azután most már
röndös fészökalja lögyön. Jég ne lönne, fagy ne lönne, köd ne lönne.

Elneveti magát.

– Nagyon sok „ne lönne“ köllene.

– Az igaz.

– Csak mán – véli – a háborunak vége lönne. Hogy hazagyühetne az embör
mög a fiu. Maguk jobban tudják odahaza: ugyan mikor lössz vége?

– No. Majd. Idővel.

– Idővel? – kérdezi az asszony. – De jól biztat!

– Hát pedig most türelömkönyérön köll élni.

– Tudom – mondja Vera –, hiszen azon vagyunk.

S kapál tovább szorgalmasan, hogy a krumplinak meg legyen adva, amit
kiván. hogy azután a krumpli is megadja azt, ami tőle megkivántatódik.
Néha fölhuzódik szép magasra, a szára megnő, de a földben nem sokat
termel. Van az ugy, hogy igy néha megjátssza magát. Lehet ugyan, hogy az
idén másféle lesz a szokása.

Az asszonyok szorgos gonddal vannak rajta. Fölturták a földet, ahol csak
lehetett, a ház háta mögött levő árnyékos kis pihenőt sem kimélték, mert
ugyis kinek most az enyhely. Sok a dolog, nem ér rá az ember délután egy
kicsit beleringatózni a félszenderbe.

– Ugy szunnyadunk csak délután – mondják –, mint az öreg Hódi szokott,
míg élt. Hogy állva a fa ágába fogódzott egy kézzel.

Ez csakugyan jó szer a délutáni hosszu alvás ellen. Mert mikor a fába
fogódzó karjában a vér elhervad, akkor a kezével elereszti a faágat és
elesik. Jó puha ez az áldott homok, nem üti meg benne magát, de
fölébred. Próbául ajánlható mindenkinek. Az öreg Hódi ilyen elvek
mellett élt lehetősen hosszu életet és akkora földeket ragasztott meg,
hogy öregségére dicsekedve mondta: Annyi a cselédöm, hogy ha közibük
állok, még a szél se érhet tőlük.

Bár persze, hogy az ilyen örökké huzó-vonó élet is, mint az öreg Hódié
volt, mit ér, az más kérdés. De most olyan szigoru világ van, hogy a
Hódi példaadását kell alkalmazni: öreg, elhalt takarékos magyarok élete
igy tanitja most munkára a fiatal asszonyokat, akik gazdák a földben,
mert a gazdák más földön vannak; akik ássák mélyre a földet, gondolván
magukban szeretettel az urukra, akik még mélyebbre ássák a lövészárokban
azt a más földet. Szép májusi esők után olyan ez a föld, mint a
paradicsom. A tetején szines virágok, dus, haragosan duzzadó növények,
amik mind a föld alól, az ősök csontjaiból táplálkoznak: e virágok és
növények, emberek, mind az ősök üzenetei, akik igy küldik az élőkhöz
szeretettel élő leveleiket. Nem igaz az, hogy mostanában találták föl
csak a postát. A rokonok már ezeknek előtte is levelezték egymást, a
föld alul, meg a föld fölül. Szép volna az ilyesmin sokáig
elgondolkozni, de nem ráérős az idő, a homlokába csapzott barna haját
félresimitva, ujra csak munkába fog az asszony. Sok gondolatot
belekapálhat a földbe. Bizonyára gondolja azt is olykor, hogy az
emberével vált üzenetet, mondván: látod-e párom? Mert az sem igaz, hogy
a drót nélkül való telegrafálást csak most találták volna föl. Oh, a
lelkek már régen telegrafálnak, az üzenetek mennek és jönnek a levegőn
át: mikor valaki alszik, aztán nagyot rug a lábával, akkor üzenet ment
rajta keresztül.

Ugyan nem kell mindig poétázni. Lám, itt a másik tanyában, kifelébb, az
öreg Jóljárt valóságos levelet szerkeszt a nagyságos polgármesteri
hivatalhoz négy mázsa rozsbuza irányában. Jóljárttól elrekvirálták
ugyanis a rozsot és Jóljárt ugy véli, hogy nem történt méltányos módon.
Vigyék el attól, akinek több van. Neki csak éppen ennyi volt, aztán most
mi lesz? Hát adják vissza, mert ez a rendje a dolognak. Jóljárt levele
alig nyolcsoros, nincsen ebben sem ennélfogva, sem minekutána, sem sőt,
sem tehát, sem annálinkább. Öreg Jóljárt tudatja a nagyságos
polgármesteri hivatalt vezető tekintetes polgármesterrel, hogy a négy
méter rozsbuzát adják vissza, mert arra szükségük van a malacoknak is,
meg neki is. Mert ha nem adik vissza, a malacok is füvet ösznek meg ő
is. Utoljára – végzi a levelet Jóljárt – a malacok még csak öhetnek
füvet, de én nem öszök füvet, mert én embör vagyok… Zaporogi szabad
kozákok irhattak valaha ilyen ultimátumokat a muszka cároknak, akik
ellen hadakoztak, bár hiszen régen volt ez is.

Igaza van-e öreg Jóljártnak, vagy sem, azt valójában nem lehet tudni. Ez
azon kérdés mellé sorozandó, hogy milyen magos volt voltaképen a
babiloni torony. Lehet, hogy igaza van Jóljártnak, lehet, hogy csak
tréfát szerkeszt, a mérgét töltvén a papiroson afölött való indulatában,
hogy urfélék lépték át a tanya-küszöböt anélkül, hogy oda hivattak
volna. Annyi bizonyos, hogy minél kijjebb halad a kocsi, annál
alkalmasabb a kenyér, a háborus sorsok, életek, izgalmak világát annál
kevésbé ismerik. Hogy az embereknek el kellett menni, abba mindenki bele
van nyugodva. Ha kósza cigánybanda támadná meg éjszakának évadján a
tanyát, akkor is az ember megy ki először ellenük. Ez sem más, csak hogy
nagyobban van. A sors kit eltalál, kit nem. A hazát hagyni nem lehet. Az
ősök szerezték, itt fekszenek lent a föld alatt Árpád lovasnépei, ez
tudott dolog, mert a földmunka alkalmával gyakran előtárulnak a lovukkal
temetkezett elődök fegyveres sírjai, a virágokat is azok küldik a kései
utódnak biztatásul fölfelé.

– Hát a János?

– Hát a Sándor?

– Möghalt.

– Itthon?

– Oda.

Ennyi az egész. Hogy a lélekben mi van, az nem látható. Éjjel lehetnek
sirások és párnarágás a nagy sötétség kietlenségében. De igy, mások
előtt? A fogak összeszoritódnak, a fej kissé félrehajlik a naptól
fölpirult barna asszonynyakon s a szó, amivel a szivéből való darabnak
elszakadását tudatja: möghalt. A könnyek nem a piacra valók.




Meddig tart még?

Járnak-kelnek ezen a Valéria-téri piacon az emberek. Valéria-tér volna
ugyan, de szebb Vanéliának mondani, amint hogyha hivatalosan Vanéliának
volna nevezve, akkor alighanem Valériának neveznék. Mert az ugy van,
hogyha a rendőrt röndérnek neveznék, akkor rendőrnek hinák, de mert
rendőrnek nevezik, röndérnek hivják. Ösztönszerü eltávolodás ez
mindattól, aminek hivatalos formája van.

Sokan vannak a piacon, mert ezen a részen árulják a bürgehust, a
csövespaprikát s egyéb jókat. Odajön a többek között Ozsvát bácsi is a
felsővárosról, akire mindjárt rátámadnak:

– Hát már mindönki idegyün? Hát a fölsővároshoz nincsen közelebb piac?
Né!

– Hát – mondja Ozsvát az évődésre – én az adóban az egész város
területére fizetöm a helypénzt, hát már ha erre jártam, ide is csak
elgyühetök.

– Nono – mondják amazok. Hát hiszen. Nini. Adjon isten jó napot.

– Adjon isten.

– Hát aztán hogy van?

– Hát el vagyok.

– Hát a fiak?

– Oda vannak.

– Aztán merre?

– Hát azt honnan tudhassam? Csak a tábori postaszámokat tudom, egész
irást köll ruluk tartani, hogy melyik milyen szám alatt van.

Megint csak kérdezik:

– Hát mindön fia oda van, Ozsvát bácsi?

– Nem – mondja az idős férfi –, nem. Hát hogy képzel olyant? A hetediket
még csak most sorozták. Hat fiam van oda, mert az mind kitanult katona
már, de a hetedik még nem löhet oda, mert az még csak most tanulja mög a
katonaságot, hát akkor hogy löhessön az is oda? Mint képzel olyant?

Nono, hát nem is képzelnek ilyent az emberek, ellenben becsüléssel és
szeretettel nézik Ozsvát bácsit, az apát, akinek hat fia van oda az
ország használatára s irást kell a postaszámaikról vezetni. És ebbe az
irásba legközelebb beleiródik a hetedik szám is, a hetedik gyerek
postaszáma.

Egy özvegy asszony mondja a paprikászsák mögül:

– Én is két postát tartok számon, mert neköm is két gyerököm van oda.
Nem tudom, merre vannak, csak a számukat tudom. De leveleznek haza
leginkább. Tegnap is mind a kettő irt.

Nagybajuszu, öreg, sánta tüzérkáplár szól bele a beszédbe:

– Aztán jót irnak-e leginkább.

– Jaj – mondja a paprikásasszony –, jógyerökök azok nagyon. Mindig azt
irják, hogy nincsen sömmi bajuk, hallották, hogy itthon drága a gálickü,
de hát azt mondják, ne busuljak, majd csak vége lössz a háborunak, akkor
osztán hazagyünnek, aztán majd röndbe tösznek ük mindönt, csak én ne
busuljak.

Az öreg, sánta népfölkelő tüzér a hosszu, szőke tutajbajuszát huzgálja
és bólintgatja a fejét. Ugy tetszik, hogy a fej csak azért bólintgat,
mert a kéz ráncigálja azt a nagy szőrcsomót, amely kidúródott a fejből.
Pedig nem. A tüzér a fejével a lelke szerint bólingat.

– Ugy, ugy – mondja –. Az igazi fi nem is ir haza szomoruságot. Mert mit
szaggassa vele a szülőanya szivét, mikor az ugy sem segithet rajta? A
maga fiai akkor igazi fiak, asszonyság.

Ozsvát bácsi is beleszól:

– Az enyimek se terhölik gonosszal a levelet.

A sánta katona mondja:

– Ugy, ugy. Magyar fi ne panaszkodjon. Ugy se ér sömmit se az a
nyávogás. Azután pedig… azután pedig… hát azután pedig majd csak
hazagyünnek idővel…

Szép vigasztalás az ilyesmi is, mert most meg a paprikásasszony elfakad
sirva. Hullanak ugyancsak a könnyei.

– Idővel… idővel sirja. – De mikor lössz az az idővel? Ó, én szép édös
két gyerököm!

Ozsvát bácsi elkomorodva mondja:

– Mög az én hatom…

Azonban azért katona a katona, hogy katona legyen, ha sánta is. A tüzér,
botjára támaszkodva látja, hogy itt csak tréfával lehet elütni ezeket a
szomoru dolgokat. Mikor az asszony azt mondja kétségbeesve, hogy:

– Hát hun van az a matamatikus tanár, vagy az a katonamanikulás, aki ki
tudná számolni, hogy mikor lössz vége ennek a háborunak?

Ezt feleli rá:

– Nem köll ahhoz se metematikus, se manikulás, mert aztat én is mög
tudom mondani.

– Hát maga tudja? – éledezik az asszony.

– Hát hogyne tudnám – mondja komolyan a tüzér –. Onnan gyüvök a
harctérrül. Nem itthon ütöttem mög a lábamat a szalmába, nini.

– Tudom – mondja az asszony békülékenyen –, de hát ha tudja, mért nem
mondja mög, hogy mikor lössz vége a háborunak?

A tüzér felölti az arcára azt a fontoskodó ábrázatot, amit bádogpofának
is szokás nevezni.

– Hát – mondja – én mögmondhatom. Karácsony előtt vége lössz…

– Karácsony előtt? – kérdezi az asszony.

– Ügön – mondja a tüzér megnyugtatólag. – Ha pedig véletlenül karácsony
előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.

De biceg is már ugyancsak elfele, mint a féllábu szarka szokott a
tanyaudvarban. Azonban az asszonynak a könnyhullatása elcsillapodott,
olyan félnevetve, félmérgesen kiáltja utána:

– Kendbe is belebujhatna az a sánta obsitos ördög!

Ezzel azonban a plezuros ember nem törődik. Sirás helyett nevetést
támasztott s az neki elég. Biceg tovább. Ozsvát bácsi utánamegy, kinálja
is egy szivarral, de a botos katona azt mondja, hogy nem fogadhatja el,
mert olyan az ilyen mankósforma ember a szivarral, mint a kisasszony a
nadrágban.




Vigasztalás.

Bottal és mankóval sétál a háboruból hazakerült ember. Már polgári
ruhában van, annak a jeléül, hogy végkép eleresztették a katonaságtól,
mert eleget tett a honnak magáért, ha valaki nem hinné, ott van a béna
lába bizonyságul, nem is kell hozzá irás és nagypecsétes levél. Bizony
egy kicsit lassan sétál a szép barnaképü sebesült ember, még szokatlan
neki a falábakon való járás.

Egy kis barna kutya megy a nyomában. A kertben csak gyéren sétálnak, de
a kiskutya minden szemközt jövőt megnéz, mint az már némely kutyának
szokása szokott lenni. Némelyikre nem szól semmit, a másikat egypár
rövid szóval figyelmezteti, hogy tessék rendben kitérni ennek a sebesült
katonának. Hü kis jószág, a szemközt jövők kérdezik a mankós embert:

– Régen a gazdája, ugy-e? Mikor hazajött, bizonyosan megismerte.

– Nem – mondja a mankós. – Csak ma reggel szegődött hozzám. Küldtem
előbb elfelé, de nem ment, itt maradt mellettem. Ugy látszik – tette
hozzá némi borongással –, a kutya szereti a katonát, ha mankón jár.

Még lépdel egy kicsit a három lábon, amelyből kettő fa. De néha azért a
negyedik is éri a földet. Amelyiket a lövés rövidebbre csinált.

A megkurtult lábfején már szép, fényesre tisztitott uj fekete bőrcipő
van, többujjnyi vastag talppal, szóval mesterséges uton meg van
hosszabbitva, minélfogva olykor érinti a sétány kavicsos homokját. Már
mégsem olyan szomoru, mintha be volna bugyolálva mindenféle kötözésekbe.

Helyet keres egy padon a volt katona. A leülés bizony még nem megy
egészen könnyen, inkább lezökken, mint leül. A botot és a mankót kétfelé
támasztja a padhoz, a hiányos lábat pedig a két kezével ráteszi az
egészséges lábának a térdére. Szinte negédesen van igy, ha a falábak nem
volnának mellette, nem is lehetne belőle kinézni, hogy a hadjáratból
jött haza.

Ha sebesült katona ül a padon, mindig akad a járókelők közül, aki leül
mellé, hogy némi beszélgetésbe kezdjen s hallhassa, hogy merre járt az a
katona. Hátha tud valamit az ő fiáról, aki oda van s már régen nem adott
hirt magáról. Mert van olyan fi, aki már nyolc hónapja nem adott hirt
magáról. És sem a halottak lisztájában nincsen benne, sem a sebesültek
lisztájában nem foglaltatik, sem pedig semmi hiradással nem volt afelől,
hogy fogságba esett volna. Hol lehet az ilyen? Elképzelhető, hogy nagy
tépelődések és szivszorongatások vannak az ilyen esetekben, bizonyára
egyikünk sem lenne vele másként. Az asszony nem tud az uráról, az apa a
fiáról, levelezik a Vörös-keresztet, de az sem tud más választ adni,
hogy nincs benne a lisztában a keresett, hát reméljenek. És a
Vöröskeresztnek ez a vigasztaló szava nem is egyszer valóra válik. Mikor
az apa elszomorodva mondogatja:

– Nem jön az már többé vissza soha, ha már hat hónap óta nem adott hirt
magáról – másnap kap attól levelet, akire már keresztet vetett.

De nem mindenki ilyen szerencsés. Van, aki teljesen, mint itt mondani
szokás: kétközben van a fiu, a vő, vagy a sógor felől. Az ilyen ember
azután ugy van, mint a vizben fuldokló, akiről azt szokás mondani, hogy
még a borotvaélbe is belekapdos. Az ilyen ember aztán minden hazatért
katonát megszólit, keresi a vele való beszélgetést, mert hátha… hátha
tud felőle valamit… Olyan kis zömök vállas volt, hát talán ismerheti.

Ilykép a padon pihenő volt katona mellett is helyet foglal egy-két ilyen
szorongó öregebb polgár, hogy beszélgetést kezdjen. Nekik az igen
alkalmas dolog volna, ellenben amaz nagy halálharcot megjárt ember
olykor unja már a sok beszélgetést. Egyszer, kétszer, háromszor még csak
elmondja, de azután elunja s azt szeretné, ha a kérdések ostromával
békét hagynának neki.

A kérdések leginkább igy kezdődnek: – No, hát hazagyütt? – Hát haza. –
Ejnye, hejnye – mondja tovább a kérdezősködő – aztán ilyen nehéz
állapotban.

A volt katona, aki a falábai között ül a padon, erre egy kicsit
megtüzesedik. Azt mondja:

– Hát miféle nehéz állapotban? Nem vagyok én nehéz ember, azért, hogy
mögsebesültem a hazáért. Mert cipész vagyok én. Én csak ugy dolgozhatok
ezöntul is, mint eddig. A suszter akkor is ember, ha sánta is. Éppen ez
a vigasztalásom, hát ne sajnálkozzon énrajtam senki.

Szép, büszke szavak, bár hiszen nem mindenki lehet suszter. De a kis
barna kutya a pad alól vakkant a ma felfogadott gazdája mellett,
mondván, hogy neki van igaza. Imitt-amott, különböző kereseti sorsokban,
van még vigasztalás.




Muszka lelkek.

Mostanában vannak már erre is muszkák, – dologra. Leginkább az a
vélemény felőlük, hogy jámbor, csendes népek, nem kell azoktól tartani
semmit s dolgozik, amit éppen bir. Csak néha akad egy-egy köztük, aki
nehezeli a mezei munkát, arról is kiderül, hogy otthon sem foglalkozott
az ilyesmivel, vagy iparos volt, vagy kereskedő a foglalkozása és hát,
ugy látszik, a cigány ott sem birja a szántást. Másként azonban el
vannak rendben, nincsen rájuk különösebb panasz, a muzsik szive ugy
lehet, most is olyan, mint Turgenyev idejében volt a Jermolájé. A
multkor Algyőig hozott lefelé a vasut közülök egy nagyobb csapatot. A
kis állomásra a faluból az asszonyok kimentek a nézésükre s ahogy látták
a szomoru muszkákat szótalanul glédába sorakozni, az asszonyok
elfakadtak sirva, mire azután a sorban a muszkák is elfakadtak sirva. Az
asszonyoknak az embereik, a muszkáknak az asszonyaik jutottak az
eszükbe.

János bácsi is a közön halad valamerre a féllovas kocsival, viszi
magával a muszkáját is szomszédolni, azonban a kocsiban csak ugy háttal
maga mögé az alcserényre ülteti, mint a gyereket szokás, mert nem kell
attól tartania, hogy a muszka hátulról fejbeütné, vagy pedig, hogy
elszökne. No, majd éppen Jánoséktól szökne, ahol jobb dolga van, mint
otthon az édesanyja kötőjében. A szakállas muszka pedig ül a fekete
simléderes sipkában az alcserényen, néz szét a tájra, hol jobbra, hol
balra, néha talán ismerőset is lát benne. Jól elláthat onnan, ahol van,
akár csak valamely finom vonat kilátó kocsijából: János igy hurcolja
muszkáját szomszédolni. Mint a gyereket, akár mekkora szakálla van is
neki. Nem csoda, ha van köztük olyan, aki azt mondja, hogy de jó volna
itt maradni, de jól volna sohase menni haza.

Azt mondja a szomszéd a Jánosnak:

– De hát akkor mért törtek ránk fegyverrel, az ördög bujjon a fatornyos
hazájukba?

– Ugyan már – védi János a muszkáját –, hiszen a kecske se a maga
jószántából mögy a vásárra.

Ilyen nézetek és beszédek vannak a lapos sipkás, idegen fogságos emberek
elől. Kedvelik őket, mint ehagyatottat, de mégis csak ugy, mint valami
kisebbfajtát, mint valamely gyermeket, mint gyámoltalant. Magukhoz
egyenlőnek nem veszik, de nem is igen lehet.

– Nem egyformák vagyunk, mint ahogy az ujjunk sem egyforma. Amit birnak,
mögtöszik, amit mög nem szoktak, hát azt ne követöld. Sönki se köszönhet
különb kalappal, mint amilyen van neki.

Ilyenkor, aratás alkalmával pedig ugyancsak meglátszott, hogy kinek
milyen kalapja van. Egy, a pusztáról jött levélből irom ki ezt a pár
sort:

„Kaptam én is harminc muszkát. Elég tisztességesen dolgoznak. De csak
istállómunkára alkalmazom őket, isten mentsen meg muszkával aratni vagy
szénát kaszálni. Learattam idevaló néppel. Negyvenkétéves korig mindenki
oda van, hát előjöttek a szőlőkből részesnek az öregek, aztán learattak
időre fejenkint tizennégy katasztrális holdat. Hát ezt csinálja meg
bárki is utánuk!“

Bizony ezt aligha csinálná meg bármely más nemzet öregje is utánuk. De
ez is oka azután annak, hogy jóindulattal vannak ugyan a muszka iránt,
de magukkal egyenlőnek nem tartják. Afféle nagy gyámoltalan szakállas
gyereknek nézik.

– Ülj no muszka te is a kocsira, de ne ide mellém, hanem csak háttal
hozzám, fejjel a saroglya felé, mint a kislány szokott.

Jó azonban neki ott is. Leginkább…




Ajándékok a királynak.

Arról, hogy majd az öregebb népeket is behivják sorozásra, már ver a szó
vagy félesztendő óta, de mindig csak ugy kétközben voltak felőle az
emberek. Felhivás, hirdetés, összeirás, mind szép dolog ez, de másfelől
pedig régi igazság, hogy a szó csak szellő, a kontraktus meg csak
papiros. Az ehhez járó harmadik mondás az volna: a pénz pedig a
fundamentum. Ezuttal azonban nem pénzről van szó, hanem a vén
csontokról, különösen a vastagabbakról, amik még birják magukat
valahogy. A csontok tehát, mikor látták, hogy a papirosüzeneteknek a
fele sem tréfa, összeszedelőzködtek s mentek a mérték alá. Az egyik
részük, aki nem volt katona, kissé elfogódva, a másik felekezet, a
katonaviselt, azzal a nyugalommal, hogy hiszen nem uj dolog lesz az, ami
vele most majd megtörténik.

– Csak éppen, hogy még egyször mögjátsszuk magunkat.

A népek naponta sorokban vonultak befelé az öreg palánki házba, ahol a
sorozást tartják. Igen szép forgalom volt észlelhető, különösen annak,
aki ráért elnézni reggelenként ezt a forgalmat, amilyen még nem volt,
mióta egy helyben áll az ország. A véres kard meghordozása helyett piros
papirosok röpködnek fel hivó madár gyanánt az utcasarkokra s onnan
kiabálnak szerteszéjjel. A szavuk nyomán csak ugy megindult a nép, mint
sok száz évekkel ezeknek előtte, azaz, hogy nem ugy, hanem még
keményebben. Szép, nagy forgalmak vannak.

– Nini, hát csak beóvakodunk – nevetik egymást a vén-fiatalok.

Vén-fiatalok-e, vagy fiatal-vének, melyik szó illik rájuk jobban? Nem
tudni, mert ebben sincsen okos ember. Az egyik ember még alig ugrotta át
pár esztendővel a négy ikszet, máris öreg. Ránéznek s mondják csendesen:

– El van üdősödve.

A másikon pedig meg sem látszik az idő. Némelyiken az évek szinte
nyomtalanul suhannak el. Ugyanazon esztendőben született emberek külső
testállásában olyan különbségek vannak, hogy el sem lehetne hinni, hogy
egyidősek, ha nem igy egyidőben kerültek volna sorra. Egy ilyen törődött
magamentegetőzéseül mondja:

– Megtört a dolog.

Bólintanak rá, hogy ugy van. Csak mikor odább megy, hogy egy másik
csoportban is keresse az ismerőseit, akkor mondja egy ember, utána
nézve:

– Mög ám a subagallér…

A subagallér pedig nem olyan nehéz holmi, hogy az összetörné az embert.
Az csak egy kis kacagány, a subán a fekete bárányka bőréből, a
lábacskáival együtt és arra való, hogy rossz idő esetén felhajtott
állapotában megóvja az ember nyakát a belehulló darától. A másik
subagallér azonban nehéz dolog, az ráfekszik az emberre és megtöri. A
nyakát lehajtja, a csontját behajtja, a mellét beszivja és a szeméből
kiveszi a látás világát. Ez a másik subagallér: a pálinka. Sulyos gallér
és akinek a nyakába került, nem birja onnan kikerekiteni.

Mondják ugyan annak, aki emezt megszólta:

– Ugyan ne beszéjön kend már ilyent.

Ránt egyet a vállán:

– Hát tudom csak talán, amit tudok. Nem dolgozott többet, mint én, soha
világéletében. Nohát. A subagallér… aztán a subagallér. A nyaksz. A
nyakolaj. A spiritusz… – s legyint.

Bár hiszen más egyéb dolgok is megtörik az embert. Betegségek, gondok,
átélt veszedelmek. De azért mégis a nagy többség az, amely az emberi kor
ugynevezett delét egészségesen viseli. Persze, ez is csak látszólagos.
Mert hiszen, aki beleunt az élet viselésébe, már régen elhalt. Elment
Ábrahám kebelébe, közanyánk ölébe. Mint a régi vers mondja: Letette
testének romlandó sátorát, honnét formáltatott, öleli föld porát, lakja
sötét boltját. És immár istenét, kegyes teremtőjét áldja örömmel.

Ilyenek már sokan kimaradtak a világi forgalomból. Az én sorozási
napomon a negyvenkilencévesekből az ábécé betüinek a második fele került
a sor alá. Elég alkalmas volt ekkor is az emberek „elődúródása“, még
beszélték is, hogy többen vagyunk, mint az előző napokon. De abból a
századból, amelyben huszonnyolc év előtt a szandzsákban szolgáltam, elég
jó szétnézés közben is csak két emberre birtam akadni. Különösképen mind
a kettő egykori „pucer“-om. Az egyikük most jómódu szabómester, a másik
városi tüzoltó. Mind a ketten egészséges, pirosképü emberek, de az
egykori nyurga, vidám szabólegényt az ülőfoglalkozása elkövéritette, mig
a tüzoltó, akinek a testgyakorlás az állandó mestersége, most is fürge
mókus és kemény, mint a vasék, a negyvenkilenc esztendővel. A sorozás
után, ahogy az ódon ház előtt ácsorogva várjuk az eskütétel idejét, a
legtöbb emberen fent van az őszi felsőkabát, némelyik még azt is fázósan
huzza magán, a hosszu őszbajuszu tüzoltó pedig a nyári vászonkitliben
fürgéskedik. Hát ez az egészség. Egészen el lehet hinni a vidám ember
szavának az őszinteségét, mikor a tömegben elkapja a karomat s nagyot
rántván rajta, kérdezi:

– Hát uram, mikor mögyünk vissza, lefelé?

No erre a kérdésre kissé nehéz feleletet adni, mert a mi lentjártunk óta
az a darab föld már kétszer változtatott gazdát.

– Aztán csakugyan mönjünk?

– Hát mönjünk, – mondja.

– Aztán nem jobb volna, ha azok próbálnák, akik még eddig nem próbálták?

– Hát kéröm – véli a tüzoltó –, majd odamögyünk, ahova küldenek.

Hát ez az. A régi katonamondás: ur vagyok, nem parancsolok senkinek, oda
megyek, ahova küldenek.

Ilyen tréfálkozások történnek lent az utcán, odafönt az ócska ház
emeletén pedig áll a „szödés“, szedik a legények elejét. Hát egy kicsit
nem egészen az eleje ugyan ez már, de jó azért ott, ahol más nincsen.
Már valami rohamot ugy hegynek fölfelé, aligha birna ki némely része,
még csak egy gyakorlatban is, mert nagyon szép sulyuak vannak köztük.

– Hát kend mennyi?

– Ugy szászhusz kiló körül.

– Ejnye. Akkor kendnek most disznónak kéne lönni, de jó áron elkelne
kend.

De azért az ilyen beszédből nem támad semmi harag sem. Akik nem voltak
katonák, kissé eleinte idegenül hallgatják ugyan, de a többi jókedve
hamarosan rájuk ragad. A többi pedig, a volt katona, most is csak olyan
mint valamikor, az utolsó fegyvergyakorlatra való berukkoláskor. A
kaszárnya kapujáig akkor is meglett férfiak, komoly családapák,
adófizető polgárok haladtak, akik között ott huzódott a polgári élet
rangkülönbségeinek a zsinórja: az egyik napszámos, a másik urasági
kocsis, a harmadik gazda, a negyedik ur, – a kapun belül, a
kaszárnyaudvaron pedig egy csomó bolondos fiatalember, akik egymás
hátára ugrálnak s az a boldogabb, aki elgáncsolhatja a másikat.

A hely tisztessége ugyan az ilyen játékot most itt nem engedi, de azért
a tréfa csak járja a sok derékig meztelen ember között. A meztelenség
egyformává tenné ugyan a népeket, de a barnára pörkölődött kar meg a
barna csík a mellen, amit a nyitott ingen át beszürődő napfény csinál,
megkülönbözteti egymástól a városit, meg a tanyait.

Ugyan a bajusz is, meg a haj is. A tanyaiban ritka a kopasz, ugyszólván
alig találkozik köztük, eleven bizonyságául annak, hogy nem igaz az a
mondás, mintha a kopaszságot a kalapviselet okozná, mert hiszen a tanyai
csak akkor veszi ki a kalapot a fejéből, amikor vagy eszik, vagy alszik.
(Nyáron abból áll a hajnali öltözködése, hogy fölteszi a fejébe a
kalapot.) Ami pedig a bajuszt illetné, abban szintén különbségek
észlelhetők. Fiatal korában városi is, tanyai is fölfelé kunkoritva
viseli a bajuszt. De a tanyai ember idővel abbanhagyja ezt a
kunkoritást, mondván: az ördög vergődjön vele. Amiből azután
előszármaznak a különböző bajuszviseletek: tutajbajusz,
varnyútnyeltbajusz, kefebajusz.

Járnak-kelnek a sorozóbizottság szobájának küszöbén át az emberek.
Némelyik, ahogy kijön, nagyot kurjantva kiáltja, hogy:

– Mögént csak bentmaradtam, mint kisgyerök koromban.

A rendőr, szintén ugyanazon időbeli vén csont, rászól, hogy csöndesebben
is lehet beszélni. Amaz megütődve feleli:

– Ugyan, komám, amióta csak a világ áll, mindig a regruta jogában állott
a kiabálás.

Az igaz. Haj-haj, micsoda nagy kiabálások, orditozások voltak valaha a
sorozások alkalmával.

Virágok, szines, hosszu selyemszalagok a kalapokon, mellcsokor a
kabátzsinórban, hosszunyaku literes üveg, meg szijas kulacs a kézben:
ezekből már mostanra nem igen maradt semmi. Ugyan egy gyerek, aki
kosarában virágot árulva ténfereg az öreg bentmaradtak között, elég jó
vásárt csinál.

– Tögyük föl, no, tögyük föl hát még egyször. Mint akkor, amikor
legelsőbb hítt a király.

… Az emlékezések hirtelen visszaszaladnak a régi, napfényes, tarkabarka,
kalandos, fiatalos időkre, már szinte elfeledett tájékokra. A sok
egyszerü emberről ugy tetszik, mintha a harmadik határon se lett volna
tul életében, pedig megjárták, fegyvernemek szerint, a monarchia minden
vidékét, kit hogy merre vetett a sors. Mi, az egykori gyalogosok,
jártunk török földön, Boszniában, Hercegovinában, itthon az „erdélyi
országban“, azután Bécsben és ez az öreg juhász, innen, a fehértói
kapitányságból, a bécsi Burg falai mellett őrizte a király ur pihenését
hideg, téli éjszakákon, hideg fegyverrel meleg, hű paraszti kezében.
Azután huszárok, trének, pontonérok mindenfelé voltak szerteszéjjel, a
tengerészek a föld tulsó oldaláig, Japánig mentek és a
szerteszéjjelségből mindenki hazakerült, hogy most, amikor megint
bekiván a király, a szolgálatára megint együtt legyünk – nem különösen
szép s a régi emlékeket szívbeli barátságba forrasztó dolog ez, emberek?

A sok meztelen testben, a szívekben szó nélkül azt lükteti a vér, hogy
az. Csak együtt, mint egykor.

Bár azonban ne tessék gondolni, hogy a valóságban efféle poétázási
gondolatok léteznének. Például jön ki a belső szobából Tököli Mihál,
mondván:

– Hát engöm már mög lóvá töttek.

– Már miért?

– Hát ugy nézte a számban a fogakat a főorvos ur, mint a lóét a vásárban
szokás, hogy mennyi idős.

Ugyan mindenkinek megnézik a fogát, mert akinek nincsen foga, az nem
kell. Tudja ezt Tököli, nem is arról van szó, csak éppen Tököli el
akarja sütni a viccet a komák részére, hogy nevessenek:

– Ajándék lónak pedig nem szokás nézni a fogát.

Bólintanak is, nevetnek is. De van Mihál beszédében valami mag is. Mert
mink most ajándékul adjuk magunkat az országnak. Jakab Jakab, innen, a
belsőzákányi kapitányságból (a hét nyárfa mellett kisvártatva mindjárt
balkézt), szintén azt mondja:

– A fiak adása kötelesség volt… mink most magunkat ajándékba adjuk a
királynak.




A város végén.

A város végén, a legszélső házak lábjában van most az uristen legszebb
állatkertje: libák és kacsák eveznek a lábukkal a vizen, a víz szélén
három malac ül egymás mellett s figyelemmel nézik az ingyencirkuszt,
ahogy a füvön két fiatal pulykakakas berzenkedik és vágják egymást a
szerelmi vetélkedésben egy idősebb, testes, de még jómaga biró özvegy
pulyka kedvéért. Nézi a cirkuszt egy komoly kecske is, de nem sokat ad
rá, alighanem látott már különbeket s lehet, hogy tul is van már azon a
koron, amikor még az ilyesmi érdekelni szokta az embert. Az apró
pásztorgyerek száraz kóróból, miegyébből tüzet rakott és a víz szélén
sarat gyur: alighanem pulykatojást talált, azt majd belegöngyöli a
sárpalacsintába és megsüti a kóró parázsán: a primitiv konyha Tubalkain
óta nem sokat változott.

A víz szélére kirug a kis ház sarka, inkább födél, mint ház, az udvarán
a régi magyar kert hervadó virágai, bazsalyikum, bazsarózsa,
legényvirág, mályva, miegyéb, a kerités mellett ki tudná mi szél
idehajtotta fügefa, a kerités meggörbült lukas deszka, halászbárka
oldalai voltak egykor, a kis ajtó küszöbje piros törött félmalomkő, ez
meg vizimalomban „őllt“ valamikor, amikor még az a nóta járta, hogy:
„Két malomra tartok számot, De csak egytől szedek vámot. Kopik a kő,
majd megvágattatom, Félrevágom csárdás kis kalapom.“ Azonban nincsen már
csárdás kalap s a kő lekopott küszöbnek, a kövön most azoknak az unokái
járnak, akiknek valamikor a kő őllt. De még ez a szóbanforgó unoka sem
egészen mai csirke, hanem korosabb asszonyszemély, aki halad a kerités
felé az udvaron át s kinyitván a kis ajtót, azt mondja barátságosan:

– Adjon isten jó napot, kéröm.

– Adjon az isten jó napot magának is, szülém. No, hát mire végzi?

– Hát csak tudja, kicsit kigyüttem ide, hogy mögnézöm magát, hogy ugyan
ki jár erre mifelénk itt a város végin. Urforma nem igen szokott
errefelé.

– Csak talán a végrehajtó?

– Az, az, a jó isten akárhova tegye. De nem tréfaképpen mondom, kéröm.
Hanem valóságosan. Nincsen erre az urfélének járása. Mit is keresne itt,
ugy-e bizony?

A szüle ezzel azt akarja mondani, hogy: hát te mit keresel itt?

– Hát csak erre járok, nézelődök, szülém. Egy kicsit megjártatom
magamat.

– Ugy-ugy –, mondja a szüle, birizgálva az állát a két ujjával. Azután
gyanakodva pislog s azt kérdezi:

– Mondja már, ha mög nem sérteném: nem dedegtiv maga?

– Nem én, szülém, nem vagyok dedegtiv. Hát honnan gondolja, hogy az
volnék?

Húzódozik, fölveszi kötőjét a két kezébe, összehajtja, meg kisimitja
megint.

– No – mondja –, nem olyan dedegtiv, aki a röndérségnél van. Nem olyant
gondolok én.

– Másforma pedig nincsen, szülém.

A szüle tiltakozik:

– Dehogy nincsen. Tudom én azt jól, hogy van. Az a bizonyos, az a másik.
Az ujságdedegtiv. Hát csak azt kérdözöm én, hogy nem olyan ujságdedegtiv
maga, kéröm?

– Nincsen olyan dedegtiv, szülém, már akármit mond is.

A szüle most megharagszik, hogy lám, hát az ő szava nem jár? Micsoda
beszéd ez? Nézd el, nézd.

– Hát csak tudom, amit tudok – szól megsértődve. – Van ujságdedegtiv.
Itt is volt valami két hónapja a szomszéd házban, amikor egy embör
fölakasztotta magát, aztán olyan szépen kiszerkesztötte az ujságba az
egész esetöt, hogy az csuda. Egészen akkurátusan ki volt abban irva
mindön.

– Ugy hát, szülém? Hát akkor az ujságiró volt.

– Az, az – esik nagyot a szón a szüle – hát az… hát hiszen éppen ezt
beszélöm. Hogy mondom, nem olyan ujságdedegtiv maga, aki mindönt tud?

Ez fogós kérdés, ugyan mit akar vele a szüle? Talán valaki rosszul
szerkesztette ki az ujságba?

– Azután, ha az volnék, akkor miben löhetnék én a maga hasznára, szülém?

– Hát maga csakugyan az?

– Hát ugy, körülbelül… szögrül-végrül, ha éppen nagyon keressük.

– No, kéröm szépen – mondja most már vidámabban a szüle –, hát akkor azt
mondja mög, kéröm, hogy aki katona, aztán odaszolgál messze, az olyan
embört mennyi idő mulva eresztik haza szabadságra?

– Hát kit igy, kit ugy, szülém. Van, akit hat hónap után, a másikat tiz
hónap után.

– No ugy-e – mondja diadalmasan a szüle –, ugy-e, hogy maga is ugy
mondja? Hát tudtam én eztet. De hát akkor mivelünk micsoda röttentő
igazságtalanság történik, nézze már!

– No?

– Hát van énneköm egy öcsém, az katona. Aztán már álló két esztendeje
oda van; aztán nem eresztik haza. Más mindönki hazagyütt már azóta, hogy
egy kicsit szétnézzön a ház körül, csak eztet a szögény ártatlant nem
eresztik.

– Nem löhet az, szülém.

– De amikor ugy van, ahogy mondom, – erősködik a szüle.

– Nem esött el?

– Dehogy – véli a szüle –, nem szokott az elesni.

– Nem is beteg?

– Nem hát. Nincsen annak egy szöm baja se. Csak az a baja, hogy nem
eresztik haza az ártatlant. Hát micsoda dolog ez? Hát szabad igy
sarcoltatni valakit? A másikat előeresztik, ezt mög nem eresztik elő?
Hát van akkor isten az égben?

– Aztán hol szolgál ez a maga öccse, szülém?

– Hát hol szolgálna? – mondja a szüle –, hát Oroszországban szolgál.
Ottan fogoj Oroszországban, az oroszoknál. Levelez is onnan minket, de
nem eresztik haza.

Jaj, hát ez már más, ha igy van a dolog. Ha egyszer fogoly. De hát a
szülének hosszasan kell ezt magyarázni és csak nem érti meg.

– Nézze, kéröm – szól elszomorodottan –, ezt még neköm sönki eddig nem
mondta, hogy a fogjokat nem eresztik haza. Hát mért nem eresztik a
fogjokat is néha haza. Hogy szétnézhetne mégis… egy kicsit… a ház körül.

Könny csillan meg a szemében és a szüle csendesen itatni kezdi az
egereket. Jó világ jár most az egerekre: sok asszonyszem itatja őket – a
szüle is belesegit zokogva.

– Aki fogoly, az fogoly, szülém, azt nem eresztik haza. Aki orosz fogoly
itt van, azokat se eresztjük mink haza, hát az oroszok sem eresztik haza
a mitüllünk valókat.

A szüle a két karjával a kerítésre borul, annak búgja el lelki
szomorusággal:

– Hát akkor hiába is várom… Hogy énneköm eztet két esztendő ótától fogva
nem mondta mög sönki… hogy hiába várom…

A malacok ülnek a viz szélén, nézik az asszonyt és nem tudják mire vélni
a dolgot.




Beszéd a csizmáról.

Fiatal surbankó legény viszi az uj csizmát a vállán, a két fülével
összeakasztva, ugy megy vele be a vendéglőbe, amelynek az udvarán a
tanyai kocsik megállani szoktak. A szobában sok a külső ember, mert
éppen hetivásár van; az uj csizma tehát érdeklődés tárgya minden
oldalról. – No, ez még meleg – véli az egyik. – A másik a bőrét
vizsgálja, morzsolgatván az ujjai között és megállapitja, hogy az nem
tehénből, hanem borjuból való. Egy ember, ahogy enné az asztalnál
bicskával a paprikáshust, a bicskafokkal a talpát kopogtatja meg,
mondván: – Hat telet nem áll ki, de egyet, azt bizonyossan – talán.

Megint egy másik ember rászól a legénykére:

– Hiszen jó még a csizma a lábadon, hát minek vötted?

A legény rángatja a vállát:

– Hát mért ne vöttem vóna. Azért viszik a piacra, hogy eladják.

Megint beleszól egy ember, aki alighanem ismeri a legényt:

– Futja a paprikábul, ugy-e?

– Hát – mondja büszkén a legény – futja.

Révbeli András megkérdezi:

– Ugyan eltanálom-e vaktában? Hetvenöt forint.

– Följebb – mondja a legény.

– Nyolcvan.

– Följebb.

– Kilencven.

– Még följebb.

– Hát száz?

A legény ráhagyja:

– Eltanálta kend. Éppen annyi.

A csizma földisputálása megint megkezdődött. A fülét is megnézik, hogy
jól oda van-e varrva, a szárát, hogy egy bőrből való-e és hogy oldalt
van-e varrva, vagy hátul, mert az különbség. Azután a torkát, a torkát a
jó reggelét, mert ha a torokban spórolt a bőrön a mester, az kész
veszedelem, mert akkor két ember kell a csizmához. Már hogy a
levetéshez, meg a fölhuzáshoz.

Azonban a csizma, mintha valamely régi mester remeke volna, állja a
szigoru birálatot. Csak Farsang-Virág János tesz némi észrevételt az
orra ellen. Megvetőleg mondja felőle:

– Kácsaórú.

De hamarosan leszavallják, hogy hiszen nem mindenki a juh után él, mint
Farsang-Virág. A juhászféle nép ugyanis nem barátja a kácsaorroknak,
hanem a kecsegeorrokat szereti, mert az izlésekben mindig vannak
különbözőségek.

E kisebb bajoktól eltekintve azonban, a csizma megállja a helyét a
birálatban, amint kézről-kézre vándorol és csupa ujcsizmaszaguak lesznek
tőle a népek. De hát az ára, az már mégis… Száz pengő! Két rossz lovat
adtak érte valamikor. Hogy soha annyi marhát nem vágtak, mint most, soha
annyi ló el nem pusztult, mint most – hát hova lett a bőrük, ha ilyen
drága?

De a legény, vállára vetvén megint a csizmát, azt mondja:

– A régi időben is öt füzér paprika áráért vötték a csizmát. Most is öt
füzér paprika áráért vöttem a csizmát.

– Hát akkor – mondja Révbeli András – eggy a kuckó a kemöncével.

Ez igy van. Hát. Egy öreg ember mondja:

– Az eggyik marja a másikat, a másik marja az eggyiket.

– Az – véli egy másik. – Aki tudja egymást maratni. Akinek van mivel. De
akinek nincs mivel a másikat maratni?

Ez alighanem szőlősgazda. Ezeknek nem igen termett az idén. Nincsen
mivel a másikat maratni.

– Hát pedig ez nincsen másként, – szól bele a beszédbe Dobszai Pál. –
Még a maratás, az csak-csak. Hanem még abban is van furfang.

– Mert töszöm azt én a nyáron behoztam a piacra egy kocsi dinnyét. Ahogy
mögállok a kocsival, azonnal körülrajzanak a kofák, hogy hogy a dinnye?
Mondom: hetven forint. No, akkor mindjárt átkoztak. Azt mondták, rabló
vagyok. Azt mondták, ögyön mög a fene. Már hogy engöm. Mondtam nekik,
hogy ögyön mög a fene tiktöket, hát mért vagyok én rabló? Akkor azt
mondták: azért, mert az vagyok. Hogy hetven forintot elkivánni egy kocsi
dinnyéért, amikor azelőtt tiz forint volt egy kocsi dinnye.

– Hát – mondom a kofáknak – ne dumáljatok annyit, kofák, amikor ugyis
tudjátok, hogy tik vagytok a rablók. Hát ne járjon a lepényleső. Tudom
én, hogy tiz forint volt egy kocsi dinnye. De azt is tudom, hogy tiz
forint volt egy pár csizma. Hát most már nem adom pénzért a dinnyét,
rablók. Hanem aki hoz érte egy pár csizmát, azé a dinnye.

– Hát erre a szóra, ahogy kimondtam, ahány kofa csak volt, annyifelé
szaladt, hogy ü lössz az első, aki hozza a csizmát. De azután utánuk
hujántottam, hogy: – annak a csizmának nem köll egészen röndösnek lönni,
de legalább olyan lögyön, hogy legalább egy telet kibirjon.

– Hát – fejezi be a beszédet Dobszai Pál – erre a szóra ahány kofa csak
volt, mind mögállt a szaladásban, mert azt mondták: – Akkor nagyon drága
lönne a dinnye.

A pipát a szék sarkához verve, mondta:

– Hát ilyen történetök vannak.

A nincsetlen szőlősgazda bólintgat hozzá:

– Maratás… hát maratás, ha mondom. Az egész világ nem csinál ögyebet,
csak marja egymást. Csizmával, dinnyével, paprikával.

Azt kérdezi tőle Dobszai:

– Aztán azt hiszi kend, ha a fejit beleveri kend érte a falba, akkor
másképp lössz?




A fémszóró.

Péter népfölkelő fent szolgál messze az oroszok országában, valahol a
Sztochod mocsarai között, sokat kell utazni onnan, amig hazaér az ember,
mint Péter is, aki most kétheti szabadságot kapott. Nem sok, de hát nem
adnak többet, még jó szerencse, hogy nyolc napot külön adnak az utra,
mert ha még az is benne volna a két hétben, alig maradna belőle itthonra
csak valamennyicske is. De nyolc nap nem is kell egészen odavissza az
utra, különösen ha a vasutak járáskelésben már kiismeri magát az ember,
igy a nyolc napból is marad kettő spórungnak és a két hétből ilyenformán
tizenhat nap válik. Ez is haszon, mert minden perc haszon, amit itthon
lehet tölteni.

Péter szét is néz a maga kis gazdaságában, a földecske körül,
elszórakozik a kiscsaláddal, miegymás. Azután két birkát, amik a
tanyaház háta mögött nevekedtek az eperfák alatt, behajt a városba. El
is adja, mert most kelendő a birkahus is nagyon, nem találja már a
kényes izlés olyan faggyuszagunak, mint ezelőtt. Voltaképpen nem is
faggyuszagu az, csakhogy a városon a gazdasszonyok nem igen tudnak vele
bánni, nem tudják, hogy melyik faggyuja való az ételbe és melyik való
gyertyának.

A bürgék hát eladatván. Péter fölkeresi a régi megszokott
kisvendéglőjét, hogy majd eszik benne egy kis paprikás hust, meg iszik
rá egy pohár bort. Péter azonban már régen kint van a táborban, nem
ismerős az itthoni világi forgalommal; nem tudja, hogy éppen ma hus
nélkül való nap van és igy a kisvendéglőben, ahol az étkek rendje
egyedül a paprikás hus szokott lenni, ma nem főztek, hideg a konyhában a
tüzhely, ami onnan is látható, hogy rajta ül a macska. Mert a macska
mindjárt fölmegy a tüzhelyre, ha hideg, gondolván, hogy máskor ezt ugy
sem teheti, mert megégetné rajta a talpát.

Igy Péter csak azon a kenyéren marad, amit a tarisznyában hozott, arra a
bor sem csuszik, de nem baj, ha nem csuszik, mert ugyis drága nagyon,
ennél már a harctéren csakugyan olcsóbban mérik. Szerencsére azonban
jönnek oda más, öregebb tanyaiak is, akik már tudják, hogy mikor van hus
nélkül való nap a városon, azok hoztak a tarisznyába hust meg szalonnát
és fölismervén Pétert, kinálják a katonát. No hát, igy már jól van.

Azután beszélgetnek és kérdezik Pétert, hogy odafönt van-e hus nélkül
való nap. Mondja Péter, hogy valamikor volt, ha a zárótüzben nem tudták
a szakácsok a gödörbe juttatni az ételt, de mostanában nincsen. No,
akkor mindjárt azt kérdezik, hogy milyen az a zárótüz, meg ha zárótüz
van, van-e nyitott tüz is, mert az emberek azt képzelik, hogy az a tüz
is olyan, mint a lakat, hogy be is lehet zárni, meg ki is lehet nyitni.
Péter, mint afféle kevésbeszédü ember, vontatottan magyaráz, mondván,
hogy:

– Hát az egyik emilyen, a másik amolyan.

Azután akkor azt kérdezik, hogy milyen az a gödör. Hogy igaz-e, hogy a
muszkák országából egészen a törökök országáig egy vonalban van, mint a
lénia. Akkor Péter elmondja, hogy az sem ugy van egészen, mert az görbén
mén, aztán annyi van, hogy ugy van kiirva a sarkukra a neve, mint a
városban az utcáké.

Ejnye, hejnye – csóválja a fejét egy hitetlen.

– De pedig az ugy van – mondja a másik öreg – mert ezt már más katona is
mondta.

– Aztán olyan görbe – mondja Péter – mint töszöm azt, az ujjam högye,
mög az ujjam völgye. Aztán ha az ujjam högyire esik a sraknel, aztán ott
van három embör, hát akkor legföljebb annak a három embörnek esik baja.
De aki másik három embör az ujjam völgyibe van, annak nem esik baja.

– Né! mondják az öregek – hát milyen ez a mostani kitalálás. A mi
időnkbe, amikor odalent voltunk, hire se volt ennek.

– Hát – mondja Péter – mindig uj ki-kitanulások vannak. Hanem aki gazdáé
az a föld, az ugyan nem tudom, hogy a háboru után mit csinál vele. Mert
ugy mög van csinálva az a gödör, hogy azt ugyan szét nem hordja, ha csak
bele nem ágyuzik.

Egy öreg kiváncsi kérdezi:

– Azután azt mondják, hogy van olyan is ott a gödörbe, olyan masina,
akit ugy hivnak, hogy fémszóró.

– Van – mondja Péter büszkén, de olyan büszkén, mint amikor a gazda a
terített asztalnál a vendégeinek mondja, hogy: Van itt mindön. – Van –
ismétli Péter –, van olyan is.

– Aztán milyen löhet az?

Ugylátszik, hogy Péter nem igen lehetett még fémszóró közelében vagy
legalább is, hogy a titkaival nem teljesen ismerős. Azt mondja:

– Hát az olyan, hogy az nagyon furfangos. Az olyan, hogy aki nem tud
hozzá, az semmit se tud hozzá. Hanem aki tud hozzá, az csak fölizéli,
aztán akkor izél.

Egy öreg ember elgondolkozva mondja:

– Csakugyan ilyesvalamiféle löhet. Mert a multkor is egy katona éppen
akkorátosan ilyennek mondta, mint a Pétör…




A mamuty ára is fölment.

Egy régi, németországi latin könyv azt mondja, hogy van Magyarországon
egy különös folyó, valami Tisza nevezetü. A különössége abban van, hogy
a folyónak az anyaga nem egyfajta, nem egy részből áll, hanem háromból.
Ebből két rész viz, a harmadik rész pedig hal. Rég volt ez, valami
három-négyszáz esztendeje, azóta sok mindennek, a Tiszának a szokása is
megváltozott, már nem igen van annyi hal benne, hanem inkább apránkint
elfogy. Még ugyan Rákóczi Ferenc fejedelem urunk is azt irja a naplójába
a szegedi vár ostromakor, hogy a lóitatóvödröt nem lehet ugy megmeriteni
a Tisza vizében, hogy hal ne kerüljön bele a vödörbe a vizzel. De ez is
régen volt, ennek is elmult már kétszáz esztendeje. Nagyon sok lovat
itathattak azóta a Tiszából s a vödrök kiszedték belőle a halakat, mert
most ugyancsak kevés van benne. A rétek is elmultak, amik táplálták a
fiatal halat; azok a nagy halak, amiket ha a kocsira tettek, elől
kinyult belőle az orra, hátul a farka, már csak a mesék birodalmába
tartoznak. Nem ér már rá ekkorára megnőni egy sem, mert kikerül a vizből
idő előtt. Nem olyan a halász élete, mint régente volt, akárhányszor
hiába húzza egész nap a hálót, csak apró hal akad bele, amelyek közül
némelyiknek „nincs is értelme“, a halász megvetőleg hajitja vissza a
vizbe.

Húzzák a nehéz fenékhálót a halászok valahol Becse alatt, unottan, mert
már nem sok eredménye szokott lenni. Azonban… ha! – egyszerre csak még
nehezebbé válik a húzása. A parti húzók nekifeszülnek a kötélnek, hogy
szinte majdnem végighasalnak a fövényen: húzd rá, a jó reggelét neki,
nehéz a háló, alig mozdul, nagy hal van benne! Beleveresednek az emberek
a húzásba, de megéri az alighanem, ami a hálóban van. Hogy mi, azt most
még nem lehet tudni, mert a vizben van, hanem hát éppen azért csak húzd
rá!, a bokorgazda is a kötélhez kap, hogy szintén rántson rajta.
Izgalmas pillanatok ezek. Hátha valami nagy viza, amelyik följött a
Fekete-tengerből. Hátha valami ős-harcsa, amelyik már száz esztendeje él
a vizek fenekén és most éppen ennek a hálónak jutott ki az a szerencse,
hogy elfogja a nagybajuszu mérges harcsakirályt. Hát csak húzd rá,
feszitsd, hogy ki ne szabaduljon, jaj, csak a hálót el ne szakitaná.
Húzzák hát ugy, hogy csaknem megfeszülnek bele, hiszen fertályesztendei
munkát megér ez, ugy lehet.

Húzzák, egyszer csak enged a fenékháló, az emberek majd fölbuknak a
nyomán, jön kifelé a vizből a háló, de nem hánykolódik benne semmiféle
vizakirály, vagy harcsaóriás, mert az egész zsákmány csak egy nagy darab
csont, valamely időtlen idők előtt élt óriásnak a lábaszárából.

Elszomorodva nézik a vizből élő emberek. Hát ezért kinlódtunk, ennyit ád
a munkáért a vizecske? Biz az ezt ád, nem mást, mert a vizecske csalóka
volt mindig, világéletében. Játéka van, és megtréfálja azokat, akik
belőle akarnak megélni. Kegyetlen viz ez a vizecske. Csontot ád a hal
helyett. Az egybokor halász elkomorodva nézi a csontóriást, amit a
harcsakirály helyett adott a viz. Hejnye, a fene teremti.

A csodálatos nagy csont a mamutnak a lábaszárából való. Élt itt ezen a
tájon ez az irgalmatlanul nagy állat is, jó egynéhány ezer esztendő
előtt. Egy-egy csontja az ősi viz medréből előkerül nagynéha, esztendők
is beletelnek, mig egyet előhoz a hajóról a fenékre eresztett vasmacska,
vagy a fenékháló. Vagy néha partszakadás alkalmával a leomlott föld
mögött a szirtfalban megmutatkozik, csak ki kell belőle feszegetni. De
másutt nincsen, csak igy a viz mellett. Az elmélet azt mondja erről,
hogy az ősi állatóriás, ha beteg volt, vagy ha megsebesitette a
rávadászó ősember, a sebét hüsiteni a folyóba ment, ott érte a halála s
ezért vannak itt a csontjai a folyó titokzatos mélyén eltemetve. Mindegy
ez azonban most már, a halászok rábámulnak, mondván: de csunya apád
löhetött.

A veszett fejszének a nyele az ilyesmi.

Behozták a városba, a muzeum talán majd vet érte valamit. Hát igen,
persze. Mennyit kivánnak? Kicsit magasabb összeget mondanak, mint máskor
szoktak.

– No, ez sok.

– Nem az, kéröm – magyarázza a viziember. – Nézze csak, a behozatalt is
számitani köll, mert negyvenöt kiló. Azután ér is valamit. Azután
összetépte a nagyhálót, három napig foldoztuk.

– De mégis – mondom –, éppen csak hogy egy kis ellenkezés lögyön, mert
sohasem volt jó az a tulságosan nagy egyértelem.

– De kéröm – mondja a halász – mindönnek föl ment az ára. A közönséges
tehénbűrcsizma ára tizenkét forintról ötvenre ugrott, hát akkor mönjön
föl a mamutynak is az ára… kéröm.

Hát ez igaz, ez ellen nem lehet szólni egy árva szót sem. Itt, ha jól
keressük a dolgot, voltaképen a mamuty a hibás, mert mért kivánkozott
elő éppen ebben az elszilajodott tátorjános világban a vizből. Ha ötezer
évig ott heverhetett, a nagy dolgától maradhatott volna lent még pár
esztendeig. Lehet különben, hogy csak azért jött fel, hogy megnézze,
miként pusztitják egymást azoknak az embereknek az ivadékai, akik
valamikor a mamutyot pusztitották.




Ami nincs messze.

A városi ember nem igen szeret gyalogolni, minélfogva a kis ut is messze
van neki. Ha a harmadik utcában van dolga, már azt keresi, hogy miként
juthasson oda villamoson. Ellenben, ha az orvosa ráparancsol, hogy
többet mozogjon, akkor elmegy a hegyek közé drága pénzen gyalogolni. Jó,
hogy ott nincs villamos, mert, ugy lehet, akkor ott is azon gyalogolna.

Mert minél több a kényelmi eszköz, annál több a kényelem. Amikor még nem
volt sem villamoskocsi, sem lófejü vasut, a városi ember is gyalog járt.
Iskolásdiák koromban csak harminc fiáker volt a városban, azokat is csak
inkább az olyan utasok használták, akik podgyásszal jöttek-mentek a
vasuthoz vagy onnan befelé. Még előbb, a hetvenes évek elején, még télen
a bálokba sem ment kocsin az uri közönségnek az a része, amelynek nem
volt magának kocsija. Abban az időben bálba, szinházba, koncertre a
hordárok kisérték a dámákat és a kisasszonykákat; a lámpával való
kisérgetésnek harminc krajcár volt a rendes taksája.

A tanyákon nincsen se villamos, se lófejü vasut, a ló meg a kocsi is
inkább gazdasági dologra való s nem arra, hogy kocsikázzunk rajta.
Legfeljebb vasárnap, de kis utért akkor sem érdemes a lovat befogni,
mert az állat is megérdemli a pihenő ünnepi napot. Inkább a gyaloglás
járja, amit megszoknak a népek, ugy hogy azután ami a városi embernek
messzi ut, náluk fel sem vevődik. A gyaloglás a homokon nehezebb, mint a
fekete földön, mert szétfolyik a lépés alatt, minek folytán módfelett
megedzi az izmokat. A kapás surbankó gyereke beviszi a városba vállán a
tejet, leteszi, visszafordul s a tanyába érve meg sem pihen, hanem
munkába áll, pedig harminchat kilométert gyalogolt, felit teherrel.

Igy azután a messze sem messze. Ha arról van szó, hogy Pap Jánosék
tanyája mennyire van, az a válasz, hogy az nem esik messzire, mert csak
másfél óra járás. Néha azt lehetne hinni, hogy az ilyen beszéd csak
gunyolódás a városi emberrel szemben, aki nem szeret gyalogolni, pedig
nem. Egészen természetes. Városi kocsival megesik, ha a külső utakon
járatlan a kocsisa is, az utasa is, hogy az uton kérdezősködnek az irány
felől, amerre haladjanak. Hogy ugyan a Jóljárt Mihály tanyája merre van?
Messze van-e még?

– Dehogy van messze – mondja a magyar, akit megállitottak.

Hátrafordul s mutat visszafelé:

– Látják azt a három nyárfát ottan balra?

A láthatár széle felé, ahol az ég a földdel ölelkezik, áll sudáran,
magasan, mint egy-egy templomtorony, a három jegenye-nyárfa.

– Látják?

– Látjuk.

– No – mondja a tanyai. – Odáig mönnek, ott balra már csak egy kis fél
óra járás.

A kis fél óra néha azonban kinyulik egy órára is. Hát közönségesen ez
az, ami nem messze van. Egy-két-három óra. No jó, ebbe még bele lehet
alapodni. Hanem már, amit a Kata menyecske mondott a közelségről, az már
csakugyan sok. A Kata asszony bejött a piacra a féllóval s találkozik
ott Veron ángyóval, akiknek a tanyájuk szintén azon a tájon van, ahol az
övék „nem messze.“

A Kata ura orosz fogságba esett, mikor odafent a nagy várat elszerezte a
muszka császár, ami elég baj volt ugyan, de hát afelől most mán semmit
sem lehet tenni.

Az öreg Veron azt kérdezi:

– Aztán a te urad is oda van messze a Szibériába?

Kata megnyugtatólag világositja fel Vera ángyát:

– Dehogy. Csak ide van nem messze az Asztragánba.

Nem messze. Az Asztragánba. A Kaspi-tó mellett. Az ősök is tanyáztak
arra felé valamikor. Régebben, mikor még Krisztus urunk a földön járt.




Lesz még virág a kalapon.

A vén csontok, a szentséges hős atyák, a borzasztó agg plenkerek, a
király legöregebb katonái a mult héten még csak ugy szó nélkül nézték
ezeket a sorozási dolgokat. Nem érinti még az ilyesmi a hadsereg őszi
virágait.

– No, komám, hát kend? – kérdezte egyik a másikat.

A másik legyintett:

– Ugyan… hiszen még csak a regrutája mén…

Az. A regrutája. Ezek a fiatalabb népségek, negyvennégy, negyvenhat,
negyvenhét évesek. Könnyü kis legények, ifju, „még meleg“ katonák, akik
szintén viselték ugyan a fegyvert valaha, de csak itthon kaszárnyáztak,
vagy legfeljebb a Fehértemplomon, vagy a Bécsben a Rossauban, vagy a
Mariahilfen, de nem voltak odalent testvéri sorsban a bolond nagy hegyek
között a török katonákkal. Szóval: még csak a regrutája mén. Aki itthon
szolgált és a kaszárnyából parancskiadás után hazajárt szopni.

Miután azonban az idő eljár, idővel el fognak majd következni a
negyvennyolcasok is, meg a kilencesek, továbbá a hihetetlenül borzasztó
szent és hős atyák: az ötvenesek, akik őrizték a király pihenését téli
éjszakákon a bécsi Burg várkastélyában is, de védték a trónját ott lent
is… ott lent… ahun abba az időbe… mondja kend már, komám, hun is
voltunk?

– Spanyolviaszkországban – mondja a koma.

– Ugy, ugy – hagyja rá amaz, de van is benne valami, mert a sok piros
töröksipka miatt olyan spanyolviaszkforma visszaemlékezései vannak az
embernek.

– Azután hát kend mén-e a sor alá?

– Én – mondja amaz büszkén –, hát én hogy mönnék? Hiszen kiváltságos
embör vagyok én! Hát hova gondol kend, komám? Hiszen császári királyi
műpatkoló vagyok én!

Emez az ember, a paraszti sertéssebészet mestere, azt mondja erre:

– Akkor én se mék, ha kend nem mén. Mert akkor én mög fönséges császári
és királyi műmiskároló vagyok.

– Bolondok vagytok – véli a harmadik, hát már mit tréfáltok ebbe a komoj
üdőkbe?

Azt mondja a negyedik:

– Már mért ne tréfáljanak, komám? Eggy a fizetés.

– Ugy, ugy – hagyják rá többen –, hagy játszuk mög magunkat. Mert lösz
még egyször virág a kalapon, komák.

Várakozó Pál tépelődve néz maga elébe. Azt mondja:

– A fiam őrmestör, én mög káplár voltam, hát most én szalutáljak neki?

Nevetik, mert biz ez megtörténhet, ha egy századba kerülnek. De hiszen a
régi időben is megesett a fegyvergyakorlaton, hogy káplár volt a makói
szolgabiró, a hajduja meg őrmester. Nem baj az ilyesmi. Hát mikor
közembör volt a vásárhelyi főkapitány, aztán a gödörben megrugta a lábát
a hadnagy, mert nem volt a kilüvéshöz helyes fekvése neki, aztán a
főkapitány nem szólt sömmit, hanem a manéber után párbajra szólitotta a
hadnagyot? No aztán hát ez se volt baj. Mindegy az. Az ur karddal
párbajozik, doktorral, a paraszt bicskával, doktor nélkül. A paraszti
párbaj annyiban becsületesebb, mint az uri, hogy a gyógyitásnál a
doktort a győző fizeti. Hát üssön bele a mennykő az egészbe. Nincsen
itten mit tanakodni, hanem… hanem lösz még egyszer virág a kalapon. Aki
rendes ember, még csak le se vetkőzzön, mikor a jövő héten a sor alatt a
doktor elé megy, hanem csak azt mondja: katona voltam én, most is az
akarok lönni én.

Engi Kispéter Imre, egy köhögős beteg ember, akinek a hátához van
száradva a melle, felel erre a véleményre:

– Én is ugy töszök. Mert már nem győzöm pénzzel a doktort mög a patikát…
Hátha odabe ingyen kigyógyitanak a katonaji orvosok…




Jó, francia dohány…

Van eset rá, hogy hetivásáros napon némely öreg tanyaiak nem mennek haza
mindjárt a piac után, hanem egy kicsit elidőznek a vendéglőben. Ugy
mondták ezt ezeknek előtte, hogy időt múlatnak. Nem mulatnak, mint ahogy
mondják, hanem múlatják az időt, vagyis hogy teletik. Hogy teljen egy
kicsit az idő, ugyis elég hosszu az éjszaka még aludni, mire kiérnek is
a homokra. Kicsit elbeszélgetnek, aztán itthon ebédelnek. Néha szabad az
ilyen paksziózás, különösen hogy odakint ritka madár a marhahusleves,
itt bent meg kapható, van olyan öreg külső ember, hogy tisztán csak a
husleves kedvéért bentmarad harangozásig. A kisvendéglőnek tágas udvara
van, a kocsi ott lehet és a tanyai lónak nem éppen kell nappal is
istálló.

No igy Mihály, János és Zakar, három vén ember élvezik a levest a
viaszkosvásznos asztalon szép fehér tányérból. A fejek előrehajolnak,
hogy csak egy drága cseppje is el ne hulljon hiába. Zakar már igen csak
hajlik, mert egyenes természetü volt világéletében, Zakar tehát, mikor a
tányérból magához emeli a megmeritett kanalat, a balkezével mindig a
kanál alatt jártatja a kenyeret, hogy semmi veszendőbe ne mehessen a
finom jó levesételből, az úristen aranyozza meg a kezit annak is, aki
főzte.

Azután esznek még valami kis paprikáshust, mert az ugy szokás kis
helyen, hogy előbb levest főznek a husból és azután kászolitják bő lére
mártogatós paprikásnak. Bicskaheggyel dolgoznak öreg Mihályék meg
Zakarék, érintetlenül hagyván a villát, mert igy: ízűbb. Akkor egy kis
borocskát parancsolnak, nem sokat, csak egy félliternyit, még hozzá egy
kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot. Akkor
felkönyökölnek az asztalra és néznek hallgatagul a világba. Jó volna, ha
jönne valaki, aki beszélne.

Jön is ez a Várakozó Kis Vastag Ferenc, aki szintén odavaló az átokházi
kapitányságba, jelönleg katona, de rossz-csont irgalmatlanul, az is volt
világéletében.

Kis Vastag bot nélkül van ugyan, de sántit a kopott katonamondurban és
odakiáltja az öregeknek:

– Adjon isten, tatámék.

No ez jó, hogy jött. Helyet kell csinálni neki, továbbá adjanak poharat
Várakozó Vastagnak. Zakar szivart vesz elő, azzal kinálja, Várakozó Kis
azonban zacskót hajit az asztalra és azt mondja:

– Én mán csak pipálok. Ha Magyarországon ilyen dohány volna, mint ez,
akkor én mindig csak pipálnék. Kóstolják meg kendtök, taták ezt a
dohánt, ilyent még nem szíttak, mióta az orruk kilikadt. Mert ez
valóságos jó finum-fánum igazi francia dohány.

A pipák előkövetkeznek. Tömődnek, fészek is csinálódik bennük, János
bácsi, aki gányó volt valamikor legénykorában Csányon s ennélfogva ért a
dohányhoz, műértőleg kapargatja bele a pipába a zacskóból a nevezetes
miegymást. Valóban, már a tapintásából is kiérzik, hogy ez valóságos
francia dohány.

János rágyujt. Szép fehéres kékforma füstje van neki, sok.

– Hát – mondja János teljes elismeréssel – hiszöm az istent, de ez
francia dohány.

A többiek is élvezik. Az. Hát az. Az ize is más, meg a szaga is más,
mint aki idevaló dohány.

– Hát hunnan szörözted te eztet, Fercsi?

Várakozó Kis Fercsi könnyedén ránt egyet a vállán s egykedvüen feleli:

– Verdunbul.

Zakár mondja:

– Az messze löhet.

Fercsi mondja rettentő komolysággal:

– Franciaországba. Ahun facipőbe jár a paraszt. Mink csak a káposztát
tapossuk bele kádba a facipőbe, azok mög mindig abban járnak. Jaj de
nyomoruságos népek. Inkább a pokolban lönnék pokolbeli ördög, mint a
franciáknál paraszt. Olyan vékonyak, hogy ha a fapapucs nem tartaná, a
szél elvinné üket. Mint a szabót, mikor szeles időben elfelejtötte a
vasalót beletönni a zsebibe.

Hát lám, ilyen nevetni valók is vannak. Erre már csak adjanak egy liter
bort meg egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot.

– Hát aztán – kérdezi Mihály, hogy kerültél haza abbul az idegenbül,
Fercsi?

Fercsi a lábára mutat:

– Itt van a térgyem kalácsába a krasnel. Aztán hazaküldtek. Most itt
vagyok a hatos számu kótpórházba, a pulcaltábornagyutcába, elsőosztályu
szanaszét katona betegek felett.

Ez szép. A caltábornagyutcába első számu hatos szanaszét. Ez se egészen
valami utolsó sarzsi lehet. Még egy litert bort lehet hozni erre a nagy
ijedtségre. Aztán – –

– Aztán – kérdezi Zakar –, hogy gyüttél onan a Verdunbul haza?

Mondja Fercsi:

– Negyedfél napig hozott a vasut. Akkor Durazzóba bele köllött mönni a
hajóba, akkor azután álló teljes két és fél napig az hozott a tengörön.
De a lábam majd elveszött a fájdalomtul, ahogy hányt-vetött az a hajó.

– Huj – mondja az öreg Mihály.

A vendéglősné iskolásleánya meglöki hátulról Várakozó Kis Vastag vállát,
kérdezvén:

– Hogy kerül maga Verdünből Durazzóba?

Fercsi megint csak rázza a vállát. Azt mondja:

– Maga ahhoz nem ért, kis kisasszony, öszöm aztat a szép lánycimer
fekete haját. Azért köllött leszállni a vasutrul Durazzóba, mert akkor a
vasut az ellenségöt szállitotta. Mert azoknak is csak köll helyet
engedni, hogy mozoghassanak.

A kétely, amit a kisleány kérdése Mihályék lelkébe ütött, Fercsi erélyes
szavaira eltünt, elszakadt, mint futó felhő árnyéka a virágos mezőn.

– Huj – mondja Mihály bácsi –, hát ott a bagony az ellenségöt is viszi?

Fercsi mondja, – tömögetvén a kisujja körmével a pipában a francia
dohányt:

– Hát persze. Mert az ott ugy van beosztva. Ott beosztással élnek, nem
ugy, mint minálunk a kórmán.

No, hogy a kórmány mifelénk nincsen beosztással, az mán igaz. Azt mondja
Zakar.

– Félegyházárul egy lovat se vittek el, mert ott kórmánpárti kerületöt
akar csinálni a kórmán. Mi tüllünk mög mindön valamirevaló lovat
elvittek, mert ugyis tuggyák, hogy nekünk hiába beszélnek.

– Azonban ne politizáljunk. Háboru van és a nemzet fogjon össze – véli
Mihály – rá érünk majd azután is mögént veszeködni, ha előbb láb alá
töszik a fiak amazokat. Inkább arrul beszéljön a Fercsi, hogy mi volt
abban a Verdunban?

Fercsi nagyot huz a levegőből. Aztán beszélni kezd. A mozsarak…
negyvenkét centiméter, hatvanhat centiméter… százhusz centiméter… hu…
hu… sss… sss… ahogy aljában olvadtak a halottak, ahogy tetején a hóban
pedig ugy mög voltak dermedve, mint a fagyos kutyalábszár – az öregék
elhallgatnák azt estig is, de közben bejön, az ostort lóbálva, Nyikuláj
és szól Mihály gazdának:

– Gázda, gyerünk már. Messzi van tánya.

Öreg Mihály gazda kikeres valami üres poharat az asztalon levő csentres
közül, önt bele és nyujtja Nyikulájnak. De a kocsis nem fogadja.

– Nye – mondja –, nye. Muszkáli nem szlabad kocsmába bor. Hozz kocsira
kis bort, gázda. Gyerink, gázda. Mári mami komédia csinál tanyába!

Mihály, mint célszerü tanyai ember, nem fél senkitől. Verekedett már a
cigányokkal is annakidején vasvillával és katona is volt valamikor
odaalá a Spanyolviaszkországban, ahol spanyolviaszkforma sipkában jár az
értetlenség. A muszka beszédére sem ad semmit. Az attól nem ijed meg. Az
csak olyan mellékes. Hanem hogy a Nyikuláj a Mári mamát is emliti, ez
már csakugyan meggondolandó ténykörülmény. A hites asszony. A hű és jó
asszony. Négy katonafiu anyja. Hát igen. Igaza van a Nyikulájnak. Bár
emigy pedig ez a minden széllel bélelt Várakozó Kis Vastag annyit tud
beszélni a Verdunrul, ahol a hatvanhetes vártörő mozsaraknál szolgált,
hogy azt el lehetne hallgatni, amig csak a nap fel nem jön. Mert
rettentő szép beszélőtöhetsége van neki. Gondolni kell azonban Márira
is. Mári vár otthon, a kis tanyában, az ereszet alatt, susogó
jegenyenyárfák és álmosodó ákácok között… Mári most alighanem locsolja a
kiskertben, mint délután szokás a legényvirágot, a bazsaruzsa tövét,
miegymást, szegfüvet, őszi rózsát – igaza van a muszkának, ne hagyjuk
Márit, gyerünk a Márihoz, fizessünk és bujjunk ki a város órmótlan
kőfalai közül a szabad mezők levegőjére: fizessünk. Mihály zörög a
poháron.

Jön a gazdasszony. Számolnak, nincsen benne összeveszés. Azt mondja azok
után a vendéglősné:

– Aztán maguk, Zakar bácsi, elhiszik mindazt, amit ez a kutya
rosszcsont, Várakozó beszél? Hiszen ez mióta csak katona, egy élő lépést
se tött ki a város határábul, mert a marhavásárlásnál van, ez a kutya
csalafinta embör még csak eleven puskaport se szagult, nem hogy a
Verdunban lött volna.

Várakozó Kis Vastag nevet. Mihály bácsi, János bácsi, Zakar bácsi egy
kicsit összenéznek. Utóbb Zakar idő multán azt mondja:

– Szép eszmetöhetsége van neki.

Nyikuláj zörög az ajtón:

– Gázda…




Julis asszony levelez.

Az orosz fogolytáborokból a magyar levél érkezik legnehezebben haza,
bizonyára azért, mert nem tudják elolvasni a cenzurán, hogy mi van
beleirva. Sok hivatalt kell megjárnia, amig valahol akad egy olyan
muszka, aki valamit tud magyarul is, az meg bizonyosan, ha fölszaparodik
előtte a levél, könnyen csinál százból ötvenet. Erre rájött már a
foglyok egy része és ugy segit a dolgon, hogy a levelét vagy németül
iratja, vagy pedig oroszul. Leghamarabb bizonyosan akkor ér haza, ha
oroszul van irva, csakhogy akkor meg az a baj, hogy itthon nem tudják
sem elolvasni, sem megérteni.

Az orosz táborokban pedig van erről a tájról nem kevés ember, mert az
egyik ezredünk is ott volt Przemysl védői között, amikor a vár elesett.

A tanyai asszony, akinek ugyancsak ott van az ura, szintén ilyen
muszkanyelvü levelezőlapot kap. Nézi, forgatja, nem érti. Viszi a
szomszédokhoz, azok sem értik.

– Hát az urad, bizonyosan az urad, Julis – mondják neki –, azt nem löhet
mondani, hogy nem az volna, mert ki irna onnan neköd más.

– Az hát – feleli Julis –, csak az uram löhet, mert még a tanyaszám is
rá van irva a levélre.

– Nohát akkor… Hanem ezöket a betüket itt nem ismeri senki. Aztán ha
ismerné is, akkor se mönne vele sömmire, mert nem tud ezön a
vadkácsa-nyelvön.

Julis elszomorodik. Ahogy megörült a levél jöttinek, most annyira
kedvetlen.

– Jaj, jaj – panaszolja –, akkor most se azt nem tudom, hogy mit irt, se
mássát nem tudom küldeni a levélnek.

– Hát ez körülbelül igy is van – mondják a szomszédságból az itthonlevő
öregek. – Hanem nézd csak. Arra a rivódülői szélmalom felé, a Papdi
Gergő tanyáján vannak muszka foglyok, próbálkozz azokkal. Kicsit messze
van ugyan…

– Nem bánom én – hevül az asszony – akármilyen messzire is. Csak
tudhatnám, hogy mit ir az uram, azután, hogy én is irathatnék.

El is megy Gergőékhez, a harmadik kapitányságba Julis, bot a kezében,
mert most az asszony az ember, tarisznya a vállán, viszi benne a
levelet. De nem sok szerencsével jár. A Papdi-tanyán van négy muszka is,
de abból éppen a három beszédesebb, aki már tud egy kicsit magyarul
„habogni“, nem ismer irást. A negyedik ismeri a betüt, el is olvassa a
levelet, de ez meg olyan szótalan, mintha kuka volna, aminthogy nem is
igen tud még a köszönésen kivül egyebet magyarul. Szomoru tekintete
fölvidámul az ismerős betükre, böngészi, olvassa is félhangosan, de csak
magának; de azt már nem tudja elmagyarázni, hogy mi van benne. Csak a
két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul,
elmegy nagy csizmáiban a sövénykerítésig, belefogódzik, lehajtja a fejét
és megint csak a régi szótalan.

– Ennek valami férög rágja a szíve gyükerit – véli Papdi Gergely –, mert
mindig az egereket szeretné itatni a szömibül.

Próbálják szólásra birni, nem sikerül. Beszélik neki, hogy a többi
muszkának mondja el, hogy mi van a levélben, azok már tudnak magyarul
ezt, azt, majd csak szólnak valamit. De hiábavaló a beszéd, a muszka
csak a vállát rázza.

No, igy Julis dolgavégezetlen jön elő Gergőék tanyájáról. A szomszédok
azt ajánlják neki, hogy most már ne keresgéljen a tanyák közt a többi
muszka után, hanem menjen be a levéllel a városba, ott hamarabb dülőre
jut. Menjen a városházára, ott majd csak utbaigazítják valamerre.

Julis hát utbaindult a város felé. Még be sem ér azonban, már feleuton
adnak neki jó tanácsot, hogy menjen abba a kórházba, ahol orosz betegek
is vannak, azok között akad tiszt is, nemcsak kétkézimunkás, ott majd
eligazitják az ügyét valahogy.

– Ugy-ugy, köszönöm is – mondja a fáradt asszony, de azért vidáman
lépked tovább, hogy megtudja, mit irt az ura a levélben. És hogy még
„választot“ is lehessen rá küldeni.

Van most elég kórház, nem kell egyért tüvé tenni a várost, Julis hamar
odaakad. Még az a szerencséje is van, hogy a kórház kapujában aki urnak
elpanaszolja a baját, az éppen az odavaló főorvos. Aki pedig mondja:

– No, ezen könnyen segitünk. Van itt olyan orosz, aki elolvassa.

– Jaj, kéröm – szorong Julis –, de mit ér az, ha a muszka nem tud
magyarul.

– Hát az nem baj – mondja a főorvos –, majd olyant keresünk, aki németül
is tud.

– Németül – riad föl Julis –, hát hiszen nem tudok én németül se.

– Tudok én. Majd az orosz elmondja nekem németül, én meg majd elmondom
magának magyarul.

Julis asszony eleinte nem tudja megérteni, hogy ez igy harmadkézből is
mehet, de azután rájön, hogy az egészen rendben lesz.

A beteg orosz azután elolvassa a levelet, elmondja a főorvosnak németül,
hogy mi van benne, ő meg elmondja Julisnak magyarul. Julis elfogódva
hallgatja… istenem, milyen messziről jön, aztán háromféle beszéd kell
hozzá. Kérdezi is, mint illik, hogy mivel tartozik a szivességért?

– Nem arról van szó – mondja a főorvos –, hanem most majd ugyanilyen
uton elküldjük a Mihálynak a választot. Maga mondja el nekem, hogy mit
akar iratni, én elmondom a muszkának németül, a muszka megirja oroszul,
aztán ott Kabarovszkban a Mihálynak elmondják magyarul. Hát mit izen?

Julis most van csak megállva végképp. Már harmadfélnapja jár-kél a
levéllel és az még az eszébe sem jutott, hogy mit kellene üzenni.
Elgondolkozva szól:

– Tudja az isten…

– De hát csak maga tudja, hogy mit akar iratni?

Julis mondja:

– Jobban tudja aztat a főorvos ur. Nem tudok én az ilyenhöz.

– De valamit mégis csak akar izenni az urának?

– Igön, igön – felel hirtelen és büszkén Julis asszony –, tessék
mögiratni neki, hogy röndben betakaritották az egész termést…

Se több, se kevesebb, ez Mihálynak elég. Mihály ebből mindent megért,
mert ez azt jelenti, hogy a ház tájéka is rendben van. Julis boldog
ezzel a levéllel és azzal távozik, hogy ha már nem lehet fizetni a
szivességért és a „jóakaratért“, akkor az uristen aranyozza mög a
kezüket.




Régi huszár muszkasipkában.

Zömök, pirosképü, nagybajuszu, mélyhangu magyar betolja a külvárosi
vendéglő nyitott ajtaján a biciklit, a falhoz támasztja és azt mondja,
hogy adjanak neki sebössen egy pohár sört, mert ő most jókedvü. No, ezt
nem is kell mondani, meglátszik a derüs ábrázaton, hogy Pista bácsi
valamivel már igen meg lehetett elégedve és ennek az örömére némi kis
áldomást csinált valahol.

– Ugyan micsoda nagy öröm érte, Pista bácsi – kérdezi a gazdasszony.

Pista szinte elhülve döngi a reszelős mély hangon:

– Hát nem látják rajtam?

Nézik Pista bácsit, nézik, de nem látnak rajta semmi különöset, most is
olyan, mint máskor szokott, az ingujj fölgyürve könyéken fölül,
egyébként pedig alkalmas bőrpapucsban. Nem tudnak neki egyebet mondani:

– Nem látunk a formáján semmi változást, akárhogy nézzük is.

– Jaj, jaj – indulatoskodik tréfásan Pista bácsi –, pedig éppen csak
azért gyüttem be a barákok közül a biciklin, hogy lássanak már igy is
vagy egyször. Még le is estem a bicikliről az uton, ehun a karomon a
helye – de hiába esök én le, mert fölugrok ám mingyárt, mint a
gumilabda.

A figyelmes szemlélők akkor veszik észre, hogy csakugyan, a Pista
bácsinak a könyöke véres. No de hát ezért csak nem jött be a barákok
közül, mert ezt már utközben szerezte a biciklin. De hát mi van akkor
valami különös mutogatnivaló az egész emberen?

– Ejnye, a teremtésit neki – dörgi megint méltatlankodva Pista bácsi –,
hát nincsen szömetök? Hát a fejemre nézzetök!

Az ám, csak most nézik a fejit, hogy mi van a fejibe. Hát egy
irgalmatlan hosszu nagy sipka van a fejiben, fehér asztrakánból. A
magyar is szokta ugyan viselni az ilyen bárányból való hosszu föveget,
de csak feketéből, de mert a tulatiszai rácok fehéret meg tarkát is
viselnek, hát nem volt valami nagyon föltünő ez a viselet. De most
látják, hogy ez a sipka mégsem olyan, mint milyenek az idevaló sipkák
leginkább szoktak lenni. Pista bácsinak lémén a nyakáig, az oldala
kerek, a teteje szürke bársony – hát miféle sipka ez a Pista bácsi
fejiben?

– No – mondja Pista mögelégödve –, csakhogy mögláttátok! Hát illik-e
neköm?

Nézegeti magát a tükörben, előrehuzza, hátratolja, azután a balszemére
vágja, mert mégis csak ugy a legalkalmasabb az ilyen viselet.

– Hát hiszen illik neki, illik, a pirosképü fejhez, a bajuszhoz, de hát
hol szedte ezt a sipkát?

– Hol ám – mondja ellágyulva Pista bácsi –, hát tudjátok, olyan jámborok
ezök a muszka foglyok ott a barákokba, mint a bárányok. Ha egyet kiáltok
vén huszár létömre, olyan haptákot állnak, mintha én volnék a generális.
Az… Ma délelőtt is, ahogy összebarátkoztam a fogoly muszka főhadnaggyal,
ugy mögszerettük egymást, hogy azt mondta, hogy cseréljünk kalapot.
Aztán cseréltünk. Én a fejibe nyomtam az én csárdás kis kalapomat, ű mög
a fejembe nyomta ezt a nagy mihókot… Hát ezt gyüttem be mutogatni, nézd
csak.

Igy már érthető a dolog s mindenek kedvtelve nézik Pista bácsit, mikor
megkeresi, hogy hol van a falon a tükör és a tükör előtt illegeti a
fejében a mihókot.

Néhány pohár sör nélkül azonban nem megy az ilyen örvendetes
foglalkozás, ugy hogy mire Pista bácsi azt mondja, hogy no, most már jó
lesz visszamenni a barákok közé, ajánlják neki, hogy ne üljön fel a
biciklire, hanem inkább vezesse csak, maga ugy menjen mellette, mert
majd megint leveri a másik könyökéről a „funért“.

Azonban Pista bácsi tiltakozik:

– Én – mondja sértődötten –, aki mindön remonda-lovat mögültem, ezön a
hitvány vaslovon ne tudnék ülni?

Hiszen jól van no. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pista
kihajtja az ajtón a vaslovat s az utcán próbál rá felülni. Nem megy
azonban a dolog. Ha a Pista bácsi jobbra billen, akkor a vasló balra
billen. Azután a bicikli hajtóján vaspapucs van, a Pista lábán meg
bőrpapucs s ez a kettő sehogy sem akar összebarátkozni. Ha néha a
bicikli papucsába bele is igazódik a bőrpapucs, akkor a Pista bácsi lába
marad ki belőle. Hol az egyik oldalon, hol a másikon, hol mind a kettőn.
Pista kezd mérges lenni. – Talán az ördög bujt beléd? – kérdezi a
biciklitől. Egy öreg ember, volt lovaskatona, ajánlja Pistának, hogy
inkább vezesse a vaslovat „vezetékön“, mert különben összetöri magát s
azután majd három orvos is varrhatja, még sem tudja összefoldozni.

E megszégyenitő gyanusitásokra Pista bácsi nem is felel. Ez alul van
minden méltóságon. A szó nélkül való felelet abban áll, hogy a kabát
belső zsebéből előveszi a pipát. Szép kis makrapipa, egyenes szárral. –
No – mondják neki az emberek –, ha ezzel bukik kend föl az uton,
körösztülmén a pipaszár a kend torkán, aztán hátul gyün ki a nyakán…
majd ott ereszti a füstöt a pipa.

Azonban Pista bácsi erre is csak azt mondja, hogy akkor is csak ő lesz a
hibás, nem más, senkinek semmi köze a dologhoz. Próbálja megint a
vaslovat s ime, történik egyszer, hogy mind a papucsok, mind a lábak
egyformán szolgálatba állnak. A bicikli megindul, előbb imbolyog ugyan
jobbra is, balra is, de azután nyilegyenesen száguld vele Pista bácsi a
fák alatt, a szájában az egyenesszáru pipával, a fejiben a nagy muszka
asztrakán mihókkal.

Akik a kocsmaajtóból indulását nézték, a vállukkal egy kicsit billegtek
utána, ameddig ugyanis Pista bácsi is billegett a vaslovon hol erre, hol
arra. De amikor már egyenesre nyilt ki a vágtatása, megnyugodtak a sorsa
felől s az előbb emlitett egykori öreg lovassági ember meggyőződéssel
mondta:

– Hát huszár volt, a fene teremti… Huszár még mainap is… az ördög bujjon
a bolond sipkájába…




Jakab Jakab a diplomáciával.

Az öreg szomszéd a közelben legelteti a lovát a tarlón, mert most olyan
világ van, hogy akinek lova van, az bérbe veszi a más ember tarlóját,
hogy legyen a lovaknak valami falni valójuk. Most a tarlónak is ára van,
annak a giz-gaz szalmának, amit a kasza rajtahagyott és ami paréj nőtt
volna rajta, ha eső lett volna hozzá.

Az öreg a fák felé tessékeli legelésükben a lovakat, hogy igy közelebb
jusson a fák alatt ülőkhöz és szóbeszélgetésbe elegyedhessen.
Jószándéku, célszerü ember az öreg Jakab Jakab, kis tanyán nagy családot
nevelt, minden fia elment katonának, kettő már el is esett, az egyik a
Doberdón, a másiknak az oroszokkal volt az összeütközése. A lovakkal
idébb jön Jakab bácsi. Köszönések vannak, azután kezelések. Adjon Isten.
Hát adjon Isten magának is. No, mire végzik? Hát csak ehun-e, hát maga?
Hát vergődök itt ezökkel a szögény párákkal, mert ezök is ugy élnek már,
mint az angyal, hun ösznek, hun nem. Már majd a tarisznyát rá löhet a
combjukra akasztani, mint a szögre.

– Nono, a másé se különb. Aki eddig nem tudta, hogy hány bordája van a
lónak, az most megolvashatja. – Hát hiszen kéröm, ami azt illeti… Mindön
soványodik, az embör is…

Jakab ezt a meglepő kijelentést teszi:

– Hát kéröm, a ló mög az embör: az kettő.

– Hát persze, hogy kettő. Két ló is kettő.

– De ne tessék furfangérozni – veti közbe Jakab – hanem a ló mög az
embör: az kettő. Mert ha az embör soványodik, a szíjjon huz eggyet, de
ha a ló soványodik, az akkor is csak a kocsit vagy az ekét huzza. Az nem
a szíjj után igazodik. Hacsak nem a szíjjustor után.

Ez igaz. Az apátfalvi kántor azért énekelte már a régebbi időkben is,
hogy oh mely keserves az lónak élete, huzás- és vonásban telik el élete.
Lónak lenni nem jó.

– Imitt-amott már még majd embörnek sem – véli Jakab elkomorodva. –
Szégyönlet a világra ez a háboru.

Ej, ne is beszéljünk róla, ugy sem segíthetünk vele rajta egy szikrát
sem. Ez igaz. Ez megint azon igazságok közé tartozik, amelyek igazak. Ha
az ember szélütés lehetne ugy egy jó féldélután formáig, talán ezzel az
erővel intézkedhetne benne valamit. Vagy például ha láthatatlan hóhér
löhetne, ott löhetne, ahun akar, aztán a pányvát annak a nyakába
vethetné, akinek a nyakára az a pányva éppen a legjobban ráillik.

A mezőszélen ilyen szelid beszélgetések folynak, de csak a vén fák
levelei alá itt-ott bejáró napfény a hallgatójuk, az meg nem szól rá
semmit. A cinkék sem, amik a fák alatt ugrálnak, a fakopáncs-madár sem,
amely a fák oldalán dolgozik rovarirtási célokból, mintha külön
napszámot kapna érte, a kutya sem, amely láncáról eresztve bódultan
kering a füvek fölött, örülve a szabadságának, a macska sem, amely
barátságosan vágja a körmét a Jakab szomszéd csizmaszárába, csak a Badár
ló jön közelebb és rázza a fejét.

– No – mondja neki Jakab – estére szél lössz, majd kevesebb lössz a
szunyog.

– Hát mondja már, Jakab bácsi, hát hogy is van?

Az öreg végighuzza a barna kezét a homlokán. Birizgál a hajában, mert
van neki még, szürke ugyan, de sok.

– Hát – mondja a kérdésre – mint a kutya a kutban.

Hát ez elég. A kutya a kutban sohasem időzött szivesen. Jakab szava
nehéz, Jakab szava szinte bántó, szinte nyers, ám Jakab öt fiunak az
apja és kettő már belőlük az ország használatára életével végképp
adózott. Három pedig még forgatja a fegyvert, a puskát, a kardot, a
fokoscsákányt, még az is – mondja Jakab – akit a napsugárral
helyrehozattak.

Ez a legfiatalabb fiu, aki még a békében volt katona, de a kaszárnyában
vendégül kapta a csontszaggatást, amivel hazaküldték és otthon a
tanyavégi napsugárral kiszedette a csontjából a hétfájdalmat a doktor. A
felséges napisten igy segitvén az Imrén, az Imre legény elment a többi
után. Most az Albániába van a tüzéröknél – mondja Jakab és rászól a
lóra: – eredj a pokolba a fejeddel innen, mindig a képembe fujsz, mint a
duda.

Az ilyen barátságos lófuvás után nem győzi az ember a szemét törőlgetni.

Azt mondja Jakab:

– Mi keresni valónk van nekünk oda alá abba az Albániába?

Kár, hogy szitakötők nincsenek már ebben az időtájban a levegőben. Mert
azok talán meg tudnának erre a kérdésre felelni. Más aligha. Jakab
előhuzza a zsebből az ujságlapot, abból mutatja: – a Vojuzánál állnak,
hát mért köll innen a makraszéki tó vizitül a Vojúza viziig mönni?

Ez az. A napokban hallottam, hogy egy nagy csapat fiatal katona jött a
hidon átal ide és más nagy csapat fiatal katona ment rajta átal a tulsó
oldalra, hogy egy öreg ember a hid gyalogjárójáról csodálkozva mondta: –
miért mennek ezek a fiatalok imide-amoda? Miért nem marad mindenik a
kaszárnyájában, aztán akkor nem kellene ennyit mászkálniok.

De a fiatalok is gondolkoztak igy valaha. A szerelmes kislány, amikor
megtudta, hogy elviszik a városból a világoskék-mentés huszárokat és
helyettük sötétkék-mentések jönnek, azt kérdezte, hogy miért nem
cserélik csak ki a mentéket?

Azonban hát most nem igy forog a világ. Imre legény eddig a makraszéki
tó vizében tapogatózott hal után az ócska kassal, most meg a Vojúza
vizénél tölti az időt. (Ugyan van-e abban potyka?)

Azonban ki tudná mindezeket megmondani, Jakab bácsi? Nem az uristen
kormányozza már a mi életünket, hanem a diplomácia. – Szálljon rá a
hólyagos himlő – véli Jakab Jakab. Véleménye közhelyesléssel találkozik.

– Hát – mondja Jakab – én is voltam odalent, amikor a hunyadi Noák
kapitány elsőnek rakta föl az ászlót a szarajevói vár falára. Hát aztán
tudom én, hogy mért voltam én odalent? Mért van most az Ümre odalent?

Az ujságot rázza a kezében Jakab Jakab. Azt kérdezi:

– Hát micsoda az a balkáni politika?

– Ezt nem tudja sönki.

– Nem tudja? – hördül föl Jakab. – De hiszen maguk tanulmányosok. Maguk
olvasnak könyveket, irnak ujságokba. Mért köllött az Ümrének a Vojúzához
mönni? Hát mi az a balkáni politika?

Kint a tanyán, öreg fák alatt, kutyák, macskák, elsoványodott lovak
között kérdezi Jakab Jakab, egykori boszniai katona, hogy mi az a
balkáni politika. Ki tudná megmondani. Talán a Badár ló, aki belefúj az
öreg Jakab nyakába, hogy jó lenne már hazamenni mindenestül.

– Mit magyarázzak? Mikor lent jártam, a keresztény szláv csókolta a
„svába“ katona kezét, hogy az ottlétünk enyhitette a mohamedán vallásu
szlávok szigoru uralmát. Mert akkor a török országához tartoztak. Tavaly
pedig, amikor a fiam járt fegyverrel ugyanazon a helyen, akkor már
részben Montenegróhoz, részben Szerbiához tartoztak ezek a novibazári
népek. És ekkor, az idők ujrafordulásában, a „svába“ katona kezét a
török vallásu népek csókolták, mivelhogy fölszabaditották őket a
szerbiai meg a montenegrói keresztény szláv uralom zsarnokságai alól.
Hát van itt politika? Huszonnyolc év – csak egy fél emberöltő – és ezen
idő alatt baráttá váltak az ellenségek és gyilkosokká a barátok. Még ma
is a fülembe cseng a kis kurta kafanákban az öreg szlávtörökök szava: ki
tudnánk mi benneteket innen verni, de hát most nem… elég vér folyt már
eddig is… sokan vannak eltemetve a hegyoldalakban, ahova ti fölirtátok,
hogy kakoje si ti jos?

Mit beszéljünk azonban erről öreg Jakab Jakabnak, aki látta, amikor
hunyadi Noák föltette az ászlót és bizonyára ment is utána ennek a vitéz
kapitány ur hunyadi Noáknak.

Legjobb nem szólni semmit, a nyugalom kedvéért. Jakab hazavezeti a Badár
lovat itatni, a szive mélyébe temetvén két elesett fiát.




A tatár.

A vendéglő ajtaján bejön egy idősebb katona, itthonszolgáló iparos,
alighanem patkolókovács, mert azonnal mondja neki egy ember, kapdosván a
nyaka körül a legyek után:

– Nem hiába, hogy a kovácsokat itthonhagyták, de ugy nézöm, hogy már még
a legyek lába is mög van patkolva.

A kovács után nagy szál muszka huzódik be az ajtón. Izmos, csontos
ember, az állán kinőtt a kecskeszakáll. A feje nagy, szinte szögletes, a
szeme kicsi, a nagy, erős ember minden mozdulata gyámoltalan, látszik
rajta, hogy érzi, hogy fogoly. A gazdája pedig jó szívvel kinálja,
mutatván kézzel is:

– Ülj le.

A fogoly int s azt mondja:

– Ne treba.

Hogy nem szabad.

De a kovács csak lenyomja a székre:

– Ülj már le, hiszen eleget álltunk eddig.

– Ejnye – mondja neki egy ember –, de nagy barátságban vagy a
muszkáddal?

A kovács védekezik:

– Nem barátság ez. Ellenségök vagyunk. Én magyar katona, ez muszka
katona. De ez jó embör. Ez olyan munkás, hogy párja nincsen. Ha ezt
kiküldöm a vasutra vasért, aztán azt mondom neki: friskó, olyan hamar
hazagyün a vassal, hogy más embör kocsin se gyünne olyan hirtelen haza.
Ugy-e – szól hozzá –, te friskó embör vagy?

A fogoly egy kicsit mosolyog s ráhagyja:

– Friskó.

Mások mondják:

– Ez akkor ritka muszka. Mert biz az valamennyi lassan jár, mint az
uraság ökre.

– Nem is muszka ez –, mondja a kovács. – Csak ugy kötéllel fogta a
muszka katonának. Nem orosz ez, hanem tatár.

A fogoly felemeli a fejét, végigtekint az embereken, azután nézi a
szines képeket a falon, az aradi tizenhármat, a negyvennyolcas Talpra
magyart. Arra egy falu van rajzolva, azt nézi. Talán otthon a Krimben is
ilyen vályogfalkeritéses falvaik vannak. Nyedgin kaukázusi történeteiben
az ottvaló falvak egészen ugy vannak rajzolva, mintha magyar faluk
volnának. Petőfi kék köpenyegén, Damjanich vérpiros atilláján akad meg a
szeme. A gólyafészkeken, a jegenyefákon. Kis padok a házak előtt, a
padlásablakon kidugva két cső véres kukorica. Mit gondolhat ilyenkor a
szótalan tatár? A kezefejét végighuzza a homlokán.

A kovács egy kis pohár bort kér.

– Hát mért nem kettőt parancsolsz ki? A cimborának is.

A kovács legyint.

– Nem iszik ez. Török ennek a vallása. Tilos ennek a bor.

– Ajhaj, mese az – mondja egy öreg, egykori novibazári katona –, mikor
mink lent voltunk, mind mögitta a török katona a bort. A rumot mög
szódavizzel kezelték.

– Jaj – véli a kovács –, az más. De ez a fogoly nem ilyen. Ez hercegi
vérbül származik. A másik muszka azt mondja, hogy ez a tatár otthun
knyáz.

A knyáz szóra a fogoly megint felveti a szemét, de nem az emberekre,
hanem a fali képekre. Az tetszik neki. A sok tarka szin, a kalpagok, az
aranysujtás, a rézveret a kardokon. Ami régi. Tifliszben a vásárokon az
emberek most is acélpáncélt hordanak, abban járják a fegyvertáncot, ha
kedvük van hozzá.

A kovács odatolja a poharat a tatár elé:

– No. Kóstold mög.

A knyáz határozott kézmozdulattal tolja vissza a poharat az asztalon s
keményen, mintha tanitómester volna valamely iskolában, mondja a
fogolytartó gazdának:

– Ne treba. Nem szabad.

A kovács erőszakoskodik.

– Igyál hát, csak egy hörpintést. Kóstold meg, knyáz. – A knyáz szóra a
tatár megint elmosolyodik és szeliden mondja:

– Ne treba, ne treba.

Egy ember odamegy hozzá s belenyul a zsebbe. A zsebből cigarettákat
halász elő. Ritka madár ez is manapság, mint az arasztos szalonna. A
tatár nézi, hogy mit akar a magyar? A magyar mondja neki:

– Tessék. No ne. Ne no.

Egyet kivesz a tenyérből.

– Még egyet. Jos jedán –, mondja neki a rác tudományokban bővelkedő
férfiu.

Még egyet elvesz, szalutál a tányérsipka alul. Mondja neki a kovács:

– Mondd, hogy köszönöm. Ugy mondd, hogy: kö-szö-nöm.

A tatár a fejével integet, hogy nem mondja. Ne treba. Nem szabad. Hanem
állandóan szalutál, mint Andersen meséiben az ólomkatona, aki, mikor
fejjel lefelé szorult bele a csatorna kövei közé, ott is következetesen
és kitartóan szalutált.

Közben mondja a kovács:

– Dolog van. Gyere tatár. Ma még negyven patkót föl köll verni.

A fogoly megy a gazdája után. Szalutál, mindig szalutál. Ahogy a ház
előtt elhaladnak, az ablakokon keresztül belátszik, hogy a tatár katona
még a háznak is szalutál. Jól bele van törve a muszka divatba. Azonban
hát cigarettát kapott a knyáz s ez sok mindent megmagyaráz.

A dohány nagy ur.




Mindenek változnak.

Bajos most a földművesnek megbirkózni a föld munkájával, hogy apránkint
elfogy az erő, ámbár hiszen igy van ezzel kerekátaljában mindenki.
Például az öreg Halbőr Förgeteg János nem földművelő, mert ő még mindig
megmaradt a pásztorkodás ősi foglalkozása mellett, de azért csak baja
van ezekkel a mostani állapotokkal.

János juhászos ember, a juhból él, vagyis, mint mondani szokás: a
birkával vergődik, minélfogva egy kissé igy többre is tartja magát, mint
aki földhasogatással és magvetéssel keresi a kenyerét. Ez a kis
rátartiság azonban nem is igazi alapon keletkezett Halbőrben, mert
hiszen majd hasitaná ő is a föld hátát, ha olyan volna a földje, hogy
azt érdemes volna különféle kisebb-nagyobb vasakkal forgatni. Némely
darab földet azonban egyenesen a bürge számára teremtett az isten, mert
azon csak ez az egyszerü jószág teng-leng el valahogy. Azután a nyájhoz
való még egyszerübb csacsi, az igénytelen pulikutya, meg az ősi
nomádéletbe beleszokott juhász, akiről még a nóta is azt mondja a
lánynak: a szived a juhászra ne fájjon, mert a juhász ritkán hál ám az
ágyon.

Hát nem is igen, a telet kivéve, vagy pedig, ha olyan a tél, hogy attól
legeltetni lehet, még télen sem. Az bizony kint jár éjjel-nappal,
szélben, esőben s mert hogy a birka örökké kódorog azon a gyérfüvü
földön, még csak olyan szárnyékot sem csinálhat magának, mint a gulyás
vagy a csikós. Egyedüli háza, félszere, ágya, kamrája a suba, hozzá
nyárára a nagyszélü kalap, hideg időben a nagysipka, amit szintén a
birka adózik be neki a subával együtt.

Ilyen életet élt Halbőr is annak idején sokáig, hosszu esztendőkön át,
szerzett szép darab juhfalkát, „ragasztott“ is magának a legelőszélben
tanyát s mikor elöregedett, már csak onnan kormányozta a négy lábon járó
vagyont. Voltak legényei, akiknek a keze alá adhatta a nyájat, mert erre
a szabad életre mindig akad, aki ráadja a fejét. Igy aztán
tanyábanlakóvá vált idős korára Halbőr, igaz ugyan, hogy nem igen
szeretett a szobában hálni, hanem inkább az ereszet alatt.

Azonban történt, hogy elkövetkezett a háboru s apránkint Halbőrnek
bekivánta minden emberét. Katona szokott lenni a juhász mind, leginkább
huszár, mert mint állattal foglalkozó s jószágszerető embert
odasorozzák. Hát elmentek, no. Maradt még Halbőrnek egy tizenhétéves
suplenc bojtárformája, afféle apátlan-anyátlan pusztai gyerek, az meg
beállott önként s igy egymagukra maradtak Halbőr is, meg a nyáj is.

Ilyenkor mit csinálsz, Dóczi? Nem csinálhatsz egyebet, mint hogy magad
uram, ha szolgád nincsen; ilyenformán tehát az öreg Halbőr Förgeteg
hatvanéves korában beállt önmagához juhászbojtárnak. Meg lehet ismét
szokni, amit az ember amugy sem felejtett el.

Csak hát szokatlan egy kicsit, mindig az ég alatt lenni, éjjel is, meg
nappal is. Rossz idő is jár, sok eső esik, a föld éjszakára mindig
nedves, nem jó fekvés esik rajta, különösen ez az árva birkának való
szíkföld ebben a a sok nedvességben ugy elmállik, mint a szappan.
Azonfölül éjszaka hidegségek vannak, a szélvihar ugy száguldoz végig a
lapos mezőn, mintha minden boszorkány éppen abban a förgetegben
lovagolna a söprőnyélen. Azután hatvan esztendővel az ilyesmit már
megérzi az ember.

Halbőr egy nap, mikor éppen a tanya körül jár a bürge után, bemegy a
tanyába és kigurit a szinből egy olyan nyolcakós-forma hordót. A felső
abroncsát megereszti, azután beveri a tetejét. Igy csinál belőle kádat,
vagy ahogy másként mondani szokták: kanca-hordót.

Ahogy ez megvan, oldalt dönti a hordót és kiguritja maga előtt a
bürgékhez. A birkák ijedten ugrándoznak, mert ilyen állat még nem volt a
nyájban, a pulikutya megugatja, a szamár pedig előbb néz a hordóra,
azután a gazdára, de nem szól semmit, mint türelmes filozófus gondolván:
ez nem tartozik énrám, hát nem törődik vele.

Halbőr csak neveti a sok értetlent:

– Hiszen tudom én, amit tudok – mondja nekik magyarázólag.

A nyáj megindul, a pulik terelik, a szamár halad elül, mert azért
szamár, hogy elüljáró legyen, viszi a hátán a szamárnyergen az
elemózsiás bőrtarisznyát, a subát meg a csobolyót.

Halbőr, mint régi „nyájajuhász“ hátul „mén“ s a kecsegeorru
juhászcsizmával rug olykor egyet a kancahordón, hogy guruljon az is a
lábonjárók után.

Persze az egész eljárás, igy külsőleg és fölületesen nézve, nem érthető.
A juhászos mesterség már ugyancsak régi foglalkozás, de afelől még senki
sem hallott semmit, hogy a szerszámaihoz hordó is tartozzon, amit ugy
kelljen a mezőn gurigálni.

Nem is telik bele pár nap, hogy egy városi kocsi, rövid utat keresvén
ott a szikeken, megáll Halbőr Förgeteg János sajátságos berendezkedése
előtt.

No, köszönés után:

– Hát János bácsi, hát mire végzi?

– Hát ehun-e – mondja Halbőr – ténförgök utánuk, mert magam maradtam.

– Nono, hát ez nem mögy most másként. De a hordó… talán bort gurigat
benne?

– Bort? – ismétli sértődve Halbőr. – Nem iszik a röndös juhász bort,
csak ha csárda mellé ér.

– Mög ha ögyébb alkalom előadódik.

– Nono – neveti az öreg – az is mögtörténik néhanapján, a kutyafáját. De
hát ez a hordó, ez csak olyan kancahordó, üres ez, kéröm.

– Aztán mirül jó?

– Hát – mondja Halbőr – most ez a tanya.

– Tanya? Guruló tanya is van.

– Eddig nem volt – neveti megint az öreg – de most már van. Mert tudja,
kéröm, nappal csak elvagyok én itt a birka mellett, de már az éjszakai
hálást nem birom ki a röttentő szelek miatt. Elkisasszonyosodtam én
nagyon, amiuta födélalattháló tanyai lakos löttem. Olyan finum-fánum
lött a büröm, mint a városi kisasszonyé. Nem állom éjjel a szelet. Hiába
húzom a fülembe a sipkát, hiába a suba, hiába kötöm a nyakamba a hátárul
a fióksubát, csak érzöm a szelet, aztán akkor nem birok pihenni, nem
birok pihenni, no.

– Hát aztán a hordó?

– Hát mikor szél van, mög eső van, belebujok a hordóba, aztán abban
alszok.

– Ugy hát? Ilyent se talált ki még senki, csak maga avval a pihent
eszivel, János bácsi. Aztán csakugyan olyan jó tanya ez a hordó.

– Ez? – néz végig a hordón meggyőződéssel János. – Ez? Ez különb, mint a
vertfalú födeles tanya. Mert ezt ugy forditom éllel a szélnek, ahogy én
akarom…

… Öreg Halbőr Förgeteg Diogenes nagyot rugott a hordón, hogy menjen a
többi lábasjószág után.




Ötvenesek.

Az egyik már a legöregebbek közül való, ötvenes, azaz hogy már benne van
az ötvenegyedikben. De azért amugy szálas ember, egyenesen ül a széken,
a válla rendben tölti ki a katonagunyát, a hosszu ősz bajusz a
nyakparolira hajlik lefelé, a vastag ősz szemöldök alól szőke, de kemény
tekintetü szemek tekintenek ki a világba a sasállásu veresbarna orr
fölött: ez az ember nem most lett először katona és ez az ember szép
legény lehetett valamikor.

A másik még nem egészen a legöregebb fajta, csak ugy olyan negyvenötös
forma, a szürkülő széles tutajbajusz lengyelesen, fésületlenül halad
kétoldalt szétfelé, a barnaveres arcban fekete szemek, a katonaköpönyeg
nem ráncos a háton, inkább nagyon is ki van töltve a feszülésig testtel:
ez az ember egykor kubikmunkával foglalkozott, azért görbe a háta, de
azért ez az ember sem most először katona.

Pár napja, hogy rukkoltak, mint illik annak, akit hivnak. Most ülnek az
asztalnál, mint estenden, egy üveg bor mellett. Nem szólnak semmit, mert
mit szólnának. Nem szokatlan világ ez nekik. Rukkolás: rukkolás,
hivatás: hivatás. Hivatva vagyunk, aztán mit akartok! Kurtaszáru kis
fekete pipa hol a kézben, hol a szájban; ha a füst kiszáll a kupak alól,
nézik, hogy merre száll?

A görbehátu önt a két kis pohárba s az egyikkel az egyenesvállu felé
taszitja a másikat. Izlelik.

Az egyenesvállu lehuzza a köpönyeg ujjának a felső részét, ráhajtja a
kezefejére: nézi, hogy, ha majd hideg lenne, meddig érne? Amaz is
lefejti a jobbkezével a balkezefejére az ujjaelejét. Nézik egymásét.
Rendben kell lennie a dolognak, mert nem szólnak semmit, az
ujjeleje-posztót fölhajtják megint az ujjra.

A görbehátu szivja a pipáját, hát nem szól. Megint csak szivja, de most
sem szól, megkötötte magát, alighanem kialudt. Nyul önkéntelen
mozdulattal a fazekasmunkával készült gyufatartó felé, de már
feleutjában visszahuzza a kezét, mivelhogy ugyis hiába nyujtaná, mert
mostanában nem igen raknak a gyufatartóba gyufát. Lassan kezdi hát magát
körültapogatni gyufa irányában, még kissé szokatlan ez a ruha, másfelé
vannak szerkesztve a zsebjei, mint a tanyaiban.

Amaz ember azonban ekkorra már föl is gombolta a köpönyeg elejét, benyul
rajta a bluza külső kebelébe, előhuzza belőle a gyufaskatulyát s
odatolja a görbehátu elébe.

A görbehátu biccent a fejével. Ez az első eset, hogy szólnak egymáshoz,
amióta itt ülnek. Kitolja a skatulyából a gyufatartó kis szekrényfiókot,
de mert éppen a gyufa fejes részével tolta ki, hát visszatolja.

Amaz nézi.

Közben hol nyilik, hol csapódik az ajtó, jönek-mennek negyvenötösek meg
ötvenesek, kis fiatal regruták meg egészen öreg, uj és finom regruták, a
szentséges királynak a legszentségesebb hallhatatlan vén katonái. Ott
van köztük az ötvenes Karácsony Fekete Pétör, akiről most azt lehetne
józan emberi ésszel gondolni, hogy az elszomorodott gyászfátyolság
szobra volna, mert az októberi sorozásnál is azt mondta neki a főorvos
ur, hogy megint csak huszár lesz, nagyot is ugrott hozzá Karácsony
meztelenül örömében, aztán most ehol-e: baka, – lehet azonban néhány
jópálos negédes lépést eljárni a kölökcsizmában is, nemcsak a
hosszuszáruban, mert, mint Karácsony Fekete mondja Vödörlopó Deli Mihály
ötvenesnek:

– Nem szobába neveltek bennünket palántának az ágy alatt, mint a
virághagymát, nini.

A görbehátu nem szól semmit, az egyenesvállu sem szól semmit. A
görbehátu kitolja a skatulyából a gyufaszekrény másik oldalát, most már
a nyelével van kifelé a gyufa. Kivesz belőle egy szálat és végighuzza a
skatulya oldalán. De nem gyullad meg a gyufa. Nézi, gondolván, hogy
ugyan akkor téged miért csináltak a tótok, ha még meg sem gyulladsz.
Akkor maradtál volna otthon fenyőfának a fatornyos hazádban.

Venné ki már a második szálat a kis szekrényből, amikor a sasorru átnyul
a skatuláért. A kezébe veszi, fölfogja az elejtett és már semmire sem
valónak nézett, megvetett gyufaszálat és a gyufaszálon huzza végig a
skatulya oldalát.

Lángra kap igy és a sasorru nyujtja a tutajbajuszunak a tüzet a pipába.

Biccentés. Visszabiccentés.

Most már kisvártatva azt mondja az egyenesvállu:

– Gyarló vagyon most nagyon a disznó.

A görbehátu a pipával bajlódik, mert féloldalra kell az ilyesmit
ilyenkor forditani, ha hasznát akarja látni az ember. Kiveszi a szárát a
makkból, hogy megnézze, hogy jól volt-e belecsavarva. Mert a szár is
olyan, hogy szára válogatja. Továbbá a belecsavarás is ténykörülmény.

A disznó. Hát ez gondolkodni való dolog. Mert ha most olyan is a világ,
hogy az emberben nincsen szömélyválogatás, de a disznóban van.

– No, no – mondja. – A beótott embör beótott embör, de a beótott disznó
nem beótott disznó. A disznó szöröncse.

Bólint a másik öreg katona szótalanul. Hosszu hallgatás van megint.
Tolják a poharakat egymáshoz. Közben keresztülmegy a szobán egy ötvenes,
akiről azt mondják, hogy civilben nagyságos ur s Karácsony Fekete a
másik asztalnál azt véli felőle, hogy akkor miért nem maradt fönt a fán?

Ez a bolond beszéd azonban nem zavarja a társalgást. Az egyenesvállu azt
mondja:

– Az. A disznó olyan, mint a szöröncse. De a szöröncsének az a szokása,
hogy elpártol az embörtül.

A görbehátu a köpönyeggombokat vizitálja. Sorra huzgálja valamennyit,
hogy vajjon melyik áll közel a leszakadáshoz, hogy azt azután rendben
odavarrja a posztóhoz. Hát van bennük néhány ilyen vigályos állapotban.
Nézi az öreg katona a gombokat, hogy ugyan él-e még, aki csinálta őket,
azután azt mondja:

– Magyari sógor huszonhatezör korona ára földet vött a disznóbul, mert
negyvenhatot tartott.

A sasorru kérdezi:

– A háboru utától fogva?

Most meg a görbehátu hallgat, nem szólván semmit. Csak későbben mondja:

– Nem. Csak a tavalyi esztendőben.

Az ötvenes katona lehajtja a fejét. Mire gondolhat? Talán ő maga sem
tudja. Az eszmélet szétszórodik. A fiak oda szerteszéjjel ország
használatára, már az unokák is növekedőben, ő maga is ime megint fegyver
alatt, mintha csak semmivé vált volna az a harminc esztendő, ami közben
elmult. Próbáltatások, kódorgások, három év alatt hat ország. Ugy lehet,
hogy mindezt elgondolja az ötvenes, de nem szól felőle semmit. Elfeledte
már ezeket, mert az élet mindig uj gondokat teremt és ezek a sirásói a
régi gondoknak. Azonban a Magyari sógor ügye, ez már csak valami.
Huszonhatezör korona ára föld. Ha minden magyart igy áldana meg az
Isten. Hej, kutya Magyari sógor, de furfangéros ember kend, alighanem a
fejünkre akar nyölni kend, mert csámpás kend, kendet még sohase hivta a
király – hát most már annak van ebben a magyari országban szörzési
igazsága, aki csámpás?

Körülbelül igy mászkálhatnak a gondolatok a sasorruban, a koponya
agytekervényei között. De nem szól felőle semmit sem. Csak annyit mond a
görbehátunak:

– Igön kis körme van a disznónak, néha mégis nagyokat ugrik vele.

A görbehátu bólint s hidegszáju lévén, megint csak a gyufa irányában
nyujtja a kezivel a panaszát. Az egyenesvállu elébe is tolja a
gyufaszekrényt, mondván, mint ötvenes a negyvenötösnek:

– A tokja ódalát huzzad végig a fejin, kis fiam.

Ugy illik az ugyanis, hogy az idősebb katona tanitsa a fiatalabbat,
amiben tudja.




A szenvedélyről.

Ebben a történetben tisztán csak arról van szó, hogy miféle a huszár és
miféle a baka. De nem a mostani bakai és huszári nemzetekről van szó,
hanem a régiekről, az ezeknek előtte valókról, akik valaha éltek. Mert
mindezen szavak igen vén harcosok között történnek, akik már olyan
öregek, hogy azt ki sem lehet mondani. A volt baka azt mondja:

– Tudja kend, sógor, én már olyan öreg régi katona vagyok, én már olyan
régen voltam valóságos virtigli, hogy aztat az időt tizenhat manikulás
cseh őrmester, ha egy hétig összedugva tartja is mind azt a pisze orrát,
akkor se tudja kiszámolni. Mert én, tudja, a valóságos novibazári baka
voltam, az az ur, aki ott ül a sarokba, akár eleven tanu is löhet rá.

– Nono – mondja a másik. – Hát hiszen, ami aztat illeti.

– Nono – mondja megint amaz. – Mert én nem ögyébért mondom, hanem csak
mondom. Az én szavam járó pénz, hallja-e kend. Mert én nem tréfabeszédöt
mondok.

– Hát hiszen – mondja megint csak amaz – senki se kételködik benne.

De azért hiába sógorozza emez amazt, csak idegenül néz rá, a poharát az
asztal legszélére huzza, hogy amaz a koccintás kisértésébe ne jöhessen,
pipázik, szív egyet, azután eltartja magától a pipát, ugy nézi, hogy
miként bodorodik a füstje. Azt mondja a másik ember:

– Kend, sógor, volt-e valaha katona? A régi időkbe?

Azt mondja emez:

– Ugy löhet, hogy vótam. Mifelénk is esött az eső, mink is odanyőttünk a
katonagléda alá. Nézd csak – teszi hozzá megbotránkozva –, nem is olyan
a természetöm, hogy ne löttem vóna katona.

– Csakugyan?

– Hát…

Amaz az ember most már teljesen ki van elégedve a világi sorsokkal.
Mivelhogy mindjárt más a beszélgetés, ha az hozzáértővel történik. Hinti
tehát a kezét barátságosan a szemközt való öreg csont felé, mondván:

– Hát hun szolgált kend, sógor?

Amaz féloldalt helyezi el a pipaszárat (ugy mondják ezt, hogy félagyarra
vágja) s csak ugy odavetőleg feleli:

– Nem tud maga arrul. A bakának még a madara sem járt arra, amerre a mi
lovunk kocogott. Oda alá a Klágenfurtba, a Villakba, egészen oda alá az
ádriai tengör partján: mit tud ahhon egy baka?

No hát éppen csak ez kellett a szomszédnak. Visszahőköl és elborultan
néz az egyasztalnál ülő cimborára, akit most lát először. Azt mondja:

– Hát kend kend? Hát kend kend szavall? Hiszen kendnek a lovával együtt
hat lába vót, még se járt be vele annyi földet, amit a kettővel én. A
török katonákkal vótam én patrulba idegön országba, kend mög akkor a
poszmatot talicskázta ki az istállóbul a Majdánfurtba.

– A Klágenfurtba – igazitja ki emez.

Amaz legyint a kezével.

– Egyre mén – mondja. – Ide furt, oda furt, furtonfurt. De csak nem meri
kend magát föltönni egy öreg virtigli infanteristával?

Nyújtja a poharát az asztal másik oldalára. De a pipásnak nem sok kedve
a beszédre. Csak lassan, vontatottan feleli:

– Én nem szóltam magáhon, maga se szóljon én hozzám. Mi az a baka? A
szenvedéj, a különbség. Mi a szenvedéj dolgában a baka a huszárhoz. A
baka nagyságos úr, az azt se tudja, hogy mi a szenvedéj. Kipucolja azt a
risz-rosz puskáját, lekeféli a kölökcsizmát, aztán elibe hozzák az
önnivalót. Étel után dögölhet. Mit tud az a lópucolásrul, a futrázsrul,
szénárul, szalmárul, zabrul, szerszámrul, kardrul, puskárul, istállórul,
szénapadlásrul, zabmagazinrul – mit tudja az a nagyságos baka, hogy mi
az az igazi katona szenvedéj?

Csak ugy oda vannak vetve csendesen ezek a szavak, de azért
tagadhatatlanul sulyosan esnek a beszélgetés latjába. A volt baka
zavarodottan forgatja poharát az ujjai között köröskörül. A szenvedéj –
mégis csak sulyosabb amott a szenvedéj. Azt mondja a baka:

– Maguknál, tisztölt úr, hogy fujták a maródivizitöt röggel?

– Micsodát?

– A maródivizitöt. Mikor a betegek möntek röggel az orvos elébe.

Azt mondja az egykori huszár:

– Nem fújtak mifelénk ilyesmit. Én nem tudok rulla.

Jaj, de most már a baka feltámad. Most már kételye támad afelől, hogy
amaz a másik volt-e valaha csakugyan katona. Ha még a maródi-fúvást sem
ismeri.

– Hát – mondja kiváló fesőbbséggel – az van. Az mindön trombitán van.
Aztán mindön röggel van, ahun csak kaszárnya van. Előbb gyün a doppelte
stósz, mert az a rúf. Azután pedig azt mondja a dudán az avizó: jaj, de
be-teg va-gyok…

A huszár megzavarodva néz a bakára. Hát mit mondjon? Magyarázza ennek az
értetlennek, hogy az Ajk faluban nem olyan kaszárnyák vannak, mint a
bakáéknál a városokon? Nem is érdemes az ilyesmivel vergődni, mert ugy
sem tudják ezek a gyalogos népek fölérni ésszel, hogy mi az a valódi
szenvedéj. Hát megint csak ugy odavetőleg, félvállról mondja:

– Mifelénk ilyesmit nem fujtak. Mert mi köztünk nem szokott annyi beteg
lönni, mint a nagyságos gyalogságnál. Pedig több vót a szenvedéj…




Etal és Tóni.

A kapásunk lánya volt az Etel, sugárnövésü, karcsu teremtés, de talán
egy kissé sudárabb is, mint kellett volna. Nem jó matéria – vélte felőle
az apja, az öreg Kánya Sebők Tóni, aki nem sok ügyet vetett az egész
életre, mert már az ötvenes években a piemontézerek ellen verekedett az
olasz földön és sokszor volt a halállal szemközt. Szolgált vagy nyolc
esztendeig, mindig oda alá, hol a Venédigbe, hol a Pádovába és sokszor
évődött az öreg nazarénus szomszéddal, kétségbeejtvén ezen istenfélő
embert a régi katona-tréfáival.

Tudvalevő ugyanis, hogy ha valaki a nazarénusságra tér, mindenkitől
engedelmet kell kérnie, akit addig megbántott. Ha valakinek kárt tett,
vissza kell téritenie. Ha valakit valaha meglopott, el kell mennie ahhoz
az emberhez bűnbánattal, mondván: ennyit loptam ekkor meg ekkor, itt van
az ára és kéröm a bocsánatot. Ezt mind meg lehet tenni, ha valaki
rászánta magát az uj életre, de itten az volt a bökkenő, hogy a
nazarénus annakidején Kánya Tónival szintén lent volt a piemontézek
ellen és jó egynéhányat elküldött belőlük a nyugalomnak csendes
éjjelébe. Kérdezte hát tőle olykor csendes tanyai gunnyal Kánya Tóni:

– Hát azoknak hogy adod vissza azt, amit elvettél tüllük, aztán hogy
kérsz tüllük bocsánatot? – amely kérdésre az ujhitü nem igen tudott
felelni, csak ingatta a fejét, mert erre vonatkozólag nem talált
utasitást a könyveiben.

Ilyen legény volt az öreg Kánya, aki a nagy sasorrától kapta ezt a
gunynevet, egyébként a derék és jeles sebőkhegybeli Sebők-hegyhez
tartozván. Mindig ugy nézte a világ sorsát, mintha katona volna, ugy is
ment el az életből nagy hirtelenséggel, mintha kilőtték volna belőle.
Alighanem azzal sem sokat törődött, mint ahogy az volt mindennemü dolgok
felől a nézete, hogy egyszer, valaha, valamikor már mindenféle dolog
megtörtént, s ez a nézete tág teret engedett neki mindenféle furfangok
előtt, amit azzal indokolt, hogy a király se mindig a katonákkal veszi
be a várat, hanem fehérlovat áldoz érte.

Etel tehát – azaz, hogy a szebbszavu tanyai nyelvben Etal – ilyen
észjárások között élt az özvegy, vén katona kisded kapási lakásán; nem
lehetne mondani, hogy valami sok törődés történt volna vele, mert nem is
történt. Az öreg Kánya abban a véleményben volt, hogy a száraz betegség
ellen nincsen orvosság és kinek milyen sors van kimérve, olyan éri.
Karcsu volt tehát az Etal, de karcsubb, mint kellene, bár a járása olyan
gyors és sebes, mint az ünő szarvasé.

Ez a szarvasjárása, vékony formája tette alighanem, hogy szivesen
váltott vele szót egy erős termetü legény, csupa izom, olyan, mint a
vasék, aki napszámba járt a tanyába s a forró homokon, a szőlővenyigék
között való fulladt melegekből gyakran bement az udvarba, mert nem vitt
magával vizeskorsót, jobb volt mindig a kutból meriteni az udvarban,
ahol láthatta Etalt is.

Igy történt, hogy idővel ez a fiatal Antal legény azt mondta az öreg
Antalnak, hogy elveszi az Etalt, amire a sasorru Kánya olyanformán
legyintett a kezével, hogy: ha eddig csizmában jártál, ezentul járhatsz
mezitláb. Azonban ez mindegy, mindenki azt csinál, amit akar, miután a
sorsok amugy is meg vannak irva a láthatatlan nagy könyvben és az égi
lámpásokban, amiket a tanyai pásztor nyári éjszakákon át hanyattfektéből
olykor addig bámul, mig csak szét nem foszlanak.

Tóni meg az Etal igy összekerültek, bár többen mondták, hogy ennek nem
kellett volna megtörténni, mert miért párosodjon az egészség a
betegséggel és az olyan katonaviselt legény, mint Dicső Tóni, másfelé is
szétnézhetett volna a tájékon, mert elég messzire el lehet rajta látni,
amugy. Azonban lehet, hogy az ugy van, hogy az egészség átruházódik a
tiszta és erős szerelemben, de az alig is lehet másként, mert napszámba
jártak mind a ketten és birták. Etal még sudárabb lett, még karcsubb, s
birván az aratási marokverést, az öreg Kánya ismét csak belegyőződött
abba, hogy minden megtörténhetik a világon. S látván pedig, hogy
élettapasztalatainak nagy igazságai igy beteljesülnek, nagy
hirtelenséggel meghalt, azt sem mondván, hogy befellegzett. Ilyen
körülmények között az öreg Dicső sem tehetett mást, mint, hogy szintén
meghalt, amit annál könnyebben megtehetett, mert a zsenéreknél szolgált
és azok szokva vannak a föld alatt való létezéshez. Igy, az öregek
Ábrahám ölében találván meg a másik lakást, a földi dolgokat itthagyták
emezeknek. No, nem tulságosan hagytak, annyit nem hagytak, hogy abból
ezek ketten is élhessenek, de ketten hagytak annyit, hogy ezek ketten
rajta élhettek, a maguk munkája nyomán. Az egészség átadta a maga
felesleges részét a betegségnek és az a szó vert szét a tájon, hogy
nincsen takarosabb asszony a környéken az Etalnál.

Történt azután, hogy a nagybajuszu és nagyszakállu királyunk „kiszólt a
szőr közül“ a tanyákra, hogy aki katonának érzi magát kint a homokon, ne
várjon tüllem levelet, mert ögyéb dolgom is van most, nini, mint hogy
mindön katonámnak leveleket irkáljak, nini… Tóni elköszönt tehát
Etaltól, mint ahogy azt a régiek is tették annakidején, ha a szó
szétvert a tájon és elment még a tavalyi nyáron, mert rendes ember nem
marad ilyenkor takarásban. Mehetett könnyen, mert kisdedet nem adott
nekik az Isten. Etal pedig azt mondta, hogy ami dolog van azon a
kettejük élhetésére való kis földön, elvégezheti maga is. Tóni meg
ismerte már a szolgálatot, az igaz, hogy szolgálatban még nem
verekedett, de verekedett odakint eleget, mikor gunyolták azért, hogy a
betegséget akarja elvenni.

Ment, aztán oda van mostig. Levelezi Etalt. Okos ember volt az a katona,
aki kitalálta, hogy rózsaszinüek legyenek ezek a levélkártyák: igy
szebbek, mikor érkeznek és már a rájuk való tekintés is csendes örömöt
lop a szivekbe. Etalt sürün levelezi ilyen kártyával Tóni, de nem a
tanyára címezi, hanem be a városba ipamékhoz, mert azt a helyet hamarább
megtalálja a messziről jött levél, mint a tanyai postán, mivelhogy
ezeken a helyeken még mindig áll az a régi igazság, hogy arra közelébb,
erre hamarább.

A rózsaszinü kártyapapiroson Tóni egészségkivánatokat küld mindazoknak,
akiknek a jó egészségben levését óhajtja. Ez a levél bekezdése és ez a
levél vége is. Minden népies levél ilyen szokott lenni, ez a szokás a
régi latin levélformáknak a maradványa s ugy lehet, hogy a latinok is
más népektől tanulták, mert a távolban levő mindig egészséget szokott
kivánni az otthoniaknak. Dicső Tóni is ezt teszi csak, amidőn a bornyu
hátán a levelet irja, és amelyben a neve aláirásával tudatja Etallal,
hogy hol van.

Tudatja vele, hogy hol van.

Ez persze most már megint más dolog s az ilyesmit a városi észjárás
előtt világossá kell tenni. Etalnak ugyanis ott kint a homokon az
teljesen mindegy volna, ha Dicső tudathatná vele, hogy odafent olyan
helység körül van-e, amit Ziksównak, vagy Wókzisznek neveznek, mert
ebből ugysem okosodna ki. Etal azt akarja kitudni a piros kártyából,
hogy Dicső a tüzvonalban van-e, vagy a második vonalban, vagy pedig a
munkásosztálynál, mert a remény és a kétség eszerint váltakozik a
lelkében az életpárja iránt.

A levelet tehát Dicső sehonnan sem irja, mert nem is szabad valahonnan
irni. Ellenben megegyezés van az Etallal, hogy ha a levélkártya alján a
neve megkezdését, a Dö betüt igy kanyaritja, akkor hátul van, ha pedig
emigy, a nyomtatott Dö betü formájára rajzolja, akkor az első
tüzvonalban van. Ebből Etal megérti azt, ami neki kell és küldi a
dohányt, mert Dicsőnek csak az a baja, hogy kevés a dohány.

Ami levelet most küldött Dicső, abban nem szól a dohányról. Sok szép
egészségkivánás van az elején és a végén. A közepében pedig benne,
vonalozott sorokban (alighanem a bajonéttal vonalozta): Szeretet kedves
párom, szeretet feleségem, kedves jó párom, itt jó idő van, virágzik a
barackfa és a körtefa, szeretet kedves párom.

A levél a nyomtatott Dö betüvel van jelezve, mutatván, hogy Dicső a
tüzvonalból tudatja Etallal, hogy ott a körtefa virágzik.

Mennyire vágyhat ennek a tanyainak a lelke haza, mikor itt virágba van
borulva az egész Sebőkhegy ilyenkor s még sem tudat mást, csak hogy
némely fa már ott is virágzik.

Megérti azonban ezt is Etal, mert hiszen nemcsak politikából, hanem
lelkekből is lehet a sorok között irni.

Etal, mikor a mását küldi a levélnek, ezt irja benne:

– Ne tarts semmitül, Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán
markot verök. Azután mögint egy sort levágok, aztán mögint markot verök.
Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják,
hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák…

Rózsaszin levelezőkártyák igy váltakoznak egymással. Tóni erősen áll a
határon és Etal erősen áll a földeken.




Idegenek a jegenyék alatt.

Ezekben a muszka foglyokban, akik igy dologra ki vannak adva, azt lehet
mondani, hogy csak a tanultabbja bánatos. Olyan elmélkedő, elgondolkodó,
elmélázó. Leginkább fölügyelő-formák a maguk fajtája között, de azokkal
sem barátkoznak, a játékaikban nem találnak mulatozni valót. Nem
beszédesek, ha akár tudnak is valamit németül. Némán néznek szét a mező
síkján és keresnek benne valamit, amit nem találnak. Hogy az orosz
veszitene, azt nem hiszik. Hogy Varsó elesett, vagy valamely más nagy
vár is beadta a várkapu kulcsát: hihetetlenül rántanak egyet a vállukon
és nem szólnak semmit. Lehetetlen az, hogy a hatalmas és szent orosz
birodalom… ej, bizonyára tréfát űznek csak ezek a magyarok a fogollyal.
Ha ujságot mutatnak elébe, előbb elsötétülten nézi, lehuzza a
szájaszélét s elfordul megint ki a tanyaudvarból s átnéz a
gyalogösvényen keresztül a semmibe: nem igaz, nem igaz, nem igaz.

Emezeknek nagyrésze pedig olyan, mintha mindig itt lakott volna. Ritka
köztük az az egészen nehézkes, mogorva fajta ember, akit a külső nyelv
buszmának nevez, bár másfelől áll róluk bátran az a mondás, hogy a
sietséget is aligha Muszkaországban találták fel. Ha az öreg magyar
mutatja neki, hogy hogy kell dolgozni, szintén csak a vállát rángatja
nevetve. Ha mondják neki, hogy ne légy annyira lusta, azt feleli szintén
mosolyogva:

– Én nem lusta, csak magyarszki nagyon siet.

Némely részéről, amelyik már hosszabb ideje itt van, lekopott az amugy
is viseltes rossz katonamondur s abban az ittvaló felöltőben, amit
ráadtak, ki sem lehet belőle nézni a muszkát. A magyar beszédet is hamar
eltanulja, ami nem is lehet valami nehéz dolog. A népnyelv szókincse
gazdag bánya bár, de a hétköznapi életben, a munkában abból alig van az
egymás megértéséhez pár száz szóra szükség, talán annyira sem. S a munka
amugy is lehetősen szótalansággal jár. Az a kevés szó, ami hozzá kell, a
napi megszokás révén belefészkelődik apránkint a muszka koponyájába is,
amelyből szürke szemek tekintenek ki a világba, némelyiknek olyan a
szine, mint a megszivárványosodott ócska üvegé.

Aztán hát el vannak valahogy. Akik otthon is földművesek, akik a
végtelen steppékről valók, a maguk síkságát találják itt meg a tanyákon,
csak némely szokatlanságon csodálkoznak el, hogy például lovon
szántanak, mikor otthon „szántani ökör“. Ökörnek mondja s nem eker-nek,
már beleilleszkedett a nyelvejárásába az ö betü is.

Azonban egy baj van. Ez pedig abból támadt, hogy – nincsen téa, nincsen
vutki.

Az otthon megszokott tea, meg a még jobban megszokott vutki kellene
neki. Az idevaló pálinkát nem kedveli, az erős neki. Azt a könnyüt
szeretné, amit egész nap lehetne nyakalni. Azt az elsőeresztésü főzést,
amit régebben itt is vódkának neveztek, fájlalják nagyon, hogy ez
hiányzik.

Mondja nekik Oltványi János:

– Ugyan ne jajgassatok. Hát ugyan, aki magyar fogoly van a muszkáknál,
azoknak talán jobb dolguk van?

Egy idősebb muszka mondja:

– Ott is jó van fogoj. Talán jobb, mint itt van fogoj.

– Ugyan ne beszélj már, kételkedik Oltványi.

Azonban a muszka erősödik:

– De gazda… Ot nem ojan drága, mint it. Egy kiló hus husz krajcár ot.

Oltványi rámordul:

– Messzirül gyütt ember sokat beszélhet – talán bolondnak nézöl?

De a muszka előhuz a gelebbül egy gyürött kártyát, azt a zsenicája
iratta neki, a feleség, hogy ott husz krajcár egy kiló hús. Persze el is
kellene olvasni a kártyát, ami pedig nem lehetséges, de ha mégis igaza
van neki, hát honnan a jó isten messzi ázsiai boldog világából hajszolta
azt az embert ide a császárja?

Ugy lehet azonban, hogy nem is igazat beszél. A kételkedő Oltványi azt
kérdezi tőle:

– Hát ha olyan jó világ van ott, akkor mért gyüttél ide?

A muszka beszél cárról, csinovnikról, kozákról, miegymás, a vége az,
hogy azért dúródott ide a többivel együtt, mert ugy parancsolták. De ők
nem akartak rosszat magyarszkinak. Mert mihelyst csak lehetett, megadták
magukat.

No, ez való. Ha a huszkrajcáros hús nem igaz is, de azt már nem lehet
eltagadni. Annus néni azt kérdezi, csupa merő kiváncsiságból:

– Aztán, hogy mén az a mögadás?

– Né! – mondja Oltványi János – tán te is mög akarod magadat adni?

– Ugyan, mönjék kend a pokolba, ugy is már régtől fogva odavaló kend –
mondja az öreg Annus az urának, de az mind csak azért van, hogy kés,
kanál ne essen csördülés nélkül. – Én szeretném tudni, hogy hogy mén az
a mögadás.

Annyi szótehetsége még nincsen a muszkának, hogy ezt elmondani tudná.
Ellenben Annus néni olyan alkalmas tésztákat főz ünnepi alkalmakkor a
muszkáliknak, hogy nem lehet a kérdését méltatás nélkül hagyni. A muszka
hirtelen mondani kezdi:

– Bum, bum, bum… pat-pat-pat… bum, bum, bum, akkor hirtelen keresztet
vet magára és mind a két karját fölnyujtja a levegőbe.

Hát ez a mögadás. Annus ángyó neveti, hogy lám, ez milyen kitalálás.
Oltványi is mosolyog és csöndesen mondja:

– Az ördög bujna beléjük… hát ha már itt vannak, hát itt vannak. De
legalább egy kicsit sietni is tudnának a dologgal.

Buborék Mátyás, mint szomszéd, eddig csak pipázott s nem szólt bele az
ügybe. Most azt mondja:

– Miért sietnének? Tavaj se siettek, mégis kiteleltek.

Ennek az öreg Mátyásnak mindig olyan igazságai vannak, hogy nem lehet
ellenük föltenni semmit.




Mári kártyái.

Csöndesen suhan el az utcákon, a falakhoz huzódva, a szőregi Mári,
szemlélődve, hogy ugyan melyik házba volna jó bemenni, szerencsét
próbálni. Ritka szép menyecske volt még csak nem is olyan régen, de a
faluvégi cigányasszonynak nincsen középkora, a viruló fiatalból
egyszerre öregasszony válik. Elhuzza a sok rajkó, amelyből egy mindig
lóg a mellén és mindnyájának az a neve, hogy a kis Jóska. Azután most a
félnomádokra is szük világ jár, bár ugyan boldog világban is hozzá
voltak szokva a nélkülözéshez. De most az emberek, meg a legények az
alacsony putrik födele alól is elmentek fegyver alá, nincsen, aki a
nyárfa derekából dagasztóteknőt faragjon, aki apró gyerek-kocsikat
szerkesszen játéknak, aki kibarkácsolja keményfából a szegényasszony
szappanának nevezett sulykolót. Elmentek azok is, akik tepszit meg
parazsas-lapátot kovácsoltak, akik a buzáshajók oldalába való iszkábát
kalapálták. Most csak annak a cigánynak van jó dolga, aki ért a lóhoz és
azzal kereskedik. De nemcsak az kell ehhez, hogy értsen a lóhoz, hanem
tudnia kell azt is, hogy még hol kapható, hol van még imitt-amott
eldugva tanyai istállókban egy-egy eladó.

Mári csöndesen siklik a falak mellett. Már nincsen kis Jóskája, akinek a
részére kenyeret vagy krajcárt kérjen, most csak a jövendőmondó kártya
az egyetlen, ami hozhat valamit, a kártya meg ott van mindig Mári
zsebében. Mári népesebb utcákon, a magas házak között, ahol sokan
laknak, nem igen jár. Csendes, kis utcák magányos házaihoz tartozik a
Mári, mint az eperfa. Ahol nincsen házmester, ahol nincsenek csengetyüs
ajtókkal elzárva a lakások, ahol a szobákba a konyhán keresztül szokás
bekerülni, régi divatu módon, ráérősebbek a népek – és szóba állnak a
Márival is.

Ilyen helyeken szokta Mári kitapasztalni a cselédnek a búját és hoz neki
sok ócska papirosba burkolva szerelemkövet, amely majd hozzáhajlitja a
legény szívét. Hozhat éppen, ha kell, varázsgyürüt is rézből, azon rajta
van a nap, a hold, a csillagok, a futó sárkánykígyó és a kétélü hosszu
kard a keresztes markolattal. Hozhat pénznek való kötős-zsebet, tarka
madzagokkal, szines gombokkal, pitykékkel és szines csigabigákkal
cifrázva, mondják, hogy az ilyen bukszába tartogatott pénz nem vész el,
mert a dajmunák, kesályik, sivályik és egyéb földöntuli fekete
tűzhatalmak megőrzik benne. Elveszett csirke után rostát pörgetnek, az
elkódorgott macskát hazahivhatja, nevét a kéménybe annak rendje és módja
szerint belekiáltván.

Ezek a tudományok azonban mostanában nem igen kellenek. A kártya inkább,
amely a sorsot és a jövendőt megmondja. Ki van ma olyan, akinek valakije
nincsen _oda_ s hogy az, aki oda van, hogy van, mint és miféle sorsban
van?

Ha Márinak mondják, hogy mondja meg ezt, Mári huzódozva és sértődötten
mondja:

– Én nem tudom megmondani. Én csak a Mári cigányasszony vagyok. A kártya
tudja, a kártya mondja.

– Ugyan, ne beszélj, Mári. Mit komédiázol?

– Ha nem hiszed – mondja a Mári –, akkor ne vetess kártyát. Én nem
csalok, mint az uri dámák, akik jövendőt mondanak. Én csak kivetem a
kártyát, itt előtted. Amit én mondok, azt a kártya mondja. Akarod, hogy
szóljon a kártya? Ha nem akarod, nem szól.

Mári leguggol és a földre terigetni kezdi a kopott kártyalapokat. Nézi.
Bólint. Itt valami jót mutat a kártya. De azután. Mári az ujjával érinti
némelyiket. Letérdel, a két kezére támaszkodva nézi az ócska figurákat,
amik a papirosokra vannak festve.

– Te, aranyos szép kisasszony, terád levél néz. Itt levél van. Három
vizen jön át a levél. Itt mutatja: egy víz, két víz, három víz.

Mári rakosgat a kártyán. Nevet.

– Neked, aranyos kisasszony, vőlegényed van.

– Honnan tudod? – bökkenti ki pirulva a leány.

– Én nem tudom – mondja Mári –, a kártya tudja. A kártya mondja:
vőlegényed van, egy szőke férfi van itt, mint vőlegény. Most katona,
három vizen tul. Vitéz katona, itt pénzt mutat a kártya, ezüstpénz van a
mellin.

Márira csodálkozva néznek. Honnan tudja?

Mári meredten bámul a kártyákra. Egyet megkopogtat.

– Itt van még egy férfi. Ez nem szőke, ez gesztenyés. Kisasszony, neked
van egy testvéred, egy testvérbátyád.

– Van.

– Az is katona.

– Az.

– Négy vizen tul van – mondja a Mári. – No, itt egy kis baj van. Nem én
mondom, a kártya mondja. Ez a testvéred, szép kisasszony, egyszer csak
eltünik. Itt van, hogy eltünik. Hm. Baj. Nézzük csak…

Mári megint rakja a kártyát. Nézi tünődve. Azután nevet és fölkiált:

– Előjön, előjön. Egyszer csak, mikor nem is gondoljátok, előjön! Itt
van, nézd, kisasszony, a kártya mondja: Hét vizen tulról előjön!

… Babonás, bolondos komédiák ezek, amit a Mári űz. Azonban a szóbanforgó
fiu egy hónap mulva csakugyan eltünik. Nincsen sem a csapatnál, sem a
kórházban, sem a halottak között. Mári ezt megmondta, de megmondta azt
is, hogy előjön. Most ez a reménység, mert a reménység az, amely még a
borotvaélbe is belekapaszkodik. Minden igaz volt, amit Mári mondott,
miért ne lenne éppen ez igaz? Mári kártyái bizalmat és megnyugvást
vittek néhány szorongó szívbe – faluvégi szelid kis cigányasszonytól mit
kivánhattak egyebet?




Pali – Pál.

Paliról, amíg legény volt, azt volt a nézet, hogy kutya-legény, tulságos
sok a vére, nem ártana megcsapolni. Ami az utóbbi dolgot illetné, afelől
nem panaszkodhat, hogy ne lett volna benne része, mert némely félreeső,
pusztaszéli tanyán a dugott bál alkalmával, a lámpa leverése után, nem
egyszer állt meg a más ember bicskája a hátában. Ebből azonban sohasem
támadt semmi különösebb baj, mert könnyü gyertyagyujtás után megismerni
a bicska gazdáját. Azé a bicska, akinek a zsebében nincsen. Ilyenkor
aztán kiderül a tárgyalások folyamán, hogy tévedés történt, nem tégöd
akartalak pajtás, a bicska utat tévesztett a sötétben. Az ilyesmiről
pedig nem lehet tenni semmit, sötétben sok minden megesik, a dolog
rendben elintéződik azzal, hogy ha nincsen panaszos, nincs bíró,
egyébként pedig az eltévedt bicska tulajdonosa felelettel tartozik, ő
adja a kocsit a doktor hurcolásához és viseli a patikasarcot. A dolgok
igy könnyen és egyszerüen intéződnek el egészen addig, mig egyszer a
Pali bicskája nem áll meg a másik hátában, szintén csak tévedésből.

Ugy remélték az öregek, hogy Pali vad kölyök ugyan, de majd megtanitja s
kissé megtöri a katonaság iskolája. Be is kívánta a kaszárnya sárga fala
közé annak idején a király, de az öregek reménye nem vált be. A hosszu,
szikár, csupa csont Kemény Pali nyakára a mondtambolondneveddrád-ruhában
hármas csillagok hulltak, zászlótartóvá emelkedett, ő vitte a parádés
rukkolásokon a regimencfánit és hát miként ne lehetne büszke az az
ember, akinek a fajtájából csak egy van az egész regimentben?

Pali virtusából ilyenformán nem is igen törtek le a katonaévek egy
szikrát sem. Ahogy az idő telt s utóbb az ő szabadságos kiskönyve volt a
mankulás őrmester ládájában legfelül s ahogy a kaszárnyaszoba vaságyát
fölválthatta, megint az ereszek alján, a göndör bárányból való
legénysubával, megint csak az volt, aki addig. Duhaj volt, vad volt,
káromkodott, miként a jégeső, huzta le a valóságos öreg uristent a
lábánál fogva az egekből, nyakalta az italt, mint a gödény, avagy a
pelikánmadár – az öregek egész bátran megállapodhattak abban, hogy ezen
a szilaj fiun nem segithet már más, csak a házasság.

Pali idő multán szót is értett Falu Rozállal, akit ugyan igazság szerint
Vizhányó Rozálnak hívnak, de olyan szép volt, hogy ha nem tanyán lakott
volna, hanem falun, bizonyosan falulányának nevezték volna a deli
járásáért, gyönyörü szaváért, a homlokára bodorodó hajáért. Mert olyan
volt, mint az ünőszarvas.

Mikor Rozál bodor haját kerek kontyba fonyatta Pali, Pál lett belőle. De
más változás nem esett rajta. Nem tékozolt, de italozott, a tenyere
könnyen ökölbe szorult, a káromkodásairól pedig azt mondta Teca néni,
hogy:

– Azok olyan irtóztatóságok, hogy még aki hallgatja, az is elkárhozik.

Még sem volt Pali egészen Pál.

Történt azután, hogy a többi néppel együtt káromkodó Pált is megint csak
fegyver alá kívánta a király, mert olyan sorsok történtek, hogy vérben
kell fürödni mindenkinek, aki katonának érzi magát. Pali-Pál ment hát
nagy hirtelenséggel, sok jó kedvvel, hogy no most már törvényes legyen a
bicskázás, vághatja ugy, ahogy akarja – hát nem lehet mondani, hogy ne
vágta volna, mert vágta, ameddig birta, de azután odafent a nagy várban
sokadmagával meglepték a torzonborz északiak, meglepték őket tökéletesen
és végkép, elvették tőle a nyeles bicskát is, Pali, mint fogoly
bandukolt hóval telefutt ázsiai pusztákon át valahova a Szibériába.

Pali ott a nagy idegenségek havas pusztaságán Pál lett. Levele ugy
mondja: Szeretett kedves párom! Isten áldjon mög Rózsi, engöm is áldjon
mög az Isten. Az Isten áldja mög az olvasót is. Miháj sógorral nem
tudom, hogy mi lött, mert mellettem csapta fejbe a srapnel. Szeretnék
bötü lönni, hogy hozzád ezön a kártyán eljuthassak. Ha valaha ebbül a
Szibiriábul hazajutok, nem iszok, nem káromkodok. Továbbá sürgönyözzél,
hogy lássam a kezed irását.

Az irgalmatlan nagy távolságokból éjjel-nappal suhanó vasuti kocsikat
haladtatnak hozzáértő masiniszták. Muszka masiniszta, német masiniszta,
magyar masiniszta füttet, gőzöltet, haladtat, hogy Pál betüje Rozálhoz
jusson. Utóbb a városi pusztázó lovas katona kezébe jut a kártya, melyet
előbb valamely tunguzból vagy egyéb kutyaorru rokonból muszkává vedlett
sógor vett át utnakinditás végett, hogy azután megint egy Ázsiából
szakadt magyar vér adja le a nyeregből Rozálék tanyaudvarán.

Rozál olvassa:

– Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád eljuthassak… nem iszok, nem
káromkodok… – fölséges Isten, mérhetetlenök az intézködéseid.




Ócska puska a sarokban.

Ócska, nehéz Werndl-puska áll a sarokban, rajta a panganét, a régi
vércsatornás kardszurony, amit abban az időben, mikor az ilyenfajta
puskák még Novibazárban szolgáltak, igen veszedelmes fegyvernek
tartottak. Azóta régen elfoglalta a helyét a bicskaforma bajonét, mint a
Werndlét a Mannlicher. Előbb jött a nyolcvannyolcas modell, azután
mindig ujabb, ahogy javitgattak a fegyvermérnökök folyton rajta, mignem
előállt a mostani fajtája, amely az öreg Werndlhöz képest már nem is
puska, hanem óragép.

Nem csoda, ha az ilyen finom fegyver mellett egyidőben a Werndlt már nem
is hivták semminek. A fegyverraktárak kidobták magukból, mint fölösleges
holmit. Majdnem ingyen került az ócskapiacra, két forintért meg lehetett
venni egy ilyen puskát a szuronyával meg a szurony tokjával együtt. De
még ugy sem igen kelt, pedig mindenfelé árulták, még horvátországi
faluban is láttam a kis boltban az eladó holmik között. Lehet, hogy
akkor vittek is le belőle a balkáni vidékekre. Ott még jó lehetett
fegyvernek, itthon azonban nem kellett már ilyen célokra. Kisvárosi
fogadók vendégszobáiban lehetett az öreg Werndllel találkozni, de ott az
egykor félelmes puska már ruhafogassá változott. Háromat-négyet
pántokkal összevasaltak olyanformán, hogy mint álló ruhafogas, mint
„Kleiderstock“ szolgálta a vendégszoba futó-vendégét.

Nem gondolt arra akkor még senki, hogy ekkora háboru is lehet a világon,
mint a mostani. Ugyan lehet, hogy valaki mégis gondolt rá, mert egyszer
csak megszünt a Werndl árusitása, aminthogy jó is volt a háboru elején,
hogy maradt még belőle a magazinokban. Az öreg puska megszünt lenézett
jószág lenni, megint felkerült a katonák vállára, s a Kárpátokban, öreg
népfölkelők kezében nem is egyszer jutott neki dicsőséges szerep. Mert
hiszen, ha nem is olyan óragép, mint a Mannlicher, azért csak puska a
puska. Nem is volt az olyan rossz fegyver, mint a hire. Novibazárban még
ezt használtuk, s csak jobb volt, mint akár a lakosság ócska,
hosszucsövü mordálya, akár a török katonák Henry-Martini-féle puskája.
Az is hátultöltő volt ugyan, de nehéz és idomtalan jószág, gyakran
elromlott; volt eset rá, hogy a maguk kovácsa meg sem tudta reparálni s
a mi puskamüvesünk igazgatta helyre. Szóval csak adassék tisztelet a
régi asszonynak is (a katona abban az időben odalent a feleségének hivta
a puskát). Nekem is mondták már a Werndlre, amint ott szomorkodik a
sarokban a még régibb Wenzl mellett, amely a hátultöltők ősapja volt:

– Ugyan minek tartod a szobában ezt a porfészkes hitvány limlomot?

– Hagyjátok csak. Hagy beszélgessenek.

Mert azt ugy kell venni, hogy a két ócskaság néha beszélget egymásnak s
olykor beszélnek nekem is, régi, fiatal, játékos és bohó katonaidőkről.
Azonfölül a Werndl jóbarát, szükség esetében nem hagyja el az embert.
Azért volt a neve valamikor „asszony“, hogy az urát el ne hagyja.
Egyszer, már régen, a gyerekek még aprók voltak, veszettkutya
viszkolódott be az udvarba. Nagy aggodalommal voltam vele, a gyerekek
jöhetnek haza az iskolából, benyitják a kaput, a kutya meg éppen ott van
a kapualjban, bizonyosan belekap abba, aki belép. Volt itthon fokos is,
revolver is, de ha nem találom el a pisztollyal, csak nekem ugrik és
megpocskol. Két rozoga vivókard lóg egy fogason, de azok életlenek,
hegyük sincsen, csak gyakorlatra valók voltak – mit csináljak hát ezzel
a döggel? Akkor jut az eszembe: nini, segit a Werndl ott az elfelejtett
sarokzugban. Annál nem kell tartani attól, hogy nem talál, különösen
ilyen közelségen. No, gyere elő, aki valamikor katonakézben az
emberölést szolgáltad, alacsonyodj le kutyafegyverré. De a Werndl nem
bánta ezt sem, nem tiltakozott és nem ellenkezett, ellenben szolgált
hiven. Fejen találta a kutyát, a beteg jószág szó nélkül elnyult s
megszabadult a kínjaitól nagy hirtelenséggel. Másnap jöttek aztán a
rendőrségi hivatalosak, hogy tett-e valami kárt a kutya emberben vagy
állatban, mert a vizsgálat szerint már egészen meg volt veszedve.

Nem tett, hála Istennek, mert nem tehetett, mert segite a régi, hü
Werndl, amely oda volt rendelve a gondviselés által porfészeknek a
sarokba. Néha porfészek, néha beszélgető társ. Most megcsorbult fájával,
amelyen kardcsapások nyomai vannak, (ki tudja, kinek a kezében lehetett
akkor?) a régi déli élet emlékeit eleveniti föl. Még azt sem csodálnám,
ha örömében kivirágozna most, mikor a fiatalok a büszke utódot, a
Mannlichert megint bevitték oda, ahol a Lim lármás, dübörgő, tajtékos
habja csattog a sziklákon és szeliden ömlik bele a zöldvizü Zselaznica.

Megint ott vannak a fiuk, azon a különös tájékon, ahol egyfelől még
mindig látszanak az egykori hatalmas római állam nyomai, másfelől pedig
lakóhelye volt az emberi szegénységnek. Ahol, ha a kenyerét megtörte a
bennszülött, huzódott ki a kenyérnek nevezett kovászformából a
zabszalma. Ahol egy mienkfajta közkatonára irigy csodálattal tekintett a
szegénység, mint gazdag emberre, aki minden nap hust eszik, akit finom
és meleg ruhákban járat Fran Joszip, jó fegyverrel ellát és csillogó
aranypénzzel fizet. Ahol már tél elején, az első hó lehullása idején, a
nyár alkalmával békésen járókelő patrulokat meg kellett kettőztetni,
háromszoroztatni s még jobban sokszorozni, hogy három ember helyett
huszonnégy is járt – azon egyszerü oknál fogva, hogy a hó elvitte a
hegyközök putrijaiba a nyomoruságot meg az éhezést s az emberek, egyebet
nem tehetvén, fölvették a sarokból a fegyvert s elmentek rabolni. Adjon
az, akinek többje van. S ha nem ád, hát ezért van a puska, a pisztoly, a
handzsár. Pedig tizennyolc krajcár volt egy tyuk, két hatos egy liter
szilvapálinka, forint egy birka bőröstül, fütőfa annyi van, hogy
mindenki lehozhatja a hegyről, aki nem röstell érte egy kis lovacskával
fölmenni – amit egy ló a hátán le birt hozni, annak is két hatos volt az
ára, de az is csak azóta, mióta Fran Joszip katonái ott voltak az
aranyaikkal. Egy csésze feketekávé a bennszülöttnek a kafánában egy
krajcár. A falu főutcáján, a csarsián, rudon vitte két ember az
egydarabban sütött birkát, a kutya meg a légy csapatosan ment meg repült
utána, aki megkivánta, azonnal hasitottak neki belőle egy jókora karajt
bordástul: egy karaj egy krajcár. Mint jókora dominókockák hevertek a
piac földjén a szőrös állati vadbőrök, amiknek az egykori gazdáját
elejtette a primitiv vadász az erdőkben, ezt fölkötötte madzaggal a
bennszülött a lábára a szőrivel befelé, viselte, amig le nem szakadt,
egy esztendőre való egy pár lábbeli három hatos, az olcsóság valósággal
dühöngött s mikor a hó leesett a völgyekbe, mert az ormokon ott lakott
nyáron is, kénytelenségből rabolni mentek a hegyköziek, akik laknak ott
valahol a mély „válék“ oldalán, vizmosások partján, a rengetegek
barlangjaiban, a fölöttünk élő hatalmas Isten legháta mögött.

A Werndl beszél. Az ócska puskára való tekintet az emlékek egész raját
szabaditja föl. Látom az elfogott rablókat, amint a Lim szélén hosszu
libasorban hajtják őket a török csendőrök befelé Plevljébe a kádi elébe,
a vasbékó a nyakukra van verve s a lánc az egyik nyaktól a másikig
huzódik. Köztük egy öreg, nagyszakállu, ősz, turbános ember, az már nem
bir gyalog menni a sziklákon át, apró lovat adtak alá. Kis, bikaborju
formáju lovat, amelyre csikókorától kezdve rá van kötve egész életére a
fanyereg, ebben a nyeregben ül az öreg török, a vaskarika a nyakán s a
karika láncai leszolgálnak az előtte meg utána haladó rab nyakához. No,
és ezek még legalább élnek, bár ki tudja, miféle sors elé vándorolnak a
láncon. De látom azokat is, amelyek csak fejek és a testük hiányzik.
Akiket a nyomoruság ezen emberei közül a czaptiék lelőttek a hegyek
mélységei között s otthagyván a testet a sasoknak, csak a lenyiszált
fejet hozták elő karón, mint győzelmi jelvényt s rendes szokás szerint a
karót beletüzték az utca földjébe a hivatalos ház előtt. Részben
elrettentő példa gyanánt, részben pedig, hogy a vásáros nép maga
bizonyitja a fejről, hogy a csendőrök éppen azt szedték le a nyakáról,
akit kellett, nem pedig valami ártatlant. Csakugyan különös világ volt s
a különös világban különös, régi élet, mintha az a mindössze hétnapi, a
pihenőkkel együtt kilencnapi mars, amit odáig tettünk, elmult
évszázadokba vetett volna bennünket. Vasut azon a tájon nem volt, ma
sincsen s tudja Isten, lesz-e valaha. Jóval lejjebb, Mitrovicáig, már
akkor is ki volt épitve a szalonikii vasutnak egy szárnyvonala, de azóta
sem jutott tovább, hogy valamikép a szarajevóival kezet foghasson.
Beszélték pedig, hogy sok kincs volna a hegyek mélységében, hogy
némelyik helyen kilátszik a hegy oldalából a barnaszén. Egyes vidékek
kopár sziklák, három-négy óra hosszat el lehetett gyalogolni, anélkül,
hogy nem hogy egy kunyhót, hanem csak egy pásztort, vagy egy szemközt
jövő vándort talált volna az ember. Emberöltők előtt kiirtották már e
hegyekről az erdőt, a vihar meg az eső apránkint levitte róla a földet,
uj erdőt senki sem ültetett, igy kopárult el a vidék. Mig más helyeken
sötét, szinte ijesztő pompájában mutatkozott az őserdő. Ha hire járt,
hogy rablók tanyáznak benne, cserkészést rendezett ellenük a mi
katonaságunk, amit Streifungnak neveztek hivatalosan. A katonák alig
birtak előrehaladni benne, a Linnemann-ásó éles felével szabdalták maguk
előtt a mindenféle kuszónövényt. Ezekből az erdőkből hordta aztán
lóháton le a völgybe a szegény nép a fát, két hatosért egy fuvart.

De a huszkrajcárost nem mindenki vette el ebben az árban, hanem csak
tizennyolcban. Ha azonban ki volt lukasztva, megért husz krajcárt. Mert
akkor madzagon az asszonynép nyakába lehetett akasztani.

A kocsit nem ismerték azon a tájon, az első rendes szekereket a mi
trénjeink huzatták oda, ugyan azok sem lóval dolgoztak, hanem öszvérrel.
Egyszer láttam csak, hogy hat ökör huzott elő valahonnan a délibb
vidékről valami szekérformát, a nyikorgó, recsegő, sivalkodó rozoga
alkotmány az egyfából való kerekeivel miben sem különbözött a
népvándorláskori kerekes alkotmánytól. Az eke, ahol a vizpart mellett
valamit lehetett szántani a földben, melyben több volt a kavics, mint a
föld: kétujjra szolgáló faág volt, az egyik ága a huzó állathoz kötve, a
másik ága helyettesitette az eke vasát, a nagy faekén a vaspapucsot. Nem
csoda, hogy nem ismerték a kaszát, az ilyen szántásból való terméshez
nem is volt szükséges. A lejutásunk előtt csak pár évvel ismerték meg a
gyufát, a nép valami foszforos folyadékot hordott magánál kis üvegben,
meg fogpiszkálóforma faszilánkokat, ezt ütögette a foszforba: hol
meggyulladt, hol nem. De a jobbmódu családoknál ismerték már a
Döbereiner-féle taplógyujtó masinát is. Innen szállt a hegyeken átal a
sóhajtozó bakanóta: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

Aki legkisebb időt töltött is ott, az is lent volt egy esztendeig, de a
társaság egyharmada két évet, másik harmada hármat szolgált ott. De a
honvágyon kivül, amely külföldön a magyaron igen elhatalmasodik, más
baja nem igen volt a népnek. A közember fizetése a háromszorosa volt az
itthoninak, de mert aranyban járt ki, az elváltási ázsiónál fogva
majdnem a négyszerese is. Négy forint öt krajcárban kapott egy aranyat a
katona, s a török (azaz, hogy a legnagyobb részük mohamedánná vált
szláv) elváltotta négy forint nyolcvanötbe. Ha lejjebb ment az ázsió, a
katonák háborus hireket kezdtek terjeszteni a csarsiában, akkor fölment
az arany ára öt forintra is. Itt is állt az az igazság, hogy kevés
tudománnyal kormányozzák a világot. Azután minden extramunkáért külön
fizetést adtak, akár útcsinálás, akár kidőlt telegráfkaró fölállitása,
akár pedig a naponkinti patrulszolgálat volt is az. Jó meleg ruhák,
elegendő étel (a nagy olcsóságnál fogva nehéz volt az ételpénzt
elkölteni), ingyen kidukált a bor, a dohány, a teához való „fü“, cukor
meg rum. Nem csoda, hogy az eljövetel után, mikor a hazatérés örömein
átesett a katona, igy sóhajtott föl: négykézláb is visszamönnék. Mert
ténydolog, hogy a lentvaló „vendég“ nem hazulról kért pénzt, ha
takarékos volt, hanem még ő küldött haza. Volt egy káplárunk a
századnál, aki ott tanult meg irni-olvasni, igy is lett altiszt, annak
itthon balkézről való felesége volt két gyerekkel, a derék ember
odalentről küldte föl az asszonynak a gyerekek részére a kiscsizmákra
valót.

De volt eset rá, hogy nem kereshetett a vendég, mert megállt a
patruljárás. Mikor hullani kezdtek a nagy havak az égből, lecsusztak a
sziklákról és betöltötték a völgyeket. Most is lehet hallani
mellmagasságig, meg derékig érő havakról, de az itthonvaló emberek ezt
rendszerint olyan tulzott beszédnek veszik, mint mikor valaki azt
panaszolja, hogy az utcán „térdig ér“ a sár. Pedig csakugyan voltak ott
derékig érő havak. Nem talán mérföldek hosszán, hanem hiszen elég abból
egy kilométer is, ha egyszer nem lehet rajta keresztülmenni. Akkor aztán
megállott minden. Se patrul, se rabló, se posta, se gyakorlat, se semmi,
csak egyedül a mindenek fölött való szent szolgálat állott éjjel-nappal
a hideg őrségeken. Ilyenkor megbujt a lapos barákban a kemence mellett a
vendég, szállt a nóta hazafelé, egyébként pedig minden aludt, mintha
megfagyott volna a világ, a Werndlek álmosan lógtak a fafogason s a
trombitás az inge gelebibe tartogatta a kürt rézfuvóját, mert
máskülönben befagyott.

Az. De azután tavasszal a hó észrevétlenül elveszett, mint ahogy
észrevétlenül vesz el a kis kácsa tollából a sárga szin, a napsugár
egyre hosszabb ideig tartózkodott a mély völgyekben, virágoztak a
szilvafák, fehér ruhában kiabált a dsámia tornyáról a török harang,
melynek az a sajátsága, hogy lejár a toronyból aludni, a török
katonatestvérek kivasalták a rézhengereken az irgalmatlan nagy piros
sipkákat s a mi bakánk leakasztotta a szegről a Werndlt, mondván neki:
gyere asszony szolgálatba…

Napról-napra jobban elmosódó emlékek ezek.

Ha nem az öreg Werndl beszélne a sarokból, ugy tetszene, hogy a fele sem
igaz ennek. Hát hiszen való, hogy régen is volt ez. Azóta a közös
ármádiás apa helyett a fiu vezeti a honvéd magyar fegyverét a balkáni
tájakon… az öreg Werndl csak csöndesen szutyog a sarokban…




István a nótájára talál.

Mi üthetett a pontos, rendes, szorgalmas öreg Istvánba, hogy bár
hétköznap van, hogy bár még korán van, éppen csak hogy meggyujtották a
lámpát s máris meglódult? Még pedig egész alkalmasan „meg van lódulva.“
Csak ugy a hétköznapló munkásruhában, amilyen a külvárosi kisgazdához
illik a dolog közben, járja a bormérőket, mindenütt leszalajtván
két-három deci borocskát. Hogy mi ütött az István bácsihoz, az éppen ugy
nem tudható, mint a babilóniai torony magassága, mert nem beszél róla,
de nyilvánvaló, hogy valami hirtelen öröm érhette ebben a szomorusággal
oly igen nagyon ellátott világban. Máskülönben nem ment volna el
korcsmaajtónyitogatónak a nagy tehénbőrcsizmákban, a még nagyobbnak
tetsző ócska hegyes sapkában, amit azonban ezuttal nem huzott le a
fülére, mint kint a szántáson, ellenben föltolt a feje tetejire,
mondván: Ihajla, möggyütt a régi kedvem.

István tánchoz késziti magát, a két kezét a derekára teszi és illeg a
szoba közepén. Hej – mondja – itt elég férhetős hely van.

No, ez igaz, ha más semmi egyéb sem igaz is. Drága a bor, az embereknek
meg a fiatalja egyre jobban megy elfele, jóformán üresen maradna a
szoba, ha István nem billegne benne. Az öreg az egyik lábát előreteszi,
ami természetes is, mert mind a két lábát nem teheti egyszerre előre.
Mondják, hogy ezt csak az öreg Kájblinger timár próbálta egyszer, amikor
két lábbal akarta megrugni a kutyát, de neki sem sikerült, mert hanyatt
esett, pedig tanult ember volt, céhbeli timár volt (ugyan a tabakosságot
is üzte). István hát a ballábát előreteszi, a sarkára s igy billegtetvén
jobbra-balra a lábafejét: nézi. Azután megint a jobblábát teszi előre és
annak a fejét járatja. A másik lábát térdben behajtja, hogy olyanforma,
mintha mindjárt ugrani akarna, mint az oláhos táncban. De nem, István
ezt nem teszi, hanem kiegyenesedik, sarkhoz a patkós csizmával s azután
lassan, de büszkén, emelt fejjel megforog maga körül, hogy mindenki
láthassa szemtől-szembe is. Ilyen az öreg ember tánca, nem nagy
megerőltetés kell hozzá, de nem is fárad el bele István, hanem járja
nyugalmasan, kedvére.

– Hej – mondja –, hogy nincsen ilyenkor itten egy kocsiderék cigány.

– Nem lönne sok, István bácsi? – kérdezi a korcsmárosné. – Kettő nem
lönne elég?

– No – mondja István kegyes jóváhagyással –, hát annyi is elég lönne.

– Azért mondom – szól az asszony –, mert éppen jön kettő.

Csakugyan, óvakodik be az ajtón két szakállas öreg ember, az egyiknek
valami hosszu barnaság van a kezében. Nézi őket István, de nem igen jól
lát már, időbe kerül, mig megállapitja, hogy mit bolondéroznak ővele,
mikor ezek nem cigányok, hanem zsidók. Ez a Salamon ócskazsidó, amaz meg
a Jakab ócskazsidó.

– No, hogy van kend, István bácsi? – kérdezi Salamon.

– Virágjában – feleli István –, mint a paszuly. Hát te hogy vagy,
Salamon öcsém? Hát hiszen azt mondták itten, hogy cigányok vagytok,
pedig nem azok vagytok. No, de hát az se baj, mert látom, hogy hermónika
van a Jakabnál. A Jakab majd hermónikáz evvel a micsodával e!

István kap a harmónika után, de Jakab elháritja a kezét. Nem harmónika
az, hanem barna papirosban egy csomó skatulya, azokban harisnyák: vögyön
kend, István. – Hát – mondja méltatlankodva István – az öregapám sem
viselt ilyen asszonynak való holmit. Még mit nem akarnátok? Csuffá
akartok tönni? Nézd csak. Ha már nem vagytok cigányok, legalább hoztatok
volna hermónikát!

István már nem billeg. Búsan áll a szoba közepén.

– Jaj – neveti Salamon –, az nem olyan nagy baj, mint amilyennek
látszik. Nem köll a mulatáshoz harmónika. Majd danolunk.

– Üm! – üti föl a fejét István –, tudtok is ti danolni.

– Hát kend tán tud?

István mérges.

– Én – mondja – én? Hogy löhet ilyen beszédet tönni? Én már öreg vagyok.
Én már csak fütyürészni tudok. No – teszi hozzá engedékenyebben – tik is
öregök vagytok, de mégis fiatalabbak vagytok. Nektök még kellene tudni.
Köllene tudni, értitök?

Salamon kérdezi:

– Hát aztán nem tudunk?

– Nem hát – fakad ki István. – Ha tudtok is, akkor is csak valami
fincum-fáncum uj nótát tudtok. Az nem ér sömmit. Mert az uj nótának
nincsen érdeme… Az uj nótát nem hivják sömminek. Az csak olyan
sömmirevalóság. A régi nóta… az más beszéd… a régi nóta, az nóta.

Miután István ugy érzi, hogy igazságot mondott, szigoru egyenességben
áll Salamonék előtt.

Jakab maga elé huzza az asztalra a harmónikás miegymást, hogy István
valahogy le ne verje. Mert István már hadonász és el van keseredve azon,
hogy az ujfajta nótáknak nincsen semmi érdeme. Nóta tekintetében el van
már hagyatva tökéletesen ez a világ. Szomoru az ilyesmi. Ki gondolt
valaha, régente erre, a mi fiatal korunkban, Salamon?

Jakab barikádja mögül megszólal a nóta: Tudom, hogy a rózsám nagyon
szegény, azért löttem én is juhászlegény.

István megütődve ereszti le a kezét. Azután ahogy azon a kis létrán,
amihez ez a nóta szerkesztve van, Jakab mély hangja jár-kel föl-alá,
akként jár-kel Istvánnak a keze is a levegőben. A meghatott István
szerelmetes csókot nyom Jakab homlokára, mondván:

– Ez már más. Ez nóta, Jakab testvér. Mert ehhöz képzelöm és érzelöm
szükségöltetik.




A sas utja.

Egy barátom a háboru előtt Oroszországban járt a feleségével.
Szent-Péterváron lévén, megnézték a Eremitage-t. Egy nagy teremben
diadalmi jelvények vannak fölhalmozva. Zászlók, amiket az orosz hadsereg
itt vagy amott elvett az ellenségtől. Egy helyen, egy csomóban magyar
negyvennyolcas honvédségi zászlók. Az asszonynak könny szökik a szemébe,
ahogy ezeket a magyar jelvényeket nézi s egy zászlónak selymét szeliden
megsimitja. A teremőr azonnal ott van a szokásos figyelmeztetéssel, hogy
a kiállitott tárgyakhoz nem szabad nyulni. A férj mentegetőzésül mondja:

– Vengerszka. (Magyar asszony.)

A muszka megértőleg bólint, hogy nono, az más. Ha vengerszka, akkor
szabad megsimogatni a magyar zászlót.

… Ma már nem igen lehet zászlókat elrakni diadalmi emlék gyanánt, mert
nincsenek a hadak utjában. Fogalomul megmarad, de már nem gyüjtőeszköz.
Julius Caesar idején, ha ingadozott a légió falanksza, a légió jelvényét
a katona az ellenség közepébe hajitotta s a légió utána ment. Azóta
elmult ez a hadi világ, a zászlóval nem lehet a föld alá bujni s onnan
verekedni. Hanem azért másféle jelvények akadnak még.

Mint teszem azt, mikor Breszt-Litovszk várát épitették Lengyelországban,
a grodnói kormányzóságban az oroszok, a fővárosnak a főkapujára
fölakasztották a hatalmas nagy cári cimert. A külső erődök is kaptak
belőle, de a fővár nagykapujára jutott a legnagyobb. Aki arra járt,
láthatta. Hatalmas kétfejü sas, dusan aranyozva, a sasfejeken korona, a
szájukból fenyegető piros lángnyelvek nyulnak elő, a kétfejü madár feje
fölött a minden oroszok cárjának koronája, a hasában a szentgyörgyös
cimer, a szárnyaiban a többi. Belőlrül kivert, dombormüvü, trébelt
munka. Az egyik karmában a kard, a másikban a cári jogar. Véres
lángnyelveivel, csillogó, fényes aranyosságával kiáltozva jelképezte,
hogy ez a vár bevehetetlen, mert megvédi a hatalmas cári sas.

Azután egyszer szóltak az ágyúk Breszt-Litovszk megvíhatatlan falai
előtt s a tüzér gunyja volt-e, vagy véletlenség, de ugy van, hogy a
srapnelszilánkok lesodorták a büszke sasról az orosz császári koronát,
azután pedig kiverték a karmából a jogart. Hogy ahol nincs jog, ott ne
legyen a heraldikai állat karmában jogar. Azután egy golyó lesöpörte a
várfalról az aranysast, leesett, Litovszk meg elesett.

A büszke sas hevert a földön, félszárnyát meg is pörzsölte a láng. Arra
megy bizonyos Stefan Meyer nevezetü közkatona s nézi.

Ugy gondolja magában, hogy ezt a sast ő hazaviszi. Próbálja emelni, biz
az nehéz, mert majd méteres. Mindegy no, Stefan Meyernek ugyanis
trombitáltak, hogy a csapata onnan máshova megy, Meyer ugy vélte, hogy
mert már itt elvégezték a dolgot, hát valószinüleg megint a francia
fronton lesz foglalkozás, hát elviszi a kőfalról lehervadt sasmadarat a
németek országába. Drótokat és madzagokat kötözött a sasra és vitte
magával. A földön hevert nagy megalázottságában, a senkié sem volt,
vihette.

Meyert aztán vitte a vasut a sassal. A vasut átment Galicián,
bekanyarodott Magyarországba, Meyer gondolkozva kérdezte önmagától, hogy
hova megyünk hát és a sas is alighanem gondolkozott afelől: hát hova
cipel engem ez a német? A vasut bekanyarodott a magyar alföldi tájak
felé, leért Szegedig, itt Meyernek tudomására jutott, hogy Szerbia ellen
mennek, hát most már ő a szerbeknek vigye el a muszka sast? Oda nem
viszi. De eldobni nem lehet ezt a sok aranyosságot, ha már eddig törte a
vállát. Itt azután találkozik egy negyvenhatos katonával, az megvette
tőle, gondolván, hogy majd ha vége lesz a háborunak, fölakasztja otthon
a tiszta szobába emlékül. De azután, hogy a háboru sokáig tart, emennek
a katonának is elfogyott a pénze és a bresztlitovszki büszke cimert
eladta a muzeumnak.

No, alighanem ez sem gondolta volna valaha, hogy még idejut. Mikor nagy
parádék és ágyudörgések között fölrakták a falra. De itt van. Ha majd,
idők multával erre jár a feleségével valamely szürkeszemü északi idegen,
az asszonynak majd ezt is szabad lesz megsimogatnia. Mint a magyar
asszonynak amazt a magyar zászlót ott az Eremitageban.




„Őrmestör ur!“

Külső kocsi áll a Vanélia-téren. A kocsin ül egy magyar, jó széles
ember, még szélesebb abban a subában, amibe beletakarta magát, a hoszu
sipka is jól bele van huzva a fejébe, a magyarból ilyen állapotában nem
igen látszik ki más, mint az orra, a bajusza, meg a pipája, de az sem
ég, mert köd van és ködben nem szokás pipálni, mivelhogy nem látszik a
füstje. Szép azonban a kocsin a vasalás, virágos, karikábahajló, szép
vassugarak, mint folyondárok veszik körül az oldalcserényt, hogy szinte
játéknak tetszik az egész, pedig ezek a cifraságok tartják össze a kocsi
foglalatját: ez szép munka, ezt alighanem dorozsmai kovács csinálta,
mert ahhoz fogható kocsikovács nincsen, mint a dorozsmai. Nézdegélem a
kocsit, a magyar eleinte nem szól semmit, azután azt mondja csendesen,
csak ugy maga elé:

Őrmester ur, adjon Isten.

Nézek föl rá, azonban annyira bele van bujva az állati bőrökbe, hogy
erről ugyan nem lehet tudni, hogy kiféle volna. Ezt kérdezni kellene, de
nem szabad, mert az nem illik. Sértődésekre vezetne, annak szolgálhatna
okául, hogy „ű“ vél én rám, én pedig nem vélek „ű rá“. Továbbá, ha már
igy szólitott, akkor bizonyos, hogy koma, régi testvér, mondom hát:

– Adjon Isten magának is, komám. Hát mire végzi?

– Nono – mondja az ember a subából –, most már majd mink is tanálkozunk.

– Tanálkozunk? Hát hiszen most is tanálkoztunk, komám.

– Nono – véli megint a bőrökből az ember –, de majd nem itt, hanem
odabent.

– Hol?

– Hát ahun majd fölőtözünk.

– Hát hiszen most is föl vagyunk öltözve, komám. Maga még jobban, mint
én.

Az ember még mindig egy árva mozdulatot sem csinál, ugy ül a
lóhajtó-ülésben, mint a szobor.

– Nono – mondja –, majd ha a kaszárnyába őtözünk föl. Mikor majd
elmönyünk.

Jaj, hát igy. Hát ez más. Azonban mondom, hogy a szó ne egyezzen,
ellenvetésül:

– Mögyünk… dehogy mögyünk. Köllenek is már az ilyen penészös vén
csontok. Minek lönnénk mink már jók, talán kránfutternek.

A suba most lassan megmozdul. A hó, ami a vállára esett, lassan lehull
róla. Két kar nyulik ki alóla. Az egyik kiveszi a magyar fejéből a pipát
és eltartja maga elől. A másik kar széles, legyintő mozdulatot csinál a
kocsi balkereke felé. Le van ezzel intve tökéletesen ez az egész mostani
világ.

– Nono – mondja megint az ember –, hát nem látja, hogy ezök a fiatalok
mán tizenhat hónap úta viszkolódnak, aztán nem birnak röndöt csinálni?
Hát csak be köll nekünk is öltözni, hogy segitsünk röndöt csinálni.

No, hát ez más. Igy már érthető a beszéd, amely a szőrös bőrök közül
elődúródik. Ha már ugy áll a világ, hogy ez a sok fiatal nem tud röndöt
csinálni, hát akkor csak bele kell öltözködni az angyalbőrbe. Miért ne,
mikor a koma is mondja a subából. A komák, a vén csatárok, a szentséges
hős és borzasztó módon penészes agg csontok – ha csak valami
tulfájdalmas szaggatások nincsenek bennük – mind csak ugy gondolkoznak,
hogy be kell öltözködni megint, a fiatalok segitésére, mert az öregek
nélkül „nem mén szálába a dolog“. Csak éppen hogy a balszemével
kacsintson egyet ezekre a rettentő vén szentségekre az öreg ur, azután
mindjárt meglódul minden, fiatalok segitségére, ország használatára, rég
letett fegyvereknek ujból való viseletére.

– Hát akkor mögyünk, komám?

– Nono, – mondja a szó a kocsiról a subából. – Mögyünk. Majd tanálkozunk
a fölőtözködésnél.

Hát jól van. Csak a balszemével egyet kacsintson az öreg ur…




A kraszniki csata.

Pihenőre itthon levő öreg katonák beszélgetnek egy-egy üveg sör mellett.
A pihenő abban áll, hogy egy kicsit hazajöttek a harctérről s most
foglyokat őriznek. Ahhoz képest, ami ott van, pihenőszámba megy az
ilyesmi is. Vén trénkatonák meg azért vannak itthon, hogy kocsikat,
szekereket szedjenek rendbe, fessenek, mázoljanak, javitgassanak,
ezeknek meg ez a pihenő. Azután vannak egészen fiatalok is itthon, akik
még csak majd ezután mennek el háborus világot látni, öreg altisztek
jöttek haza a tanitásukra, mint már ez a háboruban szokás. Estefelé
aztán munka után, a sokféle katona összekeveredik a kisvendéglő asztalai
körül, pohár bort inni, falubelivel találkozni. Hirt hallani attól, aki
szabadságról jött, üzenetet küldeni azzal, aki szabadságra megy és
megosztani egymással a hazulról jött elemózsiát, mint háboruban szokás.

Azután, ahol ennyi katona együtt van, ott hamarosan felüti fejét az
üzlet, mert a háboruban ez is szokás. Felkeresi a sok embert a kinálat a
bakancsfüzőzsinórtól kezdve a nyolcadcédulás osztálysorsjátékig. Háborus
verseket kinálnak, sapka mellé való diszitéseket, nyakbavaló pénzt,
noteszt és levelezőlapot, szép képeset. A másik üzletes fotografust
ajánl, a harmadik a fotografus mellé olyan mestert, aki a fényképet
hihetetlen olcsón üveg alá rámázza, de hátulról még be is ragasztja,
hogy nem megy bele a por.

– No az okos dolog – véli egy katona – ha a por legalább a fényképünkbe
nem mén bele. Mert mibelénk ugyis mönt elég tavaly nyáron a Szerbiába.

Ilyen tréfás megjegyzések hallhatók. A pucpomádét kinevetik, hogy hát
még mit nem, majd még a gombot is pucoljuk. Régi világbeli katonaság
volt az, amikor még a gombot is olyan fényesre pucolták, hogy a
légymadár is lecsuszott róla. Az osztálysorsjátékost biztatják, hogy
bizonyosan vesznek tőle, de majd csak akkor hozza elő a cédulát, ha már
nyert.

– Hát csak nem vagyok bolond, akkor eladni – mondja a mozgó kereskedő –
amikor már nyert.

– Hát mink mög – mondják a katonák – nem vagyunk bolondok addig
mögvönni, amig még nem nyert.

Igy évődnek. Egy ember azt kérdezi, hogy a fényképen rajta lesz-e a
füléből az a darab is, ami valahol a Balkánon „levickolódott róla.“ A
fotografusi ügynök igéri, hogy akár kétakkorát is csinálnak hozzá. Akkor
jön egy kalapos kisasszony, szép háborus képeket árul. Nagyon szép
képek, tanácsos mindenkinek venni belőlük egyet emlékül, hogy otthon is
legyen és nagyon szépen, olcsón rámázzák a Karika-utcában.

A kisasszony nagy táblához viszi a képeket, az egyik kezével a vállára
támasztja a táblát, a másik kezével pergeti a képeket. Huszonöt-harminc
év előtt félosztrák-félolasz mosolygós, nagyszakállu krajnaiak hordozták
igy az olajnyomásu képeket, azután az elmult és megint feltámadt a
szokása, mert a háboru mindent feltámaszt, csak az elesetteket nem birja
feltámasztani.

Mondja a kisasszony az öreg vendéglősnek:

– Itt egy szép Ferenc József és egy szép Vilmos, vegye meg, bácsi, ez
nagyon izléses most a vendéglőkben.

A bácsi mutat a falra.

– Ott vannak már régön. A király már nagyon régön, a Vilmos mög mindjárt
azóta, hogy a háboru kiütött… Ugyan mán az is régön volt…

Mondják fejbólintva az öreg katonák:

– Bizon régön kezdtük mög a táncot. Némely részünk már el is felejti,
hogy civil volt valaha.

A kalapos kisasszony szokva van már a beszédekhez, csak pergeti tovább a
képeket. Ez a Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szendrő várának
diadalmas védelme… ez a kraszniki csata…

Egy őrmester beleszól:

– Nézzük.

– Tessék – nyujtja át a kisasszony – ez a valóságos kraszniki csata.

A katona kissé eltartva magától a képet, nézi.

– Hát – mondja – hát… tudom is én. Ilyenforma volt. De mindön csata
ilyenforma. Nézze már maga is, Mihály.

Nyujtja a képet egy öreg közkatonának. Az is nézi, nézi. Billent
féloldalt a fejével.

– Ilyenforma is löhetött. Ki ért rá akkor széjjelnézni? Csata: csata.

A kisasszony kérdezi:

– A vitéz ur ott volt?

– Hát – mondja az ember.

– Akkor – folytatja a kisasszony – ez nagyon szép kép a családi
szobában, örök emlékül. Ezt tessék megvenni, igen ajánlom. Szép kép és
müvészi kivitelben, kérem.

Az öreg katona visszaadja a képet, mondván:

– Nem vöszöm én, kéröm. Elég volt azokat egyször látni, nemhogy még a
szoba falára is fölakgassam.

Azután elmosolyodva teszi hozzá:

– Hanem tudja, ha majd azt a képet áruli, amelyikön a kirájok mög a
császárok mind szerbuszolnak egymással… aztat a képet majd mögvöszöm.

– Akkor – mondja elszomorodva a kisasszony – sokáig kell nekem várni
arra, amig én magával üzletet csinálok.

A katonák az asztalra könyökölve, szótalanul nézik az asztalt.

Azután egy ember már nem állhatja meg, de elsóhajtja a mondást:

– Csak félóra hosszáig löhetnék én guta…




Esti ima.

Erre mifelénk nincsenek afféle nagy fogolytáborok, mint Ostffyasszonyfán
s más egyebütt, csak ugy magánházaknál vannak elszállásolva a foglyok a
külvárosokban, némely helyen tiz, a másik helyen harminc, vagy ötven,
aszerint, amennyi hely van egy-egy háznál. Onnan járnak azután dologra,
kiki olyan dologra, amihez ért. Öreg népfelkelő katonák őrzik őket. Ez
elég jó beosztásnak látszik. Az is jó, hogy bizonyos munkákhoz van
munkaerő, a foglyoknak is jó, hogy nem tépelődnek egész nap a
fogságukban a sorsuk felett, hanem amellett még pénzt is keresnek és a
pénzből telik egy kis dohányra, egy-egy üvegecske sörre, amit az
asszonyok a kvártélyra visznek nekik.

A mi foglyaink is vannak ilyen elhelyezési rendben Szibériában. Irta már
haza magyar fogoly katona onnan, hogy a gazdájának két ünneplő ruhája
van és az egyiket őrá adja, amikor vasárnap templom után egy kis
elbeszélgetés szempontjából együtt a kocsmába mennek.

S beszélhet bárki bármit, az orosz földmüvelő és a magyar földmüvelő
megérti egymást. Ezek az oroszok a tevés-vevésükben kissé lassubbak
ugyan, mint a magyar, de jó emberek, becsületesek és istenfélők.

Mostanában nagy melegek járnak erre lefelé. Tegnap a hőmérőt bevittem a
napról, mert attól tartottam, hogy szétrobbantja az üvegjét a kéneső,
mert már negyvenkilenc fokon állott Celsius ur számitása szerint. Ilyen
meleg napokon, ha kisded kvártélyára a dologból hazatér az orosz, mind
leveti a kabátját, ilyenkor lehet látni, hogy egyiküknek a nyaka sincsen
anélkül, hogy ne volna ráakasztva madzagon egy szent György, vagy egy
Krisztus, vagy a csensztohovói fekete Mária, aki a mi alsóvárosi
templomi nevezetes fekete Máriánkkal azonos.

Más a kozák, meg a szibirják név alatt emlitett mindenféle ázsiai félvad
népség, ezeket az európai orosz paraszt nem tartja magával egyenlőknek.

– Rablók azok – mondja felőlük megvetőleg –, nem katonák. Nem igazi
oroszok…

Közébük van azonban csapva egy-egy csapat olasz is. Ezekkel nincsenek
sehogy sem. A szerbeket sem tulságosan kedvelik, de az olaszokkal meg
éppen nincsenek kibékülve. A déli heves temperamentum sehogy sem fér
össze az ő nyugodtságukkal. Az olasz lármás, verekedő, ideges, ha
kártyát keríthet, kártyázik.

Ez a kártyázás olyan rabszokás. Nálunk is van a muzeumban őrzés alatt
olyan rabkártya-pakli, amit a Ráday-korszakban az egész Alföldről
összeszedett betyárok a tulajdon kicsorgatott vérükkel festettek
kártyává. Hogy melyik a zöld tizes, melyik a piros disznó és melyik a
makk csikó. Vagyis hogy a makk király, de a király neve abban az időben
még olyan tiszteletben részesült, hogy a kártyában nem emlegették.

Az olasz hát kártyázik, ha van mivel. Ha nincsen, akkor krajcárt gurigál
deszkáról. Vagy falhozverőcskét játszik. Ha egyikhez sincsen alkalom,
akkor az ismeretes nápolyi ujjfelmutatással próbálkozik. Aki azután
nyer, az nevet, aki veszit, az mondhatatlanul mérges. Ugrál, kiabál,
hadonáz, toporzékol, lekapja a sapkáját a fejéről, beleköp, a sapkát
ledobja a földre s összetapossa. Közben hangzik a korpo di Bakkó, a
maledetta, a szanta Mária meg mi egyéb, – az oroszok mindezt, mint
előttük érthetetlen dolgot, csendesen nézik.

Esti hét órakor katonai őrségeinken tisztelgést kiált az őr. Az őrség
fegyverbe lép. A trombitás kürtszavaink egyik legszebbikét fujja:… és az
Ur angyala üdvözlé Máriát… Az őrségkáplár fejvetést és szijszalajtást
vezényel a Mária nő tiszteletére küldött angyal felé.

Az olasz veszekszik tovább, az orosz is hallgat. Nem ismerik ezt a
jelzést. Semmi közük hozzá.

Mikor az esti kilenc óra elkövetkezik, az őrség embere a különböző
kaszárnyákban ujból fegyverbe hivja a népeket. Az őrség fegyverbe áll. A
dudás a szájához teszi a kürtjét. Száll a réztrombitából az érchang, a
takarodó: hátra, csak csendesen hátra…

Az orosz koponyákról nagy hirtelenséggel lekerülnek a sapkák… Keresztet
vetnek magukra az emberek. Egy orosz el kezdi mondani a bus egyházi
éneket. A többiek belevágnak. Három hangon énekelnek. Ötven ember
énekel. Hangjuk végigmegy az utcasoron s ahány házban van orosz, ott a
sipka levevődik, a kereszt feltevődik, még ezek a semmirevaló olaszok is
elhallgatnak az örökös lármájukkal, az öreg népfelkelő őrkatona pedig, a
balkezére vetvén a puskát, a sapkáját leveszi a fejéről a felettünk élő
és egyedül hatalmas úr tiszteletére, mondván:

– Miatyánk, Isten, a hadban levő fiaimat áldó kezeddel óvd!




Alku a szülével.

A városi ember, ha be akar valamit hozni a muzeumba, leginkább a
vasárnap délelőttjét választja ki erre a célra. Ha egész héten nem is
volt a belső városban (a palánki részen, mint mondják az öregek),
vasárnap csak bemegy, hogy a piacon találkozzon az alsóvárosi sógorral,
továbbá, hogy megnézze a vizet. Kimegy a partra, megnézi a Tiszát és
látván, hogy most is ott van, ahol ezeknek előtte, megnyugszik benne. S
ha már ott van a parton, bemegy a muzeumba is s amit be akar adni,
magával viszi.

A tanyai embernek pedig erre a célra a hetivásáros nap az alkalmas, mert
vasárnap nem szokás bejárni, az országos vásárt kivéve, akkor meg egyéb
dolguk is van, mint a muzeumban időzni. A szüle tehát, aki most ime
szombaton déltájban benyitja az ajtót, feltétlenül tanyai. Kendő van a
kezében, a kendő sarkán csomó: bizonyosan hoz valamit. Valami régiséget,
amit a földben leltek, amiről az ásó vagy az eke vasa leforditotta a
homokot, mást nem igen lehet behozni a külső világból.

– Adjon az Isten jó napot – mondja a szüle.

– Adjon Isten. Üljön le szülém.

– Köszönöm a szivességit – huzódozik – nem vagyok arra méltó.

– Már miért ne?

– Nono… Csak ugy. Aztán ültem is a kocsin öleget. Mert mink arra a
Madarász-tó felé vagyunk. Talán maga tudja is azt, hogy az merre van.

– Hát. Ahol a Géczy tanitó szokott tanitani a fás-iskolában.

– Az az – hagyja rá a szüle s most már több bizodalommal van, mert
hiszen látható, hogy ilyenformán ismerősök vagyunk. – Kérdezze már, hogy
mért gyüttem?

– Majd megmondja.

Ez a szokásos előljáró beszéd. Utána a szüle kibontja a kendő egyik
csücskét. Pénz van benne, ezüstpénz, régi.

– Nézze már mög, hogy mi ez? Maga bizonyosan jobban tudja.

– Ez régi pénz, szülém. Egy régi királynak volt a pénze.

– Nono – hagyja rá a szüle. – Mindig ezek szokták veretni.

A szüle most már leül, de előbb gyanus tekintetet vet a székre, melyet a
bentvaló cifra beszéd fotelnek, a kintvaló egyszerü beszéd
párnás-széknek mond.

– Arra volnék én most már kiváncsi – mondja –, hogy ér-e ez a pénz
valamit?

– Biz ez nem sokat ér. Két hatost legfeljebb.

A szüle gyanuskodva néz. Hogy ilyesmi. Két hatos. Nem lehet az. Mondja
is megsértődve:

– Két hatost? Husz krajcárt? Ugyan, már hova gondol? Hiszen errül a
pénzrül azt mondta a tanitó ur, hogy a háromszázötven esztendőn fölül
van, tudja-e maga aztat? Háromszázötven esztendő. Nem is annyi, hanem
még fölül rajta. Hiszen akkor talán még a Krisztus urunk is a földön
járt.

– Jaj szülém, csakhogy nem a régiség határoz itt, hanem a ritkaság.

Ezt ugyszólván mindig el kell mondani, de sohasem akar belemenni a
fejekbe. Gyanut fognak és kételkednek. Ugy érzik, hogy az ilyen alkunál
ők vannak alul és az urféle, hej az urféle (hogy bujna bele az ördög…).

– De hát ez csakugyan ugy van, szülém, ahogy mondom. Próbálja meg a
piacon felkinálni az ezüstmüvesnek, az talán majd ad érte valamit, mert
ez ráteszi az ezüst óraláncra fityegőnek.

A szülének homlokába szalad a vér. A szüle haragszik.

– Hát nem próbálom én. Hát hiszen nem akarom én ezt pénzért eladni.

– Hát akkor miért kérdezi, hogy mennyit ér?

Azt mondja a szüle:

– Mert én eztet magának akarom nyujtani. Aztán csak nem nyujtok
kéthatosárát.

Ez más beszéd. Ez az ugynevezett „nyujtani köll“ elmélet. Azt
tartalmazza, hogy ha az urfélétől valami szivességet, szolgálatot, vagy
akármiféle tevés-vevést várunk, akkor „nyujtani köll“ érte valamit. Azon
az alapon, hogy a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mi lehet
azonban most már az a szolgálat, amiért a régi pénzt nyujtani akarja
szülénk. Másként, kell tehát itt forogni a beszéddel.

– Hát akkor mi volna a kivánsága, szülém?

A szüle bontja a kendő másik csücskét. Összevissza hajtogatott vékony
zöldesforma papiros bontakozik ki belőle. Féltékeny szeretettel fogja a
kezébe, mondván:

– Ez madárlevél… Ugy hallottam, tudja-e, hogy itt bent maguk ebbe a
házba a magyar katonák levelit eltöszik.

– El hát.

– Hát azért hoztam be. Ezt az unokám küldte a Zemislibül, mikor
körülsáncolták üket az oroszok. Ez madárlevél. Ezt egy nagy gépmadár
hozta. Tögyék el eztet is a többi közé. Hogy mögmaradjon mindig, hogy az
én onokám még akkor se felejtközött el az öreganyjárul. Eltöszi-e hát?

– El, bizony, nagyon. A többi közé.

– No – áll föl a párnás-székről a szüle –, akkor itten hagyom. De jól
eltögyék. Hogy ha valamikor keressük, előmutathassák.

– Ugy, ugy, szülém.

Ebbe belenyugszik, bucsuzik, a jobbkezéből a balkezébe tévén a kendőt,
hogy kezet foghasson.

– No, az Isten áldja mög.

– Az Isten áldja, szülém. Hát ezt a régi pénzt nem viszi magával?

A szüle az ajtó felé való haladtában félformán visszafordul.

– Csak maradjon – mondja – szivességiért…

Hát igen. Mert mégis csak úgy áll a világ, hogy „nyujtani köll“. A szüle
elment, itthagyta Lipót XV. krajcárosát és azt a szép uj magyar paraszti
szót: madárlevél.




A föld és a bevonulás.

Mult héten megint sok ember vonult be fegyver alá, katonának. A negyven,
negyvenegy, negyvenkettedik esztendőkből, de volt köztük a
negyvenharmadikból való is. Nagy csomó ember volt, a városból, a
tanyákról, meg a vidékről, mert a vidékből katonailag jó nagy darab
tartozik ide.

Ezek az öreg regruták sokkal csendesebbek voltak, mint az előző társaik.
Komolyan és kötelességtudóan haladtak befelé, de hijával voltak annak a
vidámságnak, amit a többi bevonulónál mindig meg lehetett látni. Régi
mondás, hogy a kaszárnya fala megint fiatal és vidám legényt csinál az
emberből. Így volt ez a békeidőben is, amikor már mint családapák
haladtunk be a kaszárnyakapun az utolsó fegyvergyakorlatra, hogy a
kapunál elveszett a polgári élet rangkülönbsége az öreg komák között, a
katonai élet rangkülönbsége pedig nem lévén felvarrva a bluznyakakra,
olyan bolondosak voltunk, mint a helyét nem találó játékos gyerek. A
„vendég“ egymás nyakába ugrált, birkózott, meg-megcsapta egymást, szóval
forgott, mint a kergebirka. Azután így átragadt és folytatódott a
háborus berukkolásokban, – de most valami különös csend volt ezeknél a
népeknél tapasztalható.

Nem volt ezek közt – már csak azokról beszélhetek, akiket láttam –
egyetlen sem, aki felöntött volna a garatra, vagy csak hogy az a
vidámság látszott volna valamelyiken is, amit a mértékletes életü tanyai
embernél már egy-két pohár bor is megcsinál.

Az igaz, hogy ezek a mostani bevonulók sohasem voltak katonák. Az pedig,
bárki bármit beszéljen, nem lehet kellemes dolog, az élet
negyvenkettedik évében esni bele olyan életbe, amilyent eddig sohasem
próbált az illető. Mert a katonáskodás olyan, mint az uszás vagy a
korcsolyázás; hogyha azt valaki fiatal korában három esztendőn át jól
megtanulta, soha az életben többé el nem felejti. Pár nap kell csak s
ujból belejön, ujból a régi katona. Mikor az utolsó fegyvergyakorlatot,
egy tavaszi rukkolást, csináltuk, az első tizenhárom napra csupa
póttartalékost kaptam a kezem alá; azokkal volt dolog elég. Ahogy ezek
elmentek, a másik tizenhárom napra kaptam olyan kilencven embert, hogy
hetvenkettő volt közöttük az altiszt meg az őrvezető. Ezekkel meg már
másnap délelőtt sem volt semmi különösebb dolog, mert minden úgy ment,
mint a drótonrángatás.

Szóval nagy különbség az, valamiben „benne lenni“ meg valamit kezdeni
tanulni abban a korban, amikor némelyik embernek a fia is apa. Arra
vetettem tehát, hogy ezeknek a most bevonulóknak ez a nagy csendessége,
szinte mondani lehet: fásultsága onnan van, hogy nem próbálták fiatal
korukban a fegyvert és most ennek az idegensége, szokatlansága nyomja a
lelküket.

Azonban nem. Dékány János, efelől megkérdeztetvén, úgy halványan
elmosolyodik, nagy tenyerével legyint s azt mondja:

– Dehogy. Ha más mögy, mink is möhetünk. Ha a fiuk behaladhattak, mink
is behaladhatunk. Más itten a baj.

– Ugyan mi hát?

– Ne is kérdözze. Ez is olyan, mint a háboru, hogy jobb felülle nem is
beszélni.

– Nono… de hát mégis?

– Hát az a baj – tör ki Dékány –, hogy üresen hagytuk a fődet.

Az üresen hagyott föld nem föld. Az semmi. Az a föld valami, amiben van
valami. Amibe valami bele van vetve. Amiből majd terem a föld. De most
üresen hagyták. Hát hogy történt ez? A tanyaiak magyarázni kezdik.

– Nem lött volna ebbül a behivásból sömmi baj se, ha a vetéshöz
hozzávaló lött volna az idő. De nézze csak. Tudtuk, hogy mönni köll, hát
majd előbb mögszántunk, vetünk, hogy ne maradjon üresen a főd. De hát
itt az eső. Kéthetes eső, háromhetes eső, nem löhet vetni. A főd mög van
szántva, a buza ott áll készen csávázva a tanyában, aztán nem löhetött
vetni. Úgy rukkoltunk be, hogy fődjeinket otthagytuk üresen.

– Hát majd lössz talán még jobb idő is.

Hatan is beleszólnak:

– Mögötte a fene. Hiszen mán vasalni köllene.

A vasalás a vasboronával való behuzatás lenne, később vetni, azután
vasalni. De hát hogy vasalj, mikor még nem is vetettél?

– Azután – folytatja Dékány – ki veti el. A vetőgép elakad abban a
sárban. Azután mög, ha az asszony mög az apró gyerökök szétszórják is
bele valahogy azt a magot, az is hiába, mert a tavaszra az a hóba bujik
ki. Ki vasal mostan?

Hát az az elszomorodás oka. A behivás ideje meg az időjárás nem
találkoztak össze. Üres a föld. Dékány, hogy mégis szóljon valamit
vigasztalásul a többinek, mondja:

– A tavaszra talán majd paprikát palántáznak bele az asszonyok.




Tűz az iskolában.

Csendes az őszi mező, mert azon is megérzik, hogy háboru van. Amugy sem
sok nép szokott ugyan ilyenkor járni a tanyák közt, de most még
kevesebben vannak. Mikor megjött az első hire, hogy háboruba keveredett
a király, hirtelen végigszaladt a határ szétszórt házai között:

– Aki katonának érzi magát, tarisznyázzon, aztán haladjon befelé,
jelentközni.

Megindultak igy, táborosan. Sokan elmentek, mert sok köztük a katona.
Csak az egészen fiatalok s az öregek maradtak itthon. Az öregek, akik
már régen kiszolgálták az idejüket s a fiatalok, akikre majd csak ezután
kerül a sor. A többi, aki alkalmas volt, mind elment s a lovak is,
amelyek alkalmasok voltak, szintén elmentek. Ha a gazda megy, menjen a
ló is, mert a háboru egészen olyan, mint a gazdálkodás, hogy ló nélkül
nem tökéletes. Igy aztán kevés a mozgás a mezőkön. Akinek egy lova
maradt, az kikeresi azt a másik tanyát, ahol szintén maradt egy ló,
azután a kettőt összefogják, ugy szántanak, Hol itt, hol ott, ahogy már
ez a lovak erejéből futja.

Néptelen hát a mező, alig mozog rajta valaki. Az iskolásgyerekek sem
haladnak az utakon erre-arra, az egyik csapat haladván az iskolába, a
másik meg onnan haza, mert hiába volna az iskolába való menés. A
tudományok tanyai hajléka csöndes most, nem zsivajognak benne a
gyerekek, mert a tanító is elment katonának.

Csak egy kis pásztorlány legeltet a semjéken. Nem nagy falkája van: négy
malac meg egy kecske, de elég annyi is egy apró kislánynak, mert a malac
mindig azon van, hogy a tilosba menjen, ez már a malactermészethez
hozzátartozik. Most éppen a csendes óra van rajtuk, nem vágtatnak neki a
szomszéd szőlőnek, bár hiszen ami termés az idén van rajta, azért nem is
igen érdemes. A pásztor hát ráér nézelődni. Mint mondják ilyenkor:
kinézi magát a világból. Előbb ezt a részit nézi a tájnak, azután amazt:
mit találhat rajtuk néznivalót, mikor minden nap ugyanazt látja? No,
mindig akad valami. Ime, most amarra egynéhány füstfelhő mutatkozik, de
nem olyan, mint az a füst szokott lenni, amely olykor a tanyák
kéményéből előjön és azután a rétre lecsap. Se nem olyan, mint a
pásztorgyerekeké, akik abban sütik meg a talált bibictojást, előbb
sárral körülburkolván, mint ahogy legelejében azt az ősember is tehette.
Ez egészen más füst. Egyszerre csak magasra csap, a lány most hosszút,
éleset sivít:

– Tüz van! Ég az iskola!

Az ilyen sikoltó kiáltás messze szétszalad a hangtalan tájon, ha nincsen
szél és nem zúgatja a fákat. Máskor azt meghallják a mezőn dolgozók, a
szőlőkben szorgalmatoskodók és látszólagos zürzavar támad. Emberek
futnak vasvillákkal és lajtorjákkal. A lovakat kergetik be a
tanyaszélről, vagy kifogják az eke elől, nyargalnak velük haza, a kocsi
elébe. Hordókat vetnek a kocsira, ahány kutágas van a tanyaudvarokban,
az mind kalimpálni kezd, huzzák a vizet a hordókba, azután vágtatnak a
kocsik a vizzel a tüz felé – most ennek semmi látszatja sincsen, az öreg
Kereseti Mihály tol az uton egy talicskán valami zsákot a tanya felé, de
az sem áll meg vele, előbb betolja a talicskát a tanyába, csak azután
lohol a vasvillával.

De azért mégis csak gyülnek egybe egynéhányan a veszedelemnél. Hát nem
az iskola ég, hanem az udvaron a kamra. De már belekapott a láng az
iskola tetejébe is. Hát a kamrán már nem lehet segíteni, mert szalma van
benne, de az iskola tetejére fölmásznak a vasvillások és ledúrják a
lángot. Mert lehet néha tüzet oltani viz nélkül is, csak vasvillával.

Azután keresik, hogy hol a tanítóné. A lakásban csak a tanító anyját
találják, egy beteg asszonyt, meg egy hároméves kis fiut, az unokáját. A
tanítóné elment valahová a szomszédba, hogy olyan kocsit keressen, aki
bevinné a városba, mert dolga volna odabent, az ura fizetését kellene
fölvenni. De most jó messze elmehet, amig talál egyet.

A tüzet eloltották. Már mehetnének is széjjel. De a tüzzel is ugy vannak
az emberek, mint a betegséggel. A betegségről mindjárt az a szó: ugyan
mitül kaphatta? A tüzről: ugyan honnan támadt, ott a kamrás házban, a
szalma között. Pipás ember nem is lakik a tanyában, a tüzhely meg oda
távol van.

A tanitó fia, a hároméves Sanyi gyerek, nagyon élénk lurkó. Ott
szaladgál köztük. Galambos Péter odaszól neki:

– Van-e még gyufád, Sanyi.

– Van hát! – mondja büszkén a fiu s elő is huz a zsebéből vagy három
szálat.

– Ahán! – mondják az emberek összetekintve – hát itt a gyujtogató.

Ugy, ugy. Nem is lehet másként. Nem is lehet ebben a mostani világban
olyan rossz szándéku ember, aki készakarattal gyujtogatna. Azután miért
éppen az iskola kamráját? Hanem a kisgyerek kezébe került a gyufa,
azután játszott vele. Húzza az a lelkét, hogy egy kis darab fából tüzet
lehet csinálni. Végigrántotta a falon, gyönyörködött benne, mikor a kis
szilánk hegyén a tűz lobogva megjelent, azután pedig mikor a láng a
körmére égett, eldobta a gyufát a szalmába.

Éppen érkezik a tanítóné, megrémülve hallja az esetet. Nagyanyó védi az
unokáját: nem, az nem lehet, nem a Sanyi a hibás, hiszen egy percig sem
volt kint mellőle a szobából. De van a háznál egy tanyai gyerek, még
iskolás volna, de hogy iskola most nincsen, odaadták egy kicsit
segiteni. A gyerek azt mondja:

– De bizony csak ott volt a kamra körül a Sanyi. Neköm még mondta is,
hogy mönjek oda, nézzem, mit csinál a szalma? Én is akkor kezdtem
kiabálni…

Ez már igy van, nem is lehet mit tagadni rajta. És még csak most jön a
baj. Az iskola nem valami közvagyon, hanem csak ugy van kiárendálva egy
tanyai embertől, esztendős bérre. Kissé odább lakik, csak másnap ver el
a szó a tűzről odáig. Akkor előjön, nézi a leégett kamrát és hümmög:

– Hát most ki fizeti mög neköm ezt a kárt? – kérdezi.

Ki fizeti? A biztositó-társaság megfizetné, ha a tanya egyáltalán
biztositva volna. De hát nem biztositották. Ki gondol ilyesmire? Kazlat,
istállót, de tanyát is fölgyujthat valami rossz ember bosszuból, de
iskolát még sohasem gyujtott föl senki. Igy aztán a gazda nem is
biztositott, mondván, hogy minek? Most meg ime itt a baj, meg a kár. Ha
nem épitteti föl azt, ami leégett, nem kapja meg az árendát. Épittetni
meg kivel épittessen? Ki volna munkás, aki épit s hol vannak a lovak,
amik messziről az anyagot hozzák?

Hát a gazda csak nem tesz mást ilyenkor, minthogy pörre megy. Valakinek
ezt a kárt csak meg kell fizetni. Aki a tüzet okozta, az fizessen.

– Aki csinálta, vállalja! – mondja mérgesen. – Pörölök.

Nem lehet tagadni, neki is van valamennyi igaza. A szegény pusztaszéli
tanitóné asszony pedig remegve huzhatja keblére a Sanyi gyermekét: mi
lesz most már mivelünk, elhagyatottakkal? Mit hoz ránk az a pör? Miből
fizessünk? Honnan?

Tanyai szomszédok állják körül, de azok se tudnak neki vigasztalást
mondani.

– Hej, csak azt a gyufát, azt a gyufát! Hogy minek eresztötte már a
gyerököt a közelibe. Szekrény vállán köll a gyufát tartani vagy a
mestörgerendán, hogy a gyerök hozzá ne férhessön. Nem az asztalon.

– Hát – sirja az asszony – nem gondoltam én erre. Az uram odavan
katonának, a sorsunkat forgattam az eszemben… nem vigyáztam, nem tudtam
vigyázni…

A pör megindul. A vádlottak az öreganya meg a tanitóné, hogy az ő
gondatlanságuk nyomán keletkezett a tűz. Mert nem ügyeltek az apró
gyerekre. Különös pör az ilyen. Öreganyó beteges, gyenge, nem lehet a
városba a törvény elé behivatni. Amugy is vizsgálatot kell tartani a
hely szinén. A törvény emberei kimennek oda, a biró, a jegyző, a
panaszos, a védő, a vádló: egész nagy társaság indul meg annak a nyomán,
hogy a Sanyi gyerek hozzájutott a gyufához. Mindig szokatlan a formája
az ilyen biráskodásnak, vagy talán addig lesz szokatlan, amig meg nem
szokták, hogy az igazságszolgáltatás a helyszinére „kiszáll.“

Csend van most is a tájon, amikor a vasutról leszállva, az itélkezők
haladnak kifelé. Már a lombokat leszedte az utszéli fákról az idő,
itt-ott libeg még rajtuk reszketve egy sárga levél. Kutyák, melyeknek
már megnőtt a téli bundájuk, kisérik ugatva a kocsikat a gazda földjének
a határáig, ott átadják a hivatalt a következő kutyáknak. Máskülönben
néptelenség van. Mint az iskolában, ahova érnek. Az iskolaszobában
fehérnemü szárad: a tanitó most a muszkákat tanitja arra a különös
tudományra, hogy mint kell beadni a kulcsot.

Egy-két odahivott ember ácsorog az udvarban, elfogódva köszönnek, nem
tudják, hogy mi lesz, mert ilyent még nem láttak. Hogy vajjon a háboru
csinálja-e ezt is?

– Nem löhet tudni – mondja Jámborka Mihály. – Ezöknek előtte ez nem
volt.

Az iskolaszoba nem is volt még ilyen tárgyalóterem világéletében, az
bizonyos. A tanitóné, a nagyanyó szorongva várják benne, hogy mi
történik. A Sanyi gyerek pedig most is csak ott futkározik lábatlankodva
az emberek között.

Amugy az iskola nagyon alkalmas erre a foglalkozásra, mert egészen
olyan, mint egy tárgyalóterem, ott a katedra elnöki széknek, ott a padok
a tanuknak és mindenkinek, aki csak soros az ügyben, még őfelsége
arcképe is ott van a falon.

Nem hosszu a tárgyalás. Előadják az esetet, a kis pásztorlánytól kezdve,
aki legelsőbb a tüzet kiáltotta. Azután ugy végig a többin. A
pásztorlánynál egy kis tudakozódás van. Kérdéseket ad föl neki a biró, a
válaszból itéli azután meg, hogy helyin van-e a gyerek esze.

– Hát te, kis lányom, mit szoktál őrizni?

– Én? – kérdi a kislány. – Nem ögyebet, mint négy malacot, mög egy
kecskét.

– Aztán jól őrzöd?

– Elég jól. Nincsen ellenöm panasz.

– Aztán nehéz az őrzés?

A lányka komolyan gondolkozva feleli:

– A malacot őrizni nem könnyü. Sokat köll futkosni utána. Mert mindjárt
beleszalad a tilosba.

– Melyiket szereted jobban, a malacot, vagy a kecskét?

Semmi zavarodás nincsen a gyereken, még meg is mosolyogja a kérdést:

– Hát a kecskét! – mondja – mert azt mög is löhet fejni.

Ami hiszen természetes is. Kis gunyájában, őszi hüvösökön, állati
melegért a szelid, jó kecskemama mellé bujik a pásztorlány. Meleg is,
szélfogó is, tejadó is: ilyen a kecskeállat.

A kislány, mintha csak az iskolában volna, boldogan ül be a padba, mint
aki jól megfelelt a vizsgáltatáson.

Most az öreg Kereseti Mihály jön a sorra. Nem sok baj van vele.
Hallotta, hogy a lány tüzet hujántott, el is ment azután a vasvillával
oltani.

– Azonban kend, Mihály bácsi – mondja – előbb hazatolta a talicskát,
csak azután jött ide segiteni.

– Hát az ugy van – hagyja helyben Mihály bácsi. – Két zsák krumpli volt
a talicskán, azt én bizon előbb hazatoltam egészen be a kamrába. Mert –
mondja védekezésül – nem olyan világ van most, hogy két zsák élelmet
csak ugy az ut szélin hagyjunk.

Többen szótlanul intenek a fejükkel. Csakugyan, nem olyan világ van.
Testi vér mindenki, aki segitségre szorul, menjen is mindenki
segitségre, aki teheti, de hát előbb a maga dolgát intézze el.

No igy megy a tárgyalás. Következne az az udvaros-forma fiu, aki arra
volna tanu, hogy a Sanyi gyerek csakugyan ott téb-tábolt a gyufával a
kamra körül, már pedig nagyanyó azt mondja, hogy őtőle a gyerek nem ment
ki a szobából. Sorra következne, de a nyitott ajtón át a kutya jön be s
látván a sok idegen városit a főhelyeken, mérges ugatással támad a
biróságra. Kutyai ésszel nem is lehet azt fölérni, hogy miért ültek az ő
gazdája helyére ezek a népek. Burkus sok szemrehányást kaffant oda az
uraknak. Ki hívott ide, ki hívott ide? – azt kiabálja.

Csak mikor Burkust kitessékelik, kerülhet sorra a fiu.

– Hát te fiam, cseléd vagy itt?

– Nem, kéröm. Hanem csak idejárok segiteni, mert a tanitó ur is oda van
katonának.

– Láttad a Sanyi gyereket a kamra körül?

– Láttam.

– Akkor?

– Akkor.

Most jön megint a gyerek kipróbálása. Mit tud? Jár-e szava, vagy sem?
Tudja-e, hogy mit beszél?

– Fiam, meg tudnád-e mutatni azon a térképen, hogy melyik azon
Magyarország?

A fiu a térképhez ugrik s végigsimitja a kezével:

– Ez itt mind Magyarország – mondja. – De még az is arra fölfelé, amit
nem érök föl a kezemmel.

A biró folytatja:

– Kis fiam, milyen állatokat termel Magyarország?

A gyerek hallgat.

– No – mondja a biró – hát a ló, a tehén…

– Igön kéröm – feleli a fiu –, de az nem állat, hanem jószág.

– Aztán zsiráf van-e itten?

– Zsiráf itten nincsen, mert az Afrikában van.

– Hát csörgőkigyó van-e?

Azt mondja a fiu:

– Az van. Itt a szomszéd erdőben.

– Láttad?

– Én nem láttam, de a pásztorok mondták.

– Aztán te abból elhiszed, hogy van?

Gondolkozik a gyerek, hogy ugyan mit is feleljen. Utóbb azt mondja:

– Csak azt gondolom én, hogy van. Mert ha nem volna, a tekintetös ur nem
is kérdözné…

S mindezen idő alatt szorongva nézi a tárgyalások folyamát nagyanyó és a
tanitóné. A vádak csakugyan a Sanyi gyerekre sulyosodnak. Hát mi lesz
itt, uram Isten?

A biró azután az iskolaszoba ünnepélyes csöndjében azt az itéletet
hozza, hogy vétkes volt a nagyanyó, mert eleresztette a gyufával maga
mellől a Sanyit. De mert a nagyanyó még soha az életében nem tett
rosszat, most sem akarattal tette, beteges is, hát az itélet
végrehajtását fölfüggeszti.

Kis idő multán a városi népek elvonulnak. A tanyai népek ott maradnak s
megint csak néznek egymásra, a király nevében mondott szavak még a
fülükben csengnek. A tanitóné sirva zokogja:

– Még igy is… még igy is… mennyi pirulni való maradt a nép előtt… Hogy
éppen mi nem tudtunk a gyerekre vigyázni a gyufával…

Az öreg Kereseti Mihály az asszony vállára teszi a kezét:

– Ténsasszony – mondja vigasztalólag – ténsasszony kéröm, nézze csak… Ez
csak olyan kis tűz volt. A tanitó ur nagyobb tűzben van miérettünk
odaföl a Galiciában.




Józsep a haranggal.

Mikor a király meghalt, másnap reggel a vizparton azt mondja egy igen
idős süket hajósember:

– Mondja már kéröm… magának mögvan a füle…

– Mög. Hiszen a magáé is mögvan még mind a kettő. Józsep bácsi.

– Mög, – hagyta rá egykedvüen – de csak hiába lógnak itt a fejemön. Nem
sokat érnek… csak a nagyot hallom mög velük. Azt akarom csak kérdözni,
mert maga bizonyosan jobban hallja, hogy mi az, ami szóll?

A városháza öreg harangja szólt, szokatlan reggeli időben, mély
bugásával siratva az öreg királyt. Szava elszolgál messzire, kihalad a
városból a mezőkre s ha nem rendes időben szól, a mezők emberei a város
felé tekintenek, hogy mit hirdet, gyászt-e vagy örömöt. Akkor azután, ha
fölrepül a városházi torony vasrudjára a lobogó, annak a szinéből a
mezőkön levők is megtudják, ha jó szemük van, hogy örömöt vagy gyászt
beszél-e a harang. Most a fekete lobogó lengett rajta, de az a vizpartra
nem látszik ki, a torony már régen nem látja a vizecskét, mert az
emberek sok téglát hordtak össze s a téglákból igen nagy házakat emeltek
a torony és a vizecske közé, hogy ne láthassák egymást. Mert ilyenek az
emberek s igy a süket Józsep is, nem láthatván innen a partról a lengő
fekete gyászt, nem tudhatta a maga botfülével, hogy mi az, ami szól.

– A városházán huzzák a harangot, Józsep bácsi.

– No. Mindjárt gondoltam én, hogy valami szól. Aztán mért huzzák ilyen
korai üdőbe? Se búcsu nincs most, se körösztjárás, se sömmi – hát kinek
szól?

– A királynak szól, Józsep bácsi. Az öreg királynak. Möghalt az öreg
király.

– Ugy hát? – mondta a süket elszomorodva. – Szögén… Bár hiszem különben
az életbül e… elharapta a szót, nem mondta ki, amit gondolt. Hanem azt
kérdezte:

– Aztán a harang szóll?

– Hát.

– Aztán miuta?

– Van már vagy két fertály óra hossza.

Józsep néz. Kisvártatra megint csak kérdezi:

– Aztán nem repedt mög?

– Nem. Hiszen szól.

Józsep kihuzta az ócska hétköznapló kabát zsebéből a kezét, előbb maga
elé terjesztette a kezefejét, nézte, majd pedig legyintvén vele a föld
felé, oldalt fordult, megindult s csak ugy félvisszaformán mondta:

– Azt hittem, hogy az ilyen esetbe mögreped.

*

Ahogy az öreg süket elhalad s az alakja után összecsapódik a vizről
föllegelt reggeli köd, utána megint csak megnyilik a vizpára fátyola és
lassan, szeliden uszik benne a szép legenda a királyról és harangról.
Hiszen nem először voltak ők együtt, az öreg király és a még öregebb
harang.

… Hideg márciusi éjszaka volt hetvenkilencben, mikor a viz elvette a
várost, miután hogy az utolsó töltés is átszakadt. A viz hatalma előtt
leboruló töltésről a fákra mászó emberek megfagytak a fákon, a többinek
az öreg harang búgva kiáltozta, hogy meneküljetek. Voltak, akik
fölérzettek a süvöltőszelü éjszakában s mentek ki az isten sötét
világába az életért, voltak, kik nem birtak menni s a vizben hagyták az
életüket († in memoriam), az öreg harangnak a szive pedig ezen szomoru
dolgok láttára meghasadt.

A valóságban ugyan nem igy történt ez, mert a harangot néhány napig még
huzta a toronyban a bakter s ezért van nehéz helyzetük a költőknek,
mikor a valóság nem akarja elhinni az ő meséiket. Sőt a bakter azt is
mondta, hogy miután vizben ázik a torony, mikor meglódul a hegyében a
harang, tehát itt baj lesz, ha tovább tart a harangozás. De mert
parancsot kapott arra, hogy tovább is harangozván, ezen szó által
hirdesse a népeknek, hogy nem halt még meg a város egészen, a bakter még
néhány napig a kötelességének szigoruan megfelelt, kijelentvén azonban,
hogy ha a toronnyal együtt ledől, a felelettel nem ő tartozik.

Még hát néhány napig kizúgta a torony a rombadőlt házak fölé, a vizi
mezőkre s a messzi homoki tanyákra, hogy egészen nem vesztünk el még
végképp. A népek ebből értelmet formálván, azt mondták: jól van,
legalább tudjuk magunkat mihöz tartani.

Azután elszótalanodott a harang. Nem beszélhetett, mert levették a
toronyból, lebontották a városházát. Aztán ujraépitették, a tornyába
megint csak fölvonták a harangot, de nem szólt. Nem is szólhatott a
népbeszéd szerint, mert meg volt repedve a szive. Azután hónapok multak,
évek teltek, a harang néma maradt. Mignem valami negyedfél esztendő
mulva a föltámadt várost meglátogatni eljött a király. Efölött való
örömében, – beszéli a népmese – a harang meggyógyult, az elhasadt szive
egybeforradt s mély kondulással szólt ki megint a népekhez a mezőre:
megjött öreg gazdánk, a király. Azóta aztán szólt is a harang mindig,
amikor kellett s most, hogy a király elhalt, a süket Józsep szerint
ismét meg kellett volna repednie.

Az ám, de akkor megint csak másnap egybe kellett volna neki forradnia,
hogy hirdesse a népeknek az uj királyt a nemzetiszinü lobogóval. Lám,
Józsefnek ezt, amikor megharagudott a harangra, hogy miért nem hasadt
el, meg kellett volna mondani. De a jó gondolatok mindig későn érkeznek
és Józsep eltünt a ködben. Érdemes lett volna Józsepet megtekinteni
akkor, amidőn ez a kérdés föladódott volna elébe, hogy ugyan bele van-e
a dolgokba alapodva? Akarta volna-e vajjon megint mondani, hogy hiszen
különben öleget élt már, közben elharapva a szót, amikor az eszibe
jutott volna, hogy hiszen nini, ő maga meg már nyolcvankilenc és még sem
véli, hogy eleget élt volna, mert akármit beszéljünk, még a Józsep
hétköznapló ócska kabátjában is olyan alkalmasforma ez az élet. Miért?
Vannak talán neki valami különös kellemetességei Józsep előtt? Nem lehet
mondani. De mégis, az élet – hát az élet élet, nem lehet ebből eleget
élni, ha egyebet nem is tesz az ember, mint hogy naphosszat nézi a
vizet, amely a két part közt halkan suhanva elfolyik, mindig folyik,
örökké folyik és mindig jön helyette másik – hát honnan jön ez a sok
viz? – ezt a csomót bontsátok ki emberek, ha jó fogatok van hozzá.




Német katonák.

Jönnek-mennek a német katonák a városon keresztül a Balkánra, meg onnan
vissza, ahogy éppen az a sorsukban rendelve van. Hol fiatalok, hol öreg
népfölkelők, szürke ruhában, zöld ruhában, a repülők fekete
bőröltözetben. A törökkel való régi háborukban is mindig hadak utja volt
a város, most is az, a németek, ha egy vagy két napjuk van itten, amiben
időt múlathatnak, ellepik a várost, megnéznek mindent, ami megnézhető és
ha tegnap este jöttek, akkor ma délelőtt már állandó látogatói a
muzeumnak, az egész német karakterből ez domborodik ki elsősorban
bennük. Az első kérdésük: mikor van rendszerint nyitva a muzeum és mely
órákban használható a nyilvános könyvtár? A könyvtárban az Andree-féle
atlaszokat keresik és látszik rajtuk a megelégedés, amikor a német
kartográfiának ezt az értékes termékét több példányban és azonnal kézhez
kapják. Keresett könyv lett hirtelen az Alten-féle Handbuch für Heer und
Flotte, altisztek és egyszerü közkatonák ujból elolvassák benne azt,
amit valószinüleg már amugy is tudnak: fényszórók, gépfegyverek és más
egyéb haditalálmányok elméletét. Ugyan az is igaz, hogy szenvedélyes
sörkedvelőink panasszal vannak aziránt, hogy német barátaink már kora
reggel elisszák előlük a sörházakban a délelőtti, amugy is szükre
szükült sörporciót, de hát alighanem ugy van az, hogy a német sem él
egészen tisztán csak igével.

Egy fiatal monoklis német tiszt beszólt hozzám az irodába némi panasz
irányában. Hát mivel lehetnék a szives szolgálatára, kedves, jó uram?
Nem egyébben, csak abban, hogy ő csak véletlenül itt a vizparton járván,
tudta meg, hogy a muzeumban képtár is van. Ezt – mondta – az ő szerény
nézete szerint hirdetni kellene, ennek minden vendégfogadó halljában
hirdetve kellene lennie, mert ha hirdetik azt, hogy paprika és
paprikáshal kapható, akkor azt is hirdetni kellene, hogy itt képtár is
kapható. – Hogy, mondta, hogy aki kollégáim jönnek, azok is tudhassák.
Hogy azok is hozzájuthassanak ehhez az élvezethez.

Élvezethez. Hány bennszülött van, aki sohasem járt ezekben a
képesszobákban; a német fölpanaszolja, hogy miért nincsenek ezek a
képesszobák hirdetve. Teszi ezt akkor, amikor a hadba, ugylehet a
halálba megy, amikor ma még piros élet, holnap fehér álom… Valóban, ez
igaz ötlet, ezt a háboru után meg fogjuk csinálni. Most ugyis mindent a
háboru utánra tolunk.

Egy német katona, menvén a balkáni hegyek viszontagságai közé, azzal
jön, hogy tényleg a muzeumi katalógusok csak arra valók, hogy
bosszankodjon rajtuk az ember, helyesebb az, ha minden képre meg egyéb
holmira föl van irva, hogy micsoda. Azonban ők ezeket a magyar
föliratokat nem értik. Nem lehetne-e hát német föliratokat is
alkalmazni, hogy ők is érthessék? – Nem magamért – mondta –, de a
kollégák, akik jönni fognak… Valóban, ez való ötlet, ezt azonnal meg
kell csinálni. A fegyverbarátság szempontjából is.

Öreg, nagyszakállu, ősz német százados jön, civilben erdőmester, most
zászlóaljvezető, Bataillonsführer, amint ők mondják és azzal jön, hogy
élt valami Jókai nevü magyar iró, aki az egész mostani orosz hadjáratot
harminc esztendővel ezeknek előtte megirta. Igen, ez igaz, volt egy
ilyen nevü irónk. És hát – kérdezi az öreg német katona – le van-e ez a
könyv németre fordítva? Igenis, le van fordítva, zászlóaljvezető ur,
tessék, itt van, mert éppen német katonák olvasták. Méltóztassék
elolvasni. – Hja igen – mondja a vezető –, de én holnap már megyek
lefelé. – Tessék akkor talán emlékül elfogadni. – Oh, azt nem, ez
bizonyára leltári anyag, tudom, hogy mennyi kellemetlenséggel jár a
kivezetés, meg a bevezetés. Csak a kiadónak a cimét kérem, mert meg
akarom hozatni ezt a könyvet.

Ezzel aztán ment tovább az öreg százados a Balkánra, el nem mulasztván
megjegyezni, hogy ez a bizonyos Jókai arról is nevezetes, hogy az
Andromeda-csillagzatról már akkor írt, amikor a csillagászat tudósai még
nem fedezték föl az Andromeda-csillagzatot.

Az öreg német népfölkelő-főtiszt tehát, menvén az ismeretlen felé, Jókai
iránt érdeklődik, aki fölfedezte az Andromédákat. S menvén tovább, nem
felejtette el, hogy itt járt. Pár hét, vagy pár hónap mulva a
délvidékről küldött egy játékot. Olyanforma játék, mint a sakk, ugy kell
rajta a figurákat tologatni, mint a sakktáblán. Csakhogy a figurák nem
tornyok, királyok meg parasztok, hanem magyar nemzetiszinü karikák. A
táblája is a magyar nemzeti szinekkel van körülkeritve s rá van
nyomtatva a táblára, hogy aki ezt a karácsonyi játékot a gyermekei
számára megveszi, az a pénzét a magyar rokkant katonák javára adja.

… A napokban meg fiatal német katonák, miután szétnéztek a muzeumban,
bemennek az olvasótermébe és szót akarnak ott érteni a
könyvtárszolgával. Katona az is, mint rokkant van ideiglenesen itthon
szabadságon, de hát németül nem tud, igy aztán nem értik meg egymást.
Behallatszik hozzám a szó: Körner… Körner. Kimegyek hozzájuk, hogy mivel
szolgálhatnánk?

Arra kiváncsiak, hogy Theodor Körner munkái megvannak-e? Hozzáteszik:

– A mi nagy költönké, aki a német szabadságharcban esett el.

– Megvannak, hogyne volnának. Olvasni akarják talán?

– Nem – mondta mosolyogva a katona –, ismerjük jól. Azonban Körner írt
egy munkát gróf Zrinyiről, a magyar hősről.

– Igen, ez igy van.

– És nincsen itt, kérem, a muzeumban a fegyverek között valami, a gróf
Zrinyitől? Egy kard, vagy páncél, vagy valami más? Mert nagyon
szeretnénk valamit látni a hős relikviáiból, akit a mi Körnerünk énekelt
meg.

– Azokból bizony itten nincsen.

A németek összenéznek. Az egyik mondja:

– Pedig Körner szerint éppen itt történtek azok az események… Szigeten.

– Igen, Szigeten. De ez Szeged. Sziget az más. Az egy másik vár volt
Szulejman korában.

– Richtig – mondják rá – Szulejman. Tehát az nem itt volt? Az egy más
hely? S messze van az innen?

– Elég messze. Tul a Dunán.

– Ugy, tehát… akkor az egészen más. Akkor bocsánatot kérünk.

Oldalfegyverrel lévén, sapka volt a fejükön, tisztelegtek hát a fiatal
német katonák és elmentek. Utánuk nézve, az jutott az eszembe, amit
Vilmos császár tizenkilenc év előtt mondott a budai várban: Olyan nevek,
mint Zrinyi és Sziget, ma is megdobogtatják minden német ifjunak a
szivét.




A juhász meg a muszka.

Azt mondják, hogy Budán lakik még olyan sváb a braunhaxlerek közül, aki
még sohasem volt Pesten. Nálunk nem tudom, van-e olyan ember, aki még
nem volt a városban, de olyannal már találkoztam kint a messzi
pusztában, aki negyvennyolcban járt bent utoljára, akkor is csak azért,
hogy beálljon honvédnek. Az igaz, hogy ez nem most volt, lehet valami
tiz esztendeje. Jártuk a pusztát valami hivatalos ügyben, már nem tudom
miben, alighanem azt a helyet kerestük, ahol a Lefánti juhász a Világos
alól bujdosó Gracza és Záhony honvédőrnagyokat a pénzükért megölte, vagy
hogy még régebb dolgokat kerestünk a kietlenségben, ahol virágzó élet
volt valaha, elég az avval, hogy egy nyárfaerdő enyhelyében megálltunk
etetni s az erdőből előjött egy idős ember, azt kérdezve, hogy nem-e
borszedésben járunk, mivelhogy neki is volna jó bora eladni való.
Mondtuk, hogy nem abban járunk, de ha bora van eladó, mért nem visz be
belőle mustrát a városba, ha jó a bor, valamely korcsmáros azon
minutumban megveszi, még maga ki is jön érte. Mondta az ember erre, hogy
ő nem szokott azzal vergődni, hogy a városba járjon, talán nem is
ismerné ki magát benne. Kérdeztük, hogy mikor volt bent utoljára,
mondta, hogy negyvennyolcban, mert akkor kivert a szó a városból ide a
pusztaszelekbe is, hogy Kossuth szólitja a népet, akkor bement
katonának, de azóta ő már a városbajárással nem vergődik, a törvénnyel
sose volt baja, hát afelől nem hajkurásszák, az adót mög beszivesködi a
szomszéd.

Különös dolog az ilyen, nem is minden emberrel esik meg, de szórványosan
előfordul. A határ nagy, a felső széléről a félegyházi piacra járnak a
pusztalakók, az alsó szélén pedig a szabadkai harang szavához igazodnak.
Igy némelyik ember nem is tud a városról, évtizedek mulnak el, amig
rászánja magát, hogy belemegy, különösen, ha a törvény a pecséttel nem
hajkurássza, a harácsot pedig beszivesködi a szomszéd. Azonban persze
most más világ van, áll a had s minden kocsi kereke kifordult a
tengelyéből.

*

E pár sor praefáció elmondása szükséges volt az alábbi dolgok
elmondásához:

A felsővároson söpri a kocsiut kövéről a szemetet egy szálas délorosz
káplár, az utcába pedig bekanyarodik egy pusztai kocsi, öreg
juhászosforma ember van rajta, ül az alcserényen. A lovak a kocsi előtt
ide-oda bandukolnak, mert a ló a gyeplőn keresztül mindjárt megérzi, ha
a gazda nem tudja, hogy merre menjen. Aminthogy nem is tudja. Tekintget
erre is, arra is a széles juhászkalap alól, utóbb megáll a sarkon,
leszáll a kocsiról és odamegy a káplárhoz:

– Dicsértessék.

– Dicsértessék.

Mondja a juhász:

– Nézze mán kéröm, egy kis sót vinnék ki a birkáknak, de nem tanálom a
sóházat. Pedig aszongyák, hogy erre szokott lönni.

A káplár kérdezi:

– Hol urak adnak só népeknek?

– Az, az, kéröm. Azt keresöm én. Hiszen itt van valahun. A nagy viz
előtt is erre szokott lönni.

Mondja megint a muszka:

– Akkor menjen bácsi ott sarok ulica balra.

– Értöm – mondja a juhász és szemközt állván, mutat a balkezével
jobbfelé.

– No nem – mondja a fogoly. – Megfordulsz és ugy balra, bácsi. Nem
tudsz, mi az balra? Nem tudsz, mi az: csele, mikor ekernek mondod:
csele? – A fogolyban hirtelen föltámadt a káplár és rákiált a juhászra –
Napolje!

– Igönis, kéröm – mondja a juhász – tudom mán, erre napkelet felé, ki a
Tisza-partra.

A káplár bólint:

– Ott megtalálsz, hol urak adnak sót népeknek.

A juhász mondja:

– Most már értöm. Az Isten fizesse mög a szivességit.

A káplár fölnéz az égre. Isten? Hol lehet az most?

Most a fekete Isten uralkodik, a halál fekete Istene, a crni bog, a
fehér Istent elbujtatták a pópák valami cifra aranyos ikonosztáz mögé.

A juhász fölmászik a kocsira, a káplár nézi, hogy merre hajt. A
seprőnyél a széles válla mélyedésébe vetve. Mikor látja, hogy jófelé
forditotta a lovak fejét az öreg, bólint. Kétkézbe veszi a seprőnyelet,
azután megint a vállába ereszti, a két kezét előre terjeszti, a két
tenyerét fölfelé forditja és azoknak mondja:

– Muszáj vót én gyinni Oroszországbul, hogy i tuggya, hol urak adnak sót
népeknek?…

… Hát, muszka káplár, utcaseprő fogoly, ha semmi nem bizonyos is, de az
bizonyos, hogy furcsa világ jár most urakra és népekre egyaránt.




Mihály hazatér.

Mikor szétment a szó a határban, hogy aki katona, készüljön befelé,
Mihály elköszönt hazulról, sorra csókolta a gyerekeket s az asszonyra
bízta a kis gazdaságot, hogy jól gondját viselje, amíg az ország
hasznában odajár. Nem nagy gazdaság, tizenöt kis hold, az is jól kint
már messze a homokon, azonban sok az annak, akinek ez mindene. Az
eperfákat még az ő gyerekkorában ültették az udvarban, neki most már egy
időre azoknak a lombja nem ad árnyékot a déli ebédnél s nem bólongat
altatóra esténkint, amikor a tág mező tulsó oldalán veres tekintetével
leszáll a nap az égről s elmegy a távol tengerekbe fürdeni. Türtőztette
azonban magában az elválás keserüségét és megvigasztalta az asszonyt,
hogy visszatér, mert érzi és tudja, hogy visszatér. Még tréfálkozott,
hogy érdempénzt is hoz magával, mint az apja is hozott annak idején
Boszniából, nem hiába, hogy ugy is szólt akkor a búcsúzó nóta:
Visszatérek érdempénzzel, kis angyalom, ugy veszlek el.

Az asszony fájdalmasan mosolygott, hitte is a vigasztalást, nem is,
azonban efelől már nem lehet semmit sem tenni, mert, mint Mihály mondta:
hív az öreg király, mint régi katonáját, hát ne híjjon hiába. Ne is. Nem
kell azt a szégyent kivárni, hogy irott levéllel keressék, elég az, ha
tanyáról-tanyára ment a szó (ha magától nem ment, vitték a gyerekek),
hogy aki katonának érzi magát, haladjon befelé oda, ahol a puskákat
osztogatják. Még egy csók az asszony ajkán, a gyerekek s a kislány képén
s Mihály már el-kifordulva a tanyából, halad a homok közén a tarlók
között, ócska kenyerestarisznya a vállán, maga is ócska ruhában, mert
odabent majd adnak mást, arra meg, hogy a magazinban a zsákban heverjen,
a civilgúnyából megteszi az ócska is.

Egyébként is nem a ruha határoz, hanem a katonakönyv, ami bent van a
belső zsebben s amibe bele van írva, hogy Mihály jól kiképzett ember,
érti a gyalogos katona mesterségit, minélfogva altiszt is káplári
sarzsiban. Mihály bizalomteljesen halad a korai hajnali friss levegőben,
csak egy helyen, az út kanyarodójánál, ahonnan még láthatja a tanyáját,
áll meg s visszatekint.

– Az Isten áldjon mög bennetöket, kedves feleségöm, kis családjaim –
mormogja magában, azután megint csak egy utolsó nehéz sóhajtást küldve
hazafelé, útnak indul.

Nem sokáig marad magára a gondolataival, mert mindenfelől jöttek föl az
útra a gyalogösvényeken, a tarlókon keresztül és a vizes semjékek
csapásain át emberek, akik szintén katonának érezték magukat.
Tárgyalták, hogy ugyan kire fognak menni, hol lessz az ercfal, már
minthogy az ernstfall, a komoly eset, amikor már a katonai mesterség nem
a békeidőbeli gyakorlatozás többé. Gondolták, hogy vagy a szerbekre
mennek, vagy a muszkákra, végül megnyugodtak abban, hogy odabent majd
megmondják, hogy kire mennek.

– Hogy nem lakodalomba híjnak bennünket, az bizonyos – mondta egy ember
s ezen mindnyájan nevettek. Vidáman haladtak, de Mihálynak olykor a
nevetés közben az eszébe jutott, alighanem talán a másiknak is, hogy
menni csak megyünk, de azt senki sem tudhassa, hogy mint jövünk majd
visszafelé. Kezetlenül-e, lábatlanul-e, vagy sehogy se? Ha pedig
kezetlen-lábatlanul, akkor talán legisjobb lenne sehogy sem.

– Hanem – mondta megmérgesedve Mihály – azért, hogy nem lakodalomba
mögyünk, azért tánc lössz. Bál lössz az azért. Olyan bál, amelyikben
szabad a bajnét… Akire engöm ráeresztenek…

Igy betértek a kaszárnyába, hullámozván köztük hol erre, hol arra a
beszéd. Az ismerős nagy sárga ház tágas udvarán nagy kavarodás volt, a
mozgósitásnak az az összegabajodott rendetlensége, amely csak
látszólagos, mert belőle alakul ki a rend, amelyben, első tekintet
szerint, az emberek összevissza szaladgálnak, pedig valamennyi tudja,
hogy miért szaladgál. Mihályékat is küldözték ide-oda, itt fegyvert
adtak, amott bornyut, más helyen ruhát, végül Mihály is rendben volt az
utolsó bakancsszíjakig s fölvarrhatta a bluza nyakára a csillagokat.

Néhány napig tart csak a kavarodás, a magazinok ontják a holmit (hogyan
fért bele ez a sok holmi abba a kis házba?). Mihály megismerkedik a
káplársága alá tartozó emberekkel, van köztük régi cimbora is, még pár
vizitáció, hogy mindenkinek megvan-e mindene, azután kész mindenki
mindennel. Miután Kisfurós Gergely szomszédék bejöttek a fiuk végett,
behozták a kocsin Mihály feleségét is, tehát még egy bucsu, pár
szótalan, néma könny, azután csakugyan: kész. Azután már nincsen más,
csak indulás, s mint a régi boszniai nóta ujra mondja: sikojtozva mögy
az vason az bagony. Hát mögy, bátya, azaz hogy mén, Mihályékkal mén
Lengyelország felé.

A vasuti kocsiban, ahogy a cókmókját mindenki rendben lerakta, ráérnek
az emberek a hosszu út alatt a gondolataikkal foglalkozni. Mihálynak is
maradt ideje elég, hogy önmagán keresztül nézhesse az élet sorsait és
rejtélyeit. És azután a vizsgálódásnak ezen apránkint való
kibontakozásában hirtelen az tünik elébe, hogy bajt csinált – mielőtt
elkövetkezett volna hazulról. El kellett volna köszönni Bodó Mátyás
szomszédtól, hogy ezentul, amíg ő oda van s csak asszonyra maradt a föld
munkálása és őrizete, legyen békesség és ne maradjon meg a rossz
szomszédság török átka. Ugyan nem maga Bodó Mátyás a rossz szomszéd,
hanem az a baj, hogy gyenge az ember is, az asszony is és nem birnak a
suhancár fiaikkal, akik pedig elvadult rossz kölykök. Nincsenek
rászorulva, hogy lopjanak, de lopva bemásznak a szőlőbe, hogy lerázzák a
fáról a gyümölcsöt, hogy a homokon pusztuljon el; ha a lovat őrzik,
beleeresztik a más ember zabjába; a földből sarat csinálnak, golyóvá
formálják, a napon keményre száritják s azzal parittyázzák agyon a
semjék vizén a más ember kácsáját, libáját. Már nem egyszer el is verte
őket ilyen dolgokért Mihály. Be kellett volna szólni tehát az eljövetel
előtt Bodó Mátyáshoz, hogy legalább most már ismerjen Istent és ne
engedje azt a két rossz kölyköt tovább is violenciázni, legalább addig,
ameddig Mihály a határokon van az ország használatára.

Azonban most már mindegy az, nem segit rajta maga a fölséges Jézus sem.
De Mihály azért az első piros kártyájában, amit haza küld, csak megírja
azt is, hogy az asszony, akármilyen nehezére esik is, menjen át
Mátyásékhoz és a gyerekek rongálási dolgában értsen szót vele. A levélbe
kissé bicebóca betükkel, mert a fegyver, a bornyu meg a strapa kissé
elhuzta a kezét, a többek között ezt is beleírta Mihály s ebben némileg
megnyugodván, kedvvel ment neki a muszkának, akivel, mint ezt levelébe
is beleírta, löhetőssen sok dolog van, mert igen sokan vannak, azok ugy
dúródnak lefelé a hegyről, mint otthon délben a gyerekek az iskolából,
hogy annyian vannak, hogy mikor otthon esős idő előtt a tanya háta
mögött a rőzserakásnál a hangyák dandároznak, hát azok a hangyakupacok
semmik ahhoz képest, ahogy a muszkák dúródnak le a hegyekről. Amiből
megérthető, hogy sok dolog van velük, minélfogva a verekedésnek nem is
lehet valami hamarosan végét szakitani. Ebbe nyugodj bele, kedves párom.

Már hogy azután Mihályné asszony megkapta-e ott kint a levelet s
átment-e szomszédolni Mátyásékhoz, az nem bizonyos és nem tudatik.
Dolgozott, kapált, acatolt a kis családdal együtt, télen át pedig
meghúzták magukat a kis tanyafödél alatt, vetvén esténkint bizalmas
tekintetüket a Mária-képhez Mihályért. Mihály pedig végezte a munkát,
ami uj sorsul rendeltetett neki, fogyasztotta azokat a népeket, akiket a
följebbvalóik arra utasitottak, hogy Mihályék földjét elvegyék s Mihály
kis családjainak azután majd ne maradjon semmiféle föld sem örökségül.
Mihály igen buzgóan pusztitotta ezen idegen országokbeli embereket,
akiknek a becsületét nem vette semmibe sem, mert ezek az emberek az ő
öregapjának az apja által becsülettel szerzett földet el akarták tőle
venni. Hát nem veszik el, a keserves jó reggelüket.

Míg az ellenségnek ilyen kisebbitése folyt, történt, hogy az érdempénz
irányában is írhatott levelet haza Mihály. Mert fölkinálták neki, hogy
éjszaka elmenne-e patrulba harmadmagával, annak kitudakolása végett,
hogy merre is van amazoknak a vermése egy erdőben. Mihály káplár a
föladatra készségesen vállalkozott, mert hiszen nyilvánvalólag ez is az
ellenség kisebbitéséhez tartozik. Ajánlkozott is neki mindjárt innen a
szomszéd Torontálmegyéből egy sváb meg egy rác katona, akiket ugyanazon
földi szempontok vezettek, mint Mihályt. Káplár úr Mihály ezt
örvendetesen vette tudomásul, mert egyfelől a sváb óvatos, a rác meg
merész s ez a két erény egy alkalmas káplár kezében jól kezelhető.
Azonfölül a sváb tud németül, a rác pedig, ha nem is tud egészen
oroszul, de mégis csak el bír velük valahogy habogni. Idegen országban
ezek sem éppen az utolsó dolgok fegyver alatt. Mihály káplár tehát
nyugodtan vágott neki a sötétnek harmadmagával.

A sváb azután az erdőben oldalt ment, eltévedt, ki tudja, hova jutott,
annyi a bizonyos csak, hogy nem tért vissza. A rác Mihály mellett
maradt, bukdácsoltak együtt az erdő sötét szövevényeiben szótlanul,
azután egyszer bebuktak a gyökerek között egy gödörbe – hát ahol van,
ott van benne harminc muszka katona.

– Dole puska! – kiáltja rájuk Mihály káplár, olyan hangon, mintha otthon
a kaszárnyában rendelné ki békeidőben a legénységet föl a magazinba a
parádés bakancsokat zsirozni, hogy tulságosan a magazini egyedüllétben a
bőrök el ne száradjanak –

– azonban mindez nagyon keveset használt volna, ha a rác el nem mondja a
muszkáknak, hogy itt áll a hátuk mögött egy kompánia négyszáz emberrel,
ha az szuronyrohamot csinál, egy sem marad közületek életben, brátyék.
Jobb lesz hát, ha megadjátok magatokat, brátyék. A hátmögött álló
századból ugyan egy szó sem volt igaz, azonban mindegy az ilyenkor, az
orosz földművesek tehát eme két földműves előtt letették a puskát,
azonban Mihály káplár ugy vélte, hogy a legjobb lesz, ha a puskákat is
magukkal hozzák. Mihályék igy aztán bevitték a harminc embert
fegyverestül, „kisebbitvén“ ezáltal is az ellenséget s megszerezvén a
tulajdon mellükre a vitézségi ezüstöket.

Mihály tehát joggal szerkeszthetett egy uj piros kártyán plajbászos
sorokat az asszonyhoz, hogy megvan már az érdempénz, aminek a
hazavitelét igértem, különfizetés is jár vele életfogytig – csak azt nem
írta a levélbe… csak azt nem írta meg, hogy ez az életfogyás, hol és
mikor fog bekövetkezni. Hogy otthon-e valamely csöndes alkonyaton az
eperfa alatt, vagy pedig ott fönt a galiciai földeken ez elszilajodott
világban? Ezzel a kérdéssel ugyanis nem akarta a kételkedések
ingoványába kergetni az asszonyt.

Azután akkor volt egy roham, egy igen erős sturm, a dudások a dudákon
ugyancsak dudálták a trombitaszót: előre, magyarok, védjük a hazát!
Mihály káplár is ment a kamerájcsaftjával előre, akkor véletlenül a
térde útjába esett egy srapnélnek, Mihály elterült s azt kiáltotta;
vögye át valaki a komandót.

Bizonyára volt valaki, aki átvette, mert a népek előrehaladtak és
kisebbitették azokat a másik népeket, akik bár becsületes földművelő
népek, mégis más egyéb foglalkozásu följebbvalóik arra kényszeritik
őket, hogy más földművelők földjeinek az elrablására vállalkozzanak.

Az emberek előrementek s Mihály káplár a széttört térdekalácsával a
mezőn maradt. Ott is maradt volna vérelfolyásában, ha nem volnának
létesitve ezek az igen célszerü szanaszétkatonák.

Ezek a szanaszét-katonák voltaképen a hivatalos nyelven szanitéceknek
neveztetnek, de sokkal helyesebb elnevezésük a szanaszétkatona. Mert
ezek szedik össze a mezőkön, hegyoldalakon s az erdő fái aljában azokat
a sebesülteket, akik szanaszét fekszenek.

Mihályt ilyenformán a szanaszét-emberek a barátságukba vették,
ajnározták, szóval a hóna alá nyultak az elesettnek, és a darabba vált
térdekalácsát kellő gonddal vitték a kötözőhelyre az orvos elé.

Hát Mihály ott összeforrott, de többé nem volt katonának alkalmas, mert
fölzsugorodott a lába. Mondták neki, hogy most már majd elküldik haza.

– Engöm? – kérdezte Mihály. – Hát engöm? Mikor most vagyok benne a
legjobban a kisebbitésbe?

De hiábavaló volt itten minden beszéd. Hiába kötözködött Mihály, azt
mondták neki, hogy el lehet menni hazafelé, ehol van a hónalj alá a
mankó is, amivel majd fönntarthatja a jövendő járásában az egyenességet.

Mihály ugy gondolta, hogy efelől levelet ír haza, de azután mégis ugy
gondolta, hogy nem ír. Minek az asszonynak a szívét szakgatni.

Utnak eresztették tehát megint Mihályt, a vitézséges szakaszvezetőt, már
most mint rokkantat és bénát a két mankón. Nehéz sorsok voltak ezek, a
kínlódás, a vasuti kocsikban a falábon s Mihály, mellén a vitézségivel,
gyakran kérdezte magában: Hát én, hát én? Mi lösz a kisebbitéssel, ha én
azokbul elmaradok?

Nem felelt a kérdésre más, csak a zakatoló vonat, amely most már
visszafelé vitte sikojtozva az vason. Lassan megy az ilyen vasut.

– Hej, mikor egészségös voltam – mondta neki Mihály –, akkor tudtál
sebössen mönni velem. Most azonban, hogy a két mankó a pártfogóm,
ugyancsak lassan hurcolsz. Kölletlen vagyok már, ugy-e?

Hirtelen ijedtség állott a szívébe e gondolat nyomán: hátha majd
kelletlen lesz otthon is? A bénát, nyomorékot csak sajnálni szokás, nem
becsülni. Ámbátor, ha jól keressük a dolgot, – vélte magában Mihály – ez
mégsem olyan dolog, mintha valakit ittas állapotában a szárazmalom tört
volna össze… ez mégis más… ez az ország használatában történt… ezt
Ferenc József tulajdon maga is elismerte… s Mihály az ezüst érdempénzre
tekintett, amely a harminc muszkákért piros-fehér szalagon a mellén
fityegett.

Ahogy azután hazahozta a vasut, hamarosan útnak is eredt hazafelé. Mint
rendszerető és tisztességtudó harcos, előbb engedelmet kért a
kaszárnyában, hogy a katonaruhájában mehessen haza, hogy, habár mankók
között van is, de a nyakán látható legyen a három csillag, továbbá ott
lehessen a mellén a vitézségi, mert az az itteni szokások szerint a
civilruhára nem való. Az öregek sem viselték civilben, akik Boszniából
hoztak haza ilyesmit.

Mihály a villamosvasut kocsiján kiment a temetőig, onnan azután gyalog
iparkodott kifelé. Nem valami gyorsan haladt, mert az ugy van, hogy az
embernek a fürgesége kevesebb négy lábbal, mintha csak kettő volna. Jó
szerencse azonban, hogy mennek kifelé féllovas kocsik, miket asszonyok
hajtanak, mindjárt a legelső is megáll, s mondja le róla az
asszonykocsis:

– Üljön mán föl, ameddig löhet, addig elviszöm.

Bizony egy kissé bajos a könnyü homoki kocsi keskeny fürhécén át az
ülésbe fölkapaszkodni, de hát apránkint majd ezt is meg kell tanulni
most már.

A féllovas menyecske aztán elviszi Mihályt addig a dülőig, amelynél le
kell térnie az országútról. Közben lassan hajt, hogy a Mihály
térdkalácsát a kocsi ne nagyon rázza s kérdezősködik az uráról. Hogy nem
tudna-e valamit Malajdoki János sorsáról. Mihály nem tud. Az asszony a
domaszéki kapitányságból való, az csak tíz kilométer, Mihály ellenben a
tanyájával és kis családjával egyetemben a csorvai kapitányságba
tartozik, az harminc kilométer. Ez pedig két külön világ, amiben az
emberek a távolságok folytán nem ismerik egymást, ha csak nem testi
vérek egymással, vagy pedig sógorok.

– A Malajdokiak – véli Mihály – leginkább a víz tulsó oldalán, a tápai
rétön szoktak lakni.

– Az – mondja az asszony örvendezve – az én uram csakugyan onnan
követközött be ide. Ugyan most szintén oda van, ország használatára.

– Gyalogos katona?

– Nem – mondja az asszony. – Lovas. Az ágyuknál van szolgálatban.

– Hát akkor honnan tudhassam én –, véli megint Mihály –, mikor a magam
szakasztján tul jóformán nem láttam sömmit.

Az asszony legyint a lóra s mentegőzve mondja:

– Mások… mégis… többet beszélnek.

– Hát – feleli Mihály – beszélni beszélhetnek, de a sok beszédnek sok az
alja.

Ezzel aztán le is száll Mihály a kocsiról, mert az asszony bemegy a
dülőbe, de a mindjárt utána következő kocsiról (félló, asszonykocsis)
megszólitják: üljön már föl, majd elviszöm egy darabig, ha a Zákány felé
tart.

Miután Mihály csakugyan arra tart, mert a Csorva tul van a Zákányon,
ismét fölszáll a kocsira és kezdi észrevenni, hogy ilyenkor nem a
vasfürhécre, hanem a kerékküllőre kell tenni a mankót: igy könnyebb a
felmenés.

– Idővel – neveti a béna Mihály – még majd bele is tanulok.

– Hát persze – biztatja a menyecske. – Ugyan mondja már, az uramat
látta-e? Szücs Borús Balázst?

A Borúsokat szegről-végről ismeri Mihály, mert azok az átokházai
kapitányságba tartoznak, amely igy majdnem szomszédos a csorvai
pusztaszélhez, de azért nem gondolja, hogy a Borúsok közül bizonyos
Balázs nevezetüvel találkozott volna. Ez lehetetlen is volt, mert a
beszéd folyamán kiderül, hogy a Balázs vártüzér Kataróban, küldött is
haza onnan üvegre festett velencei Mária-képet, de összetört az úton.

Különböző kocsik igy viszik ki Mihályt majdnem egészen a határig.
Csorvaszélig nem birják vinni, mert onnan nem igen járnak az
anyavárosba, miután közelebb esnek Szabadkához. Mihály itt már kénytelen
igénybe venni a két mankót s azokon bandukol a homoki közön. A tájék
szebb most, mint tavaly a búcsúzáskor volt. Még nincsen tarló, a
hajladozó rozsbúzán a napfény legel és szelid szellő hullámoztatja a
kalászokat. Azután a kanyarodónál Mihály a két mankón előre tehénkedik
és kiveszi a fejéből a sapkát. Látja a tanyáját.

– Jézus – gondolja –, szerelmes szép Jézus, hát haza vezéröltél?

Hát ami azt illeti, hát haza, de csak bosszankodásra. Mert ahogy a tanya
közelébe érne, láthatja, hogy a semjék taván a Bodó Mátyás kölykei
megint csak parittyázzák az ő kácsáit. Nyilvánvaló, hogy az ő kácsái,
mert a fejükre a huzás kékkel van festve. A béna ember szaladni kezd a
mankón, kiabál és ordit. A kölykök megrettenve futnak el, de Mihály az
egyik mankót csak hozzávágja az egyik gyerekhez.

– Kutya, disznó – üvölti Mihály –, az én kácsámat bántod? Agyonverlek! A
mankómmal verlek agyon!

Bodó Mátyás pedig éppen akkor kijön a házából és nézheti a kölykei
szalajtását. Mihály elbiceg az eldobott mankóig, fölemeli magasra és
azzal integet az úton átal Mátyás felé:

– Hallod-e te sömmirevaló! Itthon szoptál, amíg én oda voltam!… Hát
hazagyüttem, mankón. De én negyven muszkát mögöltem, harmincat elfogtam,
hát hiszöm az Istent, hogy még a mankómmal is szétverlek bennötöket!…
Hát az én kácsámat bántjátok?

Bodó Mátyás megrettenve vonul vissza. Mihály felesége pedig éppen a
magyarkaszőlő elbomlott részeit kötözte a ház háta mögött. Az erélyes
hangokra fölneszel: hiszen ez a Mihály. Azután akkor fut is, szalad is
ki a közre, lármázva kiabálván: Én uram, én uram.

Azután ott van az ura előtte a két mankón. Az asszony elkapja Mihály
kezét a mankó keresztfájáról és csókolja. Azt mondja a Mihály:

– A szalonnáért én már nem igön mék föl a létrán a padlásra.

Az asszony mondja:

– Majd fölmék én.

Azt mondja Mihály:

– Az eke után se tudok már járni.

Azt mondja az asszony:

– Majd járok én.

Azt mondja Mihály:

– Hát aztán köllök én igy is?

Azt mondja az asszony:

– Te vagy énneköm igy is a mindönöm.

Hm. Igen. Ez jól van. Mihály leül a fatörzsre, amely fölül a korhatag
fát tavaly maga vágta ki. Éppen csak ez kellett a hároméves szöszke
pöttöm kis lánynak, azonnal az apjának rohan, szinte belefúrja a fejét
az apja keblébe, azután selypít, mint apró tanyai gyerek leginkább
szokott:

– Édösz apám. Meszéjjön vajamit a hábojujuj.

Mihály nevet a cölöpön.

– Mesélök, mesélök. Az egész télön majd mindig mesélök, kislányom. Van
mit… Azonban, most előbb nézzük mög a fődet.

Az asszony szorongva kérdi:

– Előbb nem inna kend, nem önne kend, nem pihenne kend? Van egy kis bor
is, van pörkölt szalonna ződ paprikával, tegnap sütöttem friss könyeret
rozsbúzábul, én uram, én hazatért jó uram?

Mihály azonban csak azt mondja:

– Elsőbb nézzük mög a fődet.




Rasputinfiókok.

Van az ugy, hogy néha kint a pusztaszéleken, a téli zugó szelek,
rejtelmes éjszakák és sötét, hallgatag erdők birodalmában egyszer csak
egy ember, akinek tegnap még semmi baja sem volt, csendesen élte a
napjait egymásután, mint a többi egyszerüség: egyszer csak szónokolni
kezd, beszél különös dolgokat, a szeme nézése réveteggé válik, a távolba
tekint, a kezejárása lassu, méltóságos, szinpadias lesz, a haját
hátrafelé igazitja és azt beszéli, hogy megszállta az isteni sugallat.

Akkor azután látásai vannak, megképzelései vannak, elrejtőzései vannak s
csak a jó isten tudja még, hogy mi minden egyebei vannak. És a szó
azután ver róla szerteszéjjel s a megszállott ember csudatévőségéről
beszél. Csak afféle egyszerü tanyai csudatételek ezek, hogy beviszi a
tanyába az ölében s az asztalra teszi a legvadabb komondort is, hogy ha
akarja, a favilla az istállóból megindul és egymagában jár-kel az
udvaron, meg mi egyéb. De ez is elég arra, hogy az embernek hire keljen
kint a mezőkön, ahol olyan rejtelmesek a hideg téli éjszakák, ahol nagy
havak idején ugy tetszik néha éjjel, hogy a halott sarkvidékre tekint
égi világából a hold.

Alighanem igy bujnak elő mindenütt a földből a kezdő Rasputinok. Egyszer
csak például Tüdős Vince, a vén kujon szent ember lesz, ráolvas és
gyógyit és mindent megmond, ami csak valaha történni fog. Az öreg
Csurinéra ráparancsolt, hogy vegye le a sarkáról a szobaajtót, tegye le
a szoba földjére, feküdjön rá és ne mozduljon róla két napig, akkor
meggyógyul, aztán azt beszélik, hogy meggyógyult, pedig már hat
esztendeje nem birta a derekát.

A külső, mezőségi élet régi világából való maradványok ezek. Gyógyitó
paraszt mindig volt. A hetvenes években ismertem a csongrádmegyei
pusztákon egy majorban egy öreg bérest, aki nem öregbéres volt, hanem
csak öreg béres, a törött embercsontot mind ahhoz vitték
összeforrasztatni, az is volt az ismertebb neve, hogy Fórasztó János.
Volt Mindszenten egy ember, azt meg Veszett Sándornak hivták, az is
gyógyitó volt, de csak a kutyamarás gyógyitását csinálta. És hát hittek
neki az emberek, mert vitték hozzá a marottakat. Vannak ezek mindenfelé.
Egyszer Bécsből hirtelen lerendelték a zászlóaljunkat Bécsujhely alá
valami őrség dolgában arra a kavicsos mezőre, ahol a patronokat
csinálják. Mire odaértünk, ugy megfájdult a fogam, hogy alig láttam
tőle. Kerestem is mindjárt a katonaorvost, hogy hol találhatnám, a
kantinos elmagyarázta, de nem volt otthon az orvos, be volt zárva az
ajtó. Szerteszéjjel vannak ott az épületek, hogy ha felrobbanna
valamelyik, a másik ne kapjon rá kedvet: utána menni. Alig találok
vissza a kantinoshoz, hogy nincsen ám doktor, pedig már magát is hat
példányban látom. Hát – mondja – tudja Isten, hol botanizál most az öreg
ur, de hát ha megtalálná, az sem sokat segitene a bajon, mert nagyon
öreg már és reszket a keze. Hanem ha átmegy itt a folyón, amelyik a
gépeket hajtja, ott az első mühelyben talál egy munkást, az majd
elintézi az ügyet. A munkás aztán leültetett egy láda robbanószerre s
ugy elvégezte a dolgot, hogy senki sem csinálhatta volna meg különben.
Kérdeztem a jó osztrák sógort, hogy mi jár neki a tudományáért, amire
nevetve mondta, hogy hiszen ez neki csak passziója. Úri borravalónak
abban az időben a frissen vert csillogó osztrák fertályforintos járta,
az ekrazitos láda sarkáról a munkás azt félve dugta a bőrköténye
zsebébe, mert ha megtudják hivatalos helyen, hogy pénzért szedi ki
embertársaiból a fölösleges csontokat, akkor betiltják a passzióját.

Gyógyitó ember mindenütt volt, itt Fórasztó János, meg Veszett Sándor,
ott a Lajtán tul Herausdamit Michl nevezetü. Ezek az ujfajták azonban
nem ilyenek. Ezek apostoli mozdulatokkal járnak-kelnek, mintha azoktól a
régi szintársulatoktól tanulták volna, amelyek a németektől idekerülve,
a hetvenes években még bejárták az országot, a krisztusi
kinszenvedéseket néma képletekben példázván. Még láttam gyerekkoromban
ilyen előadást, a vár mellett egy nagy faépületben. Azóta azonban sok
minden elmult, a nagy faépület elment, még az öreg vár is, amelyhez
támaszkodott, szintén elment, sok vért látott bástyái helyén a villamos
szaladgál; no, egyszóval mondva, minden elmulik, de Tüdős Vincéék, akik
ajtóra fektetik a beteget, megmaradtak. És ugy beszélnek, hogy:
„eljönnek az idők végezetei“.

Azután különös hangulatok kezdenek terjedni a pusztai homokok felé
mélyen benyuló alacsony, jegenyenyárfás házak között. Mária jelenik meg
a kut vizében vagy az ócska ablaküvegen, amit az idő szivárványosra
szivott, máshol felbuggyan a tiszta szobában a kihuzós almáriom lába
mellett a csodaforrás, a látó-lejány elrejtőzés alkalmával a mennybéli
világban levőkkel társalog, egy ember látja a holtakat s mondják, hogy
Radványi János, akit tavaly sirba vitt a sok pörlekedés, némely holdas
éjjeleken a pörös földön kapál, de nem szabad hozzá szólni, mert ezt
földöntuli tilalom tiltja. És mint annyiszor már, megint előkerül
valahonnan a pokolból egy vén rossz cigány, aki a virgavessző erejénél
fogva megérzi a föld alatt levő kincseket, de legalább egy birka és hat
kakas véráldozata kell hozzá, hogy a kincseket a föld magából kiengedje,
mert a kincseken a hét fekete szent ember ül. Amott meg akad egy másik
ember, aki, ha a kocsikerék végiglukán át belekiáltoz a kürtőbe, hazatér
az elbódorgott borju.

A jó isten tudja csak, hogy hány ilyen csudálatos Rasputin-darab terem.
Csak éppen hogy nem akad errefelé mindeniknek olyan cárja, aki az eszét
otthagyta a bábaasszony fürösztőteknőjében. De azért Téli Mihály, mikor
feleletre vonják, hogy miért kuruzsol, egy bibliabeli ember méltóságával
lép előre és meggyőződéssel mondja:

– Földöntuli hatalmam van az gyógyitáshon…




Orosz sipka alatt.

– No, tanitó ur, ne bámulsz mindig, hanem gyere kilincs pucolni. Itt nem
vagy tanitó ur, itt fogoly vagy, hát ne bámulsz mindig, gyere kilincs
pucolni.

Teleképü, pirosarcu fiatal orosz fogoly, mondja csufondárosan e pár szót
egy magába vonult, idősebb, szakállas fogolynak. Ez nem szól rá semmit,
néz egy darabig megvetőleg a gunyolódóra, aztán elforditja a fejét. Amaz
megismétli:

– No, no. Csak gyere kilincs pucolni. Én apám pezsgőgyáros, én mégis
kilincs pucolni, te tanitó ur, te is csak kilincs pucolni.

A szakállas kényszeredetten fog valami munkához, hogy amazt
elhallgattassa. A többi nem szól a beszédbe semmit, csak egy közülök
ránt egyet a vállán, mintha azt akarná mondani vele, hogy neki semmi
köze sincsen emezekhez.

De emez, akit tanitó urnak mondott az állitólagos pezsgőgyárosivadék,
szintén nem tart a többivel semmi közösséget sem. Szótalan, magának való
ember, a főtt ételhez alig nyul, ha hus van benne, aztán ha a hus
marhahus, megeszi, ha disznóhus, az ételt odatolja szó nélkül a másik
elé: edd meg ezt is. Ő maga inkább kenyéren él. Olyan, mintha beteg
volna, de panasza nincsen, néma gyereknek pedig az anyja sem érti a
szavát.

Egyszer mégis megkérdik:

– Ametov, miért kiabál amaz mindig magára, hogy tanitó ur? Miért
csufolja?

– Nem csufol, kérem – mondja Ametov –, tanitó vagyok otthon.

– Hol van az otthona?

– A Kaukázusban.

No, az jó messze van. A tanitó bólint. Biz az nincsen közel.

– Mondja csak, beteg maga, Ametov?

– Nem, nem vagyok.

– Napról-napra soványabb. Miért nem eszi meg az ételét?

Csak a vállával felel. Ránt rajta egyet.

– Nem jó az étel? A többi nem panaszkodik. Nem rossz hus ez.

Huzódozva mondja, mintha restellné:

– Disznóhust nem szabad enni, én mohamedán vagyok.

No, hát akkor itt van a baj. Amin azonban csakugyan bajos segiteni. A
hus ritka madár, olyant kell enni, amilyen van. Mondják Ametovnak, hogy
a disznóhus jó, az egész világon eszik, ő is megehetné. Felhuzza a
vállát: a vallás tiltja.

Kissé bajos vele beszélni, mert nem mindent ért meg, nem is mindent tud
elmondani, amit gondol, aminthogy a beszédje sem olyan a valóságban,
mint ahogy ide irva van, hanem csak kevert szavak, igék, ugy ahogy éppen
jönnek. Van azonban elég olyan magyar állampolgár, aki ennyit sem tud
magyarul. A beszélgetésnek a magja körülbelül mégis csak ez:

– Keleten a vallások eltiltották a disznóhust. Mózes is eltiltotta a
zsidóknak. De Mózes is, Mohamed is csak egészségi okokból tiltotta el.
Ott meleg van, de itt hideg is van. Most is tél van.

Ametov arcán egy kis mosolygásféle látszik, amint mondja:

– Otthon is van hideg… otthon van tél… nagyobb. Mégis: Mohamed tiltja
disznóhus.

– Hát pedig itt megehetné, Ametov. A zsidóknak is tiltja a vallás, mégis
megeszik.

Ametov megint a vállával felel: bánja is ő. Lassan szól:

– Disznó nem tiszta állat, mondja proféta. Ló tiszta állat.

Kérdezik tőle:

– Hát lóhust enne, Ametov?

A kaukázusi muzulmán tanitó csodálkozva néz a kérdezőre:

– Lóhus? Van itt lóhus?

– Persze, hogy van.

A vékony, szakállas, bánatos arc erre kiderül, Van lóhus! Hát ez nagy
dolog!

Ametov azóta vidámabb. Erőre is kap, mert külön lóhuskonyhája van neki.
A muszkáktól azonban most is csak távoltartja magát.

– Rossz nép –, mondja felőlük. – Durva. Káromkodik. Mindig szidják az
istent!

Ametov megborzong még a gondolattól is: szidják az istent! Pedig nem is
szidják. Lehet, hogy otthon szidják, mert a délszláv nép is ugyancsak
gyakran veszi hiába az isten nevét, de itt a fogságban nagyon jámborok
az istenadták. De hát a kaukázusinak jussa van utálni a muszkát:
elnyomott nép beszél belőle.

*

De a többi muszka közt is akad, aki nem nagyon társul velük. De azért
olykor csak beleszól a beszédbe.

Szó van köztük arról, hogy mikor lesz béke, azután pedig, ha béke lesz,
hogy és mint lesz a dolog a hazamenéssel. Mert vannak foglyok, akik nem
kivánkoznak haza, különösen olyanok, akiknek nem sok keresnivalójuk
lenne ott amugy sem. Nincstelenek, szülőtlenek, hazátlanok, akik otthon
is már kódorgó életet éltek.

– Hát ha itt akar maradni! – hagyják rá – és bir maradni… maradjon.

Bár hiszen ez ugyan nem egészen rajtuk áll.

Azt mondja az egyik:

– No. Ha engem egy lány szeret, én aztat lányt szeretom, érte itt
maradom: jó. De van fogoly kocsis, ki lovakért akarsz ittmaradni – nem
bolond ez, kérem szépen?

A másik az orosz állapotokról ennyit mond:

– Nem mind panasz igaz. Oroszország nem olyan nagyon rossz. Csak –
magyarázza a fiatal felügyelőnőnek – tudod, kisasszonyka, csak cár
nyakát kéne megfogni és egy nagy késsel: nyekk.

Kérdezik amattól, aki az Ametovot tanitózza:

– Hát te, ugrifüles, te szeretnél-e ittmaradni?

Az ugrifüles nevet:

– Hát! Majd én mindig kilincset pucolni, nem? Én apám pezsgőgyáros, ha
béke lesz, hazamegyink és iszok sampusz.

A „különvált“ megvetőleg nézi őket végig.

– Én – mondja – nem soká marad fogoly. Én vagyok lengyel. Lengyelország
kapja szabadság, megyek haza, harcolni muszka ellen…

Mintha az egész orosz társadalom képe benne volna e néhány fogoly
beszédében, itt a vakok háza udvarán.




Magukbanélők.

Hó van a városszéli utcákon, arra kint az aklok felé és a hónak a
csendje. A hó elveszi a kocsizörgés zaját, de meg nem is igen jár most
kocsi, néha egy-egy alacsony paraszti szánkó suhan végig az uton, az
ócska suba széle leér róla s a birkaszőr cifraságokat ir reá. Némely
varjak, mint bus fekete testek ülnek a száraz ákácágakon, mert a varju
most a vetésekről beszármazott a városba, ebben a forditott világban.
Azelőtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek
társaságába, hogy sanyaru téli élhetést keressen az uti szemétben, most
a veréb meg a pipiske mind elment a háboruba a lovaskatonák meg a
trénkocsik után, mert azoknak a táborában talál elszemetelt zabot. S az
apró szürke kis hidegvetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy
feketeségek, a varjuk, de találkozik olykor holló is közöttük.

– Tán jóllaktatok már a harctéren? – kérdezi tőlük a vén Csuszó
Menyhárt, ahogy baktat az öreg csizmákban a fák alatt az uj kutyával.
Mert Menyhárt divatozik, kutyával jár.

– No, Menyhárt bácsi, hát kendbe is beleütött az uri mód, hogy hat lábat
visz magával sétálni? – Kérdezik a szánkóról.

Menyhárt nézi a lovat, a kutyát, kicsit belerázza magát a subába,
mondván:

– Hát fölfogtam ütet. Ugy sincsen sönkim, hát lögyön valakim.

Az uj kutya a két lábát Menyhárt subájára teszi.

– Jó, jó – mondja Menyhárt –, ne hizelögj, még majd ellopsz valamit.

Menyhárt halad aztán tovább a kutyával, mint olyan öreg ember, akinek
valakije van.

Mig a kutyát „fel nem fogta“, senkije sem volt, csak az emlékei az
elhaltak után s egy szomoru, csendes, bus és kietlen porta, magános ház,
amelynek a konyháján Menyhárt maga főzött magának, mert minden, aki csak
valaha vele élt, oldalteső, felfelé menő, lefelé való, testvér, rokon,
fiu, szülő, feleség, mind elhagyták már végkép s kimentek lakni a
nyugalomnak csendes éjjelébe, közanyánk ölébe, honnét istenüket, kegyes
teremtőjüket áldják örömmel. Menyhárt ugy maradt a házban, mint egymaga,
téblábolván nappal, hányódván-vetődvén éjszaka, amikor néha megroppant a
sublót vagy az ágydeszka s Menyhárt kérdezte ilyenkor tőlük: ugyan
melyiktök jár most itthon?

Nem sokat érő élet az ilyen élet, annyi szent bizonyos, s Menyhárt egy
hajnalon, mikor a kósza kutya egymaga csatangolt az utcán s megérezte,
hogy ebben a házban szintén egy elhagyatott élet vergődik s végighuzta a
körmeit a kis kapuajtón, gondolván, hogy ő itt elférhetne lehetősen,
Menyhárt kiment a kutya elébe, kinyitotta neki a kis ajtót és azt
kérdezte tőle:

– Mit akarsz?

A kutya nem szólt semmit, hanem bement az udvarra, hevert egy ócska
ködmöndarab az ereszetsarokban, azon meghuzta magát a födéltelen
nincstelenség alázatával s a fejét emelve, Menyhártra nézett, mondván:
én, mint inséges senki és semmi, nagyon jól ellehetnék ezen a
ködmöndarabon.

– Hát – mondta Menyhárt – abban igazad van, hogy én tégöd csakugyan föl
is fogadhatnálak… Aztán éppen azért föl is foglak. Ugy sincsen sönkim,
hát lögyön valakim. De aztán nem hagysz-e el holnap vagy holnapután
valami jobb helyért?

– Nem –, mondta a kutya. – Hiszen kutya vagyok én, nem embör.

*

Az öreg Mihály, innen a városszélekről, az aklok közeléből, nem szereti
a villamost, ezért nem is igen használja, ha a belső városban van olykor
dolga, mert kiméletlenség az az örökös hajtás, amit a villamos csinál.
Mert ha nem ló huzza is, de valami erő csak huzza: hát mért nem
pihentetik néha ezt az erőt?

Ezuttal azonban Mihály mégis csak felszáll a villamosra, mert hallotta a
hirét annak a birónak, akivel szót lehetne érteni, de messze van a
hivatala, Mihály pedig fáradt s azonfelül be is van csapva. Mihálynak a
lelkéből ez a tarkabarka csufondáros élet letört egy darabot s az
egymagaéletét élő Mihály keresne valakit, akinek elébe a törött lelkének
a megmaradt darabjait odaterjessze: durkáljon köztük.

Mihály viteti tehát a lelke darabjait a villamossal, zökkenve néha igen
alkalmasokat, mert emennek a vaslelke darabjaiból is letört némely
részeket ez a tarkabarka csufondáros háborus élet, amelyik nem pihenteti
az erőt. Mihály némi keresgélés után rátalál a biróra, akiről ver a szó,
hogy szót lehet vele érteni és azt mondja neki: Tekintetös ur, én is a
bajos embörök közé tartozok.

– Hát csak el kell mondani, ha lehet, segitünk rajta. Hát mi a baj?

Azt mondja Mihály:

– Hát kéröm, én be vagyok csapva, mög ki vagyok fosztva.

– Aztán ki fosztotta ki?

– Egy szöméj. Egy asszonyszöméj, mög a két lánya.

– No. Egy asszony, meg két lány: sok az egy ilyen öreg embernek.

Mihály megzavarodik egy kissé, belefogózkodik a bajuszába, az asztal
sarkát megsimogatja két ujjal.

– Az kéröm nem olyan valami dolog. Hanem. Neköm nincsen sönkim. Mert aki
volt, már mind rég elhalt. Magam élök a házban. Aztán egy estefelé,
ahogy mék haza, ott ül a ház előtt a kis padon egy mönyecske, mög a két
lánya. Aztán akkor azt mondja ez az asszony: – Engöm kivertek onnan,
ahun eddig laktam. Aztán nincsen sönkim. Nincsen, ahun a fejemet
lehajtsam, evvel a két lányommal. Aztán akkor ugy gondoltam, hogy én
itten kendnél elférhetnék. Fogjon kend föl.

– Tekintetös ur – mondja Mihály –, esött az eső, szél fujt, ez a három
mög ott a házam előtt… Hát én akkor ugy gondoltam, hogy elférhetnének.
Ugy sincsen sönkim. Aztán fölfogtam űket.

– Ismerte azelőtt?

– Hát ugy. Tudtam, hogy a harmadik utcába laktak.

– Azután mi lett?

– Hát kéröm – beszéli Mihály –, elvoltak. Gondot viseltek rám. Már
örültem is neki. Pedig jobban töttem volna, ha ugy töttem volna, mint
Menyhárt, aki kutyát fogott föl. A kutya hű, emez mög – – s Mihály busan
ütött rá a kezével a levegőre.

– Hát elhagyták?

– El – erősiti Mihály –, el. Eltüntek. Tudja, mint amikor a galambász
nagyon magasra kergeti föl a galambokat, azután utoljára ugy fölmönnek,
hogy tünőben vannak – hát ugy eltüntek. Azután elvittek mindönt. A
pénzömet, akire rátaláltak, aztán egy féldisznót. Pedig azelőtt főztek
rám, mostak rám, most mög eltüntek. De mindönt elvittek. A himmi-hummit
is elvitték, még, kéröm, a dagasztófát is elvitték. Hát ki vagyok én
fosztva.

A kifosztott Mihály megtörten áll a biró előtt. Már alighanem csakugyan
ugy van, hogy a „szöméj“ nemcsak a féldisznót meg a dagasztófát vitte
el, hanem a Mihály vén szivéből is egy alkalmatos, jókora darabot.

– Aztán, öreg Mihály – kérdezi a biró –, valami kis olyan
csalafintáskodás, olyan szerelmeskedés nem történt közte-közte?

Mihály áll egy kicsit a kérdésre, azután megzavarodva mondja:

– Hát kéröm… ami azt illeti, a magamfajta öreg embörnek is jól esik, ha
néha egy kicsit mögverögetik a hátát…




Amit a szüle nem ért meg.

A szüle, időses tanyai kún asszony, bemegy a jegyzőhöz a faluba. Azaz
hogy, engedelmet kérek, nem falu az, hanem város, mert a kún nem engedi
a községét falunak nevezni, mert az város, sőt vaáros, de leginkább, ha
éppen valaki tudni akarja: kúcsos város. Sok veszekedésre adott ez
alkalmat annakidején a katonaságnál, amikor odalent, ha éppen az
ugynevezett Waffenstillstand állt s unták magukat az emberek. Mert a
városi legény figurázta a falusit, a falusi a tanyait, a tanyai megint
különbséget tesz örökföldes meg bérföldes között s ha a kúnok azt
mondták, hogy ők nem falusiak, hanem városiak, akkor mindjárt jött az
évődés a kúcsos várossal, ahol imé Erzsók asszony csak most szombaton
varrt a Miska gyereknek két ócska zsákból egy uj gatyát és lám, a Miska
már vasárnap reggel a templom farka előtt fitogtatta benne magát. A
kúnok évődtek vissza, mindenki beleszólt, mert nincsen olyan község,
amelyről valami gunyszólás ne volna. Az egyikben találtak egy zsebórát,
de agyon is verték azonnal, mint ketyegő fenét, a másikban azért vágták
le a rövid biróhoz a hosszu birói pálcának a gombját, mert a bot
fölülről volt hosszu, másutt keresztbe vitték a létrát az erdőn s hogy
elférjen, kivágták a fákat, amott viznek nézték a hajdinavetést és
meguszták, amaz helyen a biró kiiratta egy utcasarokra tapasztalat
nyomán, hogy: vigyázz, mert itt leüt a ménkü. De emitt meg eltették a
nagy jégcsapot nyárára emlékül, a másikban meg kukoricakapáláskor
toronyiránt teszik le a csizmát, hogy rátalálhassanak – meg sok más
egyéb ilyen történet van, a végeredményükben arra alkalmasak, hogy
összekapjanak a legények, ölre mennek s egyszer csak egy gomolyagban
forog a földön valamennyi. Ez öröm volt, a testi erőnek ezt a játékát
nézni – bár aki ilyenkor alul maradt, annak ez nem jó volt.

Mondjuk tehát inkább csak azt, hogy a szüle a városba ment, nehogy alul
maradjunk. A szüle a városházánál bemegy a jegyzői úrhoz. Ez nagy aktus
tanyai asszony részéről, aki az urak fejét nem szokta fájditani a maga
dolgával. Mondja is a jegyzői úrnak:

– Hát kéröm, látja, már megint a maga fejit fájlalom.

– Nem baj az, szülém, arra való.

– Ugy hát? – esik nagyot a szón a szüle, örvendezvén a dolgok ilyetén
állapota fölött. De amugy mög ugy is van, maguk a népért vannak a
hivatalban. De hát kérdözze már, hogy mér gyüttem?

– Majd elmondja szülém.

Simogatja a szüle az asztal sarkát, hallgat egy darabig, azután mondja:

– De hát hogy is kezdjem csak? Hiszen ösmer maga engem. Most öt
esztendeje is itt jártunk, amikor a gyerök sorozódott.

– Hát persze. Azóta a maga ura meghalt, a gyerek meg katona.

– Meg… katona…

Szüle húzgálja össze az álla alatt a tisztes fekete kendő csücskéit, ez
a lelkiindulatok és bánatok feltámadásának a jele.

A jegyzői úr belesegit:

– Szülém, most alighanem abban jár, hogy a gyereket eresszék haza
aratási szabadságra.

A szüle sírása elmarad, a jegyzőre néz és azt mondja:

– Hát most látom csak, hogy mi az a tanult ember. Én ki se tudom
mondani, maga meg már tudja. Hát ez hogy van?

– Hát hol szolgál a gyerek? – kérdezi a jegyző.

– A katonaságnál – mondja a szüle.

– De merre?

– Merre? – kérdezi a szüle. – Azelőtt a huszároknál volt, mert az apja
is azoknál szokott szolgálni, most pedig oda van messze az oroszoknál a
Szibériában.

A jegyzői úr mondja:

– De hiszen akkor fogoly.

A szüle mondja:

– Az. Katonarab a muszkánál. De nem készakarattal, hanem sebbel.

– Az. Nem szántszándékkal, hanem vére elfolyásában.

Mondja megint a jegyzői úr:

– Onnan nem lehet hazahozni, szülém.

A szüle megütődve lép hátra a papucsban.

– Nem? – kérdezi. – Hát miért nem? Hát én azt nem értem. Mondták ugyan
már mások is, hogy nem lehet, de azt hittem, hogy ez nem igaz beszéd.
Hát maga is azt mondja, hogy nem lehet? Hiszen a katonaságtól milyen sok
ember haza van eresztve az aratásra. Hát akkor az én gyerekemet miért
nem eresztik haza, amikor ugy kellene itthon, mint a falat kenyér?

– De hát hogy is gondolja azt szülém, hogy valakit a fogságból
hazaeresszenek.

Mondja a szüle:

– Ugy gondolom, hogy szót ád, mikor elgyün, arra, hogy az aratás után
visszamén. Hiszen azoknak ugy sincsen ott semmi dolguk, hát mért nem
eresztik haza? Aki a harctéren van, annak több dolga van, aztán azt
mégis hazaeresztik. Akkor miért nem eresztik haza a foglyot?

– Hát – mondja a jegyzői úr –, ezt már nem lehet nyélbe ütni sehogy se,
szülém.

– Igaz lélökre mondja? – kérdi a szüle.

– Hát.

– Hát akkor – mondja elszomorodva a szüle –, akkor én hiába is fájlalom
a maga fejit, ha ilyen értetlen világ van.

A szüle kimegy a szobából, búsan. Hát nem eresztik haza a gyereket
Szibériából. Micsoda világot élünk, szerelmes Jézus! Még onnan sem
eresztik haza, pedig ott nincsen dolga semmi…

A kapu alatt mondja is az ott időző egyenruhás hivatali személynek:

– Már nem tart ugy a néppel a jegyzői úr, mint eddig. Nincsen a gondunk
iránt már olyan jó fogalma, mint ezeknek előtte.

Persze, persze. Háborus világ van. Az emberek fogalmai megváltoztak.




János megalázása.

Az öreg János odavolt a másik utcában a kocsmában két deci bort inni,
mert nagyon jó sötét sillerje van a Teca néninek, ha még egy kicsit
sürübb lenne, megállna benne a kanál, mint valamikor Boszniában a cerna
vinában. János meg is fogadta, hogy ezentul nem megy át Tecáékhoz
mindennap, mert borzasztó az, ahogy verik ezek a kocsmáltatók a bor árát
fölfelé. Elvégre jól esik ugyan öregembernek egy kis bor, mert az erősit
és a jó siller kellemes melegségeket csinál, de hát nem muszáj annak
nap-nap után meglenni.

Csak lassan – gondolja János, ahogy lépked hazafelé az utcán –, mert
háboru van. Csak spórolósan kell élni. Csak kevés bort, csak az a baj,
hogy két decinél kevesebbet nem adnak. Uri helyen ugyan adnak egy decit
is, de három deci árban, aztán az íze még hirül sem olyan, minta
Tecáéké. Ennélfogva ezentul majd csak minden másodnap megy átal.
Másodnap igen. Elvégre emberek közé is kell menni néha, hireket hallani
a háboruról s más egyéb körülállásokról.

Most is a drágaságokról tárgyaltak és rettentően panaszkodtak az
emberek, mert ami igaz, az igaz. Egy malacnak akkora az ára, mint
valamikor egy jó futós lóé volt. Hogy leszünk a télire a zsirral,
szalonnával? János is elmondta a maga panaszait, de magában azt
gondolta, hogy okos ember ésszel él. És eljövén a Tecáéktól, csak azt
forgatja a fejében. Mindenki gondoskodjon magáról idején és ahogy lehet.
Elvégre nem muszáj mindenáron malacot vágni. A hus sem feltétlenül
szükséges, anélkül el lehet lenni. A dohányocskából a legolcsóbb fajta
is megteszi, az elég rossz, hála istennek és igy kevés kell belőle. Bár
olyan rossz lenne, hogy semmi se kellene, mint akkor, amikor a pipázás
még nem volt kitalálva s mégis megéltek az emberek. Hanem három fődolog
van. A liszt, a szalonna meg a krumpli. Ha ez a három megvan, akkor
minden van, akinek nem tetszik, egyen tengeri herkentyüt meg lekváros
csirkét kuglóffal. Mert abból a háromféléből mindenféle olyan jó eledel
elkészithető, ami a táplálkozáshoz szükséges. A liszt jó kenyeret ad,
tortába meg nem szükséges. Hát a sültszalonna kutya? Vagy a szakgatott
tészta kutya? Vagy a zsiroskenyér vagy a lángos, vagy a sült krumpli
hajában, továbbá nyilvánvaló, hogy a krumplileves csipöttel aranyérmet
kapna, ha katona volna.

János nevet befelé magában. Mert gondoskodott idején arról, hogy a három
fődologból legyen elég, még „gyugaszban“ is. Lisztecske a zsákban,
krumplicska a pincében, zsirocska szép régi fajta fazekasmunkáju
edényekben. Néhány szalonnahasáb is lóg a kamrában. De azonfelül hüvösöl
a padláson egy egész oldalszalonna is, jól eldugva a sötétebb helyre, a
gyugasztóban, hogy ha a hatósági makszimilálás keresné is, ne nagyon
találjon rá. Szép oldalszalonna, el lehet mondani. Fehér, dúsan sózva,
még a bőre is ennivaló, mikor a maga zsirjában paprikásan megsül.
Haj-haj, az ételek királya az és reggel használva, különösen tisztitja a
mellet, nem hiába, hogy a disznót nem disznónak kellene hivni, hanem
ugy, hogy öszömadta.

– Hej – gondolja János –, de jó volna, ha még egy ilyen oldalt löhetne
szörözni…

Néha a reménységek hirtelen valóra válnak. Jön az utcán szemközt egy
ember, cipel egy féloldal szalonnát.

– Ihun – szól neki János –, de szép szalonna, ugyan hun szörözte?

– Itt vöttem – mondja az ember –, nem messze, a Hóbiárt basa utcájába
egy bizonyostul.

– Eltönni valónak?

– Nem. Eladásra.

János alkudik a szalonnára azonnal, mert pénz van nála (mert nem tudni,
mikor találkozik alkalom). Ez a jó ember nem is tartja drágára a
szalonnát, megmondja őszintén, hogy mennyiért vette s mekkora haszonért
válik meg tőle. Megalkudnak, János fizet, mert nem sulyra megy a dolog,
hanem szömmértékre. A szalonna János vállára kerül, az ember elmegy. S
János megint befelé nevet magában: hiába, okos ember ésszel él. Csak fel
vele a padlásra, a másik mellé, a gyugaszba, mert a bolond ember azzal
is dicsekszik, ami nincs, az okos ember azt is eltagadja, ami van.

– Ketten lösztök – mondja János bizalmasan a szalonnának, ahogy viszi
felfelé a padláslétrán –, olyan alkalmas társad lösz ott a hüvös helyön,
hogy az csak csuda.

Az oldalszalonna nem szól semmit, ugyan nem is szokása. Csak János szól
a padláson megdermedve, elkábulva, mellenvágva és sárbatiporva:

– Szerelmes Jézus… hivalkodásomban de mögaláztál…

János ugyanis a tulajdon szalonnáját vette meg attól a becsületes
embertül.




Nyári kép 1916-ból.

A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek.
A kis házak keritése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog
bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet s a fecskék
szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy uj fészket épitvén uj
gyerekeknek. Olyan nagy gonddal épitkeznek, ugy tapasztgatják a falat,
rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőmüves volna valamennyi.
Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek
nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a
fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár
most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt.

Meleg is van, alkalmas meleg, a nap ugy idebámul, mintha sohasem látta
volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig
állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott.
Ezzel az idővel szokott vigasztalódni a tanyai magyar ugy január körül,
mikor nagyon hideg a kut vize, mondván:

– No, majd melegebb lösz ez is Havibúcsúkor.

Hát van is szépen meleg, most kellene belőle néhány zsákkal eltenni
télire. De ilyenkor nem kell senkinek, elbuvik előle az is, aki még
itthon volna. Nem jár az utcán egy lélek sem, néha egy-egy kis játékos
forgószél lecsap és tölcsért csinál a porból. A kurtaboltos is ráhuzta a
boltra a külső faajtót, hogy ne menjen be a hüvösre a vakmeleg, ugy sem
nyomja meg most senki a kilincsét. Mintha kripták volnának a házak,
olyan halott az utca. Még a játékos gyereknép is elnyult valahol a
hüvösön pihenni. Semmi zaj nincsen, egy kutgémes sem nyikorog, egy
kapuajtó sem csapódik be s miután a malacok még nem értek haza a
csürhéről, visitozás sincsen.

A sarkon aztán lassan befordul egy ember. Katonaruhában van, de
civilkalap a fején. Nem sánta, de bottal jár s mégis óvatosan lépked, a
bottal tapogatódzik, hogy az árokba ne lépjen. Nincs neki szemevilága,
fiatal vak katona, a ruháján kis vitézségi ezüst. Ahogy vigyázva halad,
összehuzza a szemét, mintha látni akarna vele, azonban haj, haj, azok az
idők már elmultak. Olykor megáll pihenni. Akkor a vigyázó, figyelő
vonások elsimulnak a képéről, csendesen integet jobbra, balra a fejével
és mosolyog – mit láthat ilyenkor?… S ugyan hová megy éppen most, mikor
a látó emberek sem járnak az utcán.

Van az utcában egy kis kocsma, afféle polgári bormérés. A vak katona
annak az ajtaját nyitná be, de nem is kell benyitni, mert nyitva van.
Belép. Nincsen bent senki. Topogva ütöget szét maga előtt, mig a
botjával széklábat talál. No itt van egy asztal. Elmegy a széléig,
körültapogatja azt is, a kezével megnézi, hogy merre van az asztal,
azután leül a székre. A szegesvégü kampósbotra teszi a két kezefejét,
ráhajlik, a feje biccen hol balra, hol jobbra s megint csak mosolyog.

A gazdaasszony kint mos az udvarban, ahogy a vak zörgött a székkel,
meghallja s bejön.

– Adjon Isten, Jóska – mondja.

– Adjon Isten, Annus néni – mondja a vak. – Nincs itt senki?

– Nincs – feleli az asszony –, én mög mosok itt az udvaron.

– Ugy-ugy – bólint a katona –, csak mosson, Annus néni. Majd én itt
maradok csősznek.

Különös formáju mosolygás rándult végig az ajka szélén, mikor
hozzáteszi:

– Ehhöz a nagy forgalomhoz alighanem elég löszök én is.

Az öreg asszony mélységes fájdalommal néz rá. Nem szól semmit, kifordul
a szobából az udvarra. Az ereszet fala alól leakasztja a szegről a
gerlék kalickáját s leteszi a vak asztalára s kimegy megint mosni.

– Köszönöm, Annus néni – mondja a vak –, köszönöm a jóakaratját.

A gerlék turbékolnak, bugni kezdenek, játszák egymást-kergető szerelmi
játékukat. A vak lehajtja a fejét, azután biccent vele hol erre, hol
arra és mosolyog.

… Szép az, gerlék bugását hallgatni. Az örök éjszakában élő fiatal
katona, mellette zöld erdő hüvös ölébe álmodhatja magát.




Öreg regruták.

Már még a mult nyáron, mikor mentek felfelé meg lefelé a csapatok,
hallani lehetett, amint a vasuti állomás felé, menés közben ki-kiszólt a
sorból egy-egy idősebb tartalékos a csapat mellett haladó civilre
vidáman:

– Hát öreg tatám, maga nem gyün muszkát verni? Olyan szépen elillene
pedig ide közébünk.

A civil, a régi katona, aki csak megszokásból ment ki a „régi ezreddel
mög a fiatalokkal“ az állomásra, nyugodtan mondta neki vissza a sorba:

– Várjál fiam, várjál. Negyvennyolc vagyok én már. De azért ne tarts
attul, hogy ha hívnak, ne mönnék. Öreg katona vagyok én. Mikor én
szolgáltam, te még pöndölös ingben csuszkáltál odahaza a porban.

Ugy, ugy. Ezen nevettek a menők s az itthonmaradottak egyaránt.

– Ugyan – mondták a katonák – kend már irtóztató öreg szentség, a kend
csontja már el se birná a bornyut.

Emez megvigasztalta:

– Ne féltsd azt a csontot, fiam. Elbirja az még, ha éppen muszáj. Ha
majd a bornyu ökörré nyőlt a hátadon, elmögyök érte, aztán átvöszöm
tülled.

Tréfálkozás volt az ilyen beszéd eleinte, senki sem gondolta volna, hogy
valóra válhatik. A régi, kiszolgált katonák, akik már a népfölkelésből
is kimaradtak régen, akiknek a szobája falán már barnult aranyos rámában
van üveg alatt a végelbocsájtó-levél, eleinte csak évődésformán
kérdezgették egymástól, ha találkoztak az utcán:

– Hát mink mikor mögyünk, komám?

– Majd szólnak, ha köllünk, komám.

Persze, ez nem is mehet másként. Amíg nem szólnak, nincsen mit keresni
ezen a dolgon. Előbb hadd menjen a fiatalja, az még könnyebben birja, a
vére is melegebb az ilyen fürge mókusnak. De azután a régi emberek egyre
csak komolyabban kezdték vallatni egymást: – Hát nem mögyünk, vagy mi?
Nem köllünk? Már csak annyiba néznek bennünket, mint a sömmit?

Akkor azután meg egymást nevették és egymáson évődtek az emberek, akik
egykoron a király fegyvereit messze földeken „hurcolták“. Arra, aki
időközben hasban elvállasodott, azt mondták, hogy ne is várja, hogy
hivják, mert az ilyen könyérpolcüresitő még kránfutternek sem való, bár
hogy voltaképen mi volna az a kránfutter, arról nem történt magyarázat.
Hát kránfutter, aztán kránfutter. Aztán ha fölfelé kellene sturmolni a
hegyre, mit csinálna azzal a nagy pókhasával? Mert azt nem lehet ugy
elhajitani, mint a bornyut.

– Hát nem – szégyenkezett az elkövéredett koma. Lehajtott fejjel tekint
végig megvastagodott termetén és sóhajtva teszi hozzá: – hej, sokba van
ez neköm, kár ezön évődni.

Igaz. Nem tehet róla, hogy ott vállasodott el, ahol nem kellett volna.
Elég neki a maga baja.

– Az ám – mondja részvéttel egy soványra maradt régi katona –, amelyik
keritésön én körösztülugrok, azon a kövér koma csak ugy jut át, ha előbb
gödröt ás alatta, mint a kutya szokta.

Nem megy azonban az ilyen beszéd valami sértésszámba, mert az egyidőből
való emberek, akik együtt voltak „oda“, leginkább mind csak ugy
testvérszámba mennek. Annak idején, a fiatal erő virágjában, különb
játékokat is csináltak egymással. Nem kis csillagrugatást, ágyeresztést
(ha volt ágy), sátordöntést (ha volt sátor), álmában a lepedőbe való
bevarrást, pokrócolást, meg egyéb ilyen szolid játékokat, amikben a
fiatal vérben a tábori élet unalmasságai között fölgyült energia
tombolta ki magát. Az volt felőlük a nézet, hogy szükséges néha az
ilyesmi, akárcsak a köpülyözés, vagy az érvágás.

Nem haragudtak hát meg egymás között az öreg komák. Csak furfangoskodtak
azon való igyekezetükben, hogy valami olyasmit mondhasssanak, amin
nevetni lehet. Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon
sok sors van most olyan, amelyik a szomoruságokat találja ki.

Időközben pedig bejött, azaz hogy kijött az uj törvény, ami az öreg
komákat és testi véreket illetné. No most már – állapitották meg –
nekünk is vetnek majd néhány szót, nem néznek le bennünket annyira, mint
eddig, hogy még csak nem is hívnak. Bizakodások történtek. Hát nem
vagyunk mink annyit érők, mint a fiak? Az.

Azonban a kijött törvény sokáig nem szólt semmit. Hallgatott az öregek
felől. A törvény megvolt, de semmiféle érvénye sem mutatkozott. Mondta
is felőle ez a tiszaszéli Csányi János öreg trombitás:

– Olyan, mint az alvótöltés. Van is, meg nincs is.

Az az alvótöltés, amit valamikor a víz ellen csináltak, de később meg
elébe a víz ellen jobbat csináltak s azóta a második töltés áll ugyan,
de csak haszna nélkül alszik, senki sem tudja, hogy miért van.

Az uj törvényről is ilyenforma nézetben voltak némely régi, egykori
fegyveresek, hogy ha már megvan, akkor csináljanak is vele valamit. Vagy
legyen, vagy ne legyen. Mit ér az, ha azt mondja, hogy behívhatók
vagyunk, de nem hívnak. Csak a türelmes Selymes János figyelmeztette a
többit:

– Várjatok csak, várjatok. Mert régi szokás-mondás az, hogy ami késik,
nem mulik.

Csakugyan, az ujságokban egyre jobban kezdett a szó verni aziránt, hogy
ekkor meg ekkor érvénybe lép az uj törvény. Ahán – mondták az emberek –,
hát a régi katonáit mégis csak együtt akarja látni a király. A nagy
piros papirosok szétröpültek a tanyák kapitányságaiba s odaszálltak a
tanyai kapitányok, esküdtek háza falára s felakasztódtak a korcsmák,
csárdák szobájában a szögre.

– De különben – vélte a csárdás – legjobb az ilyent az ajtóra szögezni a
kilincs mellé, mert akkor mindönki belebotlik.

Ugy igaz. Az emberek belebotlottak s olvasták. Az egyik szépen hangosan,
a másik lassan, betüzve, némelyik sehogy sem, mert az ötven év körül
valók között vannak, akik nem tudnak írást. Negyven-egynéhány év előtt,
mikor még ők gyerekek voltak, más világ járta a tanyákon, kevesebb volt
az iskola. Ma van vagy nyolcvan körül való, akkor volt valami husz; aki
gyerek messze esett tőle, nem járt bele. Meg ha járt is néhány télen át,
idővel elfeledte a betüt, különösen ha nem került katonasorba, ahol
visszaszoktatták rá.

Olvassák a piros papirost. Aki katona volt, az bizonyos fontoskodással
és büszkeséggel, mert ugy érzi, hogy a papirosról most egyenesen őhozzá
intézi szavát a király, az egykori ezredes ur, az egykori vitéz kapitány
ur, míg aki nem próbálta a katonai sorsot, egy kissé féloldalt tartja a
fejét. Ennek az jár az eszében, hogy haj-haj nehéz lesz azt deresedő
fejjel megtanulni, amit a másik már el is felejtett.

No és hát aki katona volt, az az évszámokkal is inkább rendbe tud jönni.
Mert azt bizonyosan tudja, hogy hánybeli, vagyis hogy melyik esztendőben
sorozták. De már például Muladi szomszéd igy adja föl a kérdést:

– Hát most már énvelem igazság szerint tulajdonképen mi lössz?

– Már miért?

– Hát hogy – tanakodik Muladi – én mönjek-e, vagy ne mönjek?

– Itt van az írásban, hogy aki ötven évig van, az tartozik az ország
szolgálatára lönni.

– Ugy ám feleli Muladi –, csakhogy én nem tudom, hogy hány esztendős
vagyok. Hogy ugy ötven körül, azt én is ugy vélöm. De hogy egy-kettővel
alatta-e vagy fölötte, azt már nem tudom.

Ilyen „kétközbe“ alighanem nemcsak Muladi jut. Még a volt katonáknál is
megtörtént, mikor még tavaly a népfölkeléshez hivták be őket, hogy a
hirdetésben kitett esztendőket eltévesztették, azaz, hogy összezavarták
őket. A születési évet összetévesztették a sorozási évvel, s nem ők
voltak benne a hibásak. A mult században még négy korosztályból soroztak
s igy nem sokat numerált az, hogy ki, hányban született, hanem, hogy
hánybeli sorozás volt. Mert akit az első korosztályból soroztak, az már
kiszolgálta a három esztendőt s hazament, mint kitanult öreg katona,
mikor az az ugyanazon évbeli születésü ember, akit csak a negyedik
korosztályból soroztak be, még csak nem is fogott fegyvert. Azután jóval
többen voltak abban az időben, akik idő előtt, tizennyolcéves korukban
álltak be. Viszont a szolgálat elől való eltakarás is könnyebben ment,
mert nem volt meg a katonai közigazgatásnak a rendes rendje s nem
akadtak olyan hamar rá az ugynevezett katonaszökevényre, mint most. Volt
aztán az ilyen között olyan, akit huszonhatéves korában soroztak.
Minélfogva a születési év alapján nem is lehetett az emberek
katonamivoltja felől eligazodni, hanem csak a sorozás esztendeje volt az
utmutató. A mi időnkben még az a kérdés, hogy „hánybeli?“, sohasem azt
kérdezte, hogy melyik esztendőben született, hanem, hogy hányadik évben
sorozták.

Most pedig a születési év az irányadó és ebben a külsőbb részek öregjei
között lesz, aki megtéved. Mert tavaly is, mikor az öreg
voltkatona-népfölkelőket szólitotta a király, voltak ilyen
megzavarodások. Megszólit az utcán egy öreg hagymás magyar a makói
tanyákról, tarisznyával a vállán, de a tarisznya már üres.

– Nézze már kéröm – mondja méltatlankodva – szóltak nállunk is, hogy
gyerünk be, hát csak begyüvök. Azt mondták, kétnapi eleségöt hozzak, hát
hoztam, de már elfogyott. Oszt most már itt állok negyedik napja a
kaszárnya előtt, de még csak hozzám se szólt sönki. Nem szólitják az
embört.

– Hát hánybeli maga?

– Hetvenötbeli.

– Nem löhet az, bátyám, hiszen maga jóval öregebb, mint én.

– Hát persze, hogy öregebb vagyok – mondja a magyar –, hiszen mondom,
hogy 75-be soroztak engöm a makai városházán.

A katonai hirdetés pedig, amelyiknek a szava szétvert ott a marosmenti
tanyákon, a hetvenötben születetteket szólitotta a régi zászló alá. Az
öreg magyar pedig hetvenötben már katona volt, igy hát ötvenhatban
született, tavaly lehetett olyan ötvennyolc körül való. Mesébe illő
naivság, de egyuttal a néplélek hőskölteménye is lehetne az ilyesmi: az
öreg tanyai nem kereste, hogy ő már mennyi idős, hogy ő már nem is lehet
katona, hogy már tőle nem követelhet senki semmit, ő csak egyet tud,
azt, hogy alighanem valami baj lehet, mert a király szólt, hivja a régi
katonáit, hát csak sebesen két napra való szalonnát, kenyeret a
tarisznyába, azután gyerünk. Azután ime mily megbotránkozva mondta: lám,
már itt van negyednapja, a tarisznyája is ellaposodott és még csak nem
is szólitották!

– Jaj – mondta a fölvilágositás után – ma már az egész világ másként
forog, mint ezelőtt. Az urak már megint kitaláltak benne valami
változtatást.

A világ bizony másként forog. Sőt olyanformán forog, legalább igy
katonai szempontból, ahogy még sohasem forgott. A régi időben is
előfordult, hogy gyakorlatra berukkolt a főszolgabíró meg a hajduja,
azután a bíró káplár volt a századnál, a hajduja meg őrmester. De most
már apák és fiak lesznek, azaz, hogy lehetnek ilyenformán.

Erről sok szó is esik. A városi katonai hivatal fönt van egy kőház
második emeletén, a lépcsőkhöz nem szokott tanyai embernek egész
hegymászás az ilyesmi, szinte lihegnek, mire fölérnek. De azért
igyekeznek, mert ott történik az „iratkozás“ az uj törvény szerint.
Olykor viharos örömök vannak a hivatal folyosóján, ha olyanok
találkoznak, akik már régen nem látták egymást, pedig valamikor,
huszonnyolc-harminc év előtt egy században voltak „standbeliek“.

– Nini – mondja egy negyvenkilences ember –, hiszen ez mög a fírer ur
Borsodi! De möghizott a pofaszijjad, komám!

Pofaszijja. A rendes beszédben nem járatos szó, de a régi bakanyelvben
az arcot, a fej képes felét jelenti. Ugy lehet, hogy az az ember ezt a
szavat husz néhány év óta egyszer sem mondta ki, de most, hogy ujból
regruták lettünk, az emlékezések visszatorlódása nyomán megint csak
elhatalmasodott a szavajárásában a már feledésbe jutott katonanyelv.

Barátságos kezelések történnek a kopottfalu folyosón. Némelyek oly régen
nem látták egymást, „hogy az ritkaság“. Illetve az a ritkaság, hogy most
találkoznak. A városi ember, ha az egyik ismerős Erdélyben, másik
Tuladunán lakik is, csak találkozik egymással valahol, vagy a vasuton,
vagy Budapesten, vagy pedig ha nyáron elmegy valamerre. A tanyák emberei
nem laknak olyan messzire egymástól, némely része mégis csak ritkán
találkozhat. Az egyik Félegyháza alatt lakik, a másik Szabadka mellett,
az ilyen távollakók leginkább csak adót fizetni járnak haza, vagy azt is
csak küldik mással, vásárjaik, piacaik másfelé vannak, ezeknél bizony
már ebben a korban ritkaságszámba megy a találkozás lehetősége. Mikor az
utolsó fegyvergyakorlat a közösöknél, az ellenőrzési szemle a
harmincegyéves korban a honvédségnél letelt, azután aztán már nincsen
meg az összehuzó kapocs. Többé az életben, ugy lehet, sohasem
találkoznak. Hát most persze, hogy nagy az öröm, hogy a katonai kapocs
megint föltámadt és összehozta az embereket.

Előbb csak ugy húzódozva, gyanúsan nézik egymást, hogy csakugyan az-e,
akit benne vélnek. Mert hiszen nem mind él már a cimborák közül s aki él
is, megváltozott. Az egyikre szerencsés világ járt, nagygazdasorba
jutott, csupa egészség, kicsit sok is a hús rajta, a másikat megtörte az
élet, egyet-egyet a pálinka is; van, aki megsántult, mert a vasvillába
esett a szénaboglyáról, van, akinek a szemén csinált hibát a trachoma,
meg minegymás. Egykori szép ifju fiatal életek vidám képein ecetes
spongyával huzogatott végig az élet.

Nézik az emberek egymást, tünődve, jó sorsuak, meg az éppen csak hogy
élhetős nincsetlenek. Olyanformák lehetnek a belső érzések, mint a
huszonötéves találkozón az érettségi után.

Egy ember megáll egy másik ember előtt. Nézegeti, mustrálja. Egyszer
csak azt mondja:

– Hát kend csakugyan kend?

– Hát persze – feleli amaz örömmel afölött, hogy megismerték egymást. A
neveket nem is kellett mondani, elég volt a néhány szó. Mert ha a testi
forma változott is, a hang megmaradt olyannak, mint amilyen volt.

Igy történik a katonai iroda folyosóján a különös „ismerkedési estély“,
amilyen még nem volt, mióta a világ áll s talán nem is lesz rá
mégegyszer szükség. Gond vagy bú nem mutatkozik, uram isten, az csak
természetes dolog, hogy segitsünk a fiaknak a munkában ott, ahol még
birunk. Egy öreg koma, szinte büszkélkedve a dús egészségben,
mondogatja:

– Engöm oda állithatnak, ahova akarnak. Nincsen sömmi bajom, birom ma is
ugy, mint akkor Novibazárban.

Egy régi káplár felel rá, kissé huzódozva:

– A birás felül itt se volna hiba. De hát tudjátok, hogy én sicces
voltam. Ötszáz lépésrül négyet beleküldtem a mozgó figurába. Most mög
ott van ennek az udvarnak a sarkába az a feketés forma, mi az?

– A szemetesláda.

– No. Hátha az én kedves fegyverömet adnák is vissza, még avval se
tudnék beletalálni. Mert a szöm… a szöm…

Szomoruan huzza elő a zsebéből kopott fekete tokjában a pápaszemet.

– Ez – mutat rá – ez… Ez letött engöm. Nem látok az óromon tul.

De azután nevetni kezdi a maga baját, mert hiszen nincsen értelme a
szomorkodásnak, mikor igy is, ugy is csak egy a fizetés.

– Az – folytatja vidáman –, én is ugy volnék már, mint mikor háztüzet
voltak nézni a vaksi lánynál, aztán leütötte a kulacsot az asztalról,
mert azt hitte, hogy macska.

Jön az öreg komák közé egy az egykori őrmestereik közül. Ohó, most van
csak viharos üdvözlés, a jobbkarok magasra emelkednek és kézszoritást
kinál mindenki. Azonnal bizalmas kérdések kezdődnek és fölvilágositások
kéretnek. Mert a manikulás az, aki mindent tud. A katonanyelv szerint
csak a világ és az élet legnagyobb rejtélyei azok, amiket „még tizenhat
manikulás sem tud kiszámolni“. Minden egyéb dolog a manikulások által
kiszámolható. Mint például, hogy a berukkolás után az asszonynak jár-e
majd valami. Altisztek mondják: régi sarzsiként böcsülettel
mögszolgáltunk, hát most majd visszaadják-e vajjon. Egy ember azon
évődik, hogy hogy komandirozzon ő majd a honvédoknál, mikor sohasem volt
a honvédokhoz behiva, minélfogva nem tud honvédül. Az annak idején a
mesterségénél fogva altisztté nem lehetett iparos azt szeretné tudni,
hogy lesz-e majd különbségtevés öreg és fiatal között, ez a feketefejü
öreg káplár Takics Vladimir, nem hiába, hogy nagy kujon volt
világéletében, csak aziránt érdeklődik, hogy ugyan, ha berukkolnak,
lesz-e majd minden estére kimaradási engedély?

Igérnek is neki mindjárt nehány bokszot, nyulnyomot, fecskefészket s
egyéb régi kedvességeket.

Igy telik el az ujból regrutává való „iratkozás“ ideje. Szomoru volna,
ha szomorubban telne az irtózatosan vén régi katonai szentségek és
öregségüknél fogva már nem is látó agg csontok között. Élcelődnek, s egy
kicsit gunyolódnak is, mert az szintén velejár az ilyesmivel. Például
mikor egy ember azt mondja:

– Hát másodszor hivnak bennünket regrutának, bátya. – Azt mondja rá
Csáki Pál nevetve:

– De mikor még a lutrit tartotta az állam, aztán az embör nyert rajta,
sose hivták az embört kétször, hogy majd kétször is kifizetik a
nyeremént.

– Ez igaz. De a lutri már elmult. Alighanem valami tévedés történhetett
– mert az ilyesmi előadódik –, hogy akkor nem hivták kétszer az embört…




TARTALOM

  Tömörkény István (Előszó)  7
  Tanyai asszonyok  13
  Meddig tart még?  24
  Vigasztalás  30
  Muszka lelkek  34
  Ajándékok a királynak  37
  A város végén  47
  Beszéd a csizmáról  53
  A fémszóró  58
  A mamuty ára is fölment  63
  Ami nincs messze  68
  Lesz még virág a kalapon  72
  Jó, francia dohány  76
  Julis asszony levelez  84
  Régi huszár muszkasipkában  90
  Jakab Jakab a diplomáciával  95
  A tatár  102
  Mindenek változnak  107
  Ötvenesek  113
  A szenvedélyről  120
  Etal és Tóni  125
  Idegenek a jegenyék alatt  133
  Mári kártyái  138
  Pali – Pál  143
  Ócska puska a sarokban  148
  István a nótájára talál  160
  A sas utja  165
  „Őrmestör úr!“  169
  A kraszniki csata  173
  Esti ima  178
  Alku a szülével  182
  A föld és a bevonulás  187
  Tűz az iskolában  191
  Józsep a haranggal  204
  Német katonák  210
  A juhász meg a muszka  216
  Mihály hazatér  221
  Rasputinfiókok  239
  Orosz sipka alatt  244
  Magukbanélők  250
  Amit a szüle nem ért meg  257
  János megalázása  262
  Nyári kép 1916-ból  266
  Öreg regruták  270

Világosság rt. nyomása, Budapest.

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67849 ***