The Project Gutenberg eBook of A kis királyok (1. rész) by Mór Jókai

A pontaligeti park hires, nevezetesen a kertészet kedvelői előtt. Terjedelme hatszáz hold, s évenkinti gondozása belekerül harminczezer forintba. Ha a sok mihaszna fák helyett répát, kukoriczát termesztenének rajta, ugyanannyit kellene neki jövedelmezni. Akkor lett alapítva, a mikor az ákáczot meg a platánt Európában nagy pénzen fizették, s az amerikai dióhoz meg épen csak úgy juthatott valaki, ha lopott belőle. A kertész-szenvedély ezt megengedi.

Ponthai Adalbert gróf épen ilyen szenvedélyes kertész. A mellett azonban kitünő jó gazda is és erős acquisitor. Az utóbbi minőségében (mint mondják) nem is igen válogatós a jogczímekben. Télen át Bécsben lakik, a hol grata persona. Érdemrendje is van, és belső titkos tanácsosnak hívják. Viselhetne nagy hivatalt is; de arra nincs szüksége. Országgyűlések alatt hatalmas védelmezője a kormány propositióinak a felső táblánál.

Nyáron azonban szünetel minden ambitio; akkor a gróf csak szenvedélyes kertész.

Ha aztán egy olyan boldogtalan vendéget hoz a kastélyába a végzet, a ki még nem látta a pontaligeti park dicsőségeit, azt a szives házigazda menthetetlen rabságba ejti, magához lánczolja, reggeltől délig, déltől estig hurczolja keresztül-kasul a nagyszerű park tekervény utain s megtömi botanicai ismeretekkel, a mennyi csak beléje fér.

Épen ehhez való vendége akadt a mostaniban a grófnak, -2- ő nagysága, Hruszkay Xaver Ferencz királyi tanácsos urban, a ki meg gyökerestül gyűlöli a fát. Minthogy Bécsben, épen az ablakai előtt van a bástyán egy óriási vén akáczfa, a mi az által, hogy nyáron cancellariáját elsötétíti, tavaszszal a virágillatával a nagyságos asszonynak migrainet okoz, őszszel szemetel, télen meg az egész veréb-synodusnak gyüldéül szolgál, annyira maga ellen gerjeszté a királyi tanácsos úr ellenszenvét, hogy az már nem egyszer ejté ki a cselédei előtt azt a biztató szót, hogy ha valaki ennek az átkozott fának a gyökerét megfurná, abba kényesőt töltene, hogy az a fa elszáradna, hát ő annak a valakinek, ha a tette kitudódnék, a büntetése elengedéseért kész volna közbejárni. Még eddig sikertelenül.

Ponthay Adalbert gróf a szokottnál magasabb termet, a mihez azonban nem járulnak kedvező arányok; vállai szükek, ellenben az alteste potrohos; dereka hosszabb, s lábszárai kurtábbak, mint a minőt a szobrászok követelnek a mintájuktól, a karjai is rövidek. A fejét hátravetve hordja és az is kisebb, mint a mekkora ily colossalis alakot megilletne; arcza általánosan görögdinnye pirossággal bir, simára borotválva, egy kis feketére viaszkolt bajuszpár kivételével. Az arczvonásoknál is feltünő az aránytalanság, a míg az álla erősen előre domborodik, megtoldva hatalmas tokával, addig a homloka nagyon elkeskenyül, a mit különben elősegít a két szemöldök magasra felhuzódása, mely miatt az apró szempár örökösen fitymáló hunyorítással néz le a többi halandókra. Az orrnak ennélfogva igen hosszú tért kell betölteni hosszában, a száj ugyanazt teszi keresztben, s ha nem beszél, úgy összeszorul, hogy az ajkakból semmi sem látszik. A kopasz feje búbján feltünést kelt egy jókora diónagyságú kinövés, a mi egyébiránt a Ponthay úri családnak általános ismertető jegye. Ez a hiteles bibircsó ott van minden családtagnak az arczán, az egyiknek a homloka -3- közepén, a másiknak az állán, a harmadiknak az orra hegyén, a hölgyeknél, szemérmes lencse-alakban, a szájjszegletekben, arczgödröcskékben. Ez a Ponthay stigma. Talán épen azért jár Adalbert gróf mindig fedetlen fővel, még a szabadban is, (meglehet azonban, hogy csak diæteticai okokból szoktatta magát hozzá).

S ebből a vendégre nézve az a baj származik, hogy ő is kénytelen a kezében tartani a kasztor-kalapját, azt állítva, hogy izzad a feje, pedig otthon még aludni is sipkában szokott. De hát az nem illenék, hogy a mikor a belső titkos tanácsos fedetlen fővel jár, akkor mellette a (csak) királyi tanácsos feltett kalappal ődöngjön.

Hruszkay Xaver Ferencz úr pedig épen nem termett arra, hogy hatszáz holdas parkok útjait méregesse végig. Salonok parquettjeihez szokott, vézna, töredékeny alak, olyan hajlékony, hogy hátra felé is tud bókolni, s a legközönségesebb mozdulata sem áll azon alul, a minővel egy ügyes seladon az elejtett legyezőt átnyujtja, a nélkül, hogy a dámájának a sleppjét letaposná. Arczát az örök nyájasság stereotyp mosolya édesre kandirozta. Minden szőr le van borotválva róla, kivéve a fülek mellett két félholdat, a mik egymásnak tökéletesen megfelelnek.

Az excellentiás úr kertészkedvelő gúnyát visel, sok zsebű darócz dókát, vastagtalpú bakancsot, a nagyságos ellenben everlaszting géhrokkot, szatingló pantallont s szük fekete szarvasbőr czipőt. Nem ilyen expeditióhoz készült.

– Nézze nagyságod, ezt a sophora japonica pendulát. Még csak nyolcz éves.

– Ah! ha! Ez aristolochia sipho excelsissima. Van egy vadászkastélyom, a mi egészen ilyennel van befuttatva, majd azt is felkeressük. -4-

– Regardez! Ezt a gyönyörű példányt ott a glacis közepén. Azokkal a fehér levelekkel.

– A mit itt ezen a helyen tetszik látni, azt mind én magam ültettem, ez a része a parknak az én saját teremtményem. Látja azt a nagylevelű fát ott a tamariszkok közül kiemelkedni? Az egy Pawlownia imperialis, a minek a dugványát Polignac minisztertől kaptam, mikor Párisban követségi titkár voltam.

Ez a kérdés egészen elvette a kedvét a főúrnak, hogy a középnagyságú úrnak több kertészeti élvezettel szolgáljon. E helyett azt hitte, a festészeti és távlati összbenyomásokkal lehet a kedvtelését megnyerni. Elvezette egy szép egyenes fasorhoz, mely a parkot egyenes vonalban szeli keresztül, s melynek egyik nyilásán át felséges panorama tárul fel, kilátással erdős hegyekre s egy völgyben meglapult tornyos falucskára.

Erre a szóra felcsapta a házi sipkáját a fejére Adalbert gróf s a dókája két mellékzsebébe dugta a két kezét.

– Átkozott egy provincia! mondá a gróf s boszusan rugdalt széjjel egy vakandtúrást, a mi a pázsitot elékteleníté.

Hruszkay úr, látva, hogy mennyire érdekli a házigazdát e feladat befejezése, maga is oda sietett, a szarvasbőr topánjaival segíteni a vakandtúrás planirozásában.

– Inkább a Fidzsi sziget kannibáljai között Kaczika, mint a tuhutumiaknál főispán.

– Annyira az, hogy semmit sem változott azóta, hogy Tuhutum vezérrel bejött Ázsiából, csakhogy lótej helyett bort iszik, hanem azt azután érti. Azzal, hogy megkeresztelték, csak azt nyerte, hogy most a «Szélanya» helyett a Szűz-Máriát káromolja.

– Igen. Boldogult anyám után, a ki született Koromteleky volt. Ez épen a legfőbb ok, a miért nem kivánja semmi porczikám azt a kitüntetést, hogy én menjek le Tuhutum vármegyébe királyi biztosnak. Hisz az szent, hogy minden tiszti lakomat, asztagomat felgyujtanák a nemes atyafiak.

Ennél a pontnál igen erős positióba találta bele magát a királyi tanácsos úr a belső titkos tanácsos urral szemközt.

– Megbocsásson excellentiád, de kénytelennek érzem magamat, helyzetemnél fogva, azon alázatos megjegyzést koczkáztatni, miszerint oly magas állású férfiaknak, mint excellentiád, a kiknek ősei soha sem tartózkodtak kardjukat kirántani és vérüket áldozni, a midőn a trónt megtámadva látták, nem lehet arra gondolniok, hogy vagyonukban csorbát szenvedhetnek, ha a trón és haza védelmére a veszélylyel szembeszállnak. És bizonyára ez a veszély jelen van, és annak tűzhelye kiválóan Tuhutum vármegye, a maga lázitó körleveleivel.

Ő excellentiájának nem tetszett ez a sarokba szorítás. Hogy az ősei is kirántották a kardjukat! Hát, hogy ő is rántson ki valamit, hirtelen kihúzta az oldalzsebéből a nagy görbe kertészkését.

– No nézze, nagyságod! ezeket a szép fagus purpureákat. Tizenkét kertészt tartok, s a gazemberek közül egy -6- sem veszi észre, hogy a fattyuhajtások mind elnyomják a nemesített törzset; magamnak kell lenyesegetnem.

– No lássa, excellentiád, ha már a bükkfákat is így meg tudja nemesíteni, hát még a lelkes emberekbe mennyi nemes indulatokat ojtogathatna be, ha kertészkése alá venné.

– De ugy-e, hogy gyönyörű egy pagony ez itten? Hinné azt királyi tanácsos úr, hogy ez az egész új ültetvény nem több mint tizenkét éves? Még boldogult atyám idejében itt ezen a helyen egy falu állt.

– Most ott van a hosszú allée végében, annak láttuk a tornyát. A templomot én építtettem.

– És a házakkal mi történt? Borsóra tették s úgy gördítették odább?

– De hát a ki oly ügyesen tudta kezelni a paraszt diplomatiát, hogy egy egész falut rá tudott birni, hogy az ősi helyét elhagyja és tovább költözzék egy határral, ne értene-e a «nemesi diplomatiához» még jobban, hogy egy vármegyét is rá tudjon birni, hogy az ősi álláspontját elhagyva, a közjóra nézve üdvösebb alapokra helyezkedjék?

– Nagyságod nagyon is túlbecsüli az én tehetségeimet. Mit tehetek én? Én egy simplex bucolicus ember vagyok, a ki már rég letettem a magasabb ambitiókról. A praxisából is kijöttem az administratiónak, a mióta Párisban voltam a nagykövetségnél, nem ismerem ki magamat az itthoni állapotokban.

Hruszkay úr ismerte már az ilyen beszédet. Így szólnak -7- azok, a kik drágára tartják magukat. Vajjon mi lehet ő excellentiájának az ára?

Azon közben a gróf egyre sikamlósabb ösvényeken kezdte vezetni nagyságos vendégét, a mik érdekes bozótokon, süppedékes semlyékeken kanyarognak keresztül; a miken már nem látszik sem kavicsozás, sem kertész gereblye nyoma, ellenben az ember kalapján túl érő nagy dudvák konfidenskednek tüskés czirogatással a magas urak ruháiba csimpajkozva, bizonyosan valami exotikus dudvák, csunya kék, lilaszin szárú, gombosfejű vizi labodák, széles lapuk, a miknek a levele szakállat ereszt, összekeveredve szederinda, földitök gubanczaival. Az embernek a lépése alatt czuppog a sömlyék, s jobbra-balra ugrálnak a lábán keresztül a nagy vereshasú varangyok.

– Excellentissime! rebegi szabódva a királyi tanácsos úr; talán nem jó helyen járunk.

– Csak még egy pár lépésre instállom nagyságodat, még egy rendkivüli szép partiet kell produkálnom.

S nolle velle utána kellett gázolni a nyirkos ösvényen az excellentiás urnak a szarvasbőr topányokkal.

Pedig már olyan bozót következett, a hol két kézzel kellett az áttörőnek elhárítani az ágakat, hogy ki ne verjék a szemeit, s a mi bokrot megfogott, olyan illatos lett tőle a keze, mintha vadpoloskák ellen viselt volna irtó háborút; a parókás szömörcze bűzös cserjéje az. Nem is volt rá legkisebb kilátás sem, hogy innen valami kilátás legyen. Végre egy sűrű kőrisfa-geszt fogadta sötétjébe a kertészkedvelőket, a minek a fáiról csak úgy hullott a gallérjukba a spanyol légy. Egyszer aztán csak véget ért a süppedékes gyalogút.

– Regardez ça! mondá a gróf, egy árvafűz árnyékába helyezve el a vendégét.

A mit maguk előtt láttak, az egy csúnya, ronda tó volt, pocséta inkább, végtől-végig födve a békalencse zöld szőnyegével, a miből kövér nagy kecske-békák dugták elő a -8- fejüket, a hol a zöld szőnyeg megszakadt, ott a viz szine olyan barna volt, mint a földi gyanta. A tó partját, a mi lehetett kerületben valami háromszáz lépés, buzogányos nád verte fel, s annak a törmelék csereklyéje rohadt ott körös-körül, tenyésztve a büdösbenczét. A mi pedig legnevezetesebb volt a tájképnél, az volt egy sziget a pocséta közepén, s azon egy házikó. A sziget karókkal és fonott rőzsekötegekkel volt bekerítve, s az ösvénytől egy keskeny fahid vezetett hozzá, a mi czölöpökön hevert, egy szál faderék volt az egész. Mintegy két ölnyi távolban a háztól a keskeny átjáró csapóhiddá alakult át; azt kötéllel felhuzták a ház felé, most is fel volt huzva.

A házból kevés látszott ki, annyira eltakarta azt négy terebélyes fűzfa, csak az ajtaját lehetett látni, meg egy darabot az eszterhéjas tornáczából. A teteje zsindelylyel volt fedve, de az már nem csak hogy egészen zöld volt a mohától, de csak úgy virított a sok felmagzott gaztól, még azonfelül egynehány tökszár is végig futott rajta. A kéményen volt egy gólyafészek, azon ott kelepelt a gólya. Annak persze herczegi dolga volt itt; előtte a mindig terített asztal. A hol valami fal látszott ki a házból, az fehér volt; de nem a mésztől, hanem a salétromtól, s a szarufáin csoporttal sárgállott a kellemetlen házi gomba.

S hogy ne csak a szemnek legyen meg a gyönyörűsége, az egész tájképet elárasztotta valami langyos, gyomorkavaró bűz, a miből az ember válogathatta, hogy gazillat-e? vagy mocsárlég? talán keverve a ganajlé ammongőzével, nagy járulékaival a kábító kőrisbogár szagnak, s a szömörcze méreg párájának.

A királyi tanácsos úr előrántotta a selyemzsebkendőjét s orrát, száját eltakarta vele.

– Das schauen Sie sich einmal an! ismétlé németül a gróf, keserves büszkeséggel.

A hímgólya épen akkor jött repülve, nagy kiterjesztett szárnyakkal, hosszú nyakát, lábát elnyujtva, s a csőrében -9- egy tekergőző kigyót lóggázva, fészkén ülő társához; a mire négy gólyafiók egyszerre nagy éhesen dugta fel a fejét a vaczokból, csipogva.

– Már én ezer bocsánatot kérek, excellentissime, dünnyögé Hruszkay úr a zsebkendő mögül, de én minden obligat deferentiam mellett is, melylyel a pontaligeti hires park iránt præoccupálva vagyok, ezt az egy partiet belőle nem nevezhetem valami elegansnak.

– Hát csak úgy, hogy miután sikerült az egész falut kisajátítanom, kit túlfizetéssel, kit ijesztgetéssel, kit furfanggal, néha egy kis douce violencet is használva, ennek az egy háznak a tulajdonosát semmi módszerrel nem birtam rávenni, hogy engedje át a telkét.

– Hiszen ha az volna, tudnám, hogy mit kezdjek vele! De épen az a baj, hogy nemesi curia.

– Hja, annak czifra története van. Emlékezni fog nagyságod a harminczas évekből valami Sáromberkynére, a ki az udvarnál bennfentes volt.

– Hogy ne? Én akkor még fiatal adjunctus voltam. Pikáns szépség volt, magam is udvaroltam neki. A férjét, úgy tetszik, hogy agyonlőtték párbajban, vagy maga lőtte meg magát, azt nem tudom bizonyosan. Hanem arra jól emlékszem, hogy az asszonyságot egyszer csak kitiltották a császári udvarból.

– Úgy hiszem, hogy mindenféle kellemetlen mendemondákat csinált az udvari körökben.

– Veszedelmes pletykahordó volt. Mintha Argusnak -10- a szemeit, s Dyonisius füleit örökölte volna, s a mellett phantasiája olyan, mint Sheherezádénak, a miből csak egy szót elkapott, ahhoz ő egy egész mesét csinált, az egész tisztességes illedelmes udvart úgy felkeverte, hogy utoljára ki kellett őt kergetni a császárvárosból. No hát ez az asszony lakik most ebben a vityillóban itten.

– Boldogult anyámnak volt igen kedves asszonya; ő fogadta ide, de miután boldogult atyám nem engedte meg, hogy a kastélyunkba jőjjön, hát ezt a házat inscribáltatta rá telkestől együtt.

A királyi tanácsosnak már a nyelve hegyén volt ez a kérdés: «Excellentiádnak az anyja, vagy az atyja?» de jókor visszatartóztatta azt, egy csendes köhintés alá temetve.

– És most itt maradt az én nyakamon ez a servitus, mint valami armentum ferreum; egy maleficium, a mi elveszi a kedvemet az egész uradalomtól, hogy szeretném itt hagyni.

– Minden meg volt már próbálva. Igértem már ennek az asszonynak más faluban házat, szántóföldet, kináltam neki tizezer forintot ezüstben ezért a rongyos viskóért, nem válik meg tőle. Aztán megpróbáltam kiboszantani belőle, a mi csak moslékviz lefolyik innen-onnan, azt mind ide vezettettem a háza tájára, a túlsó oldalon meg gátat huzattam elejbe, hogy megrekedjen a csáva, úgy támad itt ez a ronda tó. Nem használt semmit, a házát körülfonta rőzsekötegekkel s a töltéseim ellen azt a furfangot gondolta ki, hogy összeszedi mindenünnen az ürgéket, meg a vakondokokat, azokat itt mind eleregeti, azok aztán keresztül furkálják a gátakat, sőt köröskörül az egész parkomban úgy elszaporodnak, hogy nem győzöm őket pusztítani. -11-

– Azzal a mi országunkban nagyon megjárná az ember. Ha én egy nap via facti leromboltatnám ezt az utamban álló vityillót, abból olyan cause celebre lenne, hogy még a fiam sem érné végét. A vármegye philantropjai, democratái, patriótái, Kubinszkyjai rám rohannának, oculátát tartanának; utoljára kényszerítenének, hogy a birtokháborított nemesi personának új házat építtessek ugyanarra a helyre, a tavat körülötte kiszáríttassam s kavicsozott utat csináltassak hozzá a parkomon keresztül. Ezt tennék velem, az aulicussal, az aristocratával, a pecsovicscsal: az bizonyos.

– A régi mesterségéből. Pletykát hord egyik faluból a másikba; azért ajándékokkal tartják; a parasztokat meg kuruzslással dézsmálja meg, mindig odajár, itthon alig látni; úgy tud elosonni, mint a róka. Ilyenkor, midőn a tulsó gerenda fel van huzva, mint egy csapóhid, ez annak a jele, hogy megint odatekereg.

– Igen. Valami embernek született vadállat; van neki egy porontya, valami tizenkét, tizenhárom esztendős leánya.

– Valóságos kis fenevad, a ki ha embert érez közeledni, úgy elbujik az odujába, hogy neszét sem vehetni.

– De nem is szomszéd, hanem lakótárs. Egy parasit, a ki a beleimben lakik. A kinek nem az a legnagyobb malversatiója, hogy a parkomat elrutítja az itt-tengésével, de azonkívül is mind rólam, mind az egész familiámról örökösen hordja szét a pletykát az egész világba. A ki csak hozzám jön, vendég, az bizonyos lehet felőle, hogy -12- innen el nem megy a nélkül, hogy valami kalandos mese oda ne legyen varrva a gallérjához.

– Oh a felől legyen nagyságod egészen bizonyos. Mire haza tetszik kerülni Bécsbe, már ott lesz a nagyságos asszony kezében a levél, hogy a Belvedereben, meg az üvegházban kivel találkozott nagyságod vacsora után.

– Az mindegy, de azért mégis meg lesz irva. Nem lehet itt egy hangos szót kimondani, hogy azt ez az asszony meg ne hallja, s ki ne publicálja. A legbensőbb családi jeleneteket harmadnapra már a szomszédvárosban beszélik. Úgy vagyok itt, mintha üvegházban laknám. Minden cselédemnek, rögtöni elkergetés fenyegetésével lett megtiltva, hogy ezzel az asszonynyal szóba álljanak, mégis mindent megtud. Igazán olyan rajtam, mint az átok. Aztán a fiam is nagy kamasz már, s mindig itt lövöldözi a mókusokat ebben a pagonyban.

– S tartani lehet tőle, hogy egyszer a vadmacskát is fel találja riasztani?

Erre csak összeszorítá a száját Adalbert gróf, úgy, hogy az ajkai egészen eltüntek.

– Hát én tudnám egy igen egyszerű módját annak, hogyan lehetne azt a koboldot innen minden baj nélkül eltávolítani, mondá Hruszkay úr.

– Fölöttébb lekötelezne vele nagyságod, ha megismertetne ezzel az arcanummal.

A gróf mind a két kezével megszorítá vendége kezeit, s nem talált szavakat hálája kifejezésére.

– Menjünk innen, ebből a mephiticus bűzök tanyájából, mondá, és most már előre bocsátá a vendégét a -13- bozótos ösvényen, tudva, hogy az jobban fog sietni, ha ő vezethet. – Csak akkor álltak meg, mikor ismét kijutottak a szép kavicsozott útra, a mi már a czivilizált világot jelképezi.

– No hát most térjünk át a Tuhutum vármegyére, szólalt meg a gróf, felhivatlanul, önkéntesen.

– Nagyon jól ismerem én azt a vármegyét, kezdé Adalbert gróf. Nyughatatlan egy nemzet. Már a régi időben extra törvényeket kellett hozni a számukra az országgyülésen, sőt egyszer azt határozták el az ország rendei, hogy az egész népséget szétosztják a többi vármegyék közt, s helyükbe oroszokat telepítenek le Mármarosból, Beregből. Nem használt semmit. A kitelepített nép menten visszatért, s a lehozott rusznyák már tíz esztendő mulva épen olyan vad szittyává alakult át, mint az elébbiek. A földben kell lenni a varázsnak. Az egész valami emlékeztetés az ázsiai pusztákra: csupa legelő. Mindenki nomád életet él és csaknem mindenki nemes ember, jobbágy alig van. Azok a nagy láthatártalan puszták felköltik az emberben az utópiák vágyát; a rengeteg nádasok daczolnak minden erőhatalommal s menedékül szolgálnak mindenkinek, a kit a törvény keze zaklat. Minden országos zenebona itt szokott megkezdődni s itt pihen el; de soha sem örökre. A kutak vizei ihatatlanok, azért minden ember bort, pálinkát kénytelen inni. Szolgabiró, viczispán nem parancsol senkinek, mert a tisztujításon kidobják az ajtón, s a generálisgyülésen kidobják az ablakon. Aztán a fő veszedelme az egész vármegyének azok a nagy hatalmas családok, a mik roppant nagy latifundiumok birtokában, mint valóságos kis királyok grassálnak, s felülemelik magukat minden törvényes hatalmon. Ilyen kis király Tuhutumban a két Tanusy testvér.

– Azt ne mondja nekik valaki, mert megölik érte. Ők egyenesen a hirhedett Thonuzóba vezértől származtatják le családjukat, a kit, mint krónikáink irják, Szent-István -14- királyunk, a pogány oltárok ujra felállítása miatt, feleségével együtt elevenen elsiroltatott. Az etymologia szerint ez a hosszú név két szó. «Thonus» annyit jelent, mint «Tanus»; a hozzá ragasztott «oba» pedig csak hibásan leirt «aba», a mi ősapát jelent. Ezzel a Tanusyak nagyra is vannak. S minthogy az ősük az első honfoglalás vezérei közé tartozott, nagyobbra tartják magukat a királynál.

– Két testvér. A család sohasem szaporodott el, mindig egy kézen maradt az óriási birtok. Ha voltak is hajdanában nagyobb számmal, a háborus világban elhullottak. Most először lett kétfelé osztva a nagy Tanusy dominium.

– Dehogy tudtak. Hiszen már az apjuk idejében, gyermekkoruk óta veszekedő társakul nőttek fel. Most csak ezt folytatják nagyban. Nincs az az injuria, nincs az az actus minoris és majoris potentiæ, a mit egymáson el ne követtek volna. A mi csak rég elavult kihágást emleget a Tripartitum, azt ők mind fölelevenítik egymás ellen, tizenkét prókátor nem győzi végezni a tabuláris pöreiket, a kerületi táblán s a királyi táblán s egy vármegyegyülés sem mulik el, hogy mind a ketten fiscalis actiót ne kapjanak.

– Hisz ez nagyon kedvező körülmény. Így az egyik testvért kellene valahogy megnyerni s aztán azzal megtöretni a másiknak a hatalmát.

– Csakhogy ezeknek az ellenségeskedése nem abból áll ám, hogy az egyik a Kubinszky, a másik a pecsovics párton álljon, az ő politikai dulakodásuk nem olyan természetű, mint más rendes eszű embereké, hogy az egyik a kormánypárton, a másik az ellenzék pártján állva, mérkőznének egymással. Ezeknek a harcza egymást fölülmulni a refractariusságban. Ha a bátya előáll egy vakmerő inditványnyal, az öcs egyszerre készen van egy még dühösebbel. Így liczitálják fel egymást egész a holdig. Aztán mind a kettőnek van megfelelő tábora, jól berendezett -15- táborkarral: a leghiresebb verekedők, bicskások az ő szolgálatukban állanak. Maga a megye székvárosa, Tanusvár, mely az ő nevüket viseli, úgy oszlik meg kettőjük között, hogy a földmivelő gentry, aztán a szekeres gazdák, meg a sertéshizlalók, a birkások mind a bátya pártján tömörülnek, míg a democratia, a csizmadiák, a gubások, meg a gelencsérek, a kik között sok a nemes ember, az öcs zászlóit követik s egymást viszonozva «mezítlábos pártnak» és «plundrás pártnak» csufolják; saját magukat pedik úgy nevezik, hogy «sasok» és «daruk» s büszkék a czimükre. – Ezek tehát nem ellenfelek, hanem versenytársak, a mi sokkal rosszabb. Ha egyszer Tanusy Decebálnak eszébe jut, hogy proclamáltassa magát Pannonia és Dáczia királyának (a mihez documentumokban őrzött igényei vannak), hát bizonyos, hogy Tanusy Belizár, az öcscse abban az órában ki fogja kiáltani Magyarországon a respublicát.

– Kétféle anyjuk volt. Az öreg Tanusy Balambérnak az első felesége oláhországi gazdag bojárleány volt, a kivel két milliót kapott készpénzben; egyenesen Mihály vajdától származott le a családja. Ennek a kedvéért lett az elsőszülött Decebálnak keresztelve. Ez az asszony, a gyermeke születése után egy esztendőre, igen rejtelmes körülmények közt, meghalálozott, Balambér úr pedig még a hat hetet sem várva be, másodszor megnősült, s ezuttal egy szép fiatal bárónőt vett el Sziléziából, ez ajándékozta meg a kisebbik fiuval, a kit Belizárnak kereszteltek. A két fivér között alig van korkülömbség s mind a kettőt a férfiui délczegség eszményképének tartják, sőt mivel egymáshoz nagyon hasonlítanak, gyakran összetévesztik őket, a mi azoknak a testvéri dühét csak annál jobban növeli egymás ellen.

– Mégis azon kellene kezdeni, hogy az egyiket a kettő közül megszerezzük magunknak. -16-

– Csaknem lehetetlen feladat. Pénzzel, gazdagsággal nem lehet rájuk hatni. Jövedelmüket most sem tudják elkölteni, ha meg akarnák duplázni, csak azt kellene tenniök, hogy ne engedjék ellopni felét a szolgáik által, s ez sokkal kevesebb fáradsággal járna, mint hogy maga álljon be az ember más szolgájának. Az igazi főuri fényűzést nem ismerik. Arra büszkék, hogy minden butoruk kétszáz esztendős. Ambitióik pedig olyan régiókban kalandoznak, a hol azokat a kormány utól nem érheti. A bátya arról a paizsról álmodik, a min a hét vezér Árpádot a vállára emelte, az öcs meg Brutusra játszsza magát.

– Lehet azért ebből még valami. Minden embernek van a feje hátulján egy szál tarkaszinű haja, ha azt megtalálják, annálfogva el lehet őt vezetni akárhová. Csak az a feladat, ezt a tarka szál hajat megtalálni. – Nincs a két testvér között valami asszonyféle?

– Az ifjabbik nőtlen s köztudomás szerint nem csapong a fantáziája magasabbra a paraszt menyecskéknél, czigánylányoknál. Ennek a szive szenvedélymentes. Nála az asszonyféle csak olyan mindennapi kenyér. A bátya már szenvedélyesebb. Van felesége, s ő annak a rabja. Semmiféle urat nem ismer a földön, csak ezt az egy zsarnokot. És ehhez az asszonyhoz úgy jutott, hogy az elébb egy birkásának a felesége volt. Tizenhat esztendősnél több nem lehetett, mikor elszerette. Akkor aztán elválasztotta a férjétől.

– Az erdélyi consistorium előtt, tehát protestans felfogás szerint törvényesen, annak tizennégy esztendeje, az asszony lehet most harmincz esztendős. Most is csodálatos szépség. Csupa temperamentum. A hogy mondják nálunk, tetőtől talpig szív.

– Hát erre nehéz határozott feleletet adni. Mert először is sem irni, sem olvasni nem tud.

– Nem az. Köznemesi családból való. Hanem egy olyan faluban laktak a szülői, a hol nem volt iskola.

– Akkor meg már derogált neki az ábéczét bökdösni az ujjával. Hát csak úgy maradt. Tehát a tudománya æquale zero. A mellett babonás és együgyű. Nem ül tanácsot mással, mint a kuruzsló vén banyákkal, ezek a belső titkos tanácsosai. – Hanem aztán van neki annyi természetes esze és furfangja, hogy nemcsak a gazdatisztjeit tudja kordában tartani, s daczára annak, hogy a számokat nem ismeri, mégis mindent számba tud venni tőlük, hanem még arra is kiterjed az esze, hogy a legnagyobb cselszövényeket elbogozza az egész vármegyében; úgy látszik, hogy van valami kielégíthetetlen ambitiója, a mint szokott az olyan nőknek lenni, a kik alacsony sorsból emelkedtek magas rangba, s folyvást azon tépelődnek, hogy a világ nem tiszteli őket eléggé.

– Az egész asszony élénken emlékeztet azokra a szultána validékra, a kik a Yildizköskből kormányozták az ozman birodalmat, s ha megharagudtak, a mi hamarább a kezükbe akadt, chinai porczellán edény vagy nagyvezér feje, azt törték össze.

– A «kisebbik urát» (így hivják a magyar asszonyok a férjük öcscsét) ezt úgy gyülöli, a hogy csak a czivilizált világban tudnak gyülölni az asszonyok.

– Nem lehetne a két testvér közül az egyiket megpuhítani? Kérdezé, más utra térve a királyi tanácsos úr.

– Értem, hogy mire tetszik czélozni. Hanem az a mi -18- körülményeink között nem használ semmit. A kit egyszer megpuhítottak, az aztán lágy marad; nincsen sem ereje, sem éle többé. Elveszti a vármegyében minden befolyását, s mi azon veszszük észre, hogy a mit megszereztünk, nem szám, csak egy nulla.

– Nem úgy gondoltam, hogy az egyiket nullificáljuk. Hanem a hogy a kovács bánik a vassal. Elébb tűzbe dugja, attól meglágyul, akkor hideg vízbe mártja s megaczélosodik.

– Igyekezni fogok világossá tenni. Azt méltóztatott mondani, hogy az egyik testvér Bocskaynak, Rákóczynak vagy minek képzeli magát; prætendensi ábrándokkal jár-kel; a másik testvér pedig Brutust vagy Robespierret szeretné majmolni. Ezek mulhatatlanul tesznek vagy mondanak valamit, a mi az ország törvényeibe ütközik, tartanak valami conventiculumot, a miben valami perduellio kerül elő, eljár a szájuk?

– Oh, azt ők nagyon sűrűn teszik. Hanem a nagy mondásokon túl nem mennek. Erőszakoskodásaikban megtartják az alkotmányos formákat s ha valami törvényellenes kihágásra vetemednek, a mi a törvényszék szigorát felhivja ellenük, egyszerre annyi tanut állítanak elő, a ki megesküszik rá, hogy a vád alá veendő Tanusy ugyanakkor tíz mértföldnyi távolban betegen feküdt az ágyban, a mikor ez történt, hogy nem lehet a vétkest megfogni soha.

– No ha a vétkest nem lehet, hát meg lehet fogni az ártatlant. Az még sokkal jobb. Ugyanaz az apparatus, a melyik az egyiket tisztára mossa, a másikat befeketíti. Ha a hamis tanuk az egyik testvért kihuzzák a sárból, egészen kezük ügyére esik, hogy a másikat meg belemártsák. Ha a nélkül is ellenséges lábon állnak egymással.

– Akkor aztán úgy tesz az ember a kelepczébe kerülttel, a hogy a vad elefántot szokták megszelidíteni. Előbb -19- a rossz emberek ütik, verik, éheztetik; akkor aztán előjön a jó ember, ételt hoz neki, jól tartja, leoldozza a köteleit, szépen szól hozzá, elkergeti mellőle a rossz embereket s az elefánt azontúl hűséges követője lesz a «jó embernek».

– Minden siker a körülmények előidézésétől függ. A kellő hatalommal ellátva, alkalmat adni nekik a törvénybe ütköző kihágásra. Eleinte úgy tenni, mintha félne tőlük az ember; hogy vérszemet kapjanak. A hetvenkedés elől óvatosan visszavonulni; hadd nőjjön nagyobbra a szarvuk. A könnyű diadal hőstettekre csábítja az embert. Ha az megvan, akkor aztán megragadni vagy a ludast, vagy az ártatlant. Az utóbbi jobb. Mert az igazi csihést a czimborái körömszakadtáig védelmezik, de az ártatlant minden ember magára hagyja, azt gondolva, hogy annak elég védelem az, hogy nem követte el, a mivel gyanusítják.

– Ez aztán kellemetlen processust kap; dühös lesz, eleinte azokra, a kik által üldöztetik, de később jobban azokra, a kik helyett szenved. S ha plane megsententiázzák, az egészen el fogja keseríteni. Felségsértésért, rebellisségért, a mit az ember elkövetett, tudom, hogy gyönyörüség börtönben ülni, de olyanért, a mit más követett el, boszantó a legszelidebb szenvedés is.

– Akkor aztán az elkeserített emberhez odalép a jó ember, beszél hozzá részvéttel, rokonszenvvel. Megigéri neki a közbenjárását a kellemetlen következmények elenyésztetésére, s azzal meg van találva, a mit kerestünk.

– A minél fogva aztán lépésről lépésre odavezetjük, a hova akarjuk. Megmutatjuk neki az éremnek a másik oldalát, új irányt adunk az ambitiójának. Kitüntetjük, megkülönböztetjük a többiektől, fölfedezzük a jó tulajdonságait, -20- míg egyszer aztán szerencsésen megfordítjuk s ellenlábasává teszszük a másiknak. A mi pedig azután következik, az már csak a cserépedény és vasedény sétája egymás mellett.

– Excellentiád tökéletes teljhatalommal lenne felruházva, s e hatalom gyakorlásához mindenféle eszközökkel bőven ellátva.

– Azonkívül egy svadrony Kresz svalizsér fogja excellentiádat kisérni a bevonuláskor.

– Hiszen komoly tettekre nem is fog kerülni a sor. Excellentiád bölcsesége legjobban el fog igazítani mindent. A nemes urak szeretnek lármázni nagyon, de a katonát respectálják még nagyobban.

– Valami gárdát azonban kell vinni magammal, majd a somogyi birtokomról felhozatom a juhászlegényeimet, s felöltöztetem hajduknak, mert a hogy én a Tuhutum vármegyei hajdukat ismerem, azoknak hite és vallása parancsolja, hogy a hol valami baj van, onnan elszaladjanak, de ha az én somogyi bicskásaim ott lesznek körülöttem, akkor biztos vagyok felőle, hogy a tuhutumi mándrucz legények nem dobnak ki az ablakon.

– És az is alacsony. Ez is biztató körülmény. Holnap reggelig meggondolom magamat, akkor majd bátor leszek tudatni nagyságoddal az elhatározásomat. Addig kegyeskedjék kastélyomban unatkozni.

– Oh kérem, nekem legélvezetesebb óráim azok, a miket excellentiád körében tölthetek.

– Azután kérem, ne tessék elfelejtkezni erről a piszokszigetről itt a parkomban. -21-

– És a vadmacskáról. Első dolgom az lesz Bécsben, szólt meghajolva Hruszkay úr, s csomót kötött a zsebkendője szegletére. – Magában pedig azt gondolta, hogy mikor már valaminek az árát kérik, akkor már az alku perfectté lett.

Minden embernek van valami ára. S néha a kicsiny embernek nagy ára van, máskor meg a nagy embernek van kicsiny ára. – Már mi az egy Ponthay Adalbert-ért?

Egy vadmacska! De hát meglehet, hogy ránézve ez a rozzant viskó épen olyan pretium affectionissal bir, mint annak a mostani törvényes tulajdonosnéjára nézve.

– Ugyan kérem, mondá a királyi tanácsos úr, miféle fölfutó növény ez a verandán, a minek olyan szép sárga virágfürtjei vannak.

– Bizony nem tudom én! hárítá el magától a kérdést ő excellentiája. A főkertészem fogja tudni a nevét. Valami «scandens», vagy «radicans» nem tudom micsoda?

Hruszkay Xavér Ferencz úr tapintatos politikus volt. Ponthay Adalbert gróf úr ő excellentiája ugyanazzal a postával kapta meg királyi biztossá kineveztetését, a melylyel Sáromberkyné felmentését az osztrák metropolisból való kitiltása alól. Hogy ezt a felmentő okiratot miért ne kapja az érdeklett asszonyság egyenesen megküldve, hanem ő excellentiája kezén keresztül, azt csak az olyan finom érzékű diplomata, mint ő nagysága, birja észszel felérni, egyébiránt ő excellentiájának teljes méltánylatát nyerve meg e gyöngéd figyelme által.

Egyelőre e sorsfordulatról még ne tudjanak meg semmit a pontaligeti pocsétasziget lakói, s élvezzék még egy kis ideig a békák est-zenéjét s a bűzmocsár minden illatait. -22-

A NAGYSZERŰ BEVONULÁS.

Hiszen parádét csinálni mai napság is csak tudnak a magyarok. Ebben rajtuk semmi más nemzet túl nem tesz. Nem is tehet. – De mi ez a mostani parádé a hajdanihoz képest, a milyent az öregeink láttak és producáltak.

Csak úgy a hiréből halljuk még, hogy volt egyszer egy mágnás, a kinek olyan dolmánya volt, hogy nem látszott rajta a posztó az igazgyöngy himzéstől! Hát az a másik, a kinek minden dolmánygombja egy-egy repetáló óra volt, a mik hogyha elkezdtek egyszerre ütni, hát az egy kis török muzsikát adott ki! Hát az az egyházfejedelem, a kinek az installatiói bevonulásánál mind a hat fekete lova ezüst patkóval volt megvasalva, a patkó mind lógott, ha egy leesett, azt ott hagyták a népnek, ott voltak diszkovácsok, vertek fel más ezüst patkót, megint olyan veszendőnek szánva. No meg aztán az a híres herczeg, a ki egy ilyen parádéra Rubensnek egy eredeti vásznát (a vászon be volt mázolva valami festéssel; megért százezer forintot) felszabatta atillának, azt öltötte fel. – Hanem hát mindezeknél hiresebb volt az a nagy parádé, a melyben Ponthay Adalbert úr ő excellentiája részesül vala, mikor bevonulását tartá Tuhutum vármegyébe, teljhatalmú királyi biztosi minőségében.

A tuhutummegyei tekintetes urak mindig hiresek voltak élczes ötleteikről. Ezuttal különös jó élcz volt tőlük a megyegyülést arra a napra tüzni ki, a mikor egyszersmind országos vásár van Tanusvárott.

A tanusvári Mihálynapi vásárra az egész ország összerajzik. Távolról, közelről megindul minden úton a hosszú szekérsor. Debreczeni csizmadiák, váradi gubások, osgyáni fazekasok, szepességi gyolcsosok, fehérvári kékfestők, meczenzéfi vasárusok, gönczi borkereskedők, üvegcsüri üvegesek, kassai mézesbábosok, pesti kolompöntők, miskolczi -23- szűrszabók, stószi késcsinálók, pozsonyi szíjgyártók, lőcsei ötvösök, komáromi asztalosok a tulipános ládákkal, bakonybéli szerszámosok, örmény, rácz, görög, zsidó, kalmár, kupecz, csiszár, szatócs mind tódul szekérháton, a kas megrakva ládákkal, rajta gubbaszt bundás, köpönyeges ember, asszony; a kocsioldalról messze kinyúlnak a sátorfák végei; közbe egy-egy szekér czigány, meg egy komédiás trupp, az öreg dob a kis tudós lovacska hátán. Azonkívül erre a napra esik a juhászfogadás terminusa. Valami kétezer juhász jön össze a városba új conventiót keresni, meg új kolompot venni a vezérkos számára. De a mi mindennek megadja a nagyszerűség mértékét, az a roppant nagy marhavásár, a miről a tanusvári Mihálynapi «Szabadság» hirhedett. Itt van a nagy országos kiállítása mindenféle haszonra teremtett négylábú állatoknak.

S ezzel a népvándorlással együtt kellett ő excellentiájának Tanusvárra bevonulni.

Hiszen még a «Két víz» között csak istenes volt az utazás, mert ott örökké sár van, s az országút csak egyvágányú. A hogy a kerékvágást az előrehaladott szekérsor tracirozta, azon a nyomon kell az utána jövőknek mind csendesen előre haladni, mert a ki ki próbál térni a barázdából, úgy odaragad a degetbe, hogy hat bivaly sem húzza ki onnan. Haladni pedig nagyon lassan lehet, mert közben egy bárka nagyságú fazekas szekér döczög, megrakva szinültig cserépedényekkel, s annak a vágtatva haladás nem tanácsos; odább meg egy óriás tótszekéren csupa szitát, rostát visznek, ha az egyet billen, mindjárt felfordul.

Hozott ugyan magával ő excellentiája egy svadrony dragonyost útikiséretül, de mit tehet az ilyen hadjáratban. Tehát csak tűrni kell a lassú czammogást s hallgatni a szekeresek «gyih! hó!» kiabálását.

Ő excellentiája csendesen meghúzta magát a köpenyébe burkoltan a hintó hátuljában s mondogatá magában a -24- fogai közt a bölcs német közmondást: «Geduld bringt Rosen».

A mint aztán a túlsó hidon is átczammog a szekérsor, ott az egyvágányú országút egyszerre tízvágányú dülőúttá válik, kezdődik a nagy legelő, a véghetetlen láthatárral, s a töretlen hagyott országútról jobbra-balra futnak széjjel a mellék szekérvágások, ki a senki földjére, keresztül az árkon. Itt azután a sok vásáros szekér siet hirtelen kikapni az országútról, le a sík mezőre, s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor nem a tied». Kezdődik a versenyfuttatás a szekerek közt. Csak a fazekas és szitás szekerek, meg a főuri hintó maradnak meg a legalis téren az országúton; az elsőbbeknek tiltja az egyensúly theoriája az árkon keresztül vádolást, az utóbbinak pedig a törvény és rend iránti tisztelet.

Ebben a régióban aztán már nem uralkodik a sár, hanem a por. Ezer szekér veri fel a port a benyargalt rónán. Ebből természetesen a maga részét el kell ő excellentiájának nyelni türelmesen.

A svalizsérek annyit megtehetnek, hogy a hidnál hátul maradva, az utóbb jövő szekereket visszatartják a rónára való kicsapástól, s ez által meggátolják, hogy a királyi biztos úr körül előlhátul verjék fel a port, hanem azért jut neki elég, mert a szél szemközt fuj.

Eddig csak szekerek voltak, most következnek a csordák. Ökrök gúlya számra, lovak ménesestől, tömött phalanxai a sertéseknek, toklyóknak özönlenek innen is, onnan is, bégetve, bömbölve, kolompolva.

Ezek még a vásáros szekereket is megállítják. A baromtorlaszon nem lehet keresztül gázolni. Az országút megtelik disznókkal. Azoknak az az út tetszik legjobban, a hol az ember az orrával turhatja a rögöt.

Ő excellentiája most az erély eszközeihez nyult, előre parancsolta a magával hozott tizenkét, hajdunak öltöztetett somogyi legényt, hogy nyissanak utat a hintó előtt. -25- Azok kiereszték sodronyvégű karikásaikat s volt sikere a működésüknek; jobbra-balra pattogatva, szerencsésen lekergettek az árokba annyi malaczot meg birkát, a mennyinek a helyén a hintó odább gördülhetett; a négy paripa neki rugaszkodott, s a göröngyös döczögős úton vitte az úri járművet; mikor egy-egy kátyuba bezökkent a hátulsó kerék, ő excellentiája majd kiütötte a fejével a kocsi tetejét.

Hova-tovább mind több út kezdett összejönni, ugyanannyi szekérfolyammal, a mi sehogy sem fért el a medrében. Itt már nem volt elég a karikás, a dragonyosoknak is közbe kellett szólni a kardlappal. Mindez nem történt meg káromkodás nélkül.

Hiszen már közel van Tanusvára. Ott merednek fel tornyai a porfelleg mögül! Csak még egy kis kitartás.

A dragonyosoknak sikerül valahogy valamennyi szekeret, csordát, gulyát, kondát az országút északi oldalára terelni, hogy a hintó számára szabad út nyiljék. Ekkor azonban új veszedelem támad. Ismeretlen okú, kipuhatolhatlan eredetű veszedelem, csak azt látja az ember, hogy jön.

Délszakról jön valami nagy porfelleg, meg azon fölül is valami füstforma szakadvány, dühös bömbölés, sebesen rázott kolompok kalatyolása, s a mellett egy növekedő robaj hangzik, mintha egy egész lovas dandár jönne erre felé «marsch, marsch!» commandóra!

– Vágtassanak eléjük! parancsolja a teljhatalommal biró úr; a fegyvert is kell használni! S erre az egész svadron hosszú arczvonalban szembe megy a rejtélyes porfellegnek.

De hiába oda minden vitézség; nem ellenség az, a kivel beszélni lehet, hanem egy pár megriadt gulya, ökör, bivaly összekeveredve, a kit felbőszített a rájuk lecsapó kolumbácsi szunyogsereg, ez a gyilkos féreg, a mely ezeredmagával -26- meg tud ölni egy hatalmas tulkot, s a mi ellen se embernek, se állatnak nincs semmi védelme. Az a gulya, a mit ez meglepett, meg nem áll a vízig.

Nehány percz mulva a főúr azt látta, hogy az ő dragonyos svadronya vágtat visszafelé, szörnyen megszaporodva mindenféle kétszarvú állatokkal. A hátukon hozzák az ellenséget.

Jó szerencse, hogy a kocsis nem vesztette el a præsentiáját ebben a kritikus pillanatban, mert ha az a hústömegből álló lavina itt éri az országút közepén az excellentiás úr hintaját s az a négy sárkányvérű paripa nekivadul, szörnyű catastropha lesz ennek a vége. Hanem a «matyó» azzal az okos politikával élt, hogy megsejtve a közelben egy jókora hidat, a mi az országutat átszelő száraz ér fölé volt építve, neki cserdített az ostorral az ostorhegyesnek, meg a gyeplősnek s szerencsésen el tudta foglalni azt a biztos menedéket, mielőtt a veszedelmes roham helyükbe jött volna. Az egyesült tulok-bivaly csorda, összegubajodva a svalizsérekkel, egy rohammal elfoglalta az országút töltését, társzekeret, szitásraktárt menten beleforgatott az árokba, ott maradtak; aztán rohant bomlottul a túlsó oldalon megtorlott szekérvárnak, a mi futtában útját állta. De úgy ugrálta azokat a szekereket keresztül az a rideg marha, mint a legjobb angol versenyparipa; a vásárosok ugyan előkapták a sátor-karókat, s azokkal vitéz ellenállást fejtettek ki, de az mind nem használt semmit, a bivalyok, tulkok már fanatizálva voltak s halálmegvetéssel és magasan csóvált farkkal rohantak az akadálynak; egynehány szekeret pozdorjává törtek, s azoknak a holttestén keresztül folytatták ádáz rohanásukat, kisérve az elgázolt nép átkaitól.

Mindezt pedig igen kényelmes dolog volt onnan a hídról nézni, a minek a dobogójára a fellázított tömeg fel nem ugrálhatott, hanem inkább alatta futott keresztül.

– Ezen is átestünk, mondá ő excellentiája, mikor vége volt a hajczéczunak. -27-

A dragonyosok is összeverődtek megint innen-amonnan. Némelyiknek a kengyelvasa hiányzott, másiknak meg a sisakja; az azt ráért keresni.

Egy haszon lett a tulokzendülésből, az, hogy a vásáros népet egészen megconfundálta, s ez által az országutat szabaddá tette mind a város határáig; hanem egy kis baj is maradt utána hátra, az, hogy ez a förtelmes szunyogspecies, a mit a galambóczi sziklaoduk küldenek ki egyptomi csapásul a világra, nem követte egész táborával az üldözött marhákat, hanem szórványosan egy-egy folt belőle hátramaradt az utazók számára. Adalbert gróf hintaja egyszerre mintha füstfelleggel lett volna beborítva. A kocsisának a dolmánya eddig sárga volt, az rögtön fekete lett a legyektől.

Négy somogyi legénynek le kellett szállani, hogy elhajtsa a lovak orczájáról a legyeket s aztán kantárszáron vezessen kiki egy paripát, nehogy azok bőszült ijedelmükben az árokba ragadják a hintót. És így vonult ő excellentiája előre, kantárszáron vezetett lovakkal, mint valami hétválasztó fejedelem.

De hogy saját személyét se érje veszedelem, azt tette Adalbert gróf, hogy előrántotta a selyem zsebkendőjét, a mely császárpiros színű volt, a közepén egy nagy napoleonkék szélrózsával, azt terítette le az arczára, úgy, hogy a napoleonkék szélrózsa képezte nála a physiognomiát.

A selyemkendőn ugyan keresztül lehetett látni. Ő excellentiája észrevehette, hogy szembe az országúton egy hét lovasból álló csapat közelít eléje, kardos és karabélyos alakok, pitykés dolmányokban, sárga gombokkal végig megrakott rajthuzlikban. Az első testes, vaskos férfiú, darutollal a kalapja mellett, fekete ábrázattal, mint egy czigány, a többit vezetni látszék. Ez is úgy van öltözve mint a többi, csakhogy a kardtokja rezes.

Szokták ám a vármegye részéről a királyi biztost lovas banderiummal fogadni a székváros határán. -28-

Jó jel, hogy mégis fogadja valaki. Nem sokan vannak, csak heted magukkal, de az is számot vet ilyenkor.

A lovas csapat összekerül a hintóval. A czigánybarna vezér meghőkölteti a lovát, s féloldalt tánczoltatva, bekukkant a hintó ernyője alá, vizsga tekintettel. Nem lát, csak egy kék szélrózsát ábrázat helyett. Azt meg nem tudja, hogy hogyan kell titulálni.

Nekifohászkodásáról észre lehet venni a szándékát, hogy ez itt mondokát akar tartani. Úgy lesz. Hangja kissé rekedt gordonkaszerű, de azért ünnepélyes.

– Phi! Phü! köpködött jobbra is, balra is a szónok, míg ismét visszavívta koczkáztatott szólásszabadságát s folytathatá, azaz hogy elkezdheté:

De hogy miért borul homályba, azt már megint nem engedték neki elmondani a szunyogok. Nagyon sokan voltak.

– Ez a nap, mely dicsőségbe borul… phi! phü! a keserű voltát a musliczájának!

Adalbert gróf nem állhatta tovább a dicsőséget, közberivalt a selyemkendő alul:

– Én vagyok Sajgató Hollofernes, tekintetes, nemes Tuhutum vármegye persecutor hadnagya.

– No ha persecutor az úr, hát persequálja a tolvajokat, takarodjék a vásárba rendet csinálni, nekem pedig ne köpködjön itten phrasisokat, meg musliczákat, hanem hagyjon szaporán odább menni. -29-

Ezt a kivánságát annyival örömestebb teljesíté Sajgató Hollofernes, mert csakugyan nem lehet az embernek ilyen szunyograj között az ékesszólását gyakorolni.

Ponthay Adalbert gróf pedig ebből a fogadtatásból előre izlelheté, hogy mi vár rá Tuhutum vármegyében? A csendbiztost küldeni ki a királyi biztos beneventálására! Nem az egyik alispánt, még csak nem is egy szolgabirót, hanem egy csendbiztost! Egy régi római az ilyen rossz omenre rögtön visszafordult volna. De Ponthay Adalbert gróf nem volt régi római, azért azt parancsolá a kocsisának, hogy már most vagdaljon a lovak közé istenigazában, hogy bejuthassanak Tanusvárra, mielőtt a Sisera hadai utolérik.

A marhavásár terét háta mögött hagyva, a somogyi lovasok elől lovaglása mellett, minden akadály nélkül bejuthatott a sorompón a városba.

A sorompónál kövezetvámot szednek, mivelhogy a piacz közepén van egy keskeny vályúforma mesgye, fehér mészkövekkel kirakva, de arra rá nem hajtat senki, a kinek még csont van a szájában. Tőle azt sem kérték.

Tanusvár csak olyan város, mint a többi. Legszélről egy sor czigányputri, azután következik egy utcza szalmafödelű ház, folytatja egy másik, zöld mohával lepett zsindelyes házsor, közbe egy csoport új zsindelyes, ott nemrég tűz volt, azután jön a nagy piacz, ott van a városház, az cserepes tetejű, csak a fala vedlett, patika, vásznos bolt, fűszerszámos egymás mellett, zöldre meg sárgára festett házak, az egyikben szappant főznek, a másikban bőrt cserzenek, ezek a polgárpatriciusok házai. Odább van egy másik piacz, az nem olyan nagy, ott van a vármegyeháza, átellenében a nagy vendéglő a «Régi Naphoz». (!!) Aztán van két nagy templom, az egyiknek a tornyán körülfutó erkély, a melyről a toronyőr hirdeti a világ négy részének az idők mennyiségét; a másiknak a tornyán van még négy kisebb torony-malacz. A kálvinista torony órája esteli hat órát mutat, a pápistáé déli tizenkettőt, a miből, -30- a ki az astronomiát érti, kiszámíthatja, hogy lehet úgy délután három óra felé az idő.

Hanem ezek a Bædeckerbe való adatok most már mind háttérbe szorulnak az országos vásár alkalmával, a mikor tudvalevő, hogy még egy másik várost szokás építeni a réginek közepébe, fából.

Minthogy ma még csak a marhavásár napja van, az árusok még nem rakodtak ki, annálfogva a legtöbb sátort csak most tákolják össze; minden utcza el van torlaszolva deszkafalakkal, gerendákkal; kalapács, baltafok csattog, kopog mindenfelé. Jó, hogy a lovasság trombitása elől megy, utat riasztani a bábel-tornya építői között.

Ott felállíttatja a téren a lovas svadronyt, s azután felüzen a városházába a biróhoz, hogy jöjjön le hozzá.

Feltünő, hogy ő excellentiája sem egy titkárt, sem egy jurátust, patvaristát nem hoz magával. Ez az ő jellemrajzához tartozik. Minden irásművelő ember iránt bizalmatlan, fél, hogy elárulják a titkait, s soha sem adja irásba a parancsolatait, hogy csak addig is meg ne tudja a szándékát valaki előbb, a míg papirosra teszi.

Tanusvár birája afféle demidoctus ember. Syntaxist végzett biz ő csak, de nagy nála a praxis. Az apja is biró volt. Nem is igen kapaszkodnak ez után a hivatal után.

– Soh’se keresgesse biró uram a titulusaimat! rivalt rá Adalbert gróf a jámbor emberre, a midőn az két kézzel válogatott a «tekintetesek és méltóságosok» között, hanem hallja meg, mit mondok. Itt van ez az escadron lovaskatona, ezeket rögtön szállásoltassa be a legjobb kvártélyokra, hogy panaszuk ne legyen. Itt maradnak, a míg szükség lesz reájuk.

– Azután tegyen intézkedést, hogy a korcsmárosok éjfél után a korcsmáikat bezárják. A ki szót nem fogad, -31- vasra fog veretni, hadi törvényszék elé állíttatni s a korcsmája bezáratni.

– A legkisebb zenebonára a katonaság rögtön fegyverbe fog öltözni s fegyverét személyválogatás nélkül alkalmazni fogja. A rendért biró uram felel nekem a fejével. Most vakarhatja már biró uram a fejét!

A salugáderek mind zárva voltak egész utczahosszat, egy kiváncsi asszonyfő sem mutatkozott az ablakokban, csupán egynéhány vászoncselédnek jutott eszébe épen akkor üríteni ki a mosogatós dézsát az utczai kanálisba, mikor az excellentiás úr hintaja azon döczög, s talán egész véletlenül történt, hogy a vásáros bódék által összeszorított utczán épen a csatornát barázdolva, haladt egy fakó szekér a négy lovas hintó előtt, a melynek a tulajdonosa megátalkodottan kiabálta onnan a kocsis-ülésből: «hajmát vegyenek!» A hagymás szekeret szerencsésen elkerülve, végre eljutott a hintó a megyeház terére, a hol keresztülvergődve a laczikonyhákon, megtalálta a Bocskay idejéből való tisztes ó épületet.

Ott sem várt rá semmi küldöttség, a kapu zárva volt, csak a kis ajtóban állt kivont karddal egy szál megyei hajdu, kék mondurban, veres-sárga zsinórral. A királyi biztos somogyi hajdui pedig az ő családi színeit viselték a mondurjukon, sárga dolmányt veres-kék zsinórzattal. A míg az utóbbiak az előbbit capacitálták, hogy fel kell nyitni a kaput, abba szép idő telt bele. E szünet alatt odasomfordált a hintó mellé egy szál czigány hegedűs, abból a fajtából, a kit minden banda elüldöz a kebléből. A boglyas nagy fején volt akkora kis süveg, hogy az csupa csoda, hogy tud rajta megmaradni. A dolmányából nagyon kinőhetett, mert csak a könyökén túl ért a karja, s ez volt az egyedüli felső ruhája; annak a hiányosságain keresztül tündöklött a mahagoni barna bőre, ellenben a nadrágja valamikor áldott termetű emberre lehetett szabva. A két lábán volt két felemás csizma, az egyik félig még jó volt, -32- a másikból már kikandikált a lába ujja, minélfogva az egyik csizmáját gondosan eldugta a másik mögé, természetesen a jobbikat, mert ha a rosszabbikat dugta volna el, az már svihákság lett volna.

A czigány hegedűjén csak három húr volt s a vonója madzaggal volt összekötözve.

Olyan igyekezettel húzta a mai nap divatos nótát a hintóban ülő úrnak, hogy még a szája és a szemöldöke is segített hozzá. Ehhez a nótához danolni is szokták a szöveget a muzsikusok: «Jaj de szakad ez a húr! Majd megfizet ez az úr! Az úr Isten éltesse Tanusváry urakat!» A soloczigány a végsort igen leleményesen így travestálta: «Azs úr Isten iltesse, ecscselencsás uramat!»

Ponthay gróf nem ügyelt a rongyos moréra. A hintó begördült a felnyitott kapun át a boltozatos bejárat alá, a kaput újra becsukták mögötte, a rongyos művész még akkor is húzta és gajdolta: «Jaj de sakad ezs a húr! majd megfizset ezs azs úr!» Egyszer aztán kijött a kapun az egyik somogyi legény, az egyik keze hátra volt téve: «Gyerejde csak te czigány, kapsz egy kis borravalót». – De a czigánynak volt annyi esze (vagy tán előre fel volt eszelve másoktól), hogy ne várja be azt a borravalót, nagyot ugrott, félkezébe kapta a süvegét s tova iramodott; hanem azért a somogyi legény karikásának az ostorsugára mégis utolérte s jót csípett a lába ikrájába, a mitől aztán a czigány még jobban tudott szaladni.

A HOMO REGIUS (KIRÁLYI EMBER).

A megyeház udvarán behajtatott a négylovas hintó, berobogott a tizenkét lovas hajdu, ennyi zajra mégis csak meg kellett mozdulni valami élő léleknek a házban.

A strázsán kívül az őrszobában csak két hajdu volt még, -33- az egyiket a hideg lelte, a másik meg a csizmáját foltozta, azok nem jöhettek, hanem a melléksikátorból, mely a börtönökhöz vezet, előczammogott a várnagy, a ki egyúttal porkoláb s a rabokra felügyel, hogy a dohányt elég apróra vágják. Öreg legény már, borotvált vörös arcza s félreütött orra van, a bajusza rövidre nyirva. Ő is hajdu egyenruhát visel, strázsamesteri ranggal. Az a legkiválóbb ismertető jele, hogy az egyik lába térdben görbe, minélfogva minden lépésével úgy tesz, mintha le akarna ülni.

Régi embere már a vármegyének, haszontalan ügyefogyott ember, de hát csak nem lehet kilökni az utczára. Ponthay gróf is jól ismeri.

– No hát, Karakó! fáj-e még az ökörcsont? kérdi tőle, mikor elébiczegni látja.

(Tudniillik, hogy egyszer keresztül ment a lábaszárán a terhes szekér, s általános a hiedelem, hogy az egész hiányzó csontot egy egészséges ökör lábszár-konczczal sikerült helyettesítenie a megye csodakurás orvosának, s az ökörjárulék tökéletesen otthon találta magát Karakó uramnál, hozzá forrott. Si non e vero…)

– Hát itthon van-e a főispán úr ő méltósága? kérdezé tovább a hintójából leszállt hatalmas úr.

– Tehát egy árva lélek sincs a megyeházában? Nagyon jól van. S hol vannak a főispán úr tiszti szállásának a kulcsai?

– Az sem baj. Karakó uram azonban itthon tartsa magát, s várja további rendeleteimet; most nincs szükségem rá.

Azzal szép csendes halk hangon kiosztá a rendeletet Ponthay Adalbert a maga embereinek. Oh, volt itt gondoskodva minden eshetőségről. A tizenkét legény között volt olyan ezermester is, a ki fel tudta nyitogatni sorban a bezárt ajtókat. Lakatosért sem kellett küldeni. A főispáni szállás kénytelen volt vendégszeretettel feltárulni a királyi biztos úr előtt.

Onnan ugyan minden kényelemre való utensiliák hiányzottak; a konyhából a főző edények, a pohárszékből a tányérok, poharak s a nyoszolyából az ágynemű. Mind nem baj az. Ő excellentiája egész társzekérrel küldé előre a saját asztali készletét, a szakácsával együtt. A komornyikja is azon a szekéren utazott. Ezek már két nap óta itt vannak a «Régi Nap»-nál, csak át kell mindent hordatni. De ha itt nem találnának is lenni, valami véletlen által meggátolva, ő excellentiája tudja, hogyan kell magyar úri embernek utazni? ott van a hintó ládájában a legszükségesebb: a felfújható szélpárnák, a szarvasbőr-terítő, ott van az elemozsinás ládikó hideg sültekkel, aztán a jól ellátott pinczetok; a somogyiak hirtelen rendbehozzák a hálószobát, fel is terítenek, a míg szakács és komornyik innen-onnan előkerűl. Nem hiányzik semmi, csak épen valami étkező társ, az asztaltól. Talán még az is kerül valahonnan.

A somogyiak is gondoskodnak magukról. Itt ugyan a főispán konyháján még csak egy gulyáshúsnak való bográcsot -35- sem hagytak; de a zsivány-pecsenye megsül egy fanyárson is, hozzávalót ád a mészárszék és a hentesbolt, s ha nincs tüzelő, mindjárt előkerül az is, csak a gyülésterem karzatáról lehozzanak egy pár padot, azok is tölgyfából vannak.

Különben mulatság van elég. Épen a megyeházával szemközt van felállítva a kolompáruló bódéja, a hol a juhászok próbálgatják a különféle birkaharangokat; a tér közepén már megkezdte a működését a komédiás társaság, a mit hirdet a bőrrepedésig püfölt öreg dob, meg egy sivító kintorna, a mi órahosszant tilinkózza az «eladom a kakasom – tizenhárom garason» nótáját; egy vak koldus meg egy csonka koldus versenyez egymással két átelleni szögleten, irgalomkeltő virginálással, és azonfölül a kálvinistáknak nagy halottjuk lehet, szünet tartás nélkül huzzák a harangot. Van belőle három: egy igen nagy, egy igen kicsi, aztán meg egy repedt.

Egyszer azonban, mikor már épen le akar ülni az asztalhoz a királyi biztos, hogy magányosan hozzákezdjen a kinálatlan falatozáshoz, olyanformát hall, mintha a feje fölött járkálnának.

Tudniillik, hogy az egyemeletes megyeháznak a kellő közepén van még egy felülemelkedő tractus, a miből kitelik egy szoba.

Adalbert gróf csengetett (csengetyüt is hozott magával) s azt mondta a hajdunak, hogy küldje be hozzá a várnagyot.

– Hát már azok miért nem hagyták el szintén a vármegyeházat, ha a többi mind elpárolgott?

– Oh dehogy! engedelmet kérek alássan. Hogy tennénk arestánsokat a contignátióba, pinczében azoknak a -36- helyük, még onnan is megszöknek. Az a két úr odafenn a «homo regius» meg a «homo capitularis». Ide vannak küldve ő felségétől statutióra, s a törvény regulája szerint a homo regiusnak kötelessége a statutio után hat hétig a vármegyeházán maradni, s bevárni, hogy nem protestál-e valaki?

Karakó uram nem járt több iskolába, csak a syntaxisig, hanem a sok évi praxis alatt ragadt rá annyi juridicai ismeret, miszerint hivatva érezheté magát ő excellentiájának a magyar közjogból felvilágosításokat adni.

– No mindegy. Hát menjen fel kend ahhoz a két úrhoz, s invitálja meg a nevemben egy pohár borra, meg egy kis collatióra.

Karakó uram megjárta a nehéz utat a másféllábával, telhetőleg rövid idő alatt s visszabukdácsolva, megreferált.

– A homo regius azonnal fogja tenni tiszteletét, csak gálát vesz föl, hanem a homo capitularis engedelmet kér, ma péntek van, neki bőjtölni kell.

– No hogy annál jobban bőjtölhessen, vigye fel kend neki ezt a dobozka sardinát. Itt tudom, nem kapni halat. A másik úr meg ne sokat gálázzon az én kedvemért, látja, hogy én is csak «bon jour»-ban vagyok «itthon».

De biz azért a locumtenentialis assessor úr csak felölté a zöld máncseszter zrinyijét, a kardját is felkötötte, sőt még a Lipótrend középkeresztje is oda volt kötve a nyakába a kétujjnyi széles szalagon, mikor belépett.

Most már az arczára is emlékezett az excellentiás úr, -37- találkozott vele egyszer a tavernicus előszobájában. Egy ilyen jeles figurát nem lehet elfelejteni.

Rézkuthy Barnabás úrnak a termete magasságban nem üti meg az öt lábat, de a mi elmaradt a hosszából, azt kipótolta az alkotótermészet a szélességében, vállai oly terjedelmesek, hogy a szárnyajtón csak féloldalt tud velük befurakodni, azután következik mindjárt a has a mi a mellet is helyettesíti, s a két lába azt a látványt nyujtja, mintha két sonka indulna el járni sarkantyús csizmában. Hanem aztán a karjai leérnek térdig. Meghajtani nem tudja magát, csak a két kezét veti hátra, ez jelenti nála a bókolást.

A feje is egészen quadrál a termetéhez. Igazi megoldása a circuli quadraturának, minden négyszegletű rajta és mégis gömbölyű. Ez a fej nem képes alázatosan meghunyászkodni, mert ahhoz való nyaka nincsen. Ez az arcz nem fejezhet ki mást, mint a haragos és fenyegető indulatokat, a büszkeséget, daczolást, boszuállást, csupa pirosból veresbe átmenő szinek tarkállanak orczáin, homlokán. Álla, orra, homloka, mind kétfele vágott, szája agyarkodó, előretolt állkapczával, s a felső ajkat diszítő rettenetes torzonborz bajuszszal. Hát még ezek az oroszláni szemöldök, a miket hogy ha összeránczol, a sűrű, kurta, sertekemény haj lehuzódik a homlokára mélyen, ha pedig azokat hirtelen feltolja, megint felszalad az egész hajzat a feje tetejére, s kerekre nyilik a szeme, azaz, hogy csak a félszeme, mert a másik hiányzik s a kire ezzel az egy szemmel rámered, annak minden rémmesét eszébe juttat vele, a mit csak Polyphemus Cyclopsról hallott az ember. Ha megszólal, a hangja fiók-mennydörgés.

Nem a halavány félelem, hanem a tulipiros félelem megtestesült alakja. Ekkora kókuszdióhajba még kisebb mogyoróbél nem szorult soha.

A ruházatát, fegyverzetét már leirtuk fentebb a homo regiusnak, de az utóbbit még ki kell egészítenünk egy -38- nagy spanyolnád bottal, a minek elefántcsont fogantyúja volt s körültekert szijczafrangja. Ezt sem hagyta el magától.

Az excellentiás úr cordiális nevetéssel fogadta az ajtaján egyik vállát a másik után betoló uraságot.

– De ugyan, illustrissime, nem hivattam én uraságodat duellumra hozzám, hanem egy kis solid vacsorára, mi a kányának hoz ide magával ennyi fegyverzetet? Inkább kést, villát hozott volna.

Az is van. A csizmaszárba oda van dugva az ezüst tok, a miben rendes ember az evőkését és villáját hordani szokta. Hanem a kardját nem hagyta eldisputáltatni magától az illustrissimus.

– Kérem alássan! Hozzá tartozik ez a magyar viselethez. A kard a magyar öltözet kiegészítő része. Mikor ő felségéhez vagyunk hivatalosak díszebédre, a kardunkat akkor is a térdünk között tartjuk. A ki kard nélkül jár magyar ruhában, azt felszolgáló hajdunak nézik. Én még éjjel az ágyba is odafektetem magam mellé a kardomat. Ez a kard ott volt Budavára vivásánál is.

Azt tehát odatámasztotta a szék támlájához, a melyre leültették, hogy keze ügyében legyen.

Ő excellentiája azonnal hozzá fogott a mai ülés érdemleges tárgyalásához s elkezdte szeletelni a sült borjuczombot a magával hozott ezüst tányérkákra, míg egy furfangos etuis több rendbeli egymásba tolható ezüst pohárkákat adott elő a finom sombor számára.

Rézkuthy Barnabás úr ez alatt nyugtalanul nézegetett a háta mögé. Egy ablak, redőnyöstül együtt nyitva volt.

(Én nem tudom, ezek a mágnások honnan veszik kölcsön a bőrüket, hogy mind nyitott ablak mellett dégálnak? nem kapnak ezek se rheumát, se grippét. Azért megy tönkre a gentry, ha velük együtt feszít.)

– Bizony instálom, nem szokott hozzá a fejem, otthon mindig süveget viselek a szobában.

Adalbert gróf becsengette a szolgálattevő hajdut, s becsukatta vele a redőnyt is, meg az ablakot is.

Ekkor aztán meg volt nyugtatva az illustrissimus. – Nem a légvonattól félt ő, hanem attól, hogy valami perversus paniperda onnan a piaczról, a mikor ők vacsorálnak, a hideg pecsenyéhez még valami czitromot, vagy mit talál behajítani a nyitott ablakon.

– No de most meg aztán olyan meleg lesz idebenn, mondá a gróf, hogy megüti az embert a guta, vetkőzzünk neki illustrissime.

– Csak méltóztassék excellentiádnak, egész uri kényelme szerint. Én így vagyok szokva. Menté magát és dolmányát Barnabás úr.

Pedig majd megfulladt a nyakig begombolt zrinyi dolmányban, s később, mikor a bor is kezdte hevíteni, csak úgy sütött az orczája, mint az izzóvá lett vaskemencze.

S csakugyan igaza volt az illustrissimusnak, hogy azt az ablakot becsukatta, mert alig került a sor a hideg őzgerinczsültre, a midőn egy jól kivehető koppanás hangzék épen annak az ablaknak a redőnyén. Valami követ dobtak rá – nem, «az» itt nem terem, valami lágyabb volt.

A homo regiusnak az arcza el nem halaványult, azt nem tehette, hanem elmeredt, az a félszeme, kerekre felnyilva bámult maga elé, az egyik kezével a kardja markolatát kaparászta, a másikkal a nyakában levő Lipótrenden motozott.

De nem ment volna le többé Barnabás úr torkán semmi pecsenyéből egy árva falat sem.

– Borzasztó egy nép ez! Mondhatom excellentiádnak, hogy borzasztó egy fajzat. Nincs ez előtt semmi szent a földön! Istentelen egy nép! Olyan pogányok most is, mint mikor Ázsiából kijöttek. A legrosszabbra kell az embernek elkészülve lenni, mikor közéjük jön.

– Éhhhn? tiltakozék büszkén Barnabás úr. Félni soha! Nem félek én a sárkánykigyótól sem! Nem félek a kitörő vulkántól!…

– Attól igen, de nem a csőcseléktől. Justum ac tenacem propositi virum… Nec civium ardor prava jubentium. Én nem magamért rettegek, de excellentiádért. Nagy kár volt azt a dragonyos ezredet nem ide a vármegyeház udvarába elszállásolni. Engemet nem mer bántani az a nép! Mikor kilépek az utczára, ezzel a Lipótrend-szalagjával a nyakamon, egyszerre úgy válik előttem kétfelé a tömeg, mint a Veres-tenger Mózes előtt, egy mormogás fut át az egész sokaságon: «Itt jön a hom oregius!» Tudják, hogy az én személyem szent és sérthetetlen! Tudják, hogy a ki engem megbánt, az a király személyét bántja meg.

Rézkuthy úr e hatalmas szavakat ugyanolyan taglejtésekkel is kisérte, az egyik ökle a levegőben volt, a másik az asztalt ütögette, a hangja pedig dörgött mint az oroszláné.

E hangra Rézkuthy Barnabás úr majd hogy az asztal alá nem zsugorodott, olyan kicsiny lett egyszerre, s vékony hangon, mint egy kappan, sipegé:

– De már ezt megnézem, hogy micsoda? kiáltá felugorva az asztaltól Adalbert gróf s odasietett az ablakhoz. -41-

– Az Istenért! oda ne menjen excellentiád! Ne exponálja magát! Hátha egy petárda.

– Legalább öltse fel excellentiád az attiláját, tegye fel a királyi biztosi kalpagját.

Azzal hirtelen felszakította az ablakot, a redőny szárnyakat szétcsapta s lekiáltott a piaczra. (Már akkor sötét volt, lámpásra nem vesztegetik itt az olajat.)

Erre aztán a legkellemesebb csalódást hozta meg a válasz, nem a perduellis nemes urak hajigálták az ablaktáblákat, hanem most érkezett meg a komornyik meg a szakács a bagázsiás szekérrel az útról, s minthogy a vármegyeház kapuján hiába zörgettek (esti harangszó után minden becsületes ember alszik, s a hajdu is becsületes ember), annál fogva kénytelenek voltak ahhoz az expedienshez folyamodni, hogy a mely ablak redőnyein keresztül világosságot láttak átszüremkedni, azon kopogtattak be apró rögöcskékkel.

Tehát megérkezett, a mi a főfődolog, szerencsésen a díszlakomához való czókmók.

– No illustrissime, mondá a gróf, most kezdünk el hát majd igazán vacsorálni. Megjött a szakács.

Rézkuthy Barnabás úr visszataszítá a félig kirántott kardját a hüvelyébe.

– Köszönjék! Már épen le akartam menni, hogy szétriaszszam a rebellis népet.

A «RÉGI NAP» TÖRZSVENDÉGEI.

A «Régi Nap», szavavihető tanuk állítása szerint a legrégibb vendégfogadó Magyarországon.

Előre kell bocsátani, hogy ez a «regále» egy compossessoratusnak a birtoka, a mi azután egyszerre érthetővé teszi, miért van róla köröskörül lehullva a vakolat? a felől bátran meg lehet vizsgálni, meddig tart a téglafal, hol kezdődik a vályog? A tetején minden esztendőben foldozzák a zsindelyt, minélfogva az úgy néz ki, mint valami himzés. A kapuja fölött lóg egy nagy vastábla, a min ragyogna, ha tudna, a régi nap, a mi csakugyan nagyon régi lehet, mert már egészen fekete.

A kapu bejáratán gyenge salto mortale a behajtatás, akkora zökkenő van az idők folyamatján felszaporodott széna-szalma törmelékből előtte. Jól mondják a tudósok, hogy emelkedik a föld. Az emeletre lépcső vezet föl, s abból csak egy grádics hiányzik, a mi nem baj, a ki egyszer nagyot lépett rajta s elharapta a nyelvét, az másodszor aztán vigyáz magára.

Van ott vendégszoba talán hat is. Csakhogy a Nro 4-ben birkabőröket szárítanak, a Nro 3-nak meg beszakadt a plafondja (már régen), a Nro 5-nek az az elsőbbsége van, hogy az istállóból kihordott trágyahalomra nyilik az ablaka, egyébiránt nem látja azt az ember, olyan vastag az ablakon a por. A Nro 2 sokkal egészségesebb, mert annak ki van törve két ablaktáblája, de ha az ember oda akasztja a köpönyegét, hát akkor nem fuj be rajta a szél.

Minden szobának a fala (némelyiknek még a stukaturja is) tele van irva itt mulatott vendégek neveivel, a mely munkához évek hosszú sora kellett, vannak szép olvasni való versek és nyájas mondások is közötte. Látszik, milyen nagy itt a kegyelet, másutt ezt mind bemeszelték volna. Azonképen az ablakok is tele vannak karczolva nevekkel, a miket vagy gyémántgyűrű vagy tűzkő vésett oda. -43-

Csukni, zárni egy ajtót sem lehet. Ha be akarja az ember támasztani, széket tesz elejbe. Minek is? A patkány ugyis bejön az ajtó alatt, a hol likat rágott.

Egyébiránt a Régi Nap vendégei nem finnyás emberek. Tudják jól, hogy Ráczországban még rosszabb vendégfogadók is vannak. Hát még Oláhországban! Ha valaki panaszkodik, oda utasítják, menjen csak oda. Itt legalább minden szobában van három ágy, friss szalma van benne, még az egerek is mind ideiek a szalmában. Hát hiszen nem szállnak ide asszonyságok, (azoknak egyáltaljában semmi szükségük az utazásra, azoknak otthon a dolguk). Hanem betérnek vásárok alkalmával becsületes, tekintélyes kereskedők, kalmárok és kupeczek, a kik nem lebzselnek otthon a vendégszobában, hanem a vásárosok után látnak, ide csak a motyóikat rakják be.

Ellenben van itt egy szála is. Ez már egészen kékre van meszelve (gáliczkővel). Itt jól lehet tánczolni, mert minden deszka fel van görbülve. Sőt még luxus is van, tükör, a kibe ha bele néz valaki, lopótökké nyulik az ábrázatja. De bizony öt kép is ékeskedik a falon, Európa, Azsia, Afrika, Amerika és Ausztrália női szépségek által képviselve. Hogy úri mulatságok alkalmával a padlásról egy hatágú csillár is szokott lelógni, azt a padlón felhalmozott faggyucseppekből ki lehet találni. Most másra használják, hagymát szárítanak rajta.

De nem is ez képezi a dicsőségét a Régi Napnak, hanem az, hogy «állás»-ában elfér annyi szekér és hintó, a hánynak a lova helyet talál az istállóiban, ez a fődolog. Aztán meg a két rengeteg nagy vendégterem odalenn a földszinten. Balra a kaputól a nemes urak számára, jobbról pedig az «uraságok» kényelmére. A parasztságnak hátul van a helye a bormérésben. Mind a két terem boltozatra épült, napnál sötét, de este, mikor a gyertya ég benne, még sötétebb, a falai kávészinüek már a pipafüsttől, padlódeszkái úgy kijárva, hogy a csomók kiállnak belőle. Az úriterem hátuljában van egy billard is, de azt jobbadán csak hálásra -44- használják. Székek, asztalok mind keményfából vannak, beléjük sütve a compossessoratus billoga.

Pinczér nincs. Maga szolgál ki minden vendéget a korcsmáros. Dabajkó uramnak hivják. Az apja is, meg az öregapja is mind itt volt korcsmáros. Kicsiny, köpczös, de fürgencz emberke, a ki még szaladni is tud, ha akar.

Most azonban még, a míg a marhavásár tart, semmi oka sincs arra, hogy a maga kommoditásáról lemondjon. Ott könyököl az úri szoba piaczra nyiló ablakában s nézegeti félvállról a szekereket, a mik a kapuján bezökkennek, s egyszer-egyszer hátra fordítja a fejét, hogy megnézze, ki jött be az ajtón, érdemes-e érte leszállni az ablak hidjáról.

A piaczon a nemes urak gyülekeznek, egy csoportban a daruk, másikban a sasok. Azokra a fehér tollukról ismerni, ezekre a feketékről. Egy-egy kortesvezér kapaczitálja a hozátartozókat.

– Te is itt vagy? dörmögi maga magának Dabajkó uram. Ő, mint minden okos ember, legjobban szeret maga magával beszélni. Akkor tudom, hogy ma nagy vendégség lesz itten. Csunyi Laczi el nem marad a potyáról.

A szekérről leszálló alak betoppan a terembe s nagy kiabálást mível a korcsmáros után, hogy neki meg a lovának frissen abrakot! Mikor aztán látja, hogy rá sem hederítenek, megint kimegy.

Most négy lóval, nagy ostordurrogatással vágtat be egy cséza a kapu alá, a kocsis hátul ül, az ölében szorongatva egy vizsla kutyát, az uraság maga hajtja a négyest. Csinos nyalka legény, szőke szakállal, bajuszszal, felbodorított hajjal, vadászcostumeben.

– Korán jösz még Bakala Peti! Beszél magában Dabajkó uram. Nincs még balek.

A nyalka gavallér is betoppan a terembe. Látja, hogy üres, csak a korcsmáros maga van benn.

– Szervusz az öreg apád lelke! Beszél ki a vendéglős -45- az ablakon. Jobb volna, a két esztendei zabom árát adnád meg. S hátra sem fordul.

– Csak tetesse ide az ajtó mögé. Ismerik már azt a formájáról. Nem lopják el. Tudják, mi van benne.

A most jött gavallér lovait elkezdi a piaczon jártatni a czifra kocsis, meg egy fogadott parasztgyerek. Mikor az ablak előtt elhaladnak, odaszól Dabajkó uram a kocsisnak:

– Nem én még! Már második esztendeje szolgálok az uramnál, de még azóta mindig egyik faluból a másikba járunk, nem voltunk otthon.

Most nagy mozgás támad a piaczon. A királyi biztos hintaja érkezett meg az átelleni vármegyeházhoz.

A kortesek közt szakadás támad. A daruk az abstinentia politikája mellett vannak, s annálfogva, a mint a hintót és kiséretét meglátják, hirtelen betódulnak a baloldali nagy ivóterembe, a sasok ellenben kívül maradnak s nagy -46- lármát csapnak, a minek semmi rossz következése nem lesz.

Bakala Peti visszajön az urasági terembe, s az ezüst gombos sétabotjával hadonázva, osztogatja a parancsokat.

– Azt mondom, Dabajkó, hogy ennek a hóhérnak sem egy szem zabot, sem egy itcze bort ne próbáljon az úr kiadni.

De végre megérkezik a két legelső törzsvendég, a kikért érdemes ott hagyni az ablakot. Minden vásáron ők a legelsők. A legsolidabb emberek, látszik. Az egyik egy nagy disznókereskedő Ráczországból, a másik egy nagy hentes Debreczenből. Meg van nekik az elévülhetlen helyük ott a kályha és billiard közötti zugban, oda le is telepesznek. Legkorábban szoktak jönni, s legkésőbben mennek el innen. Az alatt elmorzsolgatnak egy-hét (nem «két») czilinder bort, meg harmincz csésze fekete kávét. A rácz kereskedő csibukkal, a debreczeni nagy tajtékpipával van ellátva. A rácz folyvást beszél, magyaráz, kiabál, mind a két kezével hadonázva pihenetlen, a magyar pedig hallgat és azt is nagyon lassan teszi. Csak néha-néha nyitja fel a száját egy szóra, de ahhoz is gyakorlott fül kell, a ki azt megértse. Dabajkó uram már érti.

– Gegyfekt! Érteni belőle, hogy «még egy feketét!» (Az elejét, meg az utolját a mondásnak nem esik jól a kényelmes polgárnak kimondani!)

– Buamirge! Ez a tatár szó azt jelenti, hogy «abból a mérgesből!» Így hivják a 34-iki bort, a diószegit.

Megint egy új szekér döczög be. Ennek ehkós teteje van, bőr ülése, de rugók nélkül, három ló fogva eléje. -47- Benne ül egy nagy szál magas úri ember, a ki ha kinyujtaná a nyakát, kiütné vele az ehkós tetejét, azért is hordja talán a fejét mindig lehajtva. Az arcza goromba redőket vet, mintha rhinoczéros bőrből volna, a bajusza kurtára van rágva (nem vágva de rágva), a szemei folyvást összehúzva, a szemöldöke lehúzva, az ernyős sipkája az orráig húzva.

Hahaj! döczög magába Dabajkó uram. Megjött már a «hityimatyimókus». Lesz ennek most dolga!

Ezt a furcsa czímet a nép ajka ragasztotta a most érkezett úrnak a nevéhez, a ki így szokta azt irni «hites mathematikus». Tudniillik, hogy ő a vármegye tiszti mérnöke.

Mindenek felett practikus ember. Már az is mutatja, hogy ő az egyedüli megyei tisztviselő, a ki vendéglőbe száll, és nem tart saját házat a székvárosban. Ez így kevesebbe kerül. Ha meg atyafi házához száll az ember, ott nem lehet dolgozni. Pedig Mátray Móricz urat mindenüvé kiséri a dolog, bizonyítják azok a nagy bádog dobozok ott a kasban. Néha reggelig is fendolgozik, a míg alatta a vendégteremben tivornyáznak.

De nem csak a czirkalomhoz ért Mátray úr, hanem mindenben tudós, a mi csak a világon tudomány. Ezért rohanja meg egyszerre a szekerét, a mint a kapu alatt megáll, annyi ügyefogyott ember, hogy alig tud tőlük leszállni. Két oldalt fogják a köpönyegét, a míg a lépcsőn felhalad, nem eresztik el a míg bajukat meg nem hallgatja. Ő pedig szidja valamennyit, s rázza a nyakáról. «Hát fiskális vagyok én? Hát doktor vagyok én? Hát persecutor vagyok én? Hát római pápa vagyok én? Ezer mennykő! Hát még lakatosmester is legyek én?» Hanem azért in fine finale mégis csak minden embernek ad jó tanácsot, segít a baján, sőt hord magával egész homoeopathiai patikát is, s a kinek valami kórsága van, mindjárt be is ád neki belőle, s az vagy meggyógyul tőle, vagy nem gyógyul, harmadik eset nincsen.

– Úgy kell neki! Minek tanult olyan sokat! mondja -48- magában Dabajkó uram. Hát biró uramat mi hozza most ide?

Meglátta az ablakon át, hogy idetart a piaczon keresztül a városbiró egy hajdu kiséretében.

Hivta biró uram a nevéről: Dabajkó úr! Dabajkó uram! Nem hallotta. Akkor aztán a tenyerével egy jót huzott neki a megfordított frontjára, azt meghallotta.

– De baj van ám. Ő excellentiája úgy rám ijesztett, hogy most is nyilal az oldalomban tőle. Azt parancsolta, hogy minden korcsmát, vendégfogadót be kell zárni éjféli óraütéskor, a vendégeket kilapátolni. Különben mind a kettőnket egymáshoz vasalnak, úgy visznek Aradra.

– De nem ám. Ha szót nem fogad az úr, kaszárnyát csináltat a vendégfogadójából a királyi komiszárus.

– Már az az úr gondja lesz, hogy hogyan tuszkolja ki őket. De mikor üti a tizenkettőt, üres legyen minden ivószoba, különben jönnek a svalizsérek.

– Csak tudná hát az ember, hogy mikor van éjféli tizenkét óra? De a kálvinisták tornya most mindjárt üti, a pápistáké meg csak holnap reggel fogja.

– Ugyan ne szedje elő tens uram a tavalyi kalendáriomból ezeket az ócska vicczeket. Nem adhatná ide kölcsön a zsebóráját?

(Ugy egymás közt csak «Móricz»-nak hítták a honoratiorok -49- az indzsellért. Nem viselte rajta kívül ezt a keresztnevet senki a vármegyében.)

– No hát itt van. El ne felejtse, a mit mondtam, mert különben mind a kettőnket visznek.

Dabajkó uram ott hagyta a vendégeit. (Jöttek már többen is) s szaladt fel a lépcsőn a Nro 1-be.

A Nro 1 volt a mérnök úrnak rendes szobája, ha ideszállt. Az annálfogva ki is volt meszelve.

Móricz úr épen akkor lökte ki az ajtón az utolsó ügyes-bajos embert, a ki azt panaszolta neki, hogy a szomszédasszony (a boszorkány) guzsra kötötte a beleit.

– Hozta Isten nálunk, tekintetes indzsellér úr! köszönte be hozzá Dabajkó úr. Ejnye de sok czók-mókot tetszett magával hozni. Hogy nem hagyogat el belőle útközben egyetmást.

– Hát annak mestersége van, Dabajkó uram. Tanulja el maga is. Versbe szedem az úti készséget s akkor semmi sem veszhet el a hexameterből: «Kuffer, táska, kalaptok, bunda, fokosbot, esernyő,
Pinczetok és puska, pipazacskó, kostök: a kulcsok.»
Ugy-e hogy mind itt van?

– Hja, azok a mesterségemhez való eszközök, azokat úgy sem felejtem el. Hát magának mi baja van? Kell patkányczédula?

– Nem biz a, hanem ihol van ni: ez az óra megállt, aztán pedig meg kell tudnom, hogy mikor lesz éjfél.

– Hát órás vagyok én? micsoda? rivallt rá mérgesen. Hanem aztán mégis csak kivette a kezéből a vereshagymát, felnyitogatta, belefujt, megrázta, aztán felhúzta a maga kulcsával. (Nem volt felhúzva az óra.) No, ketyeg már. Elviheti. Várjon még, hadd igazítom az órámhoz.

– Aztán majd kilencz órakor küldjön fel egy porczió rostélyost, meg egy félmesszely vinkót, addig ne háborgassanak, mert dolgozom. -50-

– Dejsz én miattam akár a Józsué trombitáit fujják, azt sem hallom, ha egyszer benne vagyok a munkában.

– De jó természet. Hanem az a sok ügyes-bajos nép megint csak háborgatni fogja a tekintetes urat.

– Nem lehet ám kócscsal bezárni az ajtót még most sem. Háromszor is elhivattam már a lakatost, hogy nézze meg; de azt mondta, hogy nem lehet ezt megigazítani. Új zár kellene hozzá.

– No majd azt is megigazítom én tüstént; csak most már menjen a vendégeihez, mert seregestől jönnek.

Dabajkó uram mégis csak kiváncsi volt megtudni, hogy miféle ördöngös praktikával fogja kieszközölni ez az ezermester, hogy az ajtó, a miben tizenháromszor elfordul a «kócs» minden siker nélkül, mégis be legyen zárva?

Hát biz ennek úgy adta meg a módját a praktikus ember, hogy felirta krétával kívül az ajtajára:

A mint aztán jött valaki, meglátta azt az irást az ajtón, utczu! kapta a lábait a nyaka közé s szaladt le a grádicson esze nélkül.

Dolgozhatott a hityimatyimókus csendesen a maga mappáin, nem törődve vele, ha az alatt fenekestől felforgatják is a vendéglőt, meg Tanusvár székvárosát, meg Tuhutum vármegyét a többi vendég urak.

Még ugyan egy rohamot ki kellett állni Móricz úrnak a városbiró úr részéről, a ki megértve Dabajkó uramtól, hogy az órája megigazítódott, azt mindjárt vissza is vette tőle, (a mire Dabajkó uram azt a közmondást applicálta, hogy: «tót adta, tót elvette, tót ebadománya», a biró rusznyák eredetű volt) s azután, nem riadva vissza a «kolera» szótól, berontott az indzsellérhez.

– Huszonöt forintot fizettünk érte a minorita barátnak, a ki tavaly itt járt, s azt allegálta, hogy meg tudja csinálni az órát.

– De igen. Hanem «egy» tengelyt csinált a két czifferblattnak, melynél fogva, mikor a felső városi óramutató a XII-ről az I órára nyaklik, ugyanakkor az alsó városiaknak a másik óramutató visszafelé járva, XI órát mutat, és így mindig visszafelé II órakor X-et, III-kor IX-et. Ezért is tettük VI órára a delet, hogy halbirozzuk a differentiát.

– Hát hiszen ezen igen könnyen segíthetnek az urak. Festessék a számokat a tulsó czifferblattra megfordítva X, XI, XII helyett II, I, XII-vel. Így csinálják azt Spanyolországban is.

– Igazán? De még egyéb baj is van ám. Az az óra nem akar ütni sehogy. Csak egyet nagyot serkent, mikor a fertály következik, aztán a kalapács nem mozdul. Pedig huszonöt forintot fizettünk érte a minoritának.

– No hát azt a rabot oda kell ültetni a toronyóra alá, egy madzagot kell kötni a serkentőre, annak a másik végét meg a rabnak a nyakára kell hurkolni, aztán a mint az óra serkentője megmozdul, az a rab nyakán nagyot ránt, akkor a rab üssön a kalapácscsal a kis harangra, meg a nagy harangra, a mennyi dukál. Így csinálják azt Spanyolországban is.

– No, ez bizony nagyon modális dolog lesz. Köszönöm a tanácsadást a város nevében. -52-

A KÉT THONUZÓBA IVADÉK.

Ugyan idején volt Dabajkó uramnak visszasietni a vendégterembe, mert most már csőstől jöttek a vendégek. Szerencsére olyan urak is voltak közöttük, a kik hajdút is hoztak magukkal, s az segített a vendéglősnek a felszolgálásban. Még most össze voltak keveredve, fehér és fekete tollasok, s csak a vásárról folyt a beszéd.

De nemsokára erős mozgalom támadt, kezdték a Belizár nevet emlegetni, mire a daruk kiváltak s az ajtóhoz siettek, nagy «vivát»-tal fogadva az érkező vezért.

Tanussy Belizár igazi élőmintája volt annak, a mit tősgyökeres magyar férfinak ismer a világ. Valódi dalia. Közel az öles magassághoz a termete, mégis tökéletes minden arányaiban. Hogy a piedestálon kezdjük a leirását, a csizmái debreczeni mintára készültek, ránczos torokkal, elül kalimpázó bojttal, kéregre vert pengő taréjú aczélsarkantyuval, czombjain megfeszül a sötétkék nadrág, a minek a szija karcsúra szorítja a derekát, annak a hasadékából csattognak alá a bőr dohányzacskó czifra sallangjai, a tűzütő aczéllal. Öblös széles mellét öt sor ólompitykés mellény takarja, állig begombolva, a csokorra kötött fekete fátyolkendő csak lazán fogja össze két felé hajtott hímzett inggallérját. Még szebb hímzéssel kérkedik a lobogós ingujj, melyen a patyolat alig látszik a selyem és ezüst czikornyától. Széles vállairól szíjra csatolt czifra szűr lóg alá, a minek a hímzett czifrázatát remekbe csinálták Miskolczon, kezében réz fokos, derékon markolva.

(Zárjel között mondva, azért tüntet ilyen nagyon a parasztos népviselettel, mivelhogy anyja bárónő volt; ezt a csorbát akarja vele leköszörülni.)

Végre, hogy a fejét is tegyük fel a szobornak: az pedig valami leirhatatlan szép fej. Csak idealis festők teremtenek néha ilyent. Minden vonása nemes metszésű, egymással összehangzó, sugár szemöldök, tiszta, kidomborult homlok, -53- egyenes, kissé nyergesedő orr, mosolyra álló száj, a mi fölött szénfekete bajusz kunkorodik, gácsérfark módjára; a többi arcz simára borotválva, s aztán az egész bezománczozva azzal az aranypirossággal, a mit az egészséges vér és a meleg napsugár fest a férfiarczra. Hollófekete, aczéltündöklésű haja gazdag csigákban omlik a vállára, mikor a darutollas, pörge kalapot leemeli róla.

Ilyen lehetett Thonuzóba! Az a férfi, a kivel az asszonya elevenen temetteté el magát.

A fehér tollas hívek nagy riadallal csoportosulnak rögtön az érkező köré, a ki mindenkivel kezet szorít, még Dabajkó urammal is, s aztán, rézfokosát ledobva a hosszú asztalra, csak annyit mond neki, hogy: «a mi jó és drága».

A legelső mindjárt Bakala Peti, a ki vele tart. Mindegy az neki. Feltűzi ő a fehér tollat is, ha arra kerül a sor.

Belizár nem jött egyedül. A soki bandát is magával hozta. Ennek a primása az a híres Tapló Gyuri, a kinek nincs mása az egész hazában. Ő tartja a bandát, Belizár. De annak nem szabad czifrán öltözni, úgy szép a czigány, ha rongyos.

Felhozzák az érmellékit, Belizár leveti magát a lóczára, maga mellé ülteti a szép hófehér agarát, annak is tányért adat, onnan eszik az asztalról. S azzal int a czigányoknak, hogy hová telepedjenek a bőgővel, meg a czimbalommal, az ablak elé; azzal rárántják az idei divatos nótát.

De még alig hogy belemelegedtek Belizár czimborái a sírvavigadóba, a midőn új zsivaj támad a kapu alatt; a fekete tollasok, a kik kedvetlenül kisomfordáltak a vendégteremből, jönnek nagy riadallal; majd kifordítják az ajtót a sarkából.

Tiszta vér! A mi közzé nem vegyült egy csepp sem másból, mint a «prima occupatio» százhuszonnyolcz családjáéból.

Általánosan azt hiszik, hogy a két testvér a csodáig hasonlít egymáshoz. (S ha valaki halálos ellenségévé akarja tenni valamelyiket, csak azt próbálja meg, hogy téveszsze el a nevét, szólítsa Belizárt Decebálnak, vagy viszont. Ezt soha meg nem bocsátják.)

Hanem mikor így színről-színre egymással összekerülnek, akkor veszi észre az ember, hogy nagyon sok külömbség van a két testvér között; a mit azok már a külső viseletükkel is ápolni szeretnek.

Decebál sima ráncztalan kordován csizmát visel, ezüst sarkantyuval, a szárba dugott ezüst tokú éteszközzel, aztán az egész viselete az az úri szabás, a mi középutat tart a mágnási parádéjelmez, meg a paraszt népviselet között. Ez csipőig érő sűrű zsinóros fekete dolmányt hord, három sor ezüst filigrán gombbal, vállán asztrakánprémes panyóka mente lóg félvállról, antik ezüst lánczon; derekán széles gombkötőmunka, selyemöv, a miről a kardot tartó akasztó a bal tomporát köríti; selyem nyakravalójának a két vége arany rojtjaival a mellét veri, míg a nyakát egészen körülfonja, hogy az inggallérból semmi se lássék ki (az pongyolaság volna a magyar öltözetnél), a fején asztrakán süveget hord hatalmas sastollal; a kezében pedig fekete botot, gerezdes fejű kisded arany buzogánynyal, a bot végig kiverve czifrán rézsodronynyal, a mi rabmunka.

S ha már a viseletük ennyire elüt egymástól, még arczban -55- és fejben is igyekeznek megtagadni az atyafiságot. Decebál a homlokát összehúzva hordja, hogy ráncz legyen a közepén, két oldalt pofaszakállt hágy a füle mellett, s a bajuszát hegyesre kiviaszkolja, s megcsavarintva viseli, magyar kosszarv formájára; a haját pedig félkurtára nyiratva hagyja kondor fürtökben szerteszét bomlani. Az arczszine is sokkal barnább, mint a testvéreé.

Hanem azért mégis van valami közös az arczukban, a mit nem birnak elmulasztatni, úgy hogy minden ember kitalálja, hogy testvérek.

Természetesen, Decebál is elhozta magával a maga bandáját. De az ő czigányai már egyenruhát viselnek. Zöld dolmányt, piros nadrágot. A primásnak meg a Tapló Gyuri nyomába sem hághat, mert ez maga az öreg Pontyó, a ki egyedül tudja még a kerek földön Bihari nótáit elhúzni, annak a fia meg Lavottának ismeri minden nótáját.

És itt világért sem teljesedik be az a közmondás, hogy: «két dudás nem fér meg egy csárdában.» Tudják már a morest. A ki előbb jött, annak az ablaknál a helye, a ki utóbb, az a kályha előtt telepedik le, s aztán mikor az egyik banda elhagyja, rákezdi a másik. Ez a wartburgi verseny!

– Fogadj Isten, bátyámuram! viszonzá az, s izmos karján feltűrve a patyolat ingujját, odanyujtja eléje a fölfelé fordított öklét.

Decebál aztán a saját öklével olyat sujt arra, hogy csak úgy csattan. Akkor viszont ő nyujtja az öcscse elé az öklét, s az csap rá teljes erővel.

Ez az ő szokott üdvözletük, ha összetalálkoznak. Más embernek az ilyen kézcsapástól minden csontja megroppanna. Ők azt így gyakorolták gyermekkoruk óta. Néha harminczszor is ismétlik a szives ökölcsapást. -56-

Decebál a terem másik oldalán terített asztalra dobja süvegét, meg a panyókáját, a mit a hívei rögtön sietnek fölakasztani a fogasra.

Decebál a bal kezében egy hosszú szarvasbőr iszákot hoz, a mi valami súlyossal van megtömve. Azt oda dobja a szögletbe a szék alá s azzal a vizsla kutyájának füttyent, a ki mindjárt odafekszik az iszák mellé, s nagyokat mordul, ha valaki arra felé törekedik.

(Belizárnak van a leghíresebb mangalicza kondája az országban, s a legnagyobb sértés, ha a négy esztendős ártányra azt mondják, hogy «kocza».)

– Hát a melyikünk több pénzt hozott haza a vásárból, az rendeli meg ma a vacsorát az egész frequentiának, sasoknak, daruknak, s a ki a kevesebbet hozta, az fizeti a dinomdánom árát.

Mert tudnivaló, hogy a Tanussyak pénzét nem számlálják, hanem mérik, még ők nem ismerték el a bécsi papirost pénznek, náluk csak az arany járja.

Előhozza aztán Dabajkó a mázsálót s azt felakasztják a boltozat kampójára.

– Megláthatjuk, szól Belizár, s előre rázva a czifra -57- szűrét, kihúz annak a bekötött ujjából egy ócska harisnyát, a mi torokban át van kötve szijmadzaggal.

– Hát kend a szűre ujjában hordja a kongóját? Tán félti a daruktól? Lám én ott hagytam az én iszákom a szék alatt; nem félek, hogy elhordják a sasok!

Azzal a két pénzes hüvelyt a mázsáló két mérlegpadjára tették. Az egész sokaság összedugta a fejét, úgy nézte egymás vállán keresztül, hogy melyik nyomja le a másikat? az iszák-e vagy a harisnya?

– De nincsen-e rézgaras közte? kapczáskodék Decebál a triumfáló öcsbe.

Az minden felelet helyett felkapta a harisnyát, leoldva róla a hurkot s kiöntötte az egész pénzt az asztalra. Volt valami hatezer körmöczi. Egy-kettő legurult az asztalról a padlóra. «Hagyd azt a czigányoknak».

– No hát ma én fizetek. Kend öcsémuram parancsol. Legyen a daruknak egyszer karácsonyjuk. Mit isznak a daruk?

– Elég jó az a daruknak! No hát nekünk is egy hordót abból a híresből. Ecsém uram büszkesége! Ő termeszti.

Mikor aztán meg voltak töltve a dézsák, félig diószegivel, akkor előhozták a Decebál hajdui a pinczetokokat. Azokban meg hegyaljaival telt palaczkok voltak. -58-

Decebál azokat a palaczkokat belerakatta a dézsákba, kaczagó kevélységgel harsogtatva:

– A szegény sasok majd csak hegyaljait isznak. Öcsémuram diószegije csak hűtőnek való, hogy a szárhegyit belerakják.

Ez már kegyetlen letromfolás volt. Még tán harag is lehetett volna belőle, ha a czigánynak esze nem volna. Tudja az már, hogy mikor az urak között valami nagy versengés támad, csak rá kell rántani az «ősapáink» nótáját, s egyszerre helyre áll a világ szokott rendje.

A nótára összepengtek a sarkantyuk; a két vezér egymással szembenézve, egy pár délczeg lejtést verbunkolt el az andalgó palotásból, egymást körüljárva, mint a hogy Kinizsi járta a kenyérmezei diadal után.

Decebál azért is Belizár poharát tölté legelébb tele a maga máslásából, összekocczintották a poharaikat, s aztán odacsapták a falhoz, hogy száz darabra tört.

Eleinte csak a falhoz, később aztán minden kiivott pohár az ablakon repült ki, a minek az lett a következése, hogy egy üvegtábla sem maradt azon, s ez azt a veszedelmet vonta maga után, hogy a piaczról a szájtátó csőcselék mind bebámulhatott a nagy ivóterembe s nézhette tetszése szerint, hogyan mulatnak az uraságok egymás között. Egyszer-egyszer ugyan kiment Csunyi Laczi, szétzavarni a fokossal a néző publikumot, de az megint csak összeröffent.

Aztán százat lehet egyre tenni, hogy a bámészkodó siserahad közt bizonyosan van valami bratinája Tanussy Decebálné asszonyomnak, a kit utána küldtek a «lelkem uramnak», hogy lesse ki, hol jár és mit mível. Az a hegyes veres orr, a mi a fejre bugyolált nagy kendő alul kilátszik, legalább szakasztott olyan, mint a Dorkó nénőé, a szép asszony vén dajkájáé, a ki neki egyúttal legbensőbb bizalmasa, annak van ilyen patent-orra, a mit mozgatni lehet, mint a tapirét. -59-

No, ha ő az, akkor ugyan szép dolgokat fog otthon elmesélhetni a «gyémántos uramról!»

Az, hogy úgy öntik odabenn a bort, hogy bokáig gázol benne az ember, még csak hagyján, azok az ékes beszédek is megjárnák, a mikkel a két testvér egymásnak a csínjait szemébe dobálja, még az is, hogy a két nagy úr egymás truczczára, hetvenkedésből, megiszsza a kőolajat, az is derék dolog, de azt már még sem kellett volna tenni, hogy idehozassák a komédia-bódéból azt a solo-tánczosnét s a billard tetején tánczoltassák el vele a kuferczest. Hogy nem szégyenlik magukat! Utoljára valaki egy fidibuszszal meggyujtja a tüllszoknyáját s a nympha sikongatva fut el, letépett rokolyákkal. Úgy kell neki!

No de hát ez még mind ártatlan mulatság, hanem a mitől félni lehetett, vacsora után a dáridó végén csakugyan bekövetkezik.

– Ne vesztegessük a drága időt hiába! szól Bakala Peti, előhozatva a hajdukkal a kis gömbölyű asztalt, s odahelyezve azt a két ivóasztal közé. – Hej Dabajkó! Hol van a harminczkét levelű szentírás?

– Nem bánom! mondá Decebál. Szeretném öcsémuramtól visszaszerezni a mai dáridó költségét.

– Hátha még azt a szép czifra szűrt is én vihetném haza az öcsémuram nyakából.

– Ne rontsa meg a familiáját! Mit venne fel a Böske, mikor reggel fejni megy?

– Hát hiszen nem lehet minden ember olyan szerencsés, hogy királynét vehessen élete párjának, vág vissza Belizár.

Tudniillik, hogy Decebál úrnak a neje elébb Király Benczének -60- volt az oldalbordája, a birkásnak, attól választotta el, hogy nőül vegye.

(Hejh! ha ezt a tekintetes asszony meghallaná! sóhajt fel a mozgékony orr tulajdonosnéja. Szent, hogy meg fogja hallani.)

– No hát gyepre, bajszos! szólt Decebál, a kis asztalra dobva aranytól degez iszákját.

Bakala Peti a legelső, a ki odarántja a székét, s hatalmába kerítve a kártyát, elkezdi keverni nagy ügybuzgalommal.

– De majd nem úgy lesz az, Petykó pajtás, szól Decebál. Nem úgy játszuk a filkót, a hogy te gondolod. Mert hát az én drága öcsémuram külömb legény a régi druszájánál, neki jó szemei vannak. Én így szoktam kártyázni.

Azzal kihúzta csizmaszára mellől az ezüstnyelű kést, s a játék kártyát keresztülütve vele, odaszegezte az asztalhoz. Így aztán nem lehet paklizni. Minden kártyát egyenkint kell leszelni a kés élén keresztül, s minden új játszmához új kártya kell.

– Ez, uram, bizalmatlansági szavazat a társaság irányában. Én így nem játszom!

Nem is közönséges legényeknek való játszás volt az. Csak ketten maradtak a kis asztalnál nem sokára, a két testvér. A többi csoportban állt a hátuk mögé, úgy nézte.

Az ablakon bekandikáló veres orr csak a tömött csoport közül felhangzó kiáltásokból tanulhatja ki, hogy mi a játék rendje. Ezekből is úgy tud ő már következtetni, mint az álmoskönyvből. (Azért senki se higyje, hogy Dorkó néne olvasni tud; az álmoskönyvben képek is vannak, meg számok, ezeket ismeri, a többit hozzágondolja.) -61-

A melyik a kettő közül hahotával kaczag, az seperte be a tételt. Az az illetlen szokás van náluk, hogy a melyik nyerőben van, az a vesztőben levőt még szavakkal is insultálja.

– No öcsém uram! most mindjárt felhúzhatja a harisnyát a Böske a lábára.

– Nem lesz baj. Engem nem térdepeltetnek le s nem kötnek az asztal lábához, ha üres erszénynyel térek haza, mint bátyámuramat.

Ennél érzékenyebb sértést alig lehet elkövetni férfiun. Hogy az embert a felesége az asztal lábához köti. Azt az embert, a kinek a hatalmasok minden láncza sem elég, hogy őt valamihez hozzákötözze: nem, még a trón lábához sem! És azt egy asszony! – az asztal lábához!! – czérna szállal!!! büntetésből!!!! S annál keservesebb a sértés, mert igaz. A biz úgy van.

Decebál bátya megrugta a játszó asztalt, s közel volt hozzá, hogy azt a marék aranyat, a mit az öklébe szorított, egyszerre odavágja Belizár öcscse szeme közé.

Ebben a pillanatban egy részeg kortes, onnan kívülről a piaczról, bedugta fejét az ablakon, elordítá magát:

Talán csak a melle kivánta, hogy kikurjantsa magát? talán el volt keseredve a miatt, hogy kidobták az ivóteremből? – talán bántotta a nömös harag, hogy itt az urak vigadnak, a míg ő búsul? – akármi indoka volt is a kiáltó szónak, az nem hangzott el a pusztában; mindakét czigánybanda egyszerre összebeszélés nélkül rárántotta a Rákóczy indulót, s annak az első hangjaira az egész tivornyacsoport mint egy varázsvilágításra átalakulni látszott. Azok a pirosra hevült arczok nem részeg emberek pofái, hanem hősök tündöklő arczulatai, a mit kezeikben emelgetnek, nem kulacs, palaczk, furkos bot, hanem kard, harczi bárd, lobogó, s az a két alak ott a középen, az a kún és magyar vezér, a kik egymással szembe rontva, peressé teszik az eget és földet, harczolni -62- készek az új Istenért, meg a régi Istenért és kard élére bocsátják, kié legyen hát Etele ősapánk öröksége? A kún vezér marokkal szórja az aranyat maga körül, hogy ellenségei sorát megzavarja vele, de a magyar vezér, az a «szent», egy szavával kővé változtatja azokat. Most is ott hevernek halommal: Szent László pénze a nevök.

«Bolond czigány! Ne kezdd rá mindjárt a Rákóczy nótát, ha valaki elkiáltja «éljen a haza!» mikor az urak épen – «blindre vágnak vissza».

A kis intermezzo nem fojtotta vissza a választ Decebál keblébe, arra a megbántásra.

– Kövesse meg magát öcsémuram, engem nem tanítottak térdepelni, mert bennem egy csepp pápista vér sem foly, titokban sem szoktam próbálgatni, hogy megy a térdepelés?

Ez megint a legszuróbb czélzás volt Belizár féltettebb oldala ellen. Egyike azoknak az insinuatióknak, a miknek odavetésére a parlamentben fel szokás ugrani: «szót kérek». Belizárnak az esett legnehezebben, mikor azt a hírt terjesztették felőle, hogy ő szíve belső indulatai szerint a római katholika egyház felé hajlik, hogy a hálószobájában Szűz Mária képet tart s az előtt imádkozik térdepelve. Ez az ő népszerűségének sokat ártott.

– Hát hiszen azt senki sem tudhatja bizonyosan, hogy milyen vér keveredett az ereibe? Decebál bátya!

Ejh, ejh! urak! Először elkezdtétek egymás marháit leszólni, azután nem sajnáltátok egymásnak az asszonyait csunya tréfa, pajkos hahota tárgyává tenni, – most már a sírban nyugvó anyákról tépitek le a szemfödelet? Illik ez Thonuzóba ivadékaihoz? -63-

De ezt nem is tűrte el Decebál, öklével az asztalra vágott, hogy minden arany pénz tánczra kerekedett rögtön, s kirugta maga alul a széket.

Mielőtt a czimborák közbevethették volna magukat, a két dalia már nyalábra kapta egymást, s azután meg nem volt tanácsos a közelükbe menni. Mintha két oroszlán dulakodnék egymással. A férfi erő a maga ősmodorú kitörésében, a mikor csak izmok és tagok küzdenek egymással, egyik sem enged a másiknak, egymás derekát törik karjaikkal, fejeiket egymás vállára szorítják; most az egyik kalimpál a légben, majd a másik; a padlódeszka beszakad a letoppanó láb alatt, a kártyaasztal recsegve törik szét, az arany szétgurul. De bajos azt felkapkodni, mert a kit a dulakodó pár meg talál rúgni, az megsántul bele.

A czimborák félreugrálnak a falmelletti lóczákra, a két czigánybanda menekül az ablakon, meg a hátulsó ajtón keresztül, féltve a szerszámait. Csak a két törzsvendég ott a kályha mögötti szegletben pityizálgat csendes contemplátióval.

– Egyszer aztán Belizár egy feldűlt székben elbotlott, s azzal hanyatt esett, a feje hátulját belevágta az asztal lábába s eszméletlenül elterült.

A hentes mester minden szó nélkül összehajtogatta a két egymásra tett százforintos veresszemű bankót s belesülyeszté -64- a mellényzsebébe. Hanem a disznókereskedő nagyon kiabált.

– Nem igazság! Az az úr, az a veres, odadobta elébe a széket! Kezdjék újra!

Jó szerencséje, hogy a feltámadt nagy zsivajban nem hallatszott meg a kiabálása.

Úgy sem lehetett volna ezt az athletai mutatványt újra kezdeni, mert Belizár nem volt eszméletre hozható. Úgy feküdt az asztalon, a hová fektették, mint egy halott.

– Csigavér! hörgé Decebál, a ki, mint valami nagy diadal után, fogadá a nemes atyafiak üdvözléseit. Majd kialuszsza a krapuláját holnap estig. Nem való a gyereknek az ilyen bor, az gyalázta el.

– No akkor egyenesen a mennyországba jutott, kaczagott a bátya, mert a katholika vallás védelmében esett el. Mindig azzal tartott. Adjatok frissen egy kruczifikszust a kezébe! Aztán énekeljétek el fölötte a «circumdederum»-ot, míg meg nem bánja a halálát.

A részeg kompániának nem kellett sok biztatás, egy rákezdte azt a szép katholikus halotti éneket (a mit én olyan nagyra becsülök, igazi demokratikus zsolozsma, «cum Lazaro, quondam paupere, vitam habeas sempiternam». Ezt éneklik a királyoknak, a herczegeknek, a grófoknak, a püspököknek és a napszámosoknak «Lázárral, a szegénynyel, fogsz együtt élni örökké a paradicsomban». Nem a felséges, méltóságos és főtisztelendő kollégákkal, nem: – Lázárral, a szegénynyel, a zsidóval! Derék zsolozsma!)

Hát a mint ezt legjobban harsogtatják, odakerül hátulról Decebál oldalához Dabajkó uram s megrántja a dolmánya szélét.

– Hát aztán? Mi lesz belőle! Csak nincs tán Tanusvárott -65- is «polizájstunde», mint Bécsben a nagy bőjt alatt.

– De bizony helyesen tetszett találgatni. Az a királyi biztos, vagy micsoda, azt parancsolta, hogy éjfél után minden korcsma bezárassék.

– A királyi biztos! rikácsolt fel Decebál. Eb ura a fakó! Otthon parancsoljon a hanákjainak, azoknak is csak mikor alusznak, itt pedig csak a kutyának.

– Hát hiszen én vagyok itt csak a kutya, mondá Dabajkó uram. Mert hiszen az bizonyos, hogy én magam, még ha akarnám sem tudnék ennyi urat kitakarítani a vendégszobámból, ha maguktól nem mennek. Hanem hát lássa tekintetes uram, ha én megellenzem annak a nagy úrnak a parancsolatját, hát az engem megvasaltat, tömlöczbe csukat, akkor aztán a vendégfogadóm is akár kaszárnyának csinálja; mert ha én a tömlöczbe kerülök, pusztulóba megy itt minden. – Hát ha az urak nem engedelmeskednek, a kutya bánja meg.

– No hát jól van. Dabajkónak igaza van. Itt van a királyi biztos, ő neki az parancsol. Nem szereti ő excellentiája, hogyha a korcsmában danolnak. No hát menjünk oda az ablaka alá, danoljunk neki ottan.

Ez az indítvány általános pártolásra talált, fehér toll, fekete toll fusionált benne. Olyan bolond volt az, hogy lehetetlen volt mindenki tetszését meg nem nyerni vele.

A kábultan, aléltan elnyult Belizárt két czimbora hóna alatt fogta, s úgy hurczolta magával. A kalapja nem állt meg a fején, azt, hogy el ne veszszen, Decebál feltette a fövege hegyébe; a szűrét is oda akasztotta a maga nyakába.

A VARJÚ-NÓTA.

A mi deákkorunkban volt egy nóta, a minek az éneklése minden iskolában meg volt tiltva, éppen azért nagyon énekeltük. Mert hát deákkorunkban mi is csak olyan rebellis, perduellis, refractárius, maleferiátus nátio voltunk, mint a mostaniak, mivelhogy az ember nem olyan, mint a spárga, a ki fiatal korában lágy és megehető, vénségére fás és kemény, az ember fiatal korában kemény, vénségére lesz megehető.

Valami szörnyű mély értelme lehetett ennek a poémának, olyan mély, hogy maig sem elucubrálta senki. Mi volt az a két varjú? meg a kereszt, meg a boglya? ezt csak a sejtelmek közelítik meg, de nem a positiv adatok.

Ezt a nótát juratusok hordták szét a vármegyékbe Pozsonyból, s mindenütt csináltak hozzá alkalmilag új verseket; például ezt:

Szörnyű vakmerő eszmék ezek! Ha a mai előhaladott művelt korban ilyeneket merne valaki irni, mondani vagy pláne énekelni, mit szólna hozzá a mai civilisált sajtó?

Ezt a nótát harsogtatva vonult a Régi Napból kiakolbólított emberraj a piaczon keresztül az átellenben fekvő vármegyeház elé. Elől Decebál a Belizár szűrével a nyakában, utána a Csunyi Laczi, meg a Bakala Peti által két karjánál fogva czepelt Belizár, aztán egy nagy csapat jól bevásárolt kortes, fokossal, furkósbottal ellátva; a mikkel nagyon jól esett a vásáros bódék oldalait végig döngetni.

Tanussy Decebál soha sem volt annyira ittas, hogy a maga drága «én»-jéről megfeledkezzék. Egy potentát, egy római pápa nincs annyira áthatva a saját személyének megmérhetetlen becse által, mint ez a kis király.

Hát mi szükség volt neki Belizárt kiabálni, mikor ő tudta maga a királyi biztos üdvözlésére gyártott verset.

A «ponty» szó világos czélzás volt a Ponthay névre, a vers vonatkozásai pedig a legfelsőbb fokú lázadást fejezték ki kétségtelenül. -68-

– Fújjad, mondjad Belizár! rikkanta reá Decebál s újra kezdték a nótát a királyi biztos ablakai alatt: «Hogy volt, hogy, Belizár?»

Hogy ezt a pokolbeli serenadeot okvetlenül meg kellett hallani ő excellentiájának odafenn, az iránt nem lehet semmi kétség, miután a két főfő uraság, most már az igazi, második vacsora mellett folyvást ébren ült az asztalnál.

Rézkuthy úr ő méltósága eleget is talált bevenni a drága borokból, a miket ő excellentiája a komornyikjával felhordatott, sőt annyival többet az elégnél, hogy annak egy része a fejébe hágott.

A mint ezt a csúnya sivalkodást meghallá közeledni, a mikor az még csak zűrzavaros kurjongatásban és deszkadöngetésben nyilvánult, a méltatlankodás kitörése hangzott ajkairól.

– De már ez impertinentia! Ilyen vad üvöltést követni el éjnek éjszakáján a székváros közepett! Bárcsak itt tartotta volna excellentiád azokat a dragonyosokat, hogy rendre tanítanák e goromba embereket.

A mint azonban az ablak alá érve, azt a bizonyos gúnydalt eldalolták, a minek a szövege kétségtelenné teszi, hogy a sértő szándék egyenesen ő excellentiája ellen van intézve, a loyalis harag erőt vett a tartózkodó elővigyázaton. Rézkuthy úr a kardja tokjával a padlóra ütött: «Ez már gazság! ez már szemtelenség! Ez büntetést érdemlő vakmerőség».

– Sohse induljunk meg rajta. Nekem a gyülevész nem imponál. Hozzászoktam a rivajához. Hiszen ha meg akarnám őket veretni, nem kellene nekem ahhoz dragonyos svadrony. Itt van az én tizenkét hajdum, mind szemen szedett somogyi legényekből válogatva, azok közül a híres verekedők közül, a kik mikor a korcsmába mennek, -69- azt mondják: «nem viszek botot magammal, majd lesz az ellenfelemnek!» ha én ezeket neki ereszteném ennek a nagyszájú, bortól elázott, dülöngélő csoportnak, úgy szétvernék azt egy hajrá alatt, hogy a pora sem maradna.

Erre a biztató felfedezésre azonnal nagyot nőtt a taréja Rézkuthy úrnak. Somogyi legények! Ez fordít a dolgon.

– De már ezt nem tűröm tovább! kiálta felpeczkelődve a székéről, a mint a gúnyverset harmadszor is rákezdték énekelni. Ezt eltűrnünk annyi, mint a legfelsőbb hatóság nevét beszennyeztetni hagynunk.

– Excellentiád csak maradjon itten. Én lemegyek magam személyében a lármázókhoz. Engemet ismernek, engemet tiszteletben tartanak. Oh mikor ezt a piros-fehér szalagot meglátják a nyakamban. Itt van a homo regius! A király embere! Ez respectusban tartja az embereket. – Meg fogja látni excellentiád! – Hanem azért azok a somogyi legények legyenek a közelemben.

Nem vagyunk felőle bizonyosak, hogy Rézkuthy úr nem számított-e arra, hogy ő excellentiája semmiképen sem fogja engedni, hogy érdemes vendége ily koczkáztatott vállalatra adja a fejét; sőt vissza fogja tartani erővel, lenyomja a székére, bezárja előtte az ajtót, hogy ki ne mehessen. Hanem ez esetben nagyon megcsalódott, a királyi biztos egészen komolyan vette ezt a nemes elhatározását s azt mondta neki a vitézkedésre, hogy «jól van, kisértse meg méltóságod». (Talán gondolt is akkor valamire?)

Ekkor aztán mit volt mit tenni? Neki kellett menni a veszedelemnek, lehetetlen volt a visszavonulás.

A kortes urak ez alatt már a vármegyeház kapuján a czapfenstreichot verték oda lenn.

Egyszer aztán felnyilik a kapun levő kis ajtó, sarkig kitárulva; s kilép rajta, kurta, de méltóságteljes léptekkel -70- a homo regius. – Sok lépést nem tett előre a kapuból, hanem annál hatalmasabban állt meg.

– Ki meri háborgatni az ország szentélyét? kiáltá, félelemtől erőltetett harsogó hangon. Mért nem takarodnak az urak haza?

– Ki beszél odalenn? Kiálta Decebál a tömeg közül kiválva s a kurta uraság felé közeledett.

Az egy lépést hátrafelé téve, s ott erősen megtámaszkodva, de a mellét annál jobban kifeszítve kiáltá:

– Én vagyok Rézkuthy Baló, szorultában a kicsinyített gyerek neve akadt a nyelvére.

Erre azonban tűzbe jött a depreciált nagyság, s mérgesen felállt a lábai hegyére.

– Hallja az úr! nyissa ki a szemét! Én vagyok a «homo regius!» tisztelet ennek a jelvénynek!

S rémült büszkeséggel mutatott a nyakán függő érdemrendre a fehér-piros szalaggal.

– Mi vagy te? horkantott rá Decebál – Homo regius? Király és filkó egymás mellett aduttban? akkor te vagy a «bellus musicus». Gyerejde, hadd látlak. (Sötét volt, tökéletes, még ha lett volna is lámpás a városban, az anti illuminátio napján azt is kioltották volna.)

S azzal kinyujtva az izmos karját, nyakon markolta a szent és sérthetetlen férfiut.

Az sem vette tréfára a dolgot. Akkorát ugrott hátrafelé, hogy az csupa csoda volt a kurta lábaitól s azzal hirtelen megfordulva, visszarohant a kis kapun – de részint az ijedségtől, részint hogy csak félszeme volt, úgy vágta bele a homlokát az ajtóragasztóba, hogy mire felért ő excellentiájához, már akkor olyan daganat volt a szemöldöke felett, mint egy kétkrajczáros zsemlye.

– Mi a hét csoda ez? Valami pántlika! De még valami fityegője is van. E bizony valami cholera-amuletum -71- lehet. No majd a holnapi gyűlésben visszaadom a jámbornak.

S azzal a nadrágszijjába dugta az elrabolt tiszteletreméltó jelvényt, a Lipótrendet szalagostól.

Ezen hőstett után odább vonult Tanusvár hosszú utczáján a kurjongató had.

Csak egy embert hagytak hátra, Belizárt. Az még most is el volt gyalázva a bortól és kábulástól. A szűrét a nyakába kötötték, a kalapját a fejébe nyomták, s a magával tehetetlen alakot a szűre zsinórjánál fogva oda akasztották a vármegyeház ajtajának a kopogtató kalapácsához. Mikor a királyi biztos parancsára a somogyi hajduk kirohantak az utczára, ezt az egy alakot találták ott; ezt mindjárt be is vitték és biztos őrizet alá tették.

A rakonczátlan csoport pedig végig fellármázta a várost, bezörgetve a kapukon, a hol a kitett csóva jelenté, hogy lovas katona van beszállásolva, s bekiabáltak az ablakon:

– Ki ne jőjj liszteszsák! (a svalizsér népies czíme), mert elkap a nagy hörcsök!

Hanem a cserepárok vártája előtt, a hol egy sor felállított puska jelzé, hogy ott őrház van, állt egy fekete harisnyás, a ki kötelességének tartá, a kiabáló sokaságot egy rémséges «halberdó»-val tartóztatni fel, s a hosszú mangalétát a hegyes panganéttal előre szegezni.

– Ejnye, fiam, de furcsa nyársat hoztál magaddal! De már akkor az a nyárs nem volt se nyárs, se panganét, mert azt egy kis gyökkentéssel olyan görbére hajtotta Decebál vas marka, hogy szénavonyogónak lehetett használni.

A közbátorság őre e merénylet után «Kveraus»-t akart kiáltani, de nem készülhetett el vele. Akkorában olyan -72- sótartó forma csákókat viseltek a gyalogosok. Egy ólmosbot úgy üté hevenyében a sótartót a silbak fejébe, hogy annak a simlédere a nyakáig szaladt, s minthogy a csákó alul szűkebb, felül bővebb volt, ki nem tudott belőle szabadulni a nyavalyás: csak onnan kiabált mordiot.

Hanem arra aztán a nemes frequentia is kereket oldott, s mire a vártaház őrsége előrohant és fegyverre kapott, akkorra már tiszta volt a hosszú utcza, kiki merre látott, átugrált a palánkon. A puskás katonával nem jó ungorkodni.

Csak Decebál maga maradt meg az utczán. A katonák onnan a vártáról fenyegették, hogy rálőnek, ő meg felszakított két követ az utcza csatornából s azzal kinálta őket, hogy mind agyonhajigálja. Szerencsére véget vetett a feleselésnek a megérkező négy lovas hintaja Decebálnak, a mit a megszeppenésükben bölcscsé kijózanult Bakala Peti és Csúnyi Laczi vezettek a nyomába a vendégfogadóból. Abba erővel feltuszkolták Decebált s aztán elhajtattak nagy sebesen a várostól nem messze fekvő úri kastélya felé az idősebb Tanussy ivadéknak.

A rab odafenn a toronyban épen most ütötte a tizenharmadik órát. Az levén neki megparancsolva, hogy minden serkentéskor egygyel többet üssön.

A TÜZHALMI KASTÉLY.

«Halom» nincs is több ezen az egész térségen, csupán csak az, a melyiken a Tanussyak ősi kastélya épült.

Azt mondják (sőt irják), hogy ez az egész halom úgy lett összehordva, Mén Marót kazárainak holttesteiből, ezelőtt kilenczszáz esztendővel. Szentségtelen sírduló kezek nem kutathatják annak a titkait, mert rajta van a -73- kastély s körülötte a vadaskert, meg mindenféle gazdasági épületek.

Mások ellenben azt állítják, hogy ez igen is kézzel összehordott halom volt, de az ősvallást követő magyarok áldozataira szolgált, itt gyujtották meg a «gyulák» az oltártüzeket; ezek, t. i. a gyulák, nem voltak a «Julius»-oknak a druszái, hanem áldozattevő papok, olyan augur vagy druidafélék, egyszóval pogányprælatusok.

A kastélyon túl látunk egy helységet is, melyben a Tanussy ősök által még a török hódoltság alatt idetelepített várjobbágyok laknak. Temploma is van a falunak, a mi valósággal nevezetesség (a régészekre nézve), hatszögletüre van építve, hegyes tetővel, torony nélkül. Ez már árpádkori emlék, régibb, mint a falu. A tetején kettős kereszt van, a homlokzatán valami görög betük. Eredetileg orthodox ritusú isteni tiszteletre szolgált, most is nem egyesült pópa énekel benne: magának, meg a sekrestyésnek; mert az egész község rég kitért a kálvinista hitre, s a közeli Tanusvárra járt fel Isten igéjét hallgatni; hanem azért az ecclesia megvan, a papot fizeti az ősi fundatio; tisztelendő Horkázi Kajafás uram külömben is kedves ember a kastélyban, ott is étkezik s neveli a család egyetlen magzatát, azokban a tudományokban, a mikkel saját maga bir.

Csaknem olyan régi a kastély is, mint ez a templom. Nem építették ezt külső pompára, hanem az örökkévalóság számára; falai, kerítései, szöglettornyacsai mind arra vannak alkotva, hogy ellenség ostromát huzamos ideig kiállják. Ki is állták.

A Tanussy ősök, a mióta csak a szent korona Magyarországra érkezett, ivadékról-ivadékra mindig annak a pártján állottak, a kinek ez ellen a korona ellen valami kifogása volt. Szent István alatt Kupával tartottak, I. Endre ellen Vatát támogatták, Könyves Kálmán idejében annak az öcscsét, Álmost kisérgették, Vak Bélánál -74- Borics táborába szálltak; majd ott lobogtak a zászlóik Csák Máté seregében, Héderváry Kontnak a dolgába is bele voltak keveredve, azután meg épen minden felkelésben részt vettek, látta őket nemcsak a három Rákóczy, a két Tököly (apa és fiú), hanem még Esze Tamás, sőt Szegedi Péter is.

Hogyan történhetett mégis, hogy mind a mellett soha sem a fejét, sem a birtokát el nem vesztette egyik őse sem a Tanussyaknak? annak a magyarázatára majd rájövünk később.

Már ugyancsak magasan jár a nap, s a tűzhalmi kastély kapuja fölötti őrtoronyban leskelődő kapus még mindig nem ád jelt a kürtjével az uraság hazaérkezéséről. Pedig Tanusvár ide alig egy fél órai futamodás annak a négy paripának, s Decebál éjfél után egy órakor indult el onnan haza felé.

Hanem hát az történt vele, hogy Tanusvártól egy puskalövésnyire, jól félre az uttól, fekszik a «Békafogó csárda.» Ott épen nagy lakozásra gyültek össze a juhászok.

Decebál meghallotta a víg rikoltozást, s maga hajtván a kocsisülésből a lovakat, senkinek sem szólt semmit, csak lekanyorodott az útról s az avaron keresztül bevágtatott a «Békafogó csárda» udvarára. Csunyi Laczit meg Bakala Petit is vitte magával.

A csárdában, meg annak az udvarán a juhászok tánczoltak a menyecskéikkel, s itták a korcsmáros rabvallatóját. Decebálnak úgy megtetszett ez a mulatság, hogy ott maradt közöttük mulatni reggelig.

Ez talán nem is volt tőle valami bolondság, hanem inkább egy kis előrelátás. Jó lesz gondoskodni az «alibi»-ről.

Ezt a szép bibliai nevet kapta a keresztségben Decebál felesége, saját magának elég nagy boszuságára, mert ezen a vidéken «Sári»-nak épen a legközönségesebb debellákat, -75- azokat a bécsi rongygyal kikent pofájuakat, szokták tisztelgetni.

Megérdemelt volna pedig valami dicső nevet is, olyat, a minőt királynék, amazonok, tündérasszonyok viseltek; mert arczra, termetre akármelyiknek sem engedett, sem Cleopatrának, sem Semiramisnak, sem Tündér Ilonának.

Nyulánk karcsú termetének nem kell a vállfűző, hogy deliségét emelje, csupa vadállati szabad mozgékonyság az egész alak, a mit semmi mesterkéltség meg nem ront. Magyaros szabású öltözetet visel, kifűzött vállderekat, melynek dudoros ujjai kézcsuklóig érnek, két helyen átkötve szalaggal; a fején fehércsipkés kecskeméti főkötő hosszan alálengő széles, aranyvirágos szalaggal, s sűrű fekete hajának kontyához odatűzködve arany rezgő tűkkel, bogláros öv öleli át karcsú derekát; nyakán gyöngyökkel kirakott násfa.

Arcza a legvalódibb alföldi magyar typus; inkább gömbölyű, mint hosszukás, aranyozott barnás arczszin, a min uralkodik a szenvedély rózsapirja, leskelődő szerelemgödröcskéivel; sugár két szemöldöke mintha szénnel volna odahuzva, s azok alól villog szikrát szórva az a két fekete karbunkulus, a minek nehéz a szinét megmondani, olyan erősen takarja a hosszú sűrű szempillák selyme, két ajka csukva is gyönyörű, hát még ha felnyilik, ilyen szájmetszést nem találni másutt, csak a magyar nőknél, a mit sem harag, sem kaczaj, sem duzzogás ki nem vesz a formájából, minden ember, a ki ránéz, azt hiszi, hogy adósa neki egy csókkal.

Csak az orr nem egyez össze a typicus vonásokkal. Az ilyen arczhoz egyenes hajlott orr illik, ez pedig fitos orr, a mi barna arcznál rendkivüliség. S ez az eltérő vonás adja meg épen az egész arcznak a jellemző kifejezését.

Reggel van már, s az uriasszony már felöltözve. Vagy tán le sem vetkőzött tegnap este óta? Mind az urát várta. -76-

Dorkó néne ott guggol a földön és meséli neki, hogy mit látott a városban, a Régi Nap ablakán keresztül. Egész éjfélig. Akkor a hajduk, meg a bakterek elkergették a néző gyülevészt a piaczról erővel; a kémkedő banya nem tudhatta meg, mi történt tovább. De hisz az is elég arra, hogy Sára asszony arczát tűzlángba borítsa.

Dorkó asszony pedig azért térdel a földön, hogy a «szép Emma» bakancsait befűzögesse, a míg annak a haját Sára asszony fésüli és fonogatja.

Szép Emma nyulánk, magas gyermek, majd olyan magas már, mint az anyja. Az arcza is szakasztott mása az anyjáénak, csak az orra tartja meg az ősi Thonuzóba formát, ez olyan egyenes, szabályos, mint az apjáé. A gyermek 12–13 éves lehet. Tarka szoknyát visel, a mi bokáig ér neki, virágos fodrokkal. Azon felül puffos ujjú selyem rekli van rajta, mely a nyakán csipke krézliben végződik. Arczszine valamivel barnább még, mint az anyjáé, s nincs úgy kipirulva. Szempilláit lesüti, ajkai duzzogva csücsörödnek össze. Látszik az egész arczán, hogy elkényeztetett gyermek. Van dolga vele az öreg Dorkónak; mert nem akar nyugton állni a lábain, s a mikor teheti, jókat rugdos rajta.

– Hát csak összejött azzal a drága madárral megint? ismétli a hallottakat Sára; hányszor megfogadta, hogy meg sem látja, de mindig odaviszi a bűne, a hol az van. Mert nem talál más kortyondi pajtást többet, a ki úgy hozzá illenék, mint a drágalátos öcscse.

– Fogd be a szádat! pulya! Neked még érteni sem szabad, hogy miről beszélünk. Állj veszteg, mert igazán megtéplek. -77-

S azzal elkezdte szépen befonni két ágra azt a sűrű aczélragyogású hajat, a mi tömötten, bongyorán 1) omlott alá a gyermeknek egész a csipőjéig.

– Hát csak szóltak, szapultak engem, úgy-e, a szép mákvirágok? folytatá Sára.

– Na te kényes ne nyulj hozzám virág. Hát csak körül kell kötnöm a szalaggal a hajadat. Megállj czudar!

Azzal szemközt fordítva a gyermeket, elkezdte próbálgatni, a befont hajtekercs hogyan illenék jobban a fejére? a fülén túl, vagy a fülén innen feltűzve? s folyvást dörmögött magában: ezt nem viszitek el szárazon!

– Ugyan ne babázz velem! nyafogott a nagy gyermek mérgelődve, hiszen nem vagyok én kis baba, hogy velem játszszál!

– Eredj! Te is czudar vagy, mint az apád! Nem hogy megköszönnéd az anyádnak, hogy körülnyalogat. No nézz rám szépen, aztán csókolj meg.

Sára asszony aztán hirtelen a feje körül kerítette neki a hajfonadékait, úgy tűzte meg.

– Hát csak aztán nagy dáridót csaptak, úgy-e? Bizonyosan valami jófélét is vittek oda mulatni.

– Mit tudja ez még, mi az? No jó! Eredj, Emmácskám, lelkecském játszani a kertbe. Jancsi te! Héj Jancsi! Nem hallod! Kifurjam a füledet? -78-

Ez meg egy olyan növendék siheder volt, kegyelemkoszton tartott diák, a ki innen járt be Tanusvárra a gymnasiumba, s a mellett apró szolgálatokat teljesített. Erős szélesvállú suhancz, zordon ábrázatú, de igen becsületes tekintetű ficzkó.

– Vezesd el az Emmát sétálni az ánglia-kertbe. Aztán játszszál vele. De a tóhoz közel ne menjetek. Vigyázz, hogy a pávakakas meg ne vágja az Emmát. Ezt a selyem nagykendőt vidd magaddal, s ha szél talál fújni, kösd az Emmának a nyakára, de hátul összekösd a dereka körül. Aztán, a míg a fű harmatos, az Emma ne szaladgáljon a gyepen, hanem, ha a messzelátó dombra fel akar menni, akkor vedd az öledbe, úgy vidd fel. Érted! Ha vizes lesz az Emmának a topánja, én meglátom s a te bóbádat tépem ám meg érte. No te szép kis virágszálam, hát hadd csókoljalak meg szépen.

A nagy gyermek kézzel-lábbal kepiszkelődött az anyai gyöngédség minden tanujelei ellen, s a reklije ujjával törülte le az arczáról a kapott csókok nyomait, s aztán vásott kedvüen, durczásan rángatva a két vállát, rohant ki a szobából, a Jancsi alig győzött utána szaladni végig a folyosón, meg a tornácz lépcsőin.

De biz az Emma meg sem állt addig, míg a gesztenyefák alá nem ért az ánglia-kertben, a hol már nem lehetett rá látni a kastély ablakaiból.

Mikor a két gyermek egyedül találta magát, akkor a Jancsi mindjárt tegezni kezdte az Emmát.

– Úgy elszaladtál, pedig utánnad hoztam a kuglofot, a mit ott hagytál a kávénál.

– Kell is nekem! Majd jó lesz a pontyoknak a tóban. Hát te mit kaptál reggelire?

Jancsi előhúzott a zsebéből egy jókora czipót, a minőt az iskolás diákoknak süttet mindennap az urasszony. -79- A mióta csak Tanusvárott gymnasium van, mindennap kapnak a bennlakó szegény diákok egy czipócskát a tüzhalmi uraságtól, az iskola patronusától. Ezt a debreczeni diákok úgy hívják, hogy «pikó», a pápaiaknál a diszneve «szatyi», az enyedieknél «brugó.»

A kenyerező társakat csakhamar körülvették a pávák; azoknak Emma szétmorzsolázta a mazsolás kuglufot, s elhajigálta a földre, hadd kapkodják. Neki jobban izlett a fekete kenyér.

– Te Jancsi! mondá Emma a falatozás közben; az anyám most az apámat lesi; ha haza jön, lesz nagy patália megint, most nem ügyel ránk senki. Bemehetnénk a filagoriába.

– Nem megyünk a kertészház felé, a hol a hid van, hanem átugrálunk a patakon.

– Azon segítek én könnyen! mondá Emma, s azzal félkezével Jancsi vállára támaszkodva, a másikkal hirtelen kifűzte a bakancsait, lerántotta a lábáról, azután a harisnyát is lehuzta, s a szoknyáját feltűzte, hogy a két hófehér lábszára térdig szabad lett; azzal odadobva topánt, harisnyát a Jancsinak, nekiiramodott szilaj szökésekkel a harmatos pázsitnak, mint egy kiszabadult csikó, Jancsi utól sem birta érni. Az ángolkertet egy lusta vizű patak szelte keresztül, a minek a két partja lehetett valami két ölnyi távolságra egymástól.

«Hopp!» Mint a madár, mint az őz, úgy szökött rajta keresztül a szép Emma, az a két ölnyi tér nem is volt neki sok, még azt is megtette, hogy ugrás közben féloldalra fordult, úgy libbent le a tulsó partra. Biz a Jancsi -80- meghasalta az utána csinált ugrást, s az orrával érte a földet, a min aztán Emma igen jót kaczagott.

A patakon túl következett azután valami bozót, úttévesztő, a mit úgy hittak, hogy «labyrinthus»; ennek a közepén volt a filagoria; kívül kavicsvakolással bevert falú gömbölyű épület, nyári mulatóka. Annak az ajtaja ugyan be volt zárva, s a kulcsa a kertésznél állt; de hát mire való az ablak? Az egyikről könnyű feltárni a redőnyt, s aztán az üvegtelen ablakon be lehet mászni. Először az Emmát segíti fel az ablakba a Jancsi, azután maga is utána kapaszkodik, ügyes tornázással – s a redőnyt megint becsukják.

A mint aztán egyedül vannak a nagy gömbölyű teremben, az Emmának az az első dolga, hogy hirtelen feltűri a karjairól a tarka rekli ujjait egész könyökig; gyönyörű elefántcsont fehér bőr, de alatta olyan izmok, mint egy Achillesé! S azzal se kérd, se hall, elkezdi öklözni a Jancsit kedve szerint vihánczolva.

Aztán ő is vissza üt egyszer-egyszer az öklével, s nem nézi, hogy hol találja az Emmát, oldalba-e vagy fültövön? Mégis kénytelen hátrálni, pedig termete erősebbnek látszik.

Azzal ölre kapnak, dulakodnak, előre-hátra hányják egymást, utoljára is az Emma egy «gulyás-fogással» úgy teremti a földhöz a Jancsit, csak úgy nyekken; akkor a két térdével ráül, s kezeit a mellére szorítja, folyvást agyarkodva a legyőzöttre:

– Heh! hát földhöz vágsz? Hát elbánsz velem? Tudsz mindjárt szépen mórest?

E szerint ez a kisasszony nem leány, hanem fiu, s az Emma név csak az Emmánuelnek a beczéje.

De hát micsoda furcsaság akkor ezt a tizenhárom esztendős fiut leányruhában járatni; a haját hosszura ereszteni, kontyba fonni; s őtet magát mint valami kis növendék sült halat, úgy kényeztetni, tojtatni?

Ha az anya teszi ezt vele, annak a számára talán lehet majd valami mentséget találni valami különleges bolondságban, de hogy az apja engedi ezt így történni, hogy a családja egyetlen fiörökösét ilyen pulya maskarának neveljék, annak mi magyarázatot lehessen keresni? Hisz Decebál eszes és tanult ember.

Volna talán neki valami szaktudományos rögeszméje, a mi úgy elfoglalja az egész lelkét, hogy a legközelebb eső dolgokat sem látja? Ilyen bolondság csak egy tudós házánál mehet végbe.

A birkózás után kellett egy kis idő, a míg kifujja magát a két felhevült gyermek.

– Látod! mondá Jancsi, kiszakadt a hónod alatt a reklid a dulakodásban. Az anyád majd kérdőre vesz érte.

Ugyan mivel mulathatja magát két növendék fiu, mikor elbujhat minden szem elől?

A nyári mulató-terem belsejében van egy bronz szobor, a mi a Cnidusi Vénust ábrázolja, a delphinnel; annyival illedelmesebb a többi collégáinál, hogy csak csipőig van decolletálva. Az Emma ennek az istenasszonynak a nyakát átöleli egyfelől, másfelől meg a Jancsi veti neki a vállát, s így egyesült erővel feldöntik a több mázsás mythologiai alakot.

Az pedig belől üres. – Ebből az üregből szedeget -82- aztán holmikat elő a Jancsi, a mik az ő mulatságaikhoz valók.

Három vagy négy elvásott táblájú könyv; egy csomó irás: egy palatábla, irallal, toll és kalamáris.

Azokat lerakják az asztalra, két széket huznak egymás mellé, s azután hozzálátnak a mulatsághoz.

A Jancsi magyaráz, tanít; az Emma pedig nyeli azt mohón, éhesen, gyönyörüséggel.

De hát ilyen nyiltan és tudva nem oktatják ezt a gyermeket odafenn a kastélyban? Majd megtudjuk, hogy mire, hogyan és kik tanítják?

Olyan gyors esze van, hogy egy hallásra megtanul mindent. A Jancsi könyvei azok, a mikből tanul. Az már odább haladt: egy évvel idősebb, mint ő. A Hübner, a hármas kis Tükör, aztán egy diák grammatica, meg a colloquium, képezik az akkori diákocskák tudománytárházát.

Pedig csak lopva, settenkedve jöhet ide a pajtásával egy-egy órára, a mikor nem strázsálják, a mikor az anyja az apjával czivakodik.

Most az egyszer jó hosszú idejük volt a tiltott gyönyörüség kielégítésére: szép Emma még a szépirásban is gyakorolhatta magát, s mikor aztán ismét elrejtettek mindent s a Vénus-szobrot újra talpra állították, ismét visszatértek azon az úton, a melyen idejöttek, s akkor még sétálás közben egy pár zsoltár dallamára is megtanította a Jancsi az Emmát. – Gyönyörű csengő soprán hangja volt.

– Milyen nagy becsületed lenne ezért a szép áltus hangért a debreczeni kántusban! te Emma! -83-

CSALÁDI HANGVERSENY.

Végre mégis csak megszólalt a kaputoronyból a jeladó kürt. Megérkezett az uraság. A négy paripa, a mi egész éjjel hámban állt, szilajon vágtatott be a kapun a tágas kastélyudvarra, a kieresztett hosszú ostor pattogása még jobban tüzelte a sárkányokat.

Olyan ittas külömben soha sem volt ő, hogy még csak a dülöngése is elárulta volna, hogy kettőjük közül a bor volt az erősebb. Eleinte garázda volt, ha ivott, hanem hova tovább, annál kedvesebb lett, a vége felé, a mikor már más ember régen bőgőhegedűnek nézi az eget, s azt sem tudja, melyik világon jár: neki akkor szokott széles jókedve szottyanni; akkor kapja ki a czigány kezéből a hegedűt, s huz rajta virtuoz kézzel andalgó nótákat, vagy elkezd dalolni, gyönyörü bariton hangon s olyan érzéssel, hogy a ki hallja, utána bolondul. Ilyenkor veszedelmes ő az asszonyokra nézve.

De biz őt nem úgy várták. A mint belépett az előterembe, ott találta a szép asszonyát; de a mint meg akarta ölelni, az hátat fordított neki, s eltaszította magától.

S erős karjával mégis csak magához ölelte és megcsókolta erőszakkal a szép száját. -84-

– Nem bánnám! kiálta Sára, lefeszegetve a derekáról az ölelgető kart, ha három nap, három éjjel ott henteregnél is a piszkos csapszékben, csak azt a gyalázatot ne hoztad volna rám, hogy ismét összeültél azzal a szemtelennel, a ki engem minden ember előtt ócsáról, becsmérel, s te azt elhallgatod, még tódítod is.

Ekkor Sára más fegyvert vett elő; elkezdett sirni és tragicus szókra fakadt.

– Én nem bánom! Ha én neked terhedre vagyok, itt a Tisza: nincsen messze, kimegyek a partjára, hozzám kötöm a gyermekemet, s beleölöm mind a kettőnket. Meglátod.

S ezt a szép andalgó nótát oly behizelgő hangon, olyan érzéssel tudta énekelni a hamis, hogy a könyhullatást mosolygásra varázsolta vele; s most már kevesebb vonakodással engedték magukat megölelgettetni. -85-

– Tudja a czudar, hogy milyen kedves, mikor így dalol! panaszkodik féldurczásan Sára, a haragjának a nagyobb lángját már eloltogatták, csak a parazsa maradt.

Hanem arra a parázsra csak egy kis olaj kell, hogy újra lobbot vessen. S ez is megkerült.

A mint Decebál haragos élete párját dallal, csókkal, öleléssel szelidítgeti, meglátják az asszonynak az inquisitori szemei azt a bizonyos tárgyat, a mi Decebálnak a kezében maradt, azt a fehér-piros selyemszalagot, azzal az arany kereszttel, a mit ő kelme, hogy el ne veszítse, az övé mellé dugott. Azt azután egy kézzel kirántani onnan, másik kézzel az urát eltaszítani magától, az arczát meduza képpé torzítani s a bűntanujelt az orra elé tartva a gonosztevőnek, azt a legválogatottabb czimekkel elhalmozni, ez mind egymásután következett.

– Hát ez micsoda? heh! Szalag ugy-e? Selyem pántlika arany kereszttel! Ezt valami czifrának a nyakáról tépted le! ugy-e gyalázatos? Tudom én jól, hogy ilyen czifra keresztet viselnek a pápista asszonyok a nyakukon, ilyen piros pántlikán. Ezt te annak az örmény «bikál»-nak a nyakáról tépted le, s még elhoztad magaddal.

Következett még több is; de azt alig lehetett hallani a nagy kaczagástól, a mit különösen Decebál elkövetett; de a két czimbora sem tarthatta vissza magát.

Dehogy nem lehetett; akár egész nótát; ez már a frissibül való volt; Decebál nagy dévajkodással aprózta a gúnydalt:

Az asszony szitkozódott, az úr dalolt, a két czimbora röhögött, gyönyörű egy hangverseny lett belőle.

E kedélyes jelenet alatt senki sem vette észre, hogy egy új alak settenkedik be a társaságba. Azaz, hogy csak ráviteles értelemben «új», mert nincs azon semmi alkatrész, a mi nagyon, igen nagyon ócska ne volna.

Kabát zsíros, csizma sáros, nadrág rongyos, ing, gallér piszkos, a mellényét csak két gomb tartja össze, s annak az alsó gomblyukába van gombolva a pantalló felső gombja. A csizmának a sarka természetesen ferdére van gázolva. Görbe fogantyus bot van a kezében, s az oldalára akasztva egy nagyon kopott bőrtarisznya. S ha ilyen a ráma, a kép épen belevaló. Ha ezt a pofát Darvin látta volna, czímképnek vásárolhatta volna fel a munkái elé.

Az a ránczos vigyorgás, az a kámficsorodott sunyiskodás, az az alattomos, ravasz agyarkodás, a mi a majompofának a diszét képezi, egyesülve az emberi tudálékosság homlokránczoló, orrfintorgató, szájösszeszorító rokon kifejezéseivel, a legtökéletesebb harmoniába hozatnak az által a teljes tulipánpiros orral, mely mint egy külön remekmű emelkedik ki ragyogva a ránczfedte, cserfakó arczulat közepéből. Az egész alak terjeszti maga körül, a hol megáll, a penész, doha és gomba illatot.

Egy cseppet sem törődik a zajos családi jelenettel, a mit maga előtt lát. Ez nem tartozik az ő világába. Odamegy egyenesen Decebál úrhoz, s a nagy danolás közben megrántja a dolmányát.

Decebál hátranéz, s a mint ezt az alakot megpillantja, egyszerre elmulik az arczáról minden fintorgatása a jó -87- kedvnek, elkomolyul, a szemei kerekre felnyilnak, a nóta a szájába szakad. Lassú hangon kérdi:

A rendkívüli férfiu fél tenyerét a szája elé tartva, hogy a szó hivatlan fülekig el ne jusson, ezt sugta Decebálnak.

Erre a szóra Decebál arcza egyszerre a megdicsőülés fényétől ragyog fel. Egészen más emberré változik át. Mintha egyszerre egy fejjel nagyobb lett volna. Majd meg elragadtatásában nyalábra kapja azt a kis szurtos embervakarcsot, s úgy megölelgeti, majd megfojtja, s fakó pofáit jobbról is, balról is összecsókolgatja!

– Asszony! menj a szobádba. Czimborák! Dolgotokra! Senki se próbáljon háborgatni bennünket! Jövel te messiásom!

S azzal karon ragadva a kis homunculust, tolta őt maga előtt a szobákon keresztül, míg a saját lakosztályába ért, ott bezárta maguk után az ajtót. Egy szikra bor sem volt már a fejében. Egészen józan lett ettől a pár szótól.

NINCS JOBB A JÓ TANÁCSADÓNÁL!

Az már megint nem volt valami gavalléros tempó Decebáltól, hogy ő magát kihúzza a csávából s azzal odébb áll a lőcs árával, a két magával hozott czimborát meg ott hagyja a veszedelemben.

Mert jobb lett volna azoknak az állatmutogató oroszlánjának a ketreczébe kerülni, mint egyedül maradni Sára asszonynyal, mikor az hitvesi haragja kitörésének épen a tetőpontján áll.

Eblábolt volna örömest Csunyi Laczi a szobából, de -88- Sára asszony megkapta a mentéjén a vitézkötést s a falhoz szorítá s úgy kezdé őt saját magával megismertetni, elszámlálva neki minden titulusát, a mit nem a vármegyétől kapott, s e közben a tíz körmét veszedelmes szemkikaparási mozdulatokra igazgatva.

– Ti korhely, kártyás, részeges csalafinták! Ti városfüle, falufarka, kószapilák! Ti viszitek minden gonoszba, ti csábítjátok minden istentelenségre az én uramat. Tivornyahősök, csapalólivók, csárdaczégérek! Ti félkézkalmár bojnyikok! Hol hurczoltátok meg az uramat megint?

Az úrhölgy többesben beszélt, ámbár csak egyet apostrophált, a miből megérthette Bakala Peti, hogy ez a sok szép kinevezés az ő hivatalait illeti, de ő csak mosolyogva veregette a lovagostorával a csizmája szárát, ellenben a kortesczimbora annál jobban meg volt ijedve s a végsőre elszántan esküdött.

– Én? Tekintetes asszony! Úgy segélyjen, nem voltam én semmiféle korcsmában a Decebállal, itt találkoztunk vele a határban. Mi a czimborámmal a generális gyűlésre igyekezünk Tanusvárra. Fusson ki a két szemem, ha csak láttam is Decebált hamarább. Még hogy én részeg! De itt sülyedjek el a föld alá, ha tegnap dél óta egy csepp bor is lement a torkomon.

Dorkó nénő, onnan a benyiló ajtóból nagyot fohászkodott, kezeit összecsapva.

– Hagyd el, czimbora! szólt közbelépve Bakala Peti. Nem megyünk itt a hazugsággal semmire. Sohse esküdözz, hiszen nem a törvényszék előtt állsz most. Meg kell itt az igazat mondanunk. Szárah nagysám! mille pardon! Kisztihand.

A szép asszony nagyon szerette, ha a nevét a zsíros szájú nemzeti Sssára helyett a finomhangzású idegen «Szárah»-nak ejtették ki, ha hozzátették a «nagysám» affixumot, ha idegen nyelvű mondásokat intéztek hozzá, -89- s ha kezet csókoltak neki. Ezt mind megkapta, annálfogva annyira csillapodott, hogy engedett mást is szóhoz jutni.

– Én elmondok mindent úgy igazán, a hogy történt. Szólt Bakala Peti, egész biztossággal.

– Halljuk, szólt Sára asszony, s leült az asztal mellé, de senkit sem kinált, hogy «tessék helyet foglalni».

– Igen is, Szárah nagysám, úgy van. Mi bizony éjfélig ott mulattunk az Régi Napnál.

(Hej, ha én azt tudom, hogy az a vén banya ott leskelődik! sohajta fel keservesen Csunyi Laczi.)

– Hát hogyan mulattak az urak? vallatá szigorú tekintettel az előtte álló delinquenst az úrnő.

– Hát hiszen azt már valószinüleg mind elreferálta Dorothea asszonyság Szárah nagysámnak apróra, s nekem odáig nincs mit hozzátennem. Úgy volt biz az mind. Dorbézolás, kártyázás, istentelenkedés. Ez mind igaz. Még az is igaz, hogy Belizár a legtiszteletlenebbül viselte magát Szárah nagysám irányában.

– Hanem azt már nem mondta el a hű cseléd, a mi ezután következett, mert akkor már a bakterek elhajtottak a piaczról minden embert.

– Az, hogy a mi Decebálunk nem tűrte el azt, hogy az ő imádott nejét még az édes apjának a fia is dehonestálja, de torkon ragadta s úgy a földhöz sujtá Belizár uramat, hogy ott terült el eszméletlenül mint a béka.

– De úgy összetörte, lelkem! hogy vérben-fagyban vitték el lepedőbe takarva. Soha se lesz abból többet ember.

Sára asszonynak egy perczre felderült az arcza, de aztán megint csak ránczbaszedte a homlokát.

(«No hát érdemes az embernek igazat mondani? mikor azt sem hiszik el!» förmed fel a vén kortes.)

– Tessék kibontani és megszámlálni. Itt van az egész ára az eladott tulkoknak, azon módon, a hogy a bécsi kereskedő kifizette. Mikor dulakodásra került a sor a két dalia között, én látva, hogy az asztalt mindjárt összetörik, siettem a veszélyben forgó pénzes erszényét Decebálnak biztos helyre tenni, nehogy a sok tolvaj között szőrén-lábán elszármazzék. Ime átadom Szárah nagysádnak tisztelettel.

Azt azonban elhallgatá Bakala Peti, hogy mi történt azzal a határ pénzzel, a mit Decebál az öcscsétől elnyert a kártyán? Hát az, az ilyen dulakodásban a «cassa nemonis» (a senki pénztára).

– Tessék leülni Bakala úr! Ide a hotelbe (Sára asszony szeretett idegen szókat használni a hol szerét tehette, s neki «hotel» vagy «fauteuil» a peu près mindegy volt).

– Eredj Dorkó! Adj Csunyi úrnak az ebédlőben egy kis domitoriumot. Hallottad, hogy még ma nem frustukolt.

– Mert lássa Szárah nagysám, ha én minden mulatságaiba olyan híven követem a Decebált, hát ez nem másért történik, mint törhetlen baráti hűségből. Én őrködöm fölötte, mint egy mentor. Ismerem a természetét, tudom, hogy olyankor nem vigyáz magára, a sok tolvaj mind kirabolná, ha én ott nem volnék. No hát nem igaz-e, a mit mondok? «Geld spricht», azt mondja a német.

Sára asszony ledobta a pénzes erszényt az asztalra, s érzékeny kezdett lenni.

– Lássa Bakala barátom, és én nem bánom akármit mond a német, de én jobb szeretném, ha e helyett az erszény helyet az én uramnak a szivét nyertem volna vissza.

– A szivét? Arra megesküszöm, hogy az a nagysádé volt és lesz örökön örökké.

– De hát kedves barátom! Ha minden igazat meg akar mondani, elhallgatja-e, hogy valami dáma nem keveredett abba a szép dáridóba?

– Oh, biz az még említésre sem érdemes. Egynéhány fiatal siheder tréfálkozott ott valami vásári komédiásnéval. Ugyan már csak nem hiszi Szárah nagysám, hogy egy Tanussy Decebál egy ilyen kreaturára még csak rá is nézzen!

– Hát ez micsoda itten! kiálta Sára asszony indulatkitöréssel, s a szép fehér fogait összecsikorgatta, a markába szorított keresztes szalagot odatartva Bakala orra alá. Hát ez micsoda, he?

– Hüh, drága nagysám! szólt Bakala Peti, a feje hátulját vakarva, most már azt mondom ám, hogy jobb szeretném, ha a Decebál ezt a szalagot akár az örmény straniera, akár a lengyel lovas komédiásné nyakából szakította volna le, mert a még kis baj volna. S ugyancsak elrejtse ezt a portékát, édes nagysám, hogy senki meg ne -92- lássa, mert a szegény Decebálnak az egész vagyona, de még a feje is utána mehet, ha ez kisül rá!

– A bizony. Nagy baj van. Macskazenét adtunk a királyi komiszárusnak az ablaka alatt, eldaloltuk neki a varjuk nótáját egész harmóniával. Aztán a bűne odahozta azt a bolond Rézkuthyt. Én nem tudom, mi szellet szállta meg? hisz különben olyan gyáva, mint egy egér, lejött közénk bakafántoskodni. Azt hitte, hogy ha megmondja, hogy ő a homo regius, hát majd akkor megijednek tőle. Vesztére épen a Decebál keze ügyébe került. Az pedig homo regius ide, homo regius oda, nem sokat teketoriázott vele, hanem megfogta a nyakát, s jót húzott rajta végig a suhogóval. Akkor maradt aztán a kezében az a furcsaság. Nem szép menyecske nyakravalója ez, hanem a homo regius Lipót-rendje.

Törődött is azzal Sára asszony, hogy mi az a homoregius, meg az a Lipót-rend, őtet csak egy szempont érdekelte.

– Azt mondanám, hogy becsületem szentségére esküszöm, de hát ha én nekem nem hisz Szárah nagysád, higyjen akkor a tükrének. Ugyan nézzen oda, s aztán itélje meg, lehet-e valakinek, a ki olyan boldog, hogy egy ilyen istenasszonyt birhat, azt elfelejteni akármi más halandó teremtésért.

– De már erre esküszöm hitemmel. Hát a főispáni bálban nem minden szem nagysád felé volt-e fordulva? nem minden férfi, ifja, véne, törte-e magát nagysád után, s boldog volt, a ki egy tekintetében részesülhetett?

– Nagysád volt az est királynéja. Egész lazarétumot hagyott maga után sebzett szivekből.

– Menjen! Ne tréfálkozzék. Hiszen soha felénk sem jönnek azóta sem. -93-

– Annak bizony az a módja, hogy ha nagysád a nagyvilág előtt meg akarja nyitni salonjait, hát legelébb is adni kell egy nagy tánczmulatságot, a mire az egész vármegye minden előkelő családjait meg kell hívni. Ezt, elkezdve a főispántól, mindenki, a legnagyobb megtiszteltetésnek fogja venni.

– Lehet is nekem! Hisz mindenki kicsúfol ezekért az ócska bútorokért, a mik még Noé apánk idejéből valók. Láttam én, hogy micsoda pompa volt a főispánéknál! A nevét sem tudnám megmondani. Mind Bécsből hozták.

– Nem tudnám mi a szöszön! Hisz nekem Decebál soha sem ád pénzt a kezembe, valahányszor elád valamit, nekem mindig azt mondja, hogy jószágot vett a pénzből, a contractust is megmutatja. Mutathatja nekem, akár görögül van, akár diákul, nem ismerem én az ákombákot. Én csak a kertből, meg a majorságból pénzelek, abból meg nem telik a pompa.

– De nem fogja ám keresni. – Hiszen még nem végeztem el a históriát. Az a homo regiusnak a megütlegelése nagyon veszedelmes egy dolog ám. A törvény olyan büntetést szab arra, a ki a «királyi emberre» ráteszi a kezét, mintha magával a király személyével tette volna azt. – Ezt a veszedelmet el kell nekünk hárítanunk a jó Decebál fejéről. Ezért gondoltuk azt ki, hogy a mint a verekedésnek vége volt, (még a katonasággal volt egy csetepaténk, Decebál egy cserepárnak úgy a fejébe csapta a sótartót, hogy azt még most is húzzák kifelé belőle)… -94-

–… hát akkor letértünk a város alatt a «Békafogó csárdába», a hol a juhászok mulattak, s együtt dőzsöltünk velök reggelig. Így aztán, ha inquisitióra kerül a dolog, nekünk lesz ötven tanunk, a ki megesküszik rá, hogy Decebál estétől reggelig ott mulatott a «Békafogóban». Azt, hogy a «Régi Napnál» is lettünk volna, keményen eltagadjuk. És ilyenformán Decebál nem csak hogy nem fogja keresni a «Régi Nap» vendégteremében eltévedt pénzes erszényét, de még ha aranytálczán hozná eléje valaki, hogy tessék, megkerült az erszény, a «Régi Nap»-nál, eltagadná, hogy sohasem látta. Elköltheti azt nagysád bátran bútorokra és toillettere.

– Tudja is ő, hogy minek mi az ára? Ha kérdi, mondja neki nagysád, hogy a tejpénzből került.

Sára asszony annyit belátott ez alkalommal, hogy Bakala Peti igen hasznos ember. Nem olyan hiábavaló fráter, a milyennek a világ hiszi. Hisz ettől tanulni lehet.

Azt ugyan ő a maga részéről is megtanulta, egy látásból, hogy a főispáni úrilak divatos pompája miféle alkatrészekből áll, csakhogy azoknak az izéknek először is a neveit nem tudta, azután meg pénz nem volt a kezén, hogy azokat megszerezze. Most megkapta mind a kettőt, pénzt eleget és olyat, a miről a lelkem uram nem mer kérdezősködni és hozzá egy szaktúdóst, a ki ezt a sok czifra dolgot mind a nevén tudja szólítani.

Volt azokban most is elég pazarlás. Nyoszolya, ágy volt a kastélyban annyi, hogy kétszáz vendég mindenkor kényelmes ellátásban részesülhetett. Az ember nem hinné, ha a kontót nem látná, hogy Decebál csak a vendégágyakra való szarvasbőr takarókért egyszerre húszezer forintot fizetett egy budai kesztyüsnek. De hiányzott a divatos -95- fényüzésnek minden követelménye, szőnyegek, porczellánok, festmények.

A míg szép Emma a Jancsi pajtástól, a filagóriában elbujva, diák szavakat tanult, az alatt az anyja Bakala Petitől annyi ördöngős franczia elnevezést sajátított el, hogy majd egyszer ragyoghat vele. «Balzac, causeuse, kredencz, chiffoniere, gobelin, sévres, consol, étagère, statuette, majolica, gros de naples, moire antique» stb. mind hű termő talajba hullott el, nem fogja ő azokat elfelejteni, egy-két betü külömbséggel fogja majd reproducálni, de az nem tesz semmi kárt.

– Ide pedig, ebbe a szalonba kellene egy szép nagy fortepiano, Szárah nagysám.

– Bizony nem is biznám én már az Emmácska nevelését az öreg táltosra, hanem hozatnék a számára egy ügyes gouvernanteot.

– Egy tanult kisasszonyt, a ki a nevelést alaposan érti, a ki francziául tud és zongorázik s a ki az Emma kisasszonyt ahhoz az előkelő plihez szoktatja, a mely a nagyvilágban való megjelenéséhez mulhatatlanul szükséges. Az Emmácska már abban a korban van, a mikor a kiképeztetése okvetetlen női kezekre bizandó.

– Menjen, maga nagy bolond! Hogy a tüzes tatárba bíznám én az Emmám nevelését valami kisasszonyra?

– De hát szabad bámulatomnak azon kérdésben adni kifejezést, hogy mi oka lehet nagysádnak az egyetlen fiát, a Tanussy család majorescoját leányruhában, leányfővel járatni?

– Hát hiszen tudom én azt, hogy ő a familiában a majorocska. De hát én nekem erre igen erős okaim vannak.

– Már arra nagyon kérem, hogy ne vegye Miskapor alá, a mit mondok, de ha megigéri, hogy egy teremtett léleknek sem adja tovább…

– Hallja, én a maga becsületére nem adok egy fagarast sem, hanem – látja azt a guzsalyt ott az ablakban?

– No én azt a guzsalyszárt összetöröm magának a hátán, ha elárulja, a mit én most mondok.

– Biztosítom felőle nagysádat, hogy a hallottaknak az ellenkezőjét fogom mondani mindenkinek. Erre garantiát adok.

– Nem kell nekem a garaboncziája, hanem hát üljön ide mellém és hallgasson rám.

Tudja, mikor én fiatal leány voltam (az apám jómódú nemes ember volt Zarándban, hanem voltunk hét leányok, én voltam a legkisebb), hát egyszer jövendőt mondattam magamnak egy kártyavető czigány asszonynyal. Hát az nekem ilyen jóslatot mondott: hogy legelőször is férjhez -97- megyek egy parasztsorsú emberhez s annál sok ütlegben és sok koplalásban részesülök, de majd nem sokára vége lesz annak, s akkor egy nagyon gazdag úrnak leszek a felesége, s pompában, jóllétben fogok élni. Lesz egy gyermekem, a ki fiu lesz, annak a sorsa pedig az lesz, hogy híres, nevezetes ember válik belőle, a kit nagyon emlegetni fognak, mikor embernyi emberré lesz, akkor meg fog házasodni, s egy olyan leányt vesz el, a ki nem ebből a világból való. Azután pedig igen szegény ember lesz belőle. És végezetre elviszik katonának, háboruba megy és ottan megölik.

– Az ám, magam is nevettem én azon, csakhogy ez a borospók apródonkint mind beteljesült, akármilyen képtelenségnek látszott is eleinte. A hat nénémet egymásután mind férjhez vitték, mind hozzájok illő jó nemes emberek, kit a Szilágyságba, kit a Bárczaságba, kit a Mezőségre, kit meg a Bánságba. Pedig egyik se volt többre való, mint én. Szegény édes anyánk bizony nem tanított bennünket egyébre, mint hogy a jó szájízre való ételt hogyan kell megfőzni. A mi verseket én tőle tanultam, azok mind ilyenek: «Leesett a lencse. Betörött a feje. Vajjal kötötték be. Vajjal jó a lencse». Egyszer aztán szegény anyám meghalálozott, a halotti tor alkalmával a vendégek valamelyike az égő pipával a szájában felfeküdt a hiuban a szénába, felgyujtotta a házat. Porrá égtünk. Akkor aztán az apám átköltözött a legöregebb nénémhez Vidrára, engem is magával vive. Juczi néném pedig, Isten bocsássa meg, valóságos hárpia volt, a kinél soha egy nyugodalmas órám nem volt, mindig ütött, hajtott s az urát féltette tőlem, pedig annak akkora golyvája volt szegénynek, hogy a mellényét nem tudta begombolni tőle. Egy nagy erdő közepén volt a lakásunk, a hová gyakran eljártak jókedvű vadász urak, a kik éjszakára ott maradtak a medvehajtás után. Itt láttam meg először Decebált. Akkor még fiatal, -98- nyalka legény volt. Én meg szép leány voltam. Hasonlítottam az Emmához, csakhogy annak soha sem lesz olyan tüzes szeme, mint nekem volt. De sok komplimentet mondtak az úrfiak ezeknek az én ragyogó szemeimnek! Hanemhát mind nem ért az semmit. Egyszer csak jött értem egy kérő. Birkás volt, rücskös volt, öreg volt. Király Samunak hitták. De nem bántam én akármilyen volt is, csak megszabaduljak attól a háztól, a hol testem lelkem megunta a kujonérozást. Kezet adtam neki, megesküdtünk. Csak mikor haza vitt, akkor láttam, hogy hová kerültem. Csivasz paraszt volt a férjem, árendában élő bális, a kinél egész nap birkatúrót kellett gyúrnom döbözbe, kászuba. Nem emlékezem rá, hogy lett volna egy nap az együttlétünk alatt, a melyikben háromszor össze ne verekedtünk volna: reggel, délbe, este. Szerencsére én voltam az erősebb, a keresetlen fa mindig az én kezemben maradt utoljára, én dögönyöztem el Király Samut végül. E mellett aztán a koplalásban is volt módom. Egyik nap málépuliszka volt az ebédünk, a másik nap sült tök. A birkahúst nem vette be a természetem, a miből az uram tokányt főzött, mert tudtam, hogy mindig az esett birkát szokták erre a czélra felhasználni. Legtöbbször nyers sárgarépával laktam jól a kertben. Ez alatt gyakran odavetődött a házunkhoz Decebál, az övé volt az egész rengeteg birtok, a bális csak az ő birkása volt. Én mindjárt kitaláltam, hogy mi szándéka van a lelkemnek? Hordott ő nekem végszámra selymet, kamukát, aztán arany függőt, kösöntyüt, vaddisznót, őzet, drága csemegéket küldött a konyhára. De én csak mind nem akartam azt megérteni. Hiába tudott olyan szépen danolni, hizelkedni, hiába küldte el az öregemet hazulról, nem ért vele semmi czélt. Nekem mind csak a czigány asszony jóslata állt az eszemben. Megmondtam aztán neki világosan, hogy «lelkem úrficskám, ha maga azt hiszi, hogy a halat a fáról szedik, hát akkor maga nagyon meg fogja ütni a bokáját». S miután kapott tőlem egy párszor olyan egészséges pofoncsapásokat, -99- sőt egyszer az öt körmöm helyét is haza vitte a pofáján, hát csak rájött, hogy a ki halat akar fogni, hát annak bele kell menni a vízbe. Egyszer csak előállt vele, hogy elválaszt az uramtól, s elvesz feleségül. Szép voltam ám akkor, mint a hétszerváltott ördög.

– Hagyjuk azt el. Meglett, a mit kivánt. A konszilvorium (talán consistorium) elválasztott a Király Samutól, a kinek valósággal soha felesége sem voltam. S engemet Tanussy Decebál hazahozott a kastélyába. Ime tehát már a második jóslata is beteljesült a czigány asszonynak. S még azt mondják, hogy ne higyjen az ember jövendőmondóknak.

– No lássa. Hát aztán nem telt bele egy esztendő, hogy beteljesült a harmadik mondás is: fiam született.

– De hát én nekem már most ez nem megy ki a fejemből. Ha három beteljesült, a többi is bekövetkezhetik, s én ezt szeretném megakadályozni. Mesélt én nekem egyszer az apám, a ki járt az enyedi kollegiumba is, valami régi görög herczegről, a nevét is meg tudom mondani, Achilles volt. (Nekünk is volt egy kutyánk, a kit így hivtak.) No hát, ennek is megjövendölték, hogy vagy híres ember lesz belőle, de ifjanta és erőszakos halállal fog meghalni, vagy pedig megmarad csendes embernek, s aztán hosszú életet él. Hát bizony egy anyától nem lehet azt rossz néven venni, ha az egyetlen gyermekét inkább akarja hosszú életűnek, mint kora halálúnak tudni. Mit ér nekem a hír, dicsőség? Van abból már a Tanussyaknak annyi, hogy el sem birják. Én azt akarom, hogy a gyermekem kisérjen engem a temetőbe, ne pedig én őtet. Rettenetes az még csak gondolatnak is. Hát még ha hozzáveszem, hogy a csatában kell neki elesni! Édes Jézusom! -100- még csak koporsóba sem teszik, hanem szétmarczangolják a farkasok, meg a hollók…

Az is hamar elmult. Úgy jött nála a sirás, mint a tavaszi permeteg, az arczán meg üdébb lett a könyektől a visszatért mosolygás.

– Hát mit csináltam? Azt tettem vele, a mit az Achillessel tettek; olyan nevet adtam neki, a miből ha farkát elhagyják, leány név is lehet. Leányruhában járattam, mindig magam mellé szoktattam, hogy jó «anyás» gyermek legyen belőle, félénk természetű, a kit még a pávakakas is megkerget, hogy fel ne ébredjen benne az a veszedelmes indulat, a mit bátorságnak neveznek, s aztán, hogy meg ne terhelje a fejét valami gonosz tudománynyal, a mi a hiresség útjára vezethetné, rábíztam a nevelését tisztelendő Horkázi Kajafás uramra. Az ám.

– Már az igaz Szárah nagysád, hogy ha «ez» volt a czélja, akkor jobban ki nem választhatta a maga Achilleséhez a maga Centaurusát Chitont, a ki őt felnevelje. Ugyan mit tanít neki Kajafás úr?

– Nem tudom én. Mindig az én saját jelenlétemben adja neki a leczkét. Úgy tetszik, hogy a szyttya nyelvet tanítja neki.

– Jól mondom én. A szyttya nyelvet. Hát azt mondják, hogy valami idegen nyelvet csak kell az embernek tudni. Ez pedig elég idegen.

– De bizony van. Betüi is vannak. Azt látom, mikor a pap a táblára irja, s az Emmával olvastatja.

– Hát tudom én? Maga engem most gúnyolni akar? Hát nekem egyik betü csak olyan szarkaláb, mint a másik, akár magyar, akár görög, akár zsidó, akár szyttya. -101-

– Aztán, hogy vetik sorba ezeket a szyttya betüket, nagysám? jobbról balra, vagy balról jobbra?

– Az igaz, hogy nagyon nehezen töri a tollát. A mit tegnap nagy nehezen a fejébe vertek, ma már nem tud belőle semmit. De hát azt is szeretem, hogy olyan nehéz feje van. Mi szüksége van neki arra a sok tudományra? Nem lesz ő belőle püspök. Nem kénytelen vele, hogy a fejét megfájdítsa. Marad rá akkora birtok, hogy nyolcz napig utazhat rajta s mindig a maga kastélyában hálhat meg.

– De utoljára is – ne haragudjék Szárah nagysám – ez nem tarthat így hosszú ideig. Az Emmát lehetett idáig (azt hiszem tizenhárom esztendős már) leány ruhában járatni, félénknek, tudatlannak nevelni, de majd egyszer tizenhét, tizennyolcz esztendős is lesz, akkor csak szint kell vallani, hogy fiu-e vagy leány?

– Nem a! Lássa ezt már nem a görögöktől tanultam, hanem a rómaiaktól. A hol az apám lakott, az oláh falu volt. Hát ott a beszerikában soha se kereszteltek fiu névre senkit. Az mind Anicza volt. A fiukat mind leányruhában járatták, egész addig a míg megházasodtak. Így aztán nem vihették el őket katonának. Nem került elő a mi falunkból soha katona, mert az egész fiatalság mind katrinczában járt, s csak akkor kapott nadrágot, a mikor feleséget.

– Hát persze. Kifogok én azon a jóslaton. «Híres nevezetes tudós ember lesz!» Annak már útját álltam. «A más világról hoz feleséget magának.» Lesz gondom rá, -102- hogy kiválaszszak a számára egy derék, szép, okos, hozzáillő rangbeli kisasszonyt, s akkor aztán megmondhatja, hogy ő a «legény»! Ha egyszer megházasítottam, akkor aztán tudom, hogy nem kivánkozik semmi háborúba; hanem otthon marad szépen, s rajta lesz, hogy megvénüljön. Hát mit szól hozzá!

– Azt, hogy biz ez erős phantasia; de meg kell vallani, hogy systema van benne.

Bakala Peti nem tett ellene semmi lényeges kifogást. Arra gondolt, hogy neki is lehetnek valamikor gyermekei, s majd azoknak megint milyen jó lesz, ha egy ilyen módon nevelt Tanussy ivadékot találnak a kezük ügyében. Nagyon jól rendelte azt a mennyei gondviselés, hogy az egyiknek adta a gazdagságot, másiknak meg az észt, különben hogy állhatna fenn a világ?

– Isten őrizz! Inkább a nyelvemet harapom el. De még arról sem, hogy hogyan, miképen kerülnek ide majd azok a pompás butorok.

– Úgy! Igazság! Hát itt van, nyuljon bele ebbe az erszénybe, vegyen ki annyit, a mennyi kell, hogy Bécsbe utazzék s aztán rendeljen meg egyetmást. Hanem aztán rá ne szedjen ám a számadással.

– Hiszen, kérem, az egészet eldughattam volna, ha olyan ember volnék. Mindenről nyugtatványt hozok!

(Szép szin alatt mégis csak majd meg lesz hát felezve az a nem kereshető pénz.)

TUDOMÁNYOS DOLGOK.

Előre figyelmeztetünk mindenkit, hogy ha unja a tudományos dolgokat, hozzá se nyuljon ehhez a fejezethez, -103- mert ebben nem lesz egyéb mint rozsdás vasak, bronzok, nyolczszáz esztendős koponyák, kődarabok, cserepek és minden, a mi azoknak a kiséretét képezi, fakó pergamen, szuette papiros, csizmatalp, régi pénz, zsidó betük (értve alatta minden olyan irást, a mit rendes magaviseletű ember nem tud elolvasni).

S ha valaki egy milliót kinálna neki – pengő pénzben, ezért a kincshalmazért, ezt a nótát dalolná válaszul:

Be sem bocsát abba a szentélybe soha senkit, ott soha sem sepernek, nem törülgetnek. Egyetlen látogatója ezen a titkok kárpitjával fedett helyen a tudós Vakandi Anonymus.

(Ananiasnak keresztelték, de az egész világ Anonymusnak nevezi, Béla király névtelen jegyzője után.)

Vakandi úr nem ennek a világnak az embere. Ő csak a nagyon régen elmult századokban él. Két-háromszáz esztendőre hivatkozó koponyákkal még csak szóba sem áll. Az egész históriát csak az Árpád-házból született királyok fiágon kihaltáig ismeri. Hanem azután úgy ismeri, hogy egy kiásott patkóról megmondja, hogy kinek a lova viselte azt? s hanyadik fokú vezéri hivatalt töltött be a gazdája?

A földfelett valókkal ő nem is társalkodik. Ránézve csak az létezik, a mi már nincs. Beszél és ír minden nyelven, olyanon is, a mit senki sem ismer már; hanem a szót mindennapi használatra nem vesztegeti. Nem törődik a nagy urak czímezgetésével, minden emberre nézve csak egyféle megszólítást tart: «barátja az erénynek!» S ez csakugyan igen szép czím: el lehet fogadni. Asszonyokhoz sehogy se szól, azokat egyszerűen ignorálja.

A míg Decebál három ajtóra ráfordította a kulcsot, a -104- mik a museumát elzárták a világtól, az alatt Vakandi felnyitotta az oldalán levő táskát, s kihuzott belőle egy furcsa izét. (Volt annak valaha neve, de ma már nincs.) S addig forgatta a tenyerében, a míg kitalálta, hogy honnan kell megnézni.

– Barátja az erénynek! suttogá a hozzásiető Decebálnak. Látja ön ezt a kincset?

Vakandi előbb az ajkához értette az ereklyét áhitatosan, azután a két ujja közé fogta, úgy tartá a szeme elé, nagy elragadtatással.

– Ez a sokat emlegetett, de még soha meg nem talált «jász-kép» az ős magyarok bálványsymboluma; a mit Theophilactes a hunnuturgok «idolum electreum»-jának nevez: borostyánkő bálvány. Látja? Ez itten a feje. Ezek itt az összefont karjai. Ez itt a fenekén a svarga kereszt, a mit az obi pusztán elhagyott kabar bálványokon találni. Ha hátulról nézzük, emlékeztet a «Tápió» istenre. Ez a két szeme. Páriz-Pápai szerint ezeket a szemeket korallok képezték. Még azokra is ráfogok találni, akkor kétségtelenül be lesz bizonyítva, hogy ez volt maga a «Damasek» isten.

Vakandi úr úgy hátrahökkent ettől a kérdéstől, mintha az életét fenyegetnék vele. Elébb széjjel nézett. Azután az asztal alá nézett. Azután a kezét a szája elé tartá, úgy sugta meg a titkot:

– Fatális állapot! mormogá Decebál, az ujjával a hajába markolva. Hát csakugyan a «Bajhalom».

– A kövek is beszélnek s a koponyák hallgatóznak. Ki ne ejtse ön, (barátja az erénynek) ezt a nevet még álmában sem. Ezt én fedeztem fel. Sok álmatlan éjszakám ára. Egész életem végczélja. Ennek áldoztam fiatalságomat. Csontok és rozsdás érczdarabok voltak az egyedüli társalkodóim. Nyomról-nyomra közelítettem felé. Mint Columbus az újvilághoz. Végre rátalálok. Milyen áron? Lopva járok sötét zivataros éjszakákon, zordon rengeteg között. Medvék és farkasok megkergetnek. Vadászok, vadorzók, zsiványok rám lövöldöznek. Nem közlöm senkivel. Nem hivok segítő társat. Egyedül magam ásom a halmot. A kihordott földet bevetem szénapolyvával, hogy kizöldüljön, hogy el ne áruljon. Tovább ások. A jelek, a tanuk vezetnek, egy négyszögletű szyttyapénz, egy napimádási agyagjelvény, egy mithras-kultuszi cserépcsillag, egy bronzcsatt, egy rézfibula, egy kutyalapoczkacsont. Végre megkoppan a csákányom. Dönt a fal. Mit látok? Czölöpöket. Ez az! A veresfenyő, a mivel a hunok sírja van kifalazva. A miről irnak a chinai történészek. A mit emlegetett Jornandes és Calamus, Attila temetésénél; a miről szól Dœfi és Imhoffer, Leventa pogánymódra történt eltakarításánál; a mit emleget Bod Péter és Bél Mátyás; a minek a mintáira ráakadt Pallas és Rouisbrook az obi pusztán, a kún bálványok alatt. Itt van. Nem álom. Barátja az erénynek!

A penészes emberkének a lelkesedése Decebálra is elragadt. Neki is azokba a titokteljes regiókba csapongott a lelke, a mikbe azé, csak azzal a külömbséggel, hogy a míg azt a tudomány bacillusai lepték meg, ő a nagyravágyás sporáitól volt megbetegítve. Az a rögeszme kergette, hogy az ő őse vetélytársa volt az Árpádházi királyoknak!

A tudás embere magas öntudattal fitymálta az ilyen scepticus észrevételt. -106-

– Barátja az erénynek! A mit én mondok, az mind axioma. Mi okból akarnám én önt elámítani? Ismerem én a haszonlesést? Ide tessék nézni. Ha én ezt a «jászbálványt» el akarnám adni egy külföldi museumnak, tízezer tallért kapnék érte. De hát minek? Azért a nyolcz lat derczekenyérért, a mit én naponkint elfogyasztok? Még az ivóvízben sem válogatok. Forrásvízből vagy ökörnyomból inni, nekem mindegy. De ha ezt nem hiszi, hát tessék megnézni ezt a leletemet.

Ezzel ismét a bőrtáskába nyúlt s előhuzott belőle egy csákányfejet s azt Decebál kezébe tette. Az uraság érezheté a sulyáról, láthatta a szinéről, hogy az aranyból van, nehéz és sárga.

– Ezt is. Mi ez? Hasonmása azoknak az arany csákányoknak, a miket a székelyföldön találtak. Vezéri jelvény. Hasonlóval csak a bécsi császári kincstár dicsekedik.

– Átengedem. Nagylelkű leszek. Az arany sulyában. Mintha a pesti Kohlmarkton adnám el a zsidónak. Ennek rám nézve semmi különös érzelmi becse. De nem adnám semmi árért és senkinek, a mit most mutatok meg. Nézze, barátja az erénynek.

Az a felséges tárgy egy hosszú nyílvessző volt, a minek a végéhez oda volt rozsdásodva a nyílhegy.

– De hogyan nem rohadt el ez a vékony vessző, nyolczszáz esztendő alatt a földben?

Ez a kérdés dühbe hozta a tudóst, s a tudósok gorombák, ha dühbe jönnek.

– Így van az, mikor az ostobaság a bölcseség álarczát teszi fel! Hogy nem rohadt el ez a nyílvessző? Hát úgy nem rohadt el, hogy ez is ugyanazon scythiai tamariskus fából van, a miből a székelyek áldozatpohara készült. -107- Az Anonymus «vas unicuma»,2) a mit Thuróczy emleget, a csiki krónika leir, a miből a szövetséget itták; ez is scythiai tamariskus fából készült, a mi a föld alatt keményebb lesz, mint a vas, mert nem rozsdásodik meg. Ilyenből készült a vezérek nyílvesszője. De hát ezt nem tudják! Csak belebeszélnek.

Decebál ezer bocsánatot kért s fogadta, hogy többet nem fogja a nagy férfiut előadásában megzavarni.

– No hát! pedig lássa, barátja az erénynek, ez az egyszerű tárgy épen önre nézve bir nagyobb becscsel, mind azon kincseknél, a miket Aladin lámpája (állítólag) felfedezett. Hogy hivták Thonuzobának az ősapját? Emlékezik még rá?

– De inkább a saját nevemet felejteném el, mint azt: Kusidkun volt az ükapja.

– Ugyanazon Kusidkun, a kiről Thuróczy irja, hogy mint a Szvatopluknál járt követ, elhozta Árpádnak a kivánt vizet, földet és perjét.

(Valóban! Kusidkun is épen ilyen délczeg dalia lehetett, mint Tanussy Decebál! Vajjon hányan dicsekedhetnek még széles e Magyarországon azzal, hogy annak a száznyolcz családfőnek az arczvonásait viselik, a ki első elfoglalója volt e szép hazának.)

Egyszerű volt az, mindenki könnyen megtanulhatta. Nem irták náddal, de késsel faragták vesszőre. Bizonyítják a székely krónikák, tanubizonyságot tesznek róla Cornides, Dezericzky, saját szemeikkel látták az élő nemzedék régiségbuvárai. Tizenhat betüből állt az ábéczéjük, csupa -108- egyenes vonásokból összerakva. Akármelyik betűszedő rögtön kiszedheti. Hiszen nem lesz sok.

b (egyuttal p is,)

(k, c, cs és h egy személyben),

g (egyszersmind gy),

i (és j),

l, $\/$ m, $/\$ n,

s (és z),

th.

– Már most tessék kibetüzni, mi van a nyílvessző egyik oldalára faragva. Természetesen szyttyamódra felülről lefelé olvasván a sort.

Decebált úgy elfogta a reszketés, mint egykor Saul királyt, mikor az endori boszorkány felidézte eléje az apja lelkét. «Kusidkun!» rebegé ihletetten.

– Most tessék a tulsó oldalon levő betüket leszemelni. Mit mond a nyílvessző.

Decebál két kézre fogva csókolta meg a drága ereklyét. Ha a házát kérték volna, odaadta volna érte cserébe.

– Most menjünk tovább kutatásainkban, folytatá a földalattiak nagy mestere. Mit jelent ez a nyíl? Ez nem más, mint a Cloudius által megnevezett «magia sagitarum.»3) Valamennyi őskori történetiró, és saját krónikásunk mind említést tesz róla, hogy az elsiroltakat bajtársaik nyíllövésekkel szokták elbucsúztatni végüdvözlet gyanánt. Ime erre a nyílvesszőre fel van irva az ősapának és az unokának a neve. Semmi kétség, hogy azon a veresfenyő czölöpzeten belől maga Thonuzoba és a vele élve elsirolt felesége alszik.

– Csak csendesen! barátja az erénynek. Csillapítá őt a csontok kincstárnoka. A tovább kutatás nem megy olyan könnyen. A míg csak a földet kellett kivájnom, elég volt hozzá a saját testi erőm és rabszorgalmam. Úgy vájtam a -109- tárnát, mint a börtönéből kikivánkozó rab a tömlöczfalat. De most egyszerre egy tömör veresfenyő czölöpzet állja el az utamat, öllel át nem érhető fatörzsek, azokat én keresztül nem tudom vágni; de még ha tudnám is, lehet, hogy a sírkamarán belül olyan kincsekre akadok, a miknek a világi emberek előtt is nagy értéke van. Hiszen tudjuk, hogy az ősvezéreket minden arany ékszereikkel együtt (ezüstöt nem hordtak) szokták eltemetni. Azokat titokban elemelni kriminalitás volna. De én nem is azért fáradtam egész életemen át ezzel a munkával, hogy mikor bevégeztem, akkor véka alá rejtsem.

– No hát! Barátja az erénynek! Azt pedig jól tudja ön, hogy ez a hely, a hol mind azt felfedezém, nem az ön birtokán fekszik.

– Tudom. Az egy per alatt levő birtok, a mi felett már húsz esztendő óta perlekedünk Ponthay gróffal.

– Itt a nehézség. Itt kell már most önnek előállni jó tanácscsal, barátja az erénynek, mert itt már az én tudományom elfogy.

Decebálnak gyöngyözött a homlokán a veriték. Tudott volna ő valami módot ennek a megoldására; csakhogy az nagyon drága. S ámbátor Decebál az éjjel nagyon sokat ivott, de annyi még mindig maradt meg a fejében, hogy számítani tudjon. Nagyon meggondolta, hogy vajjon a mit Kusidkun dédapja olyan olcsón szerzett meg Szvatopluktól, visszabocsássa-e ugyanabban az árban Szvatopluk unokáinak? olyanformáról volt szó.

Ebből aztán nagy tanakodás lett; a mi közben Decebál még azt is elfelejtette, hogy a mai szent napon miféle nagy feladatoknak kell még megfelelnie? Ma van a vármegyegyűlés napja, a melyen a bécsi udvari kanczellária által kiküldött királyi biztosnak meg kell mutatni a legharapósabb municipium fogait. A párt épen őt bízta meg azzal, hogy legyen a királyi biztosnak erős mallausa.4) -110- Neki kell ma a 10 órakor megkezdendő ülésben a hatalmas indítványt megtenni, mely szerint a vármegye karai és rendei el vannak határozva, a kibocsátott körlevélben foglalt nézeteket az utolsó körömszakadtáig fentartani.

Bakala Peti és Csunyi Laczi már kétségbe vannak esve, hogy el fog késni Decebál az ülésről, kudarczot vallanak a sasok, ha vezér nélkül becsődülnek a gyűlésterembe és senki sem dirigálja őket. Decebál előszobájának az ajtaján pedig hiába dörömbölnek, mert az ezt most meg nem hallja. Sára asszony is lamentált már, hogy a korhely leves mind elromlik! végtére Csunyi Laczi azt a stratagémát találta ki, hogy előkerített egy lajtorját, azt neki támasztotta annak az ablaknak, mely a museumra szolgált, s azon mászott fel az emeletre, s onnan kiabált be az ablakon keresztül.

– Hej Decebál! Gyere már elő a kriptádból. Várnak rád a tens karok és rendek! Megyünk királyi biztost kergetni.

Ez a prózai figyelmeztetés felrántotta Decebált a föld alatti világból. Eszmélni kezdett, hogy idefenn is van valami tenni való.

– No majd eligazítjuk gyűlés után ezt a nehéz kérdést, mondá Vakandinak. Addig tessék vendégemül maradni. Parancsolja, hogy ide küldjem a reggelijét, vagy át tetszik jönni az étkezőbe?

– Mind a kettőt köszönettel visszautasítom, szólt büszkén a kőbe esett féreg. Nem szoktam senkinek alkalmatlankodni. Egy darab kenyér eledelem. Azt itt hordom az iszákomban. Ha megszomjazom rá, lemegyek a kuthoz. Csak tessék mulatni menni nálam nélkül, barátja az erénynek.

Hanem azért a barátja az erénynek nem mulasztá el figyelmeztetni a távozni készülő házi urat, hogy itt hagyott az asztalon valamit. Azt a bizonyos arany csákányt. -111-

– Oh igen! Dehogy nem! mondá Decebál, zsebébe téve a nagybecsű ereklyét. Nem eresztem idegen kézre.

Itt aztán menés közben eszébe jutott Decebálnak, hogy igen bizony; de a pénzzel telt erszénye elmaradt valahol. S ő azt még csak nem is keresheti. No sebaj! Több is veszett Mohácsnál. Hanem Vakandit még is ki kell elégíteni minden áron. Meglássuk!

Nagyon kellemesen lepte meg aztán, mikor az étkezőbe benyitva, együtt találta az egész társaságot, kedélyesen diskurálva s hogy a felesége egészen normális kedélyállapotban volt.

Sára asszony csupa hitvesi nyájasság volt a lelkem uramhoz. Szót sem tett se az őrmény bikálról, se a zsidó Rüfkeléről, se a komédiásnéról, se a repedt sarkú juhásznéról. Ellenben nagyon is gondoskodó volt, előkészítette és sorba kiterítette a kanapékra a félparádéhoz való nemzeti öltözeteket, a kalpagot, a díszkardot, a panyóka mentét, a miket evidentiában tartani, s a molyoktól megőrizni egy gondos házi asszonynak a kötelessége. Azonkívül a reggelihez felteríttetni is az ő háziasszonyi gondjai közé tartozott, s mindezeknek Sára asszony a legnagyobb akkurátussággal meg is felelt.

A társaság ezalatt megszaporodott tisztelendő Horkázi Kajafás úrral, ki már végezte a szent misét, s soha egy ilyen ünnepélyes alkalomról el nem maradt.

Ellenben Decebál figyelmes szemei észrevették, hogy valaki mégis hiányzik a társaságból, midőn a terített asztalhoz leülnek.

– Az ma nem kap frustukot, válaszolt Sára asszony, mert nem tanulta meg a leczkéjét, a mit a tisztelendő úr feladott neki. Majd ha megtanulja, megkapja.

Az urak hozzáláttak emberül a jó alföldi magyaros villás reggelihez, s egyiken sem látszott meg, hogy ez csak a folytatása a tegnapi vacsorának. A gyomrunk, hála Istennek, egészséges.

Ezalatt a befogott kocsik mind előhajtattak. Az óra ¾-et mutatott tizre. No, de egy negyed alatt be lehet vágtatni futtatvást Tanusvárra; a gyűlés sem kezdődik pontban az óraütésre.

Tanussy Deczebál ezalatt, a míg Sára asszony a magyar nyakravalóját csokorra kötötte, ezen bizalmas szavakat dörmögé hozzá:

– Ugyan édes galambom tubiczám, én a mi pénzt tegnap bevettem a gőbölyökből, mind elfizettem rögtön.

– Ühüm. – Most ettől a tudóstól kell megvennem okvetlenül egy drága ereklyét, a mit más kézre nem bocsájthatok; egy arany rhabonbán csákányt. Nincs egy kis félretett tejpénzed? majd megadom a gyapjuból.

Biz az a csákány nyomott vagy másfél fontot; arany sulyértékben kétszáz körmöczinél is több.

A tudós morgott is magában valamit, mikor a száz aranyat megkapta, hanem azért csak elsülyeszté a zsebébe. S azt mondta rá: «jól van, barátja az erénynek. Az ilyen dolgokban én nem vagyok skrupulózus.» -113-

A TÁLTOSOK UTÓDJA.

A hogy a kocsik kigördültek az udvarról, a vármegyegyűlésre elszálló hősökkel, rákövetkezett a sor az Emmácska leczke-órájára; Horkázi Kajafás úr jelenté, hogy készen van.

Ő tudniillik, mikor már mindenki felkelt az asztaltól, még akkor is ott szokott maradni, lelkiismeretbe vágó kötelességnek tartván egy csepp bort sem felejteni ott az eléje tett palaczknak a fenekén, és semmi ételt, a mi az asztalra fel van téve, megkóstolatlan nem hagyni. Megeszi ez még a czukorangyalt is a tortáta tetejéből, a mi csak czifrának van; ott nem hiszi el, hogy az nem ennivaló, mérges. Mérgesebb ő!

Gyönyörű egy példánya a kalugyernek! Rézveres pofa, a minek a közepén az orr a két czimpájával épen olyan halmot képez, a milyen az ország czimerében van. A két szeme mindig tele könynyel, mintha folyton siratná a világ mulandóságát, felettük egész bozótja a sűrű szemöldöknek, mely előre hajlik, mintha megquadruplázta volna a természet a bajuszt. A szemszögleteiből napsugarakként futnak szét a ránczok, örök nevetésre álló kifejezést lopva a zord tekintet közé. Ajkai duzzadtak, de azokat csak olyankor látni, ha a bajuszát kétfelé törüli, mikor toasztot mondani készül («valamiképen őseink tettek, mikor dicső munka után nagy áldomást ittak» ezen kezdi rendesen); a szakálla hosszú gubanczokban hull le az övéig, felszedve ebéd közben minden kenyérmorzsát, szósz, sató és kávé elcseppenéseit, a haja ezuttal hosszúra van eresztve a két válla körül: most már nem meri hármas kontyba fonni, a mióta a püspök ráijesztett, hogy lenyiratja a haját, ha még azt próbálja tenni.

Pedig őseink is így viselték: a tuhudún ősök, a pogányok. A keresztyén királyok még törvényt is hoztak a hármas varkocs viselése ellen. -114-

Horkázi Kajafás pedig egyenesen a pogány magyar táltosoktól származtatja le az eredetét. «Horkáz»! Ez is ősnév. Ez valami esperes lehetett a táltos papok között.

A milyen büszke Tanussy Deczebál arra, hogy az ő ősapja hozta meg a vizet, földet és füvet Árpádnak Szvatopluktól, épen olyan sokat tart Horkázi Kajafás arra, hogy viszont az ő üke áldozta meg a deési tűzhalmon a «Deus, Deus, Deus» istennek a legelső fehér csődört.

Önkénytelen feltámad a kérdés, vajjon a véletlen hozott-e össze ezen a helyen ilyen három szokatlan észjárású embert, mint Deczebál, Vakandi és Horkázi? vagy hogy a rögeszme ragad egyik emberről a másikra? vagy talán lehet valami rendszeres összefüggés mindezen rendkívülinek látszó jelenségek között, mely egy közös czélnál összetalálkozik? – Majd megfelel rá az idő.

Hanem azért nem kell azt hinni, hogy Vakandi és Horkázi jó barátok. De sőt gyülölik egymást, a hogy csak két philolog-archæolog képes az ellenségeskedés superlativusát kifejteni. Ha valamelyik megérzi a másiknak a szagát egy házban, a hová belép, megfordul és kimegy. S ennek a megérzéséhez nem kell valami mohikáni finom szagérzék.

Könnyen megérthető. Vakandi a német, orosz, franczia, chinai tudósok nyomán jár, s az obi pusztán, a Volgán tul keresi a magyarok eredetét, szokásait, mindenféle dibdáb népek között; Horkázi úr pedig beleköt egyenesen a legfényesebb nemzetekbe, perzsákba, médusokba, asszyrokba. S neki nincs szüksége ócska kútforrásokra: azokat teremti ő maga, mire való a divinatio? Meg az összehasonlító nyelvészet? De kútforrásai is vannak. Nyomtatott és irott könyvek. Egymásnak az állításaira aztán mind a ketten azt állítják, hogy az mind vakmerő hazugság!

Még abban is nagy az összeütközés közöttük, hogy mind a ketten feltalálták az ősi hunnus betűket. Csakhogy mindenik másformát talált fel. Vakandi a kameni bábokon talált runák mintájára csupa egyenes vonalokból építi fel -115- az egész hun-scytha ábéczét, míg Horkázi a székelyhún alphabetnek csinál propagandát, mely már nem olyan alpári munka. Ez sokkal furfangosabb. Ebben két egymással ellenlábas M betű képezi az U betűt, egy visszafordított B az M-et, a H az R-et, a megfordított C az L-et, az egyes kereszt az I-t, a kettős kereszt a Gy-t. Így található az a gyergyó-szent-miklósi templom feliratán. Vakandi hivatkozik a maga nyílvesszőire, a mik az ék-szyttyairást megörökíték; Horkázi ellenben bir egy barkóczafa botot, a minek a négy oldala a székelyhún irással van tüzes vassal beégetve. Horkázi azzal fenyegetődzik, hogy ha megkaphatja azt az obi pusztán tekergő kumiszban megsavanyodott földtúró ürgét, a hátán fogja megmagyarázni az ős-szyttya botjával az igazi hun-irást; míg Vakanditól kitelik, hogy beváltja azt az igéretét, hogy ha egy nyíl lövésnyi távolban találkozhatik ezzel a hústorony hájfejű kalugyerrel, belelövi neki a hasába azt az ó tuhudún-betűkkel ékes nyílvesszőt, felajzott tegezzel.

S hogy szidják egymásnak az istenét! – Az egyiknek az istene a «Damasek», a másiké a «Deus». Mind a kettőről krónikák beszélnek. De hisz az egyik tót hangzású név, a másik meg latin. Van is mit szenvedni a két külömböző istennek a két ellenkező táltosok részéről!

Horkázi tisztelendő a legszélsőbb szyttya chauvinistának adja ki magát, a ki egy idegen szót ki nem enged osonni az ajkán, miután vannak ős idők óta bevett idegen szavak a magyarban, mint «ablak», «kapu», azokat ő magyar városok neveivel helyettesíti: «Tedd be a czeglédet, – nyisd ki a makót!»

És ezt a törekvését még a kathedrai működésében sem felejti el. Ő tulajdonképen orosz keleti hitű pap volna, a kiknél a liturgia oroszul meg görögül megy, ő azt mind magyarul mondja. S miután azt, hogy «Kyrie eleison» mégis csak meg kell tartani, hát azt ezen szavakkal ejti ki: «Kérje, leiszom». Hát még minő predikatziókat tart! A bibliai történeteket magyarázza. S kisüti belőle, hogy a -116- patriachák mind magyarok voltak, sőt maga a Jehova is magyar név, «Sehova». Tudniillik «örökké élő», a másik neve «Él», az meg épen ideillik. És végtére, hogy a régi magyar pogány vallás, meg az ős Mózses vallás tökéletesen egy dolog. Ábrahám volt a főtáltos. A legelső két, asszonytól született ember pedig: Ápol és Kaján (Abel és Kain) magyar ősi módra végzé az áldozatot, az egyik húsfélét, a másik gabonát égetvén a tüzén, mely áldozati ritus maig is feltalálható az igaz magyaroknál: szalonnapiritás és kukoricza pattogatás mivoltában.

Hát az ilyen eszeveszett beszédekért régen kolostorba dugták volna Kajafás uramat, ha az a sajátságos szerencsés körülmény nem védelmezné, hogy egy lélek sem jár a templomába, mióta az a vén süket juhász meghalálozott, a ki, mint utolsó óhitű híve a tűzhalmi keleti szertartású ecclesiának, vasárnaponkint feljött a tisztelendő úr predikatiójára, nagyokat aludni. Azóta üres az Arpádkori emlékezetes egyház, veres és fekete téglából rakott tarka falaival.

Ezzel nem akarjuk megbántani a minden esetre ottmaradott élő lelket, a diaconust, a kinek a functiók végett ott kell lenni a pap oldalánál. Ezt meg Ocsu Spiridionnak hivják. A milyen incarnatus pogány szyttya a pap, épen olyan vad sarmata a diaconus: megtestesült russophil.

Úgy kerültek ezek ide össze, hogy sehol másutt nem állta ki őket senki. Utoljára összecsapták öket egy üresen maradó fárába, veszekedjenek egymással.

Azt meg is teszik. Spiridion csak azért is oroszul, meg görögül válaszol a magyarul tartott ének közé, s belekiabál Kajafás predikatziójába, mikor az már az angyalok lábára is sarkantyus csizmát kezd húzni: Spiridion meg lehuzza. «Az nem való! Tagadok aztat.»

Mindig veszekedve jönnek ki a templomból, s mikor a templomajtót bezárták, még akkor megállnak a bolthajtás alatt; ott holmi czifra ákombákom van felvésve, a miket erős phantasiával betűknek is lehet nézni. Azokról -117- aztán (szyttya alphabet szerint) Kajafás úr leolvassa, hogy ezt a templomot még Géza fejedelem építtette, míg Spiridion ugyanazokat az ó-görög alphabet segélyével kényszeríti Glád fejedelem szerzőségére vallani.

Mind a ketten folyvást denuntziálják egymást a püspökségnél, de minthogy a leveleiket nem bérmentesítik, annálfogva azok a postahivatalban fidibusnak felapríttatódnak.

Nem tanulta meg a leczkéjét? Jó. Nem kap reggelit. Nem is kell neki. Jól lakott már fekete kenyérrel.

A mama, híven a felvett szerephez, maga is jelen van a leczke alatt, a hogy illik, mikor egy felserdült kisasszonynak férfi tanár ad oktatást. Sára asszony azalatt ott ül az ablakban és harisnyát köt.

Tisztelendő Horkázi Kajafás uram legelőször is az irásbeli gyakorlatokon kezdi az Emmácskával.

Az Emmácskát tíz esztendős koráig egyáltalában nem engedték semmit tanulni, nehogy a növésében gátolva legyen, s minthogy most még csak a tizenharmadikba jár, nem is lehet tőle kívánni, hogy minden betűt le tudjon irni egymás után; még kevésbbé, hogy a mit leirt, el is tudja olvasni. Gondoljuk meg, hogy azok szyttya betűk.

Különösen nagy küzdelem folyik az E betűvel. Ez, mint a gyergyószentmiklósi székelyhun felírásból ismerjük, egy visszafelé fordított C betű által van képviselve, a melyen két «lúd lelke» van keresztűl döfve. Az egyik a C betű hátába, úgy, hogy a hasán jön ki, a másik ellenben a hasán keresztül, hogy a hátán bukkan elő. Ezt a komplikált kombinatziót ritka talentum képes elsajátítani. – Annálfogva arról végképen le kellett mondani, hogy az Emmácska a maga nevét valaha le tudja scythacalligraphiázni, minthogy az épen ezen a veszedelmes betűn kezdődik; ellenben -118- alapos reménység van rá, hogy a maga Chiton Centaurusának a nevét, Horkázi Kajafást valaha láthatóvá fogja tenni. – Erre a czélra szolgál egy nagy fekete tábla a tanulószobában, a mi elé oda kell állni az Emmácskának s krétával rajzolni rá a diktált betűket, a mi ha nem akar menni, Horkázi úr megfogja az Emmácska kacsóját a krétával az ujjai közt s így segít neki kiformálni a nehéz feladat jegyeit, míg végre kiüt a sor, s aztán egyenkint betűt betű után petyegetve, ki lehet belőle szorongatni az eredményt.

– No! Hor – ká – Horká; – zi – ázi, kázi, Horkázi! Nagyon jól van. Horkázi! Lám milyen szépen sikerült.

Akkor «penig» következik a didaktikus correpetitio. Az Emmácskát leültetik az asztalhoz, a tudós tanító mellé, s az prælegál neki Khabuxyngila viselt dolgairól, s a persa mágusoknak a vallásáról, a mi szülő anyja a magyar tuhudun vallásnak. Közbe-közbe tart neki egy kis természettudományi felolvasást is a turul madárról, meg a táltos lovakról, a mik arról nevezetesek, hogy nincsen állkapczájuk.

Az Emmácska ezalatt azzal mulatja magát, hogy az eléje tett irásból papiros csókát csinál, aztán elfog egy nagy dongót, annak a hátára odaragasztja a csókát s elereszti az asztalon, s aztán lesi, hogy sétál fel a vaksi papircsóka a professor úr könyvére.

Következik a vallásbeli oktatás. Hogyan áldoztak az őstáltosok «pulpas equinas».

Pedig dehogy csípték; csak abban mesterkedett, hogy Horkázi úrnak a lelógó szakállát az asztal lábához odakötözze, -119- úgy hogy annak majd a táltos lovaké után ment az állkapczája, mikor felkapta a fejét a studiumból.

– Ejnye maga kis pajkos! Feddi őt nyájas szóval a táltosok utóda, míg a szemei vérben forognak a dühtől. No de, elég lesz ez mára.

Az ilyen felmentő szónál más alkalommal az Emmácska, mint a szöcskő szokott felpattanni a helyéről s rontott ki az ajtón. Ezuttal ott maradt még az asztal mellett ülve s két könyökét az asztalra, az állát meg a két tenyerébe fektetve, ezt a szokatlan mondást intézte nagytudományú mentorához:

– Szeretnék én egyszer életemben egy okos embert látni. Vajjon milyen lehet az?

Horkázi Kajafás úr erre a furcsa kivánságra felállt a székéről s úgy feldúzta az ajkait, hogy majd eltemette az orrát a bajusza bozótjában, aztán nagyon megcsóválta a fejét, a szakálla egyik szárnyát a jobb vállára, a másikat a bal vállára veté, s a tensasszonyhoz fordulva, ekként szólt:

A NAGY TAKTIKA.

Ezalatt készült erősen a nagy politikai actio, Tuhutum vármegye gyülésterme volt ezuttal a világ közepe. Az a bizonyos hitregebeli barlang, a hol a Boreas őrzi a szeleket egy nagy bőrzsákban. Nem csoda, ha a bécsi udvari kanczelláriának olyan nagy gondja volt rá, hogy valaki, bolond fővel, ki ne lyukaszsza ezt a zsákot.

Pedig ilyen merénylet volt a tuhutumvármegyei híres -120- rezoluczio. (Magyarul nem hangzik ez olyan hatalmasan, mint ez: rezoluczio! Csak egy betű változtatás kell benne, s kész a világbomlás.)

A mai kor gyermekeinek hiába magyaráznók, hogy mi volt az élesztője e nagy politikai gerjedésnek, mert úgy sem értené meg: «a diarium kérdés». Tuhutum vármegye karai és rendei azt a vakmerő óhajtást dobták ki a világba, hogy ezentúl az országgyűlési napló a szónokok beszédeit egész terjedelmében nyomtatásban és censura nélkül közölje.

Egy ilyen harczi jelszó képes volt az egész országot felvillanyozni – akkor.

Hát mai napság biz ezért nem sok kardot vennénk le a szegről. Elvégezzük azt most ollóval is. Van sajtószabadság, de nincs sajtómuszáj: a kormánypárti lapszerkesztők kinyírják az ellenzéki orátorok beszédéből, a mi nekik tetszik, az ellenzéki szerkesztők meg kormánypártiéval cselekszenek hasonlót: maguk magukat kölcsönösen megcensurázzák, – szent a békesség.

Hajh a régi boldog időben mennyire tudtunk ezért lelkesülni. Ha nem engedték meg, hogy a szép szónoklatot kinyomtassuk: leírtuk azokat. Ha most is így lenne! (Quod Deus avertat.)

E fölöttébb veszedelmesnek látszó indítványt még sárkánytojásában elzápítani volt főfő gondja egy bölcs államférfiúnak. Ezért adatott Ponthay Adalbert grófnak teljhatalom, a visszavonás, elvillongás magvait hintő Tuhutum vármegye ellen.

A tényleges hatalommal szemben viszont a megyei pártok is szervezkedtek; de sajnos, hogy ezuttal sem tudtak közös megállapodásra jutni. A daruk, a kiknek Belizár volt a vezére, a teljes «vis inertiæt»5) akarták alkalmazni. Ne jelenjen meg senki a nemességből a vármegyeház termében, mikor a királyi biztos odajön, a királyi rescriptummal. -121- Olvassa fel az üres padoknak. A sasok ellenben az actio politikájára határozták el magukat s az egész taktika meg lett állapítva a mult heti nagy számú conferentián.

A feketetollas nemesség megtölti teljes számban a megyeház termét már korán reggel; a fehér tollas kinn maradásával demonstrálhat. (Mennyivel hatalmasabb szó volt ez is, mint a mostani pelángyás «tüntetés».)

A katonaság ki fog vonulni a megyeház előtti térre s szemben és két oldalt felállíttatik a kormánybiztos részéről.

A gyűlés megkezdésekor aztán az első alispán erélyes tiltakozást emel a fegyveres erőnek ilyetén pressiója ellen, s a központi főszolgabírót utasítja, hogy menjen le a főparancsnok-tiszthez és hagyja meg neki a megyei hatalom nevében, hogy azonnal jelenjen meg a generális-gyűlés színe előtt.

Erre a mérges obristlájtinánt azt fogja mondani, hogy neki az ilyen generális nem parancsol.

Ekkor a közgyűlés egyhangúlag elhatározza, hogy a főispáni lakosztályban időző királyi biztoshoz, a protonotarius vezetése mellett, öt legidősebb táblabíróból alakított deputatio küldessék, őt erélyesen felszólítandó, hogy a katonaságot a megyeház közeléből azonnal távolítsa el.

Ha megteszi, akkor már a fájós fogára tapintottak, akkor már ki van kezdve a tekintélye.

Ha pedig nem teszi meg, akkor a karok és rendek hangos tiltakozással fogják megakadályozni a királyi biztosnak a gyűlésbe meghívatását, s szóhoz sem hagyják jönni, a míg a katonaságot el nem küldi.

Mikor aztán ez ki lesz víva, s a főispáni széket a királyi biztos elfoglalja, a kalapját a fejére teszi, a királyi rescriptumot felolvassa, akkor a főjegyző feláll és követelni fogja legelébb is a mult ülés jegyzőkönyvének felolvasását. (Ebben van az a veszedelmes határozat.) -122-

Ekkor a királyi biztos a maga vetójogát használva, követelni fogja a jegyzőkönyv ilyen tartalmú lapjainak kiszakítását és megsemmisítését, a termet megtöltő nemesség folytonos kiáltozásai mellett.

A zaj csillapultával feláll a zöld asztal mellől Tanussy Deczebál, mint a párt vezérszónoka, s tart egy fulmináns philippicát a zsarnoki hatalom ellen, mely egyúttal a jövő országgyülési követválasztásra való jelölő szónoklata is lészen.

A széke mögött álló Bakala és Csunyi urak minden nyomatékos mondat végén jelt adnak a gyülekezetnek harsogó éljen-kiáltásokra. A királyi biztos érezni fogja, hogy zsugorodik össze a vehemens szónoklat csapásai alatt.

Ezzel szemben azonban Ponthay Adalbert grófnak is megvolt a maga taktikája, csakhogy ő abba nem engedett belepillantani.

A nemesség teleülte és állta a nagy termet, a karzat megtelt hölgyekkel és fiatalsággal; e közben a gyalog és lovas hadsorok felálltak a megyeház terén. Nagy szorongásba burkolt elszántsággal leste mindenki a történendőket.

Majd elkövetkezett az a stadium, a midőn az első alispán leküldi a központi főszolgabírót a hadak parancsnokához, hogy azt a lováról leszállni s a megyei hatóság szine előtt megjelenni kényszerítse.

És íme itt mindjárt kitünt, hogy Ponthay gróf kijátszotta az egész taktikát: a meghívásra az alezredes készségesen megjelent a gyűlésteremben. Ezt nem várták.

A főtiszt, katonai szokás szerint, feltett sisakkal lépett be a gyűlésterembe.

– Inclyti status et ordines. Catafractus apposuit pileum, apponamus etiam nos.6)

E szóra valamennyi kalpag, kucsma, süveg, mind a szemöldökig volt a fejekbe nyomva.

A főtiszt észrevette ezt az ellenmaneuvret, s sietett rögtön takaródót fuvatni, levette a fejéről a sisakot s udvariasan üdvözlé az alispánt.

Még nagyobb meglepetés várt a gyülekezetre, mikor a vasas német magyarul szólalt meg s azt kérdezte, igen jó kecskeméti kiejtéssel:

Megesik az, hogy a vasasoknál magyar születésű tisztek is szolgálnak és megfordítva.

– Felszólítom ezennel az alezredes urat, mondá az alispán, hogy a kirukkoltatott katonaságot azonnal távolítsa el a megyeház közeléből.

– Én neköm az a röndöletöm van a nagyméltóságú királyi biztos úrtól, hogy a tekintetös alispán úrnak engödelmesködjem, s a fegyveres erőt röndölkezésére bocsássam. Ha parancsolja, visszavezetöm a csapatokat a kaszármáikba; azonban a bekövetközhető eshetőségökért mindön felelősségöt a tekintetös alispán úr vállaira töszök.

Azzal meghajtotta magát, megfordult és elhagyta a termet, csak az ajtóban téve föl a sisakját. -124-

Mert egészen más az, ha a királyi biztos, a karok és rendek által kényszerítve, távolítja el a katonaságot, meg hogyha az alispán egyszerű felszólítására vonul vissza.

Ez utóbbi eset nagyon sokat egyengetett a királyi biztos útján s a kedélyek ingerültségét jóval megapasztotta.

Most már semmi sem állt az útjában, hogy a gyülésbe meghivassék. Azaz, hogy nem deputatio által, hanem csak úgy, hogy a legfiatalabb aljegyzőt exmittálták hozzá, hogy tudassa vele a gyülés megkezdését.

Még egy mende-monda tartotta fenn magát a főúrról. Az a hír, hogy egy egész gárda somogyi bicskást hozott magával, a kivel a gyülésteremben körül fogja vétetni a testét.

Mikor a főispáni lakosztályból a gyülésterembe vezető szárnyajtó feltárult, ő excellentiája egyetlen egy hajdu kiséretében (a hogy szokás és illik) lépett be a nagy szálába. Az a hajdu is megnézni való alak volt, mert olyan szép szál legény nem terem minden faluban, azonfelül a dolmánya, mentéje úgy ki volt sujtásozva ezüsttel, hogy szinte fényt vetett maga körül; de maga a főúr pompa dolgában még azt is elhomályosítá.

Egészen más az ember abban a Rákóczy-korabeli öltözetben, mint mikor a kurta kertész-zubbony két oldalzsebébe dugja a kezeit. Az a fehér mente a kék rókaprémmel, a mit ökölnyi csattok s tenyérnyi láncz tartanak a fél vállára vetve; alatta meg a sötét gránátszín bársony dolmány, beleszőtt aranyvirágokkal, átszorítva széles boglárövvel; s mentekötő, csatt, öv, mind csak úgy szikrázik a brilliántoktól. A tizenegy dolmánygombot ugyanannyi solitaire képezi. A kezében tartott kard tokja is gyémántokkal rakva, míg a nagy nyusztkalpag kócsagtollbokrétája mellett a kétfelé boruló forgó smaragddal és rubinnal van tarkázva. -125-

Az ilyen megjelenés igézetet gyakorol a magyar közönségre. Elfeledik neki, hogy ellenség, el azt, hogy zsarnok, gyűlölet tárgya; csak a hizelgő megtisztelést látják a pompás felvonulásban.

A hölgyek és ifjuurak a karzaton találgatták, vajjon mennyit érnek azok a híres solitairek az atilláján. Voltak, a kik azokat százezer forintra becsülték.

És az a biztos nonchalence, a mivel a főúr föllépett, egy olyan teremben, a melyik zsúfolva van olyan emberekkel, a kik neki mind ellenségei. S még azok, a kiknek zsíros a gallérjuk, nem a legkegyetlenebbek.

Végig jártatja a zöld asztal mellett ülőkön a szemeit. Egy percz alatt otthon van velük. Tanussy Decebálon csak úgy átugrik a tekintetével.

Méltóságteljes léptekkel járul e közben az elnöki szék felé, a melyet máskor a főispán szokott betölteni. (Az most elment fürdőkre!) s míg a martialis, ezüstbe varrt hajdú a széket hátrahúzza, ő a zöld asztal elé lép, felteszi a fejére a magas nyusztkalpagot, s széttárva a kezében tartott pecsétes pergament, elkezdi olvasni:

Az urak mind felállnak székeikről, (mert a király iránti tisztelet még Tuhutum vármegyében is az általános érzületek közé tartozik.) Csak Tanussy Decebál marad a székében ülve s fejét hátraveti: ő a Thonuzóba dédunokája!

Mikor felolvasta a királyi leiratot, mely őt a király jogainak gyakorlásával felruházza, leteszi a fejéről a kalpagot az asztalra Ponthay Adalbert, s mint a ki egészen otthon van a megyei gyülések gyakorlatában, nem várja, hogy indítványt tegyenek, ő maga szólítja fel a protonotariust, hogy olvassa fel a mult ülés protocollumát.

Ebben van épen az a kérdéses határozat, a mi az országfelfordító vihar magjait hordja méhében.

A főjegyző ünnepélyesen reszkető hangon sírja el a -126- végzetes határozatot, melynek elhangoztával, a rendezők jeladására falrengető éljenzés riad fel az egybegyült karok és rendek részéről, vegyítve e sokszor ismételt kiáltásokkal: diárium! diárium!

(Akkori időben a kis diákok szoktak rovatolt papirra írni mindennap az iskolában valamit, ezt hitták «diárium»-nak, annálfogva ez nagyon népszerű egy név volt.)

Tanussy Decebál érezte, hogy most következik az ő nagy szerepe: a villámló szónoklat.

Készülni ő nem szokott a beszédeire, de bizonyos volt magáról. A harcz hevében önként tolakodnak fel az eszmék. A théma háladatos. Büszkén hordozta végig a karzaton a szemeit s a mentéjét félvállra igazítá, hogy a jobb karja szabadon legyen. Kalamárisfélét félretolt az útjából, nehogy a szónoklat hevében beletenyereljen, s aztán inte a kalpagjával a szives kiabálóknak, hogy hallgassanak el már.

Hanem elébb még a királyi biztos úron volt a szó beszélni. Elébb annak kellett előadni a kivánságát, hogy ezt a jegyzőkönyvet megsemmisíttetni óhajtja; arra következett volna a visszatorlás.

Mikor a lárma elcsendesült, azon az éles, kemény hangon, mely őt úgy jellemzé, megszólalt az excellentia.

– Hallám és megértém a tekintetes karok és rendek részéről, mennyire ragaszkodnak a mult gyülésben hozott határozat fentartásához. Látom az ábrázatokból, hallom a hangokból, hogy itt minden okos beszéd hiába vesztegetett szó lenne; capacitálta már az urakat elegendőleg a bor és pálinka. Azért nem vesztegetem a szót ezen a helyen. Ha fentartják az urak a határozatukat, hát csak tartsák fenn, küldjék szét akár a többi vármegyéknek is. Úgy sem lesz annak semmi hatása. Hiábavalóság az egész. -127- Maradjon, a hogy van. A kinek nincsen egyéb baja, mehet szépen haza.

Hogy a nagyhatalmú királyi biztos ilyen egyszerre megadja magát, hogy még csak kisérletet se tegyen a határozat megsemmisítésére, hát érdemes volt azért azt a sok katonát idefárasztani? azt a szép díszruhát felvenni?

Senki sem értette, hogy jöhetett ez így? De hát mindenki meg volt vele elégedve a szive fenekén, hogy harczháború helyett könnyű diadal lett a veszedelem vége. Csak Decebál volt elégedetlen, hogy bennzápult a hatalmas nagy beszéd! Az egész előre kifundált szerepének vége.

Erre a nemcsak államférfiui tekintetben bölcs, de a korszellem értelmében is fölöttébb igazságos enunciatiójára a királyi biztosnak egyszerre fölengedének a jégbe burkolt szivek; alispánok és assessorok siettek tiszteletteljes hódolatukat élő szóval nyilvánítani, s a főjegyzőnek a hangja sem reszketett többé, midőn kimondá a mai gyülés határozatát, hogy a multkori határozat a megyékkel körlevél alakban közöltetni fog.

Ponthay Adalbert gróf ezt is helybenhagyta, s ezzel még egy kis gyönge éljenzést is vívott ki a maga számára.

Mikor azonban ez a fő-fő tárgy be volt fejezve, akkor ő excellentiája így szólt a tekintetes karok és rendekhez:

– Minekelőtte ez ülést feloszlatnám, még egy kényes dolgot kell a tekintetes karok és rendek elé hoznom. Egy sérelmes esetet, a mely tegnap éjjel a köztünk időző homo regiussal történt. Tudni fogják a tekintetes karok és rendek, hogy legfelsőbb meghagyásból köztünk időzik tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Telkibányai Rézkuthy Barnabás táblabiró úr, mint a királyt személyesítő homo -128- regius; ki is a mult éjjel hivatalos eljárásában e megyebeli némely nemes urak által vakmerően megtámadtatott, insultáltatott és megsebesíttetett úgy, hogy a kapott sebek következtében ágyban feküdni kénytelen.

– Ah! ah! hangzott fel a méltatlankodás hangja a zöld asztal mellől. Ez hallatlan dolog! Egy-egy hang «actiót» is kiáltott.

– Ez valóban fiscális-actiót von maga után, folytatá Ponthay gróf. A tripartitum világosan rendelkezik az 1723. törvénczikkely 5-ik és 7-ik §-aiban: «a ki a királyi embert megveri, vagy megsebesíti, megélesített fejvesztésben marasztaltassék el».

– Én tehát, mint királyi biztos, e tárgyban a szigorú vizsgálatot megindítani kötelességemnek tartom.

Most vették csak észre az urak, hogy hová vezette őket a királyi biztos. Beeresztette őket a kapun; de csak azért, hogy azt rájuk csukassa.

– A vizsgálatot annyival inkább kötelességem azonnal megkezdeni, mivelhogy az actus majoris elkövetőjét, a megtámadott homo regius segélyére elősiető hajduk in flagranti elfogták és zár alá helyezték. És az senki sem más, mint tekintetes Tanussy Belizár úr.

Ennél a szónál az egész gyülekezet egyszerre mind Decebál felé fordítá az arczát.

Egyetlen egy fehértollas darú sem volt jelen, a ki felkiálthatott volna, hogy hiszen nem Belizár volt az, a ki e sérelmet elkövette; mert azt eszméletlen állapotban hurczolták oda a verekedés szinhelyére.

Ponthay Adalbert még azt a malitiát is elkövette, hogy a szemüvegét az orrára csiptetve, s a fejét magasra tartva, szúrta a tekintete vasvilláját Decebálba.

– Tekintetes karok és rendek. Kezdé, fujtató dölyf páthosa alá rejtegetve a megrőkönyödését. Én kénytelen vagyok ünnepélyesen tiltakozni testvérem, Belizár elfogatása ellen! Teszem ezt a «primæ nonus»8) értelmében. És ezennel felajánlom a kezességet jogtalanul elfogott testvéremért.

Ponthay Adalbert megvető mosolylyal nézett végig a daliás alakon. Hát ez a hősöknek az eszményképe? Egy igazi levente ilyenkor, ha már fölkel a helyéről, azt mondaná: «bocsássák szabadon az öcsémet, nem ő tette azt, hanem én! Magam állok a veszedelemnek!»

Ilyen originalis emberek voltak a Tanussyak mindig. Örökösen rebelláltak, de mindig ki tudták a nyakukat húzni a hurokból, mielőtt rászorult volna.

Ponthay Adalbert csendesen mosolygott. Tisztában volt már a maga embereivel. Szeliden mondogatá:

– Nincs semmi szükség a tekintetes úr kezességére. Tanussy Belizár úr már szabadon van bocsátva. A tekintetes úr majd csak a saját védelméről gondoskodjék. A vizsgálatot magam fogom vezetni.

És így a fődologban engedte győzni Ponthay Adalbert a tens vármegyét, hogy aztán egy mellékes dologban annál jobban a nyakába haraphasson.

AZ EGY SZÁL OKOS EMBER.

A mit az Emmácska olyan nagyon kivánt látni, «egy okos embert», sokszor látta ő azt már, csak hogy nem tudhatta, hogy ez az. -130-

Gyakran megfordult a háznál, a hol az volt a neve, hogy «inzsellér». Emmácskára nézve pedig az, hogy «Móricz bácsi».

Hogy miféle zsellér az az inzsellér? erre a kérdésre azt a feleletet adták Emmának, hogy: «olyan ember, a ki a földet méri». De hogy hogyan méri? rőffel-e, mint a mama a vásznat, vagy serpenyős fonttal, mint a szakács a mandulát? azt bizony senki sem tudta neki megmondani, még a Jancsi pajtás sem. (A syntaxistáknak nem tanították akkoriban még a geometriát.)

Csak annyit vett észre rajta, hogy ez nem olyan ember, mint a többi. Ha idejön, egész nyalábbal hordanak utána mindenféle bádog tokokat, némelyik akkora, mint egy ágyu. Azokkal bezárkózik éjszakára egy emeleti szobába, nappal meg egész nap lót-fut mezőn-réten, nádasokon keresztül mindenféle keresztes póznákat tüzetve le ide, meg amoda, mintha most akarná itt a pogányok között a keresztyénséget megalapítani; hordat maga után egy hosszú lánczot, mintha néger rabszolgákat akarna ráfüzni, a mint a képes könyvben látni; az ebéddel rendesen elkésnek miatta, mert ha még annyi nagy uraság legyen is együtt, addig le nem ülnek az asztalhoz, a míg az inzsellér meg nem érkezik, a hely is ott van fentartva a számára a házi asszony oldalánál. Pedig hát nem érdemes rá olyan nagyon várni; mert ez nem eszik sem aszétlit, sem azokból a czifra ételekből semmit, a miknek a titulusa egész a «kálvinista mennyországig» felmegy, hanem csak azt várja, hogy valami marhasültet hozzanak, abból kivesz három darabot, azt bevágja nagy hirtelen, megiszik rá egy nagy pohár vizet, azzal fölkel, engedelmet kér, hogy sok a dolga s ott hagyja az asztalt.

És még azzal is feltünt Emma előtt az inzsellér, hogy a míg a többi vendégek rendesen szoktak a házi «kisasszony»-hoz mindenféle ízetlen bókokat intézni, ez az egy vendég soha még csak rá sem néz, nemhogy megszólítaná. -131-

Egyszer aztán kezdett az inzsellér állandó vendégül ott maradni a kastélyban. A dolog annyiban érdeklette az Emmát, hogy az ő pajtását, a Jancsit is igénybe vették e napok alatt, annak kellett segíteni a lánczhuzásnál meg a pózna-kitüzésnél, mint iskolázott suhancz alkalmasabb volt az ilyenre a mindenféle paraszt sihedereknél.

Egyszer aztán, mikor az inzsellér épen ott ókumlált a kerti dombocskán, a mi messze földről ide hordott sziklákból volt összerakva fiók-alpessé, havasi növényzettel, az Emmácska lekéredzkedett a mamától, hadd nézze meg, mit csinál ott az inzsellér bácsi.

Mántay úr épen erősen el van foglalva valami kalkulálással, miközben egyszer-egyszer a félszemét behunyva, valami háromlábra állított messzelátón keresztül nézeget mindenféle, távolban felállított, keresztes, és pirosfehér lobogós rudak felé. Emma oda állt a háta mögé. A tudós férfiu nem vette észre. Akkor aztán odaállt az astrolabiumja elé.

– Haj! haj! Sohajtott nagyot Mántay úr s folytatta a munkálkodását. -132-

– Hallja maga Móricz bácsi. Mondja csak, miért jár maga a mi házunkhoz, mikor maga se nem iszik, se nem kártyázik, se nem dalol, se nem tánczol, se nem vadászik, még csak nem is mesél? Mit keres maga itten?

– Ahán! Maga is tudja, hogy ez volt az a tűzhalom, a melyiken a táltosok fehér lóval áldoztak az ősistennek.

– Bizony nem tudom én, Emmácskám. Nekem ez a halom itten a «trigonometriai punctum!»

– Ez bizony nem játék. Ennek a segélyével mérjük fel az egész vidéket.

– Nem biz ez. Egészen friss szó. Most sütötték ki a pozsonyi országgyülésen. Ez azt jelenti, hogy minden földbirtokosnak összesítik a határban szétszórva fekvő földeit, s annak az arányához képest adják ki mindenkinek az eddig közösen használt legelőből a ráeső részt. Külön a földesurakét, külön a jobbágyokét.

Mántay úrnak már a nyelvén lebegett ez a válasz, hogy: «édesem: előbb az abéczét tanuld meg, aztán kapj a trigonometriába!» Hanem hát ő jó ember volt, goromba, mint a pokrócz az okosságukra és hatalmukra büszke emberek irányában, de szelid és türelmes az együgyüekkel s különösen a gyermekekkel szemben. Elkezdte a dolgot magyarázni.

– Nézze Emmácska, az egész területet felosztjuk háromszögekre, a háromszögnek egyik oldalát megmérjük a lánczczal s aztán ebből, meg a háromszög két szögletéből -133- kiszámítjuk a legpontosabban, a másik két oldalnak a hosszúságát s aztán az egész területnek a síktartalmát négyszögölekben.

Példaképen mindjárt fel is számlálta Emmának az épen felvett háromszög számainak a mennyiségét.

– Ühüm! Mondá az Emma. E szerint ennek a három szögletnek a területe volna épen tizenhatezer négyszáz hatvankét öl.

Aztán fogta a plajbászt, elkezdett sokszorozni s a hol van! épen kijött a tizenhatezer négyszáz hatvankettő.

– Hát csak a fejemből, mondá az Emma s aztán trallázva odább szaladt, pimpimpáré virágokat tépni az útfélen s azokból csinált hosszú lánczot.

Kis idő mulva megint visszatért a mérnökhöz. Az most már nagyobb figyelmet fordított rá.

– Hallja maga Móricz bácsi; hát aztán a parasztok is osztoznak mi velünk, ha a földmérés meglesz?

– Én úgy tudom, hogy az egész föld a mienk, a parasztok csak dolgoznak rajta; mikor aratás van, nekünk behordják a kész gabonát; mikor szüret van, behozzák a bort; a kendert szépen meggerebenyezik, s még azután télen fel is fonják a béresházban; mink csak nyálazót adunk nekik hozzá. Ha egy esztendőben elveri a jég a szőlőt, a másik esztendőben tartozik a paraszt dupla dézsmát adni. A parasztnak kötelessége ötvenkét napig ingyen dolgozni, marhájával együtt; mikor vadászni akarunk, kötelessége a parasztnak hajtani. Kötelessége a parasztnak az erdőn fát vágni, haza hordani; kötelessége nádat vágni, utat csinálni. Oh, tudok én mindent. A parasztnak csak kötelessége van, mi vagyunk az ő urai. -134-

– A tisztelendő úr. Az nagyon tudós ember. Azért vagyunk mi az egész országban az urak, a parasztok meg a szolgák, mert a mi ősünk Kusidkun hozta meg a földet, füvet és vizet a magyar fejedelemnek, mikor az országba bejött, a bolgár fejedelemtől, egy fehér lóért. Azért a mienk a föld, meg a mi rajta terem; a víz is, meg a mi benne lakik.

Mántay úr nagyott nézett a gyermek szemei közé s fejet csóvált. Nem volt vele tisztában, hogy vajjon a gyermeki ostobaság késő virága-e ez a beszéd, vagy az ironia koránért gyümölcse. Tapogatózni kezdett.

– Hogy volnának azok? jobban tudja azt Horkázi úr! Magyar csak az, a ki nemes ember. A parasztok mind bolgárok, vagy marahánok, néhol-néhol pedig dákok. Hát nem a parasztok fizetik-e az adót is? No hát! A mi vállunk szűz. A nemes ember nem fizet se adót, se vámot, se révet. A nemes embert nem szabad se elfogni, se megveretni, akármit vétett; a parasztot mi itéljük el, mi csapatjuk meg. Oh sokszor látom én az ablakból és hallgatom, hogy püföli a hajdu sorba a delinquenseket; úgy jajgatnak, majd a lelkük szakad ki.

– Persze. Hiszen jussunk van hozzá. Nekünk pallosjogunk van. Az akasztófa is a mienk a határban s arra csak parasztot szokás felakasztani, ha lovat lop. Van nekünk czigányunk is, a ki tud hozzá. Oh, nekünk nagy erőnk van. Ha az apa összekürtöli a hajduit, lovászait, vadászait, erdőkerülőit, egy egész regementet állíthat fegyverbe. Nem félünk ám senkitől. Aztán a császárnak sem adunk katonát; oda is a parasztot viszik el. A Jancsi pajtásnak már két bátyját fogták el a verbunkosok; úgy vitték el kötélen Polyákországba, oda is veszett mind a kettő a nagy kolerában. -135-

– Dehogy nem! Mink restellálunk s akkor van nagy dolog. Mink választjuk a vármegyét, meg a dietát! Mink hozzuk a törvényt; s ha pedig ránk tör a kutyafülű ellenség, csak ide hozza a fogát! tudom Istenem, hogy nem viszi el innen a bőrét. Mikor ideér a «csincsés» mocsár elé, akkor mind lóra kap az egész nemesség s úgy levágja, úgy lekaszabolja karddal, buzogánynyal, parittyával a gyáva ellenséget, hogy hírmondó sem megy haza belőle.

De már ez nagyon is érezhető keserűségével birt a sarcasmusnak; úgy hogy Mántay úr bátran merhette ezt a kérdést intézni Emmához, a ki a pitypang lánczot hajigálta egyik tenyeréből a másikba:

– Hátha maga, kis Emmácska, ha egyszer valamikor kinőne ezekből a leányruhákból, aztán arra jutna, hogy beleszóljon az ország dolgába, mit tenne akkor?

A gyermek először keményen szemébe nézett a kérdezőnek, s aztán férfi büszkeséggel egyenesedett föl leányos meghajlásából s ezt mondá érczteljes hangon:

– Ha én nekem a kezem valaha odáig ér, hogy megkaphatom ezt a törvénykönyvet, kihasítom belőle azt a lapot, a mire ez az istentelen «juss» van felirva, s felgyujtom vele azt a házat, a miben az ilyen törvényt hozzák!…

Oh milyen jól hangzik még az ilyen bombaszt is egy gyermek szájában, a kinek már a homlokára van irva, hogy egykor erős férfi lesz belőle: ország sorsát döntő!

… «Nini! mondá magában a vén kertész, ki a virágágyak -136- közt gereblyélt; a hityimatyimókus megbolondult! Hogy megölelgeti, összecsókolgatja a mi Emma kisasszonyunkat, s aztán meg a zsebkendőjével törli a szemeit!»

Az Emmácska pedig engedte ezt történni. És még azután is ott maradt a mérnök mellett, s segített neki egyetmást a keze ügyébe rakni. Majd meg tovább kérdezősködött tőle.

– Mennyi idő kellett magának, Móricz bácsi, hogy ezt a tudományt megtanulja?

– Bizony Emmácskám, tizenhárom esztendős voltam, mikor a debreczeni collegiumban a humaniorákba felvettek, tizenhat esztendős koromban subscribáltam bagónak,9) tizennyolcz éves voltam, mikor baltás 10) lettem, húsz éves koromban mentem ki praxisra a megyei mathematikushoz s ott practizáltam három esztendeig.

– Tehát ha én délelőtt, délután négy órát tanulnék, akkor az lenne öt esztendő.

– Csakhogy én már, kedves Emmácskám, tizenhárom éves koromban elvégeztem a három diák classist s mindent tudtam, a mi az előkészületre szükséges.

– Hát azt gondolja Móricz bácsi, hogy én nem tudok semmit? A miért Horkázinak a szyttya ábéczéit nem veszem be. Hát ide hallgasson: elmondok magának valamit.

Azzal egy szőlővel befuttatott gloriette-oszlopnak vetette a hátát s rákezdé, oratori applombbal Mucius Scævola classikus mondokáját Porsenna király előtt, a hogy azt Cornelius Neposban találni. -137-

– Romanus sum civis; Cajum Mucium vocant. – Hostis hostem occidere volui. – Nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem. – (Mántay nevetett az örömtől.) Longus post me ordo idem petentium decus…11)

Mántay úr most már czirkalmat, quadránst, lineát, mindent a földhöz dobált.

Nem volt ránézve többé az a dombocska punctum trigonometricum! hanem az archimedesi pont, a honnan a földet kifordíthatni a helyéből.

– Ott. A Jancsival. Mikor senki sem látott. De meg ne mondja azt Móricz bácsi senkinek, mert ha kitudódik, a szegény Jancsinak nem lesz itten maradása.

Mántay Móricz nem tudott mit tenni, mint a saját fejét szorította össze a két tenyerével. Megállt az esze. – Egy agyonkényeztetett gyermek, a ki titokban lopva diákul tanul, szülői, nevelője ellenére, egy urfi, egy kis királyfi, a ki a tudás tilalmas gyümölcsét éhezi! hisz ez egy olyan incognita quantitas 12), a mit semmi arany regulával és logarithmusokkal nem lehet meghatározni! – Ez a mesék unicornisa!

E naptól fogva az Emmácska mindenüvé elkisérte a mérnököt, a hol annak a földméréssel dolga volt. Az anyja ráhagyta, hadd mulassa magát a kis bolond! Csak a Jancsi vigyázzon rá, hogy fel ne áztassa a lábát a sömlyéken. -138-

KI HÁT A FÉRFI?

A míg az urak a magas politikában izzadtak, talán ki is kerülte a figyelmüket, hogy oda alant, az ismeretlen világban is történik valami.

A birtokarányosítás és legelőelkülönítés keresztül vitelében Tuhutum vármegye meglehetően utoljára maradt. Először a nagybirtokosok nem akartak beleegyezni, azután meg a kisbirtokosok (a nemesek), utoljára a kisebbségnek kellett per utján a törvényt érvényre emelni. Azt, hogy hát a paraszt mit szól hozzá? bizony nem kérdeztük.

Hanem azért, hogy nem volt, a ki kérdezze, annál inkább volt, a ki feleljen rá.

Már hetek óta járta a falvakat három lopvabölcs prókátor. Az egyik Latyakos, a dubitátus nemes, a kit esetleg ki-kidobnak a kortestanyákról, félig ivott állapotban. Ez zsellérházban lakik, másfél hold az egész birtoka; azt sem míveli, hanem azért erősen allegálja, hogy ő nemes ember. A másik egy elcsapott nótárius, a kinél a portió czigányutra szaladt, s most sehol sincs conventiója. A harmadik meg egy tyúkprókátor, a kinek fő tudománya, ott csinálni pert, a hol nincsen.

Ezek hárman külön is, néha csoportosan is, bekószálják a népes helységeket; a szárazmalom alatt, a korcsmában összegyüjtik a falu szájait és füleit; azoknak tovább adják a rémhirt, hogy jönnek az urak a parasztokat kitelepíteni a birtokaikból, elveszik a jól megmívelt szántóföldeket, kaszálókat s cserébe a homokdombokat, meg a csincsést adják a jobbágyoknak, a legelőt is felosztják; a parasztnak nem lesz többé hová hajtani ökrét, lovát, tehenkéjét; még majd libát sem nevelhetnek az asszonyok (az pedig nagy rubrika). Az a veszedelem is támad belőle, hogy ha minden embernek egy tagban lesz a birtoka, mikor egy -139- pásztás jég eső jön, mind elveri, koldussá lesz; míg most, hogy négy határban van, ha egy dülőn pocsékká lesz, három megmarad. Ezt az urak fundálták – a parasztok veszedelmére – császár akarata ellen, – ezt meg kell akasztani.

A forrongás titokban jól elharapózott: az urak nem tudtak semmit felőle. Magyarország nem rendőrállam, s a magyar ember nem végez spitzli-szolgálatokat még maga magának sem. Azt, hogy gyakoriak a gyujtogatások, hogy a csőszöket az erdőn főbe kollintják, hogy a ménesen az uraság lovainak levágják a füleit, hogy a kitűzött jelző póznákat ellopják, nem igen vették számba, maradtak Horkázi tisztelendő úr véleményénél: ezek a parasztok a bolgárok és marahánok ivadékai, azok is maradnak mindig. Aztán egy tarkára festett mérnöki póznáért ki ütne nagy lármát. Tűzzön le Mántay Móricz másikat az ellopott helyébe.

A tagosztály végrehajtásának napja ki is volt már tűzve, abban a rengeteg nagy birtokhalmazban, a mi Tanussy Decebál uradalmát képezte, büszkén viselve a kis királyság nevét. S ha itt végre lesz hajtva, akkor következik aztán a sor Belizár uradalmára, meg a Tanussy és Ponthay családok per alatt levő osztatlan birtokaira. A mai nap sikerétől függ az egész vármegye állapotja. Lesz protestálás, opponálás, repellálás, novisatio extra dominium quantum satis. Ezekről mind provideálva van. Itt lesz az egész vármegye. Első alispán, főügyész, főszolgabiró, csendbiztos, itt lesznek a tabuláris fiskálisok, a homo regius és homo capitularis, itt lesznek három járás jurassorai, a nemesek hadnagyai, az assessorok juratusaik és patvaristáikkal, a jogigazgatók és jószágigazgatók, tiszttartók, a főmérnök, és almérnökök, a megyei celebritások, kortesvezetők – és végső esetre itt lesz a fegyveres brachium: tizenkét szuronypuskás megyei hajdu személyében.

Sára asszonynak gyült meg ezzel csak a baja. Neki kell ezt az egész fényes társaságot a tűzhalmi kastélyban három -140- nap és három éjjel, saját rangjaikhoz és a ház méltóságához illően ellátni.

Jó szerencse, hogy megérkeztek a Bakala Peti által felvásárolt divatos butorok Bécsből. Lett belőle nagy felfordulás! Napokon át olyan volt a kastély belseje, mint Sodoma és Gomora. Sára asszony dúlt, pusztított és ujjáteremtett, mint egy demiurgus. Bele is fáradt, úgy hogy esténkint alig birt a lábain állni. Ő rajta fordult most meg a Tanussy-család sorsa. Ki is terjedt mindenre a figyelme: a jegesveremtől elkezdve a kártyázószobákig. Most még arra sem ért rá, hogy az Emmácska haját befonja, hanem úgy hagyta azt egész nap felbontott hajjal őgyelegni. Csak a mikor asztalnál találkozott vele egy perczre (ő maga le sem ült enni, arra sem ért rá), akkor riogatott a gyerekre, hogy ugyan neki feküdjék ám a tanulásnak, mert ha együtt lesznek a kastélyban azok a sok urak, hát ő neki azok előtt le kell tenni az «egzámentet».

Ez volt Sára asszony vágyainak az utópiája, hogy az Emmácska a sok uraság jelenlétében tegye le az «egzámentet». Lássák meg azok, hogy az Emmácska olyan tudományt tud, a mit ők nem tudnak. No bizony! Diákul minden bolond megtanulhat, ezt az asszonyok is tudják: «hóres, móres, markó füles»13) – aztán meg «itipiti koppensus!»14) De scythául ki tud? Sára asszony azt tartotta, hogy «tudomány» az, a mit nehéz megtanulni. Külömben egy «kutya» mindenik. Haszonra meg egyik se való. Majd milyen nagy diadal lesz abból, ha a nagy bölcs urak előtt az Emmácska le fog valamit irni a nagy fekete táblára: no tessék elolvasni azt! Aztán egyik sem tudja elolvasni. Csak épen Decebál, meg tisztelendő Horkázi úr. – Más uraságok milyen nagyra vannak vele, hogy a kisasszonyaik -141- francziául tudnak kalatyolni (verje meg a csoda!) Tessék nekik az Emmácskával scythául beszélni.

Hanem hát Horkázi úr biztosítja, hogy azért difinyosan fog sikerülni az examen. Van annak jó módja. Az examináló professor felét szájába rágja a tanítványnak kérdés alakban, aztán a másik felénél a szavakat, ha nem akarnak kijönni maguk jó szántából, szarvánál, kötőfékénél fogva előhuzogatja őket egyenkint, az utolsó szónak ád egy rugást hátulról, s azzal rámondja: «nagyon jól van; fölségesen volt!» Meglesznek azzal az urak szörnyen elégedve.

Emmácska ezen napok alatt azt tehette, a mi neki tetszett. Ha Sára asszonynak a nagy hadjárata közepett eszébe jutott kérdezősködni utána, a Dorkó asszony nyomban tudott valamit hazudni, hogy hol tanulja az Emma a leczkéjét a tisztelendővel.

A terminus előtti napon már mindenünnen érkeztek a meghivott és hivatalos uraságok.

A Tanussy-kastély udvara olyan volt, mint egy vendégfogadói állás: egyik hintó a másiknak a sárhányóját törte.

Volt egy kis izetlenkedés is Decebál és Sára között. Az asszony csak a kulcsárné révén tudta meg, mikor a vendégágyakat tiszta czihába huzták, hogy Belizár is hivatalos erre a napra Tűzhalomba. Lett a miatt nagy patália! Decebál alig tudta magát kivágni. Hogy ez törvényes usus. A szomszéd birtokosokat a határjárásra meg kell hivni! – Sára asszony mit csinál az egész törvénynyel. – Ha muszáj neki itt lenni, szálljon a korcsmába. Úgy is ott a hazája. De az ő házába be nem lép, mert ő leönti a nyakát luggal. – Végre azzal nyugtatá meg a férje, hogy úgy sem fog eljönni, majd kimenti magát. – Ki is mentette. Az utolsó estén hozta meg az izenetét a gyalogposta, a hetes, csak úgy élő szóval, hogy nem jöhet a tekintetes úr, mert az napra eligérkezett násznagynak egy parasztlakodalomba. -142- – Ekkor meg aztán a mentség volt igen jó ok egy órai perpatvarra: – Nem tudott (a gyalázatos) valami más ürügyet kigondolni? Valami nyavalyát?

Végre is az érkező vendégsereg zajában el kellett fuladni a családi ungorkodásnak: a konyhák és sütőkemenczék felemészték az asszonyi haragot, a kártyázószobák menedéket adtak a férjnek. Senki sem vette észre, hogy az Emmácska térdig csatakosan tért haza a határból a mérnökkel, a kinek a Jancsival együtt a lánczot huzni segített. Hiszen holnap úgy is új ruhát fognak kapni, ő is, meg a Jancsi is. Emmácska természetesen a legutolsó párisi divat szerintit, a minek az ujjai olyan dudorosok, mint egy kantalupdinnye, halcsont is van bennük és tollal vannak kitöltve. Szép lesz az nagyon! A Jancsi ellenben feszes magyar dolmányt, nadrágot kap ajándékba, kék pukovai posztóból.

Emma alig birt aludni; de nem a szép új ruha miatt, hanem attól a sok új eszmétől, a mivel naphosszant megtölté az agyát, a mérnököt kisérgetve. Mint a kinek a szeméről most vették le a hályogot, s kezd látni, de még nem tudja, mi az, a mit lát, nem tudja megkülömböztetni a szineket, a közelséget és a távolságot; a ki azt hiszi, hogy elfoghatja a holdat, ha a láthatárig eljuthat.

Sára asszony már hajnalban felzaklatta az egész házat. Emmácskát belegombolta, fűzte, kapcsolta, gombostűzte a szép fodros piros merinoruhába, nyakába kötötte a sali kendőt s a hosszú haját gyaluforgácsforma loknikba sütögeté. Olyan volt, mint egy angyal! Csókolni való.

Ennek meg mehetnékje volt már a Mántay bácsihoz, szerette volna már látni, hogyan csinálják azt a földfelosztást?

De Sára asszony csak azon föltétel alatt engedte meg neki, hogy ő is ki menjen a határjárásra, ha tisztelendő Horkázi úr fog rá felügyelni. Az pedig legutolsó, a ki felkerekedik az asztal mellől.

A fényes uraságok (mind kardosan, magyar vitézeknek -143- öltözve) rég előre kocsiztak már, a helyszinére, a hol a hitelesítésnek meg kellett történni, a közbirtokosság jelenléte és tettleges részvétele mellett. Emmácska irigykedve látta a hintókat egymásután kigördülni az udvarról, az ő csézája a két tatár lóval legutoljára maradt.

Mire aztán ők is kiértek a mezőre, a hol a fellobogózott sátor fel volt állítva, már akkor csak a mérnököt találta Emma egyedül ottan. Az egész frequentia távol járt, a mappát collaudálták. Olyankor a térkép alkotója a birálat alatt levő fél, neki vissza kell maradni, az urak az ő befolyása nélkül vizsgálják meg, hogy pontosak-e a papirlapra rajzolt adatai; olyanformán, hogy a trigonometriai úton kiszámított eszményi vonalak közül egyet-egyet a mérnöki lánczczal valósággal megméretnek. Ez az ő examentje. Most derül ki, hogy mennyit ér a tudománya?

Mántay Móricznak az arczán azonban meg sem látszott, hogy most az ő, éveken keresztül készített, nagy munkáját birálják, más megyékből hozott mérnökök. Ő most is talált magának valami dolgot a léniával, meg a czirkalommal s nem hagyta magát az érkezők által megzavartatni. Emmácska oda kuporodott mellé egy leterített köpönyegre, Horkázi úr pedig nézte, mit czirkalmaz ez most?

– Én csak egy tangenst ismerek: ez az a barkóczafa czelőke a markomban. A kit én ezzel megtángálok, annak tudom, hogy nem kell több tagosztály!

– Nem ér az ilyen földosztás semmit, mondá a táltosok utódja, méltó megvetéssel. Nem így csinálták azt a mi őseink. Mikor azok egy birtoknak a határát meg akarták szabni, azt tették, hogy eleresztettek egy szarvas gimet, s aztán a merre az szaladt, annak a nyomába vágtatva, addig futottak, a míg a szarvast elfogták: ott volt a birtoknak -144- a vége. Ha pedig két közönség közt volt a határjárás, akkor kiállítottak két erős dali legényt, az egyiket felültették a másiknak a nyakába, s a meddig ez a templom tornyától el birta vinni a másikat, addig volt a határ. Ha pedig a testvérek osztoztak az apai birtokon, akkor nyilakat hoztak elő, ki milyen messzire el birta tegzéből röpíteni a nyilat, annyit kapott az ősi birtokból. Ez volt az igazi hunnus földmérés, nem az ilyen tudós ákombákom. Világcsalás ez mind.

Ha már hazulról is ilyen bölcs volt Horkázi úr, hát még aztán milyenné lett, mikor a pinczetokra rátalált a sátor fenekén. Abban voltak a fáin jó szilvoriumok, meggypálinkák és őszi baraczk-szeszek, a miktől még a néma is megszólal.

Megint csak odament a mérnököt infestálni. Most már a magas politikáig lelkesedett.

– Az volt az igazi földosztás. Egyik víztől a másikig. Mikor az országot is mindig felosztották. Ha volt a királynak egy öccse, egy darabot az országból annak adtak. Legalább ha valaki nem volt megelégedve a királylyal, átmehetett az öccséhez, s azt kiálthatta ki a maga királyának. Akkor volt csak becsülete az igaz magyarnak. Mindig volt két fejedelem az országban, a ki egymás ellen hadakozott. Haj, de szép világ volt.

Ez édes visszaborongását egy elbusult léleknek a multak drága emlékeibe, megzavarta valami hirtelen támadt lármahang a kertek alja táján, melynek gyümölcsös fái a falut eltakarták.

– Ott jár a küldöttség most, magyarázá Horkázi úr. A parasztok dicsőhödnek.

De biz az a lárma nem igen hasonlított az éljenzéshez. A parasztok nem dicsőhödnek, hanem dühödnek. Elkergették a deputatiót.

Rövid pillanatok mulva aztán látott valamit az Emmácska, a miről még nem volt fogalma. Igen szép szaladást. -145-

Mindnyájan errefelé tartottak, mert itt voltak a hintók sorban felállítva, a mik ide szállíták a társaságot.

Horkázi úrnak rosszak voltak a szemei, s a pohár fenekén keresztül nézéstől nem lettek jobbak. Csak annyit vehetett ki velök a távolból, hogy az uri társaság gyorsan közeledik.

– Bizonyosan megriasztották őket a jobbágyok. Sok helyen megtörténik ez a legelőelkülönítés végrehajtásánál.

– Micsoda? kiálta oda fitymálva Horkázi úr. A marahánok ivadéka elől megszaladnak a hunnusok! Odamegyek magam s ezzel a barkóczafa bottal széjjel verem őket.

De bizony nem ment oda, hanem bement a sátorba s a ponyvahasadékon keresztül nézte, hogy mi történik? a mi annál érthetőbb lett, mennél közelebb értek a kocsikhoz e nem illendő futás tényezői.

Legjobb futó volt a Bakala Peti: ő jött legelől. Könnyű tánczos legény volt. A sík lapályon egy sás között bujkáló ér huzódott végig, Bakala Peti azt könnyedén átszökte; de nem jött a sátorig, hanem szaladt a csézájához, csak úgy kutyafuttában kiáltva oda Mántaynak:

Az elválhatatlan kortesvezér, a ki mindjárt utána következett a visszavonulásban, szintén utána akarta csinálni az acrobatai ugrást, de nem vált egészségére a kisérlet, mert belehasalt a mocsárba, majd odaveszett szegény; mikor kikepiczkelődött a szárazra, szeme-szája tele volt iszappal, a haja meg békalencsével: olyan volt mint a -146- valóságos zöld ördög. Ordítani is ördögi módon tudott: a szájába futott sártól habuczkolva.

– Végünk van! A rézangyalát! Nyakunkon a Dózsa hada! Jön a «Fekete Karácson» (háromszáz éve már, hogy lenyakazták). Tízezer paraszt! Nyuzzák a nemes urakat! Karóba huzzák a viczispánt! (Ezt ő mind látta.)

Példáján okulva, a harmadiknak beérkező csendbiztos nem kisértette meg a csatorna átugrását, hanem hirtelen lerántotta a lábairól a sarkantyús csizmákat s úgy gázolt át a sömlyéken, meg az éren s aztán szerencsésen átjutva a rubikonon, sietett gyorsan kiosztani a rendeleteket a három szál lovas pandurnak, a ki a kocsiknál volt hátrahagyva, az egyik kezében volt a két sarkantyús csizma, a másikban a fringia; a mezítelen lába ikráiról három-négy piócza lógott alá: úgy komandirozott előre-hátra, ütögetve a pióczákat hol a kardtokkal, hol a csizmával.

– Rohanjatok gyorsan a kastélyba! Nem a kastélyba, hanem Tanusvárra. Fel kell huzni a csapó-hidat. Nem kell felhuzni. Ki kell állítani a taraczkokat a kapuba. Nyargaljatok a vármegyeházára a királyi biztoshoz! Ne a királyi biztoshoz, a svalizsér obersterhez! Küldjön gyorsan csarapárokat. Ne csarapárokat, hanem dragonyosokat. Hozzátok ide a lovamat. Magam megyek! Ti maradjatok, lármát ne üssetek. Fegyvert ne használjatok.

Azok aztán hárman harminczhárom felé futottak, s még sem tudták, hogy mit ne tegyenek hát?

A fényes uraságok ellenben, gyorsított menetben bár, de mégis helyes taktikával, a réti patakon átvezető hidnak kerülének s így bár időveszteséggel, de kár nélkül jutottak a czélhoz.

Emma a bámulat zsibbadásával nézte ezt a parádét. Hogy futnak ezek a nagy hatalmas emberek. A diadalmas torkok, a kik tele trombitálnák hadizenettel a félvilágot; a parancsoláshoz szokott méltóságok, kardjaikat kezükben felejtve, egymást taszigálva, hátuk mögé tekintgetve, lihegő -147- tüdővel, izzadó homlokkal, ijedtségtől kimeredt szemekkel, hogy rohannak hanyatt-homlok. Némelyiknek nem is esik jól a futás, termetének vaskossága miatt. Mind futnak a hintóik felé.

Az a dalia, az a hős, a ki ő előtte a vitézek ős eszményképe volt: az a Tanussy Decebál, a ki soha semmi hatalom előtt meg nem hunyászkodott, még az is meghátrál. Igaz ugyan, hogy legutól jön, s meg-megáll, öklével fenyegetőzni, s a kardját ki is rántja félig a hüvelyéből, de aztán megint csak visszataszítja, s baktat a többiek után.

Az urak sietnek felkapni a hintóikba; nem is igen keresik melyik a sajátjuk; a homo regius valahova egy kocsis mellé kerül a bakra.

– Hát maga Emmácska, nem igyekszik el innen? kérdé a mérnök a bámuló gyermektől.

De azonban úgy égett az arcza a nemes haragtól, a férfi büszkeséget hirdető szégyentől, hogy a ki másból is tud olvasni mint az irott könyvből, meg tudhatta belőle, mi forr most ennek a leányruhába bujtatott gyermeknek a szivében.

– Bizony mondom neked, gyermek, hogy magad vagy te a férfi ezen a puszta földön. Mától fogva tegezzük egymást, hivj pajtásodnak. – Tehát csak maradj itt. Ne félj, nem lesz itt baj. Csak okosan kell beszélni a szegény néppel, olyan az, mint a kezes paripa. Várd be hát itt őket; hadd lássa meg a nép, hogy milyen ember a jövendő földesura?

Azzal Mántay Móricz nyugodtan leült a keresztlábú -148- asztala elé, melyen a mappái voltak kiterítve, a kis mezei székére s várta a zivatar közeledtét.

A hintók vágtattak mind a kastély felé, valamennyi mellékúton. – Az Emmácskát bizony itt feledték.

Decebál talán nem is tudta, hogy itt van; ámbár biz azt megláthatta volna a meggyszin piros merinoszoknyájáról. De hogy még Horkázi úr is ittfelejtette, az már nevezetes dolog, mikor ő rá volt bizva a felügyelet.

A nagy hajczéczuban az elbusult utódja egy dicső őskornak nyalábra kapott valamit s azzal a reverendája szélét feltűzve az öve mellé, vágtatott a két ponys szekerkéhez, lelkesen ordítva:

– Fussatok, daliás hunnusok. Mentsük meg magunkat az utókor számára! Ütni fog a boszuállás napja!

A kiabálástól, meg a lobogó palástjától aztán megijedt a két kis tatár paripa, s elragadta a szekeret.

Horkázi úrnak azonban hatalmas hosszú lábai voltak, utólérte a szekeret, s ha fel nem kaphatott is beléje, de legalább belekapaszkodhatott a saroglyába, buzdítón lihegve: «Mentsük meg a szabadságot, – lábaink erejével!» – Csak a midőn végre meg lehetett állítani a két megijedt lovacskát, akkor vette észre a bölcs mentor, hogy nem az Emmácskát hozta el az ölében, hanem a pinczetokot. Akkor meg már késő volt érte visszafordulni, mert a lázadó had ellepte az egész mezőt.

Az utolsó volt a szaladók között a Jancsi pajtás; az a mérnöki lánczot a vállára csavarva hozta magával, s ő volt egyedül, a ki a sátor felé tartott, hol az Emmácska piros viganóját virítani látta.

Legelől rohant a legbellicosusabb hadcsapat: az asszonynép, még pedig a fiatalja, a menyecskék. Szénvonó, piszkafa, pemete, mangorlólapát forgott a kezükben. Ezek fogták körül legelőbb nagy zsivajjal a sátort. Mikor aztán meglátták, hogy nincs ott más, csak az Emmácska, meg a hityimatyimókus, egyszerre alácsappant a harczi riadó dévaj vihánczolássá, hisz ezeket ugyan ki bántaná. -149-

– No, menyecskék! kiáltott rájuk a mérnök. Hát ma volt a piszkafavásár, hogy mindegyikök hozott magával egy darabot? No, te Dudásné, hát néztél-e már messzelátóba? Gyerejde, nézz bele.

A farsangi menyecske nem kérette magát kétszer, odament, belenézett. Az pedig olyan távcső volt, a mi a tárgyakat felfordítva mutogatta.

– Juj! pokolravaló masinája! sivalkodott a Dudásné. Oszoljanak kendtek a messzelátó elől, mert ez minden embert fölfordít a lábával az ég felé.

El is kotródott az asszonyhad menten a távcső lőirányából, nehogy megessék rajtuk ez a gyalázat.

– Huzódjatok ide a sátor mögé, menyecskék, nem szégyenlitek magatokat ilyen zsivajt csapni, mintha czigányasszonyok volnátok? így lármázni a földesuratok leánya előtt!

– Dejszen nem leány az, hanem legény! feleselt Dudásné, felismerem én a szemejárásáról, akárhogy maskaráznak vele.

Arra az asszonyok mind az Emmácskát fogták körül s elkezdték a kezeikkel a szép selyemhaját czirógatni s csakúgy a háta mögül igyekeztek a szemébe kacsingatni.

Hanem ezalatt aztán megérkezett a derék had. Egész regement szűrös ember volt biz ottan, ha nem is épen tízezer, a minek Csúnyi szemei nézték, s a szűr alól izmos furkósbotok és vasvillák kandikáltak elő. Nem volt a tömegben hadirend, de volt az a rohamgyorsító összetömődés, a mi elgázolja, elsepri, a mit útban talál. A hátulról jövők tolták az előljövőket s azoknak soraiból már kaszák is villogtak elő.

A tömeg élén jött Latyakos, a dubitatus nemes, azután Pilinkó, a kicsapott jegyző, harmadiknak Koppasztóssy, a percsináló.

S ezzel az ellenállhatatlan hadsereggel szemben nem -150- állt más, mint egy férfi, meg egy gyermek. Az egyiknek a kezében egy szál plajbász, a másikon leánykantus.

De Emmácska nem a félelem ösztönét érzé a szivében, hanem minden érző idege kéjelgett attól a látványtól, hogy áll meg egy igazi férfi, nyugodtan a felzúdult emberi oczeán közepett.

A mérnök egy fejjel magasabbnak látszott most, mint egyébkor s a kinyújtott karjai, mintha ölnyire érnének.

– No, hát kit egyem meg közületek? kiálta a felé rohanókra s olyan kannibáli képet csinált, mint a ki azt meg is tudja tenni. Lehetetlen volt nem nevetni rajta.

– Hát majd én is elég kemény dió leszek neked, Mórencz! A kiben kitörik a fogad. Majd én eszem meg ezt a te mappádat!

– Hát aztán, olyan kemény fejed van neked Latyakos? Hát aztán olyan erős gyomrod van neked Latyakos? – mondá a mérnök, s azzal a rettenetes araszoló kezét a köpczös tömzsi embernek a fejére téve, azzal a vas markával úgy összeszorítá a koponyáját, mintha a spanyol inquisitio vaskoronáját tette volna fel neki. Ettől az üdvözléstől a Latyakos egyszerre tengeri betegséget kapott s a helyett, hogy mint igazi népszónok a szivét tárta volna ki, a gyomrát fordítá kifelé, a mivel nemcsak hogy magát kompromittálta, de sőt a társaságot is megzavará, minden ember eltaszigálván őt magától, a min az asszonynép rettentően kaczagott.

Emmának a szive ugrált, mikor erre a kimagasló egy szál férfira nézett, a ki úgy tesz a két markával, mintha hivogatná az emberiséget, hogy no hát, ki akarja még a csontját összeropogtatni?

Nagy varázs van a férfierő nyilvánulásában! A hajdankorban így lehetett az, hogy valakit vezérré választottak. Azért, mert ő volt a legerősebb. -151-

Mántay Móricz a pillanatnyi zűrzavart felhasználá, hogy szót intézzen a sokasághoz.

– Atyámfiai, barátaim, magyar emberek! Hadd szóljunk egymáshoz egy okos szót.

Hogy tud beszélni ez az ember, a ki soha víg asztaltársaságnál toastmondásra nem volt lelkesíthető, okos és érthető dolgokat ezernyi ezer felingerült, megsértett, vagyonában háborgatott ember előtt! El tudja találni a hangot, a mit a nép szive meghallgat, és az irányt, a mit a nép esze követ. Elmondja nekik, hogy ő is olyan szegény ember volt, a porból cseperedett föl, mint ők. Felvilágosítja őket szépen, okosan a törvény intézkedéseiről. Felnyitja a szemeiket, hogy hiszen nem a nagy urak, nem a földesurak választanak előbb az arányosított földekből, hanem a jobbágyság; annak az érdeke az első. Hazudott, a ki az ellenkezőt mondta! A jobbágyok javára szolgál a tagosítás inkább. Ez az első lépés a föld felszabadítására.

És tud lelkesedni az a szegletek és számok rideg embere; magával tudja ragadni a hallgatóit. Az ezer fejű csoda odalapul a lábaihoz, először helyeslő morgással, majd kitörő felriadással; a felemelt kaszák, vasvillák lassankint eltünnek, a botokat a suba alá rejtik; közbe kiabálnak: «ha így van, szentül van!»

Emma nem irigyel most a világ minden potentátjai közül senkit, csak ezt az embert. Hogy lehet valakinek ilyen magasra megnőni. Mit Botond a maga bárdjával! Ezt a rézkaput törd be, a ki tudsz hozzá: a nép kemény szivét! – És bizony betörte. – Aztán végül még azzal sem érte be, hogy a felbőszített népet megjuhászította, a törvénynek való engedelmességre rá vezette, hanem megfordította a fegyver boldog végét s elkezdett mennydörögni azon visszavonást szitó bujtogatók ellen, a kik a szegény föld népét veszedelembe csábítják, s a kik nem méltók egyébre, mint hogy a derék, értelmes, hazaszerető nép -152- maga kötözze meg őket, s úgy hajtsa lánczra verve a törvényszék elé.

– No ez csáléra megy! mondá magában Pilinkó, az exnotárius. Itt most mindjárt én iszom meg a levét! – Sietett is első lenni a helyeslő belekiáltásban.

– Igaza van a tekintetes úrnak! Valójában ezek az okai, ezek a bujtogatók, a mi félrevezettetésünknek. A milyen ez a tyúkprókátor itt ni, ez a Koppasztóssy. Ez magyarázta hamisan a törvényt.

De az replikázott, nem engedte magát. Szokása volt minden szót megduplázni.

– Micsoda? Micsoda? – Te magad! te magad. Akasztó, akasztófa virága, favirága! Nem te jártál, nem te jártál faluról-falura; malomban, korcsmában, malomban.

Most azután, hogy e veszedelmes ellenfelek egymás hajába kaptak, Mántay Móricz elővette a bölcs politikus taktikáját s lecsillapító, levezető zsilipet nyitott az áradatnak.

– Hagyjuk el a vádaskodást, barátaim; ne keressük most, ki a hibás? Új a törvény, új az egész intézmény, nem csoda, ha félreértik. Béküljenek ki az urak. Nem az urakat értettem én azalatt. Jegyző úr, ügyvéd úr bizonyára csak azért jöttek a néppel, hogy annak jogos kivánatait tolmácsolják. Tehát cselekedjék azt. Menjenek el egy kilencz tagú deputatio élén a kastélyba, s világosítsák fel egész tisztességgel a kiküldött megyei urakat és uraságokat, hogy egy kis félreértés szülte az egész zűrzavart. Jöjjenek közelebb birák uraimék. Hiszen nem akartak kegyelmetek fellázadni. – Nem is emeltek fegyvert. (A csincsésbe be lehet dobálni a fustélyokat.) Bizonyosan a pandurok erőszakoskodtak ügyetlenül.

… erre aztán az asszonyok egy kicsit megszorongatták a pandurok nyakát; ebből támadt az egész vak lárma. Tessenek az urak visszajönni, hiszen minden rendben van itt, csak a határdombot kell felhányni.

Erre a szóra aztán a népség rengeteg vivátot zengett a derék férfiunak, s kiküldött egy kilencz tagú deputatiót a két főfőkorifeussal az élén, hogy hívja vissza az elkergetett urakat.

AZ EGZÁMENT.

De se szekéren, se lovon járó hirmondó meg nem előzte Csajkost a futásban. Ő volt a legelső, a ki gyalog futvást megérkezett a tűzhalmi kastélyba, azon módon, hogy a jó vastag iszap rászáradt a napsugártól és a saját melegétől, úgy, hogy nem nézett ki külömben, mint egy krokodilus.

Ott egyszerre teleordított udvart, tornáczot a veszedelemmel, úgy, hogy összeszaladt arra, a ki csak élő ember volt, mindenünnen.

Sára asszony épen az asztalterítés nagy munkáját végezte, mikor az a patália támadt, maga is kiszaladt az ambitusra, egy csomó asztalkendővel a kezében, s a mint meglátta ezt az özönvíz utáni eleven ásatag embert a maga agyagburkolatában, meg nem állhatta, hogy el ne kaczagja magát.

– Jáááh! bömbölt a kárvallott gyászvitéz. Beleestem a Czonczóba, majd belefulladtam. Lenyeltem egy vizi borjut! Itt van a gyomromban.

– Hát hiszen ha a gyomrodba került a vizi borju, rögtön bori borju lett abból. Tréfálózék az úrhölgy.

Hanem aztán nagyhamar felvilágosítá a gyászhirnök, hogy nem arról van szó, hanem elveszett a mohácsi ütközet -154- – másodszor! oda az ország nagyjai seregestül! Jön a tatár!

Sára asszony nem akart hinni a beszédnek, hanem átfutott a kastély egyik kirugó szeglettornyába, s onnan tekinte alá a vidékre. Akkor aztán saját szemeivel láthatta, hogy nagy itt a veszedelem. Hintó hintó hátán vágtat az országúton visszafelé.

Az első ijedtséget azonban csakhamar a szégyen és aztán a düh váltotta fel a zsigereiben. Hallatlan eset ez, hogy ennyi kardot, puskát viselő férfi ilyen Lázármódra hátat adjon egy semmisem ellenségnek! Nemes urak elfussanak a paraszt elől! De végkép feldült a harag pohara nála, mikor meglátta azt a két pony által czibált szekerkét, a miben egyedül ült a tisztelendő főtáltos, az Emmácska nélkül.

Haragjában azt sem tudta, mit kap a kezébe? (a bartwisch volt, a hosszunyelű seprő) rohant keresztül a termeken, a tornáczon, kétségbeesetten sikoltozva: «hol az egyetlen gyermekem? hol az én Emmácskám? hol hagytátok? himpellérek!»

Dorkó néne párhuzamosan futott vele, kezeit tördelve és óbégatva: Oh azt bizonyosan ott tartották a kuruczok, hogy ha jön a katonaság s lőni fog, hát őtet állítják az első sorba. (Itt van ni: a czigányasszony jóslata!)

Sára asszony lerohant a lépcsőn, ki az udvarra. A kapun épen akkor vágtatott be az egyik lovaspandur, a kit előre futtatott a perzekutor hadnagy, hogy a hadi intézkedéseket megvigye. De az még a száját se táthatta ki, mert a szemberohanó urasszony rárivallt:

– Fordulsz vissza te pipogya, himpellér! s azzal egyidejüleg a bartwisch sertés részét úgy taszította oda a pofájához, hogy az se élő, se halott nem volt többé ijedtében, de ugyan örült, hogy a kengyelből kiszabadíthatta a lábát, mikor lefordult a lóról.

Sára asszony pedig odaplántálta magát a kapu elé, keresztbetartva maga előtt a seprünyelet. -155-

– Nem! Ide ugyan nem jöttök be! Ha szaladni akartok, ill a berek, nádak, erek! De az én házamba gyáva férfi be nem teszi a lábát, mert én kiseprüzöm innen!

S a hintóknak meg kellett állni a kastély kapuja előtt, ha el nem akarták gázolni az utjokat álló házi asszonyt; ott torlódtak össze valamennyien.

De végre előkerült Decebál valahonnan; az ment oda a feleségét kérlelni. «Ugyan édes hékám!»

Decebálnak az egyik kezében volt a süvege, a másikban a derekáról leoldott kardja.

– Nem tudod? toporzékolt fogait csikorgatva s szemeit karikára nyitva az anya, s egy percz alatt kikapta férje kezéből a süveget is, meg a kardot is; s azzal odanyomva a markába a bartwisch nyelét: «no hát nesze ez a seprő, eredj pókhálót szedni vele, majd én visszahozom a magzatomat, nem hagyom a csivasz paraszt martalékának!»

Szép volt az nagyon, mikor ez a délczeg asszony felcsapta a férfisüveget a kontyára, fogai közé kapta keresztben a kirántott kardot s egy szökéssel felpattant a pandur lovára.

És képes lett volna megtenni, a mivel fenyegetőzött, ha Decebál és Bakala Peti kétfelől a kantárszárába nem kapnak, s addig-addig engesztelik, capacitálják, míg leimádkozzák onnan a nyeregből.

– Hiszen én magam megyek érte vissza, csak hadd szedjek rendbe egy kis csapatot, a kivel a lázadókat megtámadom és szétverem. Ebben az első zűrzavarban nem lehetett semmire gondolni. Ne félj galambom. Majd megmutatjuk mi, hogy férfiak vagyunk.

Meg is mutatták. A lovászok előhozták az istállóból a -156- felnyergelt paripákat; a vadászok elősiettek a vadaskertből a kürtszóra, fegyvereikkel, a gyalog-pandurok is összeverődtek innen-onnan; a nemes urak és hadnagyok lóra kaptak.

– Ugyan mivel lőttünk volna? menté magát a hajdukáplár, mikor csak vaktöltéseket kaptunk, a minőkkel Urnapján lövünk parádét.

– No, hát majd én adok golyót a puskátokba. Hol kuporog az a pandur hadnagy? a ki bagolyfejű angyala van! – Minden ember fogjon puskát, a ki csak mozdulhat a háznál.

A buzdító szavak megtették a maguk hatását. Az egész férfitársaság átlátta, hogy ez egy történelmi fordulópont itt most, a miért érdemes az életet koczkára tenni. A nemrég lezajlott zempléni pórlázadás, mely annyi nemesi családot pusztított el borzasztó kegyetlenkedéssel, mindenkinek élénk emlékezetében volt még. Ma «pro aris et focis» kell megharczolni a rettenetes ellenséggel.

Rézkuthy úr sietett három tanut keresni, a kik előtt lediktálja a végrendeletét valami félreeső szobájában a kastélynak. A fehércselédség majd felvette a házat a nagy sírásával.

Egyszer aztán a nagy zűrzavar, lárma, fegyvercsörtetés közepett ez a kiáltás hangzik fel:

Már úgy, minthogy a Jancsi gyereknek volt annyi bölcs strategiája, hogy a mint a fellázadt parasztság lecsendesültéről meggyőződött, engedelmet kért a mérnöktől, hogy hadd fogja ki a nyergest az ő kocsija mellől, a kire szőrén felkapva, bevágtasson a kastélyba, hírül vinni, hogy megvan a békesség, nehogy az urak valami hebehurgya dolgot találjanak elkövetni. A mérnök helyeselte az indítványt s a Jancsi gyerek jóval a parasztdeputatio felczihelődése előtt eljutott a nyerges hátán a kastélyig. -157-

Ezért aztán örömében Sára asszony jót ütött neki a hátára a tenyerével kettőt, ez volt ő nála az öröm kifejezése.

Az uraságok egyszerre mind körülfogták a Jancsit, öt percz tartamára nem volt Tuhutum vármegyében népszerűbb egyéniség a Jancsinál. (A kinek még vezetéknevét sem tudjuk; talán soha sem is tudjuk meg?) Megtudták hamarosan, hogy nincsen semmi veszedelem.

Erre a hirre aztán előjött a hátulsó szobákból Rézkuthy úr is, a homo regius.

Máig is eldöntetlen kérdés, hogy vajjon ő volt-e az ünnepélyes alkalommal az elébbvaló dignitás, vagy az alispán? Ezt törvényeink elintézetlenül hagyták.

Ő előbbvalónak tartotta magát. Először is sokkal nagyobb birtoka volt a vármegyében, mint az alispánnak; másodszor pedig nem tehetett róla, hogy a legközelebbi restauratiónál, mint alispáni jelölt huszonkilencz szavazattal kisebbségben maradt, és harmadszor megállta a helyét minden alkotmányos actusnál, míg az alispán, a ki különben igen jeles jogtudós és administráló talentum volt, abban a hibában bővelkedett, hogy örökös gyomorcatarrhusban szenvedett, s e miatt a Morison-pilulás skatulyát mindig a zsebében hordta, s ha valamikor valami criticus eset fordult elő, soha sem volt sehol található, mindig holmi sötét helyekre húzta félre magát. Különben igen derék ember volt, leszámítva a gastricus hiányait.

Most tehát Rézkuthy úr foglalhatta el a helyét, otthagyva befejezetlen és aláiratlan a testamentumot, a mit megkezdett, s jött felkötött karddal a Jancsi rapportját átvenni.

A fiu elmondta, a mit már a többi urakkal közölt, hogy a jobbágyok meg vannak nyugtatva, beleegyeznek a tagosztályba -158- s deputatiót küldenek az urakhoz, a mely nyomban meg fog érkezni, s a félreértést ki fogja magyarázni. Őtet a mérnök úr küldte előre.

– Nagyon jól van fiam, mondá kegyes leereszkedéssel Rézkuthy úr, mint a ki meg van felőle győződve, hogy ezt a megjuhászodást az ő hivatalos tekintélye idézte elő, s azzal három huszast kivéve a zsebéből, méltóságos munificentiával nyujtá a Jancsi felé.

A pórsuhancz pedig átalkodva tartá hátra a kezeit a nyujtott ajándék elől s nem látszott hajlandóságot mutatni annak az elfogadására.

– No, csak vedd el fiam. Jól fog az esni neked. Én is voltam ilyen szegény legény, mint te.

Ez alatt becsörömpöltek a paraszt deputatio szekerei. Hangzott a nehéz saruk tappogása a lépcsőkön, a talpzsurolás a tornáczban.

Az ékesen szóló népvezér, Pilinkó, elkanyarítá ünnepélyesen a mondókáját (rhetorikát végzett); a sok szóvirág és tropus közül végtére is az lógott ki, hogy egészen helyes és igazságos a törvénynek az az intézkedése, a mely szerint a birtok arányosíttatik, a legelő elkülöníttetik s a jobbágyok illetménye abból a szántóföldeikhez hozzá szabatik. Koppasztósi úr kiegészítette a vezérszónokot (miként egykor Mózes Áront), közbe duggatva az ide vonatkozó törvényczikkelyek hivatkozott szakaszait. Azért is ezzel az urbéresek felettébb meg vannak elégedve, a hogy a képviselő küldöttei nyilatkozni fognak azonnal.

– Valljuk meg az igazat, kezdé a becsületes ember, mink mindétig is meg voltunk azzal elégedve, mert hát mondok, micsoda igazság az, hogy a Latyakosnak nincs -159- több két kila földjénél, mégis több tinót ver ki a legelőre, mint én, hanem hát a nótárius uram, meg a fiskárius uram egészen másképen beszélték ám akkor. Valljuk meg az igazat.

– Jól van, jól! vágott közbe Pilinkó; éljen a tekintetes vármegye! Kiáltsuk: Vivát! éljen a tekintetes deputatio! éljen a tekintetes alispán úr! éljen a tekintetes földesúr! vivát! vivát! vivát!

Pilinkó uram maga sietett a kezét nyujtani a tekintetes deputatio tagjainak, a mit azok nagyon kelletlen képpel viszonoztak; Decebál nem is fogadta el.

– De hát akkor mi a perpatvarnak kergették el kendtek a helyszinéről a végrehajtó bizottságot? szólt oda mogorván a tűzhalmi biróhoz.

– Hát bizony, valljuk meg az igazat; nótárius uram, meg fiskárius uram azt mondták, hogy jó lesz, ha magunkkal hozzuk az asszonyokat.

Pilinkó észrevette, hogy ez most mindjárt apróra el fog árulni mindent, hirtelen kikapta a szájából a szót.

–… Igenis, hogy ők is megértsék a dolgot. Ebből támadt aztán az a félreértés, a mi sajnos következéseket vont maga után. A pandurok az asszonynépet puskaagygyal kezdték bántalmazni, a mi sokaknál rossz vért szült, s az ellenállás hajlamát fejtette ki, minthogy minden actio reactiót szül. A fegyveres hatalom időszerütlen beavatkozása okozta a támadt zűrzavart, a melyet aztán csak nekünk sikerült bölcs rábeszéléssel elcsillapítani.

Ekkor aztán méregbe jött az alispán. Atrobilosus ember volt, könnyen elfutotta az epe. Tehát a csendbiztos volt a hibás! Hol van a csendbiztos? Hol van a Holofernes?

De Holofernes nem azért volt húsz esztendőn át rabvallató, hogy ha egyszer ő kerül vallatás alá, ki ne tudja tisztázni magát. -160-

– Én tekintetes alispán úr, épen azt parancsoltam a hajduknak, hogy senkit ne bántsanak, minden emberrel urbanus módon bánjanak, még a puskáikba is csak vak patronokat osztogattam.

– Nem azt mondtam-e én kendnek, rivallt rá a pandurhadnagy, hogy a parasztokkal urbánusan kell bánni?

A jámbor pandurkáplár most aztán törhette a fejét az urak philosophiáján. Az imént azért hordták le, hogy miért nem lövetett a nép közé; most meg azért, hogy minek használta a puskaagyat? – Már világos, hogy mind az ő hátán akarnak kimászni a csávából. Hát ő kinek a hátára mászszék most Csak most? hozzon a nemezis valakit a mogyoró pálczája hordtávolába!

Az urak általában véve mind bölcsen siettek arany hidat építeni a visszavonuló ellenség számára, csak Decebál maga ákácziósuskodott: mindenképen választ akart kapni arra a kérdésre, hogy:

– De, hát ha mind az urak, mind «kendtek» ilyen jó szándékkal voltak, akkor szeretném mégis tudni, hogy kik voltak, a kik a falukon, a korcsmákban felbujtogatták a népet, hogy a tagosztálynak ellenálljon?

– Oh, kérem alássan, szólt ravaszul mosolyogva Pilinkó. Hát kik bujtogatták volna? A zsidók tették. A zsidó korcsmárosok! Ezek a jebuzeusok! Varas békát sütöttek nyárson, azt dugták a boros hordóba, hogy a nép dühös legyen tőle. Én magam meglestem a pinczeablakon keresztül. -161-

– Valljuk meg az igazat, hogy… dadogott közbe biró uram; de Pilinkó hátrarántá a szüre gallérjánál fogva. «Ne valljon kend már semmit! gyerünk vissza!»

Ilyenformán minden ember szépen tisztára mosta magát a «Jordán» vizében, s aztán sietett, kiki a hintaját, szekerét felkeresni.

– Aztán az Emmácskámat ott ne felejtse megint, tisztelendő úr! kiálta Sára asszony a szekérre kapó Horkázi után.

– Spectabilis – mondá Peti – aztán azt az egy aranyat nem hagyom ám a zsebében, a mi nekem dukál.

– Hát megadom neked azt az aranyat. De az alatt a föltétel alatt, hogy nem beszélsz az egész testamentomcsinálásról senkinek.

Szépen átestek a hivatalos dolgon; meg lett a nyílhuzás, a jobbágyok meg voltak elégedve a rájuk esett osztályrészszel, nagy hirtelen felhányták a határdombot, s betakarták szép zöld pázsitkoczkákkal, megdicsértek minden embert, utoljára még a mérnököt is, ennek a nagy munkának a végrehajtásáért. Jancsi nyalábra szedte a mérőlánczot.

Horkázi úr, másodszori visszaérkezése óta olyan jól megfogadta Sára asszony parancsolatját, hogy az Emmácskának a keze csuklyóját egy pillanatra sem bocsátá ki zsiros markából, mintha meg akarná őt áldozni, a hogy a hajdani táltosok tették a véráldozatnál.

Mikor aztán már a jegyzőkönyvek alá lettek irva, ostyás pecséttel a keresztül vont zsinórok lenyomatva, a határdomb -162- lepázsitozva, Horkázi úr előállt az ünnepélyes áldást szózat alakjában elmondani.

Olyan nyelven beszélt, a mit senki sem értett meg. Az egyik kezében szorította a barkóczabotot, a másikban az Emmácska kezét, s hol az egyiket, hol a másikat emelgette magasra szónoki felmagasztaltságban. Végre ezt az érthető szózatot intézte a sűrű sokasághoz:

– Valamintségesen ükeink, a midőn egy határdombot felavatának, azt szokták kérdezni, ki légyen a jelen való csivadék közül, a kinek legjobb az emlékezete? azonképen kérdezem én is titőletek, ki itt az a siheder, a kinek az emlékezete olyan, mint a mázos csupor, hogy semmi ki nem foly belőle?

Szép kitüntetés volt, hogy száz siheder közül őt ismerték el a legjobb tanulónak.

– No hát, fiam János, hogy késő vénségedig emlékezetedben maradjon ez a mai ünnepélyes határjárás, hajdukáplár huzzon rá tizenkettőt azzal a mogyoróhájjal.

A szegény Jancsinak a mai bokros érdemeiért ez ugyan szép megjutalmaztatás!

Emmácska haragba jött s oda akart rohanni hozzá. De Horkázi úr visszatartóztatta.

– Hagyja azt, Emmácskám. Ez csak kitüntetés a Jancsi számára. A régi spártaiaknál a legderekabb fiunak azt tarták, a ki legtöbb botot ki tudott állni. Őseink is mindig így cselekedének. A Jancsi ma új ruhát kapott, azt is fel kell szentelni.

Két hajdu meg akarta fogni a Jancsit kétfelől, de ő széttaszigálta őket maga mellől, s önként odafeküdt a határdombra.

Most aztán Emma, hogy nem szabadulhatott a mentora körme közül, azt kiáltá oda pajtásának: -163-

A pandurkáplár pedig jött a mogyoróval. Mégis hozott hát a jó sors valakit, a kin a rossz kedvét lehűtse. Megtette, a mit tud.

Csakhogy az a megátalkodott suhancz nem akart megfelelni annak a kivánságnak, hogy minden ütés után feljajduljon: beleharapott a karjába, vérig harapta s egy jajszót ki nem ejtett. Ez pedig fölöttébb boszantó a botkezelőre nézve.

– No, hogy még jobban ráemlékezzél! kiálta a hajdukáplár, s egy nagyot suhintva a pálczával, teljes tudományával sózott oda egy tizenharmadikat az események élő tanujára, a mitől az végre fájdalmasan felordított, s lefordult a határdombról.

Hanem ezzel aztán az Emmácska kisasszonyságának is vége szakadt, nem sejtett erővel ragadta ki a kezét Horkázi markából s odarohanva a pandurkáplárhoz, kirántá annak az ökléből a mogyorópálczát, s ezzel a szóval: «no, hogy te is ráemlékezzél, hát nesze!» olyat vágott neki a fején keresztül, hogy a bot ketté tört, s a hajdu meg is fogja azt emlegetni, mert az egyik szeme kancsal marad örökre ettől az ütéstől.

Azzal aztán odafutott a Jancsihoz az Emmácska s az egész népség és uri társaság láttára felemelte őt a földről, s a selyemkendőjével törölgeté meg annak a könytől és portól piszkos ábrázatját.

Biz ettől a jelenettől nem igen épült a néző sereg! Furcsa kisasszony az a Tanussyék Emmája! «Legény biz az! akárki mit mond!» bizonyoztak a menyecskék. «Meg lehet azt arról tudni, hogy mikor asszony üt bottal, vagy hajít kővel, mindig egyenesen üt és dob: ha férfi teszi, mindig rézsut vág és górig!»

– No ennek a kisasszonynak ugyan szép nevelést adtunk, páterkám! Incselkedék Bakala Peti Horkázi urral. -164- (A mi annál nagyobb rosszalkodás volt tőle, mivel hogy ő neki már Sára asszony elmondá a titkolt igazságot.)

Ilyenkor aztán a táltosok czikoriája, mikor nem tudott valamire megfelni, rendesen valami archæologico-philologiai dissertatio morotvái közé huzta be magát, mint a köcsmei sárkány, a hová senki sem mert utána menni.

– Lobog benne a hajdani őrpaták vére, ezek voltak a mi ősanyáink, amazonok. A nevük nem is barbár görög szótól származik: «a–mazon». (Nincs keblük!) Nagyon is volt: kebeldus hölgyek voltak, hanem e magyar szótól: «ám asszony!» Az ősmagyarok őrpatáknak nevezik őket, «Pata» annyit tesz, mint «mama». «Tata», «Pata» = apa, anya. Most is virágzó városok. Az «őr» pedig annyit jelent, hogy «erő» – «eur». Hét szó van a magyarban (szent hetes szám!) a hol a magánhangzó az «r» betüvel párosulva valami rejtett hatalmat jelent: «ár, – ér, – ir, – ór, – ur, – őr, – ür». Az «őr»-től származik az «ördög».

Nagyon megmagyarázta volna ezt a tudós férfiú, ha Bakala Peti nem figyelmezteti rá, hogy siessen a csézához, mert az Emmácska már felkapott a kocsis-ülésbe, a Jancsit maga mellé ültette s mindjárt itt hagyja a kegyes mentorát, s akkor aztán felülhet a hét hatalmas syllabára s azon nyargalhat haza.

Hogy ezt a legutolsó casust senki sem fogja elmondani otthon a kastélyban Sára asszonynak, arra nem kellett valami nagy összeesküvés. Ez természetes dolog. Majd csak holnap fogja megtudni a tekintetes asszony, a mikor per cselédszoba és konyha, Dorkó nénőn keresztül felszivárog a hir hozzá. Nagy dérdur fog következni ebből, a mi különben is rendes állapot a nagy vendégségre következő napon, mikor a gondos háziasszony összesepreti a sok tányér- és üvegcserepet (a miket a vendég urak összetörtek; ez hozzá tartozik a jó kedvhez), a míg az ezüstöt számbaveszi s a hiányzó kanalak miatt criminalis inquisitiót tart. Ilyenkor egy-két hátbaütéssel, kiosztott pofonnal -165- több már számba se jön. Ha ebből az Emmácskának is jut majd, hát hiszen attól hullatja el a gyerek a csikófogait.

Magát a bekövetkezett vendégséget hagyjuk megörökítetlen. Végig enni is nagy sor azt, hát még leirni! Ha csak valaki a Horkázi úr toastjaira nem kiváncsi?

Az ebédnél csupa férfitársaság volt; a meghívott uraságok hölgyei csak délután fognak érkezni, az ozsonnához, aztán majd itt maradnak vacsorára és tánczvigalomra, hoznak magukkal tánczos fiatalságot is. Nehányan (a legelőkelőbbek) levélben mentették ki magukat, hogy nem jöhetnek, betegek, a mi Sára asszonynak sehogy sem ment a fejébe, hogy lehet valakinek levelet irni, a ki beteg s a ki képes levelet irni, hogy nem képes az kocsira ülni és ide jönni? hisz a kocsit négy ló huzza, a tollat meg magának kell az embernek tolni, mint a talyigát.

Az ebédnél már a legujabb franczia divat szerint volt öltözve Sára asszony, a Moniteur de Dames szerint, s mindenkinek elpanaszolta, hogy milyen alkalmatlanok ezek a lelógó leffentyüs ruhaujjak; minden kés, villa beleakad a csipkéikbe, hanem a kivágott derék igen jeles találmány!

Az Emmácskának a mamája és a tudós nevelője között kellett ülni. Azok dirigálták ketten kétfelől, hogy üljön egyenesen, hogy ne rakja fel a karjait az asztalra, hogy ne lógázza a lábait, meg hogy különösen ne tegye azt, hogy a két térdét az asztalnak feszítve, a székét a két hátulsó lábán tánczoltatva hátradöntse magát. És a mellett agyonkinálták mindenféle édességgel.

A gyermek pedig durczás volt és senkinek semmiféle hozzá intézett szavára nem ügyelt.

Sára asszony átsugdosott a szomszédaihoz, hogy az Emmácskának ma ebéd után le kell tenni a vendég urak előtt az examentet, hát azért olyan peczkes.

Sára asszony feltette a fejében, hogy ma minden áron -166- megexamentezteti az Emmácskát. Ilyen tekintélyes gyülekezet nem egyhamar kerül itten össze. Azt pedig a legtermészetesebbnek találta, hogy ha már exament, hát annak legjobb idő az ebéd utáni óra. Hiszen minden ember akkor lesz legbeszédesebb, s akkor ért mindenhez. Az urakra nézve is ez a legalkalmasabb idő, az ejtőzés órája, a mikor még nem egészséges dolog a kártyához leülni; majd ott a nagy pipázóteremben milyen kényelmesen éldelhetik az Emmácska tudományát a jó kospallagi füstje s a fekete kávé között.

Ez a módja a rigorozálásnak Horkázi úr tetszését is megnyerte. A vendégség utáni rózsaszinű hangulatban elvész a kritikai savanyuság a hallgatók kebléből; könnyű lesz a szemfényvesztés.

A mint tehát az uraságok felkeltek az asztal mellől, a czigányokat elbocsátották, hogy ők is menjenek ebédelni, az egész társaság áttakarodott a pipázóba, egymással mókázva és csintalanul dévánkodva.

Az Emmácskát bizony úgy kellett a mamának, meg Horkázi urnak két könyökénél fogva behurczolni a nagy előadásra.

Szemben az ablakkal volt felállítva a háromlábú támlányra a nagy fekete tábla, az Emmácska tudományos kirándulásaihoz alkalmas terepül. Az elé nagy kényszeredetten oda állt a gyermek. Mint valami gonosztevő, a fejét lesunyva, a szemeivel a félig lesütött pillákon keresztül sandalogva, a kezei tíz újjával az öve szalagbojtját morzsolgatva; néha-néha ugyan azt a fogai közé dugva.

– No, csak ne féljen semmit! Bátorság, Emmácskám. Bíztatá őt a tudós oktató. Ide nézzen az én szemembe. Hát ki volt a magyaroknak az első ősapja?

– Dehogy az volt. Az másutt jön elő. Attila volt. Nagyon helyesen van. Úgy Emmácskám. Az Attila volt az. S mi volt az az Attila? -167-

– Jaj, maga kis hamis, évelődék a tudós oktató úr, hol jár az eszecskéje? Nem arról az öltönyről van szó, a mit a papa visel; az is attila ugyan; no, mi az, a mi nagyot pattan, a mivel a kocsis a lovakat hajtja? no?

– Igen jól van! Kitünően van! Attila volt az «Isten ostora!» S mit hagyott mi ránk az Attila ősapánk?

–… győzhetlen pallosát. («losát.») Nagyon jól van! Igen helyesen van. Most lássunk valamit a szyttya irásból. Az Emmácska tökéletesen érti őseink irását, a hogy az a csiki rovatosban megőriztetett. No Emmácskám, fogja a kezecskéjébe ezt a fehérezőt (értsd «krétát»), irja le arra a táblára az én nevemet. No! ne féljen semmit, nem nézek oda; háttal fordulok magának. No! Fogjon csak hozzá szépen.

Az Emmácska szégyenlősen takarta el a kebelkendőjével a táblát, hogy ne lássák, mit ir; a tudós mester dictálta betünként.

Oda volt pedig irva, de se nem hunnus, se szyttya betükkel, hanem szép római irásjegyekkel ez a név: -168-

De már erre olyan freneticus hahota támadt a pipatoriumban, hogy a vendég urak egymás ölébe dűltek ájuldozva s elkezdtek tapsolni. A mint aztán e nagy tetszésnyilvánításra maga Horkázi úr is hátratekintett s megpillantá ezt a nevet a táblán, a mely ugyan egy igen tiszteletre méltó s nagy kiterjedésű családnak a neve, de a melyhez mégis senki sem akar rokonsági összeköttetésekben állani: csak tátva maradt a szája elszörnyedésében.

– Micsoda árulás? szólt oda Bakala Peti, hisz minden ember tudja ezt már régen!

S hogy erre az urak még jobban elkezdtek kaczagni és tapsolni, a felgerjedt táltos utód «vérbulcsut» esküdve az áruló fejére, rohant ki a pipázóból.

Csak Sára asszony maga nem értette meg, hogy mi itt az igazi tréfa? Ő csak azt látta, hogy az Emmácska valósággal oda kanyarított a táblára valami ákombákot; s a tapsokból kiveheté, hogy az a társaság tetszését nagyon megnyerte. Hát ő is örvendett az örvendezőkkel s kaczagókkal. Sőt azt tette, hogy odarohant az Emmácskájához s összecsókolgatva, agyon ölelgetve a kedves magzatját, még arra az egyre kérte, hogy irja oda már most a saját nevét is.

Bakala Peti akart segíteni, nem engedte. Elbirja ő maga is azt a nehéz táblát.

Aztán fogta a krétát s bátor, határozott vonásokkal odafirkantá gyorskezüen:

Még egy nagy, kacskaringós farkat is kanyarított a név -169- körül, s aztán széttekintett büszkén, daczosan az egész társaságon, s azzal földhöz vágva a krétát, ott hagyta a tisztelt gyülekezetet.

EMMANUEL.

– Bálványom! súgá Decebál a felesége fülébe, siess újra öltözni, mindjárt jönnek az urasszonyok. (Meg volt rettenve, hogy ha valaki a vendég urak közül fenhangon találja elolvasni a táblára irt nevet, akkor egyszerre kiesik a világ feneke!)

Ez a thema azonban képes volt más irányba ragadni Sára asszony figyelmét. Öltözni! Harmadszor öltözni a mai napra. Ez volt az ő gyönyörűsége. (A lakodalma napján négyszer öltözött estétől kivirradtig.) Fölkelt a helyéről, diadalmasan mutatva a leirt névre s a jobbján ülő alispánhoz dicsekedő szót intézve: «no ugye? milyen szépen leirta az én Emmácskám a nevét! Még milyen nagy farkat is kanyarított utána!» A mihez az alispán nagyon furcsa képet csinált.

Azzal magára hagyta az urakat a kecses háziasszony, öltözőszobájáig kisértetve Bakali Peti által s útközben utasításokat véve tőle, melyik coiffure fog illeni a következő toillettehez?

Az, miután megtette a huszárvágást, lesietett a kertbe, s bevette magát a tüzhalom szőlőlugasába, ott a sűrű levélfal mögött elbujt. Csak egyfelé volt nyitva előtte a lugas, ezen a nyiláson át végig láthatott az egész rónán, a mit nagy távolból felemelkedő kék hegyormok rekesztenek be. A halomra feltűzött mérnöki pózna kétfelé vágja a délibábos képet.

Hiába van a láncz aranyból, csak láncz az azért! Egész lelke érezte ezt a bilincset.

Szivét megnevezhetlen vágyak hevíték, s ellenségének tekintett mindenkit, a ki azoknak útjában áll. Álmodott egy olyan világról, a minek mind az ellentéte, a mi őt itt körülveszi. Ettől pedig meg volt csömörölve.

Hisz a természeti ösztön parancsolja, hogy ha valakit a vizbe akarnak fojtani, minden erejével küzdjön a megszabadulásáért; s nem hasonló, de még nagyobb érzés-e az, ha egy szellem küzd az ellen, hogy megfojtsák?

Nem szeretett senkit! Ez még nem olyan nehéz szó, mint az a másik: nem becsült senkit. Megitélte az apját és az anyját. Hisz azok soha sem is titkolták előtte a saját hibáikat; hát még egymáséit?

Ennél a háznál mindenkinek volt valami bolondsága, a mit aztán kiki arra használt, hogy mikor a rosszaságát szemére vetik, a bolondságával védelmezze magát. Régóta jegyzi ő ezt már.

Először látta azokat az ismerős nagy embereket lélektelenül elfutni egy gyülevész elől, a kikben, ha semmit mást, a hősi bátorságot bámulta eddigelé. Bámulta dicsekedő nagy beszédeikből. Ha azokat hallgatta valaki, azt hitte, a fél világot fogja meghódítani. Aztán elég volt neki hét falu paraszt népe. Még az apja is! Hogy mutatta két fejedelem nevét: Thonuzóbáét és Decebálét, a hátán!

Azután végig hallgatta ennek a felgerjedt, haragra lobbant, ismeretlen (eddig alvó) szörnyetegnek a jajkiáltását, a jobbágynépét, a hogy elpanaszolták, keresetlen szavakban száz meg száz év óta hegyekké nőtt méltatlanságaikat, a jobbágyot hozzákötötték a röghöz, s most azután megmozdult a rög s urainak fejéhez röpült.

Akkor aztán egy bölcs, igazságos ember szólt hozzájuk, szivből és észből. Olyan volt az, mint mikor a napsugár szétoszlatja a ködöt. Egy új, boldogabb kor paradicsomába engedte őket betekinteni. A durva parasztnép bárdolatlan -171- elméje megértette e képet, hát azé a gyermeké ne értette volna-e meg?

Ime egyetlen egy embernek a szava visszatérítette az útjából azt a forgószelet, a mit fegyveres csapatok meg nem állítottak volna.

A tudomány, az ész közibe lépett a csatára felállított hadseregeknek s elintézte a százados perpatvart egy czirkalommal.

S aztán mikor minden embernek a szive tele volt örömmel, akkor ez örömnap emlékére emelt halmon megkinoztak egy paraszt gyermeket.

Oh, ha azzal a bottal, a mi az ütésben kettétörött, mind valamennyinek adhatott volna egy ütést, a ki ott nevetésre húzta szét a pofáját.

S még az ősi szokásokra hivatkoztak, még a hagyományos ceremonia szinét adták a meggyalázó kínzásnak!

Ettek, ittak, áldomásoztak. Olyan emberek, a kik egymást, mikor a másik távol van, nyiltan szidják, rágalmazzák, most hogy köszöntik fel kilocscsanó pohárral, s danolják, hogy éljen a barátság.

Az ő gyermeki ajkán meg nem jelent a hazugság soha. Inkább meghagyta magát veretni, mint hogy valamit eltagadjon, a mit tett, s soha semmi fogsággal, koplaltatással rá nem birhatta senki, hogy egy jó szót mondjon annak, a kit szivében nem szeret, – és ezek a nagy hatalmas emberek hogy nyalják egymást! Mintha nemesi mentékbe öltöztetett inasok volnának. A korhelyt lángésznek, a pimaszt characternek, a tékozlót nagylelkünek nevezik; a -172- ki jó kártyás, azt nimbus veszi körül. Dicsérik egymásnak a latorságait s dicsekesznek a magukéval.

A legvisszataszítóbb látvány volt előtte a saját apjának a mai magaviselete, az asztalnál.

És az a Tanussy Decebál, a ki a hősök, a hadvezetők mintaképe, hogy magasztalja Rézkuthy urnak a haza és közügyek körül szerzett érdemeit! hogy iparkodik neki kedvében járni. Részvevő méltatlankodással kérdezősködik nála a multkori szörnyű megbántás részletei felől: mintha nem ő tudná azokat legjobban. Nagyon helyesli, hogy a királyi biztos úr olyan szigoruan veszi a vizsgálatot, mert az a sértés nagy megtorlást érdemel! S még aztán azt is megkérdezte tőle, hogy nem került-e meg ő nagyságának az akkor gonoszul elrabolt Lipótrendje szalagostul? Hogy nem! Ez mégis szörnyűség!

Pedig hisz az a Lipótrend ott van Sára asszony szekrényében; az apa maga hozta azt haza, az ő markában maradt az.

Ennek a historiáját elbeszélte Bakala Peti Sára asszonynak, Sára asszony, szokás szerint, Dorkó nénőnek, Dorkó nénő meg aztán rendes módon az ő Emmácskájának.

És a «fiunak» hallgatni kellett, hogy az apja micsoda képmutatással faggatja e bűntett adatai felett a megkárosultat, s segít annak szidni a tett elkövetőjét.

Egyszerre nagy bömbölés riasztá fel. Mintha az ó-testamentumi behemóth szabadult volna el, olyan ordítástól zengett fel a liget. Horkázy úr tört a bokrokon keresztül, egész falka, délutáni siestáját tartó gyöngytyuksereget verve föl maga előtt.

– Hol van az a paczinacziták ivadéka? Hol vagy te dobrocz ördög? Nem láttátok azt a Jancsi kölyket? Hadd vágom ketté, mint őseink az áldozat-kutyát, egy kardcsapással! -173- Hol vagy te pribék? te locsperdi! te himpellér! te kákompilli! mozsárban törni való áruló!

A mint a mérges haruspex tovább csörtetett a bokrokon keresztül, saját lármájával figyelmeztetve az űzött vadat, nemsokára előkerült az a bokrok közül, csakugyan ott volt elrejtőzve egy szénaboglyában. Meglátta a tűzdombon Emma piros ruháját s odasietett hozzá.

– Azzal bizony. Mikor leirtad azt a szót a táblára, én onnan néztem a benyiló-ajtóból, mintha csak a tüzes mennykő csapott volna le a sarkamban! No most vesd el magad Jancsi! Tudtam, hogy egyszerre kitalálja, ki tanított meg téged erre a szép tudományra. Most már nekem aztán ennél a háznál nincs több maradásom.

– Külömben sem maradnék én itten, ha tejben, vajban fürösztenének is, a mai megcsufolás után. Megvertek gyalázatosan, mint egy tolvajt, az egész nép láttára. Én innen elbujdosom.

– Elmegyek Debreczenbe a collegiumba. Leszek mendikás. Koplalok, a mennyi belém fér; de több kezet nem csókolok ez Isten világán senkinek!

Ezt a ruhát sem viszem ám magammal, ne gondold. Szép új ruhával ajándékoztak meg a mai dicső napra, s aztán felszentelték rajtam. Nem! ennek az emlékezetét nem hordom magamon. Itt hagyom nekik! oda teszem le a küszöbre.

– Azt, hogy meghalt már Emma kisasszony, el is van temetve szépen. Azután, hogy te elfutottál, utánad a táltos; én még az anyám kivánatára a magam nevét is felirtam a tábla utolsó oldalára.

– Hüh! Hisz az olyan, mintha a puskaporos hordóba dugtad volna az égő gyertyát. Mi lett belőle?

– Még semmi sem. Az anyám előtt még titok, a mit a betük rejtenek. Az apám vállat vont, de nagyon meg volt döbbenve, sietett az anyámat az öltözőbe elküldeni. Most ez holnapig abban marad. Senki sem beszél az én hires examenemről semmit. Már kezdenek megérkezni a vendéghölgyek és ugrifüles gavallérok, az urak leülnek kártyázni, egy banda vándorkomédiás fogja magát produkálni a szinházteremben, azután a tánczteremben hozzáfognak a dáridóhoz, az eltart kivilágos kivirradtig; reggelre minden cseléd holtrészeg lesz, uri és női vendégsereg aludni megy; az anyám ilyenkor nem törődik velem, a redőnyöket lezárják, csak délben ébred fel; olyankor haragos, fejfájós, senkit sem enged szóhoz jutni, s mikor aztán úgy délután rákerűl a sor az Emmácskára, hol jár már az akkor?

– El én! Akárhová. Mindegy. Ne is mondj ellene. Látod én sem marasztaltalak egy szóval sem, hogy ne menj el, tűrd el azt a kis verést, a mit kaptál s a mit még kapni fogsz. Nem fáj az a parasztnak! Lásd, milyen jó dunnás ágyban alszol itthon! Úgy-e Debreczenben a kollégiumban nem vetnek a mendikások számára tollas ágyat?

– Nem bizony, hanem télen ott alusznak a kályhalyukban, nyáron meg a kapu alatt sorban egymás mellett hatvanan, kiki ráfekszik az egyik fülére s a másikkal meg betakaródzik. -175-

– Hahaha! És nem vakargatja a Dorkó asszony a lábacskáit, hogy jobban elaludjék?

– Nem bizony, hanem mikor legjobban aluszik a mendikás s az öreg diákja megszomjazik a «patriában», lejön, felrugdossa az álmából: «Itass meg skalapcza!»

– Hahaha! «Skalapcza!» Így híjják a mendikást! Hát nem «Emmácskám, Tubácskám, egyél még angyalkám! marczafánk, piskóta, szopóka-nyalóka, miből kell?»

– Hehehe! A bizony «semper leves» egy tányérral mindennap; meg egy «pikó» hozzá. Aztán az a boldogabb, a ki valami csínyt tehet vele, s ha panaszra megy miatta, megtépik a haját. Hanem van esze a mendikásnak, olyan kurtára nyirja le, hogy körömmel sem lehet belécsípni.

– No, hát nem nyirod. Majd lenyirom én magam. Ha grádicsos lesz, annál jobban illik az a mendikás fejének.

– Az ám. Ezt a kisasszonynak való hajfonadékot. Majd odafektetem szépen az ágyamba, a vánkosomra, a piros rokolyám mellé. Itt nyugszik az Emma kisasszony, legyen neki könnyű a föld.

– Ne tedd azt, barátom. Én nekem, akárhová hányódom, vetődöm, egyforma a sorsom. Nem vesztek el semmit. Legfeljebb éhezni, fázni fogok; ezt pedig megszokom. De te mennyit hagysz itt!

– Kevesebbet, mint a mennyit kapni akarok. Itt akarom hagyni ezt az énemet, a kit utálok, s fel akarom találni azt a másik magamat, a kit szeretnék becsűlni! Ne feleselj velem, mert hátba ütlek, s abból megtudod, hogy igazi mendikás társad vagyok.

– No, hát felkapunk két gerundiumot, s aztán majd meglássuk, hogy nem ér-e többet két mendikás egy vaskalaposnál?

És bizonyára jól járt Horkázi úr, hogy a fátum beleelegyedett a tragoediájába, mert ez a két vásott siheder még csúffá tette volna. De hát vigyáz Ormuzd a maga amsaspandjaira.

– Hohó, táltos atyám! kiabált az ambitusról két tenyeréből szótülköt csinálva Bakala Peti. – Áll a ferbli!

S ez a szó rögtön félretérítette a parabolájából a neki lódult üstököst. Hajh, a ferbliasztal, az az éltető nap, melyhez visszatérnek a világűrben bolyongó égi testek.

Azzal hóna alá csapva a barkócza botját, eldörmögé magában az utolsó szittya áldást.

– Hiszen téged majd megkaplak én előbb-utóbb. – Hány sántával? kiáltá vissza a hivogatónak.

Az öt sántás ferbli az ő dogmájának sarkpontját képezte, még pedig, hogy a makkfelső a preferentiás sánta, a ki még a forhand ellenében is «visz».

Néha az egész esztendei fizetése ráment egy ilyen áldozatra a derék táltosnak.

A két gyermek magára maradhatott, tovább főzni az általános megszökés tervét, a míg az urak és asszonyságok vígan mulatoznak a kastélyban, hajdúk és parasztok még vígabban.

DON JUAN, ELSZLER FANFAN ÉS GIL BLAS.

Ők mind a hárman unokatestvérek, Ponthay grófok; a két elsőbbi unokaöcscsce, a harmadik pedig – fia a Grand Mogulnak. Ez meg Ponthay Adalbert gróf.

«Don Juan»: ez Ponthay Szaniszló. Igy nevezik, s ő maga sem bánja, kora fiatalsága óta a gyöngédebb nemnél kivívott diadalai alapján.

«Elszler Fanfan» aként tett szert erre a historico-artisticai névre, hogy a hirhedett tánczművésznőt minden európai és amerikai utjában, fanaticus (vagy azon kor calembourgja szerint «fannitikus») buzgalommal követte, félvagyonát elköltötte imádatának manifestatiójában; soha annyira nem vitte, hogy csak egyszer is beszéljen vele, hanem azt tette, hogy megvesztegeté a vendéglősöket, a kiknél a diva szállva volt, s mikor az egy várossal odább költözött, ő még egy napig ott maradt, hogy abban az ágyban hálhasson este, a melyből az istennő reggel fölkelt, ezért ragadt rá az «Elszler Fanfan» név, különben Waldemár a neve.

A harmadik a kis «Gil Blas.» Igazi nevén Lipót. Ez még csak tizenhat esztendős, de azért bír mind a két nagybátyjának az uralkodó hajlamaival, azoknak a bátorsága és rendelkezési alapja nélkűl. Azért e téren mindig csak akkor veszi észre, hogy elkésett, mikor már elkapták az orra elől.

Hogy magát Adalbert grófot miért híják Grand Mogulnak, azt nem sikerűlt kipuhatolnunk. Mert ő igen solid életet él. Nincs neki több két bevallott szeretőjénél: az -178- egyiket Bécsben tartja, a másikat Pesten, s mind a kettőhöz hosszú évek óta kitartó hűséget tanúsít.

Igazság! – Még aztán a grófné is itt van a ponthaligeti kastélyban, annál meg a nyarat tölti, s ahhoz is igen hűséges.

Mikor szent Hubertus évadja elkövetkezik, akkor valamennyien összekerűlnek Ponthaligeten. Az előkelő világ ilyenkor mind vadászik. Adalbert gróf is otthagyja Tuhutum vármegyét egy időre. Különben is juristitium van, őszi törvényszünet, a megindított nagy felségárulási per pihen.

A ponthaligeti vadaskert pedig ilyenkor bő tért nyújt a vadászszenvedély kielégítésére. Ámbár nem számítható a legnagyobb hazai vadaskertek sorába, mert csak háromnegyedrész négyszög mérföld a területe, de azért olyan nagy benne a vadak bősége, hogy a vármegye által felbecsültetett kár, a mit a rőt és fekete vadak a jobbágyság szántóföldeiben tesznek, felmegy évről-évre negyven-ötvenezer forintra. Hogy ezt az összeget hajtja-e be valaki vagy sem? az bizony nagy kérdés, a mi különben a parasztra nézve mindegy.

Ma épen fáczánvadászat volt, a miben az öreg gróf nem szokott részt venni, ő csak a nagy vadakra puskázik. A hajtás nagyon rosszúl sikerűlt; a fáczánok strikeolni látszottak. A társaság rossz kedvvel szállingózott haza, kivéve az egy don Juant, őt soha sem hagyja el a humora.

– No, öregem, monda Adalbert grófnak, ma rendkivűli szerencsével dicsekedhetünk a vadászati expeditióban.

A század harminczas éveiben «Szalonka» volt a műneve annak a madárnak, a mit most úgy hínak, hogy «tyúk» (a francziák).

– Nézzétek, hogy irígykedik most Gil, hogy nem tud valamit, a mit mi már kitanultunk.

– Héj, sok pénzünkben van nekünk kettőnknek ez a szép tudomány! nevetett fel Don Juan, végig vetve magát vadászcsizmástul a bőrpamlagon.

– Mondjuk, hogy nekünk hármunknak, a ti kettőtök tudománya, döczczentett közbe Adalbert gróf.

Fanfan erre trallalázni kezdett, Don Juan pedig egy franczia proverbet tudott rá alkalmazni.

– «Ha ti tudnátok, mennyit fáradok én ti veletek», mondá a kakas a cserebogaraknak, mikor egymásután lenyelegette őket.

Az atyafiságos viszonynak megértésére, a mi e rokonokat összeköti, szükséges megtudni, hogy Fanfan már birói zár alatt áll s Adalbert gróf a sequestri curatora, ő rangeirozza az unokaöcscsét, olyanformán, hogy mikor az teljesen talpra lesz állítva, hát akkor épen semmije sem marad. – A Don Juan már sokkal okosabban rendezte el a maga dolgát. Ő, a mióta nagykorúvá lett, s kezébe -180- kapta az ősi birtokát, azonnal átadta azt a nagybátyjának, Adalbert grófnak, olyanformán, hogy az a jószágai rendes jövedelmét jóval meghaladó évi apanaget fizessen neki belőle holtig. Így ő biztosítva van élete végéig sokkal nagyobb úri kényelemről, mint a mennyire a birtokviszonya képesítené, ellenben a halála után a vagyona Adalbert gróf családjára marad és így ő neki épen úgy coelibatusban kell élni, mintha a maltai lovagok rendjébe állt volna be, mert halála után a gyermekei koldusok volnának.

Azt már mindenki tudja, hogy Ponthay Adalbert gróf nagy «szerző». Az unokaöcscsei pedig nagy «költők». Így vannak jól felosztva a szerepek egy rendezett úri családban.

Hanem a mi a külső arczjelleget illeti, azt ugyan senki sem mondaná, hogy ez a négy férfi egy és ugyanazon családfa sarjadéka, olyan csodamódon elütnek egymástól (azt az egy hitelesítő családi szemölcsöt kivéve).

Fanfan alacsony termetű emberke, ki ezt a hiányosságát mindenféle mesterséges módokon igyekszik pótolni: olyan magas sarkú csizmát hord, hogy maga is mindig balletlépésben jár, fejét egyenesen emelve hordja; cilinderkalapja minden, valahol a világon viseltek között a legmagasabb s a kabátjának a vállai ki vannak tömve. Az arcza nem volna valami elrettentő; fehérpiros arczszín, nőiesen csücsörgő ajkak, finom orr, hozzá francziás bajusz és az alsó ajkat diszítő légyszakál; hosszú szempillák, a mik a szemeit árnyalják, mikor öntelt, tetszelgő, édeskés negéddel a befelé fordított körmeit nézegeti, mintha tudná, hogy a mint azokat a szempillákat felnyitja, azok a nagy, semmit nem mondó, zavaros szemek egyszerre elárúlják, hogy az a rengeteg nagy homlok, a mi rájuk következik, egy üres contignatió, a miben senki sem lakik. A hangjában pedig van valami, a mi szemrehányás akar lenni az egész világnak, hogy miért nem -181- hódol ő neki minden ember, mikor ő azt megérdemelné?

Ő a legidősebb a három unokatestvér között; ő ugyan tagadja, de a kopaszodó fejtető ellene bizonyít.

A nyaka előre görbült, a mi termetének meghajlott állást ad, az egész arcza összenyomott, az álla kicsiny, a szája nem szép metszésű, az orra kosórrnak indúlt, a szemei aprók, pillái összehúzódtak, homloka alacsony, szemöldökei nem egyformák, a bajusza hasonlít a fókáéhoz. – És ő mégis Don Juan, a hódító, az ellenállhatatlan. A modorában van valami merész, mondhatni impertinens kifejezés, a mi a nőkre megbűvölőleg hat.

A kis öcscse, a Gil Blas, úgy szeretné ezt a valamit a bátyától eltanúlni. Ha az a lábát koszrogó lépésben vontatja maga után, ő is úgy lép, ha az kifelé fordítja a két könyökét, azt ő is utána csinálja, s a szójárásait mindegyre eltanúlja tőle. Csakhogy ez neki mind ferdén áll. Az arcza nem való rá, hogy egyátalában valami művészi alakító utánzásra kényszeríthető legyen. Nagy, előretörekvő álla sok akaratot fejez ki, vastag, telt ajkai élvezetvágyat árúlnak el, hanem a sápadt arcz, az ónkarikákba foglalt bámúló szemek, a ránczokba szaladó homlok a tehetséghiányra vallanak. Pedig a kis Gil Blasnak sok mindenre van hajlama és szenvedélye; csakhogy a mint valaminek az elérése nehezen megy, egyszerre beleun és abba hagyja, s akkor aztán kezd mást. Szeretne hegedűvirtuóz lenni, de úgy, hogy egyszerre Paganini legyen; szeretne nevezetes vadász lenni, de nem állja ki a fáradságot s fél a veszedelemtől; szeretne tudós férfiú lenni, de minden könyvnek csak az elejét olvassa el; szeretne lányokat meghódítani, de úgy találja, hogy ez még a hegedünél is nehezebb instrumentum.

Most még egy rokon érkezik, ez a mai vadászatról már -182- elkésett; ezt «Albino»-nak híják egymás között. (Különben Adolf.) Azért, mert a haja, szempillája, pofaszakálla mind olyan kenderszőke, mint a kakerlakoké.

Az újon érkezővel mindenki kezet szorít, zajosan üdvözlik egymást. Ez igen beszédes fiatal ember. Ha felül valaki mellé a kocsiba reggel, a míg etetni meg nem állnak délben, mindig tartja az utitársát beszéddel.

Mikor Albino és Don Juan kezet szorítanak, az elébbi csodálkozva jegyzi meg: «ah! hát te már megint bajuszt viselsz?»

– Csak nem fogod elmondani? (Ez azért volt, hogy daczból is elmondassék a történet.)

– Mikor Párisban járt a mult saison alatt Szani, oh, már Velenczében hallottam, a nagy Muki hozta el a hirét, az, a ki azt a spanyol tánczosnét elszöktette, s csak akkor tudta meg, hogy az nem leány, hanem fiú. Jól ismer téged a l’hombre clubból ott a Saint Honoré-utczában. – Hát tudjátok, hallottátok hírét a Quartier de Breda királynőjének, az endiablément szép Pelinettának, a ki a Closerie des Lilasban a pastourelle solójával olyan frenetikus diadalokat aratott.

– Az a Pelinettának a pastourelle soloja? Hát az egyik lábának, a jobbiknak a hegyére állva, lejt előre, a másikat meg a balkarjára emeli fel, mint egy puskát, hogy a czipőjének a czafrangja az orrát éri.

– Biz úgy. Sok szívet keresztűl lőtt ő ezzel a puskával. Hanem az utóbbi években egészen visszavonúlt diadalai harczmezejéről, miután három angol lordot, meg két -183- orosz herczeget tökéletesen ruinált; s a rentéiből kezdett élni. Eljárt ugyan még a Mabillebe és a Closerie des Lilasba, hanem csak nézőnek; maga tettleges részt nem vett a chasse aux oursban. Azt mondták, senkije sincsen, semmi imádót sem fogad el; az a bizarr ideája van, hogy a márványhölgyet játszsza. Akkor vetődik oda a mi Don Juan bátyánk. Meghallja ezt a csodát, azt mondja a lyonoknak: no megálljatok, majd csinálok én egy tréfát. Azzal mit tesz? leborotválja símára az arczát, kerít valahonnan egy abbé jelmezt, felöltözik, mint egy novitius, a ki most jött ki a seminariumból. Aztán rosz társaságba keveredik, korhely czimborák közé. Azok elcsalják magukkal a Mabillebe; ő olyan helyen még soha sem volt. Szégyenkedik, elfordítja az arczát a bűnös világi örömök elől. De akárhová fordítja, mindenütt ugyanazon sardanapali látványnyal találkozik. Mikor egy csábító bajadér kaczér tekintetet vet rá, elpirul és lesüti a szemeit. Dehogy engedné magát rávenni, hogy leüljön ahhoz az asztalhoz, a hol ezek a hölgyek ülnek, meg hogy össze koczintson velük egy pezsgős poharat! ő, a ki soha bort nem ivott. Quod Deus avertat! Micsoda beszédeket kell itten hallani! Az ő szűz füleinek. Apage satanas! El is futna onnan, ha a czimborák nem fognák a palástját. De ő, mint Szent Antal a pusztában, állhatatos marad. Nem enged a sátánnak, bármilyen kísértő alakban jelenjen is meg előtte: erényes marad és ellenáll a pokol minden incselkedéseinek. Ez végre felingerli az archidiablesse Pelinetta becsvágyát. Ez ránézve valami inyenczség: egy neophita, egy seminariumból kikerűlt ártatlanság. Ez megérdemli a pályázatot. Az ellenállhatatlan tündér munkába veszi a köszörülhetetlen gyémántot. A mi Don Juanunk mindvégig remekül játszsza szerepét: engedi magát elcsábíttatni, mint ős ártatlanságot, végre elkövetkezik a solo pastourelle s e kegyelemdöfésre megdűl a kiszenvedett erény, s az ál-novitius áldozatul esik a pokolbeli csábnak. -184-

Don Juan nevetve himbálta magát az amerikai karszékben. Waldemár fittyet vetett: «raffinált gonosztévő.» Gil Blas meg a száját törölgette utána.

Mindannyian egy véleményben voltak: csakugyan nagy kópé ez a Szaniszló. Ilyen kikeresett gonoszság még tán az igazi Don Juannak sem jutott eszébe.

Hja, biz azok víg napok ott Párisban! Kár, hogy nem kisérik az embert idáig is. Itthon unalmas az élet. Itt, ha az ember egy fehér személyhez közelít, mindjárt azt akarja, hogy vegye el. Miről beszélhet itt az ember? Szobaleányokról! – Ennek az úrhölgynek, meg amannak van-e szebb szobacziczusa! – A paraszt leányok itt ezen a vidéken nem szépek. Mind oly köpczösek, széles termetüek. A kertész leányok között sincs valamire való.

– Az ám! szólt bele dúzmadtan Gil Blas, a mama mind a legcsúfabb dajnákat válogatja ki, a kit a kastélyba fogad, félti tőlük az egyetlen fiát.

Erre a panaszszóra odafordult hozzá Szaniszló, s ravasz hunyorgással kérdezé:

– Majd bolond vagyok, hogy megmondom! – Hogy azután megint úgy tégy velem, mint tavaly, hogy elkapd az orrom elől, a míg én rája várok.

– Ne félj semmit, kis Gil Blas. Ezúttal tisztelni fogom a házi gazdai jogokat, semmi gonosz szándékaim sincsenek. Feltárhatod előttem kebled titkait. Hátha valami üdvös tanácsadással szolgálhatnék tapasztalataim bő tárházából.

– Hát, Gil Blas pajtás, szólt szivarra gyújtva Szaniszló, – hát a vad macska meg van-e még?

– Én bizony urát adhatom. Bécsben összekerűltem Hruszkay úrral, s ő a többiek között arról is informált, hogy itt azon a büdös tó szigetén van egy vadmacska, a ki után te lesbe szoktál állni. Neki meg a papa mondta. A nagymogul szeretné minden áron elpusztítani innen a környékből ezt a veszedelmes fenevadat.

Erre a szóra még az ajkai is elsápadtak az úrfinak, úgy megijedt. Don Juan pedig folytatá a tapasztalatai előadását.

– Nekem mindent elmondott a jó Hruszkay. A kis vadmacska mamája igen jó családból való asszonyság (külömben kisöprüzni való persona). Sokféle kalandon ment keresztűl. A mi megdicsőűlt, áldott emlékű nagyapánk is manifestálta a gyöngeségét iránta a ponthaligeti curia inscribáltatása által. No, azért nyugodt lehetsz, kis Gil, a vadmacska nem nagynénéd. Nekünk sem. Hanem a nagymogul kitalálta már a módját, hogy szabaduljon meg ez alkalmatlan ragadozó állat közellététől: a Tuhutum vármegye pacificatiójáért cserébe kieszközölte, hogy a «nagyságos» familia visszamehessen Bécsbe. S azok menni fognak, mihelyt az engedély-levelet megkapják. Az pedig már itt fülel a nagymogul secretairfiókjában, s csak alkalmat vár a kirepülésre.

– Bizony, pajtás, a hogy én ismerem a külömbséget a szép császárváros és a Styx szigete között, alig hiszem, hogy csak egy napig is késlekedjenek a cserét megejteni.

Fölöttébb mulatságos volt elnézni, hogy görbűlnek Gil Blasnak az ajkszegletei lefelé erre a szóra, a nagy álla -186- hogy rángatózik, s a szempillái hogy pislognak sebesen. Ez most mindjárt sírva fakad.

AZ ORVOSOK CONSULTATIOJA.

– Hisz a kis Blasnk tökéletesen beteg! kiáltá fel a nagy kaczagás után Don Juan.

– Sacre bleu! Hát mire való ennyi doktor egy rakáson, ha ilyen betegségre nem tudna receptet?

– Gyere vissza, Gil, biztatá Fanfan, par les jarretiéres de ma déesse! Mi segíteni fogunk a bajodon.

– Csak te ülj le szépen, szólt leerőszakolva az ifjonczot egy karszékbe Don Juan, s engedd magadat megkopogtatni.

Azzal a fiú mellére téve a fülét (doktorok szokása szerint) elkezdett a mellére kopogtatni az ujja hegyével. Nos? Hát? Christine? Susane? Amelie? Jutka? Ancsa? Pas du tout? «Lisandra?» Ah! Mekkorát dobbant! Itt van a fájó rész. Tehát doctissimi collegæ! a mi patiensünk «Lisandra nostras»-ban laborál.

– Hahaha! nevetett Fanfan, az ellen pedig vannak medicamina in hortis. Ennek én leszek a doctora.

– Bocsánat, venerabilis collega. Te csak theoreticus vagy; az ordinarius én leszek.

– Tehát kedves patiensünk, felelj meg a te doctoraidnak a kérdéseire minden tartózkodás nélkül, mert csak a tökéletes diagnosis után tudunk a bajodról ordinálni. -187-

– Subintelligitur. Tehát legelőször is ird le nekünk, hogy milyen az a Lisandra nostras? De mindenek előtt azt gyónd meg, hogy hol kaptad ezt meg?

– Elmondom: hát legelőször is az vezetett rá, hogy meghallottam énekelni. Este későn volt, mondhatnám éjszaka. Nem volt az valami ismeretes nóta, csak olyan összevissza való trallázás, mintha valami madár énekelne, minden szöveg nélkül, hanem az a hang olyan szép volt, hogy engemet lecsalogatott a szobámból; még pedig, mivel már a kastélyban minden ajtó zárva volt, s nekem a tanítóm, a káplán úr szobáján keresztűl kellett volna kiszöknöm, s az aligha egyezett volna bele, hát az ablakon jöttem ki, a gobéa lugason mászva alá.

– Aztán mentem az éneklő hang után. Az elcsalogatott abba a csunya süppedékes bozótba. Egyszer aztán elhallgatott, rákezdtek a békák brekegni, a baglyok huhogni. Valami világosság tánczolt előttem a sömlyék felett. Eleinte azt hittem, hogy lámpás, csak azután vettem észre, hogy lidércz, bolygó tűz.

– Attól aztán a lábamba szállt a bátorságom, haza futottam azon az úton, a melyen jöttem, s reggelig nem tudtam aludni.

– Másnap aztán alig vártam, hogy tanítómtól szabaduljak, fogtam a puskámat; azt hazudtam, hogy ott abban a bozótban egy hatalmas görényt fedeztem fel, a ki a fáczányokat, meg a pávákat pusztítja, azt keresem föl, s azzal beletörtettem az éjjel otthagyott csapába, aztán azon ráakadtam a Styx-szigetére, a minek a környékét egész életemben kerültem, utálatos volta miatt.

– De sokáig nem. Órákon át elólálkodtam ott a sziget -188- körül, a bokrok közt sompolyogva, de soha más élő lelket nem fedeztem fel, mint azt a gólyapárt ott a kémény tetején. A házból soha semmi nesz nem hallatszott. A nagy ungok, békák ott bámultak rám a zöld posványból felütött fejeikkel, s úgy hittem, hogy engemet csufoltak az ümmögésükkel. Annyit kitanultam (a kőrisfákra felmászva), hogy annak a csunya vityillónak a kastély felé forduló oldalán van valami veranda forma, a mire mindenféle virágos folyondár van felfuttatva; előtte meg egy kis kert, a minek a szélessége egy lépés; az tele van ültetve virággal. A veranda ernyője alatt van valami mennyezetes nyoszolya, a mi szunyog-hálóval van bevonva. Az én tündérem bizonyosan abban szokott aludni.

– De előttem soha sem ő, sem az anyja nem mutatta magát. Még a kémény fűstöléséből sem tudtam meg, hogy él-e ott valaki. Ezek az emberek nyáron bizonyosan soha sem esznek főttet, télen meg valószínüleg a füzfáikról levágott rőzsével tüzelnek. Hanem egyszer még is kitartottam addig a lesben, a míg az öreg asszonyt valahonnan visszatérni láttam. Batyut hozott a hátán, s az arcza be volt bugyolálva, meg nem tudnám mondani, hogy milyen volt? A hid felől jött, a mit nehány szál faderék képez, s a minek az utolsó darabja csapóhid módjára felhúzható. Mikor odaért, a hiuz visításához hasonló hangon kiáltotta el magát: «Lisandra!»

– Erre a szóra valami láthatatlan kéz leereszté a csapóhidat; az asszony bement a vityillóba s a hidat megint felhúzták. Azzal a ház megint olyan lett, mintha ki volna halva.

– Dehogy nem. A káplánnak meg lett hagyva, hogy mindig kisérjen, nehogy a görény el találjon kapni. Nemsokára rájöttem, hogy én nappal úgy is hiába járok az én -189- tündéremet felfedezni: ez is olyan, mint a Saturnus csillag, a kivel a káplán mindig biztat, hogy majd megmutatja; a telescopiumon meglátjuk a gyűrűt; de mire az feljön, akkor már rendesen mind a ketten aluszunk. Lisandrát én mindig csak éjjel hallottam énekelni, még pedig olyankor, a mikor erős holdvilág sütött. Egy idő óta a káplánnak az lett meghagyva, hogy az én szobámban aludjék a pamlagon.

– Gondoltam ki rá valamit. A tiszttartónénak van egy kis fekete szemű pesztonkája, a kivel én egyszer-másszor szoktam enyelegni. Azért ebből semmi sem következik.

– Semmiféle cura! igazítá rendre mind a kettőt a patiens, hanem kiszámítás. Én megfigyeltem azt, hogy a bogárszemű Böske valahányszor a tiszttartóné egy esztendős kis porontyával a platánok sétányán elindul, a gyermek mindig keservesen sivalkodik, aztán mikor visszajön a remetegrotta felől, akkor már olyan csendesen viseli magát, hogy nyikkanását sem hallani. Egyszer elbujtam a grottába, mikor meghallottam, hogy megint jön már a Böske a síró kölyökkel, ott rálestem. Csakugyan odatartott. A mint a napvilágról belépett, engem nem vett észre a sötétben, azt hitte, maga van a gyermekkel. Én aztán jól láttam, hogy a köténye alól elővesz egy tégelyt, a miben valami feketeség van, abba belemártja az ujját, s azt azután az ordító gyerek szájába dugja, a nyelve alá, a mire a poronty nemsokára elhallgat és alszik, mint egy darab fa.

– Én akkor hirtelen eléje toppantam a grottából s rárivaltam: «Mit csinálsz itt azzal a gyerekkel?» Erre a Böske megijedt, kicsi hija, hogy el nem ejtette a tiszttartói trónörököst, s aztán elkezdett előttem reszketni: «jaj, méltóságos úrfi, kérem az egekre, nem bánom, tegyen velem akármit, csak el ne áruljon». -190-

– De nem úgy van ám, a hogy ti gondoljátok. Helyzetem teljes uralgó előnyét felhasználva, távol tartottam magam minden allotriáktól, s azt kérdeztem szigorú hangon a leánytól: «Kitől kaptad te azt a szert?» Eleinte sírni, szepegni kezdett, de mikor azzal fenyegettem, hogy feladom a szolgabirónak s becsukatom, akkor megvallotta, hogy ő azt a «javas asszonytól» kapta, a ki ott a posvány közepén lakik s a kinek ő minden reggel tejet szokott hordani; de az egekre is kért, hogy el ne áruljam, mert akkor őtet az a varázslónő békává változtatja. Én ekkor aztán a leányt megnyugtattam.

– Megigértem neki, hogy nem szólok senkinek, ő is hallgasson, hanem ezentul nekem vakon engedelmeskedjék.

– S a legelső szolgálattétel az volt, hogy üzenetet küldtél tőle a vadmacskának?

– Korántsem. Hiszen még nem is tudtam, hogy szép-e vagy sem. Csak a hangját ismertem addig. Vaktába csak nem kezdhettem vele.

– Igaza van Gil Blasnak! Zsákban macskát, pláne vadmacskát nem veszünk. Tehát előbb a «leánynéző», azután a «susogó».

– Azt mondtam neki, hogy tudassa velem azt a napot, a melyiken az anyamacska el szokott kóborolni.

– A madame néha napokig elmarad a háztól. Otthon a leányával együtt mindenféle hímzéseket készítenek, azokat az anya elhordja faluról-falura a környékben s kilutrizza. Így szerzik a pénzt.

– Azt a tégelyt azonban a lánytól elvettem, azzal az altató szerrel. -191-

– Nekem volt arra szükségem. Azontúl minden este tettem a káplán úr seres poharába egy késhegynyivel abból a jóltevő arcanumból s attól az azután úgy aludt másnap délig, hogy az ágyat el lehetett volna alóla lopni.

– Te! kiálta fel Fanfan, kezeit összecsapva, hisz ennek a fiunak talentuma van!

– De mintha csak én tanítottam volna neki a káplán úr helyett a jus naturálét! bizonyozott Don Juan.

– Ezalatt aztán én egészen biztossággal járhattam egyenesen az ajtón keresztűl az éjszaka minden órájában a magam feladata után.

– A legelső napon, a mikor a Böske értesített róla, hogy az anyavad reggel elment a háztól s nem kerül vissza éjszakára, alig vártam, hogy a hold feljöjjön, kilopóztam a bozótba. Nem féltem már a lidérczektől, még a kigyóktól sem.

– A mint az ének felhangzott a ház felől, én elővettem a fuvolámat és ugyanazt a futamot igyekeztem rajta visszaadni.

– Kisérletem nem volt sikertelen. Az énekhang nem csak, hogy el nem hallgatott, sőt vissza felelgetett az én fuvolámnak, úgy, hogy utoljára olyan concertet csaptunk, mint mikor két fülemüle versenyez egymással.

– Csak várjatok. Nem jött elő a sűrű folyondárok mögűl, a míg a fuvolaszót hallotta. Én aztán elcsendesültem s úgy tettem, mintha eltávoztam volna, a targaly recsegett a lábaim alatt. Hanem azután felmásztam egy nagy kőrisfára, a minek az ágai közűl épen be lehetett látni abba a -192- kis szunyoghálós zugba, a holdvilág is egészen odasütött. A mint azután minden elcsendesült, egyszer csak láttam azon a szűk helyen megjelenni egy tündér alakot.

– No, de megbocsássatok, ahhoz fogható szépséget nem csak én, de ti se láttatok soha. Odaült az ágya szélére s elkezdte a hosszú szőke haját, a mi két fonatban folyt alá, kibontani, s aztán éjszakára egy tekercsbe összefonni. Ilyen lehetett a Loreley. Micsoda fehér vállak, gömbölyű karok, finom kezecskék, az arcza is, mintha tündér volna: halavány, de azért olyan bájos, hogy én azt el nem tudom mondani; minden szépség megvan azon; de különösen nagyszerűek azok a kerekre felnyílt kék szemei, a mikkel a holdba bámult; úgy látszott, mintha abba volna szerelmes, azzal kaczérkodnék. Én tán reggelig is ott maradtam volna a kőrisfán, s őt bámultam volna, ha végre el nem takarja magát és a nyoszolyáját a szunyoghálóval. Mikor hazakerültem, olyan volt az arczom a szunyogcsipésektől, mintha meghimlőztem volna.

– Az ám. Most már nem is maradt nyugtom. Elhatároztam, hogy szerelmes levelet fogok neki írni.

– Megirtam neki mindent. Hogy láttam. És megszerettem. Nem tudok nélküle élni. Adjon alkalmat a vele találkozásra, hadd mondják el szavaim, a mit szivem érez. Megigértem neki, hogy nőmmé teszem. Esküszöm az égre s lovagi becsületszavamra. Ha pedig meg nem hallgat, ha kegyetlen lesz hozzám, ott a szeme előtt fogom magamat egy pisztolylövéssel kivégezni.

– Jőjj keblemre, Gil, hisz te az én vérem vagy! magasztalódék Don Juan. Mintha csak az én catechismusomból tanultál volna. -193-

– No! és aztán ezt a levelet elküldted a kis tündérednek a bejáratos Böskétől? sürgölé Fanfan.

– Pas si bête! Nincs szükségem tanukra, a kik elárulhassanak. Ha a Böske is birná az én titkomat, akkor kvitt volna velem.

– Hallod ezt? szólt Don Juan Fanfanhoz. Ez azt teszi, hogy oda sem megy, a honnan mi megjöttünk. Ez egy genie!

– Elvégzem én ezt magam is. A következő éjjel megint kimentem a Styx partjára; teleraktam a zsebemet vadgesztenyével. Minden vadgesztenyének a héjába belekarczoltam késsel egy szivet, a mi nyillal át van ütve.

– És aztán ezzel a szíves vadgesztenyével kezdted el bombázni az ostromolt várat? találgatá a másik.

– Nem is sikertelenűl. A mint a kis tündér ismét elkezdte a maga holdvilágos trilláit, én a partról áthajítottam hozzá egy pár vadgesztenyét. A koppanásokra rögtön előjött, felkapta a gesztenyét, megnézte s aztán belehajította a tóba. Így tett valami tíz-tizenkét gesztenyével. Valóságos játék volt. Láttam az arczán, hogy nevet. Tetszik neki. Azt gondoltam, hogy vissza akarja azokat hajigálni, de nem bír odáig hajítani, a hol én állok.

– Engedd csak! Egyszer aztán azt az én szerelmes levelemet, a mibe egy ilyen vadgesztenye volt takarva, hajítottam be a verandába. Láttam, hogy elkapja s nem dobja tova, hanem észreveszi, hogy valami papiros van rajta, azt lebontja róla, s aztán a holdvilág felé fordítva, elolvassa a tartalmát. Akkor sem dobja el, se össze nem tépi a levelemet, hanem visszahúzódik a felfutó lugosa alá s annyit időzik ott, a mennyi szükséges egy válasz megadására. Bizonyos voltam felőle. Mikor előjött, láttam, hogy valami gömbölyüt tart a markában. Egészen kilépett a veranda szegélyére. Igazán mondom, olyan volt, mint egy nájász. A balkezével felfogta a két hosszú hajtekercsét, -194- a jobbjával nagyot lóbált a levegőben, én el akartam kapni a hajított valamit, de rosszúl mértem ki az időt és a distancziát, a löveg gyorsan repült s úgy ütött orron, hogy rögtön eleredt az orrom vére. S még kaczagott hozzá a kis boszorkány.

– Az ám. Másnap az orrom úgy fel volt dagadva, mint egy uborka. Azt mondtam, hogy egy méh csípte meg. A mama rögtön megparancsolta a tiszttartónak, hogy elpusztítsa a méhesét.

– Valjon mi lehet az, a mivel a választ meghajította a gonosz tündér? gyógyvizsgált gondosan Don Juan.

– Valami felfutónak a gyümölcse, ami a ház elejét befutja, olyan gömbölyű. Haza hoztam a káplán úrnak, hogy determinálja meg a botanikus könyvből, azt mondta, hogy az a gyümölcs, Linné szerint: «cucurbita aurantia».

– Hahaha! No majd előkeressük a napkeleti virágnyelvből, hogy mi titkos jelentése van a cucurbita aurantiának? monda Fanfan.

– A betegséget tehát már megismertük, most lássunk a remediumok után, végzé be Don Juan.

– Hát én az ilyen esetnél legjobb gyógyszernek találom a philtrát. Makacskodó szobaleányoknál, rátartós parasztmenyecskéknél ez a legbiztosabb szer. Nálam mindig van készletben. Az, a mit Bánk bánban rekomendál Biberach Ottónak. Már akkor ismerték. Melindának is meghasznált. Egy késhegynyi por belőle abba a tejbe keverve, a mit a Böske a Styx szigetére hord reggelenkint, s a hatás kétségtelen. Nem tudom, mit ijedsz vissza tőle, Gil? ha a káplán serébe bele tudod keverni az opiumot. Én ezt tenném.

Az a fehér hajjal, bajuszszal és szemöldökkel kirajzolt ábrázat olyan hüllői hideg vérrel tudta előadni ezt az átkozott jó tanácsot. -195-

– Ez nem ér semmit, bajtárs, monda Don Juan, a tejet nem maga szürcsöli fel az imádott tündér, hanem megfelezi az anyjával; a te philtrádtól a vén asszonyt érné utól a bolondság, s a mi Gil Blasnk szépen járna vele, ha a szerelmi találkozónál egy fogatlan vén banya ölelő karjai ejtenék fogságba. Külömben is ez már kriminalitás.

Fanfan már nem volt ilyen materiális méregkeverő, neki romanticus czudarkodásai voltak.

– Én azt a tervet ajánlanám, hogy álczázzuk mi hárman magunkat rablóknak, rohanjuk meg a Styx-szigeti házat, akkor aztán a vadleány sikoltozásaira siessen oda Gil Blas fegyveres kézzel, futamítsa meg a rablókat, tüntesse ki vitézi bátorságát, s akkor aztán a megszabadított ártatlanságtól nyerje el a hála megérdemelt díját.

– Köszönöm szépen az ajánlatot! kiálta fel tiltakozó hangon Gil Blas. Hogyha én egy madarat akarok elfogni, küldjek érte három macskát, s aztán azoktól vegyem el. Hiszen ha be lehetne jutni a Styx-szigetre, volna én nekem sokkal jobb eszmém, a mit ki tudnék dolgozni. Mert ez a leány nem az a genre, a mi a szobalányok meg a parasztmenyecskék, ezt idealisan kell meghódítani. Ha én odajuthatnék hozzá, mikor egyedül van, hát legelőször is azon kezdeném, hogy megnyerjem a bizalmát, oda adnék a kezébe egy pisztolyt, hogy ám lőjjön vele keresztül, ha erényét megsértem.

– Annyi esze volna a pisztolynak. Akkor aztán elmondanám neki, hogy mennyire imádom: nála nélkül nem élhetek. Elpanaszolnám, hogy milyen szerencsétlen vagyok. A szüleim akaratom ellenére választott mátkámhoz kényszerítenek. Én azonban inkább megölöm magamat, mint hogy erre a házasságra engedjem kényszeríteni. Azzal megmutatnám neki a rám erőszakolt menyasszonynak -196- az arczképét: egy büszke szépséget fekete hajjal, délczeg nyakkal és vállakkal, pompás öltözetben. Ez nekem nem kell, inkább a halál! S azzal ott szemei előtt tépném széjjel a gyűlölt főuri ara mellképét apró darabokra. Akkor aztán elővenném azt a másik arczképet, azt a szőkét, a hófehér ruhában, a mit én magam rajzoltam az én ideálomról, emlékezetből s azt zárnám a keblemre a medaillonomba rejtve. Ez hatna!

– Dehogy tudok. A mamának jár a «Moniteur de la mode», a mihez igen szép képek jönnek, a barna egy bálkirályné, a szőke meg egy bérmálásra készülő bakfis: onnan nyirtam ki ollóval.

– Milyen szép talentum! magasztalá Don Juan. S ennek kell itt Ponthaligeten elrejtve maradni!

– Kezdetnek ez is jó, véleményezé Fanfan; de hát mondd meg, mi akadályoz ebben a regényes tervedben?

– Mi? mi! dünnyögött Gil Blas: az az átkozott pokolsár, a mi azt a szigetet körülveszi. Ha a csapóhíd fel van húzva, emberi teremtés oda be nem mehet még télen sem, mert a pálinkafőzőből odavezetett moslékvíz nem engedi a posványt úgy befagyni, hogy az ember bele ne szakadjon. Átuszni pedig köszönöm szépen: hisz akkor úgy néznék ki, mikor kijövök belőle, mint egy tengeri szörnyeteg, derékig zöld a békanyáltól, azon alól fekete az iszaptól. Ez nem volna első bemutatáshoz való álczázat.

– Csendesen csak uraim, rendezé a consiliumot Don Juan. Mindjárt megtaláljuk a kellő arcanumot. Tehát az a punctum saliens, hogy a tündérnek a Kakassarkon forgó kastélyát épen azon bűzös tömpöly védi minden megtámadástól, a mely annak elüldözésére volt oda concentrálva. Hát hisz ez a Columbus tojása. Mit tett Columbus, hogy Amerikát fölfedezze? Hajóra ült s átevezett. -197-

– Hát nem vagyok-e én itt? És leszek a te Sant-Angelod. Mi hárman segítünk neked a nagy oceánon való expeditióhoz. A te dolgod aztán felfedezni az új világot.

– Nagyon egyszerű a dolog. Úgy-e bár a halastón ott vannak a sandolinok, a mikkel regattát szoktunk rendezni? No, hát egy ilyen sandolint éjszaka kihuzunk a partra, mi négyen a vállunkra veszszük; nem nehéz az: átczepeljük a Styx mocsár sima tükrére, Jason beleül egyedül, s a zöld békalencsével bevont tengeren keresztül átevez Colchisba az arany gyapjuért.

– E szerint csak azt kell megtudni, hogy mikor megy el hazulról az öreg «czirmos»?

– Éppen ma reggel ment el: a Böske most sugta meg a kertben. Egy horgacsolt paplant vitt el magával, a mi csak most készült el; a míg a kijátszó iven mind a kilenczven szám meg lesz rakva, eltelik három nap, addig haza nem jön.

– Tehát ma este találka a hattyúháznál, pontban éjfélkor. Igazítsuk össze az óráinkat.

– Aztán ma este dupla késhegygyel fűszerezd meg a káplán úr seradagját.

Jó volt befejezni a consiliumot, mert a Grand Mogul visszatért a vadásztársasághoz. -198-

MACSKA HELYETT MÁNDRUCZ.15)

Emmanuel eltünését a tűzhalmi kastélyból csakugyan nem vették észre másnap délig. A dáridó után senkinek sem volt másra gondja, mint hogy hová hajtsa le a fejét. Maga Sára asszony is csak a déli harangszóra ébredt fel álmából s szokás szerint rossz kedvű volt. Miután elébb egy pár leánycselédnek a hátához vert egyetmást, a mi a kezébe akadt, s azt a szerencsétlen szolgálót, a ki a harisnyáját kifordítva huzta fel a lábára, illően felképelte, csak akkor jutott eszébe a Dorkót beküldeni az Emmácska hálószobájába: hogy az a gyerek mégis alszik-e?

A vén cseléd «Jézus Mária» kiabálással rohant vissza a szobába, s úgy meg volt ijedve, hogy nem tudta elmondani, mit látott. Csak a szétmeredt tenyereivel mutogatott a háta mögé, a mire aztán Sára asszony félmezitláb ugrott föl az öltözőszékéből s el nem tudva képzelni, mi rettenté meg Dorkót, maga futott át a gyermek szobájába.

Ott feküdt biz az, a szép fehér himezett vánkoson: a gyönyörű tömött hajfonadék, tőből levágva, az ágy melletti széken a merinó leányruhák.

Azt bizony látták is, nem is. Minden fehércselédnek, ha még annyi szeme lett volna is, az mind el lett volna foglalva a tegnapi tánczvigalom pompájának élvezetével. Az Emmácska, szokás szerint, jókor aludni ment a kertre néző szobájába, s azontúl neszét sem hallották.

– Hol a Jancsi? kérdezé az úrnő. Egyszerre kitalálta, hogy annak kell valamit tudni az Emmáról.

Az rendesen ott szokott aludni abban az előszobában, a melyben a vendégek bundái, uti köpenyegei függnek -199- hosszú fogas állványokon, mikor mulatság van. Ott bizony most nem vethetett magának vaczkot a Jancsi.

Dorkó néne szépen kérte az úrasszonyt, hogy ne kiabálja olyan nagyon a Jancsi nevét, mert az annál jobban el fog bujni, hiszen a tisztelendő úr puskával keresi, meg akarja lőni: valami rossz fát tett a tűzre a Jancsi!

Előidézték a főkapunál, meg a kertkapunál felállított éjjeli őröket: ki látta az Emmát, vagy a Jancsit?

Az Emma kisasszonyt senki sem látta, hanem a Jancsit, azt ketten is látták s mind a ketten esküdtek a maguk állításának igaz voltára.

A toronyőr este tíz óra után, mikor épen a tüzi játéknak vége volt, látta a Jancsit, a tegnapi új ruhájában, egy kis batyuval a hóna alatt a kapun kisietni, a fekete angol vizsla még a nyakába ugrált, úgy kisérte egy darabon az utczán, a míg a fiu vissza nem kergette, görrel dobálva rá, még a szavát is hallotta: «Hivd vissza azt a kutyát, mert eljön utánnam». Aztán látta a fiut elbandukolni Tűzhalomfalva felé.

A kerti kapu őre ellenben azt vallotta, hogy ő kora hajnalban bocsátotta ki a Jancsit; a ki az ócska ruháját viselte, s egy nyaláb szijjal összekötött könyvet czepelt a hátán; beszélt is vele: a Jancsi azt mondta, hogy itt hagyja a kastélyt s vissza sem jön többet ide, a míg a Horkázi fejjel áll az ég felé; mert az őt meg akarja ölni. Ő aztán még sokáig utána nézett a Jancsinak, s jól látta, hogy az a Tanusvár felé vivő uton sietett tova.

Sára asszony azt akarta volna, hogy azonnal talpon álljon az egész világ és segítsen neki az eltünt leányt felkeresni. Ez most a lehetetlenségek közé tartozott.

Nem is volt illendő! Kikiabálni az egész ittlevő vármegyének, hogy a Tanussy-család kisasszonya eltünt: itt hagyta a hajfonadékát! Az a nagy baj most, hogy leánynak volt nevelve; meg kell őrizni a hajadoni jó hírnevét. -200-

Azt tette Sára asszony, hogy betört Decebál szobájába, hogy a férjét hivja segítségül.

No, ott most szép rendet talált. Az ágyon feküdt a Hektor, a nagy sinkorán, a ki mindig a gazdája szobájában szokott hálni; a medvebőrön pedig, a mi a Hektor számára volt leterítve, nyujtózkodott Decebál, nagyobb kényelem végett a fejét az asztal lábhidjára fektetve; csoda, hogy a nyaka ki nem törött, a két keze, meg a két lába úgy járt, mintha a túlvilágon a boldog takácsmesterség gyönyöreit élvezné.

Sok ránczigálásra, hogy végre mégis leszállt a paradicsomból s felnyitotta az egyik szemét (a másik még aludt), s hallott valamit egy megszökött leányról, rákezdé köszörületlen hangon azt a szép pápai nótát: «Tizenhat esztendős barna kis lány, elment a regement után». Azzal lecsapta megint a fejét az asztalhidjára. Ez azt vissza nem hozza.

A szomszéd szobákban csak horkolási duetteket, sőt quartetteket lehetett hallani.

De egy szobában mégis hangzott valami emberi beszédhez hasonlatos motyogás. Az ajtón betekintve, ott látta Sára asszony egy asztalnál ülni Csunyi Laczit, a mint egymagában ferblizett, osztotta a kártyát, gusztálta a sántát s veszekedett a képzelt játszótársakkal, hogy ne paklizzanak. «Beszszer!» «Rebeszszer.» «Blind.» «Nix Blind.» «Magam vagyok az úr!» «Mit vissza?» Iszonyú szerencsében volt, agyonnyerte magát. Csakhogy nem volt kitől.

De végre mégis akadt egy józan emberrel össze. Mántay Móricz jött le az emeletről, maga czepelve a nyalábra fogott bádog hüvelyeket, a mikben a mappák rejtvék, mivelhogy a hajduja a mai napra beállt chinai császárnak. Azt itt hagyja, a míg helyrehajdusodik.

– Kedves Móricz bátyám! kiálta Sára asszony, kezeit tördelve. Hallott-e már ilyet? Az én Emmám megszökött a háztól! -201-

Akármit el lehetett volna Sára asszonynyal e tárgyról hitetni, csak azt nem, a mi igaz. Azért mondta meg neki a mérnök. Ő pedig tudta, hogy úgy van. Meg sem lepte az egész dolog. Nem is talált benne semmi különöst. Sőt igen helyeslendőnek találta. Így még lesz abból a gyermekből valami. Csak vissza ne hozzák; csak az utban el ne fogják.

Dejszen jól kifőzték azok ketten a szökési tervet. Lerajzolták a térképet, s azon az utazási vonalat. Ketten kétféle irányban, hogy az üldözőket tévutra vezessék. Csak éjjel utazni, nappal szénaboglyákban, nádkunyhókban elrejtőzni; az egy czipóval úgy gazdálkodni, hogy az a Hortobágyig eltartson; az erdőn most érik a mogyoró meg a som, az is jó táplálék, a keserű gomba sem megvetni való, csak só, meg egy kis tűz kell hozzá. Utbaigazítást csak pásztoroktól kell kérni, a kik tovább huzódnak a nyájaikkal. Ha faluba kell menni, az utolsó házhoz kell beszállni. A Jancsi a tegnap kapott három huszast is odaadta Manónak: az egyiket még fel is váltatá rézpénzre a görögnél. «Te még nem tudsz kérni; neked fizetned kell a szállásért; én már megtanultam a hálálkodást.»

Mire a tanusvári népek kijózanodtak s utánok eredtek, üthették már bottal a két szökevény nyomát.

Az volt a jelszavuk, hogy a hortobágyi csárdában várják be egymást s onnan mennek be együtt Debreczenbe.

A szép csillagos éjszaka kedvező volt a szökevény vándorutjának. A hol falura talált, lekerült a kertek alá, nem -202- ment a főutczán keresztül. Külömben Tuhutummegyében kevés a falu, ott csak mezővárosok vannak, egymástól félnapi járó távolságban, reggel felé megtelepedett egy nagy kukoriczaföld szélében, a hol már felében le volt törve a tengeri s kupaczokba hányva. Nagyon jó az ilyen kupaczra fekve aludni, mert az olyan meleg, mint a dunnás ágy, s még milyen illatos!

Csak arra ébredt fel, mikor a távol helységből kijövő kukoriczatörők zsivaja felhangzott. Csupa leányok, menyecskék, meg gyerekek voltak; a vándor diákkal dévánkodni kezdtek, aztán hogy észrevették, milyen kevés uti batyuval jár, megtanították, hogyan kell kukoriczát sütni. Az volt a Manónak a reggelije mára. Soha annál jobbat! Kisasszony korában még hirét sem hallotta.

Onnan aztán elutasították tovább, hogy merre menjen, ha közelebb uton akar érni, arra a füzes felé, csak mindig a patak mentén. Délre már a háta mögött hagyta Tuhutum vármegye szikes legelőit, eljutott a kétvíz közéhez, a révészek átvitték a komppal ingyen, csak egy zsoltárt énekeltettek el vele, azt pedig ő tudott; ebből megbizonyosodtak, hogy diák és nem armerreisender.

A kanyargó folyam tulsó partján már más világ kezdődik. A mennyire a szem ellát, csupa dinnyeföldek; az ősz vége felé tele elkésett terméssel, cserhajú, kantalup, vérbélű, barátmagú; nem őrzi már senki, hiszen nem érdemes a piaczra felvinni; ottan válogathat a terített asztalról; jól lakhatik vele. Mikor odább megy, a csősz utána siet; de nem azért, hogy megzálogolja, hanem a végett, hogy a kulacsából egy jót huzasson vele, (veres bor van abban) nehogy a dinnyétől vérhast kapjon a szegény diák.

Meg odább szép zöld kaszálókon keresztül visz az út: e helyen még most vágják a füvet; az embernek szintúgy fáj érte a lelke, hogy azt a sok szép réti virágot hogy ontják halomra; odább már a száradt rendet gyüjtik petrenczékbe. Jaj, de hivogat az alvásra ez az illatos ágy!

– Szabad nekem itt egy kicsit aludni? kérdi illendőséggel -203- a tapasztalatlan vándor a leterített szűrre letelepült társaságtól: (egy parasztgazda a feleségével, meg a kis fiával).

– Ejnye, mi a kánya? Hát nem szégyenlenéd magadat délelőtt lefeküdni, aludni? Gyerejde, neked is jut a gombóczból!

Manó megköszönte szépen s elfogadta a meghivást, oda ült közéjük, helyet szorítottak neki a nagy cseréptál mellett, a miben hatalmas szalonnás-gombóczok uszkáltak a jó hivogató illatú hagymás, petrezselymes lében. Kapott egy nagy fakanalat is hozzá. Soha életében így jól nem tartották.

A menyecske kikérdezte, honnan jön, hová megy? Hogy Debreczenbe? Mi akar lenni? Még maga sem tudja. No csak fiskárius ne!

– Hohó! mond a gazda. Elébb még azt mondd meg, szógám, ha igaz mengyikás vagy, hogyan hivják a diákok a debreczeni collégiumban a töltött káposztát?

– Ember vagy, szógám! Mind így mondják a mengyikások. No, hát csak pihenj le; nagy utad van. Ha ozsonnára fölébredsz, itt lesz az abszurdum.

– Duplán tégy bele neki! mondá a gazda. Hadd legyen karácsonja az ebugatta mengyikásának.

S úgy bandukolt tovább a Thonuzóba ivadék az egyik kezében egy fűzfakaró, a másikban egy reketyeguzsra akasztott szilke, a hátán egy tarka kendőbe kötött könnyű batyu. Majdan kitalálta a módját: a botot a vállára vetette, -204- a batyut meg a szilkét annak a végére akasztotta: nincs szebb utazás, mint az apostolok lován.

Itt már sűrűbben következtek a falvak egymás után; a mezők is más képet mutattak; nagy dohányültetvények sötétzöldje vált el élesen a sárga tarlóktól, az országút mellé fák voltak ültetve, két sorban, szép terepély platánok, diófák; az út vége egy nagy erdőben látszott elveszni; a mi azonban inkább urasági park lesz, mert a fák koronái fölött magasra emelkedik ki belőle egy úri kastély teteje. Szélrül e park mellett látható a falu fényes karcsú bádogtornya.

Az országuton most szállították hosszú négy ökrös szekereken a sarjut, meg a tengerit.

Manó nekibiztatta a lábait, hogy csak igyekezzenek, még ma estére be kell érni abba a faluba. A mult éjjel jó volt a meleg tengerikupaczon az alvás, de ma nem lenne egészséges dolog az ég alatt hálni. Máris érzik a harmatozó lég hűsessége, a mint a nap kezd letünni a hegyek mögé. Az a falu pedig jó két magyar órányira lehet még.

Ugyanazon a gyalogösvényen, a melyen a platánsor mentében haladt a fiatal vándor, ügetett egy sajátságos külsejű alak. Úgy látszik, vén asszony; az arcza úgy be van bugyolálva egy szeméig lehuzott főkötő, egy orráig átkötött tarka czicz-kendő, és egy a fejét körülfogó bodros capucheon segélyével, hogy abból a két szemen kívül alig látni valamit. Még azokon is pápaszem van. A többi termetét valami lebernyeg takarja, a mi kopott, megfakult fekete selyemből van, nagy sárga-zöld virágokkal; a minek a szárnyait ha a szél meglebbenti, kivirul a lebernyeg megvakult piros selyem béllése, s a régi módi, szűk kartonviganó, azokkal a kékveres csíkokkal, s a fekete frantzlikkal. Az alaknak az egyik kezében van egy fekete bot, szarvascsont mankóval, a másikkal pedig egy rengeteg nagyságú «pajdlit» emel, a mi igen nehéz lehet, mert egyre cserélgeti a botot, meg az iszákot; a pajdli fekete bársonyból van, s az egyik oldalán kihimezve arany és -205- ezüsttel, de azon a fonál már mind veres és fekete. A melyik karjára a terhet átemeli, azon az oldalán minden lépésnél egyet bicczent a lábával.

A marhalegelőn egy csomó pásztorfiú játszott nagy lármával. Ráértek, a tarló felszabadult: a csorda mehetett a kukoriczába. «Longát» játszottak labdával.

Hát a mint meglátják azt a furcsa szerzetet, a ki bizonyosan ismeretes gúnyalak a környéken, egyszerre abbahagyja a suhanczcsürhe a játékot s rákezdi ingerkedő szóval: a natutár! a natutár! (Ez valami czigány gúnynév.)

S nem elég a semmirekellőknek, hogy szóval insultálják, hanem közre fogják, elállva az út két oldalát s fogadásból elkezdik hajigálni a lapdával: «Ki trafálja el?»

A háborgatott alak olyan nevetni való mozdulatokat tesz, hogy a ráhajított lapda elől kitérjen, olyan furcsán üget előre, hogy üldözőit lerázza a nyakáról, s mikor meg visszafordul, hol erre, hol arra, a felemelt botjával fenyegetve őket, akkor meg épen csupa figura! A capucheonjára varrt máslik csak úgy repkednek erre-arra, a libegtetett krispin két szárnya hasonlóvá teszi valami igen tarka denevérhez.

Emmanuelt felháborította ez a csufondároskodás. Tizen egy ellen. Egy tehetetlen, biczegő öreg asszony ellen.

Nem messze járt már a háta mögött. Egyszer a czélját tévesztett lapda odagurult a közelébe; Manó felvette azt és magánál tartotta. Aztán oda sem hallgatott, hogy mit kiabálnak a suhanczok, hanem ment tovább az úton.

– Hát nem szégyenlitek magatokat, egy szegény öreg asszonyt hajigálni meg a lapdával, a ki titeket nem bántott? -206-

A ficzkó hadonázni kezdett a kezében levő lapda-ütőfával, a mi valaha lapátnyél lehetett, a mivel azt nyerte, hogy Manó kikapta azt a kezéből s félkarral úgy az árokba lökte a ficzkót, hogy az azután csak onnan a föld alól kiemelkedő fejével beszélgetett vele, de nagyon siralmatos hangon.

Manó még eddig a másik karját meg sem mozdította, a mivel a vállára vetett botot tartá, a batyuval.

– Hát ez ütőfa? kérdezé, s aztán leemelve a válláról a fűzfahusángot, kinyujtá a bal karját egyenesen, az öklében tartva a husáng egyik végét, míg a másik végén a batyu és a szilke lógott; a mihez szép izomerő kell. «Hiszen nem ütőfa ez, hanem kukoriczaszár», mondá gunyolódva s aztán (a hogy ezt Jancsitól tanulta), a mint a bal karján kifeszült a «biceps», az a gömbölyű izom, mint egy kis malacz, hirtelen rásujtott, visszapattintó ütéssel azzal a lapátnyéllel, a mit a jobb kezében tartott, a mire az ütőfa egyszerre két darabra pattant. (Így csinálják azt Tuhutum vármegyében a mándruczlegények.)

S azzal a saját fűzfahusángjával olyan messzire elütötte nekik a lapdájukat a kukoriczásba, hogy kereshetik estig.

A csodabogár vénasszony hátrafordult, úgy nézte ezt a jelenetet. Bevárta, míg Manó utoléri.

Ez azonban nem adott neki semmi választ, hanem megint elkezdett ügetni, a tarisznyáját átcserélve a másik karjára. Nem is köszönte meg a fiunak a szolgálatot.

Manó pedig folyvást mellette tartotta magát. Jól esett neki, hogy egy utitársra akadt; egyszer aztán megszólítá: -207-

Mikor aztán a nő látta, hogy a köny is a szemébe szökik a fiunak, fordított a véleményén.

– No, jól van, ne sírj, nem bántottalak. Te sem vagy garaboncziás diák, én sem vagyok boszorkány; azért, hogy úgy nézünk ki mind a ketten. No, hát hozd a pajdlimat, ha akarod. Csak odáig a gesztesig, ott majd eltér az utunk.

– De már bizony pedig ott csak eltér, mert az út kétfelé válik, az egyik visz a faluba, a másik a kastélyba s te vagy ide vagy oda akarsz menni, én pedig sehova sem, hanem török keresztül tüskén, bozóton, csincsésen, a hol az én házam van, a hová nincsen út.

– No, hát hová akarsz menni? folytatá az asszony. A kastélyba? Ott szivesen látnak minden jött-ment diákot. Megitatják vele a bort, a miben délelőtt a grófné fürdött, egy kis «szalajtót» is tesznek neki bele; hanem azért jól tartják; utravalót is adnak neki.

– Akkor meg épen… (Csakhogy a szó közepén visszatartotta a véleményét Manó; majd elárulta magát, hogy ő a családja annyiszor emlegetett ellenségéhez alamizsnát kérni nem megy.)

– Pedig azt minden kálomista légátus, supplicáns, peregrinus meglátogatja; megtréfálják, de meg is ajándékozzák. No, hát akkor a faluba kell menned, ott is meghálhatsz a tiszteletesnél.

– Hoztam én magammal vacsorát: jámbor parasztok adták; annyit, hogy kigyelmeddel is megoszthatom.

A vén asszony megállt, úgy nézett a fiunak a szeme közé, s csak úgy magában dörmögött valamit, valami ismeretlen nyelven: mintha kutyát uszítgatott volna. («Qu’est, qu’est, que cela?»)

– Jaj fiacskám, az én házam igen ronda helyen van: piszkos, penészes, nyirkos. Ágyam sincs több kettőnél: az egyikben magam alszom, a másikban porontyom: egy csunya, mérges, nyafogó vásott kölyök.

– Elhálok ám én a padláson is. Ha kegyelmed szállást nem ad, valahol a mezőn egy boglyában hálok.

– Nem biz én, hanem egy szót nem tudtam megtanulni még eddig: azt, hogy «kérem!»

– Hm! Kevély koldus! Hát azt gondolod, hogy én nálam nem kell szépen kérni, ha valamit kapni akarsz? Azt gondolod, hogy én czigányasszony vagyok? Te ripők?

– Hát már én olyan gyerek vagyok. Ha valamit csak úgy kaphatok meg, ha kérni kell, hát azt én sohasem kapom meg. Próbálták ezt már velem mások is. Ha tehát kigyelmed nénémasszony csak szépen kérésre adna nekem szállást, akkor tisztelem a házát: itt van az iszákja, vigye tovább, én majd találok a nagyerdőn valami odvas fát, ott is elhálok én.

S hogy nem tréfál, megmutatta, letette a földre a bársony tarisznyát s letérve az útról, becsörtetett abba a nagy erdőbe, mely a pontaligeti kastélyt veszi körül.

– Hát ettől az én furcsa figurámtól. Mit gondolsz, miféle szerzet lehetek én?

– Azt gondolom, hogy valami régi nemes asszony, a ki hajdan fényes uraságban élt, s azt akkor is viseli, a mikor nem fényes már.

– Én meg, hogy könnyítsek rajtad, majd viszem a te batyudat. No, add ide. Zálogul.

Az asszony csak egy ingnek a csücskéjét látta meg a batyuból kikandikálni, egy hímzett fodrot, s már akkor tudta, hogy ez az ő vendége kicsoda és honnét jön?

Csak olyan út vezetett a pontaligeti nagy erdőn keresztül a Styx szigetéig, a milyent a vadgyümölcsszedők szoktak törtetni, a kik úgy tájékozzák magukat, hogy tudják már, hol az a hely, a hol a szamócza terem, másutt meg a som, tavaszszal meg a baraboly, eső utá a tinóru gomba, meg az úri gomba, őszszel a vargánya: ők már ismerik a berket, a pázsitot és rátalálnak. Ha vadállattal találkoznak, nagyot néznek egymásra s mennek tovább.

Késő este lett, mire ahhoz a leszivárgó patakhoz eljutottak, mely a bűzös mocsárból tör elő a vakandtúrásokon keresztül s a hold még nem jött fel. A mocsár fölött már sűrű, nehézszagú köd ült, a mit segített szaporítani a szunyogok, -210- kérészek zümmögő fellege. Csak egy pislogó mécs világa vereslett a ködből elő, nagy fényudvart kerítve maga körül.

– Itthon volnánk, fiacskám, mondá a vén asszony. Ha diák vagy, hallottad-e a Styxnek a hírét?

– No, hát ez az. Vigyázz, hogy bele ne szédülj, mikor ezen a hídon átkullogsz.

Az asszony elől ment s mikor eljutott az átjáró gerenda végéhez, a hol a bürü megakad, sajátszerű, madársikoltáshoz hajazó hangon kiáltá: «Lizándra!»

Egy pillanatra valami tünő árnyék takarta el a szövétnek világát s nemsokára hallatszott valami olyan kútgémnyikorgás forma hang, a mit a leereszkedő csapóhíd sírdogált, a míg egy vastag kötélen aláereszkedett a bürüt kiegészítő deszkadarab: az összeköttetés helyre lett állítva a sziget és a szárazföld között.

– Várj idekinn, míg behívlak. – No, de ríva ne fakadj megint, nem azért, mintha el akarnám előled dugni, a mit a pajdlimban hoztam, hanem elébb látni akarom, hogy nincs-e a leányom pongyolában?

De meg más dolognak is meg kellett előzni a vendégfogadást. A ház asszonya elébb szárított diófalevelet, tömjéngyantás életfa-ágat égetett el a szövétnek lángjánál; kifüstölte a szobát, hogy ne érezzék benne olyan nagyon a penészszag. Azután a maga öltözetét is rendbehozta; meg a leányáét is. A mint az megvolt, kinyitotta valaki az ajtót s kiszólt a kinn ácsorgónak egy csengő hang:

Manó belépett az alacsony ajtón, a fejét is meg kellett hajtania, hogy a szemöldökfába bele ne üsse s szép jó estét kívánt. Nem igen látott jól; csak egy faggyumécs égett, -211- hanem mégsem a faggyumécs miatt nem látott jól, hanem egészen más oka volt annak.

A csengő hang tulajdonosa volt annak az oka, hogy nem látott semmit, csak azt a két rábámuló nagy szemet.

Micsoda mesemondásba való szemek! Nagy, sötétkék sphærák, tele holdsugárral, a miket elijesztő nagy selyemszempillák árnyékolnak. Mikor egyet pillant velök, olyan, mintha megütné az embert. Ez a két szem az egész alak, a többi csak hozzá tartozandó mellékesség. Ha ez a két szem elindulna magában vándorolni, arról is ráismernének, hogy ki az? Tudnak ezek kérdezni, beszélni, könyörögni, ijeszteni, titkokat elolvasni. Nagyobb tudományuk van azoknak, mint Aristotelesnek, a ki pedig a sárkányok nyelvén is tudott beszélni.

Manó kezdett körültekinteni a szobában, a mint belépett. Kopott úri pompa lógott mindenünnen. Szőnyegnek, kárpitnak kivette a nyirok a színét, hanem azért látszott a hímzés rajta, a szögletben ágy volt, menyezettel, a minek a függönyeit szitává rágta a moly, a tükör megvakult egészen, vedlett medvebőr takarta az ágy előtt a padlót, s a hol a falról lehullott a vakolat, az el volt takargatva régi divatképekkel, a mikhez összetákolt nyirfadarabkák szolgáltatták a rámákat, szék, asztal, szekrény mind szuette, pudvás. Egy ostromolt redout képe volt az, a mit a helyőrség makacsul védelmez azon ellenségek ellen, a kiknek neve «légió».

A ház úrnője egészen beleillik ebbe az ostromolt várba. Most, hogy a bugyolát lerakta magáról, jobban szemügyre lehet venni az alakját. Alacsony, de karcsú termetét régi divatú, színehagyott öltöny fedi, de valaha drága lehetett annak a kelméje. Arcza hajdani csábító szépségre vall, csak az a sok ráncz ne szelné keresztül-kasul, homlokának emelkedése nagyravágyást árul el, ajkszegletei hízelkedő gúnyt, az orra szépmetszésű volna, ha a tubákolással -212- nem ártana neki, a szemeivel nem lehet tisztába jönni, mert nagy kerek üvegű pápaszemet hord, csak az üveg villanik, mikor a fejét forgatja.

– Nos, hát már most fiunk is van! mondá tréfásan a leányának. Mindig mondtad, hogy szeretnél már egyszer egy fiút is látni. Hát hoztam egyet.

A nagyszemű odasettenkedett Manó mellé, s jót csípett neki a karjába, aztán odább ugrott dévajul nevetve.

– Hát aztán a többi ingeid is mind ilyen hímzett fodrosak? Kérdé a háziasszony, s a közben kezébe kaparintotta a Manó batyuját s szétbontá a kendő csomóit. Anya és leánya kíváncsian dugták össze a fejüket, a kihúzott ingeket bámulva. – Ezért téged a többi diákgyerekek mind úgy fognak ám csúfolni, hogy «kisasszony».

– Segítek én azon könnyen, fogok egy ollót, s levágom valamennyiről a fodrot.

– Nem úgy lesz az. Majd segít rajta a Liza. Ő ma úgy sem fekhetik le, mert az ágyát át kell adni a vendégnek, odakinn a veranda alatt: ő majd az éjjel mind új síma gallérokat varr a te ingeid nyakára, meg a kézelőire, kitelik ez azoknak az aljából, hiszen nagyon hosszúra vannak szabva.

A nagyszemű mindjárt hozzá akart fogni. Czérnát fogott, s elkezdte pattogtatni az ujjai közt.

Úgy látszik, hogy ennél a háznál a vacsorálás egyértelmű a sátoros-ünneppel.

– Van miből! kérkedék a mama, széthúzva a nagy bársony pajdli karikákba fűzött száját, s aztán kirakva belőle a nagy asztalra a mindenféle zsákmányt, a mit innen-onnan összegyűjtött. A leány kiváncsi mosolygással tartá oda a mécset.

Volt ott sok drága jó darab sajt, szalonna, sonka, lúdczomb (mind gondosan papirba takarva), alma, körte, vereshagyma, tojás, egy darab «katakönyöke», egynehány krisztuslába, birsalmasajt szívformára vágva, mandula, kenyértortadarabkák, szélpaszuly, meg – gyenge kukoricza, (úri asztalok maradványai!)

Manó szerénykedve ajánlá fel, hogy az ő batyujában volna egy kis czipó, még meg sincsen kezdve. Azt bizony szívesen fogadták. Erre aztán még több bátorságot vett magának, s elrebegte, hogy ebben a mázos szilkében meg töltött káposzta van.

Lizandra örvendve csapta össze a kezeit. Azt ő még soha sem evett, csak híréből ismerte.

Két töltelék volt a szilkében, felajánlá az egyiket a mamának, a másikat a leányának.

– Nem, fiacskám, utasítá vissza a mama, ha én káposztát enném éjszakára, egész éjjel le nem hunynám a szememet, csak osztozzatok meg ti ketten a Lizával rajta.

– Az ám. Valóságos batyubál. (Mesélt ő néha ilyenről a leányának.) -214-

– Az ám: de egy kis baj van, szólt a leány. A mit a Boris hozott reggel vizet a korsóban: belement egy egér s bele fuladt! már most nincsen vizünk.

– Dehogy nem, hiszen két csermelyen is gázoltunk keresztül, a míg idáig jöttünk.

– Azoknak a vize mind pokolkeserű, az egyik gáliczköves. Az igazi forrás el van rejtve egy sziklaodúba, sűrű pagony közé, s onnan megint elfut a föld alá. Oda csak a Liza tudna elvezetni.

– Tudja hát, fiacskám. Nincs ez a ház egész éven át bezárva. Tavaszszal, a mikor még a vadak kímélet-évadja tart, neki is kinn lehet csatangolni az erdőben, olyankor még nincsenek itten – a vadászok.

Manó furcsa talányt kapott a megfejtésre. Hát az ilyen vadra is kiterjed a kímélet-évad, mint ez a nagyszemű itten?

– No hát ha nem félsz éjjel az erdőben járni, a Liza elvezet a forrásig. Ketten csak nem ijedtek meg?

A leány is egyszerre készen volt a vállalatra! de még milyen öröme telt benne, hogy kiszabadulhat egy futásra az erdőbe. (Olyan hosszú fogság után.) Szalad a korsóért.

Manó markába kapta a fűzfahusángját, a korsót fülénél fogva ráakasztották, s aztán iramodtak végig a tavat áthidaló padlón, a fűzfakaró egy-egy végit fogva, annak a közepén himbálózott a zöld korsó.

Annak a gyanakodó, féltékeny dámának volt bizodalma -215- a rejtegetett leányát rábízni egy idegen ficzkóra, éjszaka, sötét erdőben, egy földönfutóra, a kit most szedett fel az útszélen.

A hold épen akkor kelt föl, tűztányéra keresztül villogott a nagy kőrisfák ágain, lombozatán. A két gyermek nevetgélve törtetett keresztül a bokron: elől a Manó, hátul a Liza. A leány kormányozott: «no most jobbra! arra a fehér nyirfa felé! Keresztül a gyepen! szaladjunk sebesen! Hahó, megállj, valami bele akadt a ruhámba!» –

Akkor aztán Manónak ki kellett őt szabadítani a szederinda veszedelmes szövevénye közül. A leány nem ismert semmi félelmet, még inkább ő ijesztgette volna a társát (ha megijedt volna), nagyokat huhokolt: «hallod, hogy bömböl az erdei manó!»

– Nézd, micsoda tűz-szeme van a böjti boszorkánynak; vigyázz, mert a nyakadba ugrik.

De nem félt attól a repülő tűzszemtől Manó. Szent János bogár az; elfogott egyet s azt odadobta a Liza bozontos haja közé, onnan az nem szökhetett el. Attól aztán olyanforma lett a leány, mint valami éjjeli tündér, világító zöld csillaggal a fején.

Éppen akkor ugrik ki mellőle egy őzike, nagy csörtetéssel szökve odább az erdőben.

A véletlen robajtól de mégis csak megijedt Lizandra, annyira, hogy önkénytelenül odamenekült kísérője karjai közé, s nagyon jól tűrte, hogy az őt oltalmazva átöleli.

Mikor aztán felismerték, hogy nem medve, hanem csak őz volt, a mi felugrott előttük, akkor elnevették magukat.

– Eredj! Te rossz vagy! szólt a leány durczásan s eltaszítá őtet magától. -216-

A forrás mélyen a sziklaodú fenekén fakadt, a hol keskeny medencze fogta fel, abba a mohos köveken kellett leszállni. Manó hozzákészült.

– Majd persze! Te a sáros csizmáddal gázolsz bele a forrásba! feddé meg a leány, kikapva kezéből a korsót, majd én szállok le.

S azzal lekapta a lábáról a czipőt, s odaadta Manónak, hogy tartsa; ő maga lépegetett alá a korsóval a forrás medenczéjébe. Azok az elefántcsont lábak hogy világlottak az erdők, sziklák sötétjében!

– Oh persze! Azt gondolod, parasztok között vagy, a kik mind egy korsóbul isznak.

– Hát majd így, mondá a leány; s a két tenyerét összefogva, annak az üregébe meríté a kristály vizet, s úgy nyújtá azt fel a fiúnak: abból itatta meg.

– No, már most hát vizünk is van! Mindenünk van! Siessünk a vacsorát elkészíteni.

Visszafelé már futvást mehettek, a hold a fák sudarai fölé emelkedett már.

Ő az alatt kártyát vetett. Ez az egyetlen mulatságuk -217- azoknak a szegény asszonyoknak, a kik a világból kimaradtak. Gondolnak valamit: lesz-e még a multból valaha jövendő? S aztán kártyát vetnek rá: vajjon kijön-e?

Az útban a fiú felkapott egy nagy darab száraz targalyat s elhozta magával: most odakínálta azt a leánynak.

Huh! Mekkorát villámlott az a nagy kék holdvilágpár arra a szóra: milyen magas lett egyszerre az a csepp teremtés.

S Manónak szépen vissza kellett sonfordálni a hídon keresztül s eldobni a parton az elhozott száraz galyat.

A leány már akkorra tüzet is rakott. Elég tüzelőt adnak az ő fűzfáik egész esztendőre; ha elfogy, hoznak a faluból; de a pontaligeti parkból még egy gyöngyvirágszál sem jő az ő házukba soha.

– No, kis fiam, szólt a mama, a míg a leány a konyhán danolva készíté a kolduslevest, hát mondjak-e neked jövendőt a kártyából? Mert nekem ez a tudományom. Én vagyok a vajákosnő.

A vajákosnő kirakta a kártyáit, a mik a sok használattól úgy el voltak már kopva, hogy csaknem gömbölyűek lettek. Nagy tudákosan keresztűl-kasul nézegette az összekerült figurákat s kettőt szippantott a tubákos szelenczéjéből.

– Hej te, fiacskám, nem voltál ám mindig az, a mi mostan vagy. Valamikor, nem is régen, arany fésűvel fésülgették a hajadat, s a lábadat csókolgatták, mikor lefektettek. Most pedig majd sok nyomorúságot fogsz kiállni. Üldözni is fognak. De te azt mind kiállod. Azután híres, nevezetes ember lesz belőled. Szegény is fogsz lenni; de -218- a szegénységet megszereted. Szegény leány lesz, a kit feleségül választasz. Gazdag nagy birtok marad rád, de te annak hasznát nem veszed. El nem vesztegeted, még sem fogod birni. Az apád megátkoz, az anyád kitagad, hanem a nemzeted megáld. És utoljára meghalsz ifjan a csatatéren.

A fiú elbámult ezen a kártyákból kiolvasott jóslaton. Hogyan lehet így kibetűzni? Az egymás mellé rakott ábrákból?

Többször hallotta ő otthon a Dorkó nénőtől, hogy ő róla mondott valaha holmi czigányasszony ilyenforma jóslatot, mikor még az anyja hajadon leány volt. (Hogy ne fúrta volna ki az oldalát Dorkónak ez a titok.) De hát, hogy juthatott volna el a titkolt hagyomány ebbe a puszta szigetházba? És különösen az, hogy ő rá hogy ismerhetne valaki, a kivel ő sohasem találkozott? Holott még azok sem ismertek rá, a kik a tegnapi alakját annyiszor látták. Maguk a cselédek, a kik mindennap szolgáltak az Emma kisasszonynak, s mondogatták: «ej, de gyönyörű haja van!» «jaj, de jól áll a termetén az a «zsali» ruha!» – mikor tegnap elment közöttük, tövig lenyirt hajjal, kék posztó zekében, azt mondták: «ni a csunya Jancsi! Milyen görbe a háta!» – Hát ez az idegen nő, hogy tudhatja azt, hogy mi lakik benne? a kit először látja.

Egészen megzavarta az. Még enni sem akart. Mikor már a Liza behozta a tálban (régi porczellán volt, de körüldrótozva) a csábítón illatozó fölséges kolduslevest, s a mama neki is teleszedte a tányérját belőle, hozzá sem akart nyúlni.

– Megmondom igazán. Kegyelmed, nénémasszony, nekem olyan jóslatot mondott, a mi most nem megy ki a fejemből. Nem az, a mi a jövendő titka, mert azt én nem bánom. Hanem az, hogy mi módon tudja kegyelmed azt kiolvasni a kártyából, a mit még nem tudhat senki? -219-

– Elhiszem, hogy kegyelmednek sok a bölcsesége. Az enyém annál kevesebb. Én pedig szeretek tanulni. Mondja meg kegyelmed, honnan tudja mind azt felőlem, a mit most elmondott?

– Ez ám az, a mit nem szeretek. Ha bolonddá tesznek, hogyha ámítanak. Azokkal nem ülök le egy asztalhoz, a kikről észre veszem, hogy tudatlanságomért kigúnyolnak, inkább nyelem az éhkoppot. Mondja meg kegyelmed igaz lelkére, miből beszélt?

– Hát megmondjam igazán? Hát akkor megnyugszol aztán? No, hát ülj ide mellém «Tanussy Emanuel».

– Ne szaladj, hanem ülj. Majd meglátod, milyen egyszerű dolog az a boszorkányság. Az egész titkodat ezek az ingfodrok adták a kezembe. Ezeket mi hímeztük ketten a leányommal, Tanussy Deczebálné asszonyság leánya számára, a kit Emma kisasszonynak hínak. A mint egy csücskéjét megláttam ennek a fodornak, már tudtam, hogy te vagy az az Emma, a kiről már olyan sok szó jár a világban, hogy én is tudhatok belőle valamit.

Manó megkönnyebbült szívvel ült le az asztalhoz s egyszerre megjött az egész étvágya. Mindjárt hozzálátott a rántott leveshez.

– Látod, mama, mondá Lizandra. Ugy-e, hogy én mindjárt kitaláltam, hogy ez nem fiú, hanem kisasszony.

– Csak voltam, voltam! kaczagott Manó, erősen kanalazva a rántott levesét. Tegnap voltam még Emma kisasszony, ma már Manó vagyok. Hiszen mondtam neked, mikor a vízre jártunk, mikor a manóval ijesztgettél, hogy nem félek én attól, hisz én is Manó vagyok.

Manó nem tudta a levest fújni a nagy nevetéstől, mind összeégette vele a száját.

– Hát nagyon könnyen. Fogtam egy ollót, s levágtam vele a hosszú hajamat.

Lizandrának nyitva maradt a szája erre a fölfedezésre, elkezdte a saját szőke hajfonatát a tenyerében latolgatni, magában tanakodva.

– No, te kis bohó, csak le ne vágd ám azért a hajadat, mert te nem válsz azzal fiúcskává.

– No, már most eredj aludni, mondá Lizandra a fiúnak, a mint megvacsoráltak. Odakinn az ágyam, abba lefekhetel; vigyázz, hogy a szúnyoghálót nyitva ne hagyd, különben elkapnak a denevérek. Ha egy kigyót találsz a lábadnál, meg ne ijedj tőle, nem bánt az senkit.

– De még mennyi! Jó az nekünk. Azok nélkül felfalnának bennünket az egerek.

– Vaksi! Nézz rám. Hát nem látsz? Én vagyok az: – a vadmacska. Nézd, milyen szép hegyes körmeim vannak! Vigyázz, hogy meg ne karmoljalak velük.

– Azért mondom. – Aztán nekem az ablakon be ne -221- kukucskálj. Ugy sem látnál semmit. Én az éjjel fenmaradok, az ingeidre gallért varrok. A mama pedig, ha én elaltatom, úgy alszik, hogy még az égzengés sem ébreszti fel.

Manó szépen kezet csókolt a nénémasszonynak s jó éjszakát kívánt, aztán kiment a veranda alá; ott megtalálta a szúnyoghálóval befüggönyözött ágyat, a miben Lizandra szokott aludni.

Erdei mohával volt az vetve, keverve diófalevéllel, meg kakukfűvel, fehér ürömmel, a mi a bogarakat elűzi, be volt takarva foltozott, de szép fehér lepedővel. Egy kis vánkos volt a feje alja, taplódarabokból összevarrva, olyan az, mint a szarvasbőr, még finomabb.

Manó levetkőzött, s lefeküdt az illatos ágyba. Egy dologhoz hozzá volt szokva még leánykorából, hogy éjszakára a fejét bekösse kendővel, s annak a szükségét most, hogy le volt nyirva, e nedves éjszabadban még jobban érezte. Majd elszoktatják róla a collégiumban. A két napi gyalogolás elég jól kifárasztá, de épen azért nem tudott mindjárt elaludni. Végig rémledezett előtte az egész változatos tájék, az emberek, a kikkel találkozott, a mióta az apai kastélyból elszökött. Nem bánta meg, hogy azt tette, nem érzett aggodalmat, mikor körülnézett ezen a vidéken. Csak arra gondolt, hogy itt ugyan nem találhatnak rá. Tegnapelőtt ilyenkor este még hogy siettették lefektetni a melegített ágyba, hogy ijesztgették a kisértetekkel, a rossz lelkekkel, a bőjti boszorkánynyal, csak hogy ki ne nézzen az ablakon, az ivóvizébe eleven szenet dobtak, hogy az igézettől megőrizzék s az ablakait lefüggönyözték, hogy az arczára ne találjon sütni a hold, mert attól nyavalyássá lesz, most pedig egész teljében ragyog le rá a sápadt zöldes égről ez a bűbájhintő csillag, csodavilágítást árasztva erre a szokatlan tájképre. A lomha csendes tó zöld ezüst tükrében zegzugos vonalak szeldelik át a visszavert holdfényt, a mint a békák keresztül-kasul léniázzák a békalencsés felszint, a nagy kőrisfák árnyéka élesen válik el a fényes laptól. A mint a partról egy kövér ung beleugrik a -222- vizbe, terjengő fénykarikák támadnak utána, mik a parti bozótnál törnek meg. A denevérek tizével repkednek tétova csoportban, s egy nagy éjmadár nesztelenül suhan el a hold előtt, kergetve egy kisebb által. S az alvó éjszakának hangja van, mint az alvó ember lélekzetének. A békák légiói, a szunyogok milliárdjai egy láthatatlan karmester ütenyére egyesítik hangjukat egyetemes összdalba, a mi olyan, mint valami álomvilágból áthangzó zene.

Majd meg a házban is megszólal valami. Dalforma, még sem az, se verse, se melodiája, csak olyan dudolás, egészen ehhez az álomvilági chorushoz való magányének. Manó nem állhatja meg, hogy be ne leskelődjék az ablakon. A leeresztett függönyök között van arravaló nyilás, hogy beláthasson.

És aztán lát valamit, a mit nem tud megérteni. Lizandra ott ül az anyja mellett, a ki az ágyban fekszik. Annak dudol, a hogy szokás álomkerülte gyermekeknek dajkadanázni. És a dudolás mellett azt teszi, hogy a két kezével végig czirogatja a hanyattfekvő anyja arczát. Csinyján, csak a tíz ujja hegyével, elkezdi a homlokán, le az álláig és azt teszi ujra meg ujra, míg végre az öreg asszony elalszik. Mi ez? Bűvészet!

Ettől aztán mégis ludbőrt kapott a teste a fiunak, hirtelen bebujt az ágyba, fejére rántotta a pokrócztakarót s elaludt.

Lizandra pedig, a hogy elaltatta az anyját, (sokszor kellett ezt neki így tenni) leült a mécs mellé s hozzáfogott a jövevényfiu ingeinek nőiből férfiúivá átalakításához. Gyors keze volt. Mire a hold a délpontot elérte, már mindennel elkészült.

Akkor aztán nem volt mit tennie, nem is volt álmos. Odaült az ablakhoz és kinézett a holdvilágos éjbe.

Itt volt megint az ő régi jó barátja, ez a ragyogó ábrázatú emberarczú csillag. Az ő egyedüli társalkodója éveken és éveken keresztül, a kivel csendes éjszakákon át el -223- szokott beszélgetni, a kinek dalolni szokott, a hogy dalolnak az erdők madarai a napnak.

A holdsugár aztán odavetette a tekintetét annak az alvónak az arczára. A vékony szunyoghálon keresztül teljes fényével világítá meg a fiunak az arczát. Így altában tökéletes leányi ártatlanság tündökölt azon. A két keze imára kulcsolva nyugodott a mellén.

A leány ugyanazzal a magyarázhatlan érzéssel bámult erre az arczra, a mivel a holdra szokott bámulni. Ugyanazt a titkos, fájdalomkeltő vonzódást érezte iránta. A fiu álmodott, álmában rebegett, szempillái alól két könycsepp szürődött át, otthon van, anyját engeszteli. (Mért nem lehet ezt a könycseppet letörülnie onnan?) De nem, csak azért sem! Az alvó nagyot rug magán kézzel, lábbal, majd szétrúgja azt a rozzant hárságyat, s aztán durczásan veti magát féloldalt, s hátat fordít a holdvilágnak, összehúzva magát, mint egy tüskés borz.

S aztán megint csak a holdvilágot nézte a leány, az nem csinál vonyarczot soha, az mindig mosolyog.

Egyszer csak valami szokatlan nesz üti meg a füleit. A kőrisfák erdejében recseg a targaly sűrű léptek alatt. Errefelé közelednek.

Eszébe jutott az a pávián, a ki ő hozzá vadgesztenyét dobált. A nevét nem tudta. A képeskönyvéből választott a számára egyet. A páviánt. Ha ő lehet vadmacska!

Négyen emeltek a vállukon egy könnyű sandolint s azt csendesen leereszték a zöld tóba. A holdvilágnál megismerhette jól azt az arczot, a melyiknek már egyszer betörte -224- az orrát. A csónakba ez száll be s aztán kezébe véve a kétlapátú evezőt, errefelé kezd tartani.

A sandolin gyorsan szeli keresztül a tó tükrét. Gil Blas úgy evez, mintha regattán versenyezne az első pályadíjért. A sandolin eléri a szigetet, a csónakász kiszökik a partra, járművét odaakasztja a lánczánál fogva egy rőzseczölöphöz, s aztán lappangó léptekkel settenkedik a veranda felé.

Ott a szunyoghálós nyoszolya, azon alszik egy ifju alak, a feje piros kendővel bekötve, két karja a feje fölé emelve.

Manó épen akkor végezte az előálmát, a miből egyszerre csak arra ébred fel, hogy valaki durván lerántja a takaróját.

Az, hogy idegen, még hagyján, de ez a vigyorgás rajta! Mit akar ez? Meg akarja enni?

Olvasott ő egyszer a Jancsival valamit (a Márton grammatikájából) a kannibálokról, a kik a szigeteken laknak. Ez olyan sziget lesz.

A merész látogató nem késedelmezik, martalékját átölelni siet. «E bizony meg akar harapni!» gondolja Manó s jó szántából olyan ökölcsapást ad neki a szeme alá, hogy az tizenkilencz holdat lát tőle egyszerre az égen.

Ettől aztán Gil Blas még nagyobb dühbe jön, a kiméletlenség minden végletre feljogosítja a férfit, odaveti magát egész erejével megsértőjére és átnyalábolja.

Hogy dulakodik ez a két idegen fiu ott előre-hátra. A kik egymást sohasem látták.

Gil Blas tizenhat esztendős volt, s nagy csontos legény, Manó csak tizenhárom éves, de aczélizmú fiu, egyszer nekiveselkedett, összeszedte magát, s egy kanyarítással úgy ellódította magától a küzdőtársát, hogy az hanyatt esett, mivel pedig az a tér a veranda és rőzsepart között nagyon keskeny vala, egyenesen belebukott a tóba. -225-

Szegény Gil Blas e kudarcz után alig tehetett okosabbat, mint hogy a víz felszinére kerülve, gyorsan kiuszszék a tulsó partra, ott hagyva a sandolint.

Hiszen jó uszó volt, ebben nem volt hiba, de ilyen vizben uszni! S ilyen alkalommal!

Mikor kigázolt a sűrű siska közül a partra, igazán olyan volt, mint egy hamis isten, a tengeri fajtából, felül zöld, alul fekete.

Ott pedig éktelen hahota fogadta. A három nagybátya a fának vetette a hátát, meg hanyatt vagdosta magát, úgy kaczagott rajta.

Ő meg, nyavalyás, csak prüszkölte orrán-száján a keserű tóhabarékot, a mit uszásközben nyelt, s azt sem tudta, hogy a szemeiből törülgesse-e a békanyálat, vagy a hajából szedje ki a sulymot. Sírt is meg káromkodott is.

Megszánták azután s letörülgették a zsebkendőikkel, hogy ismét visszanyerje az emberi ábrázatját.

Csak egyet nem lehetett letörülni, annak az ütésnek a foltját a szeme alatt.

– No, te Gil Blascskám, ugyancsak megjártad a vadmacskáddal, szánakozék rajta Don Juan. Hiszen nem vadmacska ez, hanem mándrucz!

Gil Blas még most is fujtatott a dühtől, az ijedtségtől, meg az akaratlan sporttól.

– Kérlek, csak egyre kérlek, kedves barátim, édes bátyáim, ne szóljatok erről a mostani történetről senkinek. Adjátok becsületszavatokat rá.

– Én becsületemre fogadom, hogy nem szólok erről semmit, de csak egy esztendeig, fogadá az Albino.

– Nem! Kedves Gil Blascskám! Kérj tőlem akármi egyebet, kérd tőlem a vérebemet, átaladom, kérd el az epsomi verseny idejére a winneremet, átengedem, kérd el tőlem a práter-utczai numero 28-nak a tolvajkulcsát, -226- boldoggá teszlek vele, kérd tőlem, hogy tegyem le helyetted az érettségi vizsgát, azt is kiállom, de, hogy én ezt a szép jelenetet, a mi most itt előttünk végbement, még ma hajnalhasadta előtt el ne mondjam minden embernek, a kit csak az ágyából kirángathatok, azt kérlek szépen, ne kivánd tőlem, mert az lehetetlen!

MUCIUS SCÆVOLA.

Manónak még csak most kezdett az álom kimenni a szeméből igazában, egész odáig nagyon hasonlított ez valami álomlátáshoz, a míg a küzdőtársát a vízbe beledobta. Csak azután kezdett magához téregetni, mikor annak habuczkolását meghallotta a tóban s aztán látta, hogy uszik az egész kétségbeesetten, zöld héjas fejjel a zöld vízben, ugratva szét maga elől minden irányban a csendes philosophálásukból felriasztott békákat.

Akkor egy kicsit megijedt, hátha ő most ezt az embert a vizbe ölte volna? Gyilkosság! No ez szép kezdet volna egy uj életpályához! Akkor aztán mindjárt mehetne nem Debreczenbe diáknak, hanem az erdőbe zsiványnak.

Nem volt már kedve a lefekvéshez, hirtelen magára kapkodta a ruháit. Hanem azután a parton támadt nagy kaczagás egy kissé helyrevigasztalta. A min kaczagnak, az még sem lehet valami siralmas dolog.

Honnan cseppent ide ez a hosszú ficzkó? Mi keresete volt itt? Mi a bolond ütött hozzá, hogy ő róla a legédesdedebb álmában lerántsa a pokróczot? Hát vétett ő ennek a longuriónak valamit?

A megingatott vizen himbálódásnak eredt sandolin láncza az első kérdésre nagyhamar felvilágosítást adott neki. Ahá! Ide csónakon jöttek. Talán rablási vágyból? Van is itten mit elrabolni! -227-

Valaki kopogtatott belülről az ablakon. Odatekintett. Azt a két nagy szemet látta az üvegen keresztül villogni.

– Épen most oltottam el a mécset, mondá az, kinyitva az ablakot, s aztán kidült rajra, könyökére támaszkodva.

– Könyökölj csak ide az ablak párkányára, aztán majd elmondok neked valamit.

Manó odatérdelt az alacsony ablak elé, hogy annak a hidjára rákönyökölhessen.

– Hát honnan ismered te ezt? mikor beszéltél vele? sürgeté türelmetlenül.

– No, csak várj sorodra, majd megtudsz mindent. Láttam az urfit, de csak a tavon keresztül, beszélt is hozzám, de csak ilyenekkel ni.

– Egy czitromtökkel. Tudom, hogy betörött tőle az orra. A milyent ott látsz felfuttatva a háztetőre. Harmadnap kereste is a mama, hogy hová lett az egyik czitromtök, mert mindennap megszámlálja, hány van? Én azt hazudtam neki, hogy kikezdték a rózsabogarak, s megrohadt.

– Oh te oktondi. Hisz akkor mindig megvernek. Mi abból élünk, hogy hazudunk. Minden embernek hazudunk. Még magunknak is hazudunk. Mikor télen kimegyünk valahová, felveszszük a selyemruháinkat, s azt hazudjuk, hogy urak vagyunk. Hiszen nekünk sem mond senki igazat. Isten őrizz attól! Hiszen ha valaha uri társaságba kerülsz, s ott minden embernek igazat mondasz, hát kidobnak az ajtón. Oh te bagó! Látod, engem a mama kis gyerekkorom óta mindig arra tanít, hogy ha valahova megyünk, kinek mit hazudjak? Hej, ha egyszer-egyszer elszólom magamat, s valami igazat találok mondani, hogy megmosdat érte!

– Látod, ha te én nekem «hugám» volnál, hát én azt szeretném, hogy nekem mindig igazat mondj.

– Igazán szeretnéd? No hát mondok valami igazat. Tudod, hogy miért hajítottam orron azzal a czitromtökkel az urfit? Azért, mert az a vadgesztenye, a mivel engem megdobott, egy levélbe volt göngyölve, s abba a levélbe ő azt írta, hogy szerelmes belém és feleségül akar venni.

– Igazán azt írta! kiálta fel Manó, elszörnyedve, hogy lehet valaki akkora gonosztevő, hogy ilyesmire vetemedjék!

– No, csak ne kiabálj ilyen nagyon, mert fellármázod a mamát, s akkor aztán majd hazudhatunk ketten egyesült erővel, hogy miért vagyunk itt az ablakban?

Azzal előkeresett egy sokrétt összehajtogatott levelet a czipője talpából s azt kiterítette az ablakhidjára a fényes holdvilág elé. Az urfi nagy betüket szokott vetni, el lehetett azt olvasni könnyen. A leány maga olvasta fel. -229-

De minden sor után nagyobb haragba jött Emmánuel. Ez iszonyú gonoszság! Rettenetes vakmerőség!

A leány csiklandósan nevetett erre a szóra. Valami olyan jól esett neki rajta. «Hihihi! De bolond fiu vagy te, hallod-e?»

Manó pedig csak úgy gyűrögette fel a kabátja ujjait a két karján, mintha sajnálná, hogy nincs most itt valaki, a kit meggyomrozzon.

– Nem alhatnám már, inkább visszaadom az ágyadat, aludj te. Én addig beleülök ebbe a csónakba, körülhajókázom vele ezt a szigetet, s ha valaki be akar törni, fejbe ütöm.

– Hahaha! De vitéz vagy! No hát ha nem akarsz lefeküdni, maradj itten, én sem fekszem. Oh én sokszor egész éjjel nem alszom, kivált mikor a holdvilág süt.

– Hát én azt még magam sem tudom. Szeretnék valami nagy, kiváló ember lenni, a kit sokan szeretnek, vagy gyűlölnek, a kit a világ hire emleget, a kit az ország dicsőit, a ki a hatalmasok fölé emelkedik s a ki azt mondhatja magáról, én magam teremtettem magamat!

– Én is, én is ilyenekről gondolkozom mindig, viszonzá a leány. Nem beszéltem el senkinek, csak a holdvilágnak, az az én bizalmasom. Nekem is mind az jár az eszemben, -230- hogy tudnék egyszer valami olyan hires csillaggá lenni, a mit mindenki imád, valami olyan bálványnyá, a ki az okos embereket mind elbolondítja, s aztán befogni őket, mint a lovakat és hajtani ostorral és aztán nevetni rajtok!

A két gyermek aztán elbeszélt reggelig egymással azokról az álmairól, a mit a gyermekek ébren szoktak álmodni, egyiknek a képzelődése a másiknak a lángját szitogatta. Minek lett volna nekik aludni, mikor szebb álmokat láttak így, s aztán a minden álmok vége az volt, hogy ha egyszer az egyik is, meg a másik is fel tudott hágni a csillagos égre, hogyan fognak ott összetalálkozni ismét?

Nincs az a hatalom, a mi megfoszsza a gyermeket a hitétől az ábrándjaihoz, sem hatalom, sem éhség, sem nyomor.

Már a hajnalcsillag is feljött a fák sudarai közül, a holdvilág beleszürődött a pitymallat derengésébe, a békák elhallgattak, ők reggel mennek aludni, a faluból átringott a hajnali harangszó, a gólyapár elkezdett kelepelni a háztetőn, a parkban egy leányhang danája szólalt meg, az idei népdalt czifrázgatva.

– No, most eredj innen, mondá a leány, bujj el a lugas alá, a Böske jön, a tejet hozza, nem szükség hogy téged itt lásson.

– Ugy-e? kezdett valami mondáshoz Manó, de kapiczányon kapta a nyelvét hirtelen s nem mondta tovább.

– Micsoda «ugy-e?» szólt a leány, s azokkal a titoklátó szemeivel belenézett a fiu szemébe, s ki is olvasta belőlük az el nem mondott kérdést. Leskelődtél ugy-e firhangon keresztül? mikor megtiltottam! Láttad, hogyan altattam -231- el az anyámat? Másképen egész éjjel le nem hunyja a szemét szegény.

– Hát az én ujjaimban olyan erő van. Vigyázz magadra! Mert, ha végig huzom a tíz ujjam hegyét az arczodon, hát elalszol, mint a macska.

– No, most sunyj el, bujósdit játszunk. Majd aztán megtalállak, ha kész lesz a kávé.

Manó felmászott a külső lépcsőn a hiúba, a minek a nyitott eresze alól le is lehetett látni és hallgatózni a verandára.

A mezei dal egyre közelebb hangzott, s mikor vége szakadt, a túlparton megláthatá Manó a tejhordó leányt, a ki kora hajnalban, a mikor még a kastély népe alszik, lopva szokta elhozni a mindennapi kávéhoz való tejet a Styx szigeti gunyhóhoz. Ezek itten reggelire kávét isznak, ozsonnára is kávét isznak. Bizonyosan ebédre is kávét isznak. Azt a tejet a béresné titokban kezeli el a kulcsárnétól, a pesztonka titokban hozza ide, ha megtudná az uraság, elcsapnák valamennyit a szolgálatból.

– Tjühühüj! kisasszony! ereszté meg a lány a nyelvprittyét, alig várva, hogy letegye a köcsögöt a kezéből. No maga ugyan szép dolgot csinált az éjjel.

– Nagyon jól tette, de nekem még a zúzám is reszket, hogy ha ezt a méltóságos gróf, meg a kegyelmes grófné megtudja.

– Oda jöttek be a gróf urak a tiszttartóhoz, ujra öltöztetni, kimosdatni a gróf urfit. -232-

– Ühüm. Alig győzték helyreigazítani forró punchchal, a mit hirtelen csinált a tiszttartóné.

– A zöld csak lement, hanem a szeme alatt volt egy nagy kékség, azt nem lehetett lemosni. Maga még talán meg is ütötte?

– Bizony nagyobb, mint a maga ökle. Ejnye, de hogy tudott ezekkel a filigranmunka kezeivel úgy elbánni azzal az erős urfival.

– Ugy-e? Hát te nem tudod, hogy én tündér vagyok. Ha előveszem a hatalmamat, még a medvét is legázolom.

– De csak nagy baj lesz ebből mégis. A négy urfi a tiszttartó szobájában ugyancsak köpte a markát, hogy majd mit csinálnak ők ezért boszuból. Nem értettem a beszédüket, mert francziául beszéltek, csak a sok «szeker ment» ütögette a fülemet. Azok most magának, meg a mamájának nyugtot nem fognak hagyni, annyi bizonyos.

– Jaj, én sietek vissza, hogy meg ne lássanak itten. Az a fekete bajuszú gróf már hajnalban kitárta a szobája ablakán a zsalugádorokat, az öreg méltóságos ur is csengetett már a komornyikjának, azok fenn vannak már.

– No, én csak elszökném innen anyjostul, ha maguknak volnék, kisasszony, de még ma!

A pesztonka szaladt vissza a hidon keresztül a bozótba. Lizandra megint felhuzta a hidat.

– A mit az a leány beszélt? ugy-e beh derék, azt hiszik, hogy én voltam az a hatalmas, hahaha! Hát te miért nem nevetsz?

– Mert fel vagyok háborodva. Én követtem el valamit, s most ezt te reád fogják.

– Hahaha! Látod, milyen derék dolog az a hazudás. Te azt hazudtad, hogy nekem vagy, hát ha neked volnék most nevetnék rajta, hogy elhitték a hazugságomat.

– De én nem akarom, hogy azért, a mit én tettem, valakit mást üldözzenek.

– Micsoda? Te! Tanussy Emmánuel, ahhoz a Ponthay Adalberthez, a ki a te családodnak legnagyobb ellensége? a ki elvesztené a te egész ivadékodat egy kanál vizben. A kivel a te apád soha szóba nem állt, csak mikor egymást szidták. Te ahhoz akarsz menni?

– Mit bánthatnak én rajtam? Én leány vagyok. Ha megütök valakit, párbajra sem hivhat. Ha védelmezem magam az ellen, a ki meg akar csókolni, az övé a mit kap. Szerencséje, hogy téged kapott ott helyettem, mert én a két szemét kapartam volna ki.

– Semmi beszéd! Tudom én, hogy mi a kötelességem. Ha fölcsaptam férfinak, férfi akarok lenni!

A leány most már igazán megijedt. Elállta az utját a távozni akarónak, úgy kérlelte.

– Ne menj oda. Ne tedd azt. Ne add ki magadat nekik. -234- Édes jó Manócskám! Maradj itt! Bizony nem eresztelek. Várj, míg felköltöm a mamát. Hallgass a szóra! összetépnek, ha odamégy hozzájuk! No mit adjak? Adok egy csókot, ha itt maradsz!

– Az sem kell! dörmögé durczásan a fiu s félre tolta az utját álló leányt s kiment a folysóra.

– No, hát nem eresztem le a hidat. (A felvonó hid láncza lakattal volt megerősítve, s annak a kulcsa Lizandránál állt.)

– Kérdem is én azt! hetvenkedék Manó s nekiszaladva, egy ugrással könnyedén átszökött az egy szál deszka hosszú hézagon, pajkosan kiáltva: «czoki tenger!» Sokszor próbálta ő az ilyen mesterugrást még leánykorában.

Lizandra elbámulva nézett utána. Úgy utána bámult, hogy még a tejet is ki hagyta futni azalatt.

Manó pedig törtetett a bozóton keresztül, a merre a pávákat hallotta kiabálni. Tudta, hogy a páva a kastélyok udvarán szokott lakni.

Mikor meglátta a kastélyt, nem került a szép kavicsos útnak, hogy a nagy pázsit-göröndöt megkerülje rajta, hanem egyenesen keresztül vágott a gyepen, pedig jól tudta, hogy azon tiltva van az átgázolás. Ordíthatott rá a kertész, a hogy tetszett, rá sem ügyelt.

A kastély nagy oszlopos porticusa alatt látott egy férfi alakot, két zsebébe dugott kézzel álldogálni, annak pedig jó reggelt sem kivánt, csak úgy szólítá meg:

Csakugyan szavának állt, hajnalban felkelt, hogy még az ágyban fekvő nagybátyjának elmesélhesse a Gil Blas kalandját. A lovag látta, hogy kivel van dolga. Mendikás diák, a kalvinista fajtából. Tetszett neki az egész fellépés.

Don Juan vette észre, hogy ez őt most valami szolgálattevő szellemnek nézi.

– No, még ilyen büszke mendikást nem volt szerencsém tisztelhetni! szólt nevetve Don Juan, s azzal ironiás tiszteletadással komplimentezve vezette a furcsa látogatót a folyosón végig, egész a gróf hálószobájának az ajtajáig, a mi a földszinten volt.

A gróf a saját lakosztályában a legegyszerűbb berendezést tartotta, az előszobája tele volt kertészeti eszközökkel, onnan a mindig nyitott ajtó a hálószobájába hagyott látni, abban sem volt más luxus, mint vadászfegyverek, medvebőrök, agancsok s egyéb trophæumai szent Hubertusnak, egyszerű, szarvasbőrrel takart ágy előtt hevert egy pár könyv, a mikből estenden, lefektekor, a jótékony álmot szokta meríteni. Manó ott látta őt maga előtt abban az ismeretes sok zsebű kertészzubbonyban.

Manó pedig oda toppant eléje s karcsú termetét kiegyenesítve, a szeme közé nézett a hatalmas urnak. Ott zümmögött a fülében Cornelius Neposból valami «Romanus sum civis, Cajum Mucium vocant».

– Gróf ur. Az én nevem Tanussy Emmánuel. Tanussy Decebálnak a fia. Elhagytam apámat, anyámat, mert leány módon neveltek s én férfi akarok lenni. Debreczenbe -236- megyek – a collegiumba – tanulni. Ez éjjel egy szegény asszony és a leánya szállást adtak a kunyhójukban, egy tó közepén. Éjjel, altomban megrohant egy fiatal férfi illetlenül. Én azt beledobtam a tóba. Kiúszott. Nem tudtam, kicsoda? de ha tudtam volna is, azt tettem volna, a mit tettem. Most hallom, hogy ez ifju a gróf ur fia volt. Nem akarom, hogy helyettem mást üldözzenek, nem akarom, hogy miattam szállásadóimon álljanak boszut. Itt vagyok, helyt állok, elégtételt adok. Ha vétettem, állítsanak törvény elé, ha sértettem, fegyver elé.

– Hahaha! kaczagott Adalbert gróf, hogy az egész termete rengett belé. Valami szertelen tréfás jelenet volt ez! Egy ily leányképű suhancz, a ki Mucius Scævolát declamálja. – Hahaha. «Hostis hostem occidere volui! Nec ad mortem minus animi est, quam fuit ad necem!»

Hanem aztán a mint megtörülte a szemeit a nevetés könyeitől, odalépett a fiuhoz, cordiálisan.

– Ne félj semmit, édes fiacskám, se nem vívunk, se nem perlekedünk veled. A mit tettél, jól tetted. És már most szorítsunk kezet. Bizony mondom neked, hogy te vagy az első Tanussy, a ki ha valamit feldöntött, a mi forró volt, előáll nyiltan kimondani: «én tettem, én felelek érte!» és nem keni másra!

Emmánuel azon vette észre, hogy a keze fogva van Ponthay Adalbert kezében. Szavaira arczába szökött a vér. Hiszen jól tudta, hogy Decebál apa mit csinál Belizár nagybátyával – tréfából és komolyan?

A czélzásból kitalálhatta, hogy ezt a gyülöletes komédiát Ponthay Adalbert gróf is keresztül ismerte már.

– Nem én! kedves Emmánuel, folytatá a gróf. Nemcsak, hogy nem neheztelek rád, sőt mondhatom, hogy nagyra becsüllek. Először azért, a mit tettél, másodszor azért, a mit mondtál. A fiamnak jól esett az a leczke, de én nekem még jobban esik az, hogy a kudarczot nem leánykéz ejtette rajta. Ezzel holta napjáig csufolnák, hogy vízbe dobta a legelső szerelmi kalandján egy leány. -237- Az scandalum volna. Ha férfi tette vele, az csak echéc. Hanem hát, hogy ennek a furcsa kalandnak semmi hátrányos következése ne legyen, tenni fogok róla. Gondoskodom arról, hogy mindenki meg legyen elégedve s az egész cselszövénynek vége szakíttassék. Tégedet választalak ki benne épen közbenjárónak. Itt van egy levél azon szigetház lakójához a fiókomban.

Azzal egy antik faragványú szekrényhez lépett a gróf s annak egy titkos rúgóra járó rejtekfiókjából kivett egy lepecsételt levelet.

– Helyes. Sáromberkynének híják. «Ihro Hochwohlgeboren.» Itt van ez a levél; vidd oda hozzá, add át neki. Mondjad, hogy én küldöm. Aztán majd visszajösz ide.

– De én bizonyosan tudom. Vissza fogsz jönni egészen a magad jószántából. Akkorra majd a fiamat is felköltetem. Ismerkedjetek meg fényes napvilágnál is.

Manó átvette Adalbert gróftól a levelet s megfordult a sarkán, kisietett az ajtón. A gróf egész odáig kisérte. Don Juan ott ólálkodott a folyosón, Adalbert gróf visszatartóztatta, hogy ne tréfálkozzék a furcsa fiuval.

– Ah! Ez pikáns dolog! Megszökött kisasszony! Mindjárt gondoltam. Ilyen szemtelen bátorsággal csak egy leány léphet föl velem szemben.

– Magam megyek hozzá. Ráijesztek, hogy utána jött a leány, a kit az éjjel meglátogatott, s követeli, hogy ha compromittálta, hát már most vegye feleségül. -238-

Manó pedig csörtetett vissza minden kertésztilalmon keresztül törve a Styx-szigeti házhoz.

A mint az átjáróhoz ért, a csapóhidat leeresztve találta, Lizandra ott állt az ajtóban, karját a küszöbre s fejét karjára nyugtatva.

Mikor Manót meglátta, öröme visszatarthatatlan fellobbanásában hirtelen eléje szaladt, úgy, hogy a keskeny bürü közepén összetalálkozva, majd beleestek mind a ketten a vízbe.

– Nem. Feldicsért. Nekem tetszik ez az ember. És én azt nagyon szeretem, hogy a kinek ellensége akarok lenni, azt előre becsülhetem. Felébredt már édes anyád?

– Már, hogy mondtam volna? csak nem ettem gombát! Hisz akkor soha többet ki nem eresztene a szobából, s mikor elmegy hazulról, rám zárná az ajtót. Azt mondtam neki, hogy te reggelig aludtál, én meg varrtam. Te is azt mondd.

– Nem! Ha azt akarod, akkor én be sem megyek a házba, hanem kinn maradok. Itt a leveletek, add ki a batyumat.

– Semmi. De nekem a szemem ég akkor, mikor azt hallom, hogy valaki nem mond igazat. Azt akarod, hogy én mondjak el anyádnak mindent? -239-

– Nem. Nem. De mikor az őtet nagyon meg fogja ijeszteni. Haragba jön szegény! Aztán mit tehet az ilyen nyomorult teremtés haragja, mint mi vagyunk. Te még nem láttad őtet haragudni. Oh az valami kinzó látvány. Mikor dühbe jön, futni akar, ölni! és aztán összeroskad. Az olyan, mint mikor rossz tündérekről álmodik az ember. Ne kívánd azt meglátni!

– De mégis meg kell neki tudni mindent. Mert ezt az itt maradt ladikot nem lehet elhazudni a tó szinéről. Honnan került az ide? Az égből pottyant talán?

– Nem! Nem úgy! Hallgass rám. Kezdjük meg fordítva, a hátulján az előadást. Elébb vidd be te a mamádhoz ezt a levelet. A gróf azt mondta, hogy ebben valami örvendetes hír van. Mikor azt elolvasta a mama, akkor azt fogja kérdeni, hogy került ez a levél ide? Arra megmondod az igazat, hogy én hoztam a kastélyból. Akkor ő azt fogja kérdeni, hogy mit kerestem én a kastélyban? Te arra megint megmondod neki az igazat. És így egymásután visszafelé, a legutolsó szóig.

– Na csak bátran! Próbáld meg. Ha egyszer sikerül, majd meglátod, hogy kedvet kapsz hozzá.

Lizandra átvette a levelet s bement vele a házba, Manó leült a kis padra az ajtó előtt.

De ha palota lett volna és nem kunyhó, még azt is felverte volna a nyomban következő örömsikongatása az öreg asszonyságnak.

Mire visszamentek, előbb az ajtón félénken bekukucskálva, már akkor az asszonyság nem tánczolt, csak danolt. Valami régi melodiára énekelte le a kezében tartott levél -240- szövegét. Azután meg, hogy a két gyermeket megpillantá, odarohant Manóhoz, átölelte, összecsókolta. Csakugyan azt hitték, hogy megbolondult. Úgy kaczagott.

Hanem azután, hogy a fiut kibocsátá a körme közül s a lányra került a sor, a zokogás vette elő, mikor aztán jól kisirta magát, akkor egészen visszatért a rendes lelki állapota. Megtörlé az arczát vizes kendővel, azután egy szárazzal! egy kicsit betömpölygette hajporral, helyreigazította a schnecklijeit s leült az asztal mellé nyugodtan, tenyerét a kiterjesztett levélre téve.

– No lásd, kedves Lizám, megjött, a miért annyit imádkoztunk, böjtöltünk, megszünt a száműzetésünk, szabad visszatérnünk a fővárosba, Bécsbe!

Erre a szóra Lizandra is elkezdett tapsolni és tombolni örömében, úgy hogy Manó elhitte, hogy ez csakugyan valami nagyon jó lehet. Bécsbe menni! Nem értette, de hinni kellett ebből a nagy örömkitörésből.

– Már most aztán mondd el, hogy jutottál te ehhez a levélhez? szólt Manóhoz Sáromberkyné.

És Lizandrának kellett az egész történetet, vallatási modorban, hátul kezdve, elől végezve elmondani. Nehéz munka volt. Egyszer-egyszer majd félre is szaladt. Hanem egy pillantás Manó arczába megint helyrezökkenté az igazmondás kerékvágásába.

Sáromberkyné itélő birói komolysággal vette tudomásul az adatok, helyzetek, körülmények és indokok sorozatát, s csak egy szava volt mindenre: «correct! egészen correct».

Lizandra tapsolt maga magának, hogy ilyen szépen sikerült egy egész hosszú sora az igazmondásnak. Még ha -241- sokáig együtt lennének Manóval, egészen belé is tanulna. (S akkor meghalhatnának mind a ketten éhen.)

– Én is már most köszönöm a szives vendéglátást, mondá a fiu, s megyek az utamra.

– No te, mondhatom derék gyerek vagy! Én itt neked hajlékot adok, s te hálából feldulod, lerontod azt a házat, a mi neked menedéket adott.

– Úgy van, biz azt tetted. Mert hidd el azt nekem Tanussy Emánuel, hogy ha egy hét mulva visszajösz erre a helyre, nem találod itten sem ezt a házat, sem a négy füzfát, sem a zöld tavat, hanem találsz e helyen egy feltöltött térséget, beültetve fákkal és bokrokkal. Mi még ma elmegyünk innen! s holnap már elmennek a gólyák a kéményről. Nem siratjuk ám meg! E rongyos házikóért nekem a ponthaligeti úr egy kis vagyont kinált, csakhogy elmenjek innen, Sohse fogadtam el. De ráadásul erre a a levélre most már elfogadom. Megyek, ha Bécsbe mehetek! Itt van a szerződés, a mit hozzám küldtek! Most már aláirom. Hej, de pompás reggelivel fog megtraktálni a gróf, ha ezt a szerződést tőlem odaviszed hozzá. Várj, még aláirom.

Az asszonyság átment a benyilóba. Lizandra azalatt felterített a reggelihez, behozta a kávét, tejet, s odatolt az asztalra három csészét.

– Isten áldjon meg. Nem tartóztatlak. Tudom, hogy visszavárnak a kastélyba.

– Hadd várjanak, mormogá Manó. Három csésze volt az asztalon, három szék az asztal mellett. Lizandra három felé osztotta a kávét, tejet, meg a kuglóf-darabkákat. Manó természetesnek találta, hogy neki az egyik székre le kell telepedni.

– Hát mi velünk tartasz? Nálunk reggelizel? (Az öreg -242- asszony nevetett valamin.) Jobban tetszik itt, mint ottan? No, hát adja Isten, hogy soha se láss bennünket többet.

– Mi pedig hát együnk meg mindent ma, a mink van, holnapra ne maradjon semmi! Mondá ki a jelszót a házi asszony, s azzal előhozta az asztalra a tegnap összegyüjtött körömfaladékot mind s biztatta a két gyermeket, hogy lakjanak jól kedvük szerint. A mi meg is történt. Drága gyermekkor, a midőn még a jóllakás boldogság.

– Hát úgy, hogy a mama a legjobb evés közben szokta elvenni előlem az ételt, «hagyma lesz holnap!» Érted! «Hagyj ma: lesz holnap!»

– No, majd lesz módod debreczeni diákkorodban, biztatá őt az öreg asszony.

– No, hát most fogd ezt a szerződést, fiacskám, s vidd fel a kastélyba. De várj csak, valamit mondok. Az inged gallérja nem szalonképes már. Végy másikat. Ne nézzenek le azok a nagy urak. Itt vannak már a kiigazított ingeid. Azalatt, a míg odajársz, ennek is gallért készít a Liza. Elébb add oda neki a csizmáidat is, hadd suviczkolja ki.

De, már ezt az utóbbit nem akarta megengedni Manó. Azt ő maga végzi. Hanem aztán olyan ügyetlenül bánt a fényesítő kefével (látszott, hogy soha sem volt a kezében), hogy a leány nevetve kapta el a kezéből a kefét is, meg a csizmát is, s maga végezte el ezt a szolgálatot.

Még aztán a nyakravalóját is felkötötte neki, s minthogy -243- a tegnap óta levágott hajüstök maradványa makacsul előre hajlott a homlokára, a megnyálozott tenyerével simította azt neki féloldalra.

Így azután egészen szalonképessé téve bocsáták őt útra, a lelkére kötve, hogy a kifényesített csizmával ne czafatoljon bele a harmatos fübe, hanem a kavicsos úton járjon. Még nem vesznek tőle búcsut, mert hiszen vissza kell még jönni a gróf válaszával.

A mint Manó eltávozott, Lizandra rögtön hozzáfogott a levetett fehérnemü átalakításához. Csak úgy égett a keze alatt a munka. Az öreg asszony ez alatt egy régi nagy bőröndöt rakott tele az ócska pompa kaczatjával.

Lizandra, mikor nem ügyeltek rá, egy szálat szakított ki a hajából s azt a varrótübe fűzve, elvarrta annak a gyolcs gunyának a majczába. Sok babonát hisznek a lányok. Azt tartják, hogy az ilyen elvarrt hajszál visszahozza még valaha a viselőjét.

Manó ezuttal már a kertben találta Adalbert grófot. A nagy ember nyugtalan volt, hogy ilyen soká nem látta előkerülni. Hanem aztán, hogy meglátta őt tiszta inggallérral, fényes csizmával megjelenni, meg volt előtte magyarázva a késedelem oka. S a nagy emberek észre veszik az ilyesmit s fel tudják becsülni. Látogatás sáros csizmában, egyértékű gorombaság azzal, mintha a méltóságos urat tensúrnak szólítaná a megtisztelő.

Különös volt, mintha összebeszélés lett volna köztük, hogy a fiu is a kezében hordta a fövegét, nem a fején – hogy ne kelljen azt levennie.

– Nos! Emmánuel úr. Mit hozott ön? szólt a gróf, messziről megszólítva a közeledőt.

– Gróf úr, mondá a fiu, én még nem vagyok «úr», mert még nem vettek fel a «humaniorákba», akkor leszek «humanissime», addig «te»-nek szólít minden ember, a ki nem gúnyolódik.

– Jól van, fiam. Ez is helyes. Első dolog az embernek -244- feltalálni a maga helyét a világban, sem egy lábnyommal elébb, sem egy lábnyommal hátrább.

– Természetesen. Az eladási szerződésre viszonzásul nekem kell az eladott ház tulajdonosnéjának megküldenem a vételárra szóló utalványt bécsi bankáromhoz. Hanem azt a tiszttartóm is elvégezhetné.

– Jól van. – Hát édes Tanussy Emmánuel, én most mondok neked valamit, – egész nyiltan, őszintén. Megvallom, hogy én nekem te egy egész sorát a jó szolgálatoknak tetted, majd akaratlanul, majd meggondolva. Hogy ennek az én szeleburdi fiamnak az éjjeli kalandját tréfás kimenetelüvé tetted, az nemcsak rá nézve üdvös, de rám nézve is nagyon megnyugtató. Hogy aztán feljöttél hozzám, tettedet elismerni, ez egy igen nagy kellemetlenségnek vette elejét. Végtére, a mi legfőbb, hogy ezt az egész troglodyth családot innen a házam tövéből, mint a hamelni patkányüző, kiköltözésre birtad, s ez egyenesen a te közbejöveteled következménye, azzal én nekem olyan jó szolgálatott tettél, a mit soha sem fogok elfelejteni. A mit én mondok, az nem «szólásmód».

Azzal kezét nyujtá Ponthay Adalbert gróf a fiatal Tanussy Manónak. Eddig ennek a két családnak az öklei találkoztak egymással. -245-

– És már most hát mondd el nekem te is egész őszinteséggel, hogy miben jársz? mi czélod van? hová igyekezel? Hátha tehetnék érted én is valamit?

– Nincs rajta semmi titkolni valóm. Leányt akartak belőlem csinálni s én férfi akarok lenni. A fejemet megakarták tölteni ostobasággal, a gyomromat édességgel s a szivemet gyávasággal, s én óhajtom a tudományt, a száraz kenyeret és a szabad akaratot.

Adalbert gróf elbámult ennyi rhetorikán, de hisz ez természeti adomány némely embereknél.

– Hát eleinte menni fogok azon az uton, a melyen valamennyien mennek. Megtanulom, a mi könyvből tanulható. Leszek kis civis gyerekeknél præceptor, leszek kántista, szép hangom van, eljárok temetésre «peták»-ért, leszek «masinista», «kis botos», tűzoltó, aztán eljárok ünnepeken légatiókba és prédikálom az igét. Ezen az úton lett az én barátom Mántay Móricz is tudós emberré.

Adalbert grófnak tetszett nagyon ez a mendikás philosophia. Gyönge nevetésre is birta.

– Tehát, te előtted a Mántay Móricz, a derék indzsellér a legfőbb eszménykép? Hanem hát, ha az a pálya van leginkább az izlésedre, akkor még azon jó becsületes megyei mérnökön tul is találhatsz magasabb elérni való fokot. Miért elvesztegetni a fiatalkori éveket olyan tudományokkal, a mik a pályádtól eltérnek, soha szükséged nem lesz reájuk? Minek kántálni, præceptorkodni, predikálni? Ha elszánt akaratod van sokat és nehezet tanulni, szigorú, komoly életrend mellett, akkor én azt tanácsolnám neked, hogy lépj be egyenesen a bécsujhelyi hadmérnöki intézetbe. Nekem egy sor irásomba kerül s ingyen felvesznek, s onnan aztán mint kész ember kerülsz ki, s viheted olyan magasra, hogy őseid lesznek rád büszkék, nem te reájuk. Egy nagybátyám, a ki ott nevelkedett, most táborszernagy. -246-

Adalbert gróf nagy fát mozgatott. Ejh, milyen dicső fogás volna, a hatalmas Tanussy család egyetlen fiuörökösét az osztrák ármádia tagjává tenni.

– Azt pedig jó lesz megtanulnod. Az európai művelt népek élő nyelve nyitja meg előttünk a világot, a nélkül itt maradunk a szurdikban.

– Tehát most csakugyan Debreczenbe akarsz eljutni? Nem beszéllek le róla, az igen jó iskola, bár egy kissé «vaskalapos». Gyalog indultál neki?

– Milyen alkalmas véletlen! Épen most indul a kasznárom Debreczenbe, a sertésvásárra. Azzal együtt utazhatol. Ő egyedül megy. Igen derék, joviális úr.

Adalbert gróf csak úgy negyedrész tekintettel vizsgálta a fiu arczát, mit árul el erre a szóra? Ha örömöt, akkor az a gyöngeség jele, ha dölyföt, akkor az az ostobaság hírnöke. Családjának ős ellensége kinálja őt azzal, hogy mikor az apai háztól szökve szökik, akkor a saját hintaján elviteti a végczélig. Mit mond erre?

– Igen köszönöm a gróf szives ajánlatát, de nem fogadhatom el. Megmondom az okát. Van egy jó pajtásom, a ki eddig tanított arra a kevésre, a mit felszedtem, ő vele beszéltünk össze, hogy a collegiumba megyünk. Két külömböző utat választottunk az eltávozásra, hogy együtt ne üldözhessenek bennünket. Szavunkat adtuk egymásnak, hogy a hortobágyi csárdában találkozunk össze, s a melyikünk hamarább érkezik, a másikat ott bevárja s így megyünk együtt a collegiumba. Már most, ha én kocsin mennék a Hortobágyig, ugyan mit csinálnék annyi éjen-napon keresztül abban a pusztában, meg a csárdájában, -247- a mig a pajtásom gyalog odáig jut? Ha pedig nem maradnék ott, hanem egyenesen bemennék Debreczenbe, akkor megcsalnám a jó barátomat, s az hiába várna rám az összebeszélés helyén. Hát azért csak gyalog kell nekem az utamat folytatnom.

A kifogást egészen correctnek ismerte el a gróf, volt benne ész is, meg szív is. S ezzel szépen ki lett kerülve mind a gyáva elfogadás, mind a goromba elutasítás.

Adalbert gróf azonban még is gondolt ki valamit. Az ő kezei messze elérnek. Ezt a szökevény fiut nem fogja a hálójából kiereszteni többé. Tenni fog róla, hogy az az apai házhoz vissza ne kerüljön többé.

E közben eljutottak a kastély verandájáig. Ott volt fölterítve a reggelihez: halmozva minden inycsiklandó falánkság.

Az alatt lejöttek az emeletből a gróf urfiak. (A grófné még nem kelt föl.)

A jó Gil Blast a másik kettőnek úgy kellett erővel kihozni karjánál fogva. A két szélső nevetett, a középső ungorkodott.

– Hagyjatok neki békét! mondá a gróf. Gyere ide fiam. Nincs mit szégyenlened a dolgon; nem leány volt, a kivel az este megbirkóztál, hanem fiu, hozzád illő lovag és gentleman; a mi kedves öcsénk, anyánk után osztályos rokonunk, Tanussy Emmánuel. Öleljétek meg egymást.

Erre aztán egyszerre megváltozott a társaság hangulata. «Egy a mi társaságunkból! Hisz akkor «csau!» Egy álczázott gentleman! a ki tourt csinál gyalog, s útközben kalandokat keres. Ezt sorba kell ölelni valamennyinek!» Albino jajgatott is egy kicsit: «héj! héj! ne olyan nagyon! én nem akarok veled birkózni».

Most aztán egészen helyre van állítva Gil Blasnak a becsülete, azt a kék nefelejtset ott a szeme alatt büszkén mutogathatja, hiszen az egy athletai assautnak a tanujele. -248- Manót odaültették maguk közé az asztalhoz. Hát az bizony másodszor is megreggelizett. Mire nem képes egy kezdő diáknak a gyomra. A közben el kellett neki mesélni a Styx-szigeten szerzett élményeit, a mik nagyon mulatságosaknak találtattak. Különösen hálás közönségre talált az a része az előadásnak, a hol a vadmacskát leirta. Ilyen közelről senki sem látta a leányt. Mikor azokról a nagy szemeiről beszélt, Gil Blas csak úgy meregette a magáét, mintha azokat is akkorára szeretné kitágítani. Most már igazán éhes kezdett rá lenni.

– (Abból pedig nem eszel, fiacskám! dörmögé a gróf s az időközben megérkezett tiszttartónak kiadta az utasítást, s beküldte vele a szobájába, aztán maga is odaült a családi asztalhoz.)

Látta, hogy a vendéget nem szükség kinálni. Hozzálát, a mit kedve szerint talál. Ki tudja, lesz-e ma ebédje valahol?

Csak egygyel kinálták hiába: borral. Az nem kellett neki. Gil Blas pedig ugyancsak hozzálátott a sherryhez.

– Azért, mert mindig azt láttam, hogy mikor valaki bort iszik, egészen más ember lesz belőle, mint azelőtt volt: én pedig szeretek az maradni, a ki vagyok.

– Itt van az utalvány tízezer ezüst forintra, Sáromberkyné számára. Ennyit adok neki a vityillójáért. Elképzelheted, hogy ez nagyon jól meg van fizetve. A szállásadó asszonyod azért az egy éjszakai, nem igen nyugodalmas kvártélyért elég jól meg van jutalmazva. Vidd el neki. A kastély hátulsó ajtaján bocsátalak ki, hogy ezek a szeleburdik ne tudják meg eltávozásodat. A mint te ezt az irást átadod a vénasszonynak, az rögtön a térde közé kapja a seprűjét, a nyakába a bagolyszemű porontyát s -249- úgy elrepül innen, hopp hirével, hogy senki se hallja ebben az országban többet a hirüket. Az én fiacskám, meg a két bolond nagybátyja csak hadd készítsenek új furfangos revancheterveket a jövő éjjelre. Mehetnek már a hidon keresztül s ott találják az eresz alatt a nagyszemű baglyot, meg a vedlett anyját.

A gróf maga vezette a mellékfolyosón keresztül Manót az istállók felé nyiló ajtóig s aztán megmagyarázta neki, hogy merre juthat kerülő úton a posványi lakáshoz, hogy a verandán ülők meg ne lássák.

Azok vigan csördíték össze a kupiczáikat a gránát villogású curacaóval.

A MI MEG VOLT ÉRDEMELVE.

Mikor Manó elhagyta a kastélyt, Adalbert gróf azt mondá a komornyikjának, hogy küldje hozzá a Matyit, a dolgozószobában fog rá várni.

A Matyi egyike volt a hires somogyi legényeknek: kemény ficzkó, de hűséges.

– Bizony nem is üveges hintóban. Mától fogva ezt a fiatal embert kiséred minden útjában, egész Debreczenig. Ügyelni fogsz rá, hogy valami baj ne érje; rossz emberek, állatok meg ne riaszszák, hozzá szegődöl s barátságosan beszélsz vele. Ha kérdezi, kinek a cselédje vagy? azt mondod, Tánczos Márton uramé Debreczenben. Az ott hires hentes mester. Sertéseket jöttél válogatni az én uradalmamba, az ő megbizásából. Az urfi bizonyítványodat fogja kérni, azt megmutatod neki: itt vannak az igazságaid. -250- Az elemozsinádat megosztod vele, de borral ne kináld. A hortobágyi csárdánál elmaradsz tőle s előre mégy Debreczenbe ezzel a levéllel Tánczos Márton uramhoz. Aztán ott maradsz nála szolgálatban.

– A míg ő nem fogja mondani, hogy eredj tovább. Akkor majd azt is megtudod, hogy merre menj. Aztán arra a fiura úgy vigyázz Debreczenben, mint a két szemed fényére.

Még aznap délelőtt több rendbeli levelet indított útnak Bécsbe s Budára, s ebéd után felpakoltatott az úti hintajába és elindult Tuhutum vármegyébe Tanusvárra, a hol még mindig ott rostokoltak a dragonyosok és a fekete harisnyások.

Manó a kastélyból örömtől lihegve futott a Styx-szigeti házikóhoz. Egész kincs volt, a mit Sáromberkyné számára hozott magával.

Mit adhatott ennek a fiunak ezért a nagy szolgálatért? ennyi nagy örömért? Pénzzel csak nem fizethette ki! Azzal biztatta meg, hogy majd ha egyszer Bécsbe feljön, keresse fel őket, ottan majd uriasabb módon fogadják.

Erre a szóra aztán az a két nagy szem egyszerre megtelt könynyel. Ez megint kitaláltatta, hogy mit kellene hát ennek a fiunak adni, a mivel az meg legyen jutalmazva.

Oh, drága, elveszthetetlen kincs! Egy csók, a mit egy tizenhárom esztendős leány egy tizenhárom esztendős -251- fiunak ád! Gyémánt hamarább eléghet, arany hamarább megrozsdásodhatik, mint ennek a csóknak az emléke elmúljon valaha.

Azután felkerekedtek s együtt elkisérték az útrakelő fiut a park vad bozótjain keresztül egész az országútig.

– Sokat szenvedtünk mi itten, mondá Manónak, de azért mégis nehezemre esik itt hagyni ezt a helyet, hogy nem látom ezt a zöld tavat többet, meg az ümmögő békákat, a gólyát sem hallom kelepelni többé, az éjjeli lepkék nem repkednek ott a fejem körül; még csak a holdat sem látom majd azoktól a nagy házaktól ottan. Kivel beszélek majd?

A tűzhalmi kastélyban ez alatt volt nagy riadal az elveszett csemete miatt. Ki látta, hová lett? De nagyobb kérdés volt az, hogy milyen alakot vehetett föl, mikor elszökött? a nélkül currentálni nem lehet. Hajfonadékait levágva, leányruháit levetve mind itt hagyta; hogyan lehetett öltözve?

Sára asszony hajszolta a férjét, meg valamennyi házi barátot, tiszttartót, alispánt, hogy keressék hetedhét országon a leányát; maga is egész nap kocsizott s fűt-fát kikérdezett, de semmi nyomot nem talált.

A derék csendbiztos, Holofernes uram ugyan igaz hitére fogadta, hogy ő egy hét alatt előkeríti, ha égből, ha pokolból is a szökevényt, s nem mult nap, hogy a tűzhalmi kastélyba fel nem hozott volna egy-egy kóbor czigányleányt, faczér szolgálót, csárdai virágszált, vagy kolduló ancsát, hogy «úgy-e ez az?» hanem Sára asszony egyikben sem akart az eltünt Emmácskájára ráismerni. Arról aztán Holofernes uram megint nem tehetett; ő megfogta, a kit megfoghatott.

Valami tizednapra az eltünés után aztán véget vetett a kétségbeesésnek egy Debreczenből érkezett levél, melyet -252- a collegiumi senior írt Decebálnak, tudatva vele, hogy fiörököse mai napon subscribált s letevén a privat-exament, az első humaniorába fölvétetett.

– No! Megkerült a drágalátos magzatod! Mondtam, hogy rossz pénz nem vész el.

– No, ugyan nagy csuda! Én nem tudom, mit lármázod fel az egész vármegyét a miatt a kölyök miatt? Én háromszor elszöktem az apámtól, tizenhárom esztendős koromig. Egyszer a Robinson szigetét indultam el fölkeresni; máskor a görögöket akartam felszabadítani; harmadszor meg egy komédiás leány után szöktem el s félesztendeig kóboroltam és vertem a réztányért a vásáron: mégis itt vagyok.

– Akkor is gonosz csont voltál már, de én nem akarom, hogy az én Emmám a te nyomdokaidban járjon.

– Hiszen nem is jár. A collegiumba szökött, tanulni van kedve. Ezt nem az én példámból szerezte. Ne félj, majd visszajön, ha megunja a mindennapi semper-levest.

– Pálczát! Az én fiam! Fel is fordítom az egész kollégyiomotokat a feje tetejére!

– Remélem, hogy én is egyetlen egy apja vagyok neki. Hájszen nem törik a csontja. Majd eljár legatióba, Kis-Pércsre prédikálni; meg énekel a temetéseken petákért. -253-

– Micsoda? Az én fiam petákért énekel; a debreczeni Péterfia-utczán végig! De ezt a gyalázatot nem hagyom megtörténni! A Tanussy-czimeren ilyen szégyenfolt nem ragad. Azonnal fogass be!

– Jaj galambocskám, nem értesz te ehhez. Ennek a hónapnak a végén a medve már téli álmát aludni megy s nem lehet rá vadászni. Aztán már az egész vadásztársaság össze van hiva a napjára Koltaberekbe; magam, a házigazda csak nem maradhatok el.

– Tudom! Hiszen tudom én azt, hogy micsoda medvére vadásztok ti Koltaberken, szép virágszálom.

– A kivel ezelőtt tizenöt esztendővel hirbe hoztak, a mikor még legény voltam, akkor is vagy volt igaz, vagy sem. De hisz az már valami nagyszerű vén banya lehet azóta.

– Ezer villám! Nem is tudod, hogy van-e neki leánya, s most féltesz egy leánytól, a kiről azt sem tudod, hogy van-e a világon?

– Tudom? nem tudom? Az nem kérdés. De ismerlek! Azt tudom, hogy miféle vagy. Azért mégy oly messze, hogy megcsalhass. -254-

Sára asszonyt egészen feltüzelte ez az ingerkedő nevetés. Már két zsebkendőt összetépett.

– Hátha én is olyan pénzzel fizetnék meg férjem uramnak, mint a milyennel ő kegyelme fizet nekem?

– Hahaha! Kaczagott Decebál. Ugyan tedd meg azt egyszer, kedves galambocskám! Kit válaszszak ki a számodra? Jó lesz Bakala Peti?

– Azt mondom: dühbe ne hozz, ember! Mindennek van határa. Nem tudod, hogy mire képes egy asszony, ha elkeserítik?

– De szeretnék egyszer olyant látni. Az én feleségem, mint világ rózsája.

– Hát igen. Ha te úgy, én is úgy. Szeretném tudni, hogy mért kellene csak én nekem megtartani a hűséget, másnak nem.

Sára asszony aztán, mikor látta, hogy a fenyegetésének nem hisznek, sirva fakadt.

– Hát ne szeress olyan igen nagyon. Az sem jó. Lásd: az Emma is azért szökött meg tőled, mert agyon boszantottad a szereteteddel.

– No, hát nem foglak benneteket szeretni. Kutyavér! Az apja is olyan, mint a fia. No, hát hagyjatok itt mind a ketten. Nem szaladok utánatok. Nem bánom, ha egyiteket megeszi is a medve, a másikat meg a féreg.

Decebál kiszabadult a credóból az által, hogy vendégei érkeztek: tuhutumvármegyei czimborák, a kiket a koltaligeti vadászatra meginvitált. Azokkal aztán félre vonult a pipatoriumba. Az asszony duzzoghatott magára.

Decebál pedig csak azért is erőszakolta azt a themát. Mintha összebeszélt volna a vendégurakkal, folyvást arról adomáztak, hogy milyen víg mulatság esett néha napján azokkal az oláh fátákkal! De szépek is a lelkemadták! Idézték rá a költő versét. De az örmény nőkben mégis több a tűz! Igaz-e vagy nem? Decebálnak kellett dirimálni a kérdést.

Sára asszonyban csak úgy forrott a méreg. Egy falatot le nem nyelt az ételből, csak úgy tolta el magától a hajdu által körülhordott tálat.

Decebál e miatt még jobban kegyetlenkedett vele. Minden szava olyan éles volt, mint a peniczilus.

– De hol marad az a Bakala Peti? kérdezgeté több ízben. Hogy nem jön most, mikor legtöbb szükség van rá.

S a közben csalfán odamosolygott hunyorítva a szép asszonyára. Annak meg tüzes nyilakat szórtak a szemei, karikára nyilva, az ajkai szétfeszültek, a homlokát ráncz szelte keresztül.

Végre előkerült a Bakala Peti. Volt nagy rivallat a megjelenésére. Vadászathoz volt már egészen öltözve, nagy visszatürt szárú csizmákban, vadászkés az oldalán.

– Itt van Peti! Nem csuklottál sokat? Ugyan emlegettünk. Ülj le frissen. Még az ebéd közepén vagyunk.

Bakala Peti előbb a házi asszonynak kezet csókolt, aztán sorba «prenzált» az urakkal, míg a visszahozott paprikás csirkéhez letelepedék s csak azután kezdte el magát igazolni, hogy miért késett el ilyen soká.

– A vármegyeházánál időztem. Megtudtam, hogy a királyi biztos megérkezett, egészen váratlanul. Az okát is tudom. A curia itélete megjött a nagy felségsértési pörben, holnap hirdetik ki a vármegyeházán. Belizárnak tudtára lett adva a Judlium által, hogy a házából el ne távozzék, külömben mint szökevényt fogják letartóztatni.

– Nos! Nos! mondogatták minden oldalról, s a tréfás -256- hangulat egyszerre komolyra változott. Mit tudsz az itéletről?

Addig, a míg utól nem érte a vendégtársaságot evésben-ivásban, nem tudott semmit, más dolga volt a szájának, mint declamálni.

Csak a mikor az ötödik pohár szerednyeivel lenyomtatta a töltött káposztát, akkor rukkolt ki vele, hogy:

– No, hát mért nem mondod mindjárt? Mit kapott Belizár? sürgölé Decebál.

– Két esztendei várfogságot Komáromban, szólt Bakala Peti, egy tulipán formára hámozott hónapos retket dugva a szájába.

Az urak dörmögtek és a fogukat szítták. Csak Decebál veté oda, szinlett közönynyel:

E felett aztán élénk disputa támadt, hogy sok-e vagy nem sok az a kimért büntetés. Egyik azt állította, hogy a bizony nagyon sok, egy fokos ütésért (a nyelével) Rézkuthy uramnak a hátára, talán meg is lehetett volna alkudni vele, annyi forintba, a hány nap a fogság. A másik azonban előczepelte a Corpus Jurist, s felolvasta belőle az idevonatkozó törvényczikket: «hominem regium verberantes». A ki a homo regiust megüti, fejét és vagyonát veszíti: még nagyon is irgalmas az az itélet. Végre Decebál megnyugtatott minden embert. Hiszen tréfa dolog az egész államfogság. Az ember, ha jól megkéri a Platzkomandánst, megfizeti a profoszt, olyan kényelembe teheti magát, mint odahaza. Az látogathatja, a kinek tetszik. Ott vannak a pensionatus tisztek, azok eljárnak hozzá délutánonkint preferánczozni: még vadászni is kijárhat velük a börtönből. Víg élet van ottan. «Magamnak is -257- kedvem volna megpróbálni. Legalább két esztendeig garçon életet élnék.»

Megállj csak! Az ebéd vége felé Sára asszony asztalt bontott, felállt a székéről.

No, még egy utolsó nyilat akart a szivébe lőni Decebál: megfogta az asszony kezét s a vonakodót átölelve, ott tartá, mintha mutatná, hogy módjában van vele játszani.

– Eredj már a kutyáidhoz, nem hallod, hogy csaholnak, utasítá el az enyelgést Sára asszony.

A késő őszi medvevadászatokhoz erre neveltetett vérebeket szoktak vinni, mert akkor a medve nem hajt már a lármára, úgy kell kihúzni az odújából. Decebálnak egész falkája volt mindenféle vadászebekből, a peczérek kihozták az illetőket az udvarra, s azok nagy lármát csaptak odalenn. Sára asszony igen helyesen utasítá a tárgyalást a napirendre. Az urak mind felkeltek s kedves egészségére kivánták egymásnak az ebédet.

Bakala Peti törte magát a vendégcsoporton keresztül, hogy karját nyujthassa a távozó háziasszonynak.

– Héj te Petykó! kiáltá rá Decebál. De felvadászcsizmáztad magadat! Pedig te nem jösz most velünk Koltaligetre medvevadászni.

Azzal impertinens kaczagásba törve ki, fogta karon a legközelebb eső vadászczimborát s vitte ki magával a társaságot, a sinkoránokra terelve a beszédet.

Sára asszony a szobájába érve, úgy megragadta Bakala Petinek a kezét, hogy az szinte megdöbbent bele.

– Hát van igazság a földön? suttogá az asszony. Hát illik ez? Becsület ez? Elitéltetni egy ártatlan embert, két esztendei fogságra, s a míg azt bezárják, az igazi bűnösnek hegyen-völgyön lakodalom! -258-

– Hallja! Maga legjobban tudja, hogyan esett ez a gyalázatos dolog, mert benne volt. Megtenne nekem valamit, ha igen szépen kérném?

– Hát tegye meg azt, hogy menjen vissza rögtön a városba, keresse fel a kormánybiztost s mondja meg neki, hogy én szeretnék vele négyszem közt beszélni: fontos mondani valóim vannak. Ha meglátogatna holnap délelőtt a Tanusvári házunknál. Megértett engem?

– Tökéletesen értek mindent, lihegé Bakala Peti. Sejté, hogy itt egy nagyszerű árulásról van szó, a miben Medea, meg Jázon, meg az aranygyapju még egyszer szerepelnek.

Sára asszony pedig azért, hogy könyvből nem tudott olvasni, Bakala Petinek az ábrázatjából ki tudta olvasni, hogy az mit gondol most?

Ez most azt hiszi szentül, hogy a szép menyecske megharagudott a kikapó urára, boszúból be akarja záratni; és azután maga vigan szándékozik élni szalma-özvegysége napjait. Bakala Peti nem tartaná magát rossz vigasztalónak.

Ettől a gondolattól lépre ragadt Bakala Peti. Volt már ő neki az ilyen dolgokban tapasztalása. Megtörtént az már, hogy a legdélczegebb lovagnak a felesége is, ha elhanyagolva látta magát a férje által, keresett magának mondjuk, hogy «boszúállást». S e tekintetben Sára asszonynak teljes oka lehetett a panaszra. Decebál egyre kóborolt szanaszét az országban, a nélkül, hogy valaha a feleségét valahová magával vitte volna. Ezt a fitymálást egy asszony sem bocsátaná meg; hát még a kit a féltékenység gyötör. A féltékenység és hűtelenség pedig nem -259- más, mint egy fának a gyümölcse, éretlen és érett korában. A míg éretlen, addig fanyar, mikor megérett, akkor édes.

– Egy szót se szóljon többet nagysád; elég: mindent tudok. Úgy bizhatja rám ezt a dolgot nagysád, mintha teljes instructiót adott volna. Mindenben a kezére fogok szolgálni. Már most csak egyet kérek. Adjon nekem erre a bal pofámra a drága szép tenyerével, egy izmos, de egészséges pofont.

– Egy olyan patent poflevest, hogy mind az öt ujjának a helye ott maradjon az orczámon.

– Hát hogy tudjam urát adni, miért maradok ki ebből a házból örök időkre, s rá ne jöjjön valaki az igazi okára.

Sára asszony átértette az egész tervet. A szája mosolygott, a szemei meg szikráztak.

Adott is Bakala Petinek aztán egy olyan hatalmas pofont, hogy megcsendült bele a füle. Igazán meg volt vele elégedve.

De még Sára asszony is. Mert ki nem állhatta ezt a szemtelen ficzkót. Mindig viszketett a tenyere, mikor ennek a vakmerően hizelkedő, tolakodó, követelő pofáját meglátta. Csak a régi kivánságát elégítette ki.

– De már most, lássa nagysád, azt a rajtam ütött sebet meg is gyógyíthatná. Mondá Peti, odatartva a pirosabbá tett orczáját. Csókot akart rá flastromul kapni.

– Jajh maga, mint a zsidó kocsisa, előre akarja a fizetést. Majd ha meg lesz szolgálva. Majd egyszerre!

Az udvarra leérve, ott találta Decebált és a vendégurakat, kik a sinkoránokat mustrálták nagy szakértelemmel.

– Agyiő, pajtás! mondá Bakala Peti Decebálnak. Én sietek innen és többet engem a te házad nem lát.

– Hogy mi lelt? azt megtudhatod, ha a pofámra nézesz, s meglátod, hogy az egyik arczom pirosabb mint a másik.

Ott bizony még akkor is láthatók voltak a rózsák, a mik a szép tündér keze nyomán fakadtak.

Erre nagy nevetés támadt az egész társaság részéről. Ez megkapta a magáét!

Bakala Peti igen jól adta a lefőzött udvarlót. A kocsija ott állt befogva. A kocsisával rettentő veszekedést kezdett, (mint a féle megtromfolt ember, a kinek valakivel kell éreztetni a haragját). Az istrángszíj t. i. csavarodva volt felkapcsolva a kisafára! Fenyegetőzött, hogy elcsapja a marhát. Kikapta a kezéből a gyeplőt, rávagdalt a két sárgára (a minek az áráért három szolgabirónál van már beperelve) s elvágtatott, az egész társaság szerencse kivánatai közt.

Ez az intermezzo Decebál kedélyét enyhébb hangulatba hozta. Szegény Sárika! Mégis csak gyémántos, aranyba foglalni való asszony! Mikor az ura feldühíti, az udvarlót pofozza fel.

A mint a társaság, egy kis ebéd utáni séta kommotiót végezve, visszatért a kastélyba, Decebál sietett is felkeresni az asszonyát s igen gyöngéden bánt vele. A mit annál inkább is illett tennie, mert az asszony épen azzal foglalkozott, hogy az ő vadász kirándulásához szükséges mindenféle czókmókot összepakolja. Sára is igen nyájas volt már.

Úgy látszott, mintha az egy lecsapástól egészen megtisztult volna a levegő. -261-

Csak arra kérte, hogy magára vigyázzon, a medve meg ne tépje. Gombostűt vigyen magával a kabát hajtókájába szúrva. Ez szükséges a vadászembernek, hogy ha szembejövő pappal találkozik, utána hajíthassa a gombostűt; külömben szerencsétlenség éri a vadászaton. Ő pedig maga az alatt, a míg Decebál Erdélyben jár vadászaton, el fog utazni Debreczenbe, s hazahozza azt a rossz gyereket. Bizony nem hagyja ott mendikásnak, ha maga Cálvinus János feltámad is, s az követeli magának.

Többet aztán szó sem volt sem az örmény asszonyról, sem annak az esetleges leányáról, ellenben a bekövetkezett vacsoránál (a hol Sára asszony igen jó étvágygyal hozta helyre a déli mulasztást) csupa debreczeni kollégiumról folyt a discursus. Nem volt már titok, hogy az Emma oda szökött; az a gonosz utálatos Jancsi beszélte rá bizonyosan, a ki egészen elbolondította a fejét. Majd vissza fogja hozni a mamája, s ezentul kordában fogja tartani! A vendég urak mindegyike tudott valami tanácsot adni, hogy kihez kell fordulni a végett. A seniorhoz, nem: a contrascribához, de biz a rector professorhoz! azért sem; ez a conrector dolga. Hát a legrosszabb esetben ott van a superintendens, ha az sem, hát a coadjutor curator! Hátha a fiu erővel ott akar maradni? Mit mond az ilyen esetnél a Tripartitum? Eh mi köze a «mi» ügyeinkhez a Tripartitumnak. Mit mond a komjáti kánon? Hátha a «nagy botos» is beleszól? hátha a diákok «ad armát» kiáltanak? Nem tréfa az. Ha ez óta felöltötte a tógát az Emma, nehéz lesz abból kiöltöztetni!

Egyszóval, Sára asszonyt ellátták minden előre elképzelhető eshetőségre jó tanácscsal.

Aztán végre is, magával viszi az asszonyi arzenál leghatalmasabb fegyverét, az anyai könyeket, a miket már ez alkalommal is bőségesen ontott. -262-

Ez most nem gondol egyébre, mint az Emmájának a kiszabadítására az emoreusok körme közül.

Abban egyeztek meg, hogy Sára asszony holnap reggel mindjárt útnak indul Debreczenbe. Decebál még bevárja a Szilágyságból érkező vadásztársakat s azokkal egyesülten indul neki majd a bihari hágónak, harmadnap kora hajnalban.

Olyan kedves is volt Decebál, hogy ez este nem ment a czimborákkal kártyázni; a mit azok megbocsátottak neki; tekintve az elmaradás tiszteletreméltó indokait.

Másnap későn is virradt meg a tűzhalmi kastélyban, a mi sok tréfás megjegyzésre adott okot. Az utazó hintó már reggel hatkor be volt fogva az öt mokány lóval; de biz azok még nyolcz órakor is ott rázták a csengőt a nyakukon; a kocsis legalább huszonötször körülrájtsulozta velük az udvart.

A bucsúvétel is igen érzékeny volt. Decebál maga bugyolálta be mindenféle wiklerekbe messze útra elbocsátott feleségét. Vége-hossza nem akart szakadni a csókolódásnak. Sára asszony még a tova gördülő hintóból is kihajolt s lobogtatott kendőjével küldé köszöntését az utána néző édes kedvesének.

Nem kevesebb, mint az, hogy ő most ezt az ő édes kedvesét becsukatja két esztendőre a komáromi várba, s aztán saját magát is odacsukatja mellé, hogy az két esztendeig kénytelen legyen ott lakni vele egy börtönben.

A Tanussy Decebálék háza Tanusvárott salva guardia volt: «nemes telek». A város királyi város; hanem a nemes telek egy darab enclave benne. Ez nem tartozik a városi hatóság, hanem a vármegye igazsága alá. Azért az ezen telken épült ház ment a katonabeszállásolástól, itt a városkapitány tolvajt el nem foghat, hanem csak a szolgabiró. És a mi fő dolog, a városban nem szabad -263- zsidónak boltot nyitni, de a vármegyében szabad. Annálfogva a salva guardia egész utczára néző tractusa csupa szatócsboltból, rövidáru kereskedésből és pálinkamérésből áll; itt a nemesi kiváltság hóna alá nyúl a zsidónak s lehetővé teszi neki, hogy fészket rakhasson a város közepében. Jól megfizet érte! Az uraság maga csak leszálló helynek tartja ezt a házat, ott van a lovai számára az istálló és saját használatára egy udvari lakház, a minek minden ablaka a tágas nagy kert felé nyílik, az udvarra s az abban játszó zsidógyerekekre nem látni ki onnan.

Ez a topographiai ismertetés azért volt előre bocsátandó, hogy megérthetővé tétessék, mi módon kerülhetett Ponthay gróf úgy össze Sára asszonynyal, hogy azt senki meg ne tudja.

Mert Tanusvár nagy pletykafészek. Ott minden élő teremtés ismeri Tanussy Decebálnét még a járásáról is, s a királyi biztos nem tehet egy lépést a városban, hogy arról még aznap minden ember ne beszéljen s aztán mindenféle conjecturákat ne kössön hozzá.

Tehát ez így lett kimesterkélve. Ő kegyelmessége véletlenül összetalálkozik a salva guardia előtt Bakala Petivel. Köszöntik egymást.

– Egy szíjártó boltot keresek. A jukkernégyesemnek szeretnék sallangos lószerszámot venni.

A szatócs előhordja a drágaságait. Bakala Peti műértő szemének egy sem tetszik. «Van még ennél szebb is a magazinban».

Azzal az udvarra nyíló ajtón kimennek a boltból, s az alatt, a míg Bakala Peti lehordatja az állványról valamennyi lószerszámát a szatócsnak, Ponthay Adalbert véletlenül meglátja az urasági lak nyitott ajtajában állni a szép Tanussy Decebálnét, udvariasan üdvözli. Az meghívja, hogy tessék, legyen szerencséje egy pillanatra. -264- Nem látja meg senki, csak a zsidó asszonyok. Azok pedig némák. (Nem egymás közt, de a világra nézve.)

És így az egész árulást nyélbe lehet sütni, a nélkül, hogy az eredetét meg tudnák valaha az illetők.

A tényállásról már fel volt világosítva Adalbert gróf Bakala Peti által. Különben is tudta ő azt jól, hogy ki követte el a felségsértési actust, de nem volt rá bizonyítéka. Bakala Peti denunciatiója még magában nem volt elég. A mi csalhatatlan bizonyíték lett volna, az a Decebál által leszakított Lipót-rend. Ez Sára asszonynál van. De hogy kerüljön a királyi biztos kezébe? Még pedig olyan módon, hogy el se lehessen tagadni; de még se kelljen Sára asszonynak a férje ellen tanubizonyságot tenni.

Ilyen árulást ingyen el nem követnek. Ez az asszony bizonyosan szerelmes. Mert nagy dolog az, ha egy nő a saját férjét be akarja záratni, még pedig két esztendei várfogságra.

De vajjon kibe szerelmes? Bakala Petibe-e? Ez nagyon alacsony ízlés volna. A dandy ugyan maga azt hiszi. Adalbert gróf mást sejtett. Ez asszony Belizárba szerelmes, a kisebbik urába. Mikor arról van szó, hogy ki szenvedjen meg, inkább a férjét szolgáltatja ki. Ez tragicus kimenetel; de lélektani tény.

– Én megmondom a módját, hogy hogyan lehet az igazságot kisütni, mondá Sára asszony, miután a történeteket még egyszer előadá a királyi biztosnak. Hanem egy feltételt kötök hozzá.

– Nem bánom, ha Decebál megkapja a két esztendei várfogságot; de kikötöm magamnak azt, hogy engemet is csukjanak oda hozzá.

– Igen! Azt akarom, hogy legyen kénytelen, a czudar, ott ülni éjjel-nappal velem egy szobában, s ne legyen neki más vigasztalója nálamnál. Ne szökhessen meg tőlem sehova. Legyen a láncznak az egyik vége az ő lábára verve, a másik meg az enyémre. Akkor aztán tudom, hogy megbecsül.

Most nyíltak fel a szemei a grófnak igazában. Ez a menyecske a saját férjébe szerelmes! De még milyen őrülten szerelmes! Ez csakugyan új neme a férji hűség biztosításának. Jaj, ha lábra találna kapni!

– No hát mit nevet a gróf? Én egész komolyan beszélek. Szenvedjen a ki bűnös; de legyek én ott, hogy megvígasztaljam.

– Ez lehetetlenség, asszonyom; nem élünk a Zách Feliciánok korszakában, a mikor a családfő felségsértéseért az egész familiát elitélték, asszonyt, leányt vegyest. Azért, ha Decebálra kisűl a felségsértés, a feleségét nem lehet melléje záratni a börtönbe.

– Csak tessék rám hagyni. Majd teszek én arról. Jól kifundáltam én ezt az éjszaka, hogy nem tudtam aludni. Majd belekeverem én magamat ebbe a processusba, olyan szépen, hogy egy kalap alá kerülünk Decebállal. Tessék csak ide hallgatni. Ez a rossz ember most engem elküld Debreczenbe a fiamat keresni, maga meg azalatt a kortyondi pajtásaival eleblábol Erdélybe a régi szeretőit fölkeresni.

– De tudom én azt jól. Nem lehet egy asszonyt megcsalni. Úgy ismeri az az urát, mint a czigány a hegedűjét. Hát én most azért is keresztül húzok a számításán. Ő kelme nem fog az idén medvevadászni! Kérem! Magam is erdélyi leány vagyok, tudom, hogy ilyenkor már a medve alszik, s akárhogy kérdik tőle, hogy adja a bundáját? nem hozza elő. Decebálnak ezúttal «orrod tőle foghagymás!» -266-

– De azt előre is megmondhatom, hogy én nemes embert, ha csak in flagranti nem kapom, le nem tartóztathatok.

– Nem is úgy gondolom. Úgy-e bár vannak az országban olyan bizonyos emberek, a kiknek az a dolguk, hogy mindenütt szaglászszanak, hallgatózzanak, szemfüleskedjenek, aztán ha valamit elleshettek, azt megírják Bécsbe.

– Egyszóval «titkos policzáj». De hát hogy tudja azt a tekintetes asszony?

– Sokszor előhozzák beszéd közben az asztalnál az urak. Szidják érte a kormányt. Hanem azok másnak nevezik. Valami olyan kutyafajta.

– Igenis, spitzli. No hát egy ilyen spitzli feljelenthetné ezt a dolgot. Annak nem kell sem magát megnevezni, sem bizonyítani. Elmondhatná, hogyan történt a homo regius ellazsnakolása? még azt is megirhatná, hogy az elvett Lipót-rend ott található az én elefántcsonttal kirakott szekrényemnek a belső rejtekfiókjában, a mit akkor lehet megtalálni, ha az ember az arany czifraságot félretolja. Ott van a porcus dalicti.

– Persze; én elvettem tőle, mert azt hittem, valami menyecske nyakából tépte le emlékül; hanem aztán a «spitzli» felvilágosított felőle, hogy ez Rézkuthy rendjele.

– Hát igen. A Bakala Peti. Eddigelé úgy-e, hogy nem tudtak a bécsi urak egész Tuhutum vármegyében egy árva lelket sem találni, a ki «spitzli»-nek odaadja magát? A kit meg idegen helyről küldtek ide, be sem merte ütni az orrát Tanusvárra máskor, mint országos vásárban, egyszer akkor is a hátára ragasztották neki a titulusát nagy betűkkel: «spitzli», meg is verték, ki is dobták. Soha sem is jött az ide többet. No hát én nekem még -267- azért is köszönettel és hálával tartozik az udvari cancellária, hogy egy jó spitzlit szereztem a számára, a ki egészen alkalmatos, s azért megteheti nekem azt a szivességet, hogy engemet az urammal együtt becsukasson Komáromba. Hej, ha én azt elénekelhetném az én Decebálomnak: «Majd elmegyünk, rózsám, Komáromba, Komáromba: Ott is együtt leszünk kovártélyba, kovártélyba!» Hanem hát menjünk tovább, drága az idő! Erre a följelentésre Decebál meghívást kap Bécsbe, a királyhoz. Hogyan is hivják azt? Tatár szó! Sokszor hallottam emlegetni: «Adadundum verbungérium».

– Nojsz így mondtam. Hát oda fel kell neki menni. Az ellen nincs rugódozás. Ezt a parancsolatot még ma meg kell neki kapni; mert holnap már kimegy Erdélybe, s onnan sohse kerítjük vissza. Az alatt pedig, a míg Decebál Bécsben jár, kegyelmességed, a maga hatalmánál fogva, egész brachiummal kijön Tüzhalomra, s házmotozást kezd a Tanussy ősi lakban. Én akkor már otthon leszek; mert arra a hírre, hogy az uramat Bécsbe czitálták, hirtelen végzek Debreczenben, breviáriummal (értsd: brevi manu), a kit útban találok, felpofozom! a kölyket beteszem valami professorhoz; hát legyen az ebadta pap, ha már tanulni van kedve; s azzal vágtatok haza lóhalálában. Ott kezdődik azután az én dolgom. Kegyelmességed házmotozást akar tartani az én nemesi portámon. Seprűt fogok; repellálok. Egy pár hajdúnak kiütöm a fogát; a magas kormányt lehunczutozom. Kegyelmességednek azt fogom mondani, hogy úgy áldja meg az Isten, mint a suhai malmot! Tetszik tudni, hogy áldotta meg a suhai malmot? Hétszer ütött bele egy nyáron az istennyila.

Mikor pedig a szekrényemre kerül a sor, s a rejtek fiókra rátalálnak, akkor egyszerre elájulok. Hát ez aztán csak elég lesz arra, hogy Decebálom felségsértési perébe belekeveredjem, s vele együtt magam is odakerüljek -268- a komáromi Babylonba. (A «pavillon» népszerűsített neve volt ez.)

Adalbert grófnak el kellett ismerni, hogy ennél furfangosabb cselszövényt nem lehet kigondolni annak az elérésére, hogy egy szerelmes asszony az ő imádott urával két esztendei mézes hetek eltöltésére legyen királyi táblai itélet útján kenyszerítve. Nincs benne semmi lehetetlenség, semmi képtelenség.

Azt azután már Ponthay Adalbert a saját divinátiója nyomán kálkulálta ki, hogy mi lesz ennek a czifra dolognak a lefolyása?

Tanussy Decebál, ha azt megtudja, hogy a házánál tartott házmotozás alkalmával megtalálták az élő bizonyítékát az általa elkövetett felségsértési ténynek, egyszerre felhagy az eddigi tergiversatióval, s a mi a nemes ember jellemében van, elvállalja egész kevélységgel a maga vétkét, s többé nem bujkál sehová, hanem azt mondja: «hol az a börtönajtó? Adós vagyok, fizetek.»

Elébb a királyi biztos magához hívatja Belizárt. Ez mind e mai napig nem tudja, hogy mi történt vele a régi napnál töltött orgia után; mert álló huszonnégy óráig nem lehetett bele lelket verni. Maga is kezdi már hinni, hogy ő verte meg a homo regiust. Saját hive pedig egy sem volt a társaságban, a ki felvilágosítaná.

Ponthay Adalbert tehát meg fogja neki mutatni a biróság itéletét. Két esztendeig űlni bizony nem kellemetes dolog. Mikor aztán a «vad elefántot» így megkínozták a «rossz emberek»; akkor elő fog állani a «jó ember» és megvédelmezi, kihozza a veremből. A királyi biztos el fogja neki mondani, hogy bizonyosságot szerzett magának a felől, hogy nem Tanussy Belizár követte el a nagy feloniát, hanem valaki más. Már rajta tartja a kezét. Meg fogja menteni az ártatlant a bűnhődéstől, de beleejti a vétkest. És ezért a jó szolgálatért nem is kér semmit Belizártól; -269- semmi igéretét sem veszi. Még csak arra sem akarja őt gyöngéden kötelezni, hogy félre vonuljon a közügyek teréről. Sőt ohajtja, hogy vegyen azokban mentül tevékenyebb részt. Csupán arra kéri, hogy emlékezzék meg rá, hogy van igazság a földön, ritka plánta ugyan (mint ez idő szerint a burgonya), de mégis kapható, s hogy ennek a gumóit Ponthay Adalbert, a királyi biztos ültette el Tuhutum vármegyében. Azután következik az, hogy a megváltozott tényállás, uj tanujelek, önkénytes vallomások nyomán az elmarasztaló itélet Tanussy Decebált fogja sujtani. Hiszen semmi csontja sem törik el bele. Az úr még a tömlöczben is úr. Akár egész víg társaságot gyűjthet ott maga körül az elitélt. De milyen nagy lesz majd a meglepetése, ha egy szép délután csak betoppan hozzá a felesége s azzal az édes nyilatkozattal borul a nyakába, hogy ő is el van itélve felségsértés miatt. Hogy ennek mi lesz a következése? azt véges elme előre meg nem jósolhatja. Hogy Decebál megpuhulva jön ki a börtönből: az az egy bizonyos.

– Áll az alku. Mondá Adalbert gróf, kezet adva Sára asszonynak, a ki őt aztán kikisérte az ajtóig. «Igazán gyönyörű virágok vannak a kertjében a tekintetes asszonynak», mondá a bucsuzás kicserélése közben.

Ez alatt Bakala Peti minden lószerszámot előhordatott a magazinból, s azok közül kiválasztá a legszebbet ő excellentiája számára. Adalbert gróf helybenhagyta a választást s odébb ment. Bakala Peti hátra maradt; egyért azért, hogy ne lássák együtt az utczán a királyi biztossal; másért meg, hogy bekasszálja a Kohntól a sápot az elcsaklizott sallangos szerszámért.

EGY JÓ SZÓÉRT.

Még nem gördült ki Sára asszony úti hintaja Tanusvár -270- poros utczáiból, a mikor már útban volt a juratus tabulæ regiæ notarius Tűzhalom felé.

Ez is szép intézménye volt a boldog arany időknek: a jurátusság. Egy esztendeig joga volt a fiatal magyar nemesnek atillában, magyar nadrágban, topánban járni, sastollas kucsmával, görbe kard az oldalán, joga volt a királyi tábla titkos tanácskozásaiban hallgatóúl megjelenni és a mi legkitünőbb kiváltságát képezte, birói idézést, evocatiót, admonitiót, királyi parancslevelet ő kézbesíthetett, s zörgetésére meg kellett nyílni minden nemesi kapunak: mert ha meg nem nyílt, oda szegezhette a juratus a kapura, s eljárásáról kiadott bizonyítványa annyit ért, mint a szolgabiróé és az esküdté együtt.

A főispán juratusa volt, a ki a királyi parancslevelet megvitte Decebálnak. (Volt a királyi biztosnál ilyen előre készen tartva). A fiatal joggyakornok közel atyafi volt, szívesen látott vendég a tűzhalmi kastélyban.

– Nem egészen azért, hanem, hogy átadhassam ezt a királyi parancsolatot urambátyámnak. Ebéd után tiltja a törvényes szokás.

– Királyi parancsolatot? szólt elcsodálkozva Decebál. Nem emlékezem én rá, hogy kértem volna ő felségétől valamit. De hát csak azért sem olvasom el ebéd előtt, hátha valami mérges dolog van benne, a mi elrontaná az étvágyamat.

– Annál jobb szeretem, szólt a juratus, ott marasztalva magát ebédre. A levelet aztán zsebredugták.

Nagy férfitársaság volt együtt, összegyűlt már az egész vadászkompánia. Az ebéd hosszú volt, vidám adomákkal fűszerezve. A kávéval együtt felhozták a pipákat, meg a dohánybörbönczéket, üröm taplóval együtt.

– Itt van nálam egy annak való papiros, mondá a háziúr, kihúzva a zsebéből a hivatalos levelet. Még fel sem bontotta.

Hanem a megkínált vendégnek több præsentiája volt, az előbb feltörte a fidibusnak szánt levelet, s nagy lett a megrökönyödése, mikor elolvasta a tartalmát.

– Decebál komám. Ez királyi parancslevél. Téged ad audiendum verbum hivnak.

Erre a szóra olyan csendesség támadt az asztalnál, mintha mákot akarnának vetni.

Decebál megkísérté elkezdeni a kaczagást, de hogy senki se secundált neki, hát ő is abbahagyta.

Az uraknak egyszerre eszébe jutott a most épen minden megyei felirat állandó sérelmi panaszát képző elfogatások története.

A meghökkenés csendjét azután felváltá a méltatlankodás zúgolódó hangja. Találgatni kezdték, mi lehet az oka e fenyegető meghívásnak? Hiszen ok bizony volt volna elég; de ki lehetett az árulkodó? Egész Tuhutum vármegyében nincsen spitzli. Daruk, sasok összeverekesznek, de egymást be nem vádolják soha. Senki sem megy itt a sérelme miatt még a szolgabiróhoz sem panaszra, hanem maga vesz magának elégtételt, sőt ha ellopják az ökrét, visszalopja. Végre egy kitalálta ejteni a nevet: «Bakala Peti!»

Az inhibeáló jurátus hozzá járult ehhez a véleményhez a maga tapasztalásával.

– Csakugyan láttam ám Bakala Petit tegnap délután a királyi biztosnál. Mikor átvittem hozzá az actákat a registraturából, ott ült nála Peti a kanapén, a mint benyitottam az ajtót, egyszerre más tárgyra vitték át a beszélgetést. A gróf azt kérdezte Petitől, hogy «hogy állnak a vetések?» -272-

– Egy cseppet se zavarjon ez meg benneteket, szólt Decebál megnyugtatólag. A legmagasabb parancs egész tisztelettel ad acta tétetik. Holnap pedig megyünk mindenestül Erdélybe vadászni.

– Figyelmeztetem rá, kedves urambátyám, jegyzé meg a fiatal joggyakornok, a kinél még nagyon friss volt a jogtudomány, hogy ezen esetben az eltávozása könnyen «fugá»-nak, szökésnek fog vétethetni s a szökevény nemest megfogdossák.

– Csak hagyd te azt az okoskodást, édes öcsém. Várjon ő felsége, a mig a medvémet meglövöm, ha visszajövök, akkor is olyan szép leszek, mint most.

El lett határozva, hogy nem engedelmeskedünk. (Nincs is annál nagyobb gyönyörűség a világon!)

Ellenben ma este rövidebbre szabjuk a kártyaidőt, hogy jókor lefekhessünk. Hajnal előtt indul a karaván Erdély felé.

A jurátus öcsémet sem eresztették vissza, nehogy hírt mondhasson a királyi biztosnak erről a renitentiáról s az még valami bracchialis erőszakkal gátolja meg a hazulról elvonulást. Elszöknie sem lehetett, mert a leghátulsó szobába vetettek neki ágyat, a honnan valamennyi vendég szobáján keresztül kellett volna kiosonnia. Volt ugyan annak egy más ajtaja is a folyosóra; de ott feküdtek a medvefogó sinkoránok, s azok megeszik, ha ki próbál jönni.

Különben is fidélis fiu volt, nem kellett félteni. Ő volt a legelső, a ki hajnalban Decebált felkölté.

– Azt csinálták, hogy minden negyedórában jött hozzám egy, a mint egy kicsit elszunnyadtam s elkezdett a fülembe sugdosni: «Kedves öcsém! Nem akarom Decebált háborgatni, most kaptam levelet, hogy az anyósom halálán van, haza kell sietnem. Kérlek, mondd meg neki reggel.» Aztán jött egy negyed óra mulva egy másik. «Kedves öcsém. Most zörgetett fel egy staféta, hogy a leányom torokgyikot kapott, azt hozza, futnom kell doktorért. Kérlek, nem akarom felzavarni Decebált. Mondd meg neki reggel.» Negyed óra mulva megint rángatja a fejem alól a vánkost valaki. «Kedves öcsém, nekem olyan borzasztó kólikám támadt egyszerre, majd a falra mászom. Ilyenkor az az orvosságom, hogy lóra ülök s elnyargalok. Kérlek, majd mondd meg reggel Decebálnak.» Utoljára felöltöztem, gyertyát gyujtottam, papirost vettem, megrubrikáztam, s a mint jöttek sorba, rovancsolva beirtam, kinek mije haldoklik odahaza, mije fáj a zsigerei közül? Az utolsónak nem maradt más, mint hogy feltörött a sarka, nem húzhat rá csizmát, ez papucsban ment el.

Mind elpárolgott az egész vadász-compánia. Csak a szegény kis jurátus maradt ottan.

– No, már ez czudarság! Mondá Decebál. Ennyi poltronságot nem tettem volna fel a barátaimról.

– Ne haragudjék, urambátyám! Lássa, igazuk volt a törvényesség szempontjából. Mert, ha ők itt maradnak, az által nem magukat keverik galibába, hanem csak egyedül urambátyámat.

– Én pedig azt tanácsolom urambátyámnak, hogy menjen fel szépen Bécsbe, s hallgassa végig, a mit mondanak. Mással is megtörténik az.

– Azért sem megyek. Becsukhatnak, de meg nem juhászíthatnak. Hadd látom, mi lesz belőle, ha nem megyek? -274-

Akkor aztán lement az udvarra veszekedni a cselédekkel, hogy minek nyitották ki a kaput az elszökdöső vendégek előtt.

Mikor legjobban patvarkodik, odasettenkedik melléje egy czigány. Csak akkor vette észre, mikor a kezét megcsókolta.

– Malacznak az apámé vagyok, hanem postásnak a tekintetes nagyságos Belizár urfi konventiójában vagyok.

Belizár irása volt. Olyan csúf kaligrafiája nem volt az egész szittya ivadéknak Herodotus óta, mint neki. Hanem azért ennyit meg lehetett belőle érteni:

Olyan nagy volt az ellenszenve az öccse iránt, hogy még csak annyi jót sem tett fel róla, hogy az valódi részvétből gondolna ő rá, mikor baját látja. Gyáva a ficzkó! Gyónni, vezekleni viszi az ösztöne, az anyai vér.

Azt már kitalálhatta, hogy Belizár beszélt a királyi biztossal, ő már kiszabadult a kelepczéből. Ki tudja, micsoda áron? Beleesett az árulás Tuhutum vármegyébe. Oda már a szüzesség! Eddig soha bemondó nem vált innen!

– Üljön az úr lóra! vágtasson utána a feleségemnek. Még útban éri, mert az asszonynép nagy pihenőket tart útközben. Mondja meg neki, hogy rögtön forduljon vissza. Én itthon maradtam, s nagy szükségem van rá, hogy vele beszélhessek. Ég a házunk, csak hogy a füstje nem látszik. Aztán nem kell kimélni a lovat.

Aztán befogatott a hintajába s a jurátust is meghívta, -275- beviszi a városba, annak sem kell forspont. Együtt szálltak le a vármegyeháza előtt.

Egyenesen rontott fel a főispáni szállásra. Az ajtóban álló kivont kardos hajdut szelideden oldalba taszítva, benyitott az ajtón, s azt sem kérdezve az előszobában ácsorgóktól, hogy itthon van-e, a kit keres? ment be egyenesen a belső szobába. Nem hozott semmi fegyvert a kezében. De annyit mégis megtett, hogy a kalapját levette.

– «Alázatos a szolga!» (Ez volt az ő köszönési formulája nagy urakkal szemben.)

Decebál el is foglalta a helyét a nagy karos székben, messze elnyujtva a lábát, s a sarkantyuja taréjával czifrákat kanyargatva a viaszkos parketten beszélgetés közben.

Decebál felkapta az állát erre a megszólításra. Igaz, hogy anyai ágról osztályos atyafiak voltak, de azért az «öcsémuram» szót sehogy sem vette a nyaka.

– Hiszen tudva levő dolog, hogy Tuhutum vármegyében minden ember «bátyám»-nak szólítja egymást, tekintet nélkül az életkorra, a mi különben egészen megfelel a franczia «monsieur»-nek, azért igen jó néven veszem, ha excellentiád «bátyám»-nak szólít s én is visszaadom. Az «öcsém» megszólítás nálunk bizonyos lenézést fejez ki.

– Nekem például van egy emberem, a kit én igazán úgy hivok, hogy «öcsém». Mert rászolgál. Úgy viseli magát, hogy «öcsémnek» hivhatom. A szegény félkotyó Belizár. Tudom, hogy eltörött nála a mécses cserép, mikor megtudta, hogy két esztendőt kapott. No hát ne szurkoljon tovább, kirántom a sárból. Azért jöttem ide, hogy megmondjam, nem ő insultálta a homo regiust. Nem is volt -276- az eszénél akkor. Olyan részeg volt, mint a tök. Ketten fogták a két karjánál, úgy huzták utánunk. Ő ártatlan az egész dologban.

– Senki sem! Maga csapta bele a fejét az ajtóragasztóba, attól dagadt fel a homloka.

– Valami küzdelemnek kellett e közben lenni, mert Rézkuthynak leszakadt a nyakába kötött Lipót-rend.

– Ejh! kiálta fel, dölyfösen talpra ugorva Decebál. Nem jöttem én ide magamat benevolisáltatni. Mit törődöm én a homo regius «fityegőjével»? Tudom is én miféle állat az a Lipótrend? Sas? vagy elefánt? Csak annyit akarok mondani, hogy az egész perduelliós perből kérem a Belizár nevet kitöröltetni, s Decebált iratni a helyébe. A többit vállalom. Mikor kell megkezdeni a beülést? Megyek magamtól, nem várom be, hogy értem jöjjenek.

Adalbert gróf mosolyogva veregetett a tenyerébe, az óralánczáról lecsüngő pecsétnyomóval.

– Nem megy olyan könnyen, bátyám, mint ön gondolja. Ez csak bonyolultabbá teszi az ügyet.

– Csakhogy megelőzte bátyámnak az önfeljelentését egy előzetes feladás.

– Azt nem szoktuk elárulni. A szokott forumon lesz elintézve minden, a hogy alkotmányos törvényeink parancsolják. Megkapta bátyám a királyi parancslevelet?

– Itt van a zsebemben, mondá Decebál, s odanyujtotta azt a királyi biztosnak.

– De ne adja nekem, bátyám, mert magának szól az, nem nekem. Magának kell azzal felmenni Bécsbe. -277-

– Ez az a szó, a mit nem ismerek! Szabad akaratból, vagy nyers erőszaknak engedve, mehetek a poklokba is; de parancsszóra még csak az állóhelyemben sem fordulok meg.

Ponthay Adalbert egyszerre észrevette, hogy ők most mind a ketten egy czél után törekesznek.

Odafenn, a második lépcsőnél van egy kis szoba, olyan kis cucullorium forma az egyemeletes ház homlokzatán. Ebbe a szobába szokták elzárni az olyan nemes urakat, a kiket vagy inflagranti elfognak, vagy valami zenebona miatt elitélnek, legtöbbször üres az, használják különben kvártélyul a homo regius számára is, mikor annak le kell tölteni az idejét a vármegyeházánál, a hogy már egyszer láttuk; Decebál ezt a szobát igyekezik elfoglalni, inkább becsukatja magát, mint hogy parancsszóra Bécsbe menjen.

Aztán Ponthay Adalbert is épen azt akarta, hogy Decebál oda jusson. Szépen kiegyengette az útját.

– Nekünk van azonban hatalmunk, azt, a ki a parancsszónak nem akar engedelmeskedni, kényszeríteni rá. Mondá hivatalos felgerjedéssel.

– Engem? Tanussy Decebált! kiáltá fel büszkén a Thonuzóba-ivadék s kevélyen hordozá körül tekintetét a szobában felaggatott képeken, a mik arany rámáikból komoran néztek rá. Azok között volt egy, a király életnagyságú arczképe, a Szent István-rend nagymesterének pompás öltözetében, fején a hermelin kalpaggal, mellette az asztalon Szent István koronája.

Decebál fogta a királyi parancslevelet s kétfelé szakítva, odahajítá azt a király arczképe elé.

– Jöjjön fel a porkoláb! Ezt az urat fel kell kisérni a nemes urak börtönébe.

Decebál összeütötte a sarkantyús bokáit s ment maga előre, most már azt sem mondta, hogy «befellegzett».

Mikor a kacskalábú porkolábbal felkisértette magát a cucullóriumba Decebál, még akkor egészen tetszett neki ez a szerep. Azokban az időkben nagyon népszerű dolog volt becsukatni. Hajh, milyen port fog az felverni mind az ötvenkét vármegyében!

Az előtornáczból és szobából álló lakosztály nem is volt minden kényelem nélkül, azelőtt a homo regius lakott benne. Még ott volt az almahaj a kályha vállán, a mit ott hagyott ő nagysága a nyáron. Nyoszolya, szék, asztal, kanapé, egy szóval minden volt. Fogas is volt a kabátnak, bundának, csutorának, meg aztán egy nagy rengeteg almáriom, de abban nem volt semmi. Azaz, hogy teli volt az poros iratcsomagokkal (verje meg a csoda!). Az még rosszabb a semminél.

– Parancsolja a tekintetes úr, hogy a Régi Napnál megrendeljem az ebédet? hány órára parancsolja? kérdé a porkoláb alázatos hangon, olyan módosan csengetve a kezében tartott csomó kulcscsal, mint valami ministráns az inclangoriummal.

– Semmi tekintetes úr! Szarkaláb! (Loko «porkoláb»), rivallt rá Decebál. Rab vagyok. A császár rabja vagyok, a ki rabot akar tartani, élelmezze. Ha én becsukatom a jobbágyot a dutyiba, én is kosztozom ott. Hadd látom, milyen gombóczot főznek a szegény raboknak.

«Hát hiszen majd elmegy tőle a kedved, ha meglátod», gondolá magában a börtönök gondviselője.

– Aztán az ajtót be kell rám zárni. Ha fogoly vagyok, be akarok zárva lenni. Aztán akarom hallani, hogy a strázsa -279- járjon alá s fel a folyosón az ajtóm előtt. Most takarodjék kend.

Úgy történt, a hogy kivánta. Egészen meg volt a dolgával elégedve. Daczolhat most már a királyi parancscsal. Nincs olyan nagy úr, mint a rab a maga börtönében.

Elhitette magával, hogy ő most egészen aczéllá van edzve. Hasonlatos Konthoz, a «kemény vitézhez». Garay balladája abban az esztendőben jelent meg. Azt elszavalta Decebál, mikor magára maradt. Elhatározta, hogy a miatyánk helyett minden reggel, este azt fogja elimádkozni.

Aztán körülnézett a szobában, hogy mivel lehetne az időt eltölteni? A szekrénynek mind a két szárnya fel volt tárva, meglátta a sok iratcsomagot. Hátha ezzel is lehetne mulatni? De a mint egyet kihuzott belőle, olyan egérfutás támadt egyszerre az egész kasornyában, hogy jobbnak látta ezzel a merénylettel felhagyni.

A mint a delet harangozták, hozta a porkoláb a számára egy cseréptálban a napi illetményét, hat erős gölödényt, hagymás lélöttyben, meg egy egész prófuntot, czinkanalat is hozzá.

Evőszerei azonban voltak Decebálnak, azokat ott hordta ezüst tokban a csizmaszára mellett, kést, villát, kanalat.

– Engedelmet kérek, mondta a porkoláb, a raboknak nem szabad kést, villát tartani, hogy kárt ne tegyenek magukban, azt el kell vennem a tekintetes úrtól.

– No hát vedd el a kanalat is. A furkóhoz czinkanál való. Mi van a korsóban?

Elszánta magát s bevágta mind a hat gombóczot. Ismerjék meg, hogy mire képes.

A fekete kenyér aztán egészen uj életpályát tárt fel előtte. Igenis, a szegény rabok az összegyúrt fekete kenyér beléből tudnak készíteni mindenféle szobrokat, embereket, állatokat, még órát is, a mi jár, ez lesz az ő napi foglalatossága. -280- Csakugyan vitte is annyira rövid időn, hogy valami négy lábú állatot kifundált, a mi ugyan inkább hasonlított az özönvíz előtti saurusok fajtájához, mint ahhoz a toklyóhoz, a minek ő szánta, de hát így kezdték azt mások is, majd holnap tökéletesebbet fog alkotni.

Valamije nagyon hiányzott, a pipa. Minden böjtölésnél ez a legkeservesebb penitentia a rabokra nézve, hogy nem szabad nekik pipázni. Természetes! A tűzzel felgyujthatnák a börtönt. A raboknak csak bagózni szabad. Majd ha megint feljön a porkoláb, kérni fog tőle bagót. Arról is tartozik gondoskodni a császár.

A legközelebbi kulcscsörömpölésre azonban nem a porkoláb alakja sántikált be hozzá, hanem egy «vármegye uráé», a kit tekintetes főfiskárius úrnak hivtak. A nevére a harmadik ember sem reflektált, mert az olyan hosszú volt; «Szomorupataky Dengezics». (Iskola kell ahhoz, hogy ezt az ember megtanulja!) Ő volt a megyei tiszti főügyész s a legjobb pikétjátszó a Partium és Nagy-Kunság közötti területen.

A főfiskus egészen őszhajú emberke volt, de a bajusza fekete, azt suviczkolta. A beszéde rendesen bilingvis volt, először elmondta latinul, aztán magyarul.

– Non hoc dico. Nem azt mondom. Fecisti stultitiam. Bolondot csináltál. Non facias sculptile!

– Hagyd az egyik nyelvedet odakinn s ne fecsegj nekem diákul, mert kidoblak. Ez az én tömlöczöm. Mi kereseted van itten?

– No no no kedves barátocskám. Hát mit keresek én itten? Én vagyok a főfiskális, a kinek a te causadat ex offo kell védelmezni a királyi fiskus actoratusával szemben.

– Nekem nem kell védelmező ügyvéd. Az ellen én protestálok. Hogy úgy tegyenek velem, mint Martinovicscsal -281- és társaival! Hogy a védelem ürügye alatt gyáván eláztassák. Ha odaállítanak a rendes törvényes birák elé, meg fogok nekik felelni emberül, tudom, hogy jól laknak vele, ha pedig törvénytelen idegen birák elé hurczolnak, azt mondom nekik, a mit Csunkó Náczi mondott: «Siebene brennen!»16)

– Ugyan, ugyan, barátocskám, ne vedd olyan tragice a dolgot. El lehet azt még intézni okosan. Daczára annak, hogy nagy hibát követtél el. Adj egy pár ezer forintot Rézkuthynak s igérd meg neki, hogy a jövő restauratiókor mellette dolgozol, hogy első alispán legyen, s revocálni fogja a vádat, hogy ütleget kapott azon az estén. Hát a Lipót-rendjét hova tetted?

– Tudja a magas mennykő? Elvette tőlem a feleségem, azt gondolta, valami násfa.

– Azt pedig egyenesen megtiltom, hogy a feleségem az én dolgomba beleavatkozzék. Különösen meg ne próbálja én értem kegyelmet kérni, mert akkor válópört indítok ellene! Ha rabbá tettek, rabjuk leszek! S ha föld alatti tömlöczbe csuknak, a hová napvilág se jár le, és ha kezemnél, lábamnál fogva a falhoz lánczolnak is, még akkor sem fogják megérni, hogy Tanussy Decebál egy könyörgő sohajtásra is fakadjon előttük.

– Jaj, jaj! Kedves amice, barátocskám. Dehogy lánczolnak téged a falhoz, hahaha! Igazán nevethetek rajta. Annyit már kiböffentett előttem ő excellentiája, hogy ha az itéletet kimondják is, a várfogság porkolábfogságra fog enyhíttetni, mivel hogy magad nobiliter feljelentetted magadat, s akkor itt ülheted le az idődet a vármegyeháznál, minden úri kényelmed meglesz, tarthatsz itt szakácsot, pinczemestert, mi, a te régi jó czimboráid mindennap feljövünk hozzád tarokkozni, preferanszozni, s olyan jól elmulatunk, mint a törökök a paradicsomban. -282-

A négylábú saurust ágyugolyóbisnak gyúrta össze s úgy vágta az asztalhoz, hogy az a gerendákig ugrott fel.

– Nem kell a ti mulatságtok! Velem ne komázzon senki! Tegyék velem a mit akarnak, de kegyelmet ne osztogassanak. A mit megmondtam, megmondtam. Többet ne kérdezzenek tőlem, mert rettenetes leszek. Eredj dolgodra s aztán akkor lássalak, a mikor a hátam közepét. Nekem tetszik rabnak lennem. Aztán azt is megmondom előre, hogy meg ne próbálják velem azt a tréfát, a mit szoktak, hogy még egy másik embert, sub titulo «rab» ide csukjanak mellém, a ki pedig voltaképen nem más, mint spion, mert azt én megrágom, palacsintává lapítom s a falhoz mázolom. És most: örülök, hogy volt szerencsém.

Azzal szépen kitolta az ajtón a fiskálist, olyat rivalva a kinn ácsorgó porkolábra, hogy többet ő hozzá senkit be ne ereszszen, mintha ő volna itt az úr a háznál.

A fiskális meg a porkoláb egymás szeme közé mosolygott. Csak első nap van ez így.

Decebál elkezdett dühösen járkálni a börtönében alá s fel. Tudta, hogy lépteinek hangját meg kell hallani a királyi biztosnak odalenn. Elhatározott szándéka volt éjfél utáni három óráig négy magyar mérföldet legyalogolni, hogy el ne alhassék a lábdobogástól az a tyrannus odalenn.

De még félstatiót sem végezhetett el, a midőn újra nyikorogtatják az előtornácz vasajtaja zárában a kulcsot. Megint jön valaki.

Hanem aztán épen úgy járt vele, mint a tigris, mikor a várt antilope helyett egy töviskes disznó bukkan ki eléje. A mostani látogatója Vakandi Anonymus úr volt. Épen abban az adjustirozásban, a miben legutoljára láttuk.

– Csak tessék folytatni kérem. S azzal ment egyenesen ama nyitott szekrény felé s az előtt törökösen lekutyorodva, elkezdett neki gyürkőzni.

Csak akkor vette észre Decebál, hogy hová jutott? Hisz az a cucullorium, azonkívül, hogy vendégszoba, nemesi börtön, még egyuttal magazinja is a vármegye legócskább irathalmazának. Nemcsak egerek járnak abba, hanem tudósok is.

– Igen is. Épen a Tanussyak egyenes leszármazását kutatom Thonuzóbától.

Thonuzóba! Egyenes leszármazás! Ez a szó volt az, a mi Decebált képes volt egyszerre az egekbe emelni.

Az a rozzant szekrény egyszerre oltárrá változott előtte. Hogy egyenlő szinvonalon lehessen Vakandival, a ki guggon ült, kénytelen volt letérdepelni mellé. Hasonlított a chinaihoz, a ki a pagodlija előtt áldozik.

Azzal előszedegette a tarsolyából az eddigi kutatások zsákmányait. Azok mind a tuhutummegyei archivum lomtárából kerültek elő. Hisz az ilyen ócska levéltár a senki jószága. Még jobb, ha egy tudós szedi ki belőle a becsesebb iratokat, mint ha a sajtos csavarint belőlük papiros töltikéket, vagy a hajduk vágnak belőle fidibuszt a viczispáni pipatorium számára.

Voltak azok között egész III. Béláig felmenő régi okiratok, a miknek a papirosa kecskebőr szinű volt már, s a betűi rozsdásak. Mindezek tágították a visszatekintő szemei előtt a multak láthatárát. Hogy a Tanussy-család -284- fejedelmi ágból származott, azt ki lehetett belőlük olvasni. De volt közöttük különösen egy pergamenre irott palimpsest, a minek az alsó irásában fel lehetett ismerni egyikét a régi pogány énekeknek. «Hadur, Ármány, Turul, Nemere, Táltos» előfordult abban, természetesen régi scytha betükkel, a miknek valami barát egy diák litániát írt a hegyébe minuskel betükkel. Alá volt irva «Zákán».

Az már bebizonyult tény, hogy az ősi oklevelek nyomán legmesszebb felvihető ősapja volt a Tanussy-családnak. Ez tehát élhetett a XII. században. Arra mutat a pogányének. Akkor pusztították el a hitbuzgó király parancsára a hegedűsöket a hegedűikkel együtt. Bár legalább egyet meghagytak volna a museum számára.

– A hol ennyi van, ott többnek is kell lenni. Ez volt a nagy archæolog véleménye.

– Keressük, dörmögé Decebál s levetette a kabátját, felgyürkőzött. (Nehogy a borjuszájú ingujjába bele szaladjanak az egerek.) Segíteni fogok.

– No csak azokat tessék kikeresni, a mik minuskel irásjegyekkel vannak ellátva.

Azzal neki hasaltak a papiroscaliforniának, kihuzgálták a csomagokat, szétteregették a padlóra a leveleket, úgy jártak közöttük négykézláb. Egyszer a porkoláb be akart jönni az ajtón, Decebál széket emelt rá.

Még aznap meg is találtak egy leszármazási lajstromot, kutyabőrre irva, mely a leghitelesebben bizonyítá a Tanussyak őseredetét, de annak is a legérdekesebb részét, a felsőt, a hová a pogánykorbeli fejedelmi ősök nevei lehettek -285- irva, megette az egér. Rettenetes egér! Fejedelmekre kellett éhezned!

Decebál egészen meg volt elégedve. A sors intéző keze volt ez, hogy neki ide ebbe a börtönszobába kellett jutni. Nem börtön az már, hanem a Dárius kincstára. Ez egyenesen prædestinatio volt.

Az eltávozó Vakandinak azt az utasítást adta, hogy holnap a mint megvirrad, compareáljon a börtönében.

Egész éjjel alig tudott aludni, a dicsvágy ábrándaitól, no meg az egerektől.

Reggel újra kezdődött a munka, és folyt meglepő sikerrel. Félbeszakíttatott néha a belépő porkoláb, vagy a főfiscus által egy pillanatra, de azokat nagy hamar kiexpediálta Decebál. Még takarítani sem engedett a szobájában, tele volt ott teregetve minden ócska irásokkal.

A főfiscus ugyan capacitálgatta, hogy jó lenne bele nézni ebbe meg amabba a mai korból kelt paksamétába, de rá sem hallgatott. A saját peréről volt szó. «Bánom is én. A mit rám fognak, mind igaz. Itéljenek el. Felét sülve, felét főve. Nem diskurálunk egymással!»

Makacsul megmaradt a mellett, hogy nem jelen meg a birái előtt, itéljék el konok makacsságból.

Egy Tanussy ős athnámét is kapott a török szultántól, melyben a tiszántuli hét vármegye királyának kineveztetik. Volt annyi esze, hogy nem használta, de azért itt van. Pénzt is verethetett volna a saját képére, ha akart volna.

– Ez mind nem ér semmit, mondá a nagy régész, ha fel nem tudjuk találni azt az itéletet, a mi Thonuzóbára kimondatott. Pedig annak itt kell lenni.

Az ilyen régiségbuvárnak olyan jó orra van, mint a szarvasgomba kereső kopónak. (Ejnye, de csunya hasonlat!) Mondjuk inkább, olyan varázsereje van, mint a kincskereső vesszőnek, hogy a hol a rejtett kincs bujdokol, ott egyszerre lehajlik magától. -286-

– Mit szól ön, barátja az erénynek? mondá egyszer Vakandi. Mit keres itt a megyei acták között ez a vastag táblájú imádságos könyv?

– Hát én kitalálom. Az ilyen régi imádságos könyveknek a táblái még régibb papirlevelekből vannak összeragasztva, s ha egy ilyen ódon könyvnek a tábláját szétválogatjuk, igen gyakran meglepő becses iratokra találunk bennük.

Vakandi egy archæolog vakmerőségével szakítá le a könyvről a külső táblát, mely disznóbőrbe volt kötve. Hogy az egerek nem bántották, azt valami arcanumnak köszönheti, a mivel be volt páczolva; a mikor ez készült, még drága lehetett a papiros, mert a könyvnek még a szélei is tele voltak irva.

Ezt a táblát Vakandinak el kellett dugni a tarsolyába és haza vinni; mert annak a szétfejtése nagy tudomány.

Az évezredes csirizt, a mivel egyik papirlap a másikhoz van ragasztva, elébb meleg vizpárával kell felengesztelni. E végett a zsákmányt haza kellett vinni Anonymus úrnak.

Decebál addig az ideig, a míg a tudós visszatért, nem volt ezen a világon. Étvágya sem volt már, azt sem tudta, délelőtt van-e vagy délután? Rémledezett előtte, hogy a reggeli órákban valami ismerős alak karikázik be a szobájába, a ki nagyon hasonlít Csunkó Náczihoz, a jurátusok apjához, s az egy nagy bolond pecsétes levélből olvas fel előtte valamit.

Említettük ugyanis, hogy a jurátusság milyen nagy uraság volt, csakhogy nem tartott tovább, mint feszesen egy esztendeig, akkor letette a fiatal ember a censurát, s a lepkéből lett hernyó, a jurátusból prókátor. Nincs ez meg Buffonban! Azonban voltak kiváló capacitások, a kiknek annyira megtetszett a jurátus élet, hogy vénséget -287- értek benne. A mi úgy történt meg, hogy minden esztendőben «vissza kapták az aranyat». Tudniillik a censurára jelentkező jurátusnak előbb egy aranyat kellett letenni a personalis expeditoránál, ha aztán szerencsésen átesett a censurán, scriptoristicán, akkor ugyanott megkapta a diplomáját; ha pedig megbukott, akkor vissza kapta az aranyát, s még egy esztendeig maradt jurátus. Így aztán volt, a ki ott rekedt, ott őszült meg jurátusi minőségben s a fiatal generatiónak vezetője volt a pozsonyi és budapesti erkölcsművelő intézetek látogatásában.

Ilyen forma alak volt az, a ki Decebált meglátogatta, Pestről küldték, mint az ilyen eljárásokban versatus praktikust. A börtönben ülő nemesnek ugyanis a citatoriát nem lehet az ajtajára kiszegezni, mert az ott ezt meg nem láthatja; tehát annak, ha elfogadni nem akarja, fel kell olvasni az idéző levél tartalmát.

Dehogy hallgatta ezt Decebál. Mikor vége volt, azt kérdezte a vén sastól: «aztán hol lesz az a fiaker-bál?» A «Nagy Gárdistánál»?

– Ott, felelt rá Csunkó Náczi, s végezve hivatalos exmissióját, eltávozott.

– Magam nem mehetek, hanem a feleségemet majd elküldöm, kiáltá utána Decebál.

Hogy ragyogott már messziről a rubintos orra, meg a fekete két szeme! A nyert csata diadala látszott az egész arczán.

Azt azután csakhamar kiturszolták a börtönből. Nem kell ma az ágyat fölvetni!

De még az sem volt elég, hogy az ajtót kivülről magukra záratták, még azon fölül a nyoszolyát is eléje tolták annak, hogy belülről is el legyen torlaszolva.

Ekkor azután a szögletbe huzódtak, hogy a kulcslyukon át rájuk ne leshessen valaki. -288-

– Az egyik Thonuzóba itélete, a másik pedig Szár László szerződése Kenézzel, Thonuzóba apjával a fejedelmi örökösödés dolgában.

Anonymus előszedte egyiket a másik után. Kegyetlenül megviselt papirosdarabok voltak.

– Vigyázva kell hozzájuk nyulni, mert töredékenyek; a XII. századig még csak a gyapotból készült papirt ismerték; ezek is abból vannak.

– Az első nem is lehet azzal irva, magyarázá a tudós; mert az egy országbirói itélet; egyébiránt mind a két irat, ámbár nem az eredeti okmány, de egykorú hiteles másolat; a mi az egész geneologiára teljes világosságot vet.

A két régiségbuvár olyan szépen tudta már olvasni ezeket a barbár szavakat, hogy fenn nem akadt a szöveg értelmezésében.

Itt állt Thonuzóba elitéltetése. A vádpontok. «Halmokon, forrásoknál, köveken áldozott. Pogány hitben fiát nevelte. Lóhúst megette, lótejet megitta. Keresztet ledöntötte. Király ellen «szert» kötött. Pártot ütött. Zomotort tartott. Felesége penigh alirumna vala. Megitéltetett, hogy monnó 17) elsiroltassanak; ősi szokás szerint, lovával, ebével, sólyom madarával, fegyverével; asszonyember csepeszével, kösöntyüivel, függőivel, edényeivel, áldozatüst, kés, hártyára irott szer velük temettessék; Bajhalomnak neveztessék! Fiuk Zákán esztergomi érseknek adassék, keresztény hitben neveltessék, jószágaiban meghagyassék.» -289-

– Ime tehát minden megvan, a mit kerestünk, szólt Anonymus, úgy őrizve a tenyerén a ráfektetett ócska papirt, mint a ki érzi, hogy attól függ egy ország új átalakulása.

Lelke előtt látta megjelenni a hőspárt; az ősapát és anyát, a kik a hitükért, az ősi istenért, a szabad-jogért inkább élve hagyták magukat eltemettetni, semhogy az itéletet megtartsák a hittagadás árán. Mik vagyunk mi, elkorcsult unokák az ő nagyságukhoz képest? Mi a Tanusvári cucullorium a bajhalmi sirdombhoz?

– Tehát ez okirat nyomán megtudtuk, hogy Zákán csakugyan Thonuzóba fia volt, s e szerint a Tanussyak egyenes leszármazása be van bizonyítva. De van ennél egy még nevezetesebb szó is ez itéletben: «hártyára irott szer» velük temettessék. «Szer» annyit jelent, mint «kötés, szövetség, egyesség», innen «szerződés.» Azért «Pusztaszer», ahol Árpáddal a hős vezér szövetséget kötött s őt fejedelemmé tette. A hártyára irott szer ott van bizonynyal az áldozatüstben eltemetve a bajhalmi sirban. Az egy czölöpsirbolt, magas hegytetőn, tehát száraz helyen, a hol a hártyapapirnak épen meg kellett maradni. Azonban itt van a másolata, annak a hivatkozott «szer»-nek, mely szintén az imádságos könyv borítékjába összeragasztott papirok közül került elő. Olvassa el azt, barátja az erénynek.

Ez még ódonabb szavakkal volt fogalmazva, ugyan csak jártasnak kellett lenni a hajdankori magyar lexikonban, a ki azt meg akarta tudni, mi van a Szár László és a Kenéz között megerősített contractusban? mikor a «kopasz» helyett azt mondják «zár», a «gazdag» helyett «szemere», a «vívást» jelenti «baj», a «vívás» ellenben «ivadékot», «apa» helyett mondják «ük», a «rokonság» helyett az a szó járja «vér», «vért» pedig jelent ráviteles értelemben annyit, mint «trón» s a mi fődolog: «fejedelem» szó helyett azt használják: «csákán.» (A mi természetesen a várkun, avar, varchonita szótól jön «Chagan.») -290-

Hanem azért nevezetes egy okmány ez! Mert ebből derül ki (archæologiai szófejtés mellett) az a megdönthetlen históriai tényállás, miszerint Szár László Kenézzel kötött szövetséget az iránt, hogy ha az Árpádház férfi ivadéka kihal, akkor Kenéz vére emeltessék a csákáni vértre.

És Kenéz nemzette Thonuzóbát, Thonuzóba Zákánt, tőle ered a Tanussy-ivadék, annak az elsőszülötte pedig Decebál…

Decebál büszkén egyenesedett föl, s ha oly magas lett volna, mint a milyennek lelkében érezte magát, fölemelte volna a fejével a Tanusvári megyeház cuculloriumának a tetejét.

Dejszen zörgethettek azon az eltorlaszolt börtönajtón, akár ki fiai vagytok odakinn, ez most nem megy a ti hivogatástokra semmiféle törvényszék elé.

Csakhogy ez még nem az eredeti. Az ott van a bajhalmi sírdomb alatt. Bizonyosan ott van!

– S te csakugyan feltaláltad Thonuzóba sírját? kérdé hosszas elmerengés után Decebál.

– Nem kerül többe, «csak egy szóba», szólt ravaszul hunyorítva a vakandok.

– Az még meggondolni való! Rakd el az irásokat. Ha elhatározhatom magamat, majd odaizenek hozzád.

Az a Bajhalom, Thonuzóba sírjával Ponthay Adalbert gróf birtokán van. -291-

A BOLDOGSÁG, A MIT MEGSOKALNAK.

A Ponthay Adalbert gróf és Tanussy Decebál közötti gyűlölködésnek a nagy publikum előtt hangzatos czímei voltak; politikai meggyőződések, felekezeti hitbuzgalom, hagyományos ős villongás, kurucz, labancz tábor! hanem a fiskálisaik meg a sedriák jobban ismerték a dolgot, «osztályos atyafiak» voltak! S ez az ellenségeskedésnek a superlativusa.

Adalbert grófnak ugyanaz volt az öreganyja, a ki a Tanussy testvéreké, utolsó ivadéka egy ősi családnak: fiusított leány, a kinek halála után egy roppant terjedelmű nagy birtok maradt az unokáira. Ez a birtok Erdély határszélén feküdt, a hol a Kárpátok kezdődnek, a keleti része rengeteg erdőkből áll, a nyugoti jól termő szőllős hegyoldalakba hanyatlik át s aztán ellapul végtelen síksággá, a mit két folyam öntözget; jó kövér termőföld, búzának, repczének, dohánynak hazája; gazdag kaszálókkal, sík legelőin jó dolga van gulyának, ménesnek.

Mikor a két család ezen a birtokon megosztozott, a Ponthayak családfeje el volt foglalva a nagy franczia háboruval; generális volt a hadseregnél, kinn feküdt Mantuában; egyszer el is fogták Makk tábornagygyal. Ellenben a Tanussy családapa idehaza volt s a maga dolga után látott. Így történhetett aztán meg, hogy a birói osztoztatásnál a rájuk maradt nagy birtokot olyan szépen osztották kétfelé, hogy a rengeteg erdőség mind a Ponthay-családnak maradt, az áldott Kanahánvidék meg a Tanussyaké lett.

Mikor aztán Adalbert gróf az apja örökébe lépett s átvizsgálta az inventáriumot, akkor egyszerre rájött, hogy ez nem jó osztály volt; ő a maga erdőfedte örökségére folyvást ráfizet, a Tanussyak ellenben dúskálkodnak; neki jutott a makk, meg a gubics; ezeknek a bor és a búza; ez nem igazság! Osztályigazító pert indított az -292- unokaöcscsei ellen, azt követelte, hogy a nagyanyjuk jószágát ne hosszában, hanem keresztben vágják kétfelé: kapják meg azok az ő makkjának és gubicsának a felét, s engedjék át neki szintén a felét a boruknak és búzájuknak.

A régi harag méregfájának a gyökerei számára ez az osztályigazító per volt a legtelevényebb talaj. Az ilyen pernek pedig az a természete, a mi a berkenyefának, hogy a ki elülteti, az nem eszik a gyümölcséből, ezt nem végzi be egy emberöltő idő.

Arra pedig, hogy a két Tanussy testvért barátságos kiegyezésre lehessen birni, egy csepp kilátás sem volt; miután bizonyos, hogy a mire az egyik rááll, azt a másik csak azért is megtagadja. Aztán, ha az osztályujítás a Ponthay-család kedvére jönne létre, akkor a két Tanussy testvérnek is újra kellene osztozni!

De ime a «fátum», a «véletlen» közbehoz egy minden prókátori erősségnél hatalmasabb argumentumot! Thonuzóba sírját feltalálja egy régiségbuvár; ámde ez a halom épen annak a rengeteg erdőséggel fedett hegyláncznak legmesszelátszóbb gerinczén fekszik, a mely Ponthay Adalbertnek jutott osztályrészbe. Ott van eltemetve az «ük» Thonuzóba, és vele együtt eltemetve a hártyára irott «szer». Csakhogy ehhez hozzájutni más áron nem lehet, mint a békés kiegyezés áldozatáén; s ez annyit jelent mint egy szép tízezer holdas pusztát átadni cserébe egy ugyan akkora ősrengetegért.

Bizony nem lehet rossz néven venni Decebálnak, ha minden dicsősége daczára is azt mondá magának: «aludjunk erre egyet!»

Mert hát nem hiába van az ország czímere is olyan formán osztva kétfelé, hogy az egyik részébe esnek a folyó vizek, meg a sík földek, a másik részébe pedig a hegyek; s ha az utóbbiakra van feltéve a korona és a kereszt, ez azt jelenti, hogy a hegyek, erdők a főuraké és a papoké, a másik aztán a mienk. -293-

Decebál még nem adta be a derekát, meg volt ugyan már rendítve; de még tartotta magát a lábán. A mérleg ingadozott a haszon és dicsőség között. Az egyik serpenyőben búza, repcze, a másikban a bükkmakk! Ezt még a Bajhalom kincsei nem nyomják le. Még ide kell valami, a mi a súlyt erre felé billentse.

Decebál kiállta még aznap is a rabkoszton, s megkisérté kenyérbélből lovon ülő pánczélos vitézeket gyurmázni.

A következő nap reggelén korán nyitották rá az ajtót. Megint a főfiscus jött be hozzá.

– Látod, látod barátocskám, mondtam ugy-e, hogy ez lesz belőle! nem akartál megjelenni, magadat védelmezni; már most meghozta rád a törvényszék az itéletet makacsságból. Most lejöhetsz, meghallhatod, publicálni fogják.

Decebál maga is úgy találta, hogy az bizony semmiképen sem lenne valami dicsőséges látvány, ha az ő nemesi alakját kezénél, lábánál fogva hurczolnák a hajduk a törvényszék elé. Eszébe jutott Kont balladája is, az is ott volt az itélet kimondásakor; külömben nem feleselhetett volna a királylyal.

Úgy is viselte magát a törvényszék előtt, mint a ki fitymálja az egészet. Az egész hosszan indokolt itélet felolvasása alatt egyre törekedett hetyke közbeszólásokkal rontani az ünnepélyes hangot. «No lássa az ember!» «soha több fát, mint az erdőn!» «mi a tatár? hát még ezt is tudják?» «Czoki pöngő!» «Legyen lud, ha kövér!»

A hallgatóság (mert karzat is volt) nem is volt háladatlan; eleget nevetett a mókázásain; s a derültséget nem birta elparáholni a királyi biztos haragos tekintete.

Az itélet kétesztendei nehéz várfogságra szólt, mely -294- azonban a királyi biztos által kihirdetett kegyelmi tény folytán megyeházi szobafogságra lett átváltoztatva; hozzátétetvén, hogy «azonban a fogoly úr tartozik magát saját költségén élelmeztetni.»

– No, hát ha tartozom magamat a börtönben magam élelmezni, akkor azt úri rangomhoz méltóan fogom cselekedni. Hej, porkoláb, lódulj Dabajkóhoz! a hogy csak kitelik konyhából, pinczéből! Aztán én nem szoktam ahhoz, hogy magamban pánizáljak. Nekem társaság kell. Meg vannak híva hozzám az urak, birák, jegyzők, jurátus, esküdt, mind valamennyi együtt, a ki törvényt ült ma fölöttem. Legyen szerencsém az én úri lakásomon, odafenn a cuculloriumban, aztán, ha úgy tetszik, kivilágos kivirradtig együtt mulathatunk.

Ettől a szótól még a magas törvényszék tagjaira is elszármazott a jó kedv.

Decebál kezet szorított a hivatalos barátjával a főfiskussal. «Aztán te is eljöjj! Mindennap dáridó lesz itt nálam e szent naptól fogva, a míg csak itt ülök. Szivesen látok mindenkit, a hányan csak beférnek a dutyimba. Most kezdődik csak a víg élet!» Kimenet a teremből egyre osztogatta fenhangon a parancsolatokat a hajduknak, ki mit hozzon?

A börtönajtóban találkozott Anonymussal. Ez nem kedvező órában jött most.

– Eredj ám innen az ürgelyukadba! Nekem most semmiféle papirost ne hozz, mert úgy segéljen, mákos kalácsot süttetek rajta!

A régiségbuvár valami ferde mosolyra fintorította a pofáját, s az a gúnyvigyorgás meg is maradt a mumia vonásain, még mikor visszasompolygott is.

A porkoláb mondhatott volna Decebálnak valamit, a mi azt nagyon meglepte volna, de soha sem juthatott szóhoz a nagy régészeti kutatás miatt, a mint bejött, mindjárt kilökték az ajtón. Most már elmondhatná neki, s -295- azzal egyszerre leszállítaná a patvarkodó kedvét; de hát akkor kárba veszne a Dabajkónál megrendelt ebéd, az pedig hiba volna. Úgy is majd megtudja azt még ma este a fogoly uraság az első kutforrásból, hát csak hadd patvarkodjék addig.

Decebált a börtönébe beléptekor meglepte az a változás, a mi a törvényszék előtt járta alatt e helyütt végbement. A szoba ki volt seperve; a nagy poros szekrényt az ócska iratcsomagokkal kivitték onnan, s helyébe egy díszes almáriumot, meg egy polituros pohárszéket állítottak be, a pohárszékre volt letéve a dohányos börbönczéje és a tajték pipája is.

Kis idő mulva jött két hajdu, a ki se kérd, se hall, összepakolja az ágynemüt, hoz helyette új derékaljat, szarvasbőr takaróval, nagy vánkos, kis vánkos hozzá, selyem paplan, mind tiszta czihával. Az ágy elé pompás nagy medvebőrt terítenek le.

Decebál nem is tartott elébb valónak semmit, mint rágyujtani a jó vágott dohányra, a miben saját termékét ismerte fel.

Megint egy kis idő mulva hoznak egy nagy fali-tükröt s azt felakasztják a két ablak közé.

Egyszer megint jön a két hajdu, az egyik hoz két nyalábra fogva két nagy sárgaviolás virágcserepet, a másik meg egy zöld kaliczkát kanári madárral.

– Vajjon micsoda szellet szállta meg ő nagyméltóságát, hogy így kedveskedik, nekem?

Aztán eljött az ebéd ideje. Kompareált nemcsak Dabajkó uram a megrendelt ételekkel és italokkal, hanem a meghivott vendégurak is; a kik nehány órával elébb mint birák ültek szemben az incattussal. Most azután pajtásnevet ittak, s jó alkonyra járt az idő, a mikor vége szakadt az ebédnek. Akkor aztán felczihelődtek a vendégek s menni készültek.

– De biz én tőlem meg nem szabadultok! hatalmaskodott Decebál. A ki én nálam ebédel, az nálam vacsorál is. Itt ragadtok reggelig. Legalább hírét vihetitek, hogy micsoda keserves dolga van a szegény elitélt rabnak Tuhutum vármegyében.

Valamelyik czimbora példálózni kezdett a szobába tévedt sárga ibolyákra meg a kanári madárra.

– A szegény jó feleségem küldte ide, tudom, mondá Decebál. Az ő kedvencz virágai, meg az ő kedvencz madara. Csodálom, hogy még a kis kedves pincsi kutyáját is el nem küldte.

Hát, hogy ne csodálkozzék sokáig, a legközelebbi ajtónyilásnál csak beugrik ám a börtönbe az a kis oroszlánforma fenevad, a mi elfér egy köpönyeg-zsebbe, s nagy csaholással, vinnyogással rohan az urához, annak egy szökéssel felugrik a térdére, s egy párszor körül fordulva, oda ágyazza magát az ölébe.

– Mondtam ugy-e? hogy még a pincsi kutyáját is elküldi hozzám. Szegény jó Sárika! Mennyit évődtem vele! Kár, hogy nem hallom zsémbelni.

Hát csak kivánni kell! olyan tündérvilág van itt, hogy a mit az ember kimond, egyszerre megvan.

A börtönajtón kopogtatnak, nem várják, hogy «szabad»-e, kinyitják s belebben rajta, mint a kivánság, az asszonyok legszebbike s azzal egyenest borul az ura nyakába, s nem törődik vele, ha látják is, ha hallják is, annyi csókot rak az orczájára, a mennyi csak ráfér. -297-

Decebál mire magához tért, azon vette észre, hogy az egész vendégtársaság elszédelgett a szobából, maguk maradtak kettecskén. Nem is bánta.

Mert csak akkor tudja ám meg az ember, hogy micsoda nagy kincs egy hűséges, nyájas, deli szép asszony, mikor a börtönajtó-ablak közé szorul.

De már ez mégis igazán nagy figyelmetesség attól a királyi biztostól. Nem hiába gróf, de fáin ember.

Azonban újra nyitják az ajtót, s megint jön két hajdu. Most meg már egy rengeteg nagy rézveretes böröndöt czepelnek be.

– Csak tegyétek oda az almáriom elé! parancsolgat nekik Sára asszony, s azzal kibontakozva férje karjai közül, siet az oldalán függő kulcstartóról kikeresni a börönd kulcsát, azzal rögtön felnyitja a lakatot, s szépen leguggolva a láda mellé, elkezdi kiszedegetni abból a sok mindenféle fehérnemüt, s aztán rakosgatja befelé az almáriom fiókjaiba.

– Hjaj, szerelmem! otthon parancsolj. Itt én is oly uraság vagyok, mint te. Hát nem tudod, hogy én is el vagyok itélve két esztendőre, a hogy te?

– Nem! Gyémántom. Az én saját vétségem miatt. Nem csak ti tudtok ám felségsértést elkövetni, ha az olyan virtus, hát mink is tudunk. -298-

– Mit csináltam? Angyalom! Hát a mint utánam futtattál, hogy forduljak vissza, hagyjam ott Debreczent, a rajkóval együtt, én egybe vágtattam vissza, haza Tüzhalomra. De téged már nem találtalak otthon, csak a tiszttartótól értettem meg, hogy le vagy tartóztatva Tanusvárott. Én rögtön másnap reggel be akartam rontani a vármegyeházára, hogy csunya ribilliót csapok miattad, de megelőzött a királyi biztos, a ki maga személyesen jött ki Tanusvárról, sok katonasággal s elfoglalta a kastélyunk udvarát, mielőtt ellenállásra gondoltam volna.

– De így is megtettem. Az a te pipogya cselédséged (de kár a moslékot rájuk vesztegetni!) mind a kályhasutba bujt el, a mint a katonákat megszagolták; ott hagytak engemet magamra. Én csak nem vesztettem el a prezencziámat; ott fogadtam a salonajtóban ő excellentiáját s azt kérdeztem tőle, hogy kihez van szerencsém. Megmondta: ő gróf Ponthay Adalbert, királyi biztos. «Minek köszönhessem ezt a nagy szerencsét?» Hát, hogy ő bizony azzal a szándékkal jött, hogy most itt a mi kastélyunkban házmotozást visz véghez. De már ez ellen én protestálok! Mit keresnek itten? Nem vagyunk mi tolvajok, orgazdák! Azzal felkaptam a seprüt s odaálltam a szekrényem elé. A ki hozzá próbál nyulni, bizony betömöm a száját ezzel a bartwischsel.

– Mondtam hát! Megtettem! Annak az auditornak, a ki ott kotnyeleskedett, olyat kalabintottam a ferde pofájára, hogy két foga megbánta; egynehány cserepárnak markomban maradt a pakumpartja, s mikor a kezeimet lefogták, elkerítettem a királyi biztosnak, a császárjával együtt az egész genelogiáját úgy, hogy azokon még a keresztvíz sem maradt meg.

Decebál felugrott, össze-vissza ölelte, csókolta az asszonyát. «Igazán azt tetted?» -299-

– Akkor aztán mit volt mit tennem. Csak a nyelvemmel üthettem a gorombákat, a mint elnéztem, hogy törik fel a szekrényemet, hogy hányják fel a fehérneműimet, a míg rátalálnak arra a veszedelmes keresztes szalagra, a miről én vesztemben azt hittem, hogy valami menyecske násfája; pedig hát a királyi ember fityegője volt. Arra nagy volt a diadaluk. Azt mondták, csak azért jöttek ide. Engemet aztán behoztak ide a vármegye házára, ott adtak egy szobát a főispán szállásán. Vallattak, felirtak mindent, a mit mondtam, megfeleltem nekik. Nem hazudtam el semmit. Ma délben aztán kihirdették a sententiámat. Felségsértés miatt két esztendei tömlöczre vagyok itélve, s azt itt kell leülnöm a vármegyeházánál. Látod már most, kincsem, gyémántom, rubintom, hogyan kerültünk össze.

Az első órában ezt az esetet fölöttébb mulatságosnak találta Decebál. Ha már az embert elitélik két esztendeig tartó, tisztességes czímű vétség miatti börtönre, akkor semmi sem lehet kellemetesebb enyhítő körülmény, mint ha hasonló vétség miatt a szép, kedves, hű, fiatal feleséget is becsukják hozzá a börtönbe. (Ha ez divatba találna jönni!)

Szegény asszony! De milyen boldog is volt! Hogy végtére olyan helyzetbe juthatott a maga szerelmesével, a honnan az tőle sehová el nem szökhet, a hol se éjjel, se nappal másra nem gondolhat, egyedül ő reá. Most már egészen az övé!

Decebál nagyon regényesnek találta ezt a helyzetet. Volt benne valami az ábrándos lovagkorból. Emlékeztetett azokra a szép regékre: «Szigligetben fogunk élni, szerelmünkben boldogok. Honnan aztán kirepülni soha többé nem fogok!»

Ez nagyon szép idyll volt – egy napig, két napig, három napig. De már a negyedik nap kezdte az ember megunni a nagy boldogságot. -300-

Hiszen, ha az ember elmehetne egy kicsit vadászni, vagy kilumpolhatná magát, hogy aztán visszatérett ujdonságnak találhatná a feleségét; de így estétől reggelig s reggeltől estig mindig maga előtt látni a kedvest! Ez még imádkozásnak is sok volna.

«Nagyon édes a családi boldogság! Igaz. Ki ne találná benne gyönyörűségét? Hanem a mi sok, az mégis sok. Igenis: kávés csésze számra, de egyszerre egész fürdőkáddal! Ez még boldogságnak is tulzott!» Így mondá azt magában Tanussy Decebál.

S aztán a boldogságnak van árnyéka is. Még a mézeshetek napjai sem állnak csupa pásztorórákból. Az egy szobába bezárt férj és feleség között idő jártával mégis csak fejlődik ki egynémely véleménykülönbség.

– No de aztán már most, ha azt nyilvánvalóvá tettem, hogy én követtem el a garázdaságot, nem az öcsém, akkor én fordítom meg a botnak a boldog végit bizonyos emberek irányában. Ha nem titkolni való többé, hogy ott voltam a «Régi Napnál», akkor én indítok keresetet az ott jelenvolt czimborák ellen, hogy kinek a kezén-közén származott el a körmöcziekkel telt bőrerszényem. Fogadom előre, hogy a gaz árulkodó Bakala Peti marad benne a tolvajságban.

Ettől aztán Sára asszonynak volt nagy oka megszeppenni! Ha Bakala Petit kérdőre vonják, az megmondja az igazat, ő az egész megmentett pénzt Sára asszonynak kézbesítette, feleljen az róla, hogy mire költötte el? – Ez szép mulatságra adna alkalmat – idebenn.

Azért Sára asszony ebből a dologból egészen becsületbeli kérdést csinált.

– Nem! Annak az embernek a nevét a tieddel összeköttetésbe hozni nem szabad! Te és ő, még mint vádló és vádlott sem állhattok egymással szemben. Aztán miért? Egy pár marék nyomorúságos aranyért! Egy Tanussy -301- Decebál kereskedjék miatta? Keverje gyanuba a legjobb czimboráit, a kik még azon az emberen kívül jelen voltak? Az egész vármegyét ellenségeddé tennéd. Az a rossz ember még képes volna utoljára engemet is rágalmazni. Akár még azt is mondhatná, hogy nekem adta ide a pénzedet. Hisz oda jött veled együtt azon a reggelen a házunkhoz. Mivel hazudtolhatnám meg? Nem! Ha te engemet szeretsz, annak a csúf embernek a nevét se ki nem mondod, se le nem irod soha. Az ránk nézve meghalt!

Erre a nagyon meleg hangon adott replicára aztán megint Decebál keblében ütötte fel a fejét a féltékenység hydrája.

Ebből aztán egy kis családi csetepaté fejlődött ki, a minek az lett a vége, hogy az asszony odaült duzzogva az ablakhoz s egész nap harisnyát kötött, Decebál pedig végig nyujtózott a kanapén s elpipált két font dohányt. Este aztán mégis csak neki kellett kibékíteni az asszonyát.

Máskor az ember az ilyen esetben a nyakába kerítette a csurapéját, s úgy elment, hogy három napig sem került haza, de most azt parancsolja a törvény, hogy itthon kell maradni.

Egy teljes álló hétig kiállta Decebál ezt a, hol napfénynyel, hol zivatarral járó családi boldogságot, de sokszor eszébe jutott a mesemondás zárszava: «tojáshajba kerekedtek; most is élnek, ha meg nem haltak» s hozzágondolta, hogy a tündérek átkozott rossz mulatságot gondoltak ki maguknak.

A nyolczadik nap reggelén azt mondta a porkolábnak, hogy kerestesse fel Vakandi Anonymus urat s küldje ide hozzá.

– Nem kell azt kerestetni, itt ül az az almáriomban s eszi a penészes papirost egész nap.

Decebál látta (bár el volt fordulva), hogy Sára asszony -302- egyszerre zsebkendőjével takarja el orrát, száját, a mint a régiségbúvár belép s röviden végezte el vele a dolgát.

– Elhatároztam magamat. Eredj le rögtön a királyi biztoshoz, s mondd meg neki, hogy kész vagyok arra az egy szóra.

Anonymus úgy fordította a fejét a duzzogó menyecske felé, mint mikor a görény a gyöngytyúkra sandalít; aztán egyet köszörült a torkán, ezzel adott választ s igyekezett kifelé az ajtón.

Az az «egy szó» pedig nem volt ám valami politikai meghunyászkodás szava. Abban nincsen alku. Ez az egy szó annyi volt: «kiegyezek!»

Még abban az órában látogatást kapott a rab házaspár a főfiscustól, a ki holmi hivatalos irásokat hozott magával.

Az atyafiságos kiegyezés iránti nyilatkozat volt azokban törvényes kellékekkel ellátva; az egyik irat Belizár hasontartalmú beleegyezését rejté soraiban. Tehát azt még hamarabb megpuhították? Ki tudja, mivel? Hisz nem ő rá néz a csákányság! Decebál aláirta az egyezséget.

Mikor aztán a főfiscus ezt eltette az egyik zsebébe, a másikból kihúzott egy átzsinórozott függőpecsétes iratot, s azt kitárta Decebál elé.

Az volt a királyi amnestia-levél. – A dátumon még nedves volt a porzó; azt most irták bele; maga a kegyelemlevél itt hevert eleitől fogva az excellentia fiókjában.

– Mondhatom, hogy két heti kvártélyért még a muszka császár sem fizetett Bécsben nagyobb taksát, mint én ettől a cuculloriumtól.

Már az igaz. Tízezer hold búzatermő rónát elcserélni ugyanannyi havasi erdőért.

Ponthay Adalbert gróf szépen elérte a czélját. Hiszen igazsága volt, azt nem lehet eltagadni. Csakhogy ötven esztendő kellett volna hozzá rendes perlefolyás szerint, a -303- míg igazságához hozzájuthat. Egy kicsit előreforgatta az idő óramutatóját. – Ezt nevezik «magasabb politikának» – az üzletvilágban.

– No asszony! Pakolhatod a ládádat! megyünk haza Tűzhalomra. Kitelt a kapitulatziónk!

Lábjegyzetek.

1) «Bongyora» az olyan haj, mely hosszú és sűrű göndör hullámzású. Székely szó.

J. M.

2) Egyetlen edény.

3) Nyilak bűvészete.

4) Kalapács.

5) A tétlenség ereje.

6) Tekintetes karok és rendek. A vértes feltette a süvegét, tegyük fel mi is.

7) A vértes levette a süvegét, vegyük le mi is.

8) A 180. t.-cz. 9-ik szakasza, mely a nemesek sérthetetlenségét bizonyítja.

9) Első évi philosophus.

10) Első éves jogász.

11) «Római polgár vagyok. Cajus Muciusnak hivnak. Ellenfél, ellenfelet akartam megölni. A halálhoz sincs kisebb kedvem, mint volt az öléshez… Hosszú rend jön utánam ugyane diszt keresve.»

12) Ismeretlen mennyiség.

13) Oh tempora, oh mores!

14) Quot capita, tot sensus.

15) «Mándrucz»: ősmagyar neve az oroszlánnak. Az utóbbi a török «arszlán»-ból van idomítva.

16) Kártyás műszó a Makaóból.

17) Ős magyar szó: «mind a ketten.»

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

30	kogy a korcsmárosok	hogy a korcsmárosok
36	ezt az nrat	ezt az urat
42	áliítása szerint	állítása szerint
46	teszi, kogy	teszi, hogy
58	Kinizsi j rta	Kinizsi járta
86	adrág rongyos	nadrág rongyos
125	elementia… tstb.	elementia… stb.
177	nem síkerűlt	nem sikerűlt
236	en nekem	én nekem
260	annál inkáb	annál inkább
268	nem ís kér	nem is kér
273	Mondá Deczebál	Mondá Decebál
288	esztergombi érseknek	esztergomi érseknek

Megjegyzések:

A KIS KIRÁLYOK

A PONTALIGETI PARK SZIGETE.