The Project Gutenberg eBook of Az élet komédiásai regény (2. rész) by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 325. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=VOVkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

AZ ÉLET KOMÉDIÁSAI

NEGYEDIK RÉSZ.
POMPEIA.

AZ ELKÉSZÜLT ZÁSZLÓ.

Az utolsó éjszakát Sipotán azzal töltötte Dumka úr, hogy levelet írt Etelváry Madelaine herczegasszonynak. Leírta a nehéz nap élményeit, a sűrű küzdelmeket, az életveszélylyel járó táborozást. Nagyon megdicsérte Leon ügyességét és páratlan hűségét pártunk és jelöltünk iránt. Különösen kiemelte gezetleni vakmerő hadi fortélyát, hol, mint egykor Imre király, egyedül és fegyvertelenül bátorkodott bemenni az ellenséges felfegyverezett táborba, s annak ellenkirályát hivei közepéből a históriához hiven kiszakította. Princz Alienor is igen bátran viselte magát, minden strapácziát vitézül kiállt, sőt még csárdást is tánczolt Bátokon, s a mi nem kisebb virtus: programmbeszédét igen szépen elmondta Sipotán ötszáz főnyi díszes közönség jelenlétében. A nép szive meg van számára nyerve. Hiveink lelkesültek, ellenfél fel sem meri ütni a fejét, minélfogva a diadal egészen bizonyos, s ha Isten is úgy akarja, mint magunk, holnap után este a győzelemhirrel és a kiérdemlett koszorúkkal a princz Etelváron leend, átveendő a győzelem legdrágább koronáját stb.

Leonnal azonban közölnie kellett a princz levelét, mert annak szólt. Azt már nem gondolta meg, hogy ennek rossz -4- hatása is lehet. Ő csak a princzczel törődött. A fél bankjegyek varázshatalmában nagyon bízott.

Ugy gondolkozott, hogy ha a princz Dancsháza felé vette az útat, akkor ott nyomja őt az állomásnál; ha pedig Etelvár felé ment, akkor a vasúton eléje kerül s a perronnál csipi el, mikor fel akar ülni.

A herczegnő kastélyában tehát készültek a diadal hősét nagy pompával fogadni.

A herczegnő ismét követte régi életrendjét, az éjszakát téve nappallá s gyöngéd figyelemnek vette azt a gondoskodást, hogy az alkotmányos harcz hőse az esti órákban fog megérkezni kastélyába.

Ispánok, kasznárok teljesíték az udvarmesteri hivatalt rendezve az ünnepélyi pompát; a tűzi játék sikerét Stuwer maga és a szép csendes, derült idő biztosítja; madame Corysandenak pedig tökéletes elégtétele van huszonnégy kis földészleánynak hófehérbe öltöztetésében, kik a nap hősének útját virágokkal fogják behinteni, egy kis murillói kövérpofájú angyalka pedig egy akkora rózsacsokrot fog neki átadni, mely valóságos rózsalavina már.

Az úrhölgyek is teljes díszben várnak az érkezőre. Livia rádisputálta Rafaelára, hogy fehérbe öltözzék, a mit a herczegnő csak oly föltétel alatt fogadott meg, ha mindketten egyformába öltöznek. Olyanok voltak a zöld ciprus bozót között, mint két villi.

Különös érzés, mondá Rafaela, arra gondolni, hogy az a férfi, a kinek kedveért most ez a nagy nemzeti diadalpompa készül, egyúttal azzal a szándékkal jön ide, hogy nekem férjem legyen.

– Milyen nagyon kapsz rajta! Mintha te örülnél rajta legjobban, hogy férjhez adhatsz s valahára megszabadulsz tőlem. Látod: pedig én nekem úgy jön ez folyvást, mint egy kinevetni való tréfa, a miből végre semmi sem lesz. -5- Ez a mi mára várt vendégünk nem lesz az én vőlegényem soha. Vagy ha vőlegényem lesz is, de odáig nem fogja vinni, hogy engem elvegyen.

– No hát fogadjunk. Szakíts tíz fűszálat, én meg összekötözöm a végeit; ha láncz lesz belőle, te nyertél; ha nem lesz, én nyertem.

– De hát mibe fogadjunk? nekem nincs semmim, a mi nem Rafaela herczegnőé volna.

– De igen van: a szived; s én arra akarok fogadni. Ha én vesztek, akkor én megyek nőül ahhoz, a kit te szántál nekem; ha te vesztesz, akkor te mégy ahhoz, a kinek én szántalak.

– De ez nem jól van föltéve, herczegnő! Inkább megfordítva tán; a férjhezmenés a nyereséghez van kötve.

– Nem, kicsikém, a férjhez ment nő szíve elveszett tárgy: lehet, hogy a becsületes megtaláló megőrzi azt; de az bizony csak az ő kegyelmétől függ. Tehát maradunk az előbbinél: ha én vesztek, én ahhoz, a kit te nekem: ha te vesztesz, te ahhoz, a kit én neked…

A fűszálakat azután kötözte, kötözte, mikor mind meg volt, szétbontotta: nem lett belőle láncz.

A legzajosabb ünnepélyi előkészületek alatt nem is igen ügyelt rá senki, hogy egy poros, sáros alak, alázatosan lehúzott fővel, lomhán csámpáskodó léptekkel settenkedik keresztül a díszes népcsoporton, s mint a ki nagyon jól tudja itt a járást, egyenesen megy a corridorra s nem kérdezősködik senkitől. Az anyaherczegnőt látszik keresni, ki nyugtalan tevékenységgel jár fel s alá s oszt száz felé parancsot, hangja folyvást hallik, magyarul, németül, francziául; most épen a két leányt zaklatja, kik azzal mulatják magukat, hogy madame Corysande bokrétanyujtó pufók -6- angyalkájának valami felköszöntőt igyekeznek betanítani, «mért nem végzik már toilettjüket?» (Mi van még hátra? Még keztyüt nem húztak.)

– Hisz arra ráérünk akkor is, mond Rafaela, mikor az őrök jelt adnak, hogy a princz közelít.

– Jaj, de azok nem fognak jelt adni, sóhajt fel a díszbokrok közül egy gyászosan búskomor hang, melyre mindannyian meglepetve tekintenek oda s ensemble kiáltanak fel a csodálkozás hangján:

Dumka úr úgy tett, mint a mikor az ember egy legyet akar lecsapni a kezével a légből, a mi azt jelenti, hogy «hol van az már!»

E perczben eldördült az első mozsárlövés a Bátok felé néző domb tetejéről, s utána még két dörrenés.

Bátok felől az útkanyarulat végig látható volt a kastély corridorjáról, ez úton egy hosszan elnyuló lovascsapat kezdett kibontakozni az alkonyfény aranyozta porfellegből; kilátszottak a zászlók hegyei.

A lovasság hosszú sora után megint egy egész szekértábor közeledett, melynek nem akart vége szakadni. Azok is mind fellobogózva.

– Dumka úr! Ön négy éjszaka nem aludt. Nagyon ki volt fáradva. Önt előre küldték hírhozónak. Az úton elnyomta az álom. Aztán azt álmodta, hogy a princz Alienor megszökött.

Dumka úr ezt maga is kezdte elhinni. Az csakugyan igaz, hogy négy éjszaka nem sokat aludt; az is igaz, hogy tegnap óta egy harapást sem evett, csak minden állomáson egy kupicza szilvapálinkát hajtott fel; az is igaz, hogy ő a princzet szökni nem látta: de még az a levél is eltünt (talán nem is volt soha?) a melyikben a princz azt jelenté, hogy ő szökik. De legigazabb, hogy íme itt jön az egész bandérium és tengernyi választó népség, a mint szokás megválasztott képviselőt diadalmenettel kisérni egész a vasútig. Ő azt a másik dolgot bizonyosan mind úgy álmodta.

– Kedves madame Corysande, legyen olyan jó, gondoskodjék a számtartó urról.

És Dumka úr engedte magát jól ismert vendégszobájába vezettetni, s ott a hajdú által lehuzatni a csizmáit s fenhangon pirongatta magát.

– Ejnye, te vén tökfej! Már micsoda bakot lőttél mostan! Csak hiába! gyöngül az embernek az elméje, ha vénül. Nem birjuk már ki a négy napi tivornyázást… a hazáért.

S a jó becsületes ember elhagyta magát altatni csak azért, hogy a herczegasszonynak legyen igaza.

Mikor Dumka úr azt a szót kiejté, hogy Alienor megszökött, Rafaela diadalmas örömmel ragadta meg Livia kezét s nagyot szorított rajta, mikor aztán a lövések dördültek, kedvetlenül taszította el kezét magától.

A herczegasszony előhozatta három lábon álló messzelátóját, hogy a közelgő menetet távolból is szemlélhesse, s elnézte azt sokáig oly feszült figyelemmel, hogy az egész körüllevő világ nem létezett reá nézve.

– Ugyan mit nézesz rajta olyan nagyon? Az egész arczod csupa redő lesz a távcsőbe bámulástól.

– És mégsem tudok kivenni semmit. Az alkonyég verőfényében minden alak feketének tünik fel; merő silhouettek.

– Hiszen majd itt lesz egy félóra mulva, s akkor aztán láthatod színről-színre.

De ez hosszú félóra lett. A lovas csapatok csaknem lépésben jöttek s már ott volt az égen mind a két fényes plánéta, a mi ez évben az alkonyt látogatta: a Venus és a Saturnus, mikor az első csoport a kastély elé megérkezett.

Nyomukban jött egy teljes lovasezred; szakaszonkint különválva, a hogy a külön helységekben alakultak. Az egyik csoport lovasai sastollas süvegekkel, panyókára vetett mentékkel, a másiké piros mellényben, fehér lobogó ingújjal és lábravalóval; a harmadiké hegyes csalmákkal, kifordított gubákban, a negyedik tarka szőnyegekkel beterített lovakon, kalapjaik mellett lengő szalagokkal, csizmáik szárába apró nemzeti szín lobogók tűzve. Közel nyolczszáz lovas. Nem vasárnapi lovagok; huszárviselt legény mind, vagy annak készülő, s nem rúd mellől kifogott gebék; mind gyönyörű paripák.

A herczegasszony előhozatta a himzett zászlót, s kibontva annak lobogóját, maga tartá azt kezében, a zászló arany bojtját meglebbenté a szél, hogy a nemzeti czímer kivillant egy perczre; az a pillanat egy rögtöni éljenriadalt költött a lovas sorban s a riadal közepett érkezett meg a négylovas kocsi, mely a nap hősét hozta.

Leon fedetlen fővel volt. Az út pora haját, szakállát behajporozta. Olyan volt, mintha egy éjszaka megőszült volna. Saját maga harmincz év mulva.

S arczkifejezése is olyan komor volt hozzá. A gondolkozó -9- ember számvetése az, ki azt számítja, hogy a túlvitt népszeretet árát valaha meg kell fizetni!

Az üdvriadal közepett csendesen haladt fel kiséretével a veranda lépcsőzetén, hol a hölgyek álltak s ott megállt előttük némán, lehajtott fővel.

Hová lett a mindig tréfára kész bohó? a nők kedélyes udvarlója, az ötlet gazdag szónok? Elveszté-e minden erejét, mint Sámson, hogy haját levágták?

Tudja jól, hogy ez a pompa e kastélyban mind nem ő reá várt, ezek a virágpiramidok nem az ő számára lettek emelve; ez a kivilágítás nem az ő örömére lett meggyújtva, ezek az úrhölgyek nem az ő szép szemeiért öltöztek villiknek, tündérasszonyoknak; ez a zászló nem az ő diadalára lett himezve, és mégis kötelessége lett ide eljönni és megmutatni: «ime ez a poros arcz az, a mi titeket képviselni fog; három évig én hordom a ti neveteket».

Nagy János uram régi ismerős volt a herczegasszonynál, sokszor járt közbe a család és a jobbágyok vitás ügyeinél, békés egyességgel szüntetve meg a régi villongásokat. Szivesen látott alak volt Etelváron.

– Kegyelmes herczegasszonyom. Engedje meg, hogy bemutassam önnek az etelvári választóközönségnek egyhangúlag, egyesült örömmel megválasztott képviselőjét.

Rafaela ajkairól egy önkénytelen «hah» kiáltás csattant fel, melyben bámulat, diadal és dacz, öröm és harag volt kifejezve, egyszerre összefonta két karját mellén s úgy tekintett az ifjúra, ki lesütött fővel állt előtte s gondolá: «és én mindezt loptam, és tőletek loptam el».

A herczegasszony pedig félkezével a zászlót hátrakapva, önkénytelen kitörő erélylyel tevé másik kezét Leon vállára, mintha meg akarná állítani ezt az embert, a ki olyan nagyokat tud lépni.

Perczekig nézett így reá. A mit e perczek alatt gondolt -10- azt nem tudta meg ember soha. Éveit járta be az alatt a lélek a múltnak és a jövőnek a fény gyorsaságával.

– Üdvözlöm önt, Etelvár képviselője. A győztesnek mindig igaza van. Öné a győzelem. Ez a zászló Etelvár képviselője számára készült. Vegye ön kezemből e jelvényt, s emlékezzék meg arra, hogy e zászlót négy hölgy hímezte, a kik közűl három kivánta azt, hogy ön legyen Etelvár képviselője…

(«Oh mind a négy»! mondá magában az a negyedik, s kezeit szíve fölé tette, hogy az el ne árulja dobogásával ezt a nagy titkot.)

E szónál aztán mondott valamit a megszólított: nem az ajkaival, hanem a szemeivel. Megjelent bennük a köny.

Nagy János uram úgy látta, hogy jó lesz ennek a jelenetnek véget vetni. A kérges tenyerű embernek gyöngéd tapintata volt.

– Kegyelmes herczegnő, szólalt meg, rövidre van szabva képviselőnk gyönyörűsége, a mit vele kegyelmességtek éreztet. Ezernyi, meg ezernyi nép kisérte őt idáig. Ennek egy része messziről jött; napi járó útat tett, azokat békében vissza kell bocsátani; más része tovább akarja őt kísérni egész a vasútig. Kezdeni kell a búcsúzást, mert az sokáig fog tartani, sokan vagyunk hozzá.

Köszönettel tartoztak a derék embernek mindannyian a siettetésért. Közel volt hozzá a játszószemélyzet mindegyike, hogy valami mást játszék el, mint a mi szerepébe van írva.

Leon megcsókolta a herczegnő kezét. És az ajándékozott zászlót is. Épen ott, a hol Livia hímzése volt. És a leány vette azt észre. S mégis azt hitte, hogy ez csak véletlen.

– Atyámfiai! kezdé el a szót Nagy János, kézen vezetve le az udvarra Leont, kinek úgy reszketett a keze, -11- mint egy újoncz szónoké: egy szót sem tudott volna most mondani. A szekéren jött közönség betódult a kastély udvarára, s azt félig megtölté. Egy nagy rész pedig künn maradt. Képviselőnk most útjára távozik. Emlékezzetek rá, mit mondott, mikor a választási jegyzőkönyvet kezébe adták: «Szegény embert választottatok meg, a ki még igéretekben sem gazdag». Mert hogy mind az, a mi a gezetleni kút felett mondva volt, csak merő gúny volt, megszégyenítése a nagyszájú alakoskodásnak, azt bizonyosan megértettétek. A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel. Ti gazdagok vagytok; az ország a szegény! Aztán elmondta előttetek, mik egy népképviselő kötelességei, őszintén, igazán. «Ha tetszem nektek így, akkor elfogadom megbízástokat. De ha azt kivánjátok tőlem, hogy ámítsalak benneteket, fényes igéretekkel, hogy játékot űzzek a nép hitével, akkor összetépem a megbízást; válaszszatok más képviselőt!» Így beszélt hozzátok. És ti egy szívvel, lélekkel kiáltottátok fel szavára az «éljent». Ez a mi emberünk. Az ő szavai után ismerünk saját magunkra. Minden ember jobbnak érezte magát, mint azelőtt volt. Mintha álomból ébresztett volna fel bennünket. Kivánjunk neki most egy istenhozzádot a viszontlátásig. Mi adjuk neki szeretetünket; az Úr adja neki lelki erejét; s aztán ne mondja, hogy ő szegény ember. Gazdag az ilyen ember, mert kincse van, a mit nem vehet meg semmi pénz, semmi hatalom.

A tüzijátékosnak utasítása volt: az első szónoklat után megvilágítani a tájat bengáli tűzzel. Kékes fény áradt el az udvar és környéke felett; a fény közepett, mint mozdulatlan érczszobor, állt a nap hőse, egyik kezét a másikkal megfogva, érzéketlen a körüle felzendülő riadal iránt; egy alak, mely talán él: de nem érez.

A mint az udvaron csoportosúlt nép lecsendesült, a kapun kívül szólalt meg egy hang.

A görög tűznél látható volt Csajkos uram alakja, ki egy szekérre állt föl, onnan beszélt a néphez.

– Atyámfiai! Bátok és szomszédságának népe! Mi is osztozni akartunk a mai nap örömében s csatlakozni akartunk atyánkfiaihoz, kik Etelvár képviselőjét diadallal kisérték falvaikon végig. Ők azonban elutasítának minket e szóval: «ti nem osztozhattok a mi örömünkben; ti nem jöhettek mihozzánk, árok van mi közöttünk, a mi bennünket elválaszt». Micsoda ez az árok? Az a bűndíj, az a lélekvásárra adott foglaló, a mit elfogadtunk. Temessük be vele ezt az árkot. Ha a Messiást elárulta Júdás harmincz pénzért, ki lesz az a Júdás, a ki a mi megváltónkat eladja huszonöt pénzért? Nem vagyunk mi eladó rabszolgák, nem kell nekünk lélekfoglaló, alamizsna. Szedjük össze a közénk szórt pénzt, s mert nincs gazdája, nem tudjuk, ki adta? fordítsuk igazi helyére: építsünk tanyai iskolákat.

Lázadó tapsvihar követte ez indítványt. Nagy tömegben a lelkesedés ragadós. Az emberek csak egyenként önzők, együtt nagylelkű a nép.

S e lelkesedés áthidalta az árkot, mely a két tömeget eddig különválasztá. A gezetleniek kifelé, a bátokiak befelé tódultak, az udvaron összekeveredtek és aztán egymás nyakába borúltak, ölelték egymást, kezeiket szorongatták, kedves bátyámnak, kedves öcsémnek nevezték egymást, megbocsátották a régi haragot, viszálkodást, őszintén, igazán, egész ivadékokra. Sírtak. Nem lehet az ilyen jelenetet rendezni, nem mondva csinálni. Királyoknak minden kincse meg nem vásárolhatja azt. Percz szülte azt s évtized viselte méhében. És az egymást testvérül ölelő csoportok odarohantak ehhez az emberhez, a kinek varázslatára e csodák végbementek. Felkapták Leont vállaikra, mint a hinduk Brahma bálványképét. Csókolták kezeit, ruháit, a mit elérhettek. Nevettek, zokogtak. Óh, azok igazi könyek voltak! Meggyógyúlt betegek, feloldott -13- bűnösök, kiszabadúlt rabok, hazatért száműzöttek igazi könyei.

A nép szerelme veszedelmes csábító, a néptömeg lelkesűlt mámorában iszonytató varázs van, a felemelt alakot dicsfény, igézet, bűbáj veszi körűl, a mi elszédít.

A néptömeg, mint egy hullámzó tenger, tovább vonúlt. A lovas csapatok kardalt énekeltek, azt a hymnust, mely vakmerően vitáz az Isten ellen egy nemzet mellett; azt mondva a szenvedésekre, hogy «elég már»!

– És most következik valami, a mi a fölségest egyszerre a legdrasztikusabb nevetségbe fogja alárántani; most jön a tüzijáték utolsó része: a név.

Az valóban az egész lelkesedést egyszerre dæmoni kaczagássá átalakító tréfa lesz, a midőn a tűzijátékos, ki az itt történtekről nem tud semmit, e végjelenetnél levegőbe bocsátja azokat a röppentyűket, a mikből a csillagos magasban e betük fognak messze sugárzani: ALIENOR. Így volt megrendelve.

A következő perczben már felrobbant a tűzi játék végkitörése, -14- s a szétlövelő röppentyűk e betüket rajzolták a csillagos égre: LEON.

Csak Livia vette észre, hogy Rafaela herczegnő a nagy diadalmámor közepette néhány szót mondott suttogva komornyikjának, mire az sietve távozott a park felé.

Dumka úr is felébredt egyszerre a nagy diadalzajra, azt mormogta: «hej de nagy szél fúj odakünn»! s aztán befordúlt a fal felé s aludt jó lelkiismerettel tovább.

LIVIA FELADATA.

– Hanem azért nem volt szép tőled, hogy négyünk közül hármat elárultál.

– Bocsánat, kedves herczegnő, én csak «egy» ellen követtem el árulást: a ki a fekete golyóval szavazott. Nyilatkozzék, ki volt az? s én sietni fogok, hogy kiengeszteljem.

Rafaela herczegnő egy perczig gondolkozott rajta, hogy ne mondja-e azt, hogy övé volt a külön szavazat. De Liviának csak fél percz kellett, hogy őt megelőzze s kimondja:

A herczegasszony tapsolt, a kebléhez ölelte Liviát s megcsókolta a homlokát:

– Bravo, kis leány! Most megjártad te szép aranyfáczány! A míg te törted rajta a te kemény fejedet, hogy felhasználd-e az alkalmat, melyben anyád bocsánatot kell hogy kérjen tőled, addig Livia megelőzött.

– Majd ha egyedül maradunk. Azt nem igértem, hogy publikum előtt teszem. Te holnap reggel madame Corysandedal -15- haza mégy Etelvárra. Liviát pedig itt hagyod nálam az én ős-odumban csak egy napra.

Ezen még szegény Livia is nevetett. Ő a maga ura! A ki soha sem volt más, mint egy mindenki által kényeztetett rab. Mondta, hogy szivesen marad.

– Tökéletes némber vagy, a ki minden levélhez három utóiratot függeszt, mondá a herczegasszony Rafaelának. Egy föltétel alatt hagyod itt Liviát s lesz belőle négy. Tehát áll az egyezség. Ti holnap elmentek: Livia itt marad; és semmi természettudományban nem részesül.

Óh, a szegény lánynak mennyivel kevesebb gyötrelme lett volna, ha a boncztani muzeum irtózatait mutogatták volna meg neki órahoszszant, mint hogy a herczegnőtől oly barátságban részesíttetett, mely elég lehetett rá, hogy az eszét veszítse bele.

A mint másnap reggel, (t. i. d. u. négy órakor) Rafaela madame Corysande kiséretében elhagyta az etelvári őskastélyt, hogy az etelvári herczeglakba visszatérjen: a herczegasszony karon fogta Liviát s elvitte magával a parkba; ott egy művészien összerakott grotta állt, nyilt kilátással a tóra, a grottában fatuskókból kivájt székek. A herczegnő egyikbe leült, szemben az ajtón beható vilálágossággal, Livia ott maradt a bejáratnál egy, a sziklából kinőtt platánfa tövében.

– Az én Rafaelám azt mondta nekem, hogy én elárultam négyünk közűl hármat. Mi által követünk el árulást? Ha híveink kárára szolgálatot teszünk az ellenségnek. Ez az első. Híveinknek tettünk-e kárt? Ez a második. Sem az egyik, sem a másik eset nincsen jelen. Kezdjük madame Corysandeon. Ő hármunknak bizonyosan híve, de ő Zárkányt is kegyeli. Nem mondja ugyan szóval, de elárulja az arcza, ha jót, ha rosszat beszélnek az ifjú felől az ő jelenlétében. Ő nagyon rosszul tudja indulatait elrejteni, s ha valaki madame Corysandenek az orrát veresnek akarja látni, hát csak kezdje el előtte Zárkány Leont megszólni. Tehát rajta nem követtem el árulást. A második vagy te.

– Te is hívünk vagy; családunkhoz nőve. Talán nem is tudod az okát, mi köt oly erősen hozzánk? Nem csak az, hogy mindnyájan szeretünk, hanem a végzet maga. Te talán nem is emlékezel arra a nagy balesetre, mely után a mienk lettél.

– Annyi, mintha nem tudnál róla semmit. Talán senki sem is hozta azt neked azóta elő. Nem árt megtudnod. Atyád főerdésze volt férjemnek, igen kedves hivatalnoka. Egy vadászat alkalmával valami véletlenül elsült fegyver ott a férjem oldala mellett ölte őt meg. A golyó, mely az ő mellén keresztül hatolt, még azután férjem arczát is megütötte s örök nyomot hagyott rajta. Te árván maradtál, apa, anya nélkül. Nekünk Isten előtti kötelességünk volt apát és anyát adni neked. Mint teljesítettük a kötelességet? azt te magad tudod. No ne sírj; mert az engem is megindít s én nem szeretek hozzákezdeni, mert aztán nem tudom elvégezni. Tehát te is hívünk vagy. De viszont Zárkány Leonnak sem lehetsz haragosa. Ő kedvencze volt a te atyádnak. Mikor oly szerencsétlenül végezte életét szegény megboldogúlt, akkor Leon suhancz gyermek volt, s ő is ott volt a hajtóvadászaton. Ő fogta fel összeroskadó atyádat s azután ő volt az, a ki érted ment, hogy elhozzon -17- magával kastélyunkba, magadra maradt árvát, s a hogy te az nap sehogy sem akartál elaludni, ő mesélt neked addig, míg elnyomott az álom s aztán ölében hozott át a várlakba. Mindez nagyon régen történt már s azután neked semmi okod nem volt, hogy ő reá neheztelj, úgy-e bár?

– A harmadik vagyok én a négy közűl. Azt is tudni fogod, hogy a herczeg ifjúkorának első ábrándjait egy nő bírta, a ki később Zárkány Napoleonnak anyja lett. Férjem akarta őt nejévé tenni. Ez a nő boldogtalan volt aztán teljes életében. Egy hóbortos férj megölte kedélyét, elprédálta vagyonát, koldussá tette egyetlen gyermekét. Pedig ennek a fiúnak lángész volt adva, összekötve a genius szilaj vágyaival, a mik vihették őt égnek vagy pokolnak. Én ezt az ifjút mint egy élő szemrehányást találtam mindig magam előtt, kinek sorsáért én vagyok felelőssé téve. Saját végzete herczegi koronát igért neki s az én végzetem csörgő sipkát adott helyette. Nincs nagyobb szenvedés, mint az a tudat, hogy másnak szenvedést okoztunk. Férjem megértett engem. Tudta, hogy a midőn ez ifjút figyelemmel kiséri, az én lelkemnek szerez nyugodalmat; hogy minden titkos jótettével, mely Zárkány Leont éri, azon purgatorium tüzét oltja el, melyben az én lelkem ég. Ő vásárolta össze Zárkány birtokait, midőn fia azokat árúba bocsátá, hogy apja adósságait kifizesse. Nagyobb árt adott értük, mint a mire becsülve voltak. A becsületét tehát megmenté Leon: nem szidják kielégítetlen hitelezők. Azt is tudom, mi czélja van férjemnek e birtokokkal; helyeslem a czélt. Csak holta után fogják azt megtudni végrendeletéből. Tovább kiséri őt figyelmével életútjain. Nem fogja kezét, csak az utakat nyitja meg előtte. Látatlanul kiséri. És ezt azért teszi, hogy engemet megvigasztaljon. Tudja, mily ideges, mily rémlátó vagyok. Hogy mikor haragomban egy boszantó legyet leütök, megbánom, felveszem a földről s ápolom, míg feléled. Én hiszem, hogy ez az ifjú fényes polczra fog jutni önerejéből, becsületes úton. Én értem őt. -18- Kivánom neki, hogy úgy legyen. De még azzal sem érem be, hogy őt magas állásra jutni lássam. Én még annál is többet kivánok neki. Mindent, a mit az én végzetem elvett ő tőle, vissza kell foglalni az ő végzetének az ő számára. Így gondolkozom én felőle. Hát lehettem-e akkor áruló?

– Most jön a negyedik: Rafaela. Ha lehet szó ellenségről és ellenségről, úgy ő és Leon bizonyára azok. Rafaela bírja mindazt, a mi lehetett volna Leoné. Azonkívül mindketten mindazt lelki tehetségekben, a mi férfit és nőt egymástól elkülönít: a mi mindegyiknek kizárólagos jellemvonása. Leon, mint tizenkét éves gyermek, többször megfordúlt házunknál, atyjával együtt, ki szüntelen nagy vállalatokba akart kapni férjem társaságában. Ilyenkor az öt éves Rafaela rendesen találkozott vele. Az gyakran megesik, hogy leánygyermek a fiú iránt ellenszenvet érez. Rendesen elfut előle. De Rafaela annyira ki nem állhatta Leont, hogy üldözte őt. Fintorképet csinált a szeme közé, ha ránézett, s egyszer a parkban abból a ragadós muharkalászokból, a mikből gyermekek koszorút szoktak csinálni, egy ilyen füzért a fejéhez vágott, s ez Leon hajához ragadt. A fiú megköszönte azt, s eltette a keblébe az inge alá. Te! Az valami rettenetes: arra gondolni, hogy valaki azt a szúrós kalászcsomagot a mezítelen testén viselje. S Leon ott viselte azt egész nap. Rafaela kért, könyörgött, sírt, dühös volt érte. De nem bírta őt rávenni, hogy dobja ki a kebléből e kínzó ajándékot. Az apja erővel akarta tőle elvenni; annak megharapta a kezét. Akkor férjem szólt hozzá egy szót. S arra az egy szóra előadta. Későbbi években nem látta őt Rafaela többé, csak akkor hallott felőle újra, a mikor Leon atyja meghalt, s ő maga egyszerre szegény lett; alászállt. Egészen elfeledkezett róla. A társaságban csak mint tréfacsinálóról hallott felőle beszélni. Újabb találkozásnál megújult nála a régi ellenszenv. Te! az ellenszenv gyanús egy indulat. Mindig van benne valami elismerése annak a fölénynek, a mit az anthipathicus -19- alak gyakorol a megigézettre. Az ellenszenvben már van valami egyenranguság. Aztán, elismert dolog, hogy a férfi búskomorsága a női szívekre vesztegető hatással bir; de van a melancholiának egy végtelenűl veszedelmes faja: s ez az, mely a bohóczkodás álarcza alá rejtőzik. Az a nő, a ki ez álarczot megbolygatja, fogva van.

– Szoktál-e te patiencet játszani? Kérdé rögtön a herczegasszony, kinek modora volt beszéd közben számtalanszor bebizonyítani, hogy van «saltus in natura» (ugrás a természetben). Lásd, ez az okos emberek bolondsága, az otthon oraculuma. Nekünk asszonyoknak ez egy beszélgető társ. Köt hozzá valami babonás hit. Vakhit. Igazi babona. De hát ki tehet arról? A ki asszonynak született, sohasem menekül meg minden babonától. A világ minden reál tudománya ki nem irtja azt belőle. Idegei újra megtanítják rá. Oh ezek a rettenetes női idegek! Mi megérezzük előre az esőt, a szelet, az időváltozást, miért ne sejthetnők a sorsfordulatokat is? Nekem a patience folyvást azt mondta hogy Alienor nem lesz etelvári képviselő. Nevess ki! Én hiszek a kártyának. És ha képviselő nem lesz, akkor Rafaela férje sem lesz, mert a nélkül atyja nem kénytelen őt nagykorusítani, s gyámság alatt álló férfihoz Etelváry herczeg nem adja leányát. Én nem bánom, hogy így történt. Mit szólsz te hozzá?

Livia úgy tett, mint a kit nagyon érdekel megtudni, hogy mi van a platánfa lehámló kérge alatt, mit újjaival lefeszegetett?

– Azt kérdeztem, hogy örülsz-e neki, vagy búsulsz rajta, hogy mai nap nincs eljegyzési ünnepély az etelvári herczeglakban? A kérő elillant. Eltűnt, mint egy falravetett fényfantom. S odaállt a helyébe egy igazi férfi. Milyen nagy lépést tett egyszerre fölfelé! Mert ez magas polcz annak, a ki meg tudja ülni: persze, annak a ki nem termett -20- rá, csak kopott bőrszék. Egyik emberre nézve táltos, mely repűl, másiknak pedig pálczaló. S ő nem fog itt megállni. Merész szökésekkel fog haladni följebb, míg egyszer szemtűl szembe fog állni. Ez a princz Alienor nem tetszik nekem. Egy ember, a ki mindjárt odaszületett, a hol meg is fog maradni. A csillagászatban csak a bujdosókat szeretem, a mik engedik magukat végtelenül nagyíttatni, a mik közelítenek és eltávoznak. Mennyivel más ember emez! Mit gondolsz, mi lesz még belőle? Most nyitva áll előtte a legmagasabb pálya, s mi lehet a pálya végén? Én szeretek regényt csinálni. Az olyan könnyű és háladatos munka. Az én regényem vázlata ez: Zárkány Leon a diplomatiai pályán nagy nevet szerez magának, szolgálatokat tesz országának, a mikért fényes rangot nyer; bámulatos módon, a mit csak én tudok, úri vagyonhoz jut s mikor a sors minden elégtételt megadott neki, akkor megkoronázza ezt az utolsóval, egy hölgy szerelmével, a kiben visszakapja mindazt, a mitől a végzet születése előtt megfosztá; még az elvesztett nagy családi nevet is. Nos, nem jó regényvázlat ez?

A herczegasszony annyira bele volt hevülve regénye tervezésébe, hogy észre sem vette, hogy az a leány elsápad, s szédülve támaszkodik a platánfának, gyámolt keresve kezével a felfutó repkény indáiban.

A herczegasszony fölkelt helyéről, s aztán Livia vállára támaszkodva, tovább vitte a leányt magával sétálni.

– Lásd: én ebbe az én regénytárgyamba egészen szerelmes vagyok. Mondták nekem már, hegy engem rémlátások gyötörnek. Az nem igaz. Hazajáró lelkekben én nem hiszek. A spiritistákat, médiumokat is mind csalóknak, vagy megcsaltaknak hiszem. Hanem vannak igenis olyan gondolataim, a miktől az ember megőrülhet. E gondolatoktól én rettegek és mégis mindig keresem őket. Ilyenek a végtelenségről való töprengések. Mi van az utolsó csillagon túl? Ha semmi, hát ennek a semminek mi a határa? Mi a lélek? Mi az örökkévalóság? Ilyen kínzó eszmém a -21- túlvilágon való találkozásuk a szellemeknek. Itt a földön elzárhatjuk egymástól magunkat, van külön társaságunk, bemutatási szabályaink: a kit nem akarunk elfogadni, az ránk nézve nem létezik. De a szellemek szabadok, azoknak a számára nincsen zárt hely. Ha már most két olyan szellem, mint az enyém és Zárkány Napoleon anyjáé, a túlvilágon egymást fölkeresi, kik közül az egyik bírta azt a kincset, a mit a másik elvesztett, minő védelmet találok én a másik ellen? – Kinevetsz, látom. – Hát gyerünk az ellenkező polushoz: a tiszta materialismus szempontjához. Te ismered Ráfaelát. Alig hiszem, hogy volna férfi, ki hatni tudna rá. Túlkövetelő: azért közönyös az ismerős alakok iránt. Illemházasságot kész lesz kötni, azt hiszem. De minő jövendőt igér az ilyen phlegmatikus szövetség? Rangján alul nem férjesülhet, az bizonyos. Hogy közönséges férfi vegyen el herczegasszonyokat, olyan regény – lehet ugyan; de általunk nem olvastatik. De az nem tartozik a lehetetlenségek közé, hogy egy férfi, a kinek szivét a nemes ambitió is hevíti, felküzdheti magát egy elérhetetlennek látszó ideálig. A világ ismert már, még pedig itt Magyarországon, köznemesekből lett grófokat, herczegeket, minisztereket és államkanczellárt. Az ilyen embernek, a ki legalulról küzdte fel magát, nagyon meg kellett tanulnia az emberek meghódításának művészetét. S a parvenuk az asszonyokra nézve legveszedelmesebbek. A nők leggyöngébb oldala a kiváncsiság. Gazdag embert, eszes embert, jó embert, még szeretetreméltó embert is eleget árulnak a világ piaczán, de érdekes embert nagyon keveset. És aztán vannak nők, a kik ebben a nagy embervásárban, a milyen nagyon idegenkednek attól, hogy maguknak rabszolgát vegyenek, olyan könnyen megesik rajtuk, hogy urat vesznek maguknak. Mikor egy nő egy ilyen férfival találkozik össze, a legelső indulat, a mit érez vele szemben: a harag, a félelem. Haragszik rá, mert fél tőle. Mindenki gyűlöli az erőset. De a gyülöletben ragaszkodás van. – Majd figyeld meg Rafaelát, mikor Zárkány Napoleonnak -22- a nevét előhozzák előtte, mit tesz akkor? Ha magasztalni hallja, ki fogja nevetni, s kész lesz őt leszólni; de szólja le csak előtte más, akkor képes lesz védelmére kelni. Figyeld meg. Hozd elő neki egyszer-egyszer, mintha véletlenűl tennéd. Most már sokat fog róla beszélni a hír. Mondj neki véleményt róla különböző szempontokból. Meglátod, mily hatással lesz rá? Törekedjél madame Corysandedal ellenkező véleményen lenni. Kisértsd meg Alienort magasztalni előtte. Ennek az a hatása lesz, hogy Leonhoz fog közelíteni. Mert csak kétféle ember juthat közelébe. Vagy az, a kit előtte megtámadnak, vagy az, a ki őt meg meri támadni. De a kit előtte czélzatosan magasztalnak, vagy a kiről észreveszi, hogy neki kedves akar lenni, az úgy jár, mintha a távcsőt kicsinyítő visszafordításban irányzanák feléje. De hát mit vétettek neked azok a dahliabimbók, hogy a hányat útban találsz, mind letéped?

– Úgy-e bár, mit szólsz hozzá? Férfinak is elég délczeg Zárkány Leon?

– Eredj te csetre! Hiszen csak néztél rajta egyszer végig? s csak van eszményed arról, hogy mi egy szép férfi? Vagy talán te szent vagy?

– Óh be naiv gyermek! Ő szent akar lenni. Jól van gyermekem. Tartsd ide arczodat, hadd csókoljam meg. Végrendeletemben egy apáczakolostort fogok alapítani, s annak fejedelemasszonyává teszlek téged.

S ez nem volt a herczegasszonytól üres szóbeszéd. Ő sokat gondolkozott Livia sorsa felől, s megszokta őt azon kivételes lények közé számítani, a kik szerelemből nem tévednek a házas élet rögös útjára, sorsuk szerinti férjet -23- pedig nem választhatnak, s e miatt a kolostort tartják legkedvezőbb menedéknek. Gondoskodott róla, hogy e helyzetet mentül fényesebbé tegye fogadott leányára nézve.

E szempontot foglalva el aztán, sikerült a herczegasszonynak egy egész éjszakát arra fordítani, hogy Liviát épen olyan nagy mértékben kétségbeejtse lélektani fejtegetéseivel, mint a minővé tette egy éjjel madame Corysandeot boncztani előadásaival.

Szegény leány egész agyonrémülve hagyta el a herczegasszonyt másnap. Az ethika, az æsthesis, a nemesis, a religió, a metaphysica, psychologia és a biotica, s még azonfőlül a költői igazságszolgáltatás is, mind közreműködtek abban a feladatban, hogy Zárkány Napoleont Rafaela herczegnő élettársává emeljék. Még csak egy kis női cselszövés volt szükséges, hogy a sikert elmulhatlanná tegye. Az áldott jó herczegasszony igen jó kézre vélte azt bízni, a midőn Liviát ruházta fel e hivatással: épen úgy, mint mikor madame Corysandeot hatalmazta fel rá, hogy Rafaela diæteticai felügyeletét viselje.

Hanem Livia kisasszony annyira szent még sem volt, hogy a herczegasszony utasításait követte volna; hanem azt tette, hogy ezentúl a két ifjuról se jót, se rosszat nem beszélt Rafaela előtt.

Félt azoktól, a kik úgy szerették: jóltevőitől, második anyjától s fogadott testvérétől.

CSATAVESZTÉS UTÁN.

Hasztalan volna elsorolnunk a neveiket azoknak a kiváló férfiaknak, a kik a két főúr, Nornenstein és Etelváry elnöklete alatt, rendesen az etelvári családi palotában gyülésezni szoktak, mert azokon nem igazodnék el a historia. A magyar főrangú körökben a legtöbb kiváló egyént nem arról a nevéről ismerik, a melyikkel a főrendiház -24- jegyzője szokta szavazásra felhívni, egymás között ők bámulatosan furcsa neveket használnak, a melyeket a legheterogenebb tárgyaktól vettek kölcsön. Házi és mezei állatok, emberi tagok és közhasználatban lévő tárgyak, élnek, uralkodnak és házasodnak ottan, némelyiket csak a czíméről emlegetik; mást három éves korában saját magának adott becze-névről; valamelyik egy hires tánczosnőnek udvarolt, s most csak annak a neve alatt ismeretes, másik megint egy régi római költőt fosztott meg nevétől, még az egyházi méltóságok sincsenek kivéve e sors alul; a kiknek az apjuk mestersége, vagy nemzetiségi különlegessége válik prædicatumukká. Némelyik maga is tudja, hogy mi neve? más előtt holta napjáig is titokban marad, hogy kinek hívták? Így például a két klubb-elnök közül az egyik: Nornenstein, tudja azt, hogy őt társai egymás közt «Nagymogulnak» hívják: míg Etelvárynak sejtelme sincs róla, hogy más név alatt társai nem emlegetik, mint a «Carthausi»; a mire hallgatag modora szolgálhatott ürügyül.

A «Nagymogul» sehogy sem volt megelégedve a választások eredményével. Ki is fakadt egész keserűen a bizottsági ülésben:

– Ennyi tengerpénzt elprédálni s ily kevés eredménynyel! Már hiszen uraim, azt Oroszországban is megszoktuk, hogy ha valamit meg akarunk nyerni, akkor vesztegetni kell; de legalább ott az, a kit megvesztegettünk, az a mi emberünk lesz; nálatok is elfogadják a douceurt, de utána, mint Othello asszonyai, megtörlik a szájukat, s azt mondják: «nem ettem.»

– A leczkét nem fogjuk elfelejteni s másodszor nem lát ilyen választási campagnet Magyarország, mint az idei volt.

Kolompi úr letéve a jegyzői tollát, jónak látta tódítani a panaszt. -25-

– Legsajnosabban sújtott bennünket az etelvárí roppant nagy árulás; a hol épen azon ember, kit bizalmunkkal elhalmoztunk, szedett rá bennünket oly perfidül, saját pénzünkön választatva meg magát.

Ennél a szónál lázas pirosság gyulladt ki Etelváry herczeg arczán; ez a vád megszólalásra bírta a «Carthausit».

– Én nem hiszem, hogy Zárkány Leon bármily becstelenséget tudott volna elkövetni.

Kolompi úr kapkodott a tárczájához: «Kérem alássan, nekem adataim vannak: a félbankjegyek.»

– Hagyja ön azokat nyugodni. Zárkány úr bennünket erősen megtréfált, annyi igaz. De mi e tréfáért még csak egy szemrehányással sem férhetünk hozzá közel. A legkorrectebb volt az eljárása. Ő felhasználta minden eszközét a választási küzdelemnek, hogy a mi jelöltünket győzelemre segítse. Az utolsó eszközök oly drasticusak voltak, hogy az én Alienorom előlük megszökött. Én is megszöktem volna azok elől. Zárkány egyedül maradt és megválasztották őt. A pénzkérdésben pedig egészen gavallérmódra viselte magát. A választás után rögtön még Sipotáról megküldé nekem a rábizott huszonötezer forintot.

– No hát huszonötezer forintunk mégis megmaradt; vigasztalódék a prépost.

– Dehogy maradt! én igen természetesen visszaküldtem azt neki, azzal a szóval, hogy semmi közöm a pénzhez, nem tudok felőle.

– Bár nála veszett volna. De ő azt hozzá csatolta rögtön a bátokiak által felajánlott összeghez, s most a mi saját pénzünkön fognak építtetni a tanyai és községi iskolák. – Seminariumok, demagogok számára. – Mert az «egyház és állam» csak ellenségek, de az «egyház és iskola» riválisok! -26-

– Azt kellene kitudni, hogy ki árulhatta el az összeilleszthető bankjegyek titkát? mondá a fejét furfangokon törő Kolompi.

– Könnyű kitalálni. Az osztrák nemzeti bank hivatalnokai között szabadkőművesek is vannak, a kiknek a révén minden cselszövény czéljához talál.

– Csak dugja ön hüvelyébe kardját, s ne támadja meg a nemzeti bankot. Lássunk a magunk dolga után. Vegyük számon, hogy kikre számíthatunk.

Furcsa játékot játszottak az urak. Európának csináltak új térképet. Lehet játék, lehet komoly világváltozás.

A sok alkatrész között, mely a világtörténet óraművét mozgatja, Magyarország is helyet foglal. Ő ez óraműben az «ütő». Csak akkor vesznek róla tudomást, mikor üt. Mikor nem üt, akkor akár ne is volna az óraműben. Hanem ha egyszer aztán nem üt, akkor mégis utána járnak, hogy miért nem üt?

Pedig számítani kell rá, mert félmillió szuronynyal és karddal figurál az európai concertben.

Volt egy csoport, mely kifogyhatlan leleményességet tanusított azon akadályok feltalálásában, a mik Magyarországot visszatartják minden európai actióba lépéstől. E csoportnak Etelváry herczeg látszott a központja lenni.

Nornenstein fejedelem lassankint rájött arra a bizonyosságra, hogy Magyarországon nincs olyan conservativ elem, mely az alkotmányos életet meg tudja vetni. Különféleképen értelmezik azt; de mind úgy féltik, mintha a lábuk alatt levő föld volna. Pogányok! nem kivánkoznak az égbe, a hol nincs constitutió.

– Uraim! alkotmányos élet csak nagy államoknak való. Kis államok elpusztulnak vele. A duódecz fejedelmecskéket nevetségessé tudták tenni; pedig azoknál sokkal nevetségesebbek a duódecz Pittek és miniatur Robespierrek: köpönyeg nagyságú országoknak toronymagas államférfiai.

Ez aztán egész vitát keltett föl a gyülekezetben, melyet elvégre Falbenheim tábornok a Brennus karddal vélt Nornenstein részére eldönteni.

– Hát hiszen beszéljetek, urak, a mit akartok. Csináljatok parlamentet, kormányt, a hogy tetszik. Nekünk arra semmi gondunk. A mikor arra kerül a sor, hogy közbe kell vágni, akkor a katonai kormány adja ki a parancsot, s a kinek az nem tetszik, annak a dolga a hallgatás. Akkor majd el fog dülni, hogy kik vezetik a monarchia sorsát: a szónokok-e, vagy a custozzai hősök?

Az igaz, hogy ezzel a buzdító felvilágosítással a vita szépen el lett csendesítve. Nem okoskodtak többé: elhallgattak vele.

Alig bírta Nornenstein Octavian elvtársait ismét annyira belemelegíteni az ügybuzgalomba, hogy czélravezető terveinek részleteit kellő figyelemmel meghallgassák. Az ülés tagjai apródonként megszökdöstek.

Az ülés után Nornenstein Octavian hintajával hazavitte Falbenheim tábornokot.

– Kár volt az uraknak azt mondani, hogy a katonai kormány minden, ők csak addig valamik, a míg ennek úgy tetszik.

– Tudják is: de szeretnek úgy tenni, mintha nem tudnák s megorrolnak érte, ha ezt valaki fenhangon felfedezi többek jelenlétében.

Nornenstein Octavian ez estén nem is ment a casinóba; hazatért lefeküdni. -28-

Vendelin komornyik volt a fejedelemnél. Régi szolga, a kinek már joga van ilyen kérdést intézni urához.

– Mi közöd hozzá? Eredj a pokolba! válaszolt neki Octavian fejedelem, becsapva maga után hálószobája ajtaját.

– Nem parancsolok Vendelin. Bocsáss meg, hogy megbántottalak. Rossz kedvem van. Ki vagyok fáradva. – Csináld meg éji toilettemet.

– Mibe fáradt ki magasság? Kérdé Vendelin egy alacsony szekrényt nyitva fel, s abból egy pokróczot vonva elő.

– A komédiajátszásba fiam. Egész nap komédiát játszani: minden embernek mondani valamit, a mi nem igaz, s átvenni tőle, a mit az hazudik vissza. S ez így megy egész nap.

– Nehéz sors! mondá Vendelin, egy tigrisbőrrel bevont tábori ágyra terítve ki a vastag fehér pokróczot.

– Igazán úgy vagyok, mint Midás borbélya; ha te nem volnál még, nekem is egy lyukat kellene ásnom a földbe, abba kiabálnom bele, hogy «Midas habet aures asininas».

– Igaz, Vendelin, utolsó és egyetlen hívem vagy a világon. Az ember ötven esztendős koráig sokat megtud, ha tanulni szeret. Volt idő, mikor azt hittem, hogy alattvalóim szeretnek: megtudtam, hogy a hátam mögött összeesküdtek. Hittem azt, hogy souverainem kegyel: megtudtam, hogy semmivé akar tenni. Gondoltam, hogy hű hozzám az «asszony». Elhagyott, mikor rám unt. Aztán azt képzeltem, hogy szeretnek az «asszonyok». Megöleltek -29- és megcsaltak. Egyetlen fiam mindig azon töri a fejét, hogyan szedjen rá? s előle kell legjobban rejtegetnem titkaimat, mert akárkinek elárulja. Szövetségeseket keresek s minden alkalommal azt veszem észre, hogy nem én lovagolok rajtuk, hanem ők én rajtam. S mind ehhez még jó pofát kell csinálnom s nincs más, kinek elpanaszoljam, hogy miért van rossz kedvem, csak a komornyikomnak.

– Megint igazad van Vendelin. Nehogy úgy járjak, mint János király, a kit a komornyikja szint így szokott esténkint borszeszes pokróczba bevarrni, s egyszer a gyertyától meggyulladt a borlél, s a jámbor fejedelem nyomorultul elégett a pokróczban. Látod: ezt sem tudja rajtad kívül senki, hogy engem minden éjjelre borszeszes pokróczba varrnak be, úgy tartom fenn sokat elhasznált életerőmet. Ha egy ember tudná rajtad kívül, azóta ott volna figurám az élczlapokban, szépen bepólálva. Te vagy az egyedüli igaz barátom; viseled a livrémet, s hagyod magadat leszidatni és küldöztetni.

– No hisz az igaz, hogy viszont te is parancsolsz nekem s én sem fogadok szót másnak, csak neked. Egymáshoz szoktunk Vendelin, huszonöt esztendő óta. Az idén megtarthatnók az ezüst menyegzőnket. Szeretnél-e még Nornensteinba visszakerülni? A fejedelmi palotába?

– Közeledünk hozzá, Vendelin; bár minden ellenem esküdött is. Ezek a magyar urak csalnak engem. Én azt hiszem, hogy ők a mi hajónkon csak «blinder Pasasir»-ként utaznak. Azt nem bánják, ha a tyúkszemüket kivágom, -30- hanem már az eleven húsukba nem engednek belemetszeni. Mihelyt valami merész vállalkozásról van szó, egyszerre azzal állnak elő: hogy így meg úgy! a magyar nép vére kimélendő. A kék úristenre Bajorországban! Ha én nem kimélem az én német népem vérét.

– Csak a fiam volna egy tizedrésznyi férfi abból, a mi én vagyok! Még egy olyan nyomoruságnál is, mint egy magyar képviselőség, kudarczot vallok vele. Tudod, hogy ki segített ehhez a bukáshoz? Ki nem találnád, ha fejedre állnál sem. A szép Pompeia baronesse. Miért is voltam én olyan bolond, hogy azokat a félbankjegyeket ő rá bíztam? Azt hittem, szereti Alienort, tehát legjobban rajta lesz a győzedelmén. Nem gondoltam, hogy túljárjon az eszemen s észrevegye, hogy e győzelem egyúttal Rafaela herczegnő kezét is megnyeri számára. Ezt hiusította meg az a leány. Senki sem tudja, hogy ő tette, csak én. Annak a bárgyú Kolompinak azt mondtam, hogy a szabadkőművesek tették a nemzeti banknál. Elhitte és el fogja majd hiresztelni. Csak ezt a Falbenheim tábornokot tudnám valakivel helyettesítteni, hogy kidobnám a hajóból baronessével együtt! Azóta Alienor mindig az ezüsthajú szépségnél ül. De keresztet húzok a szép Loreley számadásán végig. Tudod, hogy mit csinálok? Alienort a bukás daczára nagykorusítom, s akkor fenntartom az eljegyzési viszonyát Etelváry herczeg leányával. Biz ez egy kis mesalliance lesz. Egy magyar herczeg nem sokkal nagyobb rang egy cserkesz herczegnél, vagy egy oláh bojárnál. De gazdag és nagy befolyása van ebben az országban. Ha kilátás volna valami európai actiora, nem gondolnék rá; mert akkor ott volna fiam számára az ehrenbreitsteini uralkodó fejedelem leánya. De az a kilátás most nagyon homályos, s a míg kitisztúl, tartok tőle, hogy Alienor valami bolondot csinál. Az a Pompeia veszedelmes egy varázsló. Olyan mint Circe. Hogy kidobatott velem ötvenezer forintot! -31- Tartotta volna meg magának! Akkor most megvethetném. Így pedig rettegek tőle. – Miért nem bíztam reád azt a dolgot? Azért, mert azt gondoltam, hogy elcsensz az ellenőrzetlen pénzből, mint a hogy bizonyosan megdézsmálod a szivaraimat, a boros palaczkjaimat s perczenteket veszesz a szállítmányosaimtól. Ezt én jól tudom, s nem lármázok érette. Természetesnek találom, s azért tudom, hogy tűzbe-vízbe mennél értem. Rád kellett volna bíznom ezt is. Legalább a te tőkepénzed is szaporodott volna. Szépen szereztél mellettem: úr lehetnél, ha akarnál; még is itt maradsz nálam szolgának. Ez szép tőled. – Hát Alienort megházasítom. Vegye el a szép herczegnőt. Azzal Pompeia baronesse megszünik rám nézve veszedelmes lenni. Mit szólsz hozzá? Tudom, hogy azt mondod most magadban, hogy «micsoda hebehurgyaság!» Hát ha időjártával úgy fordul a világ, hogy a cselekvés ideje eljön, akkor princz Alienorra nézve épen olyan nagy baj lesz, hogy már egy magyar herczegnő neje van, mint volt rám nézve az, hogy a hollandi bankárleányt elvettem. De gondoltam én erre. Halld csak milyen messze lát az én eszem! Mikor legutóbb a fiammal együtt Etelvárott voltunk, egy ottani parasztnak fia született. Kieszközöltem, hogy híják meg Rafaelát és Alienort keresztkomáknak. Már most ide figyelj. Ha egyszer arra találna szükség lenni, hogy Alienor az ehrenbreitsteini fejedelemkisasszonyt vegye nőűl – az, hogy ő Rafaelával keresztszülői rokonságba lépett, ok lesz arra, hogy elválaszszák őket. Antonelli bibornok lekötelezettem: a pápa megteszi a kedvemért s úgy hiszem, hogy Rafaela herczegnő, ha egyszer Alienor felesége lesz, örülni fog, ha elválhat tőle. Úgy-e, hogy messze jár az eszem, Vendelin?

S azzal a karjára emelte a rendúr fejét a komornyik, s megitatta őt egy csücskés edényből, mint valami pólyás gyermeket. Aztán felhúzta a zeneszekrény óraművét, mely háromféle melancholikus dallamot játszott egymásután -32- szakadatlanul. E nélkül a nagy ember nem tudott aludni.

A JÓTÉKONY BAZÁRBAN.

Egy emberbaráti intézmény javára jótékony bazárt rendeztek Budapest előkelő és hirneves hölgyei: szépségek a főuri és művészi körökből. Az emberiség rosszabbik fele (mint tudva van, a férfi-nem!) sietett e bájos adószedő hivatalba, tartozását leróni.

Egy hideg sültekkel és liqueurökkel kereskedő trónmennyezetben egyike volt a bájos Hébéknek Falbenheim Pompeia barónő, breton pinczérnőnek volt öltözve, tarajos csipke főkötővel, kurta nagyvirágos szoknyában, mely alól kikandikáltak a rózsaszinű selyemharisnyák. Asztala leglátogatottabb volt, nagy grácziával tudott kiszolgálni, s remek talentummal birta a boltja előtt elsunnyogó urakat odacsalogatni.

A választás óta nyomta valami olyan gondolat a lelkiismeretét, hogy ő Pompeiának egy «csókolom a kezét»-tel tartozik, de nem volt könnyű kitalálni a módját, hogy azt miként adja át neki?

A benső viszonynak, a mi közte és a «társaság» közt az előtt oly szépen virágzott, egyszerre vége lett a képviselőséggel, az urak igen feszesen fogadták a köszöntését, s ha Nornenstein fejedelemmel, vagy Falbenheim tábornokkal találkozott a casinóban: azok rendesen úgy ejtették a dolgot, hogy épen akkor egy harmadik emberrel beszédbe eredjenek. Tehát otthon nem tehette tiszteletét Pompeiánál.

Most azonban, hogy a bárónő felcsapott pinczérnőnek, ezáltal édes mindnyájunké lett, s egy forintért ád mindenkinek sonkaszeletet és jó szót. -33-

– Bizony mégis csak rám ismert: feddőzék enyelgő szóval a bárónő. Ezer éve, hogy nem láttam.

– Nem az állatkertben; hanem abban a nagy kiállításban, a hol a haza bölcsei vannak összegyűjtve. Én is egyik viaszfigura vagyok ottan.

– Még nem is kivánhattam önnek szerencsét hozzá. No ezt a pohár sherryt ingyen kapja: a választási diadalára.

– De akkor igen hosszú lesz a számla. – Mondja csak: mikor tartja ön a «szűz beszéd»-ét? Akkor elmegyek az országház karzatára.

– Úgy igen sokáig fognak epedni a bárónő tisztelői szónoklatra lelkesítő megjelenése után, mert én azon kevesek közé tartozom, a kik «szűz hallgatással» igyekeznek kiérdemelni a képviselőház elismerését.

– Mert annyi ragyogó lument látok ottan magam körül, hogy átallom közöttük meggyujtani a magam mécsecskéjét.

– Ezzel traktáljon meg mást: mi nagyon jól tudjuk, hogy ön jó hallgató az országházban; de az értekezleteken mindenkit meglep találó észrevételeivel; a szakbizottságokban felismerték, mily kincset bir tanulmányaiban s el is halmozták munkával, a mi legfőbb foka a méltánylásnak. Sajnálom, hogy ilyen rövid ideig marad ön itt.

– Kevés ideig maradok «itt» bárónő! Inkább megeszem azt az egész sonkát, ha tudom, hogy ittlétemet tűrheti.

– Az «itt» alatt nem értettem az én boutiquemet, s az egész sonkát sem adom; mert ebből nekem épen ötven forintot kell beárulnom, a mire önnek tíz napi diurnuma -34- felmenne. Hanem azt értem alatta, hogy kevés ideig fog ön az országházban maradni, mint képviselő.

– Hasztalan igyekszik ön vágásaimat élczekkel védeni. Én találok. Önt rövid időn elviszik diplomatiai hivatalnoknak a külügyminiszteriumhoz, s akkor el kell hagynia Budapestet, a sándor-utczai palotát és minket is.

– Ön carrierejét már nem is vaspályán, de repülő gépen teszi meg. Diplomatiai állásra jut.

– Őszintén megvallva bárónő, ezt az egész szerencsét annak köszönhetem, hogy a magyar ember három dolgot nem szeret: angolul tanulni, külföldön utazni, és levelet írni; én történetesen mind a hármat megszoktam; a külügyminiszteriumnak szüksége volt egy hivatalnokra, a ki magyar is legyen, az országház tagja is legyen, s a kit aztán Pontiustól Pilátusig lehessen küldözgetni, s a kinek ha azt mondják, hogy «hau du ju du?» azt ne felelje, hogy «meg ne üss német; mert visszaütlek!» – Ilyen több nem volt, csak én: faut de mieux kiszemeltek diplomatiai commis voyageurnek.

– Tehát annyira diplomatának hisz már a bárónő, hogy minden szavamnak az ellenkezőjét kell elhinni?

– Óh nem. Mindig és mindenkinek az igazság ellenkezőjét mondani: ez csak «udvarlónak» való erény; nem «udvaroncz»-nak. A ki mindig és mindenkire nézve Macchiavelli, az rossz Macchiavelli. A diplomatának nem szabad mindenkit megcsalni: annak kell valakit tartani, a kihez igazán hű. Annak kell néha igazat is mondani. Néha igazat mondani annak, a ki utána kémkedik: azért, hogy -35- el ne higyje: máskor hazudni annak, a kit szeret, azért, hogy megnyugtassa.

– Hisz a bárónő engem nagyobb bölcsességre tanít, mint valamennyi professorom.

– Ott nőttem fel, a hol ezt mindennap tanítják. Férfi, asszony, közreműködik ebben. Az udvaronczoknak már a gyermekei is intrikálnak. Komornát, komornyikot és fodrásznőt nagyon megbecsüljön kegyed az udvarnál, mert azok nevezetes személyek.

– Lassan szürcsölje azt a sherryt s egyék meg egy pogácsát közben. Valamit akarok önnek elmondani. Én ismerem azt a pályát, a mire ön most elindul. Olyan gyors benne az emelkedés, mint a léghajóval fel; de olyan gyors benne a bukás, mint a léghajóból le. S az egyszer megbukott diplomata holt ember örök időkre; kivált ha alárendelt egyén volt. Sok ilyen halottal fog ön találkozni a maga útján, a kik intő például maradoznak el mellette. Különösen egy feltünő alakkal fog ön találkozni mindjárt az első napokban. A nevét (az igazit) nem mondom meg: a leirás után ráismerhet. Meg fogja önt lepni: az új hivatalnokokat rögtön körül szokta fogni. «Vas kakadu»-nak gúnyolják. Valaha szénfekete erős haja volt, melyet feje közepén felviaszkolva viselt, mint egy kakadu-bóbítát, most már megvénűlt, képe ezer ráncz, de azért minden ráncz most is mosolyogni törekszik s a régen megőszült haj viaszkenőcscsel most is kakadubóbítának van a feje tetején feltarajozva.

– Ez egy igen nevezetes diplomata volt egy időben, s a monarchiának teljhatalmú képviselője egyik aldunai fejedelemségben. Kilátása volt egykor konstantinápolyi nagykövetté lehetni. Azon országnak nyughatatlan népe van; minduntalan elégedetlen a fejedelmével. A vas kakadunak határozott utasítása volt kormányától, a fejedelmet gyámolítani az elégületlen pártok ellenében. Híven -36- és buzgalommal járt el benne. Egyszer hirül hozzák neki ügynökei, hogy egy osztrák főtiszt jár a fejedelemségben, a ki a népet erélyes mozgalmakra buzdítja. A diplomata jelentést tesz miniszterénél s kérdést intéz az iránt, hogy kettőjük közül melyik képviseli a kormány politikáját? Hiszen ha szükséges a fejedelmet elejteni s az elégületleneket partfogolni, hát azt a vas kakadu is megteszi. Azt a választ kapta, hogy csak maradjon az utasításai mellett s gyámolítsa a fejedelmet. A főtiszt azonban csak folytatta az alattomos izgatást. Egy napon aztán felzendült a fejedelem ellen a népe, s annak választania kellett, hogy leverje-e a forradalmat tűzzel-vassal, vagy elfusson előle? A vas kakadu épen akkor érkezett a fejedelmi palotába, mikor erre a kérdésre csinálták a választ. A fejedelem aranyát épen akkor öntötték viasz közé, úgy szállították hajóra. Ő maga álöltözetbe rejtőzött s a vas kakadu szerencsésnek érezte magát, ha vele egy hajón, matróznak álczázva menekülhetett. Sietett fel miniszteréhez nagy méltatlankodva, s elmondá, hogy ő azt tette, a mi neki parancsolva volt. «Igaz, felelé neki az államvezér; s ha a fejedelem leverte volna a forradalmat, ön nagy kitüntetésben részesült volna; de mert a forradalom került felül, ama főtiszt foglalandja el az ön helyét, ön pedig nyugdijba lép és diplomatiai pályáját befejezettnek tekintheti.» Attól a naptól fogva ez az ember egy halott, a kit etetnek; de a kivel nem beszélnek. Kegyvesztettnek «kell» lennie: azért, mert hűséges volt. Minden miniszteri bureauba feljár, panaszkodik, szorgalmaz, nyügösködik, ajánlja magát mindenféle szolgálatra. Hasztalan: semmire sem alkalmazzák. El van temetve. Hazajáró lélek, a kit szemtől-szembe megtagadnak; a kit, a tükrén kivül senki sem akar észrevenni. S ilyen ember van igen sok; nagyobbak is; csakhogy azok megnyugosznak sorsukban s nem járnak ki sarcophagjaikból. Ez az egy ránczos képű, fehérhajú diplomata azonban folyvást szaladgál és mutogatja példájában a nagyravágyó udvaroncznak, hogy mi lesz a diplomatából, a kit elgázol -37- a véletlen? Ha a fejedelem verte volna le a forradalmat, akkor a főtiszt ment volna sánczra.

– Beszédmód! Ön nem is hallgatott arra, a mit mondtam. A szomszédnőm türlütütüjét nézte folyvást.

– No hát, ha jó barátjának tart, igérje meg nekem, hogy mikor válságos helyzetekbe jut, e felől engem értesítni fog. Én megtudom önnek mondani, hogy kinek higyjen, kinek ne.

– Legnagyobb büszkeségemnek fogom tartani, ha önnel diplomatiai levelezésbe léphetek, bárónő.

– Ez megint façon de parler! No fogja ezt a pogácsát, aztán tegye el a zsebébe. A papirborítékot ne hajítsa el oda haza.

Leonban nagyon kevés diplomata lett volna, ha azt a papirt, a mibe a pogácsa takarva volt, azonnal vizsgálat alá nem vette volna. Elbámult. Ez volt az eredetije annak a levélnek, a mely a bátokiakat a félbankjegyek titkáról felvilágosította.

(Ha még ennyi hatalmas kegyjel sem elég valakinek, hogy beleszédüljön abba a sötét verembe, a minek nagy költönk a szerelmet nevezi!)

– Kedves egészségedre kivánom a reggelit, meg az ebédet! szólalt meg a nagy suttogásban levők háta mögött egy mindkettőjök előtt ismerős hang: Alienoré. – Vagy talán még vacsorálni is itt szándékozol?

– A perczeket nem számláltam, hanem a sonkaszeleteket és a pogácsákat igen. Öt szelet sonka, kilencz pogácsa. Ez még bátoki banquettnek is elég.

– Akkor úgy jártam, mint a nagybátyám, ki szenvedélyes sakkos. Egyszer a kávéházban, mikor el van merülve a gambitpartiban, odamegy hozzá a kis czukrászleány egy kosár molnárostyával: kinálja vele. Vidd tova, nem kell! A czukrászleány azonban csak ott maradt s az én bátyám játékdühében egyenkint az egész kosár hohlhippent megeszegette. Akkor észreveszi a czukrászleányt; «Mit állsz itten? Mondám már, hogy nem kell a molnárostyád!»

– Az adomázás olyan némely embernek, mondá rá Alienor, mint a tintahalnak a festék: ha meg akarják fogni, felleget csinál belőle maga körül s a ködben elmenekül. – Pompeia bárónő hivatalosan meg fogja mondani neked, hogy mennyit fogyasztottál el a jótékony czél érdekében?

Pompeiát pedig ez a hivatkozás egy kis zavarba hozta; mert ő csakugyan nem jegyezte azt, hogy vendége mit és mennyit fogyasztott el a beszélgetés alatt? Hamis adatot mondani pedig compromittáló lett volna olyankor, midőn itt áll a «coeurroi», a ki ellenőrizte féltékeny szemmel, hogy mennyit kapott a «valet de coeur?»

– Urak nem szoktak számlára fizetni, hanem tetszés szerint! mondá hetyke munificentiával, s azzal kivett zsebéből egy százfrankos aranyat s ezt Pompeia rózsás tenyerébe csúsztatá. Még aztán kapott tőle egy tüntető kézszorítást is, Alienor szemeláttára.

Leon sietett menekülni a tündéri Abruzzokból. Nem volt több kiadni való százfrankosa. Ezt az egyet valaki más számára hozta ő ide. – De az a más nem volt itten.

Rafaela herczegnő Liviával együtt az utolsó nap mondott le a bazárban közreműködésről. Hirtelen elutaztak a herczeggel együtt, s nem mondták meg elutazásuk okát. -39-

A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI.

Az a véletlen, a miért az Etelváry herczegi család oly rögtön elhagyta Budapestet, az a szomorú hir volt, hogy az anyaherczegnő súlyosan megbetegedett.

Rafaela meg sem pihent a herczeglakban, hanem sietett egyenesen az ős kastélyba, hol anyja lakott, s nem is vitt magával senkit madame Corysandeon kivül. A herczeg is szabadságot kért a főrendiháztól, s az egész időt neje kastélyában tölté. Liviára volt bízva, hogy a herczeglakra felügyeljen.

A roppant nagy palota vendégek nélkül, lakók nélkül; a kulcsár a cselédekkel csak takaríttatni jár bele, s már délben minden ablaktáblát betesznek.

Mennyi buskomorság lakik egy ilyen lakatlan, fényes úri palotában! Kivülről már kezdik a deszkaburkolatot felrakni a homlokzat faragványaira, belül a szőnyegeket, bútorokat vászontakaróval vonják be, a terrasseról már eltüntek a narancsfák.

Livia nem szeretett a visszhangos termekben időzni. A míg csak tartott a nappal, künn időzött a szabadban.

Késő ősz volt. A parkban mindenütt a platánok lehullt leveleit söpörték össze a napszámosok; a halomrahányt amerikai diók kopáncsait hántották le a gyermekek, s a kertészlegények kezdték a kényesebb növényeket kiszedni a virágágyakból s a pawlowniák ágait bekötözni zsuppal. Az ember bucsuzott a szép természettől.

Egy-egy lapályoson már megütötte a dér a virágokat; az őszi rózsának csak csillagai ragyogtak még, levelei már szárazak voltak; a fák lombja festészi képtelenség egyetemét mutatta fel; aranysárga facsoportok, keverve lilaszín, vérvörös, rézbarna bohóczokkal, mik közül élesen -40- kirítt a virginiai boróka érett bogyókkal rakva, mint egy nefelejcs-kék lobor, és a rézzöld thujafa-csoportok, az erdei iszalag, a faltakaró bércse biborvörös szint hazudott lehullása előtt. A természet bucsuzott az embertől.

Livia délutánonkint, mikor az őszi nap végig aranyozta a park sétányát, besütve a láthatárról a terebély gesztenyefák boltozata alá, ott járt végig a lehullott suttogó sárga levelek közt. A csalogány elköltözött már. Az őszi erdő mulattatói, a mókusok, azok czinczognak most a fákon s hajigálóznak üres makk- és mogyoróhéjjal. A szajkó kiált közbe nagyokat s a harkály kopácsolja a fákat, mintha a közelgő tél kopogtatna a csendes erdőben, kérdezve: «szabad-e?», az állatok is érzik, hogy övék már a világ, a szarvasok csordánkint jönnek fel legelni a kastély pázsitos udvarára s az ezüst fáczán ott hivogatja egymást a park díszbokrai közt, s a magányos sétáló előtt repked.

A virágok helyén bogyók vannak már, az ibolyáé sötétkék, a gyöngyvirágé karmazsinpiros, a vadrózsák tele csipkékkel és azokkal a furcsa gubanczos lapdákkal, a mikről azt tartják, hogy a bölcsőbe téve a kis gyermeknek álmot hoznak.

Itt ennél a nagy hársfánál tértek be a mellékútra. Ott nyujtotta neki karját az ifju s azt kérdezte: «szeretsz-e még?»

Igaz az. A vén repkény, a minek szára olyan bozontos, mint az őzláb, még most is ott kapaszkodik fel arra a fára, a hogy akkor, midőn egy levelet leszakított róla.

Az ifju azt mondá neki: «nézd: kezem kezedben, szivem szivedben most; akarod-e, hogy itt maradjak? Ott füstölög -41- a kunyhóm a távolban, akarsz-e velem elrejtőzni abba?»

Azóta hírneves férfi lett belőle. Szidják és magasztalják. Jól teszik. Egész férfi csak az, a kinek ellenségei is vannak. A képviselői padról fontos hivatalra lépett elő. Megismerték tehetségei kincsét. Jó volt neki elmenni.

S majd ha a nagy világot birni fogja, emlékezni fog-e még arra a kis világra, a mi egy szerető leánynak a szive?

Livia tovább bolyongott azon a magános úton, melyen nem jött rá szembe senki.

Minden tárgyhoz emlékei voltak kötve, s minden emlék újra éledt szivében.

Még azok a vándorhangyák is épen így jártak keresztül az úton egy szakadatlan vonalban, mint akkor, mikor ők azt mondták egymásnak: «vigyázzunk: rájuk ne tapossunk a kis rovarokra, mikor mi magunk boldogok vagyunk!»

Hát más boldog emberek mért taposnak rá azokra a férgekre, a kinek embertárs a neve? férgekre, a kik őket nem bántják soha, csak hogy épen útjukba akadnak?

A keresztúton volt egy kőfeszület: valami régi fogadalmi emlék; egészen betakarták már a fák, fél oldala sárga volt a mohától; Livia a kereszt előtt letérdepelt és imádkozott.

Az ég látta, hogy az imádság szivéből jött. Rá nézve rettegés volt az a gondolat, hogy a herczegasszony meghalhat.

A herczegasszony halála napvilágra hozhat oly titkokat, a mik az ő reményeinek halála lehetnek. Végrendelete Leonról is szól. -42-

Súlyos betegsége alatt, talán végórája előérzetében, mindent el fog mondani Rafaelának, a mit ő vele közölt már Leon felől. S ha Rafaela anyja végóhajtását élte vezéreszméjeül találja fogadni!

«Tettető! hypocrita! Imádkozol jótevőd életeért, azért, hogy a magad szerelmét megvédd.»

Az esti szél végig zúgott a zörgő lombok között, a berek árnya beszélt:

«Önző lélek! Ki útjában akarsz állni a sorsnak; hová reménykedel? Mi jogod van elhomályosítani egy felkelő csillagot? Az ifjura, kit kötve tartasz emlékeddel, magas pályafutás vár; dicsőség, hatalom, fény: a mihez te csak árnyék vagy és gyöngeség.»

«Ha el tud feledni téged, egykor az ország első nagyságai közé emelkedik: ha hozzád ragaszkodik, veled együtt lemerül a fenékre.

«Hogy mersz gondolni arra, hogy versenytársa légy Rafaelának? Te! Kegyelemkenyéren élő koldus! Ügyetlen, félénk teremtés; ő vele, egy istennővel!»

«S ha megtörténhetnék az, a mi képtelenség, hogy a kinek választása van ő közte és te közted, téged válaszszon: volna-e vakmerőséged e diadalt elfogadni? Nem volnál-e egész életeden át örök szemrehányás tennenmagadnak!»

Az egész rengeteg minden falevele ellene zúdult! Az mind Rafaela vazallja volt. Mellette csak az az egyetlen egy repkény-levél szólt… a mit Leon elvitt.

«Minden látható és láthatatlan ellentmond a te vágyaidnak. Szépség, gazdagság a vetélytársnénál; köznapiság, szegénység te nálad».

«A sors igazságszolgáltatása kivánja, hogy a mit elvett -43- e férfitól, azt visszaadja neki. – Boldogult halottak túlvilági üdve, nyugalma rejlik e fátumban. – Hazafiúi kötelessége lesz, hogy úgy tegyen. Megvetné, kinevetné minden józan ember, ha azt tenné, hogy mikor Magyarország leggazdagabb leányát bírhatná, engedje egy idegen nejévé lenni, csak azért, hogy a te két szemed ne könyezzen».

Szinte könnyebbség volt szivének, mikor az erdőszélét elérte s eléje tárult a róna; hogy a haragos fák zúgása elmaradt mögötte.

A tarlón még kéklett a buzavirág és szarkaláb, a sík róna még világos volt az aranyban égő alkonyégtől. Az egész rétet bevonták finom selyem hálójukkal azok a kis parányi pókok, a miknek tanyája az aszú fű, s a mik minden őszszel megszövik a mezők szemfödelét. Úgy csillámlik tőle a róna a napsugárban. A légben hosszan úszik az ezüstből selyemmé szőtt ökörnyál: «késő asszonyok nyara» más néven, mint egy láthatatlan világ izenete a földhöz.

Livia tovább barangolt az ismerős úton, mely az elhanyagolt telken vezetett keresztül az országútig. Odáig szokott minden este elmenni, várva Rafaela visszatértét.

Az út egy gyepes, mohás rónán vitt keresztül. Az most tele volt kökörcsinekkel. Letépett egy csomót e szép rózsaszín tulipánokból s körültűzködte vele kalapját. Azokról is magára gondolt.

«Ti is olyan virágok vagytok, mint én. Pusztán jelentek meg a föld szinén s mikor virágoztok, még nincs öltönyötök. A zöld levelet csak a másik tavasz küldi utánatok; mikor már nem vagytok többé virág».

Tovább kanyargott az út; a barangoló leány eljutott Tukmányi rozzant házáig. A nagy rózsabokor előtt megállt, -44- levett szalmakalapját két kezében tartva s ott elmerengett hosszasan.

Eszébe jutott, hogy, itt e rózsabokor előtt mondá azt kedvese: «igen, ez az én feleségem!» – Feleségem! Ah minő lángveres lett az arcza akkor! Ah minő halavány most! «Ő az én feleségem…»

Alig volt képes neki valamit rebegni elfogadás fejében, annyira megzavarodott.

– Azon bámult úgy-e kisasszony, hogy mi lesz a rózsából, ha megérik? Hecsepecs. – Eltette-e azt a rózsát, a mit adtam?

– Ez szokása a sárga rózsának. Hát már most vigyen el még egy csipkét is róla. Lássa: az fekete. Ha mellé teszi a sárga rózsának, együtt kilesz belőlük a nemzeti szin.

– Meghalt biz az. Ebben az órában. Az orvostól tudom, a kit lóhalálában vittek oda a hullát bebalzsamozni. Hallgassa kisasszony. A harangszó idehallik a kastélyból.

– Ejh, milyen nagyon megsiratja a kisasszony a szegény boldogultat! Jól járt az már! Mind utána megyünk egyszer. -45-

S a mint kezeit tördelte, kulcsolta, azt a kis vékony platinagyürüt észrevétlenül lerántotta az ujjáról. Leesett az a fübe.

A vad palatinus suhanczos kötődéssel kezdte el a futó után dalolni a gyerekek gúnydalát:

Livia megdöbbenve állt meg s elkezdte magát körülnézni, hogy mije veszhetett el? Egyszerre kezére tekintett és észrevette a gyűrű hiányát.

Halálsápadttá vált. Minden meggondolás nélkül visszafutott a vademberhez s összetett kezeit ajkaihoz emelve, könyörge neki.

– Ahán! tudunk szépen könyörögni úgy-e? Hátha nem adom ingyen? Hátha azt találom kivánni, hogy jöjjön el a gyűrűjeért éjfélkor: odalesz akasztva a kőfeszűlet lábujjára az erdőben?

– Eljövök érte! Rebegé a leány. Óh édes, jó Tukmányi úr, adja vissza!

(Ezt egy harmadik személy hangoztatá közbe, s Livia megrettent a hangtól s látványtól egyaránt. A vályogház ablakán egy szörnyű fej dugta ki magát: a vad palatinus életpárjának rettentő ábrázata.)

A vad embert még kedvesebb hangulatba hozta ez a közbeszólás. Most már kettőt bosszanthatott egyszerre.

– Hátha azt teszem, hogy ennek a fertelmes boszorkánynak adom a gyűrűjét, s azt mondom, hogy csókoljon neki kezet, a miért vissza adja! -46-

Erre a bozontos asszonyfő megint visszahúzódott az ablakból, elébb jól kiöltve a nyelvét Liviára.

– No hát ne sírjon no! visszaadom ingyen. Nem olyan fekete az ördög, mint a milyennek festik. Lássa, eldughattam volna a gyűrűjét, hadd kereste volna, hadd sírt volna érte. Pedig bizonyosan jegygyűrű lesz! No ne féljen. Az jó jel, mikor egy leány elveszíti a jegygyűrűjét s aztán megint megtalálja. Ne féljen semmit. Elfogja venni az, a kit szeret. Én tudom, hogy kit szeret? Haragszom rá, ellensége vagyok. Engem megcsalt, meg is veretett. Minden embert megcsal. De magát nem fogja megcsalni. Én gyülölöm. Reactionarius, pecsovics, hazaáruló, feketesárga! Hanem azért jó férj lesz belőle. No ne féljen! Az az, hogy csak féljen; mert akasztott ember özvegye fog lenni. Ha én egyszer megkaphatom azt a hazaárulót: én felakasztatom. – No itt a jegygyűrűje. – No ne szégyelje magát. Félrefordítom a fejemet, nem látom meg, ha megcsókolja. Hahaha! Milyen bolond az ember, a míg fiatal. Hahaha.

Azzal kunczogva, dünnyögve, rázkódva ment a háza felé, s a mint az ajtaján be akart nyitni, s azt megütötte a homlokával, mert zárva volt, elkezdte a bezárt ajtót rugdalni.

– Hej! te tüskére való boszorkány! Nyisd ki az ajtót! Süket disznó a boglyában! Nem hallod? Eressz be!

Beeresztés helyett nyakon öntötték az ablakon keresztül egy fazék lúggal.

Erre a vad palatinus felszedett egy nyaláb rothadt almát a fa alól, s azzal kezdett az ablakon át bombázni. Rothadt alma berepült, kirepült, a két házastárs szidta egymást minden csúf névvel, hogy a széles rónán végig hangzott a lármájuk.

Livia futott onnan. S a míg e veszett lármát hallotta, folyvást üldözte az a gondolat, hegy ez előtt harmincz évvel -47- ez a két ember hogy nevezte egymást «angyalomnak, egyetlenemnek!»

Itt a suttogó fák oltalma alatt megállt, megpihent. Százszor meg százszor megcsókolá azt a visszakerült gyűrűt. Valami, mint az álomlátomány, felmagasztalá lelkét. Nem gondolt lemondásra. Nem volt kétségbeesve. Az a gyűrű azt mondta neki: «Küzdj! Ne engedd jogodat. Szentebb az minden jognál a földön. A szív joga az!»

Úgy vette azt, mintha a láthatatlan védangyal nyújtotta volna eléje a kezét. Bátorság támadt szivében megragadni ezt a segédkezet.

Az erdőszélből egy kis parasztleány jött rá szemközt. Kosara tele volt vadrózsacsipkével. Megkinálta vele Liviát. Urak szeretik ezt vaddisznópecsenyével. Húsz krajczárért mind odaadja.

Livia azt mondta neki, hogy megveszi azt tőle mind; de kosarastul. – «Úgy ötven krajczár lesz az ára».

– Oda viszed s ott hagyod. S egy levágott fatörzs mellé leülve, egy papirszeletkére e sorokat írta:

«Nornenstein Octavian fejedelemnek Budapesten. – Etelváry Madelaine herczegasszony meghalt».

Ezt a levelet vidd el ahhoz az úrhoz, a ki a dróttal izen, s add át neki. Tőle megkapod az ötven krajczárodat.

A távirdász visszaadott a kis leánynak a forintból ötven krajczárt, tovább adta a sürgönyt, s aztán nagyot bámult, mikor az ott hagyott egész kosár csipkebogyót meglátta: holott neki se felesége, a ki azt czukorba törje, se vaddisznója, a mihez elköltse. -48-

A MEGTALÁLT KÖNYEK.

Mire Livia hazaért a herczeglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet érte küldtek, hogy siessen rögtön az ó-kastélyba. Madame Corysande írta hozzá azt a néhány sort, melyben tudósíták az anyaherczegnő haláláról.

Rögtön útnak öltözött s még alkonyvilágnál megérkezett a herczegnő kastélyába.

Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt herczegnőhöz még nem bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toilettet kell végeznie, mielőtt a közönség elé jöhetne. Hirhedett orvosok vannak elfoglalva azzal a nagy munkával, hogy testét az enyészettől megóvják csodahatású balzsamokkal.

– Te is tudsz sírni; sugá neki halkan. Mindenki tud sírni, csak én nem. Azt hiszem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba, hogy egyedül legyek. Hasztalan! Nem tudok sírni. Nincs könyem. Oh milyen rossz az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, a kit úgy szerettem, a kinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani, hogy mit érzek? Jéghideg vagyok. Nézd, milyenek a kezeim. Kívül-belül ilyen vagyok. Pedig tudom, hogy mit vesztettem? A mit nem pótol ki semmi és senki! Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül maradtam a világban. Tudok kétségbeesni miatta; de nem tudok sírni. -49-

– Óh herczegnő, hisz önnek még atyja is van; egy angyali jóságú, szerető szív, sietett Livia a vigasztalással.

– Úgy-e bár! Angyali jóságú szív. Olyan gyémánt szív, a milyen nincs a földön második. Egy ember, a ki csupa erényekből van összealkotva; a kiben hibát nem lehet találni, a kit mindenki szeret, a kinek árnyékában nyugszik az üldözött, a kihez fordul özvegy és árva, a kire bízza a nép frigyládáját, a király koronáját; egy szent! Az én édes jó atyám. Úgy-e hogy az? úgy-e hogy az? Livia!

S ez indulatkitörés közben oly hévvel szorongatta kebléhez az ifjú barátnét, hogy az nyugtalankodni kezdett miatta.

– Óh majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó angyalom, apámat! Mit fogok én érte tenni? Majd megtudod te azt, de csak később.

És azzal összecsókolá Livia arczát hévvel, indulatosan, mint egy szerelmes nő.

– Nem ma. Majd később. Ma sírás napja van. Eredj szobádba, sírd ki magadat. Hagyj itt engemet, én nem tudok sírni. Óh nekem oly gonosz kemény szívem van.

– Csodálatos természet ez a Rafaela herczegnő! panaszkodék Liviának; más úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család kiköltözik, s épen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt maradt s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a megbüvölt kastélyban.

– Madame Corysande! Ön csak nem fél talán a kisértetektől? mondá Livia, kit bántott madame Corysande affectantiája. A madamera nézve igen kellemetlen volt az, -50- hogy a herczegnő épen ott halt meg, a hol neki is jelen kell lenni.

– Oh hagyja el, kedves Livia. Van is szüksége kisértetekre egy olyan kastélynak, a hol a «benczék» járnak.

– Én nem is tudom, mi kedve telik a parasztnak, «Benczék»-nek híni őket? kik alatt mi tiszteletreméltó benedictinus szerzeteseket értünk; ezeket a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon! Livia! Csengessen az inasnak!

– A legrettenetesebb állat a világon! Borzasztóbb a rhinocerosnál. Most mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül.

Livia öltönyére repült. Madame Corysande felsikoltott. Sikoltására beszaladt a szobaleány. A mint az meglátta a rettenetes állatot, elhajított mindent a kezéből s kiszaladt; bekiabálva az inast. Az inas a jajveszéklés okát megértve, sietett egy porseprűvel, egy csípővassal, meg egy rézlapáttal segítségre.

– Jaj hozzá ne érjen! igazgatá madame Corysande, gyöngéden seperje le a lapátra! Meg ne szorítsa nagyon a csípővassal, meg ne ölje itt a szobában! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki.

Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett, a kik ott leskelődtek már a redőnyök között, s azok ellen újra kezdődött a hajtóvadászat; egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült: arra az is elbődült s elkezdett francziául imádkozni: «Sacré’! diable d’une punaise volante;» elhányta a fegyvereit s megfutott az egyenlőtlen tusából.

– De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük? kérdé Livia.

– Azt, hogy oly irtóztató halott bűzük van, hogy lehetetlen velük egy szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. A ki egy ilyen állathoz hozzá ér, tengeri betegséget -51- kap tőle, s ha egyet eltaposnak a szobában, ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli nádas a hazájuk, onnan jönnek elő őszszel; addig békén vannak a nyári szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körülfekvő kastélyokba, úri lakokba, kolostorokba. Szegény ember házába nem szállnak be. Ezért tartotta a boldogult herczegasszony a baglyot a szobájában; hogy az felfalta rögtön a szörnyetegeket, a mint az ablakon bejöttek. Én nem is tudom; minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat? Csak akkor van tőlük bizton az ember, ha sötét van a szobában. Madame Corysande előtt a repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, a mi ezt a palotát befátyolozza ez éjszakán.

– De a sötétséget nem szeretem. Kivéve, hogyha ébren maradunk és beszélgetünk egymással.

– Én ébren maradok, madame Corysande, s ha ön beszélni fog, én hallgatom azt.

– Én sem. Hiszen tudja, kedves Livia, én nem vagyok babonás, de a mint sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a herczegasszonyt, mintha előttem feküdnék most is. Az utolsó perczeig nem bocsátott el maga mellől. És nekem meg kellett hallanom mind azt, a mivel végső gondolatai foglalkoztak. Rafaela herczegnő is ott volt mellette. Az utolsó órájában azt mondá Rafaelának: «Jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor, négyszer: – az arczomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a terembe, ülj le a zongorához s játszd el nekem Beethoven es-dur sonatáját. Kedvencz darabom». Mikor aztán Rafaela kiment a szobából, megfogta a kezemet a herczegasszony s azt mondá: «én azalatt, a míg ő a sonatát végig játsza, jobblétre szenderülök; nem akarom, hogy itt legyen, mikor haldoklom. Férjemnek adtak-e álomitalt? -52- Ő is aludjék. Ne fájjon neki ez az óra. (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Livia.)

– Akkor aztán elkezdte nekem a herczegasszony az utasításokat, kiadni, hogy minő halotti öltönyben legyen felöltöztetve? Hol van az mind előre elkészítve? Azután így szólt: «tudja ön, miért kértem most Rafaelától négy csókot? Az négy ember búcsúcsókja. Mert mikor már a koporsóban leszek, akkor nem szabad arczomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom az okát, miért? A mint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi az a bebalzsamozás? Ah Livia! A herczegasszony még az utolsó órájában is olyan kegyetlenül bánt velem, hogy én belőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést. Elbeszélte, hogy ezelőtt harmincz esztendővel még ezer forintba került ez a műtét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kajaputolajat használtak hozzá; de most már a Cannal-Francina rendszer mellett csak mercurius sublimatus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán kinyittatott velem egy titkos szekrényt, abból előkerestetett velem mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá, melyikben milyen rettenetes méreg van? Mérgek font számra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos készen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, a mikhez az orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mialatt a műtétet végrehajtja üveg álarczot visel. És azután elmagyarázta nekem a herczegnő tudományos alapossággal, minő vegyszer az, a mit majd az ő ütereibe és viszereibe nagy mesterséggel be fognak fecskendezni, a mi testét enyészhetlenné teendi; hogyan fog ez a mütét végbemenni? Nem szeretném, ha ezt hallotta volna ön, Livia kisasszony! Én nem merek a herczegnő ravatalához közelíteni azok után, a miket elmondott. Különben is borzadok mindentől, a mi a halálra emlékeztet. És aztán végül oly szelíden szólt hozzám: «Ezért nem szabad az arczomat -53- megcsókolni senkinek, madame Corysande, majd akkor! egy ilyen érintéstől veszélyes kütegek támadnak az élő arczán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande»… Kettőnek már elmondtam: a harmadik alszik.

– Ezután egészen elcsendesült s hallgatni látszott Rafaela zongora hangjaira. Mikor a sonáta utolsó accordjai elhangzottak, a dicsőült lélek is elszállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e szót kirebegni «ő jobb hazába tért». Rafaela kezei csüggedten estek ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arczát végigsimította kezével: nem könyezett. «Atyám tudja már?» kérdezé. «Nem: ő alszik». – «Akkor ne költsék fel, hagyják szunnyadni; majd én intézkedem». S nehogy felköltsék az alvó herczeget, ő maga fogott hozzá azt a munkát végezni, a mi egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sírt, hogy semmi hasznát sem lehetett venni. Nekem kellett a leveleket megirnom s a táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napoleonnak is.

Livia elhagyta a szobát. S várhatta aztán madame Corysande vissza, tengeridőkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyujtotta a gyertyát, rögtön elkezdtek kisértetes bőgőhúr hangon donogni körüle azok a félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig eloltotta a világot, ott állt előtte a holt herczegnő alakja, a mint magyarázza neki a titkos vegyszer hatását a holt ember ütereiben és viszereiben. Ki pedig nem mert volna menni a folyosóra, hogy utána -54- nézzen Liviának, ha azt az egész kastélyt neki ajándékozták volna is.

Livia lázas remegés közt járt alá s fel a hosszú folyosón, melyet csak az egyik végén világított meg egy ligroinlámpa.

A midőn a legnagyobb gyász közepett megjelen valaki, a ki vigasztalást hozhat.

A nők szive legkönnyebben megnyerhető a koporsó mellett. Azon arcz, melyet a fájdalom daguerrotypja felvesz, a szív hártyáihoz tapadva marad. Ez a benyomás kitörülhetetlen.

Erre számított ő, a midőn Nornensteinnek táviratozott. Hisz Alienor nemes, derék férfi. Méltó Rafaelára. Boldog lehet mellette.

Ha Leon is el fog jönni? Ha ő is megjelenik akkor, a midőn a női szív legfogékonyabb egy férfiarczot kitörülhetlenül befogadni! Ha ő hozza meg a vigasztalás balzsamát!

Oh mint kétségbe volt esve a leány! Oh mint járt kezeit tördelve végtől végig a hosszú folyosón, s mint Jákob a pusztában küzdött az angyallal, a ki nem sajnál egy szegény halandóval tusakodni; ne történjék ez meg! Véletlenek, csodák, rendkívüli sorsszeszélyek jőjjenek az ő segitségére!

Az a másik leány nem tud sírni! Az is nagy kín! De ő meg nem tud imádkozni! Ez még nagyobb.

Nem tudja, mit kérjen? és nem tudja kitől? Szabad-e egy ilyen kéréssel megjelenni Isten előtt? van-e a szentek között egy, a ki az ilyen vágyak teljesüléseért közbenjáró legyen az ég és föld között? -55-

Oh az rettenetes; kivánni valamit kétségbeesetten, a miért imádkozni szentségtörés! Imádkozni most egy leánynak földi boldogságért, a midőn jóltevője, második édes anyja halva fekszik, s minden sóhajtásának az ő mennybeli üdveért kellene fölszállni, midőn az volna kötelessége, hogy imazsámolyára térdelve, olvasóval és imakönyvvel közeledjék az ég kapuihoz.

Madame Corysande elvégre megsokalta Livia künnmaradását, s a hetedrészig kinyitott ajtón kiszólt hozzá:

– Livia, kedves! bejöhet már. Elaludtak a rémek. Majd csak megoltalmaz bennünket mindannyitól a jó Isten.

Igaz. – Igaz. – Ki is takarna be ellenük más? – Csak te eredj nyugodtan aludni, szegény leány. – Corysande távirata nem találta Leont Budapesten; mert az távol jár most, kevesen tudják, hol? a te izeneted pedig czimzetére talált, meg lett értve: és értéke elismerve. – Octavián fejedelem és fia útban vannak már Etelvár felé.

A boldogult szelleme pedig útban van a mennyország felé, csillagok útjait, szellemek útjait nem kell előttük járó imádkozásnak az égre rajzolni: az ima csak a földiek tekervényes, homályos útjain gyújt világot.

Octavián, a mint a táviratot kapta, rögtön sietett Alienort felkeresni s tudatni vele, hogy mi történt; tartsa magát az utazásra készen teljes gyászruhában: ő maga meg elfutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségébe, a gyászhírt tudatni, s a maga részéről a következő közleményt beiktatni a személyi hírek közé:

«Octavián von und zu Nornenstein fejedelem a mai napon egyetlen fiát és fejedelmi utódját Alienor von und zu Nornenstein princzet nagykorúnak jelentve ki, a fejedelmi előjogokról lemondott s azokat örökösére, most már Alienor von und zu Nornenstein fejedelemre ruházta át!»

Meg is várta Octavián, míg abból a lapból egy példányt kézisajtóval az ő számára lehúztak; azt azon nedvesen zsebébe dugta, s aztán sietett Alienort a vasútra vinni magával. -56-

Az egész úton aztán folyvást tartotta beszéddel Alienort. Az pedig szeretett volna aludni, de világért sem lehetett. Az öreg úr kifogyhatlan volt.

– Fürst Octavián. Ha a te szád gőzmalom volna, irtóztató pénzt bekeresnél vele; a mennyit tudsz darálni pihenés nélkül.

– Azt is megmondom. Halottas házhoz megyünk. Mikor valaki egész éjjel nem aluszik, olyankor nagyon érzékenyek lesznek az idegei. Nagyon előnyödre fog szolgálni, ha úgy leendesz disponálva, hogy a gyász látása könyekre fakaszszon.

– Ha ezt valaki meghallja, darabot ír rólunk: «Agg szinész és fia». Eldugom előled otkolonos üvegemet, képes vagy szalmiakszeszt cseppenteni közé, hogy megríkasson.

– No no! Te nálad ugyan nem sok kell ahhoz. Hiszen Wagner «Walkür»-jének előadásán, meg «Siegfried halálán» úgy sírtál, mint egy Niobe. Ez is egy jó asszonyi tulajdon nálad. Ha megharagítanak, sírva fakadsz. Ha a ballerinád nem jelenik meg a légyotton, megsiratod. Könnyebben áll nálad a sírás, mint a hajdani híres színész Czelesztinnél, a ki megrendelésre, közkivánatra tudott sírni.

– Nem engedlek, mert én bizonyos akarok lenni a dolgom felől. Nézd csak, milyen szépek itt a kukoriczák!

A herczeg régóta nem alszik ágyban. Szívbaja nem -57- engedi. Nagy karszékben szokott szunnyadni felöltözötten.

Rafaela kezét atyjáé alá ölté s levezeté őt a földszinti nagy teremig, mely gyászpompával volt már feldiszítve; de még nem feltárva a látogató közönség számára.

A gyertyák meg voltak gyújtva már a koporsó körül s két szerzetes ott imádkozott mellette.

Az a halott arcz nem hasonlított az ő anyjához. Minden ráncz el volt rajta símulva; egyetlen vonás nem maradt meg az élőből. Idegen arcz volt az, sima és fényes. Nem olyan, mint a szegény ember halottjának az arcza: derült, mosolygó, nyugalmas; ez egy föúri halott, kinek testéből a tudomány érczet, pergament csinált s elvette vonásaiból az üdvözültek magasztosságát; helyette a műtői pepecselő kéz egy mumiamosolyt mesterkélt reájuk.

Minden érzetét ellenszenvesen érinté az a gondolat, hogy a bálványalak, a kit ő édes anyjának nevezett, nem lehet az, a mivé a gyermeki kegyelet a halott anyákat átalakítja: egy mennylakó szent; hanem a mivé a tudomány alakította át: egy múzeumi tárgy.

Úgy fájt neki ez a gondolat; majd a szivét metszé keresztül s ez a fájdalom még mélyebben fojtá el könyeit.

Kényszeríté magát e borzalmat leküzdeni s nem törődve madame Corysande óvásával, odahajolt, hogy megcsókolja az alak arczát.

Az orvos elővigyázó volt. A bebalzsamozott hulla arczát bevonta az arsenas sodæ után vízüveggel.

E pillanatban a hátulsó ajtón két alak lepett be a gyászterembe. A viaszgyertyák megvilágíták arczaikat.

– Nem princz többé, mondá Octavián. Hanem Alienor Nornenstein fejedelem tegnap óta.

Alienor érzékeny szivü volt (nem is aludt az éjjel), e szóra ellepték szemeit a könyek; a mint a ravatalhoz ért, zokogni kezdett.

S erre, mintha a lebilincselő varázs tört volna szét Rafaela szive fölött: egyszerre kitörtek az ő könyei is.

«Oh édes, egyetlen jó anyám»; sikolta fel s odaveté magát a halottra, átölelve annak lábait és azután sírt hosszasan, bőségesen: egész lelke mélységéből.

S mikor kisírta magát, akkor oda fordult Alienorhoz és megszorítá annak a kezét, halkan rebegve.

A herczegnőt nagy pompával temették el az etelvári családi sírboltba: jelen volt közel és messze környékből minden tisztelője, úr és szegény.

Csak egy nem jött el a temetésre. Zárkány Napoleon. Azt bizonyosan nem találta még fel a gyászhír. Ki tudja, hol járt az alatt?

Nornensteinék még a temetés utáni napot is ott tölték a herczegi kastélyban. Úgy utaztak fel együtt Budapestre. -59-

Az utolsó nap estéjén Rafaela herczegnő oda ölelte magához Liviát, s azt sugá neki:

– Kicsikém. Menyasszony vagyok. Nornenstein Alienor fejedelemmel mai napon eljegyeztek atyáink.

Livia arcza ragyogott a boldogságtól. Tehát mégis csak vannak olyan szentek, a kik közbenjárnak az ég és föld között a szegény halandók olyan vágyaiért, a miket nincs szó kifejezni!

… De ne keverjük mi a szenteket a halandók történeteibe…! Kí tudja, mi lesz a vége?

MAGYARORSZÁG BÉCSBEN.

Bécs belvárosának utczatömkelegében van egy szűk sikátor, a mit Bankgassénak tisztelnek.

Ez eldugott utczában van egy komor külsejű ódon palota. Ez Magyarország háza Bécsben, régi nevén «magyar királyi udvari canczellária».

Ezt a házat Magyarország számára építteté Mária Terézia. Telkét Nádasdy canczellár vette meg Bécs városától s másfél századon át e magyar főúr nevére volt ez átírva, csak az utóbbi években lett Magyarország nevére a bécsvárosi telekkönyvben bekebelezve. E helyről intézték közel másfél századon át Magyarország sorsát. Benne minden a szeretett királynőre emlékeztet, s az emlékek bizonyítják, hogy a kegyelet kölcsönös volt.

A palota az örökkévalóság számára látszik építve lenni. Tömör falai most is oly épek, mint százötven év előtt voltak, kívül rajta időbarnította faragványok, homlokán az aranyozott Szent-István korona és országczímer, belül fejedelmi pompa maradványai. Csak maradványai. A politika vandaljai, mikor kimondták, hogy Magyarországnak el kell tünnie a fogalmak világából, e palotát is elfoglalták, s -60- legelső dolguk volt a lépcsőház gyönyörű aranyozott arabeszkeit – bemeszelni! Csak nehány teremben láthatók még a plafondoknak e remek arany czíkornyázatai, miket az építészek mintául rajzolnak le ma is.

A termeket remekművű nagy olajfestmények ékesíték, a miken Mária Terézia megannyi ünnepélyes historiai momentumban van ábrázolva hű magyarjai között; első kép, midőn a koronázásra indul, elől lóháton a tárnokmester szórja a pénzt a nép közé; második, midőn megkoronázzák; harmadik, midőn megesküszik az alkotmányra; negyedik, midőn az arany sarkantyú lovagrendjét alapítja; ötödiken az a jelenet van megörökítve, midőn a megtámadott királynő kis fiát bemutatja az ország rendeinek s azok lelkesülten kiáltják: «vitam et sangvinem pro rege nostro!» E képeket ponyvákkal betakarták, félretették, hogy ne lássa senki. A termek renaissance-kori bútorzattal voltak feldiszítve: aranyozott karszékek, pamlagok, miknek szövete sok ezret érő gobelin kézmü; külön-külön a himzőfestések egy-egy remeke mindegyik humorisztikus állatmesék ábráival; azokat leküldték a félszerbe. Alkalmatlanok irodai használatra.

Nem jutott hasonló szerencse a nagy tanácsterem falait takaró felséges gobelinszőnyegeknek; ezeket a szeretett királyasszony ajándékul kapta XV. Lajos franczia királytól; három remek mythologiai csoportozat istenalakokkal heliconi tájképek között. Azoknak a felső részébe, mintegy a ráma risalitjául, a megrendelő királynő odahímeztette Magyarország czímerét. A politikai vandalok aztán neki álltak s beragasztották csirizzel, papirossal a magyar czímert a gobelinon! a papirosra aztán megfelelő terjedelmű emblemákat festettek! Csak a negyedik gobelin menekült meg az iconomachusok haragja elől, azáltal, hogy egy félreeső pitvarba szorult; ez ábrán a művész sajátszerű phantasiája a bikával játszó Európát és társnőit, híven az ethnographiához, fahéjbarna szerecsen hölgyekül állítja elő. -61-

Az antik órák, broncz- és ébenfaállványaikkal, a pompás kristálycsillárok, zománczozott kandeláberek felhordattak a padlásra. Útjában voltak a czivilizáczió egyformaságának. A két nagy porczellánkályhát csak tömörsége őrzé a ninivei rombolástól, mindegyiknek tetejét tizezreket érő aranyozott broncztrofeumok képezik, muzeumi ritkaságok ez idő szerint.

S a szép, fénymázolt, aranyozott thékából (kellett az máshová garde des robesnak) kihányattak a «liber regiusok». A magyar nemzet «arany könyve», historiai kincse! mely ötvenezer nemesi családnak nemeslevelét őrzi; mikben minden magyar nemesnek ősi czímere gyönyörű festői remekben van megörökítve, felírva ősapjának érdemei, viselt dolgai, miként nyerte a nemességet, szentesítve királyi névaláírással. Hatvankét könyve Magyarországnak, huszonhét könyve Erdélynek aranyozott pompás bőrkötésben. Egy históriai unicum! – Belökték azokat egy sötét lomtárba mind, az egereknek. De az egerek jó emberek voltak: nem ették meg.

Mikor aztán Magyarország és Ausztria között megtörtént a kiegyezés, Magyarország visszakapta a saját házát is Bécs városa közepén. Most itt vannak a király személye melletti miniszter lakása és hivatali helyiségei, valamint a magyar kormány többi tagjai részére fenntartott szállások. Itt üléseznek az országos bizottságok Magyarországból, s adják folytatását minden évben a vitam et sangvinemnek: «avenam quoque!»

A régi gazda aztán neki fogott megint lecsiszolgatni a bemeszelt aranyozásokat: előkeresgette padlásról, félszerből az antik bútorokat, kargyertyatartókat, órákat, csillárokat, miket a műértő, a régiségkedvelő ha meglát, a hideg leli ki örömében. A régi gazda neki állt a becsirizelt gobelinoknak s kávésöprűvel, káposztalével letisztogatta róluk a maszatot, kiszabadította az országczímert; a gyönyörű históriai képeket kitataroztatta, (egy csakugyan eltévedt belőlük, az, melyen Mária Terézia a királydombra fellovagol. -62- Ki tudja, melyik excellenz padlásán lepi a por?) S az aranykönyveket is felkereste a lomtárból, s minthogy a szép fénymázas théka már nem volt sehol, (négy lába volt, elment) összeácsolt a számukra egy deszkaállványt s rárakta kincseit. És aztán hozzá látott az aranykönyv folytatásához. – Már azóta egy új (hatvanharmadik: az erdélyivel együtt kileczvenedik) «királyi könyv» is megtelt félig.

Leon nagy gyönyörűséggel tanulmányozta ez érdekes könyvet. Az ujabbkori nemesség diplomáit.

A hajdankori czímerekben kardos vitézek, lovagok, levágott török fők, üstökön fogva, vagy pallos hegyére szúrva; nyilak, sasok, griffmadarak, oroszlánok tündökölnek. Az újkor nemesi czímereinek jelvényei a korszellemet képviselik.

Az Aesculap-bot a felkúszó kigyóval az orvosi érdemeket jelenti; törő kalapács van a bányász czímerében; egy vasöntőde alapítójának czímere fogaskerék; egy vasúti igazgatóé mozdonykerék; az irodalmi érdemek nemesi jelvénye keresztbe tett toll és pálma, hármas halom mögül kiemelkedő arany nap; a békekötésnél működött diplomatáé galamb olajággal; a pénzügyi téren emelkedett nagyság nemesi jelvénye a nevét visszaadó arany hegy; arany méhek és arany buzakévék jutottak az œconomusnak; az erdészet és faüzlet terén kitünt új nemes czímere zöld fenyőfa arany mezőben; a kereskedőé vasmacska; az első gyorskocsizás megalapítójáé felszerszámozott fehér ló; a vizépítészé ezüst csatorna; a mérnöké arany czirkalom; a bortermelőé három szőlőtő; a biróé serpenyő és pallos. A heraldica jelvényszótára nagy supplementummal szaporodott meg. Elmésebb ötletet alig találni a sok között, mint egy derék vászonkereskedőét, ki magának egy arany mezőben álló, felül koczkás oxford ingbe, alul fehér vászongatyába öltözött griffmadarat választott jelvényül. Azt is megtudta végül Leon, hogy egy igen kedves ismerőse, egy lovagias megjelenésű bankár miért visel télen-nyáron -63- ibolyát a gomblyukában? Ennek a nemesi czímerében négy szál ibolya a jelvény.

Aztán jönnek a nemességből bárói, grófi rangra előléptetettek czímerei. Egész combinált tableaux-k. Négyes mezők, még egy tetejükbe jött ötödikkel rigolirozva. Újkori érdemek, új symbolumokkal.

Gyakran elnézegette Leon azokat a nevezetes történelmi festményeket, a mik Magyarország házának elnöki termeit ékesítik. A kecsteljes királynő hű magyarjaitól körülvéve. Van azokon mit nézni, mint művészi alkotásokon is. Azonkívül minden alak egy jól talált arczkép. Mind nevezetes államférfiak, főfő zászlós urak, magas rangú úrhölgyek képmásai azok. Az öltözetek egész jelmeztanulmányt képeznek. Az akkor divatozó franczia hímzetpazarlás, magyar szabású dolmányra, mentére alkalmazva, csizmák skófiummal hímezve, nyusztkalpagok kócsagtollal, s e kócsag, nyuszt-, párduczbőr között simára borotvált arczok, a piros, duzzadó, erőteljes magyar typus a versaillesi, trianoni udvaronczok mintájára borotválva, hajporozva, hátul szalaggal átkötött varkocscsal! Egy magyar dalia, ki kardjához kap, királya védelmére lelkesülten, s hátul a czopfja billeg, s bajusza, szakálla sehol sincs. Torzkép nekünk most. Pedig történelmi arczkép.

A magyar Pompéji omladékai közül nemcsak antik szobrokat és szőnyegeket ástak ki, hanem eltemetett élő embereket is.

Leon megismerkedett azokkal az alakokkal, a kik az épület falai között évtizedek óta voltak eltemetve. Jó hazafiak, derék emberek, nagy talentumok: még költői tehetségek is. Lappangó életet éltek eddig; üldözve, gyanúval kisérve egyfelől, félreismerve, kitagadva másfelöl.

Most a rejtett életerő újra felmelegedett bennük. Levegőhöz jutottak, mely életfeltételük volt. Lett tárgya dicsekvésüknek. Elbeszélték nehéz küzdelmeiket – tehetetlen kézzel – a hatalom emberei ellen: a kettős szenvedést, önmagukért és honfitársaikért; megmutogatta kiki, a mit -64- a nagy hajótörésből megmentett; ott vannak a királyok pecsétnyomói, a tányérnagyságú érczminták az uralkodók homorművű alakjaival. (Egyen hiányzik a kettős sas a magyar orczágczímer körül: ez Ferencz pecsétje.) A canczellárok roppant ezüst országczímer mintái; az ezüst szekrényben őrzött levél, mit a nagy királynő egészen sajátkezüleg írt hű magyarjaihoz, fekete szegélyű papiron (meghalt férjét gyászolta akkor). Aztán előhordták a tarkabarka adomákat a lefolyt korszak embereiről, a kik épen olyan élő halottak, olyan járókelő mumiák lettek most, mint voltak ők eddig.

A VAS KAKADÚ.

A legelső tanuja az ősidőknek, a ki Leont Magyarország bécsi házában fogadta, mindjárt a folyosón, volt egy mops. A hajdani kávénénikék, a nyugdíjazott államhivatalnokok oly elválhatlan kisérője, mint Szent Péternek a kakas; egy agyonkényeztetett állatfaj, mely kiveszett a nagy ápolás miatt, melynek utolsó deficiensét rég el is parentálták a német lapok; ime egy legeslegutolsó példánya még itt maradt, Bécsben ugyan, de Magyarország házának födele alatt: a mopsznemzet utolsó ivadéka.

A mythologiai állat széles, fekete, feltűrt orrával megszagolgatta az új kor jövevényét, végig nézett rajta, classificálva, hogy tekintetes-e, vagy nagyságos, vagy épen excellentiás? Registrálta. Leon bizalmaskodó fittyet pattintott felé. Arra elmordult. Semmi confidenskedés! Akkor aztán Leon megemelte előtte a kalapját. Akkor a mopsz egyet csóvált felkunkorodott farkával, s megrázkódtatta zsemlyeszínű bőrét. A bemutatás megtörtént.

De már a második személy, a ki a kőlépcsőn Leont fogadta, csakugyan a vas kakadú volt.

Épen olyan, a minőnek őt Pompeia leirta. Képe úgy tele -65- rajzolva ránczokkal, mint egy földgömb meridianusokkal, postavonalakkal, vasutakkal és folyóvizekkel. Két kis hegyes, szürke bajusz, erősen kifenve felső ajka fölött s egy festő ecset az alsó alatt, s a mily nyugtalanul tánczol a két hegyes bajusz beszéd közben, épen olyan szökelléseket követ el a nyugtalan szemeket őrző szemöldökpár, mely még hegyesebb, előreállóbb, mint a bajusz. A névadó kakadu-bóbita, a felfésült haj, alul tőben sárguló ősz, felül pedig rőtlilaszin, hajdani rosszul sikerült hajfestés emlékeül.

A nevezetes férfiú felülről jött, Leon pedig felfelé indult a lépcsőn. A vas kakadu egyszerre ráismert és nevén szólítá; pedig soha sem látta.

A második lépcsőn elmondott neki egy adomát a volt osztrák miniszterelnökről. («Ha szárazság van Magyarországon, miért nem öntözik a parasztok a buzájukat?»)

A második lépcsőn elpanaszolta neki, hogy a volt osztrák igazságügyminiszter, született magyar gróf, a palotájában levő pompás freskókat a plafondon bedeszkáztatta takarékosságból, hogy kevesebb fa fogyjon télen a fűtésnél.

A harmadik lépcsőnél megmutogatta neki azokat a bizalmas leveleket, a miket a mult, jelen és jövendő államférfiak ő hozzá irogattak.

A negyedik lépcsőnél elszámlálta Leonnak azokat a fontos szolgálatokat, a miket ő közvetlenül és közvetve az országnak s az ország egyes fiainak tett; hányat szabadított ki annak idejében a fogságból? Hány menekülőnek szerzett suttyomban útlevelet?

Az ötödik lépcsőn beavatta Leont az odafenn működő új és régi államférfiak jellemrajzába, szokásaiba, gyöngeségeibe.

A hatodik lépcsőn megismertette őt azokkal a veszélyekkel, -66- a mik a magyar diplomatát az osztrák, orosz, német, horvát cselszövők részéről, a cseh feudálisok machinatióiból, s a katonai körök féltékenysége folytán fenyegetik.

A hetedik lépcsőn figyelmeztette őt több rendbeli gyanús egyéniségekre, a kiktől jó lesz őrizkednie, mert azok kémek, agent provocateurök, tizkulacsos reporterek, a kik minden kormányt szolgálnak, egyiket a másiknak elárulják, s utoljára valamennyinek a titkait összeszedik, hazudnak hozzá egy csomót, ezt kinyomatják, de nem adják ki, hanem elküldik a kefelevonatot a kormányoknak, fenyegetőzve: hogy ha meg nem veszik azt tőlük drága pénzen, akkor könyvárusi útra bocsátják. Ezektől őrizkedjék, mert ezek csak azért barátkoznak, hogy valami titkot kikapjanak!

A nyolczadik lépcsőn aztán elmondá, hogy ő nem olyan ember, mint azok. Az ő keblében egész Sybillakönyvei vannak eltemetve az állam magas politikájának s ő tőle azokból vasharapófogókkal sem lehetne soha egy szót is kicsikarni. Próbálták már őt megvesztegetni a külhatalmak; de hasztalan! (Következett a kilenczedik lépcső.)

Itt elmondá, hogy pedig bizony ráférne. Az a kis nyugdíj, a mit az államtól húz, épen felényit tesz a mostani pénzviszonyok között, mint tett ezelőtt harmincz évvel, és szüken lehet kijönni vele Bécsben.

A tizedik lépcsőn aztán elkezdett keservesen panaszkodni a kormányférfiakra, a kik nem tekintik az ő nagy szolgálatait, a miket a közügynek tett; folyvást biztatják, de mindig adósak maradnak igéreteikkel, s így töltetik el vele egész életét, meddő reménykedésben.

A tizenkettediken becsületszavát vette Leonnak, hogy őt előljárói figyelmébe fogja ajánlani. A tizenharmadikon ő kötelezte magát becsületszavával, hogy Leonnak minden válságos perczben jó tanácscsal, figyelmeztetéssel fog szolgálni. -67-

Végre, mikor már az ajtó előtt állt Leon, akkor elővont a zsebéből egy hosszúra összehajtott ívet. Szerény felhivás egy elszegényedett, de szemérmes úri család felsegélésére. Leon megértette a dolgot s megváltotta magát egy ötössel, a mi lelkiismeretesen beiratott a lajstromba, melyben már nagyságos és excellentiás nevek pompáztak, kék, zöld, veres és violaszín tintával irva, arany, ezüst, gyémánt porzóval behintve. Láthatta Leon, hogy milyen előkelő társaságba került.

Még aztán az ajtót is kinyitotta előtte, bevezette az előszobába, bizalmasan odasúgott az irodaszolga fülébe, s mint a ki e helyen legjobban otthon van, sietett őt bemutatni a hivatalszobában s megismertetni a jelenlevő urakkal. Aztán ajánlotta magát.

Aztán elszámlálták neki, hogy lépcsőről-lépcsőre mikkel traktálta. Úgy volt szóról-szóra. «Végül kért öt forintot egy szemérmetes úri család számára?» Erre már nem akart emlékezni Leon.

Mindenki úgy ismerte a vas kakadut, mint egy alkalmatlan, tolakodó, nevetséges, dicsekedő egyéniséget, a kire soha senki se biz semmit; a ki bejáratos ugyan mindenhová, de a kit mindenünnen kilöknek. Egy szomorú clown a diplomatiai circusban.

Leon azért soha sem tagadtatta el magát előle: sajnálta a szegényt. Bizony szomorú sors: a harmincz év előtt előszabott nyugdíjjal élni mai világban. Sokat fecsegni azonban nem engedte látogatóját, hanem mindjárt az első adoma után belelépett «in medias res» azzal a kérdéssel, hogy hát ama bizonyos szemérmetes úri család hogy éli világát? S minthogy arra még mindig ráfért a jó emberek résztvevő figyelme, egy ujabb öt forint szerencsésen befejezte a hosszúnak igérkezett discursust. A miért aztán viszont a vas kakadú szolgált Leonnak egy csempészett szivarral, egyik látogatástól a másikig elfeledve, hogy -68- Leon nem él dohányfüsttel. Olyan embert, a kiről tudta, hogy szivarozik, nem is szokott megkinálni.

A politikai láthatár vereslett. Nagy zivatart jósolt. Ama bizonyos fekete pontok kezdtek bomba alakot fölvenni.

Az a szövetség, melynek egyik ágát Nornenstein Octavián fejedelem képezte, úgy látta, hogy az ő búzája virágzik.

Nornenstein Octavián ez időben áttette lakását Bécs közelébe. Badenben bérelt ki egy nyári palotát a maga számára s az lett mindennapi gyüldéje az egyetértőknek.

Járt oda mindenféle ember. Diplomaták, katonák és papok, honfiak és külföldiek.

Mióta Zárkány Leon az új pályán működött, többször találkozott Octavián fejedelemmel, a ki most minden alkalommal igen barátságos volt iránta.

Ez nem ritka tünemény. Két ismerős, a ki Budapesten csak immel-ámmal köszönti egymást, ha Bécsben találkozik össze, kezet szorít s párbeszédbe ered.

Nornenstein Octavián még meg is hivta magához látogatóba Leont, mely előzékenységet Leon a látogatás megtevésével viszonzott is. Octavián egy szót sem beszélt vele ez alkalommal politikáról. Elmondá neki, hogy Alienor most Etelváron ül, a szép herczegnőt eljegyezte: az őszszel fognak egybekelni. Leon tudta ezt már és sajnálatát fejezé ki, hogy jelen nem lehetett az anyaherczegnő temetésén, kit nagyon tisztelt; de külföldön járt akkor épen: későn kapta a gyásztudósítást.

Azután azt is elmondá neki, hogy Falbenheimék is feljöttek Bécsbe. A tábornok elő lett léptetve altábornagygyá. Sokszor eljár ide a szép Pompeiával együtt, a mikor hölgytársaság is van együtt; ha egyszer olyankor ide vetődnék Leon, régi jó ismerősökre találna. -69-

S miután áttérve a bécsi szinházakra, ezt a tárgyat is alaposan kimeríték, mint igen jó barátok váltak el egymástól. (Jó barátok t. i. az olyan emberek, a kiknek egymás irányában nincs se kérni, se adni valójuk semmi.)

Leon pedig tudta azt jól, hogy miért van ott Bécs közelében Nornenstein Octavián? Azt is jól tudta, hogy miért sietett a megszakadt ismeretség fonalát vele összekötni; még azt is tudta, hogy ez a fonál hogyan téved a szép Pompeia ezüstszőke hajfürtei közé?

Egy fiatal magyar diplomata, a ki ezt a mesterséget eddigelé csak a vármegyén tanulta: aztán most egyszerre belejut az udvari légkörbe, a mit a hagyományok otthonról pestisesnek és ragályosnak hirdettek előtte, úgyszólván szája elé tett zsebkendővel lépett bele, s meg volt felőle győződve, hogy itt minden ember ellensége neki s fajának.

S aztán a helyett azt találta, hogy ellenkezőleg, inkább mindenütt kényeztetik, előre vonják, követelik tőle, hogy jól érezze magát.

Nem a vén Bécs ez most, hanem a fiatal, az élni, mulatni akaró Bécs, a kinek még akkor a Krach köszvénye nem szállta meg a csontjait, fiatal volt az egész világ. Ifjak voltak a paloták, ifjak az iparvállalatok, ifjak a börze új vezérei, ifjú a constitutió, a diplomatia: ifjaké volt a világ.

Ezt rögtön érezheté a kérvényezők seregéről, a kik egész nap ostromolták az ajtaját s jöttek a legheterogenebb tervekkel a nyakára, mikhez mind az ő nagy befolyású pártfogása igényeltetett, kiséretében a csáb, szemfényvesztés minden műfogásainak: a szem káprázott a millióktól, -70- a mik csak egy helyeslő mosolygásába kerülnek s a szép hölgyarczok mosolygásától, a mik milliókat érnek.

S hogy helyzetének fontosságáról meggyőződjék, egymást követték a kitüntetések ránézve a magas és legmagasabb körökben, a miknek, akármilyen erős önbirálattal nézett is végig saját magán, nem tudta okát adni. Titkos protectió tolja-e előre? vagy főnökeinek van arra szükségük, hogy megbizottjuk állásának tekintélyt szerezzenek? (Mint a hogy a Lipótrend lovagjává tesznek egy szinészt, hogy elhíhassák az udvari concertbe deklamálni.) Többször a legkényesebb megbizásokkal küldték el a berlini és párisi diplomácziai körökhöz, s hogy eljárásával meg voltak elégedve, azt bizonyítá, hogy a megbizást ismételték.

Akárhová ment, mindenütt feltalálta ugyanazt a szinpadot, ugyanazokat a komédiásokat. Ninivét, Babylont, Sybarist, az Astarte ünnepélyeket, az arany borjú körüli tánczot, Párisban, Berlinben, Bécsben, s ő úgy játszott és úgy tánczolt velük, mintha elfelejtette volna egészen a gezetleni szegény paraszt baját s az etelvári erdő repkénylevelét. Pedig a szive fölött hordta mind a kettőt. Azt hitték, mulat. Azt hitték, könnyelmű, csapodár, csélcsap. Hogy kifecsegi a rábizott államtitkokat. Pedig ez csak művészete volt. Mindenkit megcsalt: komolyan és tréfából; csak azt nem, a kinek hűséggel tartozott.

S ez nehéz feladat ott, a hol a jövevény mentől előbbre hatol, annál nehezebben tudja elhatározni, hogy kinek tartozik tulajdonképen hűséggel? A hol van «látható» és «láthatatlan» kormány. Kezek, a mik a határozatot aláirják, és kezek, a mik a határozatot keresztül húzzák. Ligák, szövetségek, a mik egymás tervei ellen dolgoznak. Titkos kézszorítások egyetértő jeladása pompásan elmondott nyilvánításokkal szemben. Czukorral bevont bombák és lőporral töltött bonbonierek. S a hivek tábora fenn a hegy magasától le a völgy mélyéig terjed. Kié itt a hűség? Azt azután csak a szive mondja meg az embernek! -71-

S a szív: az olyan ritkaság a magas helyeken. A szív, mely fel tudja fogni: mennyi verítéket hullatott el a szegény földmíves, a mig azt a forintot megszerezte, melynek millárdjai vesznek el egy kimondott szó miatt; mennyi könnyet hullatott el a szegény anya, míg felnevelte egy fiát, a minőnek százezrei hullanak egy kardmarkolatára ütő kéz miatt. Ezt a szót, ezt a csörrenést alig várják ott, hogy meglehessen adni.

S a félvilágrész készül az itéletnapi találkozóra. Ninive, Babylon, Sybaris tánczol, tömjént éget Astarténak; de az alatt a Dagon templomában fegyvert halmoz össze.

«Ha te ellensége leszesz az én ellenségemnek, én prédául adom neked az én barátomat.»

A mi útban áll, azt el kell hárítani. Ha megy: cselszövénynyel; ha megy: pártalakítással; ha nem megy: erőhatalommal.

«Tegnap ellenségek voltunk ketten; holnap szövetkezzünk ketten, holnapután egy harmadikat megverjünk ketten. S aztán megint lehetünk ellenségek ketten.»

Hogy reszket már az a kard magától is a tokjában! Hogy vibrálnak a dobverők a kifeszített bőrön érintetlenül is! Hogy búg az ágyu torka, mikor a szél végig fuj előtte!

A gezetleni szegény embernek pedig nem kellett a dicsőség, hanem a béke. S a gezetleni szegény ember, az az egész ország.

Ez ugyan anachronismusnak látszik. A gyorsposták és távirdák idejében még futárok által küldözni leveleket. -72- Hanem ez bizony így szokás. Mély barátságban élünk egymással, hanem azért nem hiszünk egymásnak, s nem tudunk szabadulni attól az előitélettől, hogy minden ország kormánya hódol annak a rossz szokásnak, hogy a diplomatáknak küldött leveleket felbontogatja (a műtét nyomot sem hágy), a sodronyon küldött izeneteket pedig lemásoltatja s egész bureaut tart, melynek feladata a titkos irásjegyekben küldött sürgönyöket megoldani. Nem tudjuk: alapos-e a gyanakodás? de mélyen gyökeredzik s ezért a titokban tartandó izeneteket titkos jegyekben is irják, be is pecsételik s még azonfelül az elszállításukat is a legmegbizhatóbb emberre ruházzák.

A megőrzendő sürgönyt magát azon oldaltáskájába zárta, a melyet az egész úton, szijra kapcsolva, a vállán szokott viselni, annak a kulcsa pedig az óralánczán fityegő csecsebecsék közé volt rejtve.

Hogy annál nesztelenebbül elosonhasson, inasát elküldte a legközelebbi casino-vendéglőbe, hogy hozzon számára valami estebédet, akkor aztán nem lesz kénytelen reggelig kimenni a házból s minden vele találkozónak a kérdésére felelgetni.

Mert arról az egyről ugyan bizonyosnak kellett lennie, hogy abban az órában, a melyben azt a sürgönyt az ő kezére bizták, már tudják e küldetését olyan helyeken is, a hol nem kellene tudni.

A chifreolt sürgönyöknek kulcsa van. A hány, annyiféle. Külön titkos írás az, a melylyel az uralkodók egymás között leveleznek; megint más, a melylyel a külügyminisztereikhez irnak; ismét más, a melyen két ország külügyminisztere értekezik egymással; s külömböző a titkos irás, mely a nagykövetek és kormányaik között folyik, s mindannyitól eltér, a mi a kormányok és kiküldötteik által használtatik. A sürgönyök megoldásának kulcsát egy jelszó képezi, a mely jelmondat betüi szabályozzák az alphabetet; -73- úgy, hogy a kezdő ABC betük minden szónál más betüre esnek. A jelszóban «A» betünek nem szabad lenni. A ki e jelszót nem bírja, semmiképen sem olvashatja el az írást, mert az egyik szó a másikra rá nem vezet.

Azon sürgönynek a nyitját képező jelszó, mely Leonra volt bízva, ez volt: «Non semper idem».

Ez olyan titok, a mit még az sem tud, a kinek a sürgöny szól, a míg a megbizott nem közli azt vele. Leon még a tárczájába sem jegyezte azt fel, elégnek találta emlékébe felróni.

Csöngettek bezárt ajtaján. Egyedül volt; azt hitte, az inasa tér vissza s sietett az ajtót kinyitni.

– Szervusz barátocskám! Jaj de szaladtam! Csuron víz vagyok. Utolért a zápor s én otthon hagytam az esernyőmet. Ne haragudj, hogy ilyenkor háborgatlak. De téged legközelebb találtalak. Tudom, hogy nem dobsz ki.

Akárkit sem látott volna most szivesen, ezt az embert pedig legkevésbbé. Azon is csodálkozott nagyon, hogy most eső eshetik odakünn, holott félóra előtt, mikor hazajött, tiszta derült volt az ég. Hanem a kóbor diplomata leolvasta azt a gondolatot az arczáról s eléje került a gyanunak, nehogy Leon azt higyje, hogy ő most a városi park kertészével öntöztette le magát tetőtől talpig, hogy ürügye legyen Leonhoz berontani.

– Ilyen ez a Bécs! Az ember soha sem tudja, hogy esernyővel menjen-e ki az utczára, vagy sétabottal? A Neubauban a nap süt, a Lipótvárosban a szél fú, s a belvárosban eső esik. S én otthon hagytam az esernyőmet.

– Nekem pedig nincs több egynél, s azt nem adhatom kölcsön, mert szükségem van rá. -74-

– Nem is kivánom, majd haza jön az inasod, s hoz nekem egy comfortáblet. Addig megengeded, hogy itt lebzseljek nálad.

Leon nem akarta vele tudatni, hogy útra készül, a mit annak a csomagolt málhák rögtön elárultak volna.

– Hehehe! Valami kellemes találkozás? enyelgett a kopott államférfi. Valami szép fiatal hölgy van odabenn?

– Igen, zavartad. S most eredj le a házmesterhez, küldd el azt kocsiért, mert az inasom soká nem jön meg, s ha nem volna aprópénzed, szivesen szolgálok vele.

S aszal Leon kivette tárczájából az obligát öt forintot, a stereotyp szemérmes úri család jutalékát, s oda akará azt nyomni a tolakodó markába, hogy megszabaduljon tőle.

Ez azonban ezuttal nem fogadta el a kegyadományt, hanem sajátságos mosolylyal hajlott oda Leonhoz, fülébe súgva:

Leon meghökkenve rántá vissza fejét, s rábámult a furcsa vendégre, ki az ő titkos jelszavával köszönt be hozzá.

Az egy ideig gyönyörködni látszott Leon elbámulásában, azután csendesen az oldalzsebébe nyult, s onnan kivett valamit, a mit a markában tartva oda mutatott Leonnak.

Ez azon aranypecsét volt, mely jelvénynyel a kormány legbensőbb megbizottai igazolják magukat. Ezt a titkos jelvényt csak a legválságosabb perczben szokták megmutatni; -75- csak a legnagyobb kényszerüség idején. Némelyik soha napvilágot nem lát, s mint lepecsételt hagyaték jut vissza megbizójához, a megbizott halotti ágya mellől.

E jelvény látása, mint galvan szikra hatott Leonra. Ennyire még nem csalta meg ember soha, mint ez az ütött-kopott nevetséges alak.

– Nem minden ember az, a minek látszik. Ugy-e bár? semmi szép delnő nincs rejtve a szobádban, Leon?

– Nem esik ám az eső odakünn, hanem magam locsoltam össze a kalapomat a szökőkutnál, hogy ürügyem legyen hozzád berontani. Már össze is pakoltál: látom. Itt ebben az oldaltáskában van az a sürgöny, a mit el kell vinned, úgy-e bár? Csak azért kérdem, mert azt el fogják tőled lopni. No, légy felőle bizonyos, hogy ellopják. Akármit csinálsz, akárhová teszed, ellopják. Ki van már adva a rendelet, hogy ezt a sürgönyt minden áron kézre kell keríteni. Ebben van Európa legközelebbi jövendőjének sorsa. A jelszó, mely vagy elolt, vagy meggyujt. Én a tartalmát is tudom. S bizony mondom, hogy drágább lakmározást Cleopatra nem követett el akkor, mikor a 80 ezer sestertiát érő gyöngyöt eczetben felolvasztva lenyelte, mint én eszem ma, a ki lenyelem ezt a titkot, a miért engem «Olcsó Jánosnak» neveznének bizonyos urak, ha százezer forintért odaadnám azt nekik. Ha nem ismernének úgy téged, mint a hogy ismernek, már azóta itt volna az asztalodon három darab váltó, ugyanannyi százezer forintról szóló, azért a barátságért, hogy csak egy éjszakára engedd át ezt a lepecsételt levelet s mondd meg a jelszót, a mi a cryptographia kulcsául szolgál. Azt nem merik tenni. Hanem el fogják -76- tőled lopni. Már ki van adva a rendelet. Innen Párisig két nap, két éjszaka. Nem is gyanítod, milyen emberek indulnak el erre a vadászatra s milyen cselszövénynyel kerítenek meg. Ha férfinak nem sikerül: sikerülni fog nőnek. Mikor legkevésbbé gyanítod, akkor lopják el; a hol legbiztosabbnak fogod magadat érezni, ottan lopják el tőled. Hasztalan mondod, hogy a testedhez fogod kötni, hogy rajta hálsz. Ha száz szemed lesz, mint Argusnak, nekik százegy kezük lesz, s a százegyedik meglop. No már most eléggé megijesztettelek. Ne félj semmit! Csak tréfa volt. Már most beszéljünk komolyan. Kell egy szivar?

– Igaz: te nem szivarozol. Hát mondom, hogy ez csak tréfa. Az egész sürgöny csak tréfa. Az a sürgöny, a mit most viszesz, épen arra való, hogy ellopják. Azokat bolonddá tenni való, a kik vadásznak rá. Van nekik reményük, hogy nagy megvesztegetés árán valakitől mástól megkapják a titkos írás kulcsát is, ha tőled meg nem kaphatják. De rólad sem mondtak le! Őrizkedjél a szép asszonyoktól! Csak azt mondom, hogy őrizkedjél a szép asszonyoktól! De hát mi az ördögért őrizkednél a szép asszonyoktól? Te bizony csak ne őrizkedjél a szép asszonyoktól, hanem vedd őket, a hogy vannak. Hadd lopjanak meg. Lopd meg őket te jobban. Ez a sürgöny, a mit magaddal viszesz, áltudósítás. Ezt te elő se add azoknak, a kikhez küldve vagy, még ha el sem lopják is tőled. Élő szóval mondd el, a mit tudatnod kell. Hogy mit kell tudatnod: azt kérdezd a saját szivedtől és fejedtől. A szived érzi, az eszed ismeri azt, a mit elő kell adnod. Az igazat mondd mindenütt. Ne légy ravasz, ne titkolózzál, őszintén és mindenki előtt a valót, az igazi helyzetet mondd el és azt, a mit az egész ország kilencz-tizedrésze kiván. Ha nem fogják elhinni, csak azért, mert igaz; ha az ellenkezőjét fogják elhinni: az baj lesz, de nem nekünk. Ha elhiszik, az jó lesz mindenkinek. Most semmi utasításod nincs. Látsz, tudsz mindent, a mi előtted és mögötted van. -77- Semmi ravaszság nincs rád bizva. Ha küldetésed be lesz fejezve, akkor visszahivatol. Ha új utasítást kapsz, sürgönyeid titkos irásának kulcsos jelszava ez lesz: «Virtute puer».

– Még sem olyan jól, mint én téged. Más embernél azon kezdtem volna, a min te nálad végzem. A pénzkérdésen…

– A mi pénzt az útra kaptál, az épen csak saját szükségleteidre való. Azonkívül még sok kiadásod lesz. Urat kell mutatnod, hogy mindenütt ott lehess. Splendide kell föllépned és imponálnod külsőleg a veled érintkezőknek. Feladatod lesz: feltünővé lenned. Fogadd ezt a csomag pénzt. Ne kérdd, ki küldi, ne számláld meg, mennyi? Én sem tudok róla többet. Nem adsz róla nyugtát, s nem adsz róla számot. Nincs kinek. Tedd el gyorsan! Az inasodat hallom csoszogni a lépcsőn. Kérlek, szidj ki előtte nagyon. Nevezz szemtelen tolakodónak. Fenyegess, hogy a lépcsőn dobsz le, ha még egyszer idejövök. Megszoktam én azt már. Tőled az igaz, hogy nem. Te nem szoktál a kéregetőkkel gorombáskodni. Te a zsebedbe nyúlsz, markukba nyomod a pénzt, úgy rázod le őket a nyakadról. Hát csak ezután is tégy úgy velem. Add ide azt a keserves öt forintost annak az inség-szenvedő szemérmetes úri családnak a részére s aztán mondd rá: hogy több is veszett Buda alatt! Mások meg is taszigálnak, a kiknek az a modoruk. A kinek leghívebb szolgája vagyok, annak a kapusa botot fog rám, ha közelítek. Úgy csúfol minden ember, hogy a «vas kakadú».

A kopott emberke háttal ment kifelé, alázatosan hajlongva -78- Leon előtt, s köszöngetve és hálálkodva neki latin nyelven, hogy az inas ne értse: «ago gratias, domine illustrissime; Deus omnipotens faciat felicem summa cum benignitate dominationem vestram. Sancta trinitas et omnes beati sancti vigilent super passus vestras. In gratiam angelorum vos recommendo».

– O du verfluchter Eisenkakadu! Kiáltá el magát a háta mögött valaki, rekedten dörgő hangon s egy indiscretus kéz odamarkolt a szépen felviaszkozott üstökébe s azt hátulról előre simította, míg egy goromba csizmaorr a térdhajlásába rúgott. Nem az inas volt a belépő: hanem Nornenstein Octavian fejedelem.

A kis kopott ember ugyancsak sietett a rendúr hóna alatt keresztülsurranni s a lépcsőt elérni: a magas úr még oda is utána kiáltott:

– Csak én nálam mutasd meg a bóbitádat, te szemtelen jótékonysági adószedő! majd olcsó lesz a czukornád! Orczátlan egy ficzkó! Csupa gummi elasticumból van. Akárhogy ledobja az ember, megint felugrik, koldul egy szemérmetes család részére, s a mint megkapja az ötforintot, egyenesen megy a Hotel Imperialba s pezsgőt parancsol magának. Kellemetlen vendégtől szabadítottam meg önt, kedves Leon!

(Au contraire. Mondá magában Leon.) De azt az új vendéget csakugyan be kellett vinnie a belső szobájába.

Nornenstein Octavián még ott is úgy gesticulált, mintha semmire másra nem gondolna, mint arra az innen kikergetett alázatos emberkére.

– Hogy eresztheti be az ilyen embert a szobájába, kedves barátom? zsörtölt Leonra. Hisz ez egy valóságos komisz kém. Muszka és porosz zsoldban álló kém. Ez egy olyan ember, a kinél a koldulás csak ürügy. Azt nézi, hogy mit lophasson el? Ettől az embertől őrizkedjék ön. Ez a «hárombetűs» emberek osztályába tartozik, a kikre a boltos legények e három betűvel figyelmeztetik egymást, D. M. S. (Der Mann schnipft). Vigyázzon a kezére, mikor itt jár. -79-

S e közben Octavian fejedelem szemei fürkészőleg járták be Leon szobáját, megakadva tekintetükkel az oldaltáskán.

És tudott parancsolni arczvonásainak, hogy azok egy rándulással se árulják el az e válaszban rejlő malitiát.

– Nos? hát? Ilyen nagy előkészületeket tesz ön? szólt, másfelé fordítva a beszédet Nornenstein, s a félig csomagolt bőröndre és égyéb utitáskákra mutatva.

Leon foga alá szorítá az ajkát. Az ember kénytelen néha megfogni a száját, hogy ne beszéljen.

S azt már tudta Leon jól, hogy két nagy tudomány van a világon, a mivel messze földet be lehet utazni: az egyik tudomány «nem hallani», a másik «nem felelni».

– Micsoda? Nem kapott semmit? Ez mégis szörnyűség! Itt van a zsebemben a postai vevény, három nap előttről! Tehát csakugyan igaz! Hogy minden levelemet elfogják és előbb a cabinet noirba viszik, felbontják, lemásolják, s csak azután kézbesítik. Most már tetten kaptam őket. Panaszt fogok tenni a miniszternél. A levéltitok szent! No hanem ezúttal ugyan felsültek vele. Az egész levelemből nem tudtak meg többet, mint azt az ártatlan dolgot, hogy én ma a badeni villámban estélyt adok, s arra néhány régi kedves ismerősömet meghívom. Ön is azok közé tartozik kedves Zárkány. Ön ismerősei nagyrabecsülését kivívta. Igazán helyesen van mondva: kivívta! Megállította az embert az úton, kihúzta a hintajából, mellére szegezte a pisztolyt s azt mondta: «ideadod a nagyrabecsülésedet? vagy meghalsz»! Az ember meg van babonázva általa. Az ember! De hát még az asszony. Önnek nincs fogalma arról, hogy micsoda pusztítást követ el az asszonyi szivekben? No majd meglátja ön! Micsoda szerencsés sejtelem volt -80- tőlem, hogy ide feljöjjek! Pedig csak egészen véletlen. Az irodában volt dolgom s akkor jutott eszembe, hogy hohó! hisz az én barátom, Leon is itt lakik. Hátha nem kapta a levelemet? Az a cabinet noir! No lett volna az én fejemnek zivatar: szép szemek villámaiból és könyeiből, ha önt ma elő nem tudom adni.

Leon nem ment az ajtót kinyitni; nyitva hagyta azt szándékosan. Majd rátalál, a ki jön, hogy nincs bezárva.

Azalatt, míg az motyogott az előszobában, Octavian el akart készülni Leonnal. Megfogta a kezét.

– Micsoda? Tête a tête, vagy rencontre? Mindegy no. Egyik a kettő közül. Hány órakor kell önnek ott lenni?

– Megvan! Akkor bizton eljöhet ön hozzánk Badenbe: a reggeli öt órai vonat visszahozza. Nem kérdezem, párbaj-e, vagy szerelmi légyott, a mi önre vár? Az mindegy. Ha párbaj, nem árt neki egy éjjeli dinomdánommal megvetni az ágyát. Experto crede Ruperto. Én mindig külömb dolognak találtam, ha valami rencontre várt rám, víg czimborákkal eltölteni a megelőző éjszakát s illuminált fővel menni neki a halálveszélynek, mint otthon ülni, testamentomot írni, s bűneimen bánkódni. Ha pedig szerelmi kaland az, a mi oly elhalaszthatatlan, annak megint higyje el ön, semmi sincs annyira javára, mint egy átdőzsölt éjszaka. S egy nagyon kicsiny kis hűtelenség, a minőre önt képesnek hiszem, csak hatványozza az utólagos szenvedélyt. Ez a phantasiát föleleveníti. No hát kezet rá! El fog ön jönni hozzánk az éjjel. Falbenheimék is ott lesznek.

– Csak költsd el a beefsteakedet magad, fiam; mondá neki a rendúr, s nesze, igyál hozzá egy pohár bort is. Urad ma nem vacsorál itthon.

Annyit vett észre Leon, hogy nagyobb teriméjű bankjegy volt az, melyet Nornenstein inasa markába nyomott, mint a mekkorával egy pohár bort szoktak kifizetni.

– Nem tagadom meg magamtól azt a szerencsét, hogy magasságod estélyén jelen legyek; mondá Nornensteinnak kezet nyujtva.

– Ah, az utolsó biztatás fogott, enyelgett hamiskodó szemhunyorítással a rendúr. Ezt tudtam én. A szép Loreley is ott lesz. Csak aztán el ne felejtse ön azt a másik légyottot miatta!

– Lehet, hogy azok maguk teszik meg egymásnak ezt a szivességet. S én ismerek a közelben valakit, a ki erre aligha nem kész.

– Ah! Badarság! Az a valaki nincs a közelben. Arra már szavamat adom. Az a valaki most Etelvárott ül s segít hímezni a szép Rafaela herczegnőnek. Az biztos helyen ül.

Ennél a szónál valami daemoni ötlet villámlott keresztül Leon agyán. A rontás, a rombolás gondolatja volt az. Rossz gondolat.

Nem kellett volna neki megkívánni a daemonok gyönyörűségét, a kik annak örülnek, ha azt látják, hogy az emberi bolondság mint szakítja a saját fejére a legszebben fölépített fellegvárakat. Nem tudott ellentállani annak a csiklánynak, hogy megtréfálja azokat, a kik vele játszani akarnak. Nem gondolkozott tovább rajta, hogy mi lehet még abból? -82-

A daemoni ellenszenvhez aztán még egy kis emberi igazságérzet is vegyült. Lehet-e azzal a gondolattal kibékülni, hogy Rafaela herczegnő egy olyan férj neje legyen, mint Alienor? a ki őt már abban a perczben sem szereti, a midőn megesküszik erre az oltár előtt. Nincs olyan közönyös idegen, a ki ne sajnálja tőle azt a meg nem érdemlett kincset. Minek is választotta őt Rafaela? Nem talált széles Magyarországon magához illő alakot? Főrangú, délczeg, nemeslelkű ifjak között nem válogathatott? Ez a báb tetszett meg neki? Rangkórság az uralkodó szenvedély nála? No hát bünhődjék benne!

– Az esteli vonatnál találkozunk; mondá a menni készülő Nornenstein előtt meghajtva magát.

Mikor a rendúr eltávozott, Leon utasítást adott az inasának, hogy úti bőröndjével másnap várjon rá az indóháznál, most pedig készítse elő tánczvigalomhoz való öltönyeit.

A míg átöltözött, az inge alatt viselt kis medaillon, azzal a védszentképpel még egyszer megszólítá: «nem jobb volna-e, ha ezt az estét azzal töltenéd, hogy levelet írj annak, a kinek minden gondolatja te vagy; a kinek egyedül mondhatod el minden titkodat? nem jobb volna-e, ha az ő szeretettől dicsfénylő arczát invocálnád lelked elé s álmodnál felőle, a hogy minden éjjel».

Ez jó szellemének szava volt. Nem hallgatott rá. Azzal mentette magát önlelke előtt, hogy e titkot még ő vele sem szabad tudatni. A gúny, a rontáskedv kapott erőre szivében. Bálnak öltözött.

Mikor a lépcsőn lement, kezében tartva oldaltáskáját, -83- valaki a sötét kapuív alatt megfogta a karját. A vas kakadú volt.

Leon elgondolkodott rajta magában, a míg az indóházig kocsizott, hogy hát vannak az életben oly komédiások is, a kik a koldus, a könyörgő, a hánytvetett szerepét játszák végig. A kiknek küldetésük lenézetni, leköpdöstetni, megrugdaltatni, gúnynevet viselni, s a kik egyetlen egyszer sem emelik fel a fejüket a világ előtt, hogy megmondják az igazi nevüket. Játszák élethíven a megvetett nyomorultat végig és soha sem tudja meg róluk senki, hogy kik voltak??

ÖTÖDIK RÉSZ.
LIVIA.

A LORELEY.

Nornenstein Octavián fejedelem a Bécs melletti Badenben valóságos rezidencziát tartott, palotáját ismerte már minden bérkocsis.

Leon, ki vasuton ment oda, már otthon találta Octavián fejedelmet, az saját fogatán előre sietett.

A termek már ki voltak világitva pompásan, s az úri társaság egy része egybe volt gyűlve. Azok mind saját fogataikon érkeztek: a plebejus vasutat egyedül Leon használta. Itt találta már a régi ismerősöket a budapesti gyüldéből, a szent liga tagjait, mely őt egykor szellemi bajnokának hitte s mely még most sem tudja, hogy hányadán van vele? De azokon kivül sok félig ismerős arcz, kikkel futtában találkozott, a diplomatiai körök sikamlós parquettjein, nagynevű herczegek és grófok, előkelő prælátusok, kik a diszlakomák alkalmával nyakukon rendjeleket, mellükön csillagokat, derekukon rendszalagot, hátukon aranykulcsot viselnek, s kiknek tömegében olyankor nagyon könnyű észrevétlenül elenyészni egy puszta fehér nyakravalónak, fekete frakknak. – Itt azonban észrevették. – Még az inasok is észrevették. A mi nagy szó.

Mikor a ruhatár elé került, Vendelin maga sietett eléje, ott kinn lerakandó holmiját átvenni. Mosolygása jelenté, hogy méltóztatik rá emlékezni.

– Monsieur Vendelin, mondá a hű szolgának bizalmas barátsággal Leon, nekem egy táskám is van, a mit nem hagyhattam otthon. Ezt szeretném valami biztos helyre eltenni. -88-

Azzal Vendelin a tisztelgő hajlongások minden attitudejeit alkalmazva az új vendég irányában, átkormányozta őt egy kis sötét szobába. Ott volt egy Wertheimszekrény, azt kinyitotta előtte.

Abban a Wertheimszekrényben mindenféle pénznemek csomagai voltak rendberakva, aranyok tekercsekben, porosz tallérjegyek és chequek. Ott úr lakik.

Leon az óralánczán függő kis kulcscsal felnyitá a táska zárát, a beletömött pénzcsomagból kihuzott egy összeget, azt oldalzsebébe dugta, azután bezárta ismét a táskát: megvizsgálta, hogy jól zárult-e? Vendelin aztán betette azt a tresorba; rázárta a vasajtót s átadta a szekrény kulcsát Leonnak.

Leon megköszönte a szivességet, eltette a szekrénykulcsot s aztán nem volt nagyobb gondja, mint hogy a keztyűjét be tudja gombolni.

A salonban már nagy társaság volt együtt. Leon felkereste a házi urat, az sietett őt bemutatni a legközelebb eső cseh főurnak, s aztán rájuk bizta, hogy mulassanak egymással; maga sietett hálószobájába s csengetett a komornyikjának.

– De a Wertheimszekrény kulcsainak a párja nálad van s a táskához hozzáférhetsz.

– Abban a táskában van egy Párisba szóló levél, a hivatalos országpecséttel lezárva. Te fel tudod azt bontani pecséttörés nélkül?

– Annak a tartalmát betüről betűre lemásolod: vigyázva, hogy egy betűt is el ne téveszsz; mert az titkos irás. S ha készen lész vele, a levelet ismét leragasztod, úgy hogy a felbontást észre ne lehessen rajta venni: visszateszed a táskába s azt ismét bezárod s a szekrénybe visszahelyezed.

– Ehhez nekem csak egy dolog lesz mulhatatlanul szükséges. Két órai idő, a mely alatt biztosítva vagyok, hogy az az úr nem jöhet rám a táskája után tudakozódni.

– Mikor azt fogom neked mondani: «eredj, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázó szobában»:

Leon arra volt készen, hogy faggatni találják. Hogy próbálgatni fogják a nyitját, mint lehetne valamit kivenni azokból a sulyos titkokból, a mik lelkére vannak bizva? – Csalatkozott. Várakozásával ellenkezőleg, inkább minden vele szólalkozó, tüntetésig látszott vinni irányában a politika iránti közönyt. Egyes csoportok minden szögletben neki hevülten vitatkoztak a borotvaélen tánczoló béke és háboru sorsa fölött; a portepée különösen első tenort igyekezett énekelni; azonban a fekete frakk is úgy beszélt a háboruról, mintha csak egy jótékony czélu cavalcaderól volna szó, melyben csak az a kérdés, hogy a főurak milyen costumebe öltözzenek, s aztán a bevétel nettó jövedelmét hogyan oszszák ki a szegények között? Még a hölgyek is bele voltak keveredve a politizálásba, s olyan szeretetreméltó vérszomjjal kisérték a férfiak combinátióit egy megindulni -90- készülő hadjáratról, hogy egészen megfeledkeztek a tánczteremről miatta. Hanem a mint Leon valamelyik csoporthoz közelített, észrevette, hogy rögtön felhagynak diplomatiával, strategiával s forditják a beszédet a tavaszi lóversenyek hőseire: «Advocate» – «Beindlstierer» futtat a mezőn: beszélnek az «Arany Chignonról» s nagy érdeklődéssel tudakozódnak az ujon érkezettől, vajjon Magyarország akar-e részt venni a bécsi világtárlaton s lesz-e ott külön pavillonja? – Úgy tesznek, mintha ők félnének Leontól, hogy az kémleli ki őket.

(«Bravó!» mondá magában Leon! «ugy én nekem a mai éj munkája nagyon meg van könnyítve. Itt igazán csak mulatni kell».)

Máskor oly könnyű volt rátalálnia. A hol legélénkebb volt a raj, ott rejlett bizonyosan a méhkirályné. Ő adta a társaságnak az elevenséget; élczei, csípős aperçüi, néha felötlő bohóságai is felvillanyozták a pompájában elnehézkesült báli tömeget. Egész megjelenése feltünő szokott lenni, toilettje szembeszökő, s izlése a merészség határáig vállalkozó. Ahhoz is szokva volt Leon, hogy a hol ő vele találkozik Pompeia bárónő, a hölgy az első, ki az ismeretséget manifestálja s a barátság jogait igénybe veszi.

Most pedig valódi kémszemlészetet kell tartani utána, a míg valahol egy szögletben ülve felfedezhető lesz, félig rejtve a kerevet támlájától, melyen meghuzta magát.

Ruhája vadgalambszin selyem: egyszerű csipkézettel, minden virágdiszítés nélkül. Szép szőke haja egész szigoru Amalazuntha tekercsben hátra szorítva, csupán egy teknönczhajfésüvel feltüzve, mely épen oly halványsárga, mint a hajzat. Arcza halavány, tekintete részvétlen, közönyős, levert. A kezében tartott legyezőt sem mozdítja meg, hogy még azzal se árulja el, hogy ezen a világon van. -91-

A hajdani szeszélyes, kötekedő tündértől könnyen tudott volna szabadulni Leon; de ez a szomoru, félrevonuló alak magához igézte.

Csak azt várta, hogy a legelső kontratánczot elkezdjék. Látta, hogy Pompeia mindenkinek kosarat ad; nem akar tánczolni. Ki is találhatta az okát.

Pompeia mintegy álomból látszott fölébredni, midőn Leon üdvözlé. S aztán öröm gyulladt ki arczán, a mint megismeré. Kezét nyujtá neki:

– A gardedameom, az altábornagyné, tánczol helyettem s én őrzöm az ő bouquetját.

– S a bárónő egész kosaras-boltot etablirozott itt, a miből a tánczrakérőket ellátja.

– Az Istenre kérem, fel ne hivjon tánczolni, mert ma minden embert a haragosaim lajstromába jegyzek, a ki ezt teszi velem.

– Ugy-e bár? Önnek több érzéke van, mint másnak. S aztán még azt kérdezik tőlem: ugyan, mi baja? talán beteg? – Mi bajom? – Az, hogy most itt «kell» lennem. Kell! Mit tehetek? Atyám parancsol. Mit érti ő azt? S még kérdezik tőlem, hogy mi bajom? Pedig tudják mind. – Egyedül ön nem kérdezi, a ki egyedül nem tudja.

E közben a tánczoló párok Leont hol megtaszították, hol a schlepjeikkel sodrották el a helyéből, utoljára egy tourdesmainsnél úgy lökték hátba, hogy térdei a szép úrhölgyéihez ütődtek.

– Ejh! mondá Pompeia bosszusan, gyerünk erről a helyről, hisz itt mindenki elbotlik bennünk, s azzal fölkelt a kerevetről, nem őrizte tovább a garddedameja bokrétáját, elhagyta a táncztermet, maga után vonva Leont is.

«Te, Vendelin, készítsd el a tarokkasztalt a kártyázószobában», -92- mondá Nornenstein Octavián fejedelem komornyikjának.

«De ugyan hova tünhetett el a leányom? aggóskodék Falbenheim altábornagy, nem látom sem a tánczosok közt, sem a helyén».

«De mi gondod neked a leányodra? Ott a gardedameje, annak a hivatala rávigyázni. Gyere velem: a tarokkasztal szerelve van».

Az altábornagy szenvedélyes tarokkjátszó. Ez egy csatatér volt, melyen harczias indulatait béke idejében is kiönthette. Elemében volt, ha «pozdorjává törhette az ellenséget» s szerencsével játszott.

Pompeia bárónő a palota erkélyére kisértette magát Leonnal. Ott egy padra leült s kérte Leont, hogy üljön mellé. Árnyékos, titoktartó hely volt, a lámpák, csillárok világát megszürték a délszaki növények virágbokrétás sürű lombjai; szerelmes pár sem választhatott volna jobb helyet annál. Senki sem leskődött rájuk. Belülről a tánczzene zsibongása hangzott ki, a kertből a csalogányok dala zengett fel, mikor a hintórobogás szünetelt az élénk utczákon.

– Ön azt hiszi, hogy szenvedek, s azért nem kérdi, mi bajom? Ezek odabenn mind részvétteljesen kérdezik, mert tudják, hogy nem szenvedek, hanem gyülölök! S ön oly ártatlan arczot csinál hozzá: ön nem is sejti azt, hogy gyülöletem legelső tárgya ön.

– Nem az a mit tett, hanem a mit nem tett. Mikor találkozott ön Rafaela herczegnővel?

– A mikor ön elfoglalta Nornenstein Alienor helyét. – Miért nem foglalta el ezt a helyet egészen?

– Kapott ön akkor egy himzett zászlót? Kaphatott volna még egy jegykendőt is! -93-

– Nem tévedek. Ön gyáva. Nem tudja észrevenni előnyét? Büszkék voltak ön irányában? S nem vette ön észre, hogy az istennő mindenkihez nyájas, szives, leereszkedő, egyedül ön ellenében kevély! Mert a hajszálai hegyéig szerelmes önbe! Az a kevélység csak a teljes meghódolást takaró álarcz, s önnek nem volt bátorsága azt észrevenni.

– A ki egészen rangjához illik. S ön nem merte ennek a másnak a helyét elfoglalni, mert félt, mert nem bizott magában, hogy ura, parancsolója tud lenni egy nőnek, ha herczegi bölcső ringatta is azt! Önben csak a férfiui gyávaságot gyűlölöm, de a herczegnőben az asszonyi erélyt. A szép herczegnő így gondolkozott: «ha ezt választom, a kiért égek, ez nekem uram és hódítóm lesz; ha a másikat, a kit kinevetek, az szolgám lesz és játékszerem; majd megtartom mind a kettőt: a szolgát czímemnek, a hódítót szivemnek. Úgy lesz az jó».

– Bárónő! Ön saját neme ellen követ el igaztalanságot, midőn ezzel vádolja a herczegnőt.

– Mert saját egész asszonyi nemem megérdemli ezt a vádat. Mondja csak: hiszi ön azt, hogy lehet a világon nő, a ki Nornenstein Alienort szeretni tudja? Szeretni? A reágondolástól üdvözülni? Ön nem hiszi azt. – Hanem vele pompázni! – igen. Hisz bolondulnak utána! De a főrangú hölgynek nem csak büszkesége van; hanem szenvedélye is. S a kettő megfér szépen együtt. «Alienor» nevéből máskor is lehetett már csinálni «Leon»-t. Lehet azt tüzjáték nélkül is. – S önnek tetszik ez a szerep?

Leon kétkedve nézett Pompeia szemébe. Szinjáték-e az csupán, vagy valódi érzés is van mögötte?

– Oh nekünk nőknek csalhatatlan érzékeink vannak. Ön épen olyan szerelmes Rafaelába, mint az önbe. Ha közönyös volna önre nézve, ott csapongna mellette s udvarolna neki régi ismeretség jogainál fogva. De ön fut előle. S azzal -94- árulja el magát. Mért nem kerüli ön a többi nőket? engemet? mást is? Mert tőlünk nem fél.

– Sőt megesküszöm rá, bárónő, hogy öntől egész a fegyverlerakásig félek.

– Az nagy bolondság volna. Hisz én nem akarok önből férjet csinálni; mit érnék én el önnel? Egy szegény hivatalnok bárónéja, a ki maga vasalja a ruháit! Én nem ilyen ábrándokhoz szoktattam magamat. Az én kevély lelkem nem éri be a boldogsággal: az a más boldogtalanságát is akarja élvezni. Falbenheim kisasszony önt uram nem számítja fájdalmai közé; hanem, hogy Nornenstein Alienor neje – Zárkány Leon nejének nem okozna-e fájdalmakat? azt nem tudom.

– Bárónő! Nem jó az embernek váltót irni alá, bármily hosszu időre is; mert az egyszer mégis letelik.

– A multakért nem. Azzal leszámoltunk. Ki van egyenlítve. Ön megtette azt, a mit kivántam s annak akkor sikere volt. De a jövőre nézve, bizonynyal mondom, hogy oly nagy adóssága van nálam önnek, a minek az értékét még egyikünk sem ismeri. – Ha Nornenstein Alienort Etelváry Rafaela férjül veszi, nekem nem marad más választás, mint kolostorba mennem.

– Igaz, hogy másik véglet is van. Csakhogy ahhoz nincs elég jó szivem. Mert, higyje el ön, nagyon jó szív kell ahhoz, hogy valaki elfogadja élete czéljául azt, hogy másnak mindig csak örömet szerezzen, magának pedig cserébe megvetést. De ne beszéljünk erről. Ha ön megengedi azt történni, hogy Nornenstein Alienor nőül vegye Etelváry Rafaelát, akkor én úgy fogom önt gyűlölni, mint: – mint a hogy gyülölhet egy leány egy férfit, a kinek -95- egyszer elárulta, hogy szive van s az nem vette azt észre.

Leont még ez sem melegíté fel. Talán, ha egy más kép nem töltötte volna be lelkét, elég csábító lett volna előtte egy nőnek azon bizarr ötlete, hogy «segíts engem férjhez menni ahhoz, a kihez én akarok; akkor szeretni foglak téged». De nem. Még akkor sem. Sokkal ravaszabbnak ismerte ő Pompeiát, mint hogy ezt elhigyje neki, s sokkal ravaszabb volt ő maga, semhogy ilyen pókhálóval elhagyja fogni magát. Nem engedte képzeletét felhevülni a kétféle szép szemek ragyogásától; a szép ajkaknak élvezte csábító szavait, érezte arczába melegítő langy lehelletét s nem kérdezte, hogy mi van még tovább?

– No hát beszéljünk másról; szólt Pompeia, könnyű bajaderjét meztelen nyaka körül burkolva. Mit gondol ön, lesz az idén háborunk?

– Kivánom, hogy ne legyen. Félek, hogy lesz. De remélem, hogy mi kimaradunk belőle. A jövendőt nem tudom.

– Én kivánom, hogy legyen; remélem, hogy lesz: bizonyosan hiszem, hogy mi benne leszünk s a jövendőt előre fogom tudni.

– Mit nekem az atyám? Mit törődöm a háboruval? Nekem csak egy gondolatom van. Ha megvan a biztos jelenség, hogy monarchiánk kész a háboruba belevegyülni, úgy ez csak egy irányban lehet. Azon irányban, mely a Nornensteinokat őseik fejedelmi hatalmába visszavezeti, mely a szent liga terveit megvalósítja: melyért imádkozik és conspirál most odabenn ez a társaság, melyről ön azt hiszi, hogy tánczol és kártyázik, Nem: ezek imádkoznak és conspirálnak. – Ne tekintgessen ön az ajtóra; nem leskelődik utánam senki. Atyám a tarokasztalnál ül s onnan őt nem engedik felkelni, mások pedig oly gonddal ügyelnek reám, mint a milyennel ügyeltek Juditra, mikor elküldték, hogy hozza el Holofernes fejét, s aztán a krónikák -96- szemére nem vetették a hősnőnek a tête a tête-t…; sőt elnevezték róla a megmentett várost Bethuliának: «Isten szűz leányának».

– Ha én úgy levehetném ezt az ön fejét, hogy abból megtudnám, vajjon csakugyan teljesül-e az, a mit én óhajtok: lesz-e háborunk?

– Oh ne higyje ön, hogy én magamat csalom meg, midőn más is meg akar csalni! Senkinek nem tartozom annyi tromffal, mint Nornenstein Octaviánnak. Ő engem nagyravágyása eszközének használni vél. Megbizottjává tesz. Cselszövényeibe avat. Apámat heteken át magánál tartja, mintha legkedvesebb rokona volna, s nem törődik vele, hogyha fia mulatja magát mellettem, de a mellett a legcsalárdabbul intézkedik, hogy gátakat rakjon közénk. Én nem vagyok a fiára nézve «partie». Ha egész ember volna! Annak még egy kiegészitő rész kell, a ki őt «valamivé» tegye. Ő enged engem hirbe hozni, csalogattatni, hizelgő reményekben élni. «Kedves kis leányomnak» nevez és nevem napjára ajándékokat hord. S a világ gunyja olyan olcsó! Nem csodálom, hogy sokan vannak, a kik a cyankalit olcsóbbnak találják. De nekem nincs kedvem holtan lefeküdni. Én győzni akarok. Csak egy akkora kis reménysugár legyen, mint ennek a lámpának a fénye, a mi a fák közül olykor felvilágít, mikor a falevél mozdul, és Octavián rögtön felmondja a hitet Etelváryéknak és Alienort elküldi Etelvárról Ehrenbreitsteinba.

– Ott vár először is a fejedelem, a ki a ligának a feje, s a ki a szövetségeseket a monarchia táborába vezeti, ha az actióba fog lépni. Másodszor pedig – ott vár reá annak a fejedelemnek a leánya, a ki pupos hátu ugyan és mellbeteg, -97- de a kinek keze Alienort a nornensteini uralkodói méltóságba visszavezeti.

– De hisz akkor ön csak azt éri el bárónő, hogy Alienor Etelvár helyett Ehrenbreitsteinba fog menni.

– Lássa ön: én még a tervembe is behagytam pillantani. A gyóntatómnak nem mondom el azt, a mit önnek! pedig bigott vagyok s félek az elkárhozástól. Ha Octavian elébb tudná meg azt, mint Alienor egybekelése Rafaelával megtörténnék, akkor ez el is maradna örökre. Érti ön már most, hogy mennyivel adósom ön nekem?

Leon e perczben arra gondolt, hogy a szépség egyedül még nem teszi a nőt tündérré. Az a másik leány még azt a titkát is, a mi egészen kedveseé volt, csak sejteni engedte, s azt követelte tőle, hogy ha róla álmodik is, mire fölébred, elfelejtse, hogy mit álmodott!

Falbenheim Pompeia pedig csábító szép volt. S a csábot sokszorozta az a merészség, a mivel megvallotta, hogy más neje akar lenni: nincsen semmi «ellenséges» szándékkal az iránt, a kit szép szemeivel megigéz. Ő rá nézve nem akar nő lenni; csak tündér.

– Mindent értek, bárónő, csak egyet nem: azt, hogy miért vagyunk mi ketten ma itt?

– Tehát először is: olyan kedves ember-e Nornenstein Octaviánnak Zárkány Napoleon, hogy azt útjában el kellett fognia; mert nála nélkül e fényes estély tökéletes nem lett volna? Másodszor: olyan nagyon kedves hely-e Nornenstein Octavian badeni kéjpalotája Falbenheim Pompeia bárónő előtt, hogy mikor gyülöli az egész világot, akkor ide jöjjön azt felkeresni? s minden migrainek, görcsök -98- s más otthonmarasztó ürügyek úgy elmultak-e örökre a női fegyvertárból, hogy atyja által ide engedte magát hozatni akkor, a midőn princz Alienort Etelvárra küldték házasodni? És harmadszor: valjon Nornenstein Octavián fejedelem azzal a szent szándékkal idézett-e ide minket kettőnket, hogy alkalmat adjon nekünk princz Alienor etelvári házasságát elrontani?

Pompeia hosszan nézett e szavak után Leon szemébe. Tapasztalá, hogy itt nem közönséges ellenféllel van dolga.

– Nem. Mind a három kérdésre «nem!» Ön egészen le akar engem fegyverezni s azt akarja, hogy puszta kézzel küzdjek meg vele. Ugyan kérem, húzza le hát legalább az egyik keztyűjét, hadd fogjam meg az egyik kezét. Azért akarom ezt tenni, hadd lássam, hogyan történik az meg, mikor egy férfi ijedten ugrik fel egy nő mellől, s kezét kirántja a kezéből és elfut tőle? Azt már megvallotta ön, hogy fél tőlem. Ezt látom. Most még azt akarom meglátni, hogyan ijed meg tőlem?

– Az alatt, a míg ön itt az erkélyen velem beszél, odabenn ellopják önnek táskájából a rábízott sürgönyt és lemásolják.

E szavak után visszakapta a fejét Pompeia, s szilaj tekintettel nézett Leonra, mint a ki saját vakmerő kisérletétől megrettent, s két kezével erőszakosan szorítá össze Leon kezét.

Vagy kirántani kezét a kedves bilincsekből, s keresztül rontani a fényes termeken, a míg a házi úrra rátalál, ott annak a szemébe mondani: «uram, önnek a házában tolvajok vannak!» s azzal sietni a rendőrhivatalba s feljelenteni a történteket; vagy pedig elmosolyodva ajkaihoz vonni a szép tündérnő mindkét fehér kezét, egyiket a másik után megcsókolni, s aztán azt mondani neki: «édes -99- bárónő, csak enyelegjünk itt, a meddig önnek tetszik, (nekem tetszik); hanem aztán mondja meg azoknak az uraknak, hogy soha se törjék a fejüket azon a sürgönyön, a miért kár volt a lelkiismeretüket megterhelni. Az nem az igazi okirat. Az épen csak ellopatásra volt szánva. Az igazi itt van a homlokomon belül s azt nem hagyom elcsenni».

De nem tudta megtagadni jellemének alapszinét: a hajlamot a gúnyra, a csúffátevésre. Talán nagyon is kapóra jött neki e megtorlás. Rászedni azt, a ki lop. Elnézni, hogy czepeli ez a kavicscsal telt zsákot, abban a hitben, hogy aranyat lopott. Ezt az egész társaságot, melynek kártyavárat máskor is segített már építeni s mikor készen volt, ráfújt, összeomlott, most utoljára hétországra szóló módon feltréfálni! Elvezetni a diplomatia kémeit az igazi nyomról, s beleigazítani a posványba saját kivánatuk és törekvésük szerint, hogy saját maguk tegyék magukat bolonddá.

Arra nem gondolt, hogy egy ilyen tréfának oly következményei lehetnek, a miket milliók vére és könyhullatása fizet meg!

Csupán egy kisebb catastrophát látott előre, a mi utána bekövetkezik, s ezt nem sajnálta. Nornenstein felfogja bontani fiának eljegyzését Rafaelával, mihelyt nyilt útat lát maga előtt uralkodói méltóságába visszajuthatni. A Rajnaszövetség az ő tündérálma, s annak a naprendszerében ős koronák keringenek. Egy olyan kis asteroid, minő egy magyar mágnás czímere, azok közt elhalványul. S Leonban volt valami gonoszság, hogy ezt meghagyja történni. Rafaela megérdemli e fenyítést a sorstól, hogy elhagyja a vőlegénye. Egy férfit, a kit nem szeret, nem becsül, de férjül választ, csak azért, mert annak a rangja még egy fokkal magasabb, mint az övé. S a sors csak azt teszi vele ekkor, a mit a gondos anya, mikor leányát megfenyíti. Soha sem lenne boldog Alienorral. -100-

– Most még a másik kezemet is odaadom, bárónő, s ha nem bízik bennem: húzzon ki egy selyemszálat bajaderjéből és kössön meg vele, hogy el ne futhassak. Hát ön valóban azt hiszi, hogy Nornenstein Octavian fejedelem ismétli rajtam, a mi Berlinben oly nagy zajt ütött, a sürgönyelsikkasztást? Hogy a mit az ön varázsszava ki nem vehetett belőlem, azt majd kiveszi a tolvajkulcs? Ez megengedett fogás. Én nem is neheztelek érte; s kész veszteségnek tartanám e műtétet megakadályozni, azon az áron, hogy ön mellől eltávozzam. Kivált ha még olyan kedves barátomnak is, mint Octavián fejedelem, mulatságot szerezhetek vele.

– Azon a sajátszerű sarcasmusán a sorsnak, hogy ugyanazon perczekben, a mikben én Falbenheim altábornagy leányának szemeiből egy titkos jegyekkel írt rejtélyt törekedem kiolvasni: Falbenhein altábornagy maga az én sürgönyöm kibetüzésén töri a fejét; s aztán a mily hasztalan keresem én az én cryptographiám nyitját, ép oly sikertelenül sorozza ő a maga rejtélybetüit egymás után. Az írás kulcsa nélkül ő épen úgy nem tud meg semmit, mint én.

– S ha ön kitalálná az én rejtélyemet, szólt forró lélekzettel a leány: átadná nekem az ön rejtélyét?

Leon hosszasan nézett e kérdés után a csodálatos hölgy szemébe, kiben annyi ellentétes indulat egyesült, hogy nehéz volt kitalálni, melyik kormányozza a másikat: a nagyravágyás-e, vagy a szenvedély? Mi benne a ravaszság, mi az esztelen hajlam? mi a számítás, mi az önfeledtség?

Leon kivette mellényzsebéből azt a kis jegyzéktárczát, -101- a minek pergamenlevelei mint egy legyező nyithatók szét, s aztán azt mondá Pompeiának:

– Bárónő, én megismertetem önnel az én sürgönyöm titkos iratának kulcsát.

Pompeiának egészen oda kellett dülnie Leon vállára, hogy a kerti lámpák rezgő fényénél az irón vonásait kisérhesse, melylyel a rejtély mintáját Leon megérthetővé tette előtte, a míg megmagyarázta neki, mint történik a megoldás a «non semper idem» jelszó betűi nyomán. E magyarázat sokáig tartott, s ez idő alatt kénytelen volt arcz arczhoz érni; a leány keze az ifjú kezével együtt tartá a jegyzőkönyvet: szívdobogása áthangzott hozzá. Talán észre sem vette mindezt, úgy elfoglalta minden érzékét a titokcsomó kibontása.

– Várjon csak. Adja ide ezt a jegyzőkönyvet és az irónt. Majd én kisértem meg a titkos irás szerint valamit írni. Elolvashatja-e?

Azzal elvette tőle a jegyzőkönyvet, térdére tette azt, s írt bele nagy figyelemmel betűzve szavakat: a titkos irás rendszere nyomán.

A míg azokat Leon egymás után kibetüzte, a leány arcza lassan kigyuladt, homloka kipirult s szemei megteltek könynyel. Mikor minden szót kitalált Leon, akkor egy leányt látott maga előtt, a ki sír.

A soupéenál diadaltól ragyogó arczczal került Pompeia Nornenstein Octavián elé.

E szóra Octavián felhúzta homlokára a szemöldeit, s furcsán összecsücsörített száján át szívta a levegőt, a mi azt látszott kifejezni:

Pompeia elérté az arczkifejezést, s mutató ujja hegyével végig ütött gyöngén az összecsücsörített ajkon s ezzel megint az volt mondva:

Leon, a mint a világosság elé lépett, kivonta kebléből a zsinórra akasztott medaillont, s megnézte, hogy nem törött-e el rajta az üveg?

RAGYOGÓ VESZÉLY.

Fél év mult el Etelváry Madelaine herczegasszony halála óta, a mely napon a család letette a mély gyászt, s a fekete csipkék helyet adtak a fehér diszítéseknek; azon a napon bontották fel a herczegasszony végrendeletét is s felolvasták a hivatalos személyek, az aláiró tanuk s a meghívott hagyatékosok jelenlétében.

A herczegnő figyelme mindenkire kiterjedt; madame Corysande is megnyugodhatott, számára élte fogytáig tartó évdíj volt rendelve. -103-

A herczegasszony végrendelete úgy volt szerkesztve, hogy legelébb is a cselédjeiről, azután környezetéről emlékezett meg, úgy tért mindig feljebb a kedvenczeire, közintézetekre, végezve általános örökösén, a férjén.

Liviáról egy nagyszerű alapítványban volt gondoskodva; a herczegnő patrociniumi joggal bírt a zajnai szent Erzsébetről czímzett zárda irányában: annak hagyott nevezetes összeget, oly feltétellel, hogy a megürült fejedelemnői állást az ő kegyes növelt leánya, Livia foglalja el. A szent gyermeket ő fejedelemnővé avatta.

Rafaela kezében tartá Livia kezét, mikor a végrendeletet felolvasták előttük s úgy találta, hogy a leány reszket.

A herczegasszony maga mondta toll alá végrendeletét: saját szavai voltak azok, miket most felolvastak.

Gyengédség és szeretet hangzott azokban. De semmi világos meghagyás. Leont egyszerűen férje szeretetébe ajánlá. Ezt hagyta neki. Semmi czélzást nem tett, mely Rafaelára vonatkoznék. Ismerte leánya büszke természetét. Tudta jól, hogy az képes önakaratából, szerelemből meghódolni: de elajándékoztatni nem engedi magát senkitől, még egy halottól sem!

A végrendelet végrehajtásával, a család legderekabb hivatalnoka: Dumka úr lett megbízva.

A hivatalos tény bevégzése után a herczeg megölelte leányát, és az arczát gyöngéden megcsókolá, mindenkivel kezet szorított; de Liviát legutoljára hagyta. Ő előtte tisztelettel hajtá meg magát. Máskor annak is meg szokta csókolni a homlokát; hiszen fogadott leánya volt, de most már fejedelemasszonyi jelölt.

– Tehát menyasszonyok volnánk most már mind a ketten, szólt Rafaela, felsóhajtva, mikor Liviával szobájába visszatért. Az én vőlegényem csak egy földi fejedelem: a -104- tied az ég királya. Én már megnyugodtam az enyimben… és te?

– Hogyan? Te nem? Te nem fogadod el a végrendelet hagyatékát? A fényes polczot? Te nem akarsz apáczafejedelemnő lenni? Te elutasítod ezt a dicsőséget magadtól?

– Nem érzek arra magamban sem képességet, sem elég erényt. Vessen meg érte! Én nem akarok zárdaszűz lenni!

Rafaela e szóra egész szenvedélylyel ölelte magához Liviát s összevissza csókolá.

– Én? tégedet megvesselek, azért, hogy lemondasz a fényes rangról, a mire százan versenyeznek, előkelő családok leányai? Sőt szeretlek, ölellek e szavadért! Te visszautasítod a végrendelet jótéteményét. Köszönöm ezt neked! Így nagy tehertől szabadítottál meg. Külömben nekem kellett volna arra vállalkoznom, hogy lebeszéljelek róla s az nekem nagy lelki tusába került volna: visszatartani egy tiszta lelket attól, hogy az égnek szentelje magát s visszahozni őt ide ebbe a mi bűnös világunkba. Így nagyon jól van: te magad sem akarsz zárdába menni, még fejedelemnőnek sem. Inkább elfogadod a női hivatást, ha ideje eljön, minden terheivel, bánatával, csalódásaival. Inkább tűrsz nélkülözést s ha kell, önfeláldozást. Így szeretlek.

– Látod, én is férjhez megyek; szólt Rafaela nagyot sóhajtva; pedig ha végiggondolok azon a mi rám vár, nagyon elővesz a vágy, hogy magam foglaljam el azt a helyet, mely neked volt szánva, s a te vőlegényedet vegyem magaménak.

Azután hosszan elhallgatott, szép fejét gondolatterhesen lecsüggesztve. Majd kitekintett ablakán és felsóhajtott.

– Már csak három hónapig leszek itten. Akkorra van kitűzve menyegzőnk. Belenyugodtam. Én felfogom magamat -105- találni mindenütt. Nem várom férjemtől azt, hogy angyal legyen! s a mit más hibának tart, azt én emberi megszokásnak veendem. Engedelmes leszek és megelégedő. Igyekezni fogok tudatlan maradni s nem hallgatok a mende-mondákra. Így nyugalmat biztosítok magam körül. Saját sorsom nem igen aggaszt engen; de mi lesz atyámból, ha én elhagyom? Én voltam egyetlen felvidítója életének. Nem tudott elaludni soha, míg engem meg nem csókolt. Én nem úgy nőttem fel, mint más nagyúri gyermek, a kit az apja csak ünnepnapokon lát, s csak azért beszél vele, hogy megtudja, mennyire ment már a gouvernanttal az angol nyelvben? Én kis gyermek koromban is mindig az atyám nyakán csüngtem; mindenüvé elvitt magával, a hova utazott. S czipőimet ő húzta fel mindig reggel. Maga tanított az első ábéczére. Minden ruhácskámat, a miből kinőttem, félretette, ott vannak egy szekrényben sorban felaggatva, mint egy emlékgyüjtemény. Búskomorsága csak akkor enyhült, ha én beléptem hozzá. Orvosának soha sem mondta el, hogy mi baja, nekem kellett azt kivallatnom vele. Minthogy éjjel keveset tudott aludni, a délutáni álommal pótolta azt. De az meg álomlátásokat szokott neki hozni, s a szívbetegek álomlátásai vagy gyönyörteljesek, vagy iszonytatók. Nekem kellett pamlagánál őrködnöm és figyelnem arczára, lélekzetvételére, töredezett szavaira, hogy megtudjam, mit álmodik most? rémület, iszonyat kínozza-e? hogy felébreszszem belőle. Ki ébreszti fel őt ezentúl kinzó álmaiból?

Aztán egyszerre Livia felé fordult s oly gyorsan ragadta meg a leány kezét, hogy az szinte összerezzent bele.

– Hát te hová lészsz, ha én férjhez megyek? Velem nem maradhatsz többé. Nekem férjem lesz, a ki parancsol velem. El kell tőlem szoknod. Hát itt hogyan maradsz? -106- Palotánk megüresül. Atyám szívbajával el fog utazni valamerre: tán a hyerei szigetekre, vagy Kairóba. Kire maradsz, te kedves kicsikém?

– Én gondoltam valamit. Régen főzöm azt már. Addig nem mondhattam azt meg senkinek, a míg jó anyám végrendeletét fel nem bontották; mert a te elhatározásodtól függött, hogy elfogadod-e a zárdafejedelemnői állást, vagy visszautasítod azt? Most már elindulhatok. Te megmaradsz elhatározásod mellett, hogy a végrendelet intézkedését, mely rólad szól, nem fogadod el. Csak Nornensteint várom vissza; nehány nap alatt meg kell érkeznie. Külömben ő róla bizonyos vagyok. Akkor nagy dolgokat fogsz tőlem hallani, a mikből majd megtudod, hogy mi vagy te énnekem?

A következő napokban gyakran sétáltak együtt a parkban Rafaela, Livia és az özvegy herczeg.

– Vezessük ketten az én jó atyámat, monda Rafaela, s egyik jobbról, másik balról akasztá magát a herczeg karjába. A haraszt alatt tavaszi ibolyát kerestek; már egy pár szál virított; a mit találtak, összetették s azt Rafaela Miksa herczeg gomblyukába tüzte.

Egy napon aztán megérkezett Alienor. Bécsből jött; ajándékokat hozott Rafaela számára. Rafaela duzzogva fogadta, a miért Liviának semmit sem hozott s azt kivánta tőle, hogy az ajándékokat oszsza meg Liviával.

Másnap reggel kocsira ültek négyen, áthajtattak az őskastélyba s meglátogatták a családi sírboltot.

Madelaine herczegnő márványemléke ott állt már. A boldogult fekvő szobra művészi remekül faragva díszíté a kőravatalt. -107-

Rafaela és Livia hajdíszébe egy-egy fehér rózsa volt tűzve; a herczegnő kivette azt mindkettőjük hajából s odatette a szobor egymásra hajtott kezeibe.

Este madame Corysandenak rossz kedve volt, s valamit parancsoló hangon talált mondani Liviának, csak szokása szerint.

Másnap Dumka úr korán reggel megjelent madame Corysandenál, átadta neki egy szép újdonat új bőrtárczában az egész évre járó kegydíját, a mit a herczegnő végrendelete biztositott számára s tudatá vele, hogy rendelkezésére áll az utazó hintó, bármikor akarja elhagyni a kastélyt.

Madame Corysande meg volt lepve, de inkább Alienorra gyanakodott, mint bárki másra, s midőn búcsúzni a herczegnőnél megjelent, ott találva Livián kívül még Alienort is, erőt vett érzelmein: nem árult el semmi érzékenykedést, hálás szavakat szedett mondatokba s megkimélte a társaságot minden theatralis jelenettől.

Livia megsajnálta, mikor elment, utána akart indulni Érezte, hogy annak jól fog esni, ha valakit megölelhet az itt maradók közül, hanem Rafaela meg fogta a kezét és visszatartotta.

Ugyanakkor Alienor majd kitörte a lábát abban az igyekezetben, hogy a hölgyeket a lépcsőkön lekisérve, Liviát minden fordulónál jobb kéz felül ereszsze.

Liviának feltünt, hogy Alienor eddigi kaczér udvarlói modora egyszerre hódolatteljes tisztelgéssé alakult át.

– Gyönyörüen ül a lovon ez a kedves teremtés; mondá Alienornak elég hallhatólag.

Mikor visszatértek, mind a két hölgy szobájába távozott, átöltözni. -108-

Rafaela hamarább készen volt a maga toilettjével, mint Livia. Ő sietett át amahhoz. A mit az nagyon szégyenelt: hogy olyan soká piperézte magát.

– Jól teszed! Én azt akarom, hogy szép légy. Én büszkélkedni akarok veled. Ne fésüld úgy fel a hajadat. Az nagyon gyermekes külsőt ád.

S ő maga igazgatta el neki a választékait, lehúzva azokat halántékaira, hogy idősebbnek tessék.

Az ebédhez csak négyen jelentek meg, se az orvos, se a prépost, se Dumka úr nem voltak ma hivatalosak.

A társalgás nagyon vontatva ment. Meglátszott mindenkin, hogy csak szükségből keresi azt a tárgyat, a miről beszédet kezd. Más van a fejében.

Alienor háromszor is áthágta a tilalmat, hogy háborúhírekről nem fog beszélni, a miért aztán a beszédét a szó közepén szakítá félbe Rafaela gyöngéden szigorú intése. A herczeget nem szabad izgatni e hírekkel.

Ebéd végével Alienornak meg lett engedve, hogy elmehet akármerre szivarozni. Idebenn nem szabad. Miksa herczegre nézve az ebéd utáni óra az a boldog idő, a melyben az álom önkényt meglepi. Éjszaka kerüli az. Ilyenkor, a mint bágyadt fejét a karszék támlájára lehajtja, a karszék gépszerkezete a támlát félig hátradönti, hogy félfekve aludjék. Ezek drága pillanatok, a miket féltve kell őrizni.

– Nézd minő szép, mikor alszik! Olyan mint egy szent! Ez a szép, sima márványhomlok! Ez a szenvedésektől megdicsőült arcz! Ez a kimondhatlan szépségű ajk, melynek hallgatása is imádság! Ha sokáig nézek rá, valóságos glóriát látok arcza körül. Van-e ennél szebb férfi a világon valahol? Nézd, most összevonja szemöldeit. A halavány -109- vonásokon villanyos rángások czikáznak át; lélekzete szakgatott lesz; öklei reszketnek: nyög. Rossz álma van most. Óh hányszor imádkoztam el róla e lidércznyomást. Jer ide, próbáld meg te is. – Így. Nézd. A két kezet összetenni a szive fölött, aztán rebegni: «óh Isten, légy hozzá irgalmas! Amen!» Látod? látod? Mily sikere van a te imádnak! Már nem nyög, nem szorítja össze ökleit, homloka elsimul. Arcza mosolyogni kezd. Nézd azt a szelíd ragyogást e mosolygó ajkakon. Hagyd még a kezeidet szive fölött. Most édeset álmodik. Most boldog. Most felmagasztosult.

Az alvó jobb kezét felemelte s a szive fölött imádkozó kezeket hirtelen eltakarta vele, gyönyörteljesen suttogva:

Az alvó észrevette azt. Talán reszketésükről, s egy perczre föltekintett:

Livia szemérmesen vonta ki kezeit az ő keze alól, mely a tovább alvó szive fölött maradt. Most már csendes álma volt. Egy teljes óráig fel nem ébredt.

Mikor már le akartak ülni: Alienor egy távsürgönyt kapott az atyjától, mely azt parancsolta neki, hogy rögtön keljen útra, külön vonattal. Veszély a késedelemben.

– Azért nem bomlik meg az asztal, mondá Rafaela, mikor vőlegénye bucsút vett (mintha ez volna a legnagyobb veszteség az ő eltávoztából). Játszunk hárman, egy szalmabábbal.

A herczeg felsóhajtott. Lehet még a sóhajtásban is sarcasmus. Ebben az volt: «tartok tőle, hogy a tied lesz!»

Abban a perczben pedig már nem kellett a herczegnek attól tartani, a miért felsóhajtott. Hasztalan volt Rafaelának a szalmabábot választani. A szalmabábot már viszi haza az ő magasságos apja, az nem fog ő hozzá visszajönni többet; a meglopott sürgöny már megtette hatását. Az eljegyzést fel fogják bontani. Alienorra most már két uralkodó fejedelmi czímer egyesítése vár. Az egyiken egy hableány, a másikon egy vadember; s ezek nagyon vágynak egymás kebelére borulni.

A herczeg kezéből kiejtett kártyákért legelőbb lehajolt Rafaela, azt Livia nem akarta engedni, ő igyekezett azokat felszedni: ezt megint a herczeg nem engedhette meg. Így mind a hárman összekerültek – az asztal alatt, a min aztán nagyon jót nevettek mind a hárman. Máskor a herczegre nézve merénylet volt a földre lehajolni. Most nem szédült el bele.

Sokáig tartott a játék. A herczegnek egész öröme telt benne, hogy ő és Livia sok pénzt elnyertek Rafaelától és a szalmabábjától.

Rafaelának kellett utoljára is figyelmeztetni Miksa herczeget, hogy már ideje lesz a lefekvésre gondolni.

A jó éj kivánásnál Rafaela szeretettel csókolta és ölelte meg atyját, s épen oly gyöngédségi nyilatkozatokkal vált meg Liviától.

A herczegnő igen korán szokott kelni. Az az életmódja volt, hogy a mint a hajnal hasadt, rögtön felkelt; igen egyszerű házi öltönyt vett magára, s aztán Liviával együtt lekocsizott a parkba; ott volt egy tó, melynek vizét a beleömlő meleg ásványvízforrás folyton langyhűs állapotban -111- tartotta: ott félóráig ketten versenyt úsztak, s aztán ketten gyalog visszamentek a palotába.

– Használjuk fel még a rövid időt; monda Rafaela e napon Liviának, úgy sem soká tart már ez az örömem is.

Az úszás után gyalog visszatérők szemközt találkoztak Miksa herczeggel. A beteg férfi máskor egész éjjeli álmatlanság után csak reggel felé szokott elszenderülni, s azért későn kelt mindig. Most úgy örült neki, hogy a nap fölkeltét látja s a harmatot a füvön!

– Hogy fog majd az orvos csodálkozni, ha nem talál szobádban! Oh mint szeretném én azt a te orvosodat nyugalomba helyezni!

Ez nap a reggelizés után Rafaela Liviát vállánál átölelve, a saját szobájába vitte s aztán leültette a balsacra.

– Igy. Most ülj velem szemközt. De most nem szabad nevetned. Igen komolyan fogok veled beszélni. S aztán ne hívj herczegnőnek.

– Semmi kis mama! Te nem vagy kis leány többé; te nagy, eladó leány vagy. Én téged férjhez akarlak adni.

– De ne csinálj ilyen gyermekes képet, mert akkor az egész tervem összedől s én elszomorodom, ha te mosolyogsz. Hiszed-e, hogy én szeretlek?

– Nem igaz. Jobban szeretlek, úgy szeretlek, mint az édes anyámat. Livia! Én téged édes anyámmá akarlak tenni.

– Nem értettél meg? Én azt akarom, hogy légy te az én atyám hitvese… Mért vetsz rám oly ijedt tekintetet?… Valami szörnyeszmének adtam kifejezést? Atyám ötven éves, te húsz: leánya lehetnél, miként én az vagyok. És én tudnék oly férfit, a milyen ő, egész lelkemből szeretni. – De hát szerelmet kivánok-e én tőled? – Nem; csupán gyöngédséget. Mindenki tudja: atyám maga is, az orvosok véleményét. Ő a tudomány törvényszéke előtt halálra van itélve. Ki van rá mondva, hogy rendes körülmények szerint egy évig él: gondos ápolás, gyöngédség mellett tán kettőig is; szokatlan lelki izgalom, felháborodás nehány nap alatt megölheti. Gondolhatok-e egyébre, mint arra, hogy az ő életét megtartsam? Te egy szent vagy. Anyám zárdafejedelemnővé akart tenni. Én másra gondoltam, arra, a mit szent József-házasságnak neveznek. A minek köteléke a kölcsönös tisztelet. Te tiszteled őt, ő szeret téged. Egy család voltunk eddig is. S hátha megtörténnék az, a mi nem tartozik a csodák közé, hogy a te gyöngédséged visszaadná őt az életnek? Én Istenem! miért ne gyógyulhatna meg egy szenvedő szív, egy szerető szív által? Megtudnád akkor, mennyi szeretet lakik ebben a szívben s nem cserélnéd el a birtokát semmi hizelgő ifjonczért. Ha ő még egyszer boldog lenne! És te általad! Ha új öröm ifjítaná meg szép arczvonásait! Ha a boldogságot, mit évtizedeken át megvont tőle a sors, -113- most későre tartogatta volna fel számára! – De ne követeljünk az égtől egyszerre mindent. Maradjunk csak a jelennél. Engem boldogtalanít az a gondolat, hogy őt elhagyjam egyedül, szerettelenül, ridegen. Ő nem panaszkodik arról, a mit érez, a mint nem kérkedik azzal, a mit tesz. Élete egy folytonos munka, mely hazájának, a közjónak, az emberiségnek használ; de a melyről naplót nem vezet senki. Élete munkájáról nem a megtörtént dicsőség, hanem a megakadályozott balesetek beszélnek. Mennyi balsorsot elfordított az országról az ő eltitkolt, bölcsességteljes közbenjárása; mennyi romboló vésznek állt útjába akadályul, mennyi gonoszt tört össze fészkében, mielőtt tojáshéjából kipattanhatott volna? azt csak a férfikönyek fogják elmondani egykor sírboltja előtt. E sírboltajtónak a kulcsa most a te kezedben van. Maradhat zárva sokáig, ha te úgy akarod. Napokat, hónapokat, éveket adhatsz az ő drága életéhez. Nem akarlak megvesztegetni a nagyravágyással. Nem beszélek neked a megosztott herczegi koronáról. Mit neked a világi hiúság? de szólok az ő martyrkoronájáról. Oszszad meg vele ezt. Légy jótevője, boldogítója a nyomorultaknak, s a minden árvák és özvegyek közt legárvább hazának! Óh fogadd el férjül az én szegény atyámat!

Livia azt hitte, hogy az ég szakad most rá, s agyonsujtják a hulló csillagok!

– Tudom, hogy megleptelek ez óhajommal, s kételyeidet látom; mert magam is megküzdöttem velük. Emlékezhetel rá, mikor jó anyám halála után találkoztunk, mit mondtam neked? Már akkor gondoltam erre. Mi lesz jó atyámból, ha én is elhagyom majd, ha egyedül marad? Miért gondoltam egyszerre te rád? Hisz rangjabeli nő van elég a világon, ki két kézzel kapna az ő keze után, s tán korához illőt inkább kereshetne élettársul. De én ismerem -114- nemünk rigolyáit, mindazok a nők, a kiket közelből s messziről ismerek, az élő pokol volnának ő rá nézve; kínoznák szeszélyeikkel, s a mely nő nem őrizné meg jól az ő szeplőtlen becsületét, az őt megölné. Őt csak az bírhatja, a ki mint egy oltárkép jön be az ő szentélyébe: nem asszony, de védszent. Te vagy az. Benned minden tökéletesség egyesül. Tőled minden hiba távol van. Soha sem árultad el egy sóhajtással is, hogy szivednek valami titkos vágya lehet. Hisz magad mondád: több voltam rád nézve, mint testvér: barátnőd voltam. Ha szeretnél valakit, azt nekem elébb kellett volna megtudnom, mint tenmagadnak. Képtelennek hiszlek oly végtelen tettetésre, hogy ezt előttem el tudtad volna titkolni. Ez olyan fájdalom volna nekem, a mit nem tudnék megbocsátani!

(Ah! de hát vallhatja-e meg egy leány azt, hogy szeret, annak, a kit vágytársnéjának hisz? s Livia őt még most is annak hiszi!)

– Én azt gondoltam, folytatá Rafaela. Ime itt van egy hölgy, a minőt valaki leimádkozhat az égből, a kinek gyermekkorától a mai napig minden gondolatjáról lelkemmel állok jót. Ő eddig is családunk tagja volt, maradjon örökre az. Atyámnak eddig is kedvencze volt. Ha én roszszalkodtam, azt mondta: «nézd, Livia milyen jó!» Ő szeret téged. Mikor előhoztam neki ezt az eszmét, megcsókolt érte. S azt mondta: «igazad van. Csak a czíme változnék. Nőmnek nevezné a világ, s én atyja maradnék ezentúl is. Nem is soká tartana rabsága. Legszebb hajadon korában lenne szabad ismét. De nem köti-e le őt egy boldogabb emlék?»

– Ne szólj; ne húzd össze szemöldeidet, ne törd a fejedet azon, hogy mit felelj? Ismerem én minden kételyedet. Hat hónap óta tusakodom magam is azokkal. Nézd ezeket a leveleket, a miket rokonaimnak, nagynénéneimnek írtam s olvasd el a rájuk küldött válaszokat. Tudakozódtam -115- előre, milyen néven veszi a társaság, ha atyám fogadott leányát veendi nőül? Elolvashatod, hogy mit feleltek rá? Megtudhatod, hogy mi véleménynyel vannak felőled. Nyilt, őszinte megbecsülés kész fogadni a születési rang magas köreiben. «A magyar főnemesség társasága csak a nem-nemes előélet irányában ismer zárfalakat;» így szól az egyik. A másik példákat sorol fel, mik buzdításra szolgálnak. Több grófi nőrokonunkat láthattad azóta kastélyunkban megfordulni, azok mind «leánynézőbe» jöttek. S te nem is tudtál a felől, hogy téged megbirálni jöttek ide. Egytől-egyig mind meghódítva mentek el innen s üdvöt kivántak nekem e sugallatomért… A legutolsók voltak Nornensteinék, a kikkel e tervemet közöltem. Tegnapelőtt hozta meg Alienor atyja válaszát. A büszke Nornensteini Pratz uralkodó család kész tisztelettel meghajolni a szív nemessége előtt s Octavián fejedelem azt kivánja, hogy a midőn fia engem oltárhoz vezet, már akkor anyai áldást vigyek oda magammal: – a te áldásodat.

Mikor magához tért, saját szobájában lelte magát, ágyában fekve, Rafaela ott állt mellette az orvossal.

– Óh milyen gyermek vagy te! szólt feddő hangon hozzá. Ugy-e orvos úr, nem lesz semmi baja?

Az orvos biztosítá róla, hogy az eset nem aggodalomkeltő. Fiatal lányoknál gyakori tünet ez. Vérkeringési szabálytalanság. Gyógyítni sem kell, elmúlik magától.

Akkor aztán Rafaela maga leereszté ablakain a függönyöket, megigazítá vánkosait feje alatt, Livia megfogta Rafaela kezét és ajkaihoz szorítá azt. -116-

Ah dehogy aludni! Szegény boldogtalan leány. De arczra borulva zokogni ágyában, kétségbeesetten tördelni kezeit s attól az újjáról lehúzott vékony karikagyürűtől kérni tanácsot, és azt csókjaival elhalmozni.

Lehet-e azon rettentő talánynak megoldására találni, a mit a sors eléje vetett? Mi kijárás van e tömkelegből?

Ime a legnemesebb férfi kinálja őt kezével. Rang, fény, gazdagság és igazi szeretet van eléje téve a sorstól. Ha semmi más érzés nem, a hála kötelezné rá, hogy annyi szeretetért viszonzásul adja mindenét, a mije van: hűségét, szeretetét. Ha egy gondolatja van lelkében a büszkeségnek, úgy elhatározása nem lehet kétséges. Herczegnővé lenni, a köztisztelet legmagasabb polczára egyszerre fölemelkedni! De ő valóban szereti is azokat, a kik őt úgy szeretik. Életét, fiatalságát fel tudná áldozni azért a férfiért, a kit csak bámulni és tisztelni tanult; s ha azt kivánná tőle, hogy legyen szolgálója ezentúl, hódolattal teljesítené kivánatát. De az nejévé akarja őt tenni. Óh ez rettenetes! S hogy válaszoljon erre? Hogy ejtse ki ezt a szót: «nem!» Mi okot adjon rá? Hogy álljon meg tekintete előtt, hogy viselje el azontúl az ő látását? S ha a tagadó válasz után hideg haraggal fordulnak el majd tőle mindazok, a kik szerették, mivel védelmezze magát? Hová rejtőzzék el ítélő birái elől, a kik azt fogják rá kimondani: «neved vagy bűnös, vagy bolond?»

Óh valóban, Leon sokkal jobban tette volna, ha akkor, a midőn Nornenstein bádeni tánczestélyére elment, otthon marad, és nem keresi fel a szép Loreley ezüst-arany hajfürteit, és nem találgatja az ő rejtélyeit, s cserébe a maga rejtélyeit nem találgattatja vele; hanem elébb nézi -117- meg azt a medaillont, hogy nincs-e eltörve rajta az üveg? s aztán szépen leül levelet írni Liviához, a hogy sugallta neki valami. Most annak a leánynak volna egy menedéke a kétségbeesés sivatagában, min megnyugodjék. Felmutathatná azt a levelet a megkisértés nehéz órájában s büszkén, üdvözülten mondhatná: «nézd: én szeretve vagyok! Ez a vékony kis gyürű nászjegyem, s nincs az a herczegi koronája a kerek földnek, a miért én ezt elcseréljem!» – Akkor nem volna kénytelen eltakart orczával, szégyenpirulva futni innen: és nem mondhatni meg, miért?

Másnap reggel, mikor Rafaela felkeresé Liviát szobájában, hogy szokott najadi mulatságainak társául magával vigye, a szobát üresen találta s Livia asztalán egy levelét, mely hozzá volt czimezve.

«Imádott herczegnő! Taszítson el, és vessen ki emlékéből engem. Én nem maradhatok itt tovább. Futnom kell innen. Legyek meghalva ön előtt. Szerencsétlen; de nem hálátlan. –»

Sötét éjszaka, egyedül, erdei mellékutakon kellett elmenekülnie, hogy tanuja nem akadt hoválétének.

AZ OROSZLÁN, A KIT MEGÜTNEK.

– Mi vagyunk a hibásak, kik őt elüldöztük: mondá a herczeg, midőn Rafaela megmutatta neki azt a levelet. «Ő szeretett valakit.»

– De ki lehetett az, a kit jobban szeressen, mint engem? -118- Kit szerethetett úgy, hogy azt el kellett titkolnia én előttem? S most még őt felkeresni is kegyetlenség volna tőlünk. Tegyük el őt szépen a halottaink közé.

Minden útját összejárta a parknak, az erdőnek, azt hitte, szemközt fogja őt találni, a mint visszajön; csak kegyetlen tréfa volt az egész; még éjjel is felkelt álmából s átment Livia szobájába, megnézni, hogy csakugyan nincs-e ott? hátha visszatért már?

Azután megpróbálta haragudni rá. Hálátlannak, rossz szivűnek nevezte magában. Előkereste büszkeségét, s ezzel a személyválogató igazságtalan biróval mondatott itéletet az eltávozottra: «Ő el tudott utasítani egy herczegi koronát magától, a koldus, a családtalan! Izlelje hát az elhagyottság keserű kenyerét! Szentnek mutatta magát, szenvedélytelennek! iszonyodott a nők szerelmi bolondságaitól. S ime nem kívánja a csillagkoszorút sem az égen, sem a földön, nem akar zárdafejedelemnő lenni, sem egy herczeg felesége, előbbvaló neki egy földi szerelem, melyet megbélyegez a titoktartás. Az nem lehet tiszta szerelem, a mit bevallani nem szabad!»

S még nagyobbra nőtt az elkeseredése az eltávozott iránt, midön atyjával találkozott szobájában. Az orvos mondá, hogy a herczegnek igen rossz éjszakája volt.

A kiről azt mondta pár nap előtt: «az én apám egy kis dandy!» kész öreg ember volt ma, kifáradt, sírba kész alak. Csak intve beszélt, szótlanul.

Rafaela egy perczre sem hagyta a herczeget egyedül; igyekezett eszméit másfelé téríteni, beszélt saját közelgő menyegzőjéről; hitegette vele, hogy milyen boldog fog lenni; dicsérte Alienort és fejedelmi atyját előtte; kiváncsiságot árult el megláthatni a tündér szép nornensteini -119- székpalotát. Költött magára hiúságot, ámította őt büszkeségével; felfogta a ragyogás sugarait arczával, hogy annak viszfényét a beteg arczára vethesse.

Ebéd után, mely a herczegre nézve csak ételkóstolás volt, ismét ott maradt mellette, szokása szerint, míg elszunnyadt és őrködött álma felett. Ha nyugtalan lett, kezét odatette keblére imádkozva. A herczeg ismét érinté az imádkozó kezeket és mosolygott. Aztán föltekintett, elszomorodott s azt mondá: «te vagy itt Rafaela?»

Rafaela már kezdte gyűlölni Liviát, s az eltűnése utáni délestén minden bimbót leszakgatott arról a fehér rózsáról, a melyről azt a hajéket szakíták, melyet mindketten az őskastély sirboltjában hagytak, s széttépve elszórta azokat az út porondjára.

Póstakürt szólt a park útján végig; a szemközt járó szekerek nagy készséggel tértek ki az ügető postaszekér útjából. Dumka úr maga jött átvenni a postától a herczegnek szóló leveleket. Rafaela nem mulasztá el a jó öreget üdvözölni. Egy kis önzés is volt abban. Észre akarta vétetni magát, hogy itt van; – ha talán ő is kapott volna levelet. – Kitől várta azt? Ha mástól nem: hát talán Alienortól; hisz az igen természetes volna, hogy a hirtelen eltávozott vőlegény gyorsan tudassa menyasszonyával az indokot, mely mellőle elhívta, a bánatot, mit e kényszerűség miatt érzett s az örömteljes napot, melyen ismét visszatér.

Dumka úr kitalálta gondolatját s végig tekintve a levelek czímein, alá s fel fordított tenyerével mutatá, hogy a herczegnő számára azok közt semmi sincs.

Rafaela aztán folytatta a feladatot, hogy kitudja: hány lépés az a rotunda, a mi a park közepén a szökőkutat körülveszi; hányszor kell azt valakinek körüljárni, hogy akkora utat tegyen gyalog, mint innen Budapestig?

De alig tette meg a kerülő fele útját, a midőn a palota lépcsőzetén futva rohanni látja Dumka urat, kalap nélkül, -120- ki aztán nem is, hogy a rotunda körútján sietett volna hozzá, hanem egyenesen keresztül vágott a szép vetett pázsiton, s annak valamennyi virágrabattján, a herczegnő felé.

– Irgalom Istene! Sikolta fel Rafaela s aztán nem kérdezősködőtt tovább, hanem elfogta Dumka úr karját s egyenesen a pázsiton keresztül törve, sietett fel a palotába.

A herczeg karszékében feküdt s szakgatott, taszító lélekzetvétele tanusítá, hogy szívgörcsökben szenved. Szempillái kínteljesen voltak leszorítva, homlokán a veriték gyöngyözött. Néha megnyiltak ajkai hirtelen, mintha kiáltani akarna.

– A herczeg egy levelet kapott, annak a tartalma háborítá így fel; a midőn beléptem, az összegyűrt levél öklében volt, most ott hever lábai előtt.

A czímer a papiron már tudatá vele, kitől jön az? A cserkoszorús vadember e jelmondattal: «In fortitudine virtus» (Erőben az erény) a Nornensteinok jelvénye.

«Magasabb állami tekintetek kényszerítenek a fiam, Nornenstein Pratz Alienor tervezett egybekelési szándékát Etelváry Rafaela herczegnővel megmásítani. Nem nagyrabecsülésem változott önnek magas családja és bámulandó herczegkisasszonya iránt, hanem az európai constellátiók, melyek elutasíthatatlan kötelességemmé teszik személyes -121- rokonszenveimet alárendelni a parancsoló erejű politika kényszerüségnek. A boldogságnak hátrálni kell a «missió» előtt. Ily boldogságtól fosztom meg fiamat, midőn ily missióval ruházom fel. A veszteség csak az enyim: a nyereség csak a szent ügyé. Ez ki fog minket menteni ön előtt.»

Rafaela a levél olvasása után odaborult atyja keblére s kezei közé szorítá jobbját.

– Áldassék Istennek szent neve, hogy ez így történt! Atyám! Nem bánat ez, hanem öröm nekem. Jobb hírt nem hozhatott volna nekünk a kerek világból semmi postagalamb. Rabláncz esett le a kezemről: egy bilincs! Én köszönöm azt annak, a ki feloldott alóla. Nézz rám! Nevetek! boldog vagyok. Oh ne epeszd magad miatta. Isten gondviselése ez. Egy rossz jövendőtől szabadított meg engem. Most ismét a tied lehetek. Szerethetlek, veled maradhatok. Óh milyen boldogság ez! Egy napra sem hagylak el többet soha! vesd ki a bánatot szivedből! Elmegyünk utazni együtt, a délszigetre, az örökzöld fák közé, az örök kék ég alá, s olyan derült lesz a mi lelkünk is. Hogy tudsz felindulni ily semmiség felett! Hát veszteség ez? Ezután két szalmabábbal fogunk játszani!

A beteget megnevetteté e szó. S ez a baj oly csodálatos. Feltámad egy rossz hirre, megenyhül egy sikerült tréfától.

Miksa herczeg felemelkedett fektéből s leányának fejét két keze közé fogva, sokáig nézett annak arczába.

– S ők ezt a kincset elutasítják! Magasabb állami tekintetekből! Mi nekik nem vagyunk elég magasak! De hát kicsodák ők, és kik vagyunk mi?

A főúr ennél a szónál egészen elfeledé azt, hogy szenved: alakja kiegyenesedett, hangja megcsendült.

– Mi az ő büszkeségük alapja, ha velem szemközt állnak? -122- Őseim sorában nádorok és bánok voltak, kiknek tetteit megörökíté a történet; míg a Nornensteinok viselt dolgairól csak a chronique scandaleuse beszél. Ha mi barbárok voltunk, de hazánkat szerettűk; míg ők, német létükre, minden ellenségével Németországnak szövetkeztek, s hogy maguk apró királyok lehessenek, gátolták országuk nagygyálételét örökké. Mi béke idején iskolákat, könyvtárakat, muzeumokat alapítottunk, mikor még a Nornensteinok a káplánnal iratták alá a nevüket. Mi századokon át vérrel és vagyonnal védelmeztük a szentegyházat, míg ők egyebet sem tettek, mint hogy a pápa papucsát elmentek megcsókolni. Nekünk szentség volt az oltár, nekik csak kohó, melyben tört bilincseiket forrasztják össze. Mi a népet védtük fegyverrel, védtük törvényekkel, megosztottuk vele kenyerünket, előjogainkat, míg őket a maguk népe nem ismeri másról, mint zsarnokságaikról. Áruló nem volt családunkban soha: hős, vértanú elég; ők összeesküvők voltak minden uralkodó ellen, a kinek csak hűséget esküdtek; s ha a mi családfánkon nincsenek is fejedelemnők nevei, de megnemesített ballerinák nevei sincsenek, mint az övékén.

– Nem fogok lecsendesülni! Akarom, hogy ismerjenek meg valahára. A ki velem büszkeségben akar megmérkőzni, legyen mindenben jobb, mint én! Ismerjenek meg, hogy ki vagyok! Nem a déli szigetekre fogok bujdokolni, hanem oda megyek hozzájuk, a hol sark sarkat ér: s aztán lássuk, hogy ki az erősebb! Velük voltam azért, hogy gátja legyek világbontó terveiknek. Most azt hiszik, hogy eljött az ideje a gátat félrelökni. Beszélnek új európai constellatiókról. Legyen európai nevetséggé fennhéjázásuk!

A herczeg arcza lázas tűzben égett. Nyugtalanul járt-kelt heves léptekkel s öklével szive fölé vert; mintha végtusára hivná ezt az ő legnagyobb ellenségét.

– Nekem álmatlan éjszakáim rémképe volt ez az eljegyzés; de azt hittem: szeretitek egymást s nem akartam elszakítani, a mit Isten kötött. Most ők szakítják széjjel. S én áldom érte csillagzatomat, hogy halálom óráján Istenbe vetett bizalmamat visszaadta. De nem halok meg még nekik! Ne higyjék, hogy halálra sebeztek. Még találkozni fognak ők velem! Utolsó lehelletemmel ráfujok kártyavárukra s összeomlik az! Holnap utazunk Bécsbe leányom. Nem! Még az éjjel. Nincs veszteni való idő.

Rafaela zokogva rogyott térdére, atyjának lábait átkarolva, mintha így akarná őt visszatartani.

– Akkor csak az történik velem, a mi a jó katonával, a ki a csatatéren hal meg. Készüljön utra, a ki velem akar jönni.

Az indulatkitörés csodaerőt kölcsönzött roskatag alakjának. Mi fáj? Mi hibás, itt-amott, a veszni induló életszervekben? Abból nem érzett ez órában semmit.

Mint a jó katona nem érzi a kapott halálsebet, addig, a mig küzd, addig, a míg össze nem rogy.

MOST JÖVÖK ÉN!

Most jövök én! E szóval csapott kardmarkolatára Falbenheim Hugó vezérőrnagy, a szent liga strategiai lumene, midőn ki lett betűzve a megnyert sürgöny titka. Most azután hallgassanak el a deklamáló urak, a firkászok dugják a tollaikat a füleik mellé; most a kard fog vezényelni.

– Csak lassan a testtel! mondá neki Nornenstein Octavián. Nem kell azt a kardot még zörgetni. «Si vis bellum, para pacem.» Nekünk a nagy hadvezér, Józsué jelszavára van szükségünk: «állj meg nap!» a míg államférfiaink pénzt tudnak szerezni a háborúhoz. Mert pénzzel járják a -124- vásárt. Addig minden diplomatának esküdni kell mennyre-földre, hogy a béke örök időkre biztosítva van, hogy a kormányok között a legbensőbb egyetértés uralkodik; a végett, hogy a börze gyanútlanul fogadja a hasznos beruházásokra contrahált kölcsönt. Mert ha előre kikiáltjuk, hogy hadi felszerelésre s hadseregmozgósításra kell a pénz, olyan paniqueot indítunk meg, hogy mikor senki sem kerget, akkor is szaladunk; s a hol nem lőnek, ott is elesünk. Azért nekünk nagyon a hadi tervünkbe illik, hogy azok, a kiké a «szó» és a «toll», még jó darabig beszéljenek és írjanak arról, hogy ők vezetik a világtörténetet. Historice nekik kell a felszínen maradni. Párisban hadd játszák a kibékítő, az engesztelő, a komolyan intő szerepet; Berlinben esküdjenek a változhatlan jó barátságra. Mi pedig az alatt cselekedjünk. Ők arra valók, hogy tagadják el, a mit mi teszünk; mi pedig, hogy tegyük meg, a mit ők eltagadnak.

– Azoknak az embereknek, a kik csak beszélnek, a napja lejárt. A magyar törvényhozóktól senki sem kérdi, hogy mi történjék a külpolitikában? Ők adják a közkatonát s többet nincs rá gondjuk.

– Ugyan! ugyan édes báró! Hát szokták azt valahol? Ön tud sakkozni? úgy-e, ha egy parasztot bevihettek az első sorba; felcserélem a királynéval, parasztnak csak nem hagyom ott? Alienornak most legelső dolga lesz ventre a terre nyargalni Ehrenbreitsteinba; ott a rég tervezett eljegyzést a princessel végrehajtani.

– Lesz-e hozzá kedve? A princesse nagyon mostohán lett kistaffirozva a természettől. -125-

– A természettől megtagadott «Staffirung» hiányát kipótolja az atyai «kelengye». Ha valaki princesse, akkor okvetlenül szép.

– Azt is mondják, hogy igen csipős természete van: a környezete nem képes kiállani.

– Hát hiszen a világ elég nagy, hogy két házastárs elférjen benne. Nem féltem én Alienort, hogy neki asszony keserüséget tudjon okozni.

– Az összeköttetés meghitelesíti Alienor missióját; azontúl nemcsak a mi nevünkben, de az egész szent szövetség aegise alatt cselekedhetik. És Alienor első cselszövő a világon. Annyit mondhatok!

– Kivéve Zárkány Napoleont, a ki Alienort már egyszer szépen kiszabta abból a posztóból, a mit mi valamennyien szőttünk.

– Akkor Alienor átmegy Hannoverbe s a welf hivek táborában kiosztja az ordre du bataillet. Ha azt bevégezte, ekkor aztán megy bride abattue Párisba, közli az irányadó körökkel a felfedezett diplomatiai titkot. Az alatt én a bankárconsortiumommal létrehozom a kölcsönt, valami nagy ipar- és vasutvállalat czíme alatt; s mikor az megvan: akkor jön azután Falbenheim táborszernagy.

Octavián fejedelem megmutatta neki azt a levelet, melyet Etelváry Miksa herczegnek irt.

– No ezt jó lett volna három nappal előbb közölnöd -126- velem, mikor még a menyasszonyi ajándékokat nem vittem el neki.

– Pfuj! Nornenstein rendúr! Micsoda asszonyos kicsinyeskedés ez megint. Ilyen bagatellenek jutni most eszedbe! A te ajándékaidat úgyis utánad fogják hajigálni. Most tudd meg további teendőidet. Ugyan kérlek, ne ásíts a szemembe.

– Az leszek. Még ma este útrakelsz Ehrenbreitsteinba. A nagyfejedelem már értesítve van érkeztedről: a pályafőnél fog várni egész suitejével; ő maga a nornensteini gárda ezredesi egyenruhájában; míg te az ehrenbreitsteini dzsidás őrnagyi egyenruhában jelensz meg.

– A perronnál a nornensteini hymnust fogja megérkeztedkor játszani a zenekar.

– Nagyon megnyugtató látvány. Nem sok bajom lesz a féltékenységgel, azt látom.

– Gyermek vagy, ha azt hiszed; a rút leányokból lesznek a legkaczérabb nők, kedvező körülmények között.

– Ah, bah! Ismerlek én téged. Az a franczia herczeg, a ki a felesége hálószobájából kijövő házibarátnak ezt mondta: «comment? Sans y étre obligé?» nagyon hasonlít te hozzád.

– A nagyfejedelem el fog téged látni ajánló levelekkel és további utasításokkal, a miket ismeretes furfangoddal végrehajtasz. Szükségesnek tartom figyelmedbe ajánlani, -127- hogy a mit rád bízok, annak a jó vagy rossz sikere nemcsak a közügyre, de a saját személyedre nézve is fölötte komoly dolog. A jó siker téged Nornenstein Ehrenbreitstein egyesült fejedelemségek souverain urává fog tenni.

– Hogy mennyire komoly e missió, a mit rád bizok: azt megitélheted abból, hogy az összeg, a mit rendelkezésedre bocsátok, nem kevesebb, mint egy fél millió.

– Ezt el kell költened. Rendelkezni fogsz többel is. Brüsselben egy nagyobbszerű kölcsön negotiatiójánál ügyességedtől fog függni, hogy egy milliót nyerj-e, vagy kettőt? Én magam intézném el ez ügyeket; de ezer látcső kisér, s mindenütt megtudják, mit teszek. Te rólad pedig mindenki azt tudja, hogy egy szeleburdi vagy, ki ha utazol, vadászni, lófuttatni jársz, Párisba ha mégy, menyasszonyodnak vásárolsz trousseaut; a nagykövetnél, az udvarnál «Schwarzer Pétert» játszol, s ha a bankárok ajtaján kopogtatsz, úgy az bizonyosan azért történik, hogy a magad számára szivattyúzd meg őket: notorius «tékozló fiú». Ez álcza alatt végrehajthatod a komoly küldetést, a mit «Brutus»-nál nem gyanít senki. Tehát gondolkodjál végig a szerepeden. Itt vannak a félmillió értékig kiállított váltók, itt utikészületed becsomagolva, itt ajánlóleveleid, itt katonai egyenruhád. Ha estig értük jösz: indulhatsz az útra. Ha pedig nincs kedved a küldetést elfogadni, azt estig megmondod s én majd keresek mást, a kit ezzel megbizzak; te pedig mehetsz haza Budapestre s folytathatod a «váltónyargalást», a mit én a legkellemetlenebb utazásmódnak tartok.

– Hahaha! öreg! szólt Alienor nevetve, s belecsapott az apja tenyerébe. Ettől ne tarts! De elviszem mindenedet; még a dzsidás jelmezedet is; s ha csak az kell, hogy -128- az embereket egymással összeveszítsem: akkor ne félj, jól foglak kiszolgálni.

… Még aznap este a legkésőbb induló vonattal útra kelt Alienor; legnagyobb elővigyázatból még csak egy inast sem vive magával.

Ezt pedig nem Falbenheim Hugó altábornagy mondta; hanem Falbenheim Pompeia baronesse. Ez úttal.

– Három ezer milliom tüzes ördög és pokol! E rettentő üdvözlettel kivánt másnap jó reggelt Falbenheim altábornagy Nornenstein Octavián fejedelemnek, ki nyugodtan szivarozott a reggelije mellett.

– De mi szükség van olyan nagyon sok pokolra, mikor egy is elég? kérdé elbámulva a magas úr, s higgadt kedélylyel veré theás csészéje aljába a szivarhamut.

– Hallatlan gyalázat ez, uram! szólt a tábornok, kardtokja végével csörrentve hozzá.

Már erre a szóra Octavián fejedelmet is ledobta a karszéke magáról, felugrott s az égő szivart belehajítá a theába.

– Az mindegy ördög. Ők együtt szöktek. Önnek ez semmi baj, de én meg vagyok gyalázva!

– De tüzes mennykőt nem baj! Alienort ma délben Ehrenbreitsteinban várja a nagyfejedelem, a kinek a leányát el kell vennie.

– A kék úr Istenre Bajorországban! Vigyázott volna ön jobban a leányára! Minek nevelte olyan szabadelvűen! tartott volna szigorú rendet a házánál, most nem történt volna meg ez a catastropha.

– Csak catastropha! Ez nem catastropha! Ez point d’honneur! Nem ön adott-e nekik alkalmat a találkozásra százszor, meg ezerszer?

– Bíztam a női erényben! Lehetetlennek tartottam ilyesmiről még csak álmodni is a mi köreinkben. Pfuj az ilyen világra!

– De én nem hagyom magamat meggyalázni! Én utána megyek a princznek s megölöm őt, ha leányomat el nem veszi.

– Tudom. De abból nem lesz semmi. «Vérségből» való princzek rangjukon alul csak morganatikus házasságot köthetnek.

– Minden halálos méregre a földön! Hát talán hizelkedő kedvemben legyek ma?

– Meg vagyunk mi már verve mind a ketten úgy, hogy jobban már meg nem verhetjük egymást. Ez a botrány fölér egy elvesztett hadjárattal; egy szétvert hadsereggel; egy kapitulált várral. S ezt mind ön vesztette el!

E szóra végső elkeseredés fogta el Falbenheim Hugó altábornagyot, lecsatolta oldaláról a kardot s odadobta azt Nornenstein Octavián fejedelem asztalára.

– Itt van! tehát tessék! szólt mélyen elérzékenyülve. Ha én vesztettem el a hadjáratot: ne viseljem ezt a kardot tovább. Keressenek önök nálamnál jobb hadvezért a hadjáratukhoz. Én semmivé leszek. -130-

Nornensteint az altábornagy atyai elérzékenyülése csak még nagyobb dühbe hozta.

– Még utoljára ön fog itt sirva fakadni! Holott én vagyok veszettül megborotválva. Én elrontom fiamnak házasságát egy herczegasszonynyal, a leggazdagabb, leghatalmasabb magyar dynasták egyikének egyetlen leányával, csak azért, hogy másnap összekeljen egy… egy…

S már közel voltak hozzá, hogy minden kihivás, cartell és párbajsegédek nélkül kardra kapjanak s egymást összekaszabolják, a midőn épen idején talált az ajtóban leskelődő Vendelin, szinpadi pontossággal megjelenni, egy ezüst tálczán levelet hozva Octavián fejedelem számára.

No igen. Ez biz Alienor írása. A levélben ez volt: «Kedves papa! Nehogy összeverekedjetek Falbenheimmal, sietek veled tudatni, hogy én még tegnap este összekeltem Falbenheim Pompeia baronessel, az alservorstadti templomban. Szeretett nőm jó eleve gondoskodott az egybekelést megelőző törvényes előkészületekről s mi már, mint boldog házaspár, indulunk a menyegzői útra s egyenesen Párisba megyünk, hová reménylem, mindkettőtök atyai áldása kisér. Irtam Falbenheimnak is. Egyébiránt a mit rám biztál, azt hiven elvégzem stb. stb.» -131-

– Most már készen vagyunk, dörmögé Octavián, harminczkétfelé tépve a levelet, s a kandallóba hajítva.

– Nos! mi az? kérdé Falbenheim, ki nagyon különösnek találta azt, hogy egy levelet összetépnek, a helyett, hogy neki is fölolvasnák.

– Csak tessék hazamenni: otthon várja excellentiádat e levélnek a párja. Egyébiránt megmondhatom: a princz nőül vette már a baronesset. Az okos teremtés készen tartotta a fiókjában a dispensatiót. Azért vannak az embernek püspök jó barátjai. Oly bizonyos volt a dolga felől. Pedig Alienor még tegnap Etelváry Rafaela herczegnővel járt jegyben. Ehhez hát gratulálhatunk egymásnak. Hanem most kezdődik a jó mulatság. Ez a futó bolond, az én kedves fiam, most nem megy Ehrenbreitsteinba, ott nem tudja meg, hogy mi elintézni való van Dél-Németországban, nem viszi el a hadjárati tervet Hannoverbe, nem hágy nekem időt a bankárokkal negotiálni; a helyett szalad egyenesen Párisba, ott fellármázza a világot, meggyújtja a tűzaknákat: akkor aztán mehet ön neki egy világháborúnak a mi jó pénzügyminiszterünk Salinenscheinjaival s a háromszázharmincz nyugalmazott tábornokkal. Most már elmondhatja altábornagy úr, hogy «most jövök én!» Hanem én meg elmegyek. Hej Vendelin! Készítsd el a fegyvereimet; megyünk medvevadászni Mármarosba.

Falbenheim látta, hogy itt semmi dolga sincsen többé: vette a kardját és eltávozott.

Octavián pedig dehogy készült vadászatra menni; levágta magát a karszékébe nagy búsan s az öklére támasztotta fejét.

Vendelin a vett parancshoz híven előhordott puskát, vadásztarisznyát, kürtöt, háromlábú lesőszéket, kulacsot, étszeres kosarat, bundát és lábzsákot; mintha semmi sejtelemmel sem bírna az itt végbementek felől; s rakott mindent sorba; míg egyszer aztán Octavián olyat ütött az asztalra, hogy minden edény tánczrakerekedett rajta.

– Nincs a mármarosi hegyekben olyan nagy medve, mint én vagyok; én pedig már meg vagyok lőve!

– Vendelin aztán megint mindent elrakott szépen. Mikor aztán eltakarította az asztalt, azt mondá Octavián fejedelemnek:

– Magasság! Nem jobb lett volna ahhoz a parasztgyerekhez, a kit princz Alienor tartott keresztvizre, Pompeia baronesset hivatni keresztanyának?

TÁNCZ A VULKÁN FELETT.

Ott talált már egy csomó táviratot, a miknek titkos írása az általa elhozott kulcsra várt, hogy megoldható legyen: azok mind megerősíték azon nézeteket, a miket ő már élőszóval is elmondott, s a miknek összesége oda megy ki, hogy az osztrák s magyar monarchia komolyan békét akar, háború esetén semleges marad, s háborúra nem is készül.

Azt azonban mindenütt vehette észre, hogy olyan képpel hallgatják, mint a kiről azt hiszik, hogy ő az a valaki, a kit valaki jónak látott rászedni.

Csak azután került rá a sor, hogy számot adjon magának arról a nagy benyomásról, a mit a szajnaparti világváros gyakorolt rá. Egy város, a melynek minden részecskéje él, melynek soha sincs éjszakája, mely mint a virágzásnak induló áloe, szemmelláthatólag nő, melyben még a mi kőből van, az is ujjá alakul. Egy város, mely uralkodik ellenség és jó barát felett; szellemével meghódítja, ízlésével adófizetőjévé teszi az egész világot. Egy város, mely diktálja a divatot és a nemzeti rokonszenveket, melynek szeretetét bírni elég, hogy egy holt nemzet feltámadjon, s elég általa nem ismertetni, hogy egy élő nemzet el legyen temetve. Iskolája a dicsőségnek, classicus földe a szabad -133- eszméknek, ábrándja mindenkinek, a kiben fiatal vér lüktet. S az egész város egy nagy szív, mely ha hevesen kezd dobogni, minden benne lakónak a vére sebesebben dobog egyszerre tőle.

A tavaszi meleg éjszakák reggelig forrongásban tartották a boulevardokat. Ma Bonaparte Péter peréről vitatkoztak, mely akkor folyt le a toursi törvényszék előtt s egy hétre az oecumeni zsinat és a Daru gróf jegyzéke fölötti lármát háttérbe szorította. (Az is egy jelensége volt e kornak, hogy egy császári herczeg tanukat esket sorba annak a bebizonyítására, hogy ő kapott egy pofont s egy republikanus vezér minden ékesenszólását elővette annak az eltagadására, hogy ilyesmi adva lett volna annak. Ha egy csepp caesári vér lett volna az egyikben, s egy csepp cassiusi chylus a másodikban, épen megfordítva kellett volna allegálniok.)

Ez is hamar lekopott a színpadról: következett a nagy «tömegszínjáték» a plebiscitummal, senatus consultummal, baloldali manifestummal. A szerepek mind jó kezekben voltak, az előadás összevágott, a karok dicséretesen működtek.

Egy pár napig megtette hatását az a hír, hogy a császár megint beteg. Harmadnapra csak megint meg kellett neki gyógyulni.

Előkeresték az ócska darabokat a repertoirból. Hátha nem ismer rá a közönség más név alatt, hogy kétszer-háromszor is volt már adva? Fogtak egy összeesküvőt, a ki robbanó granátokkal akarta a császárt megölni a longchampsi lóverseny alkalmával, s hogy változatosság legyen a paródiában, ezúttal a bombák új mintára voltak öntve. Az összeesküvés feje volt Flourens: azt természetesen el hagyták szaladni, nagyon természetesen, Londonba; hanem fogtak helyette egy csoport stereotyp összeesküvőt, a kiknek kenyérkeresetük volt a gyanuból befogatás czíme alatti ingyen kitelelés. -134-

De összeesküvést néplázadás nélkül becsületes vaudeville író nem csinál. Erről is gondoskodva lett. Egyik nap a Fauburg du Templeben döntöttek fel két omnibuszt, barrikádépítéshez; másik nap a rue St.-Martinban állt elő egy ouvrier, s a revolverét kilövöldözte a levegőbe, sőt a chateau d’Eau mellett több ablakot be is vertek, mire a chasseurs d’ Afrique ezrednek egy, providentialis véletlenből épen közel levő escadronja megjelent a helyszínén s az emeutöt szétverve, a mouchardok segélyével egy csoport ácsorgó statisztát összefogdosott.

Általános volt a közvélemény, hogy a császárság kénytelen háborút kezdeni, hogy a belforrongást lecsillapítsa. A nyughatatlan kedélyek szabadságvágyát csak egy népszerű hadjárat csendesítheti le; melynek csatakiáltása alatt az «engesztelhetetlenek» manifestumai, az orleansok petitiói, a börze lamentója a szent gothardi vasút miatt, sőt még a püspöki kar encyclicája is mind egy általános lelkesedésben fognak egyesülni.

Leon nem késett a jelenségekről élethű vázlatokat küldeni megbizóinak; s egyúttal azoknak megbízását is híven tolmácsolni a diplomatiai körökben.

A külügyminiszteriumnál volt egy úr, a ki Leonnal egyszerre benső barátságot kötött; Vicomte de Brancardiernek hitták, ép olyan bizonytalan hivatalos minőségű celebritás, mint Leon a maga részéről. Eleven, ruganyos alak, mindig jó kedvű és jó barát, lelkesült és fellobbanó: a mellett hiszékeny és könnyelmű. Mellesleg: abban a hírben állt, hogy az ő ressortja a külügy tekintetében épen Magyarországról szerezni informatiókat, mint a hogy voltak mások, a kik Dániát, a Skandinávországokat, Romániát és Szerbiát tanulmányozták: igaz, hogy térkép nélkül.

Mikor legelőször bemutatták őket egymásnak, s vicomte de Brancardier meghallotta Leonról, hogy ő «hongrois», sietett őt szivélyesen üdvözölni és megrázta a kezét.

– Igy ni! Mi így üdvözöljük a barátainkat. Szokták-e a magyarok is megszorítani egymásnak a kezét üdvözléskor? -135-

Leon eleinte nagyot bámult erre a kérdésre; de új barátja hirtelen kimagyarázta magát alaposan.

– No, mert a köszöntésmód minden nemzetnél külömböző: az oroszok köszöntéskor megcsókolják egymás ajkát, még a férfiak is a nőkét; a lengyelek meghajtják a térdüket s a kezüket leeresztik a földig; a törökök egyszerre mind a két kezüket adják egymásnak köszöntéskor; az olaszok megtaszítják egymást könyökkel, ha találkoznak; a berliniek azt mondják «morjen», a mi azt teszi, hogy «majd holnap!»; a bécsiek pedig azzal insultálják egymást találkozáskor, hogy «nekem van becsületem». (Ich habe die Ehre) A samoyedek az orrukat értetik össze…

– Oh mi nálunk pedig a «karikás parola» járja. Megfogjuk az üdvözöltnek a kezét így, a tenyerével fölfelé, a mutató ujjunkkal egy karikát rajzolunk a tenyerébe, aztán a könyökünkkel beleütünk s akkor csapunk bele kézszorításra.

– Ah! Ez naiv! A könyökükkel ütnek bele! Ah ezt Ollivier legközelebbi estélyén produkálni fogom. Ön «hongrois», vagy «magyar»? Mert én tudom jól, hogy ez nagy különbség. A hongroisk az aristocraták, az uralkodó faj; a «magyarok» pedig: az a nép, az elnyomott faj. És ön micsoda?

– Ah! Ez naiv. Egy fehér mestiz! Én nagyon jól ismerem Magyarországot; utaztam benne sokat. A magyar nők igen szépek. Kár, hogy mind szőkék és kék szeműek. Egygyel utaztam a gőzhajón Galaczig s attól megtanultam, hogy a «dix» magyarul is «tíz», hanem mikor azt kérdeztem tőle, hogyan mondják magyarul azt, hogy «je vous aime», az nagyon rosszul hangzik, azt mondta hogy «nix tájts»!

– Ugyan mondja csak: önöknél minden ember kardot -136- hord most is, úgy-e bár? Külömben hogy jutott volna eszükbe Liszt Ferencznek is ezüst kardot ajándékozni?

– Ah. Ez naiv! De hát ennél fogva önöknél minden ember katona. Háború esetén talpra áll legalább egy millió?

– Megvannak még azok a régi harczos osztályok: a gouillachok, a chiquauchok és a cannasseok? a kik a fejszéjükkel, mint a bomeranggal úgy tudnak hajítani? Én láttam egyet.

Leon rettegett, hogy most mindjárt a «mamelukokról» fog tudakozódni s az több lesz, mint tréfa.

– Micsoda külömbséget talál ön a bécsi, berlini és a párisi benyomások között? Nem Baedekert akarom elmondatni magamnak, hanem azt, hogy a nép hangulata mint hatott önre? mert ezt egy idegen, a kire nézve mind a három város újdonság, legjobban megítélheti. Mi véleménye van egy háború eshetősége iránt?

– Hát én így találtam: a bécsi azt mondja, «minket okvetlenül megvernek, akárki ellen háborúba megyünk» s ezt mondja derült jó kedvvel. A párisi azt mondja: «mi megverünk akárkit, ha hadba kezdünk», s ezt mondja keserű lelkesedéssel. A berlini nem szól semmit a háborúról, s ezt teszi igen nagy phlegmával.

– Azoknak két világhirű tábornokuk van: az egyik vasútat épít, a másik csatornát ás, a többi meg ezeknek segít.

Vicomte de Brancardier megrázta a fejét hitetlenül, s vállára veregetve Leonnak, mondá:

– «Mon ami: az embernek azért adatott a szó, hogy a gondolatait eltitkolja vele»! ezt mondja Talleyrand.

A vicomte erre ruganyos léptekkel körültánczolta Leont, s a közben védnöki oktatással mondá neki:

– Mon cher ami, még egy historiai datummal akarom önt gazdagítani. Az első franczia forradalom idején egy tábornok azt jelenté, hogy a hadsereg szűkölködik, s e miatt zúgolódik; küldjenek neki kenyeret, csizmát és pénzt. Ekkor egy valaki azt válaszolá: «se kenyeret, se csízmát, se pénzt nem küldhetünk, hanem küldünk tízezer darab marseillaiset, osztasd ki azt a katonák közt és győzzetek»! Hanem ehhez a valakihez ne menjen ön mértéket vetetni magáról, mert az megszokta kurtítani az embert. A neve Robespierre. Önöknek is van egy olyan híres zeneszerzőjük, mint a francziáknak volt Rouget de L’isle; ez a nagyhírű Rákóczy, a ki azt a Berlioz-féle marschot írta: szólítsák fel Rákóczyt, hogy írjon még egy olyat, s ha a magyarokat fel kell lelkesíteni, oszsza ki azt közöttük egy magyar Robespierre.

– Csakhogy mi nekünk nincsen Robespierreünk; nekünk csak «schwarzer Peterünk» van.

– Farceur va! Hisz ön itt engem folyvást persifflál! s én csak most veszem észre. N’en parlons plus! Ne beszéljünk többet politikáról: egyikünk sem ért hozzá! Ma együtt menjünk a Closerie des lilasba; ott tartsuk készen a tilburymat, s ha valami emeute talál kiütni valahol az éjjel, együtt kocsizzunk oda. Szép lenne, ha valamelyikünket meglőnének ottan.

– Farceur va! Adta vissza neki Leon. Hiszen nincsenek azok a puskák golyóra töltve.

Egyszer úgy éjfélután a Closerie des lilas mulatozó köreinek csakugyan meglett szerezve az a várt élvezet, hogy egy lázadási hirrel riaszták fel őket asztalaiktól, -138- s a hír ezúttal nagyszerű volt: «fél Páris tűzlángban áll».

Vicomte de Brancardier és Leon futottak ki a lámpafény közül az utczára s a mit láttak, az meglepő volt. Az ég déli részén erős veres fény emelkedett fel, mint egy tűzhajnal, megvilágítva a házak tűzfalait és a tornyokat.

– Nos, mon ami! szólt vicomte Brancardier Leonhoz: ez csak nem komédia többé?

Azzal felkaptak mind a ketten a tilburyba. A vicomte maga vette a kezébe a gyeplőt s Leont oda ültetve maga mellé, hajtott a tűzfény irányában.

Egész Páris talpon volt már. A pompiérek vágtattak tűzoltókészleteikkel, trombitaszó mellett az utczákon végig; dzsidások, cuirassierek robogtak zárt phalanxban, fegyver a kézben; bérkocsik, úri fogatok űzték egymást, a legtöbb hintóban hölgyeket lehetett látni hevenyészet toilettekben. A kiváncsiság nem ismeri a félelmet.

Pedig a lárma nagy volt. «A Mont Parnass ég!» «A lázadók felgyújtották a rue des gobelinest!» «A rue Mouffetardban torlaszokat emeltek és harczolnak!»

A mint e hosszú egyenes utczába kiértek, azt egész végig bevilágította a tűz.

– Nos, mit szól ön ehhez? Forradalmáraink igazi orosz módra kezdik a zendülést, félvárost gyujtanak fel.

– Ah, hisz akkor egy vulkánnak kellett volna kitörni, hogy ennyire ide világítson.

Mikor aztán fele útját megtették a hosszú rue Mouffetardnak, folytonos kocsitörés veszedelme mellett, akkor kezdtek valami akadályt érezni maguk előtt. -139-

Lovas csendőrök jöttek szemközt s kiabálták a kocsikon ülőkre, hogy ugyan ne hevítsék föl magukat. A tűz Fontainebleauban van: ott ég ezer acre erdő. Szép tűz, de tizenhét kilométernyire van Párishoz.

A kinek aztán nem volt kedve hét óráig kocsin ülni, azért, hogy párisi forradalom helyett fontainebleaui erdőégést lásson, az gondoskodott a visszafordulásról: a mi nem történhetett meg máskép, mint a rue Mouffetardból valamelyik mellékutczába befordulni. Arra gondolni is vakmerőség lett volna, hogy az egyenes utczán a folyvást szemközt tóduló kocsiár ellenében kisértse meg valaki a visszatérést.

– Tehát csakugyan nem más, mint kivilágítás: dörmögé a vicomte. Önnek ezuttal igaza volt! akkor aztán hozzáfogott ahhoz a remekléshez, hogy tilburyjával kibontakozzék a kocsik tömkelegéből s valahogy elérje a rue Croulbarbeot, a melyen könnyebbnek igérkezett a menekülés. Ehhez ügyesség kellett és művészet. Szemközt jövő, keresztbe forduló, hátulról fenyegető kocsik között kigyóvonalban átcsuszamlani.

A mint egy elegáns landauert így kikerültek, Leon egy hölgyet pillantott meg abban, ki egyedül ült, úgyszólván feküdt a fehér hintóban; fejére rózsaszín bashlik volt húzva, melynek csipkézete egész szemöldökéig lejött, termete sávos beduinba volt burkolva. Szép fiatal hölgy volt.

A mint Leon odatekintett rá, a szép hölgy fejbólintással köszönté, mely ismerős mosolylyal volt fűszerezve.

– Nézd, ez a hölgy köszönt neked. Ismerősöd tán? Mondá Leon új barátjának.

– Eh! Érek is én rá most szép hölgyekre ügyelni, mikor arra kell vigyáznom, hogy valami parasztszekér mesallianceot ne kössön a tilburymmal.

Leon még egyszer visszanézett az elkerült hintóra s most -140- már az abban ülő hölgy kezében tartott zsebkendőjével egyenesen őt üdvözlé.

– Hát valami herczegnő lesz a quartier Bredából. Azoknál szokás a köszöngetés. Hahó!

Leon mégis illendőnek találta megemelni a kalapját, mit a delnő leereszkedő elismeréssel fogadott, s aztán egészen lehúzta az arczára a bashlik csipkefátyolát.

Leon egész hazáig törte rajta a fejét, hogy hol láthatta ő ezt az arczot valamikor?

Másnap délben Leon egy aranyszegélyes czímeres meghivót kapott: «Mr. le prince et princesse de Nornenstein Pratz» holnaputáni estélyére.

Ez nem lepte meg. Tudta, hogy Alienor házassága Rafaela herczegnővel ez időtájra volt kitűzve: a mézesheteket azok természetesen Párisban fogják tölteni; s így természetes, hogy régi ismeretségnél fogva, de meg hivatalos minőségeért is őt estélyeik vendégkoszorújába illesztik.

Megnyugodott a lelke, arra gondolva, hogy tehát az ő indiscretiója még sem rontotta el a házasságot. S bár sajnálta Alienortól e kitünő hölgyet, a kinek az nem fogja ismerni az értékét, de mégis elhitette magával, hogy ez már a világ rendje.

Alienor fejedelmi szállást tartott; Leonnak várnia kellett, míg kocsijára kerül a sor, hogy a vestibulebe begördülhessen az előtte érkezett vendégek kocsisora miatt.

A termekben Páris akkori legelőkelőbb világát találta együtt. Magas diplomaták, rendszalagokkal gomblyukaikban -141- s gyémántos úrhölgyek, együtt a szépség és nevezetesség világa.

A belépő Leont Alienor fogadta. Házigazdai szerepében igen nyájas volt az érkezőhöz, karon fogta s sietett őt nejének bemutatni.

A szépség és divat pompájától ragyogó úrhölgyben aztán ráismert Leon a tegnapelőtti rejtélyre. Az Alienor neje volt: Pompeia.

Mult este a tűzfény szokatlan világítása, s a takaró burkony okozhatá azt, hogy rögtön nem ismert rá, de leginkább az, hogy Leon épen nem gondolt arra, hogy őt most Párisban találja, azt pedig a mesék közé sorozta volna, hogy őt, mint Nornenstein princesset tisztelje e helyen.

Pompeia vette észre Leon meglepetését, akárhogy akarta is ez azt eltitkolni, s mulatta magát rajta nagyon.

– Minket csak a véletlen hozott össze: szólt Pompeia. Ha a tegnapelőtti nagy égéskor össze nem jövünk par hasard; én meg sem tudom, hogy ön Párisban van.

Leonnak tetszett az, hogy Pompeia a férje jelenlétében ily szeretetreméltóan hazudik. Ő nem akar arról tudni, hogy Leon Párisban van, holott a sürgönyéről, a mit ide kellett hoznia, egész történetet tudna elmondani. Hát ő még tódított a hazugságon.

– Magam sem tudom okát adni, hogy kerültem ide? Miután Brüsselbe voltam küldve valami financziális operáczió miatt. De hát az embert a régi szerelme elcsábítja. Párist nem lehet kikerülni.

– Már sietnem kellene innen; de Gounod új operájának az előadását meg akarom várni.

De ez csak addig tartott, a míg Alienor is ott volt. Amint azt házigazdai tiszte elszólította másfelé, Pompeia egyszerre megfordította a beszédet. -142-

– Ugyan az Isten áldja meg, de későn jutott eszébe, hogy tudomást vegyen felőlem! Lehetetlen, hogy ittlétünkről ne tudott volna? Lehetetlen, hogy Alienor útja az önét ne keresztezné. Mi háborút csinálunk itt, ön pedig békét.

– A princzczel találkoztam már egyszer; de azt nem tudtam, hogy nejével van itt.

– S mikor megtudta is, akármi egyebet hitt, csak azt nem, hogy az a nő én vagyok. Az igaz, hogy nagyon hamar ment. S mint ön emlékezni fog rá, ezért én önnek nagy hálával tartozom.

Pompeia olyan kedélyesen nevetett azon, hogy Leon csekélységnek nevezi implicite Alienort.

– Mondja csak: jó barátja önnek vicomte Brancardier, a kivel tegnapelőtt együtt kocsizott?

– Köszönöm a figyelmeztetést, princesse; akkor jó lesz előtte nem fedezni fel minden titkomat. Mi Alienorral antagonisták vagyunk, vagy épen rivalisok a diplomácziai téren.

– A vicomte pedig mind a kettőjük kéme. Oly kedvesen tudja játszani a tudatlant, a naivot, hogy könnyen rászedi vele az embert. Beszélni fog önnek badarságokat Magyarországról, mint egy gymnazista.

– Az a sürgöny, a minek a titkát annyi mesterséggel lehetett önből kivenni, nem volt az igazi. Önnek a küldetése: a békepolitika mellett izgatni. Látja, hogy kitaláltam a rejtélyét! -143-

– Ki tudja? Mi két ellenfél vagyunk; de a kiket épen az ellentét elválhatlanokká tesz. Mind a ketten képviselünk egy irányt, a melynek mögöttünk erős tábora van. Egyikünk sincs se megcsalva, se biztosítva. A melyikünk bukni fog, az egész táborával együtt bukik. Ha az ön iránya győz: ön mint szt. István rend lovagja, s egyik vármegye főispánja fog hazatérni; ha a mienk győz: én mint fejedelemnő ülök be Nornensteinba. A melyikünk pedig veszteni fog, abból lesz a «vas kakadu».

– Ne akarjon újra megcsalni. Az ön áramlata most előnyben van az enyém fölött. Ennyit elárulhatok önnek. A jó szándék meg volna itt; de nem tudják megtalálni Janus templomának a kulcsát, melynek ajtaja béke idején zárva van. Az utczai zavargások nem akarnak sikerülni. Hiányzik egy szerencsés jelszó. Talán a véletlen segélyül jő. Az egész előadás sehogy sem megy még össze. Sok függ Oroszország magatartásától, a mi ismét Ausztriára nézve irányadó; s a mire megint ez határozza magát, az dönt a német déli államoknál. Ezeknek az elhatározása a legfontosabb kérdés. Alienornak már régen el kellett volna Ehrenbreitsteinba menni, de egy kényes alternativa előtt áll, a hol nehéz a választás.

Itt egyszerre félbeszakítá a beszédet Leonnal a princesse, egy újon érkező herczegi pár miatt, a kiket el kellett fogadnia s arra Leon is eltünt a vendégtömeg között.

Nagy együgyűség lett volna tőle, ha a maga fejétől is ki nem tudta volna találni, hogy micsoda kényes alternativája lehet Alienornak az Ehrenbreitsteinba menetelnél?

Pompeia princessel együtt menni oda annyit tesz: mint igen rosszul fogadtatni, nála nélkül menni oda pedig annyit tesz: mint Pompeiát egyedül hagyni Párisban! Mindenképen gonosz kelepcze! S nem lehet csodálni, hogy -144- Alienornak nincs kedve a választáshoz. Olyan drága kincs, a mit magával hordani is bajos, magától elhagyni is bajos.

Az estély obligát hangversenynyel kezdődött; a mint zongora, hegedű és hangjegy elvégezte feladatát, következett egy nagyérdekű előadás.

Vicomte de Brancardier megigérte Nornenstein Pompeia princessnek, hogy az ő estélyén be fogja mutatni egyikét azoknak a gyilkos pokolgépeknek, a mikkel a császárt megakarta gyilkoltatni Flourens, Beary Camill keze által. – Ki tudja, hányan vannak még belekeveredve? Egy valóságos eleven bombát fognak bemutatni, mely hivatva volt a társadalmi rendet felforgatni, Francziaországot lángba borítani. Ez már csak érdekes részlet egy concert spirituellhez. Szoktak ott előadásokat tartani a magasabb bűvészetből is.

A hölgyek különösen kiváncsian tolakodtak az asztalka körül, melyen a vicomte a dobozkát felbontá, a mibe a valóságos Beary-bomba volt rejtve, ki azután elég szeretetreméltó volt mindent apróra megmagyarázni, s a bomba alkatrészeit a hölgyek kezeibe adni.

– Ez nem a közönséges Orsini-féle bomba, magyarázá a vicomte, ez két darabból van összetéve, a két külön darabot ez a csavar szorítja össze, melynek fogantyúja van, a minél fogva a bombát tova lehet hajítani. Ne féljenek, uraim és hölgyeim, most nincs megtöltve durranyaggal. A két félgömbből tizennyolcz szög nyúlik elő, a mik igen könnyen járnak, de belül a szög feje gátolja a kihullásukat. Roppant elmés szerkezet!

– Türelmet kérek. Most uraim és hölgyeim, a középcsavart kiveszem, a bomba kétfelé nyílik s meglátjuk mi van belül?

– A pokol? Egy arsenál? Nem ugranak elő ördögök -145- belőle? – Tessék, négy darab üveghenger. A legvékonyabb és legtörékenyebb üveg. Ezek megvoltak töltve nitromannittal és pyroxylinnal, a mi a leghatályosabb két durranyag. Egy ilyen üvegcse tartalma elég volna rá, hogy mindnyájunkat a levegőbe vettessen. Már most ennek a tizennyolcz szögnek az a hivatása, hogy a mint e bomba a földre leesik…

– Hiszen nincs megtöltve, madame! – Azonnal benyomul az egyik szög az üregbe, az üveget eltöri, s a vetanyag e törés által elrobban s a bombát ezer darabra szakítja. Egyetlen ily bomba, az ablakon kihajítva, képes egy utczát ötven méternyire tisztára söpörni.

– S nézzék önök rajta ezt a finom munkát! Ezt úgy nevezik, hogy «harmadik öntés». Kétségtelenül ócska vasat használnak hozzá. A mintáját művészi kéznek kellett készíteni. Alig találni a művön egy karczolást. A bombakéreg lyukai kitünően vannak fúrva, s a két fél a legnagyobb pontossággal hermetice záródik össze. Ily munkát csak tökéletes műszerekkel lehetett előállítani. – Nézzék uraim, vegyék kezükbe, győződjenek meg felőle.

Vicomte Brancardiernek különösen nagy gondja volt a küldiplomatia tagjait meggyőzni a Beary-bombák valóságos létezéséről. Leonhoz viseltetett annyi barátsággal, hogy azt is megmagyarázta neki, hogy miből készül a nitromannit?

Leon a kiváncsi falusi ember ájtatosságával vizsgálta össze-vissza a szemnemlátta csodát, s miután minden ember mondott rá valami elmés észrevételt, ő végül ezzel az együgyű kérdéssel fordult Vicomte Brancardierhez:

Mint a futó tűz terjedt el a fényes társaságban a barbar hongrois aperçuje s a vicomtenak nem lehetett többet beszélni a bombájáról. Össze kellett neki azt pakkolni és hazaküldeni.

S még a városban is elterjedt a furcsa bon mot; s másnap monsieur Grandperret államügyészt minden ember azzal boszantotta, hogy «mennyibe is kerül egy olyan bomba?» Nem is látta senki az ő exposéját e tárgyról soha. Az egész bombacomplott a lomtárba lett hajítva.

Elég, hogy Nornenstein princesse (la belle hongroise) salonjában egy esteli mulatságot okozott, s Zárkány Leont egy napra e társaság lyonjává tette.

(Szegény apja jót tett vele, hogy Napoleonnak kereszteltette, most a keresztneve is ajánló levél volt számára).

A «SCHWARZE PÉTER».

Az idő egyre borongósabb kezdett lenni; a börzék: a politika barometrumai, közelgő zivatart jósoltak; a hírlapok repülő mondatokat eregettek a szélbe.

Grammont herczeg is megérkezett Bécsből s a rákövetkező napokon a Nornenstein hotel nagy izgalmak szinhelye volt. Ugyan mindjárt nyomába jött az a repülő mondat, a mit a berlini «vas ember» bocsátott világba: «Grammont herczeg köztudomásra oly erős ember, hogy a két újja között egy Napoleont ketté tud törni; vigyázzon, hogy az erős kezével azt a másik Napoleont is össze ne törje!»

Hirlapok, interpellatiók, távoli villámokat engedtek felpislanni: -147- tartalékosok behívása, kölcsönök, fegyverek, csapatszállítások híreiben.

Egyszer aztán megérkezett, a mi egyedül hiányzott még a történelem új fejezetéhez: a czím!

Pedig olyan megnyugtató a szomszédokra nézve egy ország, a melyben forradalom van. Az históriát játszik odahaza s ha senki meg nem támadja, úgy elbánik magamagával, hogy nem marad kedve mást bántani.

Rábízta a cortes Primre, hogy szerezzen Spanyolországnak királyt. A kormányférfi aztán felírta ugyanannyi czédulára a Coburg, Leuchtenberg, Montpensier, Savoya, Napoleon, Orleans és Hohenzollern neveket, azokat a kalapjába tette, azután rábizta a kis hat éves leánykájára, hogy húzzon ki belőlük egyet, s az ártatlan gyermeki kéz épen a Hohenzollern nevet húzta ki.

Ez így történt! Az egykori krónikairók megesküsznek rá, hogy semmi czélzat és szándék nem működött ez elhatározásban.

A franczia diplomaták azt mondták: «elég nekünk egy Caesar keleten, nem engedünk még egy másikat délen is támadni!»

A lázadók csodamódra megtértek egyszerre; a nép, mely még tegnap torlaszokat akart emelni, ma már harczi riadót énekelt s éltette a császárt.

A diplomatia zenekarában elkezdődött a rémséges «tintamarre». A ki kiakart okosodni az ellenmondásokból, az belebolondult.

A spanyol küldöttség megjelent Párisban, melynek onnan hivatása volt Berlinbe: a spanyol koronát felajánlani Hohenzollern herczegnek. -148-

Az nap a spanyol bikaviadorokat kikergették a circusból. Pedig épen Donna Dolores die Santamula produkálta magát, a ki a spadával jobbjában, a veres köpönyeggel baljában, kisasszony létére a százötvenkettedik bikát volt halálra üldözendő, s még egy héttel előbb a «Journal amusant» 98 ezer példányt adott el abból a számából, melyben a hősnő arczképe megjelent. Ma elkergették. Ilyen mulandó a nagyság! – S a hotel d’Espagne et d’Hongriet épen csak a dualisticus czím mentette meg valami catastrophától.

Az osztrák követség palotája ellenben tüntető ovatióknak volt kitéve egy hivatalos távirat folytán, mely igen szerencsés paraphrasisa volt ennek a dodonai oraculumszónak: «ajo te Aeacidam romanos vincere posse».

Másnap a lapok Bonaparte Napoleon Lajost Emsbe utaztatták, egy európai békecongressus ajánlatával. Az utazás azonban elmaradt.

Julius hatodikán az igazságügyminiszter estélyén azt mondá a külügyminiszter, hogy «nagy nyereség volt az összes pártoknak egyesülése a Hohenzollern herczeg trónjelöltsége ellen».

Ugyanott, mint bizonyos hírt adták tovább, hogy Madridban forradalom ütött ki.

Ez azonban nem volt egészen igaz. Pekingben ütött ki a forradalom. Az összes franczia papok, az irgalmasnénék, a franczia ügyvivő és consul leölettek, a franczia templomot fölégették. De hát ki törődött volna most ily bagatellekkel?

Azzal sem törődött már senki, hogy a római forradalmárok a szent feszület I. N. R. I. betűit ily értelemmel egészíték ki, mit éjjel a keresztre felirtak: «Io Non Ricognosco Infallibilita».

Csak az volt még a kérdés, hogy ki tud magának szövetségeseket szerezni és mekkorákat?

Zárkány Napoleon e napokban egész lelkével átadta magát a rábízott feladatnak. Azt vette észre, hogy a mit ő nappal épít, azt éjjel egy másik kéz lerontja. Kétféle utasítás, kétféle felvilágosítás működik egymással szemközt. Az egyik a boszú, a megtorlás politikája, a másik az engesztelés, a kibékítés törekvése.

Rettenetes gondolat, hogy két ilyen nemzet, mely hivatva van a legmíveltebb világrész kulturáját vezetni, melyeknek egyike a vallási, másika a társadalmi reformácziót adta a világnak, most minden elv és czél nélkül, egymást, mint két tatárcsorda támadja meg; hogy elhallgasson a tudomány és művészet a maga tökélyének magaslatán s szolgálatába álljon minden múzsa a vérszomjú harczi «diráknak»! hogy ez a szorgalmában, takarékosságában mintául álló két nép menjen egymás házát felgyújtogatni! hogy ezeket a monumentális remekeit századok jó ízlésének a tüzér-tudomány pokolgépei rombolják halomra! Hogy egész Európa szabadság, jólét és míveltség után vágyó nemzeteinek ne sikerüljön a két óriás közé vetni magukat: óh ne tiporjátok el, a mi mindnyájunké: e század keserves vívmányát; óh ne verjetek egymáson sebeket, miknek mindegyike nekünk mindnyájunknak sebe lesz!

Leon ott volt a külügyminiszternek azon az estélyén, melyen e nevezetes államférfi, (kinek neve olajfát jelent) egy ellenzéki képviselőnek amaz emlékezetes szavakat mondá:

«A császár térden áll (l’empereur est a genoux) s nekünk igyekeznünk kell, hogy őt Európa szemei előtt felegyenesítsük!»

Mint tudva van, ezzel az importczikkel mi szolgáltunk -150- a szép Lutetiának. S ha volna valaki, a ki nem tudná, hogy mi az a schwarze Peter? annak néhány szóval elmondjuk, hogy az egy Bécsben és nálunk a kis városokban divatozó társasjáték; a mivel magunk is töltöttünk el több kellemes órát fiatal korunkban. A társaság tagjai körbe állanak, háttal kifelé fordulva, s kezeiket hátra teszik. Egy választott a körön kívül jár, kezében egy korbácscsá fonott (selyem) kendőt tartva s a körben e jelszót hangoztatja: «Rum, rum, rum; der schwarze Peter geht herum» s a kendővel megérinti a kezeket, míg egyszer a többiektől észrevétlenül valamelyik kitüntetettnek a kezében feledi a kendőtekercset, mire aztán annak joga támad, azzal mindenkit tetszés szerint megütlegelni. Ez elmés játék legelőször a Tuilleriákban honosult meg, s onnan azután, mint divatczikk leszármazott az előkelő salonokba.

S ez igen elmés találmány! Nagy jelentőségű, hogy egy hölgy, kinek a selyem korbács kezébe akad, kit üt meg vele legelébb? Ez ütés a néma beszédek legérthetőbbike. Ez egy nyilatkozat, melyet a felsőbb divat sanctionált. S mentül erősebb az ütleg, annál határozottabb annak értelme. A hölgy, a ki ütleget ád, adósságot vállal magára vele.

A belle hongroiseon volt a sor, kinek a megelőző schwarze Péter, vicomte Brancardier játszotta kezébe a selyemkendőt.

A csalfa tündér sorban minden vendég tenyerét megcsiklandotta a selyem kendőfonattal, a nélkül, hogy valamelyiknek a kezében ott felejtené.

Mikor Leon háta mögött elment, annak a hátratartott kezeit is érinté valami. De az nem selyemkendő volt: hanem egy darab papir. Az ott is maradt a markában.

A másik perczben aztán már puffogott is a hátán a selyem korbács. Vicomtesse de Brancardier kapta azt meg, s Leon büszke lehetett rá, hogy az első ütleget ő kapta meg tőle. -151-

Leon szerét tette, hogy az ablakmélyedésbe félrevonulhasson, s ott kibontsa a kis czédulát; ezt olvasá ki belőle:

Ha holnap délben Alienor Ehrenbreitsteinba megy, akkor holnap este Pompeia princesse egyedül lesz odahaza.

Valóban legfőbb ideje volt, hogy Alienor (ha küldetésének meg akar felelni) Németországba utazzék.

A szent liga szolgálatában levő bajor lapok erősen futták a tárogatót, fenyegetve Poroszországot, hogy nem mennek vele, ha Francziaországgal háborúba keveredik. Azoknak biztatás kell. A ki lármázik, az fél.

De hogy merte mégis Alienor rászánni magát, hogy ifjú szép feleségét egyedül hagyja Párisban?

Azt, hogy Alienor mért nem siet Ehrenbreitsteinba, legkönnyebben kitalálta Octavián papa.

Hisz épen ő boronálta össze az előzményeket akként, hogy Pompeia és Leon egymást érdekesnek találják. – Nagyon is sokat számított Pompeia igéző kaczérságára s most ez a fegyver ellene fordult.

E napok egyikén Alienor levelet kapott atyjától, melyet nem talált szükségesnek nejével közölni.

Neked e levél elolvasása után legrövidebb idő alatt menned kell oda, a hova küldtelek. Hogy eddig miért nem mentél, annak az okát én kitalálom; sőt méltánylom is. Feleségedet oda vinned magaddal lehetetlen; ez affront volna; de Párisban egyedül hagynod még lehetetlenebb. Én magam nem végezhetem azt el, a mit rád bíztam; sem kiváló barátaink közül senki. Mi mindannyian kipéczézett emberek vagyunk, kik, a mint a «vas ember» területére -152- teszszük a lábunkat, már ránk csappan a vidravas. Ránk lesnek. Én tehát «ott» nem válthatlak fel. De felválthatlak másutt. Cseréljük meg a feladatainkat. Én ma Génuán keresztül Marseillebe utazom, ott várom táviratodat, hogy utazol a mondott helyre. A mely nap reggelén te elindulsz Párisból, én azon nap estéjén megérkezem oda. Arról azután bizonyos lehetsz, hogy a Kizlár-Aga nem őrzi jobban a szultán háremét, mint én a tiedet. S ha kell valakinek nyakát törni, azt is rám bízhatod. Még úgy sem üdvözöltem kedves menyemet: a mi pedig szokás. Ha tetszik, megmondhatod neki előre, hogy érkezem; ha kellemetes meglepetést akarsz neki szerezni, az is a te dolgod. Nekem mindegy. Válaszodat bizonyosan várom.»

Attól fogva, hogy nejévé tette őt, megszünt ránézve az a varázs, melylyel leány korában annyira elbűvölte. Pompeia nem tartotta többé szükségesnek, hogy férjére nézve bűbájos legyen. A helyett eszessége fölényét éreztette Alienorral. A kaczérságról pedig épen nem tudott leszokni.

Abba pedig egészen belekábult Alienor feje, ha azt akarta kitanulni, hogy hol van a határvonal az asszonyoknál a diplomatiai és szerelmi cselszövés között? Ez igen bonyolódott határigazítási per.

Tetszett neki az atyja által ajánlott terv; a levél felől nem szólt semmit Pompeiának. A kitűzött napon útra kelt egyedül. Csak annyit mondott még nejének, hogy oda nem viheti magával, a hova mennie kell.

Octavián pedig már akkor útban volt Páris felé, a hova éjszakára kellett megérkeznie.

Octavián legjobban szerette volna, ha úgy találna mindent, a hogy magában kigondolta.

A könnyelmű, kaczér nő, ki Alienort csak hiúságból tette férjévé, egy régi barátjával összetalálkozik Párisban, kivel már itthon is szeretett suttogni; a kinek perfid módon kezére játszott a képviselőválasztások alatt; a kinek -153- nagy titkait vásárolta meg – talán még nagyobb titkok árán; az most itt a divatsalonok lyonja; lehet, hogy a nő fantáziáját felhevíti a férj távolléte s tilos élvezetekre gondol. Meglepni őket mily nagy nyereség volna! Zárkány szerepe ezáltal Párisban be volna fejezve. Vagy a botrány által, mely megszöktetné, vagy egy golyó által, mely lefektetné. Octavián lőni is tud, még pedig igen finomul. Aztán Pompeia számára is volna igen szép alap egy válóperre.

Pompeia princesse azonban szintén távollátó tervező volt. A világvárosban ő az első tekintetre kiismerte a mások cselszövényeit s tudta szükség esetén felhasználni.

Leon egész társaságot talált Pompeiánál, mikor másnap este megjelent nála; nem nagyot, de válogatottat. Négy előkelő állású úr, ugyanannyi úrhölgy, kiket ő futólag, látásból ismert.

Pompeia mindamellett fesztelen szivességgel fogadta, s félreismerhetlenül kitünteté őt kegye által.

A hány hölgygyel és úrral megismerteté a jelenlevők közül, titokban mindegyikről megsugá neki, hogy ennek azzal, amannak ezzel van egyetértő csillagképlete: míg Leon lassankint rájött, hogy itt mindenkinek van, a kihez tartozik; egyedül ő az a bolygó, a ki még a napját keresi.

Mindenik ismeri jól a másiknak a titkát s el van szánva azt megvédelmezni. A carbonarik, a szabadkőművesek szövetsége nem olyan erős, mint ezeké.

X. marquisnő el nem árulja Z. grófnőt és ketten együtt -154- kimentik Y. princesset, és hárman együtt lefegyverzik a rágalom minden támadását.

Ha együtt vannak, a magas politikáról beszélnek, s ha páronkint külön húzódnak, ott valószínűleg folytatják az égető kérdéseket.

– Épen önről volt szó, mikor belépett, mondá Pompeia, mikor mindenki hallhatá. De Colas marquis úr azt állítá, hogy önt a kormánya ma vagy holnap haza fogja híni. S ez nekünk nagy nyereség lenne!

– Rám nézve pedig kettős veszteség. Egyébiránt köszönöm De Cola marquis úrnak szives figyelmét irántam.

Egyik fiatal úrhölgy a zongoránál ült s hagyott sugdosni a fülébe egy úr által, ki széktámlájára könyökölt; egy másik asszonyság egy aczélmetszet album képeit magyaráztatta magának, s úgy tett, mintha csakugyan a képek szövege volna az, a mit hall; egy harmadik delnő a térképen keresett másod magával valamit, a mit nehéz volt megtalálni. S egy alá s fel sétáló pár élénk zsémbelés hangján és czivódási lejtésekkel mondott egymásnak gyöngédségeket.

Pompeia leülhetett egy nagy ficus lombja alá Leonnal és folytathatta a diplomatizálást.

– Egy mégis van. Azt önnek lehetetlen nem tudnia, hogy Etelváry herczeg most Bécsben van, s hogy családostul van ott, és hosszabb ideig szándékozik ott maradni, azt érthetővé teszi ottlétének indoka. Atyám írt nekem e felől; ő tőle tudok mindent. A herczeg eddigi nyugodt kedélyétől egészen elütő erélylyel lépett föl ellenünk s minden befolyását felhasználja, hogy azon áramlatnak útjában álljon, mely a mi czéljainkhoz vezet. A diplomatia -155- köreiben minden nap láthatni őt s mert terveinket legjobban ismeri, azoknak meghiúsítására legsikeresebben ő dolgozik. Vagyona, befolyása, összeköttetései, széles ismeretei száz akadályt képeznek előttünk. Ön is egyike az ő eszközeinek, bár maga nem is sejti azt talán. S mi csatolja önt a herczeg politikájához? Van-e abban valami természetesség, hogy ön azokkal tart, és nem mivelünk? Nem volt-e a magyar előtt gyűlölet és gúny tárgya a német faj? Nem bámulták-e a franczia nemzetet? Nem tartoznak-e neki hálával? Nem rajongott-e érte minden magyar, a ki fiatal? Hát egyszerre megvénült-e Magyarország fiatalsága?

– Princesse! még most is szeretjük a francziákat. Csak a szeretet fogalma külömbözik nálunk. Egyikünk szereti őket békességben boldognak, szabadnak látni, a másikunk szereti őket a csatamezőn dicsőnek, itthon elnyomottnak látni. Gyülölni pedig nem akarunk többé senkit. A nemzeti gyűlölet betegség: elmulása kigyógyulás.

– Ah ha ha! Milyen komolyan tudja ön ezeket a phrazisokat elmondani! Kérem: itt nincs karzat! Minek ez a magas stylus? A nagy óraműveket olyan kicsiny rugók mozgatják. Az a magas politikai eszménykép, mely az ön meggyőződését képezi, szőke hajat hord és fekete szemeket hozzá.

– Lelkemre mondom, princesse, oly távol van tőlem e merész ábránd, mint a jövő század.

– Az nem igaz! Ön oda vágyódik hozzá. Ön unatkozik itt, a hol mindenki mulat, s ön az izgalom örvényében is mozdulatlan marad. Pedig ez a hölgy önt boldogtalanná fogja tenni! Széttépni, halálra kinozni egy nemes szivet, ez az ő istennői büszkeségének tetsző játék; de hogy boldoggá tegye azt, ahhoz nincs benne elég «ember», elég «asszony»…

– Az én boldogságom oly észrevehetlen atom, a mit az ő keze se föl nem vehet, se el nem ejthet.

– De a mit ön mégis kezébe adhat. Milyen jól meg -156- tudott ön őrizni egy nagy államtitkot, mindaddig, a míg én azt nem mondtam, hogy annak vélem közlése által Rafaela férjhez menetele könnyen meghiusulhat. A mint az ő szép szemeire gondolt, elárulta ön azt nekem.

– Én nem úgy emlékszem rá, princesse: nekem van egy kis jegyzőkönyvem, abban van írva néhány szó.

– Ah! s ön még tartogatná azokat? Nem törölte még le a pergamentről? Emlékszik rá? – Csakhogy ön engem abban a perczben is megcsalt. Én önnek az igazi szót mondtam, ön nekem nem azt. Vagy ön azt tartja, hogy diplomatát és asszonyt megcsalni nem vétek? Hát még a kettőt együtt? Lássa ön, én a helyett ön iránt egész a vakmerőségig őszinte vagyok. Én nem titkolom azt, hogy az én ellenfelem nem az a «vasember»: az államkanczellár, hanem egy jégember: egy asszony. Ha én politikával vesződöm, csak azért teszem, hogy ő ellene küzdjek. Lássuk, hol vannak önnek a jobb barátai: itt-e vagy ott? Tudatta már önnel Bécsből valaki, hogy rövid időn vissza fog hivatni?

– No hát én tudatom; mert én megtudtam azt. E visszahivatásnak kétféle értelme lehet. Vagy az, hogy az egész politikai irány, melyet ön itt képviselt, annak pártolóival együtt megbukott. Akkor ön pályafutása végét elérte s mehet falura gazdálkodni: több szerepe nincs. Vagy pedig azt jelenti, hogy megelégelték itteni működését, s most otthon akarják önt látni. Ön nagyon is hű volt: nagyon is buzgó abban a feladatban, melyet magára vállalt; ezért megszokták büntetni az embert: – megtagadják. Adnak neki egy érdemrendet, s a jó ember azt hiszi, hogy ki van tüntetve; adnak neki egy mosolykísérte szót, s ő azt hiszi, hogy szerelmesek bele. Aztán repked a gyertya körül, míg szárnyát elégeti. Volnék én férfi: tudnám, hogy mit tegyek?

– Csak asszony vagyok: csak azt tudom, a mit egy nő -157- mondana annak a férfinak ebben az esetben: «ne menj vissza!»

A zongorázó úrhölgy már utolsó verseit énekelte a románcznak, melynek szövegét a találkozó szempillantások magyarázták, az albumvizsgáló pár már megegyezett abban, hogy melyik a legszebb táj? a térképtanulmányozók már rátaláltak a helyre, melyet kerestek, s a czivódó úrhölgy már könyezett:… Pompeia a virágligetben tovább suttogott e thémáról: «ne menj vissza!»

A férfit leggyöngébb oldalán: sértett becsérzetén támadta meg. Ott nekünk nincsen pánczélunk.

S ha van valaki, a ki oly édes hő szavakkal maraszt, – a ki egy perczben a mily végtelenül megkeserít, oly végtelenül megédesíti azt.

Pompeia csábító szép volt ez estén, egyik szemében a menny csillagai, másikban a pokol tüze. Ezüst szőke haja befonatlan hullámzott alá vállain, pedig felerésze még hajékül volt fejére feltűzve. Leonnak éreznie kellett, hogy őt ezek a vékony selyemszálak egyenkint körülfogják, megkötözik.

Pompeia azt suttogta, hogy a szerelemnek leggazdagabb kútforrása a boszuállás.

– Ah, ön a feleségét keresi nálam úgy-e bár. Azt igérte, hogy szinház után idejön.

– Nem, princesse. Nem szoktam a magam feleségét keresni. S ha azt igérte, hogy idejön, akkor bizonyosan -158- máshová ment. – Én monsieur Napoleon de Zárkányt keresem.

– Véletlenül itt van. De ki adta önnek azt az eszmét, hogy hozzám jöjjön monsieur Zárkányt keresni?

– Tudom princesse, hogy ez a legfelsőbb fokú indiscretió, a mit Párisban valaha elkövetett valaki, s engem már nyolcz helyről dobtak ki azzal a kérdéssel, hogy mit keresi ön minálunk monsieur de Zárkányt? S ha a princesse is kidobat, az lesz a kilenczedik. Hanem hát rendkivüli időket élünk. Idestova az ablakon fogunk bejárni egymáshoz. Az abnormis helyzet mentse ki illetlenségemet. A külügyminiszterium és az osztrák nagykövetség fontos sürgönyöket kapott s azok között van egy chiffrekben irott levél, mely Zárkány úrnak van czímezve… Leon barátom a hivatalban azt hagyta meg, hogy ha éjjel nem találnának rá s akkor érkeznék számára sürgős levél, azt ott bontsák fel rögtön és betűzzék ki. Ezzel is úgy tettek. Minthogy Leon szállásán nem volt található, felbontották a levelét, mely belül chiffrekben volt írva. De semmiféle chiffre-kulcs nem illett rá. Az olyan sajátszerű titkos irással van szerkesztve, a mihez nem tudnak a bölcseink hozzáférni. Ekkor nekem az lett parancsolva: «most fogja ön ezt a levelet, keresse fel vele monsieur Zárkányt akárhol, rontson be minden házhoz, a hova ő járni szokott «de par le roi», a mig csak fel nem találja; az ilyen levelet nem lehet reggelig pihentetni; minden dolog borotvaélen áll most: tizenkét órai idő most egy örökkévalóság.» Ez kényszerített, hogy egy ilyen csodálatos küldetésre vállalkozzam.

Pompeia mosolygott. Arra gondolt, hogy vicomte de Brancardiernek még két nagy oka volt ily buzgalmat kifejteni az ismerősök házába betörésben. Az egyik az, hogy csakugyan félti a feleségét s gyanuja van Zárkány ellen, a midőn az a schwarze Péter selyemkendőjének ütlegeiből az első zsengéket kapta (mintha bizony a selyemkendő is, a néma beszéd is, nem azért adatott volna az asszonynak, -159- hogy a gondolatait eltitkolja vele?). A másik ok pedig az, hogy vicomte Brancardier Alienornak is jó barátja. Aligha az nem bízta rá, hogy kémkedjék. – Csakhogy még nagyon korán jött.

Zárkány nem talált elég szavakat háláját kifejezni e nagy barátságért.

Az egész társaság összegyült körüle a salonban. Sokan voltak, a kik még soha sem láttak olyan titkos irásjegyű levelet.

Az ilyen levélnek egyik sajátsága az, hogy nyomtatásbetűkkel van írva, hogy a kézvonások el ne árulják azoknak iróját: legtöbbször német fraktur betűket használnak.

Egy kis idő mulva elkezdte a bajuszát, szakállát rágni. Nem ment sehogy a kibetűzés.

Leon elővette minden tudományát. Kikereste tárczájából mindazokat a jelmondatokat, a mik szerint különböző időben leveleztek vele. Egy sem oldotta meg ennek a levélnek a titkát.

Végre hátrafelé lapozva, jegyzőtárczájában talált egy lapot, melyhez egy repkénylevél volt tapadva, azon a lapon volt egy jelmondat felírva: ezt ő valamikor egy szegény jó leánykának adta, a kit arra kért, hogy majd ha egyszer valami nagy bajban lesz, hogy kényszerüséggé válik ő hozzá levelet írnia, azt e mondat rejtélyével írja, nehogy el legyen árulva egy titok, a mit két szív őriz.

És akkor aztán, a kik az arczára néztek, bámulva látták azt a változást, mely azon lassankint fokozódva végbement, a mint a levél szavait egyenkint kitalálta.

Elsápadt… Szemei merően bámultak az irott lapra… Ajkai reszkettek… Szemöldei összevonultak…

Most azt olvassa, hogy Rafaela mint kérte fel Liviát, hogy menjen atyjához nőül… A herczeg szereti őt… Rafaela már megnyerte rokonai beleegyezését a házassághoz.

És akkor, midőn Livia azt mondja: «de nekem nem kell férj, jólét, magas rang: én hű maradok te hozzád!»

S végül aztán ajkait összeharapja; arcza fakó lesz, mint az ón, és homlokán nehéz veríték gyöngyözik.

Most azt olvassa, hogy Livia nem talál másban szabadulást, mint elszökni, elbujdosni széles e világba.

Óh ez a levél úgy összetörte a szivét. Úgy eltöltötte minden idegét fájdalommal.

Mit neki most Páris, minden szép asszonyával, mit neki most Európa minden császárjaival együtt?

– Ugyan? Még ez éjjel? Kérdé, s szép rózsaajkai a mint szétnyíltak, bosszúsan összeszorított gyönyörű fogsorai látszottak ki közülök. -161-

Leon hangja egyszerre oly rekedt lett, hogy, nem lehetett megérteni, mit felelt rá. Tán épen szórakozottságában azt tette, hogy magyarul vett búcsut a franczia vendégtársaságtól.

Ekkor az asszony odalépett hozzá s oly arczkifejezéssel, melyben csalódás, gúny és düh volt egyesítve, monda neki valamit, a mit csak ők ketten értettek meg:

– De csak nem mégy el a nélkül, hogy elbucsuznál a követségnél és a miniszteriumnál.

– Úgy hiszem, meg fogja tudni magát vigasztalni eltünésem felett mind a nagykövetség, mind a külügyérség. Nincs időm őket meglátogatni.

– Vigasztalhatlan vagyok, hogy azt a fatális levelet épen én hoztam el neked, és épen most.

– Én pedig nagyon köszönöm azt neked, mondá Leon s forrón megszorítá a vicomte kezét. És aztán a mint az őt megsajnálta, (mert jó szivű volt), és megölelte, akkor Leon megcsókolta a vicomte arczát. – Mi magyarok csak azt csókoljuk meg, a kit szeretünk. Nagyon köszönöm ezt neked. Jót tettél velem.

Azzal sietett ki a házból. A vicomte egész a kocsijáig kisérte s aztán ő is elsietett a maga fogatán.

És valóban nagy oka volt Leonnak azt megköszönni; mert Isten keze volt e perczben a feje fölött s ugyan jól tette, hogy egy perczig sem időzött tovább e helyen! Mert abban a pilllanatban, a melyben az ő kocsija a hotel kijáró kapuján kigördült, mennydörgött be a Nornenstein Octavián kocsija a másik kapun, s ha az ott találja őt Pompeiánál, fia távollétében, holnap ő meg van halva.

Mikor Nornenstein Octavián fejedelem a bejelentő komornyik sarkára gázolva, utikabátban belépett Pompeia -162- salonjába: kedves menye a kitörő öröm sikoltásával rohant a nyakába s csókot adott neki jobb és balfelül: mit Octavián fejedelem szépen visszaadott. Ott díszes úri társaságot talált együtt s meggyőződhetett felőle, hogy kiki párjával van: csupán Pompeia van egyedül. Az ifjú meny csupa szeretetreméltóság ipja irányában. Olyan jól illik neki a naiv duzzogás, mikor elmondja, hogy Alienor épen ma utazott el, a mit a papa bizonyosan nem tud; de már most itt kell maradnia, a míg Alienor vissza nem tér. Aztán nem beszélnek egyébről, csak Alienorról. Politikához, diplomatiához a messze útról jött hozzá sem juthat, mindig csak a boldog házas életről beszélnek neki, míg végre meggyőződik felőle, hogy fia messalliancet kötött ugyan, hanem azért példányszerű hű hitvestársra tett szert.

A TÜZAKNA FELLOBBAN.

Ott talált nála egy idegen urat; de neki szabadalma volt mindenkor belépni a dolgozó szobájába, s azt az idegen urat, kivel főnöke beszélgetett, figyelembe sem vette.

Ez még nem bizonyítja a fordulatot. Lehet, hogy csak hely- vagy személyváltoztatásról van szó.

– Arcza mindent elárult. Tökéletes bukását lehetett olvasni róla. Elsápadt, mint a ki halálitéletét olvassa.

– Lehetett neki utasításul adva abban a levélben, hogy sápadjon el, mikor azt végigolvassa. -163-

– Oh uram; a diplomaták nagy komédiások; – térdei inogtak, fogai vaczogtak. Ez mind utasításában lehetett. Még talán könyezett is?

– Igen? No már akkor elhiszem neki, hogy megbukott. Hadd mutassam be önöket egymásnak. «Vicomte de Brancardier», «duc de Nornenstein.»

Bizony legfőbb ideje volt. Vicomte Brancardier már épen meg akarta nevezni azt a szép asszonyt.

A mik ezután történtek a világban, azt följegyezték a krónikák minden napról.

Julius 9-dikén a franczia hadügyminiszter kinyilatkoztatá a kamrák előtt, hogy a hadsereg csatakészen áll.

Tizedikén gyorsfutár küldetett a nagykövethez Wildbadba, határozott utasításokkal.

Tizenkettedikén a külügyminiszter kinyilatkoztatta a törvényhozó test előtt, hogy a nemzet becsülete van megsértve.

Tizenharmadikán nagy munkástömeg tartott meetinget Párisban – a béke érdekében s elhatározá a kormányt felkérni, hogy ne kezdjen háborút. A küldöttség nem fogadtatott el. «A béke a forradalom!» Azt mondták.

Tizennegyedikén a porosz király azt izente a franczia követnek, hogy «nincs több mondani valója». -164-

Tizenötödikén megizenték neki a háborút. Tizenhatodikán a törvényhozók megszavazták a hadi hitelt és a hadsereg mozgóvá tételét kétszáznegyvennégy szóval «egy» ellen.

HATODIK RÉSZ.
A VADONBAN.

A VADONBAN.

Egy huzamban Páristól a dancsvári állomásig, mely szerencsés végpontja egy magyarországi vasból csinált zsákutczának. Idáig Leon sehol meg nem pihent. A kábító vasúti «hajrá» alatt csak egy eszme foglalta el lelkét: nem is eszme, de zürzavara a gondolatoknak. Csak a dancsvári állomáson juttatá eszébe a legelső paprikás, hogy a földön jár. Ettől jutott az eszébe, hogy ő «sebes kutyafuttában» valami nagy dolgot elfelejtett: leköszönését benyujtani a főnökénél. Igaz, hogy Bécset elkerülte Gänserndorfnál, különben ott is eszébe juthatott volna.

A postás régi ismerőse volt, különben is hozzá kellett folyamodnia fogat végett, mely tovább vigye (ő vele egy társaságban készítették Dumka úr mulatságos extra lapjait). Itt irószereket kért, megírta lemondását s azt ötszörösen lepecsételve, átadta a postásnak.

– Itt a szekér? (Ez a szó bizonyítá, hogy semmiféle discursusnak nem szándékozik helyt állni.)

– Készen van igen is. Hanem egy alázatos kérésem van. Tetszik ismerni a Lőw Hirschet?

– Hát nem ette meg. Sőt inkább igen gazdag bérlő lett, s most, hogy az országgyülés kimondta az emancipatiót, jószágot keres, a mit megvegyen. Ott bérel nagyságod Szent-Ilonája mellett. Mindenfélével űzérkedik. Megvásárolja a láthatatlan dolgokat is, virtualitást, remélhető örökséget. Bankokat alapít a vidéken. Életbiztosításokat -168- negocziál. Most épen a dancsvár-sipotai kiházasító egyesületet ütötte nyélbe. Már van kétezer férjhez menendő leánya, a ki ötven forint befizetésre a lakodalma napján ötszáz forintot kap ki. Hát ő is hazafelé térőben van, s azért könyörög, hogyha méltóztatnék őt hazáig magával vinni.

– Csak egy utitáskája van, meg egy sajtos putinája. Hanem hogy nem házasítja-e meg a nagyságos urat az úton? arról nem állok jót.

Leon utitársa régi ismerős volt, ki rögtön sietett megujítani a régi jó barátságot; daczára annak, sőt épen azért, mert Leont most már nagyságolta.

– Nagyságos miniszteri tanácsos uram; mondá, mikor már egymás mellett ültek a kocsiban; nagyon rossz út van Kolongyáig, a hol én lakom, most csináltatta az útibiztos, azért a publikum csak az út szélén törtet, a közepére senki se jár kőzuzni; ha mindaketten elalszunk, a kocsis is eltalál aludni, szent, hogy belefordulunk az árokba. Azért legjobb lenne, ha az egész úton beszélgetnénk.

– Nagyon jó lesz tisztelt Löw Hirsch polgártársam; hanem oszszuk fel a munkát, a mikor kegyed beszélgetni fog, akkor én szundikálni fogok; mikor aztán kegyed fog szundikálni, akkor meg én fogok beszélgetni.

De biz a tisztelt polgártársra egész Kolongyáig nem került a sor a szundikálásban, mert azt az útat végigszundikálta maga Leon, s csak akkor ébredt, mikor a kolongyai bérlőlak előtt megállt a kocsi, s utitársa a putinával a hona alatt s a táskával a kezében bucsút vett tőle.

– Aztán nagyságos miniszteri tanácsos uram, a hogy mondtam: huszonhatezer forint mindenért összevissza. Aztán ne ijedjen meg a seregélytől. Alászolgája! Köszönöm alássan a kegyes grácziáját, majd egyszer megszolgálom! -169-

– Jól lesz minden, tisztelt polgártársam, hagyta helyben Leon, s sejtelme sem volt róla, hogy őtet fenyegeti-e valaki huszonhatezer forinttal, vagy tőle remél valaki annyit örökölni? s hogy madár-e vagy ember az a «seregély», a kitől nem szükség neki megijedni?

Kolongyától az ő Szent-Ilonájáig aztán változik az út: a forró nyári nap aszalt rónáról hűs erdők közé tér be; óriási bükkök: olyan sudárok, mint a fenyőszál, borulnak össze az út fölött, s az a megnevezhetlen lomb-illat, mely az erdők sajátja, üdvözli a tikkadt utazót. Itt már nem folytatta a szundikálást Leon: ez már «otthona» volt. Az út mellékén szemközt jött rá az a patak, melynek forrása az ő hegyei közt fakad, s ötször-hatszor keresztezte az útját, mintha üdvözlésére sietne. Azok a kis apró halak, a mikre gyermekkorában annyiszor lesett gombostűből görbített horoggal, viczkándoztak a kristály vízben, «te megnőttél, mi kicsinyek maradtunk: nem volna kedved, megint gyermeknek lenni?»

Valamennyi rigó az erdőben mind ő neki füttyöngetett, valamennyi mókus a fán mind az ő jó pajtása volt.

Ezek a kiterjedt erdők már az ő kurtanemesi birtokához tartoznak. Holdszámra sok: jövedelemre kevés. Makk, gubics a haszon: a fát itt nem veszik, csak lopják.

Csak a hol a patak mentében egy-egy kis lapos völgy öblösül el, van egynehány holdnyi kaszálló: hanem az aztán rét! ötször raknak rajta boglyákat egy esztendőben; salátának lehetne feladni a szénáját. Malom is van a patakon, a mitől tisztességes bért fizetnek. A völgykatlan körül, a hol a falu sürű diófák által eltakarva fekszik, domborulnak a lejtős halmok, a miken a szántóföldek vannak: nem sok az egész, s nehéz a mívelése, mert kötött föld és sok trágyát kiván; nem is ontja a magot, mint az alföldi korsónak való fekete sár; de viszont nincs is rajta soha inséges termés; se árviz, se aszály, se vándorhörcsög nem teszi tönkre soha. A buzatáblák még julius elején is hamvaszöldek, -170- oda foltozva közéjük egy-egy sáv fehérbe virágzó haricska, meg egy-egy darab sötétzöld kendervetés, aztán még egy égszinkék háromszög: virágzó lenvetés egy szántóföld csücskéjében, mint a szegény ember napkihuztaszinű köpenyegén az új posztófoltok. A délnek fekvő dombokon még szőlőkertek is vannak, sövényeikkel az irtvány közepett úgy tünve fel, mint rámába foglalt képek szeszélyes építészetű kolnácskákkal. A halmokon túl aztán emelkednek az ősrengetegekkel borított magas hegyóriások: egyik a másik fölé törekedve, a legmagasabbakon fölmeredő sziklacsoportok szakgatják meg az erdőpalástot.

A völgyben folytonos csendes zúgás hangzik; a patak moraja az, mely zuhatagaival örök dalt zeng a sziklákon. Itt-amott vesszősövénynyel elfogták a patakot s ott kis tavak képződnek: azokban pisztrángot tenyésztenek; fenn kácsa, libasereg lubiczkol.

Alkonyat volt, mire Leon megérkezett s bizonyosan valami ünnepnap, mert az emberek sehol sem dolgoztak s a gyerekek játszottak kin az útfélen.

Egy kis halom oldalában volt a bekerített temető, a pázsit kakukvirágtól lilaszin hamvas, teletűzködve kék, fehér, piros keresztekkel, tarka fejfákkal, miken sárga gyopárkoszoruk függtek. A begyepesült ó sirhalmok fölött játszott hét gyermek. Hét egyformán szöszke fő, s egymásután következő, mint az orgonasíp: tíz évestől három évesig; legnagyobbik, a tizenegy éves leány a fűben ült, ő volt a nyolczadik s ölében tartotta a legkisebbet, az egy évest, a ki apró, karmazsin piros lábaival mindenképen együtt akart tánczolni a többiekkel.

A szöszke raj, a mint Leont megpillantotta, egyszerre abbahagyott dalt és tánczot s futott eléje a temetőkertből nagy zsivajjal.

Elcsipték; belecsimpajkoztak, felmásztak a lábszáraira; nagyokat czuppantottak a kezére.

Leon felvette a legkedvesebbiket: a kis három esztendős Erzsikét, a karjára. «Hát Erzsike, ismered-e még keresztapádat? Meg se csókolsz?»

– Majd aztán… felelt duzmadtan a pofók szerafim, kis kezét a szájába dugva félig.

A bizony! Erre az egyre senki sem gondolt abban a Páriusban, hogy a Rézalján van kilencz szöszke poronty, a kinek vásárfiát kellene hozni. Pedig ott van ám sok mindenféle sifli!

– Mit hozott a keresztapa a Páriusból? visszhangoztatá chorusban a többi apróság, ostrom alá véve a messziről jöttet.

A megszorult utazó összevissza kutatta a zsebeit: végre csakugyan talált valamit. Egy albumtokocskát tele azoknak a hires férfiaknak és delnőknek a fényképeivel, a kikkel Leon a nagy világban saját képmását kicserélte; azt kiosztotta a gyerekek között. Hej, hogy megörültek annak a sok czifraruhás tábornoknak, miniszternek! Magának az Erzsikének az album aranyos tokja jutott, rámájában a csodaszép aranyhaju tündérasszonynyal. Egészen boldoggá lett vele téve.

A szöszke dandár aztán nyargalt kengyelfutónak előre, belármázni udvart és házat az örömhírrel, hogy megjött a keresztapa! Leon ősi háza az az ismeretes falusi kastély volt, a melyet megszégyenített a mellé ültetett diófa, azzal, hogy túlnőtt a tetején: elől virágos kertecskével, a napkeleti oldalán oszlopos tornáczczal, téglapádimentummal -172- a folyosón, szunyoghálós ablakokkal, s fél ajtókkal a bejáratnál. Czifraságnak egy nagy szarvasagancs a ház homlokzatán.

Legelső volt, a ki a pitvarból előbukkant a lármára, az anyjuk. Derék, élte virágában levő menyecske: tűzről pattant, életvidám teremtés. A két keze csupa kovász; a mint épen kenyeret dagasztott. De azért mégis összecsapta a két kezét, mikor Leont meglátta.

– Jézus Mária! a tekintetes úr. (Még az nem tudott Leon nagyságos cziméről semmit.)

– Én vagyok biz az komámasszony; ha ki nem vernek. Azért ne húzza le a keztyűjét a kezéről, csak folytassa a klavirozást, a hol elhagyta.

– Éppen ma emlegettük az urammal! Majd mit mondok? Hiszen mindennap emlegetjük. Csókoltatok e kezet a keresztapának, sok rossz gyerek?

– De összecsókolóztunk már mindenképen, bizonyítá Leon. Hányan is vannak csak? Ugy-e tizenegyen?

– Ugyan ne tréfáljon! szólt a menyecske szemérmes restelkedéssel. Hiszen csak kilencz. Elég nyüg nekem ez is. Kilencz ilyen rossz gyerek egy rakáson! Még a jóból is sok volna.

– Ej, ej, ne vétkezzél asszony! szólalt meg egy hang a háta mögül. A gazda jött ki a pitvarból. Épen olyan szőke haju férfi, mint a gyerekei, a kik úgy hasonlítanak hozzá, mintha mind a száján köpte volna ki őket (a hogy mi parasztok szoktuk mondani) s a szőke hajhoz gyönyörű ellentétet képezett a napbarnította egészséges arczbőr. Ingujjra volt vetkőzve, csak a mellénye begombolva; gazda ember nem szokta nyáron a ruháját szakgatni; hát a kezében minek az a nagy kegyetlen kés? Azzal bizonyosan dohányt vágott. «Hozta Isten idehaza nagyságos komám uram!» (Ez már megbecsülte Leont elől is, hátul is.)

– No csak lángost kell sütni szaporán, mondá Leon a -173- menyecskének. Még pedig teletetéz tállal: mert tizenketten vagyunk hozzá.

Azzal szépen megcsókolta komája asszonyának az odatartott arczát, komájával pedig hatalmasan kezet szorított, a ki aztán sietett a kocsihoz, behordani Leon útitáskáját, köpenyét, úgy tért vissza.

Leon tudta vezető nélkül is a járást az ősi házban, a honnan egykor nagyapja kiindult három testvérével együtt a világba, mint a négy Haymon-fi, szerencsét házasodni, s melyben annyi boldog gyermekkori időt eltöltött ő maga, mikor apja későbbi kastélyából el-elszökött.

A jó Seregély egykor hajdú volt az apjánál. Mikor megházasodott, ide küldte ki az apja ispánnak az ősi házhoz, s jó gazdatiszt lett belőle. Maga is megélt, az urának is juttatott: többet, mint mikor maga járt a gazdasága után.

A belső szobában minden úgy volt, mintha naponkint várták volna Leont. A bútorok (jó ősi tölgyfaszékek, bőrvánkosokkal) le voltak törülgetve a portól; a diófaasztal fényesre csiszolva viaszszal és parafával; a kandallóban megrakva a hasábmáglya, alá tett forgácscsal, s mellé készítve a tűzszerszám. A szép lancaster-puskának, a mint a fogason csüngött, a csövei bedugva csepűvel, hogy a por bele ne hasson, mellette a vadásztáska, a minek a himzete gyöngéd kezek emléke lehet: itt-ott szinehagyott is már. A padló fehérre súrolva finom kőporral. A ágy hófehér patyolattal tisztába huzva. A legyek elfogdosva lépvesszőkkel. A könyvek sorba rakva a pohárszék aljában: iskolai bölcseség tanujelei; költői olvasmányok, miket fél vármegye sorba olvasott, egy-egy kiegészítő kötet még most is vándorol huszadik kézen valamerre. Felül meg a diópálinkás üvegek. A nagy vadász csizmák puhán tartva halzsirral. A tükör mögé egy csomó levendula volt dugva, hogy üde illatot tartson a szobában.

Egy-egy fekete fénymázas rámában saját gyermekkori rajzai voltak felaggatva a falra (művészremekek hajdan!) -174- azokat a gyöngéd kegyelet megkoszoruzva tartá, kék buzavirággal, piros százszorszéppel. Milyen boldog idők voltak azok, mikor az ember az ilyenekben találta büszkeségét!

Seregély uram most sem feledkezett meg arról, hogy ő a nagyságos ur házánál valamikor hajdui méltóságot viselt: most is ő rakta el az úti holmiait, ő szedte ki a táskából a készleteket s rakosgatta el a régi kihuzó szekrény mindenféle fiókjaiba, a mi odavaló volt; a feltoló iróasztalba, a mi odatartozott.

– Hát hogy áll a világ Szent-Ilonán? Kérdezé Leon a sürgölődő gazdát.

– Istennek legyen hála, elég jól. Ha méltóztatnék nagyságos komám uram, vacsora idejéig még körültekinthetnénk: de csak úgy, ha nincsen elfáradva.

Leonnak első dolga volt felhuzni a nagy csizmákat s felcserélni a párisi talmát az otthoni kaczagánynyal, a miben már ismerik a házi állatok; s kutya, lúd nem huzza le, ha kimegy az udvarra. Biz azért a divatos lebernyegért megkergetné a bivaly!

– Dehogy vagyok elfáradva, hisz négy nap óta egyebet sem teszek, mint aluszom.

Komája aztán a közben elmondta neki, hogy a vetések gyönyörűen állanak, az árpát már levágták, az tizennégy magot adott; a buza lesz 90 fontos, ha így marad az idő; a tavasziak felségesen mutatkoznak; majd holnap reggel körüljárhatják a szántóföldeket. Még sáska nem mutatkozott; rozsdának, üszögnek hire sincsen; a szipoly is békét hagy az idén. A szőlő, ha megmarad, megád kétszáz akót s makk annyi lesz, hogy még bérbe is lehet fogadni idegen kondát. Pedig a saját szalontai fajta is szépen felszaporodott: az idén el lehet belőle adni ötven darabot. A juhnyáj is több lett egy negyedével s már négy mázsa gyapjút adott az idén, a minek jó ára lesz, ha egy kis háborút ád az Isten! a méhek is jól rajzottak; volt akáczvirág elég, vadrepcze, méhfű a mezőn tömérdek, az őszszel lesz húsz mázsa méz eladó. A szilvásban meg kell támogatni -175- a fákat, annyi rajta a gyümölcs, lesz dolga az asszonynak az aszalással, pálinkafőzéssel. A gubicsot is kereste már a Lőw Hirsch s foglalót is akart rá adni, de nem álltak szóba vele.

Egy szóval roppant jövedelem lesz az idén összevissza egyből-másból. Ha az ember cselédbért, adót, tiszti fizetést, napszámot, biztosítást lehuz, még akkor is szép summa marad fenn belőle.

Boldog Isten! Mennyit kell a szegény gazdának dolgozni, töprenkedni, míg ennyi összekerül? Mennyi hantot törni, sarat gázolni, gyomot irtani; korán kelni, későn feküdni, naphosszant izzadni! kapálgatni, ojtogatni, hernyót szedegetni! gyapjút csipetenkint, gyümölcsöt szemenkint összeszedegetni; méhrajt elfogdosni, tolvajt elkergetni; asszonyt, gyereket dologba állítani; dohánynyal, kenderrel egész esztendőn át vesződni; a meglevőt megtakarítani; minden falatot magának és másnak felpanaszolni; cseléddel vesződni; állatot dajkálni! Minden bejött garast a markában megköpögetni s minden kiadottat a fogához ütögetni! Mennyit imádkozni esőért, napfényért! S aztán mennyi utat tenni, míg vásárra viszi, a mit Isten adott, s mennyit rimánkodni, esküdözni, a míg eladhatja, hogy az a szép summa összekerüljön! A mennyi egy családnak egész évig elég: – a mennyit az ember Párisban egy hónap alatt elcsap; maga sem tudja hogyan?

Seregély koma körülhordta Leont, s nagy dicsekedéssel mutogatott meg neki pajtát, kertet, méhest, górét, ólat, hodályt és pinczét, a mit még hosszú nyári estén meg lehetett vizsgálni.

– Egy harmaddal többet ér ma ez a birtok, mint tavaly ilyenkor; mondá kiérdemelt büszkeséggel a derék gazda. S aztán még, nézze csak, nagyságos komám uram: az az árendás, az a Lőw Hirsch még a nyakamra jár s azt akarja, beszéljem rá nagyságos komám uramat, hogy adja el neki a birtokát; ád érte huszonhatezer forintot. Hát az apja -176- lelkének? De el is utasítottam ám. Azt mondtam neki, hogy «elmenjen innen az úr!» De azt is csak úgy magamban mondtam. Talán csak nem haragudott meg érte.

Az asszony e közben megfőzte a vacsorát s már a konyhaajtóban leste a visszatérőket, a kiket messziről hivogatott haza a jó friss rántásszag. Meg volt már terítve az asztal mindhármuk számára.

– Dejsz azok már rég megvacsoráltak, le is fektettem őket. Nem néz be hozzájuk? Hogy feküsznek egy csoportban?

Leon behagyta magát vezettetni a hátulsó szobácskába, a hol az ifju ivadék éji tanyája volt. Négy ágy egymás széltében-hosszában és abban nyolcz gyermek: a legkisebb még az anyjánál hál. Nyolcz szöszke gyermekfej egymáshoz bujva, karjaikkal összeölelkezve. Egy-egy consortium még osztozik nyugtalankodva a közös területen; más már elkülönözte a gazdaságát s egyik fejtől, másik lábtól telepedett meg. A kis Erzsike még alva is markában tartá a szép albumtokot, s almapiros arczát ráfekteté annak a csodaszép asszonynak a képére.

– No nagyságos komám uram, látott-e már seregélyfészket? kérdezé a gazda atyai büszkeséggel.

– Bizony sokan vagytok édes magzatim, sóhajta fel a menyecske; nagyon is nagy Istenáldás!

– Ne vétkezzél asszony; feddé őt a férje, mert bizony meghallja az Isten!

– Hiszen mind az enyim, tudom én azt, s ha azt mondanák, hogy adjak oda belőle egyet: nem tudnám kiválasztani, hogy melyik hát a fölösleges, a kitől megakarok válni? de csak még is nagy dolog az, egyszerre kilencz darab kenyeret leszelni; aztán mikor egyszerre így kilencz pár czipő van sorba rakva a padkán!

– Lásd, a szomszédnak, az oláh zsellérnek, a ki napszámból él, még egygyel több van; annak tíz van; még sem -177- esik kétségbe. A mult őszszel híttam napszámba; nálunk dolgozott máskor; most nem fogadta el, azt mondta: «nu me tieme da járma». Nem félek a téltől! Termett a kertjében negyven darab tök, s ő kitelelt tíz gyermekével negyven portiron tökön. Nekünk pedig adott az Isten kenyeret bőven. Felneveljük őket; s ha megnőnek, mind megkeresi ez a maga kenyerét.

A menyecske végre mégis azt az egy szempontot nem engedte elvitatni magától, hogy az mégis illetlenség ennyi gyereknek lenni egy háznál, s hogy az a szülőknek egy cseppet sem válik a világ előtt becsületére. Egy leány, két fiú, az a legillendőbb. A mit azonban a családapa alaposan megczáfolt a bibliából: «lám Jákob pátriárkának tizenkét fia volt, s ki tudja hány leánya?» – «De volt ám annak két felesége is.» – «Kettő együtt se volt olyan derék menyecske, mint az enyim».

Leon csendes gyönyörködéssel hallgatta a házastársak évődését a felett, hogy minek ilyen sok az örömből!

Éjjel arról álmodott. Csakhogy magát látta a helyükben és azt az eltünt kedvest. Ők lakták ezt a házat. Ők voltak itten olyan boldogok. Ő szelte a kenyeret, s nem volt se vége, se hossza az érte nyuló kis kezeknek.

A hajnali kakasszóra felébredt. Rögtön felkelt, felöltözött; vállára vette a puskáját. Azt hitte: ő az első felkelő a háznál. De biz a komája már szemközt jött rá az istállóból s a komaasszonya már meg is fejt akkorra.

Ő nem szokott itt kávét reggelezni. Egy hörpentet papramorgó, s hozzá egy darab paprikás szalonna jó rozskenyérrel: ez illeti meg a gazdaembert.

Komája figyelmezteté, hogy a cserkészéshez vigye magával a kopót. De Leon ellenkezőleg azt hagyta, hogy a vadászkutyát zárják el, hogy utána ne menjen; rőt vadra e hóban nem szabad vadászni, a puskát csak azért viszi magával, hogy véletlenül medvére is bukkanhat.

– Bizony most sok málna termett s lejárnak rá a -178- maczkók nyalakodni. Külömben dúvadra sem érdemes most vadászni, mert megy a szőre, s tele van a bundája ilyenkor zsellérrel.

Nem is vadászni ment be az erdőre Leon. Hanem keresni az emberhangtalan magányt. Régi jó ismerőse volt ez a vadon erdő. Jobban helyretalált benne, mint egy főváros utczatömkelegében. Tudta itt a dörgést. Merre van a rigók, fülemilék nagy operaháza? hol tartja a süket fajd nagy belépti dijjal megszerezhető előadásait? melyik boulevardon járnak le az igazi «őzikék», karcsú termeteiket kaczérkodva fitogtatni? melyik völgyben van Isten virágos kertje, terítve fejedelmi üzdék orchidæáival, turbán liliomával? hol van medve ő nagyméltóságának nem minden paraszt számára hozzájárulható rezidencziája? Hol adják a legpompásabb pezsgőt: a sziklából töltve? igazi carte blanche! fölötte a hársfák összeborulnak, most virágoznak épen: igazi, «maison d’or». S hol van a legnagyobbbszerű szinház, melynek diszítményeit őshegyek képezik, a háttérben kéklő havasokkal s lenn, a nagy szinpadon emberek játszanak – igazi életet. Ez a nép szinháza. A mélyen fekvő völgy népe előrenyomulni látszik szántóföldeinek zöld, sárga, barna sávjaival, mind nagyobb tért foglalva a vadontól s hódítása terét gunyhókkal őrzi, és a vad patakot mederbe szorítja, malmot, kallót rak rá, szolgálni kényszeríti. A hegyoldalakban vágott faderekak hevernek elszórva, télen készült épületfa; a bokros irtványok közt fehér pontok mozognak, legelésző tehenek, kecskék. A zöld réten fehér gondolatjelek látszanak vonva. Ott vásznat fehérítenek. A napsugár maga is dologra van fogva. Minden dolgozik itt ebben a nagy theatrumban, a hol egyedül komoly minden, a hol nincsen komédia!

Az erdők mélyében volt egy ismerős hely, a mit «Monostor»-nak híttak. Ez volt Leon gyermekkori kedvencz tanyája. Egy laktalan völgyet elzáró sziklafal fölött egy hosszan és szélesen elterülő fensík, három oldalról körülvéve ősrengeteg födte hegyhátakkal. Egy része málnabozóttal -179- benőve, másikon rengeteggé felsarjult mogyoró gesztje, tíz öles egyenes sudarak, sürűn egymás mellett, mint egy nádas. A sötétzöld háttérből tűnik elő a monostor romja, hajdan carthausiak menhelye; most mint egy óriási virágedény tele colossális virágokkal; százados hársfák nőttek ki a kemény gránitfalu palota udvarából, s a párkányon túl szoríták az odafészkelt som és bangitabokrokat; a góth ablakokon kihajlik a páfrány hosszú szakálával, s a repkény felkapaszkodik hozzá, belefogózva a művészi faragványokba, s az egykori selyemtermő ültetvény, a krepin, miből a hajdani lakók harisnyákat szőttek, elvadultan fogja körül a lehullott romokat, s testszin virágfürteivel betakarja a felfordított oszlopfőt. A fensík kert volt hajdan: a gyümölcsfák kivesztek már régen. A cseresznyének, megynek csak a vadja díszlik, apró édes gyümölcsével madársereget örvendeztetve, de még a régi hársfák számlálják az éveket, elültetőik halála után. Most épen teljes virágzásban vannak. Ilyenkor a hársfa az erdők királya. Csupa arany és méz! tündéri illatuk betölti a völgyet. Lombjaik sátora zeng a méhdöngéstől. Azok a te méheid Leon! milyen messze eljárnak, hogy hazahordják számodra a mézet!

Annyiszor tette azt Leon régente, hogy félrekapta magát a vadásztársaságtól, idejött, leheveredett a fűbe, fejét kezére nyugtatta s aztán bámult és nem gondolkozott semmiről.

Szabad-e még nekik örülni, tenni, venni, reményleni, ábrándozni – a másvilágon?

Elhozta magával rejtirásos levelét. Könyvnélkül tudja már s mégis kiteríti maga elé a fűbe s újra olvassa azt. Néha egy méh leszáll a levélre és segít neki olvasni azt; aztán odadong a fülébe, mintha elmondaná, hogy ő már megértette azt.

Mennyi lelki erő egy gyönge leányban! Hogy le tudjon mondani oly csábító fényes jövőről! Hogy el tudja hagyni azt az embert, a kit bálványozott addig, s a ki nem kivánt tőle egyebet, mint azt, hogy szeresse őt ezentul is, mint atyját; de viselje nevét, herczegi czímét. S azért cserébe kapja az élet minden kényelmét, a világ hódolatát, a becsültetést, mindent, a minek neve «szerencse». S ő elszökött az elől: hogy szerelméhez hű maradjon. Hová? Ki a kerek világba? Vitt magával nyomort, kétségbeesést, megvettetést, elfeledtetést. Semmi útbaigazító szó a levélben; semmi intés, hol keresse fel őt? Azt mondja, hogy kedvese magasratörő életpályájának ne legyen útjában: majd ha eléri azt a magaslatot, akkor, ha még emlékezni fog régi szerelmére, feltalálhatja őt.

De hogy fogja ezt Livia megtudni? A diplomatia halottait nem temetik el, nem prédikálják el, nem szegezik ki a fekete táblára a gyászjelentéseiket. Azokat igen csendesen takarítják el, mint a kivégzetteket szokás.

Hol keresse az eltüntnek legelső nyomait? Annak semmi rokona nincsen. Ha vannak is, rég elfeledték: megszokták benne az úrhölgyet látni, a kinek ő közöttük nincs többé semmi helye. Ott csak gúny fogadná és szidalom. Egy leányt, a ki elutasítja magától a szerencsét s azután megy a szegény emberek baját szaporítani. A kik ismerősei, azok előtt legfőbb oka van titkolni hová lettét. Mi lesz belőle a világban egyedül? Ha elhagyta jóltevőit, semmit sem vitt el magával: sanyarú munkával kell megszolgálnia kenyerét, hajlékát. -181-

Nem talált semmi kiinduló pontot. Egész nap bújta a vadont, és faragott a keresztfiai számára malmokat bodzafából, meg kerekes gőzhajókat: hogy örüljenek neki, mikor haza megy.

Már tizenkét napja volt, hogy ide temetkezett s még nem találta ki, hogy merre van az útja a feltámadásnak?

Párisból eljötte óta nem tudott a világról semmit. Ide hirlapok nem járnak. Mezei munka ideje van, a városba sem jár be senki, hogy valami hírt hozzon ki. Nem is törődnek itt azzal, a mi odakinn történik. A béke és háború csak annyiban érdekli őket, hogy ez utóbbi esetben drágább lesz a zab.

Annyit tudott neki mondani a komája, hogy megint itt járt a Lőw Hirsch, s még a lábán leakart foglalózni minden terményt; aligha valami nem lesz odakinn a világban; különben nem keresnék a rozsot, meg a zabot. De ő nem szokott a lábán eladni semmit. A termény csak akkor a miénk, a mikor már a hombárban van.

A monostori hársfák elhullatták már virágaikat, s a méhek nem jártak ki többé Leont körülzsongani. S ő még találgatta a maga rejtélyének kulcsát a vadonban.

Emlékezet, képzelem, ítélő tehetség egyesíti működését, hogy azt megtalálja. Kik voltak ismerősei? minő volt jelleme? az idő, a helyzet, melyben lakhelyét elhagyá? Minek lehetett és minek kellett megtörténni? Minő helyrajza van Etelvár környékének, hogy azon egy magános úrhölgy keresztül bujdokolhasson, a nélkül, hogy valaki észrevenné menekülését? Kire lehet gyanakodni, hogy eltünését valamivel elősegítette és aztán nem fedezte fel a herczegi családnak, mikor látta, hogy az keresteti?

E töprengés oly lelkiállapotot idézett elő nála, a midőn az ember képes magát arról a helyről, a hol van, áttenni messze oda, a hol lenni akar: egy képzelmében meglátott -182- alakot követni, csak álomban lehető szökésekkel; nem törődve térrel és idővel.

Vadásztáskáját ledobta a fűbe, puskáját odatámasztá a fához, s maga odafeküdt a fa tövébe, fejét a mohos gyökértörzsre nyugtatva.

A sürűben csörtetés hangzott. A mogyorógesztből egy őz-suta jött elő, kis őzgidójával. Az anyaőz megállt a síkon, orrlyukaival szimatolva; a kis baboshátú gödölye körültánczolta az anyját, keresztülbujkált a hasa alatt s felszökelt a fejéhez.

A monostor romja mögül csergedezett elő az ősforrás, mely nefelejtsszegélyes medrében a fensík párkányáig kígyózott, s onnan omlott alá a völgybe, hulltában vízporrá törve.

Az őz eljött a patakig, lehajtotta a nyakát és ivott belőle. Azután átlépett a patakon, nyifogó rigyetéssel csalogatva maga után játszó ünőcskéjét.

Leon gondolá magában: «én nem vagyok itten: ez az állat nem lát engem. Én ott járok, a hol megtaláltam azokat az apró, keskeny lábnyomokat a homokban s követem őket lépésről lépésre».

Az őz eljött odáig, a hol a vadásztáska le volt dobva a fűbe. Azt körülszaglászta s aztán leült mellé és megszoptatta a fiát; maga az alatt kérőzött csendesen. Abban a táskában sohasem volt elejtett vad, különben az őz elfutott volna a szagától.

Az őz azután egyszerre csülökre kapott, megnyalta a gidójának a nyakát, meg az orrát s csendesen ellépegetett a hársfa mellett; annak egy oldalhajtásáról letépett egy levelet, a másik levél odahullott Leon arczára: úgy tetszett, mintha a vad állat merőn oda nézne nagy gránátszemeivel, a hol Leon fekszik s nem látna ott semmit.

Dehogy lőtte volna meg ezt az őzet. Pedig akkor a gidóját -183- is elfoghatta volna s milyen örömet csinált volna vele otthon a keresztgyerekeinek!

A helyett fogott egy sündisznót az útban, mely kitévedt a gyepre, azt a zsebkendőjébe kötötte s azt vitte haza nekik.

Seregély uram nagyon csóválta a fejét: «furcsa vadászat ez! Egész nap odajár s egy sündisznót hoz haza!»

– Seregély komám; eredj át ahhoz a Lőw Hirschhez holnap reggel s mondd meg neki, hogy tisztelem: ha rögtön pénzt tud adni, eladok neki mindent, a mi csak eladható termény lesz az idén; de azonnal.

– Jaj, nagyságos komám uram! Ez nem jó üzlet. Nincs annál nagyobb uzsora, mint a mit az fizet, a ki lábán álló termésre veszi fel a pénzt.

– Szükségem van rá, jó Seregély. Mulhatlanul kell s ilyenkor nem kérdezi az ember, hogy mennyibe kerül a pénz? csak kapható legyen.

– De hát édes nagyságos komám uram; micsoda önnek az az egy pár ezer forint, a mit így kiszoríthatunk? mikor úgy hentereg a pénze mindenfelé, mint a polyva.

– Hát persze pénze. Hiszen csak én is megtudom külömböztetni a bankót a boros palaczkokról leszedett etiquettől; s engem még nem fizettek ki az aradi vásáron bankó helyett ócska sorsjegyekkel, mint az egyszeri oláhot. Mikor kipakoltam az úti bőröndöt, itt egy csomó százas esett ki a csizmák közűl, amott egynehány bolond ezeres repült elő a fehérneműkből, egy marék idegen bankó, a milyent én sohasem láttam, csak úgy oda volt gyűrve a papirosok közé. Én azt mind szépen rendbeszedtem s bezártam az íróasztala fiókjába. Ott van a kulcsa a zsebében. Ha pénz kell, hát csak négyet kell önnek lépnie, s ott van: belemarkolhat. -184-

Mikor aztán egyedül maradt, akkor elkezdett, mint a verembe esett vad kis szobájában nyugtalan léptekkel alá s fel járkálni.

Hogy ő egy nagy összeg pénzt kapott rendelkezésére, a mivel egy fontos diplomatiai küldetést kellett végrehajtania. E pénzt felében ő már ki is adta: hanem aztán félbeszakítá az egész küldetését. Ott hagyta a rábízott munkát kárbaveszni s búcsút vett a kapufélfától.

Hát hisz erre tökéletes joga volt. Azt mondhatta a magas diplomatáknak: én nem játszom nektek komédiát többé, gyújtsátok fel a világot, ha nektek úgy tetszik; én megyek haza, a Jónás töklevele alól nézni a világot.

Hanem akkor azt a pénzt vissza kell adni annak, a kitől kapta. Még pedig nemcsak azt, a mi megmarad belőle, hanem azt is, a mit elköltött. Az elköltött részre ugyan azt mondhatná, hogy «jöttünk, mentünk száz forint, ettünk, ittunk száz forint, összesen háromszáz forint!» de Leon nem abból a fából volt faragva!

Meghalatni magát: azt igenis megengedi; hanem hogy azután még a halott fejére egy sírkövet is oda tegyenek, s arra ráírják, hogy itt nyugszik az, a ki elköltötte a számlálatlan pénzt, a mit a bizalom kezébe adott, aztán nem tette meg érte, a mi rá volt bízva; mint sokan mások, a kik lomtárba kerültek, azt nem engedi magával elkövettetni ez a halott!

Vissza fogja adni azt a pénzt annak, a kitől kapta. Annyit, a mennyit kapott. – Ha az utolsó ős apai viskó utána megy is.

Rátért, hogy most már neki okvetetlenül fel kell mennie Bécsbe. A vas kakadunak vissza kell adni azt a pénzt; még pedig a saját kezébe, minthogy a szállását annak senki sem tudja; az eredeti kútforrást pedig, a honnan e pénz jött, ő maga nem ismeri.

Isten hozzád utolsó menedék: ős apai telek! Mézhordó méhek. Menedékadó magány!

Azért még is fel kell őt találni! Nem ember az, a ki azon aggódik, hogy mi lesz belőle, ha magáévá tesz egy nőt, a kit szeret, mikor már semmije sincs a világon, csak ez az egy nő!

Ezúttal csakugyan megelőzte a komáját a felkelésben. Az már csak akkor jött ki, mikor Leon útrakészen állt előtte.

– Reggeli nélkül? Az asszonytól se vesz búcsút? Csak addig várjon legalább, míg felköltöm a gyermekeket.

– Hogy meg ne lepjen a hír: halld meg saját magamtól. Útközben betérek Lőw Hirschhez s eladom neki a birtokomat.

Szegény Seregély, mint a kit szíven szúrtak, támolygott vissza a szobájába; ott leveté magát a négy ágy közé, hol gyermekei aludtak és sírt keservesen. -186-

AZ ISTEN SZOLGÁJA ÉS AZ ISTENTAGADÓ.

Két óra alatt meg volt az alku Leon és Lőw Hirsch között, Zárkány Leon eladta utolsó birtokát, ősei bölcsőtartó házát: végső menedékét.

Bolond ember volt! Inkább meg tudott válni utolsó vagyonától, mint hogy azt a kicsiny kis foltot eltűrje a jellemén. Pedig hiszen olyan kevesen tudnának róla: alig vannak ketten, hárman beleavatva a dologba, hogy ő pénzt kapott valami titkos politikai feladat kivitelére s aztán abból nem lett semmi, a pénz meg elkallódott. Hány ember tett már így! A ki ezért mégis gavallér ember maradt. Hiszen nem kérné tőle senki számon. A kik tudják, se mondják a szemébe. Csak épen azt teszik, hogy mikor a neve valahová fel van írva, azt keresztülhúzzák s átlépnek rajta. Épen csak a beavatott körökben suttognának felőle, azok is csak nagy titokban: nyilvánosan senki sem vetné a szemére. Ott meg, ha zsinorozná ez a dolog, nem volna kénytelen megjelenni.

Hanem hát bolond ember volt no! Inkább eladta fészkét, csakhogy kigombolt mellénynyel járhasson a világban, s ne legyen kénytelen senkinek a tekintete előtt lesütni a szemeit.

Délben már zsebében is voltak a váltók, a mikkel őt Lőw Hirsch kifizette; – pénzzé tehetők Bécsben a nemzeti banknál, mihelyt megérkezik. Hiszen még marad neki valamije s kezdhet vele valamit. Most jó világ van; csak úgy terem a pénz, mint a gomba.

Éjjelre jutott el Dancsvárra. Itt hallotta meg először, a mi Párisból eljövetele óta a világban történt. Egy új szakasz a történelemben. A hirlapok akkor hozták a wörthi, weiszkircheni ütközetek meglepő hírét. Hihetetlen híreket, miket senki sem várt.

Mindez Leonra nézve oly véletlen, sejthetlen volt, mint -187- a ki arra ébred föl álmából, hogy a mennykő beütött, s még nem tudja, hogy nem gyuladt-e meg a háza?

Tehát egészen diadalmaskodtak azok, a kiknek jelszava «harcz háború» volt.

Lázas izgalmat érzett, mely kergette tovább s nem hagyta egy helyben maradni.

Most már két varázserő ragadta magával. Az égen a világégés tűzfénye, a földön eltűnt kedvesének lábnyomai: az üldözte, ezek vezették.

Sietett minél előbb szekeret kapni Etelvárra. A vasútnál másnapig kellett volna várakoznia. S az alatt megőszült volna. Szekéren éjjel is utazhatott.

Este volt, mikor Sipotán végigdöczögött vele a szekér. A házak falain még akkor is olvasható volt, a mit két év előtt a hazafiúi lelkesedés korommal, veres márgával nagy betűkben felírt: «Éljen Zárkány Napoleon, etelvári képviselő!»

Egy korcsmaszegleten Alienor kiáltványának romjait lobogtatta a szél. – Még is az győzött!

Másnap korán reggel megállt a szekere a prépost kapuja előtt. Leon sietett a főtisztelendő urat felkeresni.

A mint Leont meglátta a hosszú kerti út végén, csaknem megijedt tőle; hanem mire az odaért, összeszedte magát s a régi bonhomiával kérdezte tőle:

– Gyónni jövök, atyám. Nagy bűnöm van. Én megöltem egy leányt. Megöltem az én szegény kis Liviámat.

– Már hiszen mindenesetre jó helyre jöttél, ha idejöttél. De mondd meg, hogy jutott eszedbe az a gondolat, hogy a kerek világon épen az én kapumat válaszd ki arra, hogy azon ezt a te kétségbeesett pofádat behozd?

– Lerí róla a kétségbeesés úgy-e? Sok nap, sok éjszaka hánytam-vetettem én ezt meg: míg utoljára ilyen számításra jöttem. Ő elhagyta jóltevője házát bucsúzatlanul; ő vallásos volt, s érezte, hogy nagy bűnt követ el, a mikor megbánt egy apát és egy testvért azért, mert egy nyomorultat szeret, mint én vagyok. Ezt ő nem vihette el a lelkén, a nélkül, hogy meg ne gyónta volna valakinek, a kitől lelki vigasztalást kaphatott. Ő az eltünése előtti órában idejött önhöz és meggyónta, miért szökik el?

– No már most elhiszem, hogy a szerelmesek clairvoyantok. Erre a gondolatra rajtad kívül nem jött senki. Kérdezősködtek fűtől-fától, madártól; csak az nem jutott eszébe senkinek, hogy engemet szólítson meg. Az én nyelvemet pedig kötve tartja a gyónás szentsége. És Rafaela herczegnő azt a parancsot adta Dumka úrnak, hogy addig a szeme elé ne kerüljön, a míg Liviát fel nem találta és míg nem gondoskodott róla, hogy valami úton-módon helyzetét tűrhetővé tegye.

– Ezt megálmodtad. De többet ne kérdezz tőlem, mert az gyónás titka! S annak bizonyságául, hogy ezt a titkot fegyverrel is kész megvédelmezni, felvett a kezébe egy gereblyét, pásztorbot helyett.

– Ha vétek az, a mit valaki meggyónt, mondá Leon, az igen is titok; de ő erényét gyónta meg.

– Micsoda? Hogy téged szeretni erény? Bűn és halálveszedelem -189- az! De már is kivakkantottam valamit, a mit nem kellett volna. Non me inducas in tentationem!

– Csak egyet akarok megtudni. Hová ment ő? Ha vétkem van: hadd siessek azt jóvá tenni.

– Ha van vétked? De ha most elkezdenél térden állva járni, s úgy járnál utána, a míg rá nem találsz: még akkor se vezeklenéd le, a mennyit vétettél. Csak te keresd! Ez a te vezeklésed. – Nem tudom, hova lett!

– Nem tudom, hogy hova lett! Nekem sem mondta meg. És engem ne vallass tovább. Tudod már, hogy nem vagy itten szolgabiró.

– Igen, de vendég vagyok s meg van írva, hogy «sacerdos debet esse homo hospitalis».

Azzal odavezette Leont a szőlőlugasba, hol készen állt a friss víz és tiszta pohár.

– Reggeli egy és két óra között; felelt neki a meglepett pap, ki nem vette észre a kelepczét.

– No de csak nem készülsz már tovább menni? Itt maradsz nálam szépen. Megvárod az ebédet, ha máshová nem vagy hivatalos.

– Szent-Ilonádat eladtad! Hisz akkor földönfutóvá lettél! Szerencsejátékon vesztetted el?

– Hát akkor micsoda lélekkel mégy te most felkeresni azt a leányt, a kinek azt igérted, hogy felviszed őt magaddal együtt majd a magasba!

– Hát van egy igen magas csúcs a schweiczi havasok közt, a Monte Vierge; fölviszem őt magammal annak a tetejére, ott aztán szétnézünk a gyönyörű világon, megesküszünk egymással, kiürítünk két kis üvegcsét, valami mennyországba segítő folyadékkal s aztán ott maradunk örökre.

– Nem. Mert ott örök fagy van. A hullák kővé dermednek rögtön, s akkor nem bántják a keselyűk. Ott megmaradnak itéletnapig változatlanul. Az a jég el nem olvad az új cataclysmáig.

– Várd a botot a hátadra! (Leon félreugrott, mert a gereblyenyél megint kézbe került.) Megállsz! Itt maradsz! Addig el nem eresztem a gallérodat a kezemből, a mig meg nem vallod, hogy bolondoztál.

– Te! szólt a prépost, fenyegetésre fogva az öklét. Én tudom, hogy hol van Liviád? S ha te nekem ilyen szándékot gyónsz meg, én hamarább oda megyek hozzá, mint te: -191- elmondom neki, hogy te őt megcsaltad, elszöktél, váltót hamisítottál, zsiványnak álltál be. S rábeszélem, hogy férjhez menjen, s csukjon ajtót az orrod előtt.

– No hát nem akarod magaddal együtt megölni? Add ide a kezedet. Becsületszavadra fogadod, hogy nem követed el azt az istentelenséget?

– Megvallom. Nem vagyok egészen tönkrejutott. Maradt még egy kis összegem. Százféle dologhoz értek. Kivándorlok innen, oda, a hol a munka nem szégyen, keresek kenyeret, a mit megoszszak vele.

– A czél szentesíti az eszközöket. Ha két lelket megmenthetünk a pokoltól, hazudni is szabad. Pia fraus. Kegyes csalás a neve.

– Kastélyba; de az nagyon furcsa kastély. – Deus benedicat reverendissime pater.

A prépost beszélt még neki, marasztalta, kérlelte, egész -192- a kapuig. Leon hátra sem nézett többet, felült a szekerére, visszaköszönt és elhajtatott. Kereste azt a második lábnyomot.

A herczegi kastélyt elkerülve, a vadaskerti korcsmaházhoz hajtatott s ott szekerét hátrahagyva, útnak indult a gyalogösvényen keresztül. Ő is elhaladt a kőszobor mellett, mely előtt egykor Livia kétségbeesetten térdepelt s úgy tetszett neki, mintha meg kellene azt szólítani, ha nem tud-e felőle valamit? Az pedig nagyon sokat tudott volna mondani, ha volna az embernek olyan érzéke, mely a kövek beszédét megértse.

Ugyanaz a rossz gazdaság most is, a mi azelőtt. Aszottassal, bogáncscsal, pipacscsal, búzavirággal, szíkfűvel fölvert vetések; kapálatlan kukoriczák, burgonyák, mikben alig lehet megtalálni a burjántól a vetett növényt. A lóherésben egész szérük az aranka-pusztítástól, az ugar tele szerb tövissel, az útmelléken fonnak az ürgék háborgatatlan oduik szája előtt. A ház előfalán a mult tél óta, mely nagyon nedves volt, s a háztetőket nyomta a magas hó, egy nagy repedés támadt, mintha meg akarna rajta osztozni férj és feleség. Hanem az ajtókról le volt törülve minden írás annak a bizonyságául, hogy megint nincs itthon az asszony, a correspondentia félbeszakadt, s a konyhaajtó küszöbét benőtte valami sárga gomba csoportostul.

A háziúrhoz vezető ajtó, (megjegyzendő, hogy sajátszerű építési móddal volt a ház szerkesztve: külön ajtaja volt a háziúrnak, külön a konyhának, hátul megint egy a kertbe kimenetelhez, a padlásra is kívülről jártak fel lábtóval, sőt még a kályhákat is mind kívülről fűtötték, azoknak az ajtajai is a szabadba nyiltak,) tehát az ajtó nem volt bezárva: azaz hogy be volt csukva kilincscsel, de úgy, hogy azt nem lehetett kinyitni, ha csak valaki nem tudta a fortélyát. Leon már tudta. A tenyerével lenyomni -193- a kilincset, ugyanakkor a hüvelykújjával a kilincs nyelénél fogva felemelni az ajtót, a vállával egy kicsit fölfelé tolni, aztán a térdével egyet taszítani rajta; akkor aztán kinyílik. Életrevaló anglus pátenst kérne az ilyen találmányra.

E betörés által Leon egész véletlenűl lephette meg a háziurat, mivelhogy a szobába nyíló ajtó helyét még egy szennyes lepedő képezte nyáron, a minek egyik oldalán úgy kellett bebújni. Jó az a legyek ellen.

Tukmányi úr ezúttal nem patienceozott. Még annál is hasznosabb munkát mívelt. Az asztala tele volt hintve búzával, s ő abból szemelgette ki a markába az egyes szemeket.

Mindenki tudni fogja, hogy a nagyon kizsarolt földben az a szokása a búzának, hogy rövid kalászt hajt, annak a szemei elnyomorodnak, hanem aztán egy-két szem akkorára megnő belőle, mint egy kicsi kávébab. Ilyen csodaszülötteit a búzaszemeknek szedegette össze saját terméséből Tukmányi úr. Volt már egy vékára való. Ott állt mellette egy zsákban.

– Oh te gályára való mintagonosztevő! Micsoda feloniában töröd a fejedet megint! Azt hittem, hogy a gazdászat az az egyedüli mesterség, a miben nem lehet komédiázni, s most látom, hogy lehet. Te most szemenkint kiszedegeted a feles termésednek gyönyörűséges remekeit a többi ocsú közül; – a búzák hydrocephalusait; felküldesz ilyen egy mérőnyit a bécsi világtárlatra, s szentül elnyered vele az elsőrendű arany medaillont valamennyi magyarországi mintagazdaság elől, s elviszik a hiredet Ausztráliáig! A hörcsök, mint búzatermelő!

Tukmányi válogatott benne, hogy nevetésre, vagy káromkodásra fordítsa-e a dolgot? Utoljára mégis csak nevetésre tért át.

– Bizony nagy ördög vagy te Napoleon, hogy kitalálsz mindent! Egyszerre kisütötted a mint beléptél, hogy mit -194- csinálok én idehaza? Hát hiszen a németet bolonddá tenni: virtus. Hanem már most én is kitalálom, hogy mit csinálsz «te» énnálam?

– A szeretőd nyomát keresed. Azét a szép leányét, a kiről azt mondtad, hogy feleséged. Hahaha! úgy-e most én rajtam van a nevetés sora? No úgy-e most már te nem nevetsz?

– De ugyan, hogy juthattál arra a gondolatra, hogy itt az én düledező vályogbarlangomban keresd a tündérednek a lábnyomát? Kérdé az emberkerülő, felhúzva a lábait a székre s a térdeit átölelte karjaival.

– Elmondom őszintén. A mint az első nyomot megtaláltam, így okoskodtam: Egy és két óra között volt az idő, hogy ő a kastélyt elhagyta. Hogy észrevétlenül eltünhessen, azt az időt kellett választania, a mikor még mindenki alszik. Kocsit nem fogadhatott magának a továbbmenetelre, mert a fuvaros elmondta volna, hogy hová vitte. Gyalog kellett tova mennie. És úgy sem az országúton, mert ott az éjjel minden órájában járnak-kelnek; megláthatják. Álútakon kellett menekülnie. Éjszaka egyedül nem mehetett, nem is ismerte a mellékútakat; nem is lehetett annyi vakmerősége. De a jól ismert úton idáig, a hol te lakol, eljöhetett. Te vagy az egyedüli ember, a kire rábízhatta magát. Vad állat vagy; de nem rossz ember. Haragban vagy az egész világgal, a mi körülötted lakik; de ő vele nem. Egyszer egy sárga rózsát is adtál neki.

Mást is adtam neki! Te azt nem is tudod. Mikor elvesztette a jegygyűrűjét, tudod, azt a kis vékony ezüst karikát: én találtam meg, én adtam neki vissza. Furcsa történet volt. Úgy még nem láttam embert sírni, mint a hogy az sírt; s még úgy nem könyörögtek király előtt, mint a hogy az könyörgött én előttem a gyűrűjeért. Meg is köszönte: olyan szépen, hogy a feleségemmel reggelig verekedtünk miatta. -195-

– Köszönöm. Te voltál az egyetlen ember az egész vidéken, a kit ha felkért, kisérd el őt mellékútakon, erdőkön keresztül valamerre, bizonyos lehetett felőle, hogy magad kedvéből senkinek ki nem beszéled; míg azok, a kik őt keresni fogják, kérdezősködni fognak élőknél és halottaknál: egyedül te nálad nem.

– Így kitalálni, a mit nem látott, nem hallott! Mintha csak itt lettél volna. Szórul-szóra azt mondta, a mit te. Kivéve, hogy vadállatnak nem nevezett. No hát már most mi kell?

– Téged sem vett ki. Mit tudom én, miért szökött el? Hát ha épen te előled szökött? Hogy nem lopott, azt tudom, mert semmi batyúja nem volt.

– No hát én nem tudhatom, mi vitte el innen? Én nem kérdeztem semmi titkát. Aztán tartozom én neked valami barátsággal? Kaptam én tetőled valaha valami egyebet, mint ütleget? Szeretem látni, hogy végre valahára neked is fáj valami. Csak sopánkodj, csak panaszkodj: az fog nekem tetszeni nagyon. Ennyit sem tudsz meg tőlem. S ha úgy bánsz velem, mint egy haramia: parazsat raksz a hátamra, még akkor sem csikarsz ki belőlem semmit. Úgy-e most én nevetek? hehehe! – Hízelkedjél hát egy kicsit no! Mondd, hogy «kedves palatinuskám. Édes jó Palkó czimborám. Szeretlek én téged nagyon»; tudod, mint akkor – Gezetlenben.

– Úgy? No hát áldjon meg az ég, mondá Leon, s azzal felmarkolt egy csomót a kínnal termő buzakalászokból s azt a zsebébe tette s azzal indult kifelé.

– No, no, Napoleon! kiálta leugorva a hintázott székről a vadember. Mit akarsz a kalászaimmal, no ne bolondozz! -196- Bizony kitelik tőled, hogy elviszed magaddal Bécsbe, s odatűzöd az én buzám közepébe czímernek. No gyere vissza: add ide, kérlek. Megmondok mindent, a mit kérdeztél, még többet is, látod, ha megigéred, hogy nem árulod el a búzámnak a titkát senkinek. No: szavadat adod rá, hogy nem szólsz felőle a komiténak?

– No, jól van hát: gyere vissza. Ülj le. Ide az ágyra, ne arra a székre! Kijár a lába: összetörik alattad. No hát elmondok neked mindent. Csak rakd ki a zsebedből azokat a kalászokat. Mind kiraktad? egy sem maradt benn? Fordítsd ki a zsebedet: nem hiszek neked. De ki ne ird az újságba, hogy mit láttál. Hát hiszen most már úr vagy, csak nem foglalkozol komisz újságirással többet? No hát még többet is megmondok, mint a mennyit kérdeztél. Egészen útba igazítalak. De aztán el ne árulj. Mondd, hogy «bizony Isten!» – «Fujd ki» Isten nevét! – Hát én elkisértem Livia kisasszonyt az új erdőn keresztül. Haj de sebesen tud járni! Igazán mondom, majd a nyelvemet vetettem ki, hogy lépést tudjak vele tartani. Az egész úton nem szólt semmit. Nagyon ügyelt rá, hogy az út melletti füvön járjon, bizonyosan azért, hogy a homokban elárulta volna azoknak a picziny czipőknek a nyoma. Az etelvári indóházig kisértette velem magát. No de most már többet is megmondok neked. Pedig csak ennyit kérdeztél tőlem. De hogy lássad, milyen jó barátod vagyok! Pedig te mindig mortifikálsz engem. No hát halld meg. Az indóháznál ő maga leült kivűl a padra: nekem ide adta a tárczáját s azt mondta, hogy menjek be és váltsak neki jegyet a harmadik helyre. Ha ő maga megy, először is megnézik azért, mert olyan szép fiatal leány, a ki egyedül utazik, másodszor meg azért, mert aranynyal fizet. Nem volt a tárczájában egyéb, mint arany. Ő azt bizonyosan születésnapi emlékül kapta s úgy rakta félre, vagy az apjáról maradt rá. Tizennégy arany volt a tárczájában. Épen kiüt. Négy esztendős volt, mikor a kastélyba hozták, -197- s annak tizennégy esztendeje. Én váltottam neki jegyet. Megmondta, hogy hová: de elébb megesküdtetett rá, hogy ezt senkinek el nem árulom. Nem is árulom el. De arra nem esküdtem meg, hogy a vasúti jegynek az árát is titokban tartsam. Azt hát megmondom neked. Harmadik helyre váltott jegyért visszakaptam két aranyból épen ötvenhét krajczárt. Az aranyat számították akkor 5 frt 39 krajczárba. Már most ezzel kitudhatod az etelvári állomáson, hogy micsoda utolsó állomás az, a hová ezelőtt huszonöt nappal 10 frt 21 krajczárért adtak egy III. osztályú jegyet?

– Aztán te, gyere csak vissza. Még valamit mondok. Hát látod, nem bolondságból szedegetem ám én szemenkint azt a búzát, hanem értsd meg a dolgot. Nem akarom én a juryt bolonddá tenni, meg egész Europát. Annál becsületesebb ember vagyok. Hanem hát azt hallom, hogy a herczegnőt az a te Alienorod akarja elvenni. No ha a herczeg meghal s rászáll a birtok, akkor az én jószágomat okvetlenül megveszi. No már most: egy olyan gazdaságért, mely a világtárlaton kitüntetést kapott, az embernek méltán lehet többet követelni. Érted? Ő nem ért hozzá. Aztán sok pénze lesz. Idegen is. Nekem meg jól fog esni. Hát ez már csak igazság?

Az etelvári állomáson azt felelték a kérdezősködésre, hogy ezelőtt 25 nappal az akkori ezüstágió mellett 10 frt 21 krajczár vitelbér mellett nem lehetett más állomásra kapni III. osztályú jegyet, mint épen csak – Bécsbe. -198-

A HARMADIK NYOM.

A helyi benyomások csodálatosan hatottak kedélyére. Előbb az élvezetek és izgalmak paradicsomából, a szajnaparti világvárosból rögtön a rézaljai vadonba, most megint a csendes, nesztelen vadonból egyszerre beleesett egy olyan nagy városba, a hol minden ember elvesztette a saját édes eszét s aztán szaladgált az utczán, hogy a másét megkaphassa.

Senki sem akart másról beszélni, mint háborúról. A kávéházban, vendéglőben az emberek háborút ettek és ittak; az utczákon háborúhíreket árultak, rettenetes hirlapokat, fejedelemnők torzképeivel; kiállhatatlan volt az utczánjárás. Mindenütt azt hallani, hogy ennyi ezer német, annyi ezer franczia esett el! A közönség ittas az embervértől.

Leon utálta már az egész világot. A magyar udvari kenczelláriába levén útja, felkerült a Stadtparkba, hogy kikerülje az utczát, a hol embertömegeken kell átfurakodni mindenütt, s senki sem beszél egyébről, mint ágyúról és mitrailleuseről.

Leon föltette magában, hogy senkinek sem fog a szemébe nézni, nőkre meg félre sem tekintett.

Egyszer azonban mégis csak kénytelen volt ascetai világtól megválását megszegni. Egy hölgy suhant el mellette gyorsan egy kis kutyával. Bécsben az a dicséretes rend van, hogy a ki kutyát akar magával hordani, az tartozik azt zsinegen vezetni. A fenn tisztelt ölebecskének nem volt oly sietős az útja, mint az úrnőjének, ő időt vett magának egy kis mellékkirándulásra s ezáltal a járszalagot Leon felé húzta. «Pamina!» hangzott erre a hölgy parancsszava. Arra meg aztán a vezető zsineg a visszatérő kutyácskánál -199- fogva egészen Leon lábai körül tekerőzött s ő egyszerre meg volt fogva.

– Ah, madame, ez Bauernfängerei! szólt Leon hátrafordulva, de aztán mikor a sürű fátyol daczára felismerte a delnő arczát, örömtelten kiálta fel: «ah, madame Corysande! Ah la chère madame Corysande!»

A delnő nagy zavarba látszott jönni; a mit igyekezett álczázni az ölebecske miatti vesződséggel. A miniatur oroszlán most megint ettől a hosszú embertől megijedve, asszonya mögé futott s azt csavarta körül a zsinórral, s egyéb mindenféle indiscretiót követve el a toilettejével, utoljára a juponja alá menekült, onnan dugta ki a fejét, a mikor aztán nagyon vitéz lett s elkezdett Leonra ugatni.

Leon aztán úgy egyenlíté ki a bonyodalmat, hogy leguggolt s addig hízelgett a kis fenevadnak, míg magához édesgeté. «Ah be kedves kis kutyácska! Ah milyen módos kis szörnyetegecske.»

Mikor aztán megkaphatta, felvette az ölébe s ezáltal tökéletesen foglyul ejté madame Corysandeot: kezében volt a kézi zálog.

– Azt gondolnák, hogy én önnek az atyja vagyok. Mennyire örülök, hogy önt láthatom, édes jó Corysande!

– Hiszem, hiszem. Én is fölöttébb örülök. Hanem most sietős utam van. Ön is siet: látom. Isten önnel.

– Oh énnekem semmi sietős dolgom sincs. Faczér vagyok. Elcsaptam magamtól a miniszteriumot. Ön járatlan a városban. Majd én elvezetem mindenüvé. Leszek Führer durch die Stadt. Parancsoljon velem.

– Nagyon megtisztel ön vele, uram; de kénytelen vagyok azt megköszönni. Egy magánosan lakó hölgy nem fogadhat el férfilátogatást.

Leon megállt, s erre madame Corysandenak is meg kellett állania, mert a kis kutya nála volt.

– Kedves Corysande! szólt, ránézve azokkal az igéző szép szemeivel, a miknek a bűvereje elé hasztalan huzogatá sürűbbre a delnő a fátyolát. – Ön nem lakik egyedül.

Madame Corysande a lábával toppantott, a mi nagy elhatározást jelentett. Már most félreveté arczáról a fátyolt, hogy egyenlővé tegye a küzdelmet.

– Madame Corysande sokkal jobban ismeri félénk természetemet, mintsem föltehetné rólam, hogy én ilyesmit el merjek követni.

Madame Corysande csodálkozva rázta a fejét s elkezdett a napernyő hegyével ismeretlen ábrákat rajzolni a kerti út homokjába.

– Ez már mégis valami varázslat! – Tört ki végre, s a helyett, hogy odább ment volna, leereszkedett egy kerti lóczára. Lenormand vetette ki kártyán? Vagy table moving kopogtatta ki? Ki utasította önt a nyomába?

– Tehát ott van önnél! kiáltá hevesen Leon, s mielőtt meggátolhatta volna madame Corysande, megcsókolta a kezét.

– Legyen nyugodt: ő egészséges; egész nap dolgozik, munkája után él és – nem panaszkodik. -201-

– Azt nem mondhatom meg önnek. Kézi munka. Tiszteségesen fizetik. Nem szenved szükséget. Nálam olcsó szállása van, azt sem fogadja el ingyen. Minden szivesség, a mit tehetek neki, abból áll, hogy munkát keresek a számára, boltról-boltra járva.

– Oh az ég áldja meg önt ezért, kedves Corysande! De hát nem engedi meg nekem, hogy őt lássam?

– Természetesen, hogy nem. Ön ismeri az előzményeket; hisz megírta önnek. Azt is fogja ön tudni, hogy én kegydíjat húzok a herczegi családtól. Ha megtudnák, hogy a szökevénynek én adok menedéket, könnyen megvonhatnák azt tőlem. Ön nem ismeri Rafaela herczegnő bosszuálló természetét. A sértett büszkeség kegyetlenebb a vért szagolt oroszlánnál.

– Édes jó Corysande, kérem szépen! ne traktáljon engem Lemouton grammairéjéből való frázisokkal, a mikben maga sem hisz. Ön nagyon jól ismeri Rafaela herczegnőt. Az bizony mindent elkövet, hogy eltünt kedvencze balsorsát enyhítse. Az angyalok boszúállók, a hogy a biblia ismerteti őket; de Rafaela jobb az angyaloknál. Ő miatta nincs ok elrejtőzni.

– Jó! tehát semmi hímezés-hámozás. Nem az angyalok miatt, hanem az ördögök miatt van ok elrejtőzni.

– Jól van, jól van. Ugyanezt mondta ön annak a másik három leánynak is, a kiket megajándékozott a zea mais havannensis bajuszával. Ne féljen ön, egy férfi sem kezdi azon, hogy «kisasszony, én igen tréfás szándékkal jövök önhöz». Azért kérem, tegye le a kutyámat; – nézze, milyen szép szőke hölgy megy amott! majd elnyeli önt a szemeivel: szaladjon utána.

– Madame Corysande! Én most olyan kedvemben -202- vagyok, hogy ha megharagítanak, nem kimélem a bölcsőben fekvő csecsemőt sem! Ha ön nekem meg nem mondja, hol lakik s oda nem enged menni, én fogom önnek a Pamináját s belehajítom a Dunába.

– Menjen! ön bolond marad teljes életében! A legünnepélyesebb pillanatokban sem tudja a bohóczkodást megtagadni. Ereszsze el azt a kutyát, mert sírni fogok.

Leon csakugyan látta, hogy madame Corysande orra már hajnalodni kezd, hát inkább letette az ölebecskét melléje a padra, ki nem szünt meg, assszonya csitító keze alatt is, folyvást morogni rá.

– Ha ön bolondozik, majd én is tréfálni fogok: nézze, ott jön felénk egy Schutzmann s emlékezzék Blasel couplettjére.

– Nem, hanem a másik: «Ki vén szűz után kóborol: Börtönbe vándorol». Beszéljen okosan.

– Ismétlem, hogy a legkomolyabb czélból. Nőmmé akarom őt tenni. Becsületemre mondom.

– Kedves Leon! Hogy mondhat ön ilyet? Ön oly okos ember. És nem gondolja meg azt, a mit kimond. Hisz épen ez az, a mi a lehetetlenségek közé tartozik. A herczeg Liviának gyermekkorától fogva jóltevője volt: önnek pedig egyedüli igaz pártfogója volt a földön. A herczeg nem tudott arról semmit, még csak sejtelme sem volt róla, hogy önök egymást szeretik. Azt hitte: Livia egy gyermek, kinek lelkét nem tölti be semmi ideál. Nemes nagylelkűség volt tőle, kezét az elhagyott árva gyermeknek felajánlani. S ha Livia egy olyan közönséges lélek lett volna, a milyennek szeretnek a férfiak minden nőt képzelni, azt mondta volna: legyen meg; a beteg férj úgy sem soká él, az ifjú özvegy akkor majd gazdagon kerülhet régi eszményképéhez; vagy ha még inkább az önök ízlése szerinti nő lett volna, még ezt a vesztegzárt se lett volna kénytelen maga elé szabni, hisz az élő férjet is meg lehet -203- csalni. Ezt ön legjobban fogja tudni. – Nem így lett. Elhagyta a herczegi házat, hol az úrnői magas polczot nem foglalhatta el. És most azt hiszi ön, hogy rá fogja beszélhetni ezt a leányt arra, hogy: «gyere kedvesem, esküdjünk meg, aztán menjünk karöltve a mi jóltevőnk elé, mondjuk el neki, hogy mi komédiát játszottunk az ő tiszteletreméltó alakjával: cselt szőttünk a háta mögött; engedtük őt nevetségessé lenni rokonai előtt, kiknek nézeteit kikérte, mielőtt tudakozódott Livia szive után s csak akkor tudattuk vele, hogy ez a szív már nem szabad!» Képes volna ön a herczeg szeme elé kerülni, Liviával, mint feleségével a karján? – Nem, uram; önnek nem lehet Liviát nőül venni, a míg a herczeg él!

Mindez megczáfolhatlan igazság volt, s hogy Leon mindeddig nem gondolt erre, azt csak az mentheti, hogy a szerelmesek, mikor egymástól elszakadtak, az egész kettőjük között eső világot nem látják.

– De hisz ez szörnygondolat! Oly helyzetet alkotni, a melyben én kisértetbe legyek hozva, hogy jóltevőm haláláért imádkozzam!

– Ön nem fogja azt tenni: hanem várni fog türelmesen. Gondolja, mintha valami nagy bűnt követett volna el, s most azért el volna itélve ennyi és ennyi esztendei fogságra. S ilyen bűnt követett is ön el, s ezt a büntetést meg is érdemelte érte. A komédiajátszás volt a bűne. Az, hogy igazi szerelmét úgy eltitkolta, hogy azt hazudott csapodársággal úgy elálczázta, hogy mindenkit megcsalt vele. Ha ön csak egy elejtett szóval gyaníttatta volna ezt a herczeg előtt, ha őszintén megvallotta volna neki, atyja helyett atyjának, hogy Liviát szereti, hogy őt magának eljegyezte: ha ön csak egyetlen egy irott sort adott volna Livia kezébe, a mivel az Rafaelának szemérmesen eldicsekedhessék, ez a balhelyzet most nem állt volna elő.

Az az estély! az az estély! (A Badenben eltöltött éjszaka jutott eszébe.) -204-

Akkor készült épen Liviának irni és érzelmeinek őszinte bizonyítványát adni. Mennyi rosszat tett a helyett! Itt hibázta el az egész életét.

– A bal helyzetet az önmaga választotta szerep idézte elő. Én elismerem, hogy a szándék igen okos, túlságosan is finom észszel kiszámított volt. Egy fiatal férfinak, ki a világban gyorsan akar utazni, magas czélt elérni, nincs előnyére az, ha elárulja, hogy szive már le van kötve. És épen azt, hogy egy szegény, jelentéktelen leány sziveért van cserébe adva. Még a kész feleség nem olyan nyűg a pályatörőnek, mint a bevallott jegyes. Hogy önök ezért titkolóztak, azt értem és helyeslem. Hanem már most játszsza ön végig a szerepet. Titkolja el tovább is azt, hogy szeret, s emelkedjék mindig magasabbra: míg egyszer oly magasra jut, hogy nem kénytelen semmit titkolni többé.

– Kedves madame Corysande, én nem emelkedem már sehova. Lezuhantam: elértem pályám végét. Semmi közöm többé herczegekhez és államférfiakhoz; kifacsart czitromhéj vagyok. Experimentum in anima vili. Nincs semmi vágyam, semmi ambitióm. És semmi kilátásom. Talán ha utána járnék, megnyerhetném, hogy egy kis titkos évdíjacskát kapjak, mint nyaktörési fájdalompénzt a szemérmetes rendelkezési alapból; de hogy mennyire szándékozom ezt tenni, azt megitélheti ön abból, hogy utolsó birtokomat, Szent-Ilonámat eladtam, hogy annak az árából visszafizethessem a kegyelmes uraknak azt az összeget, a mit rám bíztak, mint diplomatára, hogy költsem el, s én nem végeztem be, a mit rám bíztak, mert előbbvaló kötelességem volt. Azt megtehették, hogy ledobjanak; de hogy akár térdre, akár hasra essem, az nem tőlük függ: én estemben is fejjel fölfelé akarok maradni.

– Szentséges Isten! Ön Szent-Ilonát is eladta? Hisz akkor önnek semmije sincs többé?

– Hát csak a gazdagoknak van joguk házasodni? Elviszem őt magammal a világnak valamelyik zugába, a hol még van értéke egy embernek, a ki nyelveket tud, dolgozni szeret, s hideget, meleget kiáll. Ne féltsen ön engem attól, hogy én nem tudok becsületes úton kenyeret keresni. Nem kell senki pártfogása többé. – Kérem önt madame Corysande: ha már nem engedi ön, hogy őt láthassam, mondja meg neki, hogy szegény vagyok: de nem koldus. Nincs mit várnom senkitől; de nem is tartozom senkinek semmivel. Meg vagyok halva tökéletesen: a hogy csak egy elhibázott élet az egy halállal befejezve lehet. De el vagyok határozva újra kezdeni az életet s ujjá teremteni magamat. Most már nem kinálok neki megosztott dicsőséget, jólétet; hanem megosztott fáradtságot és nélkülözést.

– Ön rettenetes csábító! Tudja jól, hogy ha a világ kincseit igérné neki, azokkal ki nem csalná rejtekéből, de ha azt mondja neki: «nézd, nincs egyebem, mint száraz kenyerem»: azzal el fogja őt csábítani. Jó. Én mégis át fogom neki adni az ön izenetét. S nem fogom lebeszélni róla, hogy választ adjon rá önnek. Hanem már most egyre kérem. Nem szükség becsületszavát vennem: csak belátására hivatkozom. Önnek sikerült Livia nyomaira akadni; bármennyire igyekezett is ő azokat mindenki előtt eltakarni. Mindenki előtt rejtve maradhatott: ön előtt nem. Ez nem is csodaeset. Már most még ahhoz sem kellene bűvészet, hogy ön azt is kitudja, hol lakom én? s egész a rejtekig eljöjjön; de gondolja meg, hogy ezzel nem érne el egyebet, mint hogy azt a szegény gyermeket utolsó szerény menhelyéből is elriasztaná s tovább kergetné a világba. – Ily kegyetlen még a szerelem sem lehet.

– Akkor viszont én is megigérem önnek, hogy minden héten ezen a napon, ebben az órában itt fogok ülni ezen a padon: és ha ön is idejön, hírt mondok önnek Liviáról.

Leon megcsókolta mind a két kezét madame Corysandenak, -206- a mi ellen Pamina hangosan tiltakozott: azt hitte, valami merényletet követnek el úrnője ellen.

– Tehát csak mához egy hétre hallom meg a választ! Addig nem jövök ki a házból.

– Dehogy nem. Addig lát ön valami kezdet után, hogy tudjak én is ön felől valami újat mondani.

– Jól van, madame Corysande. Hanem már most még egyet. Beszéltünk száraz kenyérről. Mily édes az, ha kétfelé van törve, ha meg van osztva. Mondám, hogy én koldus nem vagyok. Annyi vagyonom még maradt, hogy azt, a kit szeretek, szükséget szenvedni ne engedjem.

Madame Corysande e szónál büszkén állt föl helyéből s végignézte Leont.

– Uram! Ön még nem ismeri saját kincsének egész értékét! Az a leány, a kit ön magáénak tart, még tőlem: egy nőtől sem fogad el ajándékot, hanem dolgozik annyit, a mennyit lehet, s beéri kevéssel.

– De én nekem elviselhetlen az a gondolat, hogy ő kényszerű munkával megrontsa egészségét, azokat az ő szép kék szemeit!

– Hja uram, ez a végzet! Ön szerezte azt neki és magának, már most tűrje nyugalommal, mint ő. Elhiszem, hogy ez önnek fáj. De hisz ez büntetés: várja végét! Ön még csak tegnapelőtt halt meg s ma már fel akar támadni? Soha sem láttam ilyen türelmetlen halottat. Várjon! Mához egy hétre találkozunk. Adieu! Gyerünk Pamina!

BOLOND SZERENCSE.

Leonnak legelső dolga volt váltóit pénzzé tenni s azután pénzterhétől megszabadulni.

E végett legelőbb is fel kellett találni a maga vas kakaduját, a kinek az alkalmatlan hitbizományt visszaadja. -207-

Másutt bajos volt azt megtalálnia, mint az udvari kanczelláriánál. Gondolta, hogy a kapus talán útba tudja igazítani.

A bankutczához a hadügyministerium palotája előtt visz el az út. Ezt az utat sokszor járta Leon, s valahányszor elment az ott kiszegezett két ágyu előtt, (a mik czímernek vannak kitéve, hogy a publikum tudja, mi van a boltban?) a sétabotjával mindig egyet húzott rájuk. Az ilyen civilistának könnyebb a lelke, ha egy olyan excellentiás réztekintélyt insultálhat. Ezúttal olyat ütött az egyikre, hogy a pálczája végighasadt. Járhatott aztán vele, mint harlekin a csattogtatóval.

A bankutcza szegletén egyszer csak a nyakába esik valaki, s jobbra-balra megcsókolja. Épen az ő vas kakaduja volt.

Gavallérnak volt öltözve az öreg, fehér figaró a fején, kék frakk és porczellánfehér inexpressible.

– Szervusz! lelkem, Leonkám. Hozott az Isten! Hová indultál? Az udvari kancelláriaba? Ne menj most oda.

– Hiszen csak azért akartam oda menni, hogy téged megtaláljalak. Ezen szerencsét elérve, ne félj, nem taposom én le azt a szép zöld petrezselymet, a mi a magyar udvari kancellaria küszöbén terem.

– Haha! Nincs igazad. Mert minden két esztendőben egyszer lekaszálják előtte a füvet, mikor a delegatio ott ül. Hát velem akartál találkozni? Nagyon derék, hogy nem feledkeztél meg a szegény öreg vas kakaduról.

(– Dejszen: már nem te vagy a vas kakadu; hanem én, gondolta magában Leon.)

– No hát ha háborítatlanul akarsz velem fecsegni, tudok én itt a verestorony-utczában egy kedves kis csapszéket, a hol pompásan csinálják a beafsteaket s kitünő borok vannak, oda beülünk egy kis külön szobába, aztán kibeszélgetjük magunkat. Ott nem háborgat senki. (Az öreg úr nagy inyencz volt.)

Leon ráállt az indítványra s aztán mentek egymás után. -208- (A bécsi belvárosi utczák tudniillik arról nevezetesek, hogy két ismerős, ha együtt akar menni, akkor egymás mögött és előtt kell hogy menjen; karöltve pedig csak azok járnak, a kiknek kiválasztott gyönyörüségük telik az oldalba lökdöstetésben. Jártas emberek leginkább úgy szoktak, hogy társaságban egyik az utcza jobb, másik a bal járdáján halad egymás mellett.)

A kis öreg úr itt már nagyon otthonosnak látszott; a felszolgáló személyzet sajátszerű bizalmas mosolylyal fogadta. Úgy látszik, hogy ő szokta idehordani az idegen vendégeket.

– Jean! nyissa fel a numero 4-et; aztán két beafsteaket, angolosan. Úgy-e, te is angolosan szereted, Leon? Olyan legyen, mint az epigramm! Aztán semmi burgonyát hozzá! A burgonyától az ember ostobává lesz. A burgonya nem egyéb, mint egy óriási nagy hazugság, a mivel az embereknek a gyomrát megcsalják. Hús az étel, semmi más. A többi csak formalitás.

E közben bevontatta magával Leont a számukra felnyitott kabinetbe, a hol rögtön meg lett részükre terítve az asztal, s előállt az az ökölnyi kis ember, a ki bort szokott hozni a vendégeknek.

– Nos, Relli! hát van-e már szeretőd? Micsoda bort adsz nekünk inni? Hozz legelébb is útcsinálónak két palaczk Chablit. Vagy jobb szereti tán az én barátom a Liebfrauenmilchet? Vagy a Steinheimer Cabinetet? Vagy a Chateau Margot-val tartsunk?

– Hallod-e öregem, mondá Leon; ne rendelj most drága borokat, mert szűken kell bánnom a pénzzel.

– Ah! Az öreg úr nagyot bámult. No hát fiam, hozz két «pfiff» Vöslauert.

Mikor aztán egyedül maradtak, oda könyökölt Leon elé s suttogva mondá neki:

– A mennykőbe is! Olyan laute gazdálkodtál Párisban, hogy elfogyott a pénzed? -209-

– Nem fogyott el. Sőt inkább visszahoztam az egészet; épen azért kerestelek, hogy visszaadjam, itt van; nesze.

Az öreg úr mind a két tenyerével lecsapott az asztalra. S oly oly féktelenül nevetett, hogy elárulta, hogy mind a két fogsora hamis.

– No ez jó! No még így nem tréfált meg senki, a mióta kétágú vagyok. Ugyan kérlek, keress magadnak valakit, a kivel elhitesd, hogy én ennyi pénzt adtam te neked! Ha csak ellennyugtát nem produkálsz róla.

Nem lehetett a beszédet folytatni, mert a kis Relli már jött a két pfiff borral. Itczényi pohárnak a fenekén egy ujjnyi ital. Ezt nevezi a bécsi ember egy «fütty» bornak, aztán azt párkányig tölti vízzel s nem részegszik meg tőle.

– Micsoda ez? förmedt fel az öreg diplomata: hát te pagát ultimója a pinczéreknek, két fütty borral akarsz bennünket megtraktálni? Hát nem értetted, mit mondtam? Hozz két palaczk Chablit «és» egy Liebfrauenmilchet! Ezt meg idd meg magad!

Az öreg úr aztán felkapkodta az asztalon heverő pénzcsomagot s végigpörgette azt a kis Relli orra előtt.

Erre a kis Relli, minden tiszteletről megfeledkezve, hangos nevetésben tört ki és úgy elszaladt, hogy majd a fejével vitte ki az ajtót.

– No, kedves Leon: hát adj ide belőle egy ötöst, aztán a többit tedd el. -210-

– Kedves öregem, mondá Leon. Én most semmi tréfáló kedvemben nem vagyok. Ellenkezőleg úgy érzem, mintha neki kellene indulnom, úton-útfélen minden embernek igazat mondani, míg valahol agyon nem ütnek. Hát csak hagyj fel mindenféle komédiajátszással. Énnekem ezt az összeget te hoztad, arra a czélra, hogy egy diplomatiai küldetéshez eszközül szolgáljon. Én ezt a küldetést nem hajtottam végre, a pénzt tehát vissza kell adnom. Én nem élek Dispositionsfondból.

– Hát akár honnan került: én azt, a mire ezt fordítani kellett volna, nem végeztem el.

Az öreg úr nyelvét ajkai közé fogva mosolygott s aztán ráütött Leon kezére:

– Te azt a küldetést nagyon jól hajtottad végre. Ne vágj a szavamba kérlek. Te most jösz a faluról, a veremből, a föld alól? Nem tudsz semmit. Hiszen remekeltél, te! Te lángész! Te burokban született! Te szerencse fia! Hiszen úgy végeztél el mindent, mint egy táltos! Hiszen te boszorkánymester vagy!

– Azt hajtottad végre, a mi feladatod volt. Őszintén, teljes buzgalommal jártál el azon küldetésben, hogy a világ sorsát intéző diplomatákat a helyzet «valódi» megismertetésével békeszeretetre, engedékenységre hangold. Minden utat és módot megkisértél. S úgy viselted magadat azon a sikamló parquetten, mint ellenfeleidnek egyenrangú ellenviadora. Mert nézeteidet mindenütt sietett egy másik tábor megczáfolni, a véleményt, a mit te építettél, megdönteni, a «hamis» helyzetet érvényesíteni. A mi embertől kitelt, azt te becsületesen megtetted és sok leleményességgel. Irtál memorandumokat, hírlapokba leveleztél, szövetkeztél a távol elvrokonokkal, ismereteket szereztél, még a munkások békemeetingjén is szónokoltál; emissariusaid bejárták az egész országot s tudósításaid pontosak -211- és igazak voltak minden tárgyról. De valamennyi ötleted kőzött legremekebb, leggeniálisabb volt – hirtelen eltávozásod Párisból.

– Bizonyosan neszét vetted annak, a mi készülőben volt köröskörül. Arról már bizonyosságot szerezhettél magadnak, hogy a két hatalom között, mely az élethalálharcz eszméjét már «nemzeti becsületkérdéssé» emelte, kibékítésről szó sem lehet. Azt is jól láttad, hogy egyetlen egy államnak a beavatkozása e rettentő harczba egész Európát lángba borítja, s e tűzpróbán keresztülmenni legkevesebb szüksége van a te szegény kis újra épülő hazádnak. Láttad pedig jól, hogy mások hova törekszenek. Ilyen válságos időkben nem az emberi vélemény dönt, nem az igazság, nem a logika: hanem az események, a világtörténet nagy véletlenei.

– A dolog így történt. Julius 7-dikén kaptad te azt a táviratot, melyben megczáfolják Bécsből a tűzérütegek hadilábra állását. (No azt már minden ember tudja, hogy hivatalos dementiket hogyan kell olvasni.) Másnap Nornenstein Alienor elutazott Délnémetországba; ugyanaz nap megérkezett Nornenstein Octavián Párisba. Neked azt mondták, hogy kedves menyét meglátogatni ment oda; de te jól tudtad, hogy egy nagy kölcsönt megkötni siet, a mi nélkül a liga meg sem mozdulhat. Párison kellett keresztül mennie Brüsselbe; mert Németországban nagyon keresett czikk volt már személyleirása. – Ekkor legjobban hizelkedett neked minden ember. Estélyeket rendeztek számodra, szép asszonyok igértek édes pásztor-órákat. Szükség volt még néhány napig a te békecsináló munkádra: szükség volt a te bizalomtól ragyogó arczodra, melytől a finánczvilág matadorai a napfényt prognostisálhatták. De te keresztet húztál a számításaikon végig. Egy héttel korábban észrevetted, hogy politikád meg van bukva, mint megtörtént -212- volna. Kaptál valami indifferens levelet, a mit odavittek utánad szándékosan az estélyre s te azt elolvasva, azt mondtad, hogy rögtön haza kell menned. S minő művészettel adtad ezt a jelenetet! Az egész társaság a te arczodat nézte. A sürgöny szavait arczodról, homlokodról olvasták. Elsápadtál. Ajkaid reszkettek. Nagyot sohajtottál. Minden ember kitalálta, hogy meg vagy bukva. Nem te magad, de az az egész missió, mely rád volt bízva. Ellenfeleid győztek; azoknak a tervei valósulnak. S te még annyira vitted a művészetet (nem is említve azt, hogy a hangodat egyszerre rekedtté tudtad tenni), hogy félbehagytál egy légyottot egy igen szép istenasszonynyal, a mit más aligha tett volna a helyedben s ezzel tökéletessé tetted az illusiót. Mikor elhagytad a társaságot, kifüstölték utánad a szobát salycilsavval: annyira érzett rajtad a bukott diplomata halottszaga. Pedig hát abban a levélben mindössze is alig lehetett egyéb, mint az, hogy «köszöntet Fifine, elfogyott az apró pénze». Emlékezem a duennára, a ki a levelet odahozta a hivatalba, hogy (miután holtartózkodásod nem tudatik) küldjük azt utánad ibi, ubi». A nevét sem akarta megmondani, sem azt, hogy hol lakik? De én azért már kitudtam a lakását.

– Értem, értem; szólt ravaszul hunyorgatva a vas kakadú; pedig az egy igen jóravaló kis leány lehet. Nem láttam ugyan, hanem minden tudakozódásomra azt a választ nyertem, hogy igen tisztességesen él; sehova nem jár, egész nap, sőt még éjjel is dolgozik és senkit el nem fogad: és még senkitől levelet nem kapott. És így tőled sem. A mi egy kis kegyetlenség. Hanem hát igazad van. Semmi sem tarthat örökké. Tudok én mindent! Látom én a te utaidat. Nagyszerű terv ez a tied, s én már tudom, hogy sikerülni fog. Mindent tudok. Az ilyen terv keretébe persze, hogy nem illik bele a kis varróleány: annak a photographiáját bizony ki kell tenni a levegőre, hogy hadd szíjja ki a nap. Az ilyen viszonyt jobb előre felmondani, hogy az -213- ember minden későbbi pletykának elejét vegye. Minden becsületes ifju azt tenné a te helyzetedben. Hanem legalább anyagilag gondoskodjál majd szegényről. De hát mit adok én neked tanácsokat? túljársz te minden ember eszén. Szived is van hozzá. No de most tedd el innen az asztalról azt a pénzt s ne compromittálj vele engem. Hiszen ha hírbe hozasz ennyi pénzzel, soha sem kapok senkitől semmit. Ha nincs szükséged rá, add oda valami inséges czélra; van az nálatok otthon elég. Tudom, hogy nem szorultál rá.

– Te! Én azért, hogy ezt az összeget kiegészítsem, utolsó kis szentilonai birtokomat adtam el.

– Hát hisz azt is jól tetted. Mit is bajlódnál a hét szilvafáddal ott az oláhságban? Dynasta vagy te már barátom! Dynasta: kis király. – De mit beszélek én neked itten komoly ostoba képpel olyan dolgokat, a miket te jobban tudsz, mint én.

– No hát majd megtudod rövid időn, a mikor minden ember megtudja. Az igaz, hogy bolond szerencséd van, s ezúttal épen «az okosé a szerencse». De már most – kiment a pinczér – beszélhetünk tovább azokról a történtekről, a miket te nem tudhatsz. Te a legkisebb részletekig kidolgozva játszottad a szerepet. Még azzal, hogy hirtelen elhagytad Párist és nem búcsúztál el senkitől, nem volt minden befejezve. Az egész úton mindig volt valaki, a ki figyelemmel kisérjen. De rossz kedélyed egy perczre sem hagyott el. Remek gondolat volt tőled különösen az, hogy Gänserndorfnál Bécset elkerülted. Ezzel hitelesítetted meg a bukásodat. Többé nem lehetett kétség. De még mindig kisértek tovább. A dancsvári postaháznál, a míg levelet írtál főnöködhöz: (lemondás volt az, keserű és száraz), valaki a szomszéd szobából szinházi látcső segélyével olvasta el a távolból, hogy mit irsz! Még azután a szentilonai útra is adtak melléd útitársat; de még később azt is megtudták, hogy egész nap vadászni jársz s vad nélkül -214- térsz haza; levelet se nem kapsz, se nem írsz. Tökéletesen bolonddá tetted üldözőidet.

Leon bámult és hallgatott. Nem bírta megérteni, hogy az, a mit ő kétségbeesésében tett, vagy nem tett, hogyan vált, akár tény, akár mulasztás alakjában világtörténeti mozderővé?

– Most már előjöhetsz s megmutathatod magadat. A mik azóta a világban történtek, azokat megtudhatod a hirlapokból. A háboru kitört. Ezt nem akadályozhatta meg senki. De bizonyos körökre nézve nagyon korán tört ki. Hüh! hallanád csak, hogy szidja Nornenstein Octavián Falbenheim vezérőrnagyot, s Falbenheim meg Octavián fejedelmet; mind a ketten Alienort, s mind a hárman tégedet! Egész légváruk szétomlott. Sisyphus köve, a mit nagy igyekezettel felhengergettek a tetőre, a túlsó oldalon megint legurult. Csak tíz napot nyerhettek volna még! Ezóta a háborút nem profilban átnók, hanem en face. Minden tervüket elrontottad nekik. S ezzel a rontással győzelemre segítetted itthon mindazokat, a kiknek hűségeddel tartoztál. Milliókat takarítottál meg az országnak, és nagy catastrophák elhárításában voltál szerencsés eszköz. Ezt mindenki tudja rólad, s patronusaid azon töprengenek, hogy micsoda nagy dolgokat találjanak ki elég nagy jutalmul számodra? Barátom! Te csodanagyot fogsz egyszerre repülni. Léghajóban szállsz fel, s a mit a léghajóból meglátsz földet és az égen csillagot, azt mind neked adják. S ha még csak eget és földet és csillagot adnának; de még annál is többet! Hogy mi az, a mi több az ég és föld minden dicsőségénél? Hát én mondjam azt meg neked? Én, vén bagoly; neked, huszonkilencz éves daliának? Mi a legnagyobb kincs? Aztán még a kincsek között is kincs! – Eredj már! Nevesd el egyszer magadat. S ne csinálj nekem folyvást ilyen morfondirozó képet. Tedd bolonddá az egész világot: de engemet ne! Hiszen jobban tudod te azt, mint én. – No de hát csak én magam egyem és igyam? Koczczints legalább… annak a szép hölgynek az egészségére, a kiről most gondolkozol! -215-

«Annak» az egészségére, a kiről most gondolkozott, csakugyan kiürítette Leon a poharát.

A vén diplomata azért, hogy beszélt, becsülettel megfelelt a reggelinek is s nem szégyenítette meg a jó borokat, s a míg kedélyesen szürcsölé az arany nedvet, kedvteléssel mondá:

– Bizony a jó rajnai bor többet ér a rajnai szövetségnél. Phá! Hanem te kedvesem, ugyan jól megtanultál hallgatni. A mit eddig felfedeztél előttem külföldi tapasztalataidból, azért nem adna nekem egy ujságíró három hatost. És még csak nem is kérdezősködöl. Nem akarod velem tudatni, hogy van valaki a világon, a ki érdekel. Teszem föl: egy beteg ember.

– Én is azt gondoltam. Azt hiszem, hogy csak azért nem kérdezősködtél felőle nálam, mert meg akartad őt látogatni. Elkéstél vele. Ő tegnap utazott el a szép herczegnővel együtt.

– Bizony messze: Helgolandra. A honnan aligha fog visszatérni többé. Az utolsó napokat szakadatlan izgalomban tölté, testi-lelki erejét megfeszíté, hogy a harczi politikát megdöntse. Egy maga egy tábor volt, a mi egy hadjáratnak állta útját. Erős összeötközései voltak Nornensteinékkal s csak magas személyek közbejövetele akadályozta meg, hogy párbajra nem került a sor a két főúr között. Azt tudod, hogy mivel indokolta Nornenstein fia eljegyzésének fölbontását Rafaela herczegnővel? (a minő megbántást nem szoktak olyan könnyen elengedni.) Hát Alienor princz igen szivesen udvarolt Rafaela herczegnőnek; de (úgy hiszem) még szivesebben a társalkodónéjának. Ez a kedves gyermek vette azt észre s sajátszerű védelmet talált ki a maga számára. Egy szép fehér cziczája volt, azt vette az ölébe, mikor Alienor közeledett hozzá. Ezt pedig a nyavalya töri ki, ha egy macskát meglát. Kénytelen volt felbontani a viszonyát a macskák miatt. Miksa -216- herczeg e mentséget teljes értékűnek fogadta el. Felőled pedig sokat tudakozódott. Naponkinti sürgönyeidet mindennap megtekintette s meg volt velük elégedve. Rögtöni eltünésed hírét mikor megvitte neki valaki, hahotára hallotta őt fakadni. Azt mondta, hogy az geniális ötlet volt. Ez volt utolsó nevetése életében. A gyors következmények igazolták felfogását. Nornenstein Octavián visszajött, re infecta; Alienor valamerre Schweitzba menekült s úgy meg van ijedve, hogy Törökországnak akar kerülni hazatértében. A felesége meg ottrekedt Párisban. Falbenheimtól tíz napig nem hallott az ember egyebet, mint fogcsikorgatást, meg azt a mondatot, hogy «se bakkancs, se köpönyeg». Elmaradt az egész utazás! Etelváry Miksa herczeg azt mondá: «munkánk be van végezve» s azzal összeroskadt. A küzdelem tartotta fenn életerejét, a győzelem végét vetette mind a kettőnek. Orvosa sietteté, hogy menjen Helgolandba minél előbb. Ő napról-napra várt te reád. Nagyon helyeselte, hogy úgy elvonultál a világ elől, de az utóbbi napokban már türelmetlen volt, hogy még sem jösz elő. Írni hozzád nem lehetett: azt mindenki megtudta volna. Tegnap már rákényszeríté az orvosi tanács, hogy szánja el magát az útra, s ő elment, üdvözletét hagyva számodra hátra.

– A franczia hajóhad ugyan tengerre szállt már, de Hamburgban, vagy Bremerhafenben találsz elég semleges hajót, ha azt keressz. Egyébiránt jobban teszed most, ha nem mégy sehová. Add át nekem lakásod czímét, hogy szükség esetén rád találhassak. Én meg aztán cserébe adok neked valami mást. Annak a kis varróleánynak a lakásczímét, a kiről nem akarsz tudni semmit. No no no no! Csak ne förmedj fel: bepecsételem egy levélborítékba, úgy adom át. Ha nem akarod, nem bontod fel. De jöhet úgy, hogy kedved lesz megtudni, hol lakik? s akkor készen találod. Tudod, sajnálom szegényt. S azt hiszem, hogy még sem fogod úgy elhagyni, hogy ne gondoskodjál róla. Tudni fogod -217- te annak a módját. Hiszen gavallér ember vagy. Nos kell? vagy rágyujtsak vele?

Leon ezen emberrel szemközt nem tudott tettetni. Az ajkai reszkettek s nyelve megtagadta a szolgálatot, mikor azt akarta mondani: «nekem semmi közöm sincs a te felfedezésedhez!»

Eltette a levélborítékba lezárt czímzetet, a melyről megtudhatta, hogy Livia hol lakik.

És aztán megállhatta azt egy nap és egy éjjel, hogy fel ne bontsa azt a levélborítékot és legalább annak a háznak a kapujáig el ne menjen, s addig ne fondorkodjék, a míg őt valami alakban meg nem láthatja.

De másnap már nagyon nyakára nőtt a kisértet s félő volt, hogy maga alá gyűri az adott szót, ha valami új eszmével segítségére nem jön. Azt is megtalálta.

NIOBE PARASZTRUHÁBAN.

(Csodálatos ez az emberi végzet! gondolkozott magában Leon. Van, a ki küzd, fárad, valódi érdemeket szerez; senki észre sem veszi, nem méltányolja azt; s egyszer véletlen, vaktában feltaszít valamit s abból egyszerre olyan nagy dolgot csinálnak, hogy egész életére nevezetessé lesz tőle!)

Valjon mi tartóztatta őt attól vissza, hogy most, midőn minden ember tombolt, ujjongott a háború csodahíreire, előálljon a maga tapasztalatait fitogtatni, saját részével dicsekedni: legalább azon körök előtt, a kiket «illetékesek»-nek szoktak nevezni?

Az a láthatatlan valami abban az óraműben, a minek szív a neve. Ez a hajszálrugóra járó nyugtalankodója a léleknek azt súgta neki, hogy ez egy átkozott év marad a világtörténetben, a midőn a földnek két ilyen nemzete ilyen harczot kezd meg. Harczot, melynek dühét azon nemzeteknek minden férfiai, asszonya, gyermeke érzi, s -218- melyet be nem fejez tengervér, csonthalom; sem egyik, sem másik nemzet diadala és leveretése, mely ujra férfivá nő a gyermekekkel, mely újra születik minden csecsemő világrajöttével, mely élni fog a kimondott szóban, a leírt betűben s megfosztja ezt a világrészt a béke nyugalmától örök időkre. S e balsorsban része van az ő komédiajátszásának. Minek ment ő el Nornenstein Octavián meghívására, hogy álsürgönyét ellopassa magától? Minek adta át e titkos írás kulcsát annak a csábító nőnek, hogy fellovalja ez vele a harczi liga tagjait, hogy aztán azok fellovaltak azzal ismét másokat, hatalmasabb tényezőket, s a bohózatból iszonyú tragoedia lett. Minek feledkezett ő meg egy pillanatra is Liviáról Pompeiáért? Egy hajszálnyi eltérés a hűségtől olyan hibát vet az ember életében, mint egyetlen eltévesztett szám a calculusban.

Most már patakban omlik a vér! A legnemesebb két nemzetnek a vére. Minden seb, a mit egymáson ütnek, az egész emberiségnek a sebe. Minden halomba lőtt rom a közművelődés romja. S a gyülölet, mi a harczok után fennmarad, ragályos sorvasztó láz lesz az egész polgárosult világra nézve.

A gyermek játszik a tűzzel; tapsol a légbeszálló csepűlobogványnak, s csak akkor ijed meg, mikor kigyúl a ház, s a kigyúlt háztól leég a félváros.

Ime a nemezis már nyomban utolérte. Gúnyos bohóczkodásának egyik méregcseppje odahullott, a hova nem nézett. Egyetlen sebhedő részére saját szívének. Liviát ez űzte el boldog menhelyéről. S még ez is visszahatott a gyujtogató munkára. Livia eltünésének híre riasztá őt el Párisból s ott mély politikai indokot kerestek ebben.

Hasztalan kisérté meg önmaga előtt védekezni, a hogy gyakorlott diplomaták tisztára tudják mosni kezeiket. Hasztalan mondá magának: «nálad nélkül is megtörtént volna mindez!» Két nemzet akarata készítette elő azt a -219- catastrophát: még uralkodó főknek sem állt hatalmukban azt elfordítani. De hátha még sem? Hiszen «egy szó», egy «kérdés» volt az a tojáshéj, a melyből az a szörnyeteg kikelt! Zápult volna meg tojásában!

Hasztalan mondá magának: «helyesen tettél; két óriás készült már rég, hogy összeveszszen; két óriás, két «halhatatlan». Te nem gátolhattad meg azt: erőtlen, törpe ember. Tehát siettetéd! Nehogy egy harmadik óriást is magukkal vigyenek, a ki «halandó», s ha meghal, a te halottad. A diplomatiában az önzés kötelesség. Csinálunk háborút másnak, azért, hogy nekünk békénk legyen. Indítunk vérontást, magas elvekért. Nem drágáljuk a világháborút a világkereskedelemért. Gyógyítjuk magunkat azzal, hogy versenytársainkat beteggé teszszük. Tüzet gyujtunk a szomszédban azért, hogy melegedhessünk nála. Szabadságot importálunk más országokba, azért, hogy itthon ne kivánják. És elvégre is, a megbukott politika talál a maga számára «száz» mentséget; de a győztes politikának csak «egy» mentség kell: az a «siker».

Elég nyugalmas párna fényes álmok számára azoknak, a kik abban részt vettek.

De Leon szemeit nem a fényes álmok látogatták, hanem a vonagló holttetemekkel behintett mezők; a jajkiáltások pokoli kardala, az égő városok tűzfénye a felhőkön, a strassburgi domra hulló bombák és azok a pokolbeli gnómok, a miket ördögöktől megszállott torzképkarczolók papirra mázoltak, e torzképek megelevenülve, szitkozódva, gyujtogatva, gúnyt röhögve, koronákat, koporsókat és asszonyi szemérmetességeket tajtékkal köpdösve hemzsegtek körülötte. S mind e pokoli látvány zürzavara közepett egy halavány szűz alakja, ki késő éjjel himzése előtt ül, gyászpompát varr tán egy herczegnőnek? Fekete gyöngyökkel. Néha egy könny is hull a gyöngy közé. Az éji lámpa fényes karimája képezi feje fölött az aureolet. -220-

Nem való az diplomatának, nem híres embernek, a kinek kedélye van, a ki mélyen érez!

Leon talált ki valamit reggelre, hogy mit csináljon addig az egy hétig, a míg Corysande úrhölgy hírt hoz neki Liviáról.

Távol, a keleti hegylánczok között lakik egy boldog család: ezt ő teljes kétségbeesésében hagyta azzal a szavával, hogy eladja lábuk alul a földet s a fejük fölül a házat. Ezeknek a könyeit fel kell szárítani.

Most már jogosan rendelkezett minden nála levő összeggel, remélhette, hogy a vevőtől, jó nyereséget engedve, visszaválthatja eladott kis ősi birtokát s aztán a szőke angyalkák hadd danolják továbbra is karéjba fogózva az «ipsilandi rózsát!»

A milyen hanyatt-homlok sebességgel diplomatiai futárok tudnak vágtatni, éjet, napot egybefogva, világtörténetváltoztató sürgönyeikkel, oly gyorsan sietett vissza Leon Szent-Ilonára azzal a jó hirrel, a mi egy család boldogságát ismét visszaadja.

Nem tért be útközben Lőw Hirschez: mindenek előtt a komáját akarta megörvendeztetni, ahhoz sietett.

Az ismerős erdőn keresztül szemközt jött eléje a patak, de annak a víze olyan szennyes vereses színű volt most; nem viczkándoztak benne a kis zöldezüst halacskák, a miknek árnyéka máskor meglátszott a kavicson, a mint a nap rájuk sütött. Az új birtokos bizonyosan sietett az értékesítéssel, valahol vasbányát túrzott fel, annak a rozsdás salakja fertőzteté meg a patak kristályát.

A mint a falu közelében az út lejtőn visz alá, Leon leszállt maga a kereket megkötni s aztán gyalog ballagott a gyepes ösvényen a kocsi után.

Mikor ama kis halom alá ért, a hol a temetőkert volt, a honnan a minap a játszó gyermekraj rohant eléje, a gyalogúton egy férfit látott aláfelé bandukolni, vállára vetett kapával.

Hiszen Seregély jó gazda volt; de hogy maga járjon a kapával ki a mezőre dolgozni, az mégis szokatlannak látszott. Az arcza pedig úgy el volt változva, mintha nem is ő volna.

– Utolsó! Ember! Mit beszélsz? Csak nem akarod mondani, hogy mind meghaltak?

– Úgy van. Egy nap kettő is feküdt egymás mellett a koporsóban. Szépen párosával jöttek ki ide. Csak az utolsó egyedül.

– Eredj! Te engem csak megakarsz ijeszteni! Mit tréfálsz ily ostobául velem? Seregély, legyen eszed. Ne bolondozz, mert rád verek!

Azzal egy szót sem szólt többet, megindult a temető felé, Leon a nyomában. A bemohosodott sírok utczáin túl volt egy új sor frissen felhantolt dombokkal: négy nagyobb halom, meg egy kicsiny. Előttük a fejfák. Négy halomnál kettős fejfa.

– Olvassa ön a neveiket. Ön maga választotta azokat a számukra. Most ide vannak írva.

– Én magam vagyok az oka, szólt az apa, izzadt homlokát -222- végig simítva tenyerével. Mikor ön elment innen, bűnös elkeseredésemben odamentem a szobába, a hol ők aludtak, s arra fakadtam, hogy: «óh uram Isten, hát ha elvetted szájukból a kenyeret, vedd őket magukat is tehozzád!» Meghallgatta a szavamat. Másnap kiütött a faluban a vörheny, s hét nap alatt kilencz koldússal kevesebb volt a világon.

– Édes jó nagyságos uram: ne jöjjön oda mihozzánk. Ne lépjen abba a házba mostan. Nem jó lesz önnek azt a nyomorult asszonyt látni. Én magam is egész nap az erdőt járom, hogy ne lássam, mit tesz, vesz, ne halljam, mit beszél, hogy sír, hogy danol. Az önnek nem fog jól esni.

– Nem, édes Seregély komám; én szomorítottalak meg benneteket, az én kötelességem a vigasztalás. Az én sorsom ver titeket. Tudja, hogy az, a mit én rám üt, az nekem nem fáj; a mit szeretteimre üt: csak az fáj.

– Hol volna másutt? mondá a gazda, benyitva az ajtót, mely a négy-ágyas szobácskába vezetett.

Az asszony ott ült a kemencze padkáján, mellette kétfelől a kilencz pár czipőcske. Azokat tisztította szép fényesre kefével. A kilenczedik csak gyapotból volt kötve, piros szalaggal; azt kifűzte, megint befűzte, s rakta egyik oldalról a másikra maga mellé s mikor megvolt, megint újra kezdte. A közben lábával csendesen ringatott egy bölcsőt, s dúdolt valami dajkadalt hozzá.

– Beszélhet annak akárki, nagyságos uram, szólt a gazda: nem neszel rá. A nyolcz elsőnél agyonsírta magát; mikor a kilenczedik is megkapta azt a kegyetlen betegséget, olyan lett, mint az őrült. Ölébe szorította, karjaival takargatta el: pörölt az Istennel, azt mondta, hogy nem adja oda neki ezt az egyet, ezt az utolsót. Kést, tüzet el kellett venni a kezéből, mert ölni, gyújtogatni akart. Biz oda kellett adni azt is.

– Van is az ezen a vidéken! Aztán mit segíthet az orvos olyankor, mikor apa, anya maguk panaszolták fel Istennek, hogy mért küldött rájuk annyi gyermeket? Meg kellett azoknak halni!

Az anya fölkelt, a nélkül, hogy a férfiakhoz szólt volna, kiment a kertbe, felszedte a fa alól a lehullott almákat, tele szedte vele a kötényét, aztán megint bejött, kiosztotta az almákat, oda rakta az üres vánkosokra: egy pirosat, egy sárgát mindenüvé, igazságosan, hogy össze ne veszszenek rajta.

Leon nem nézhette tovább, átment az írószobába, magával híva Seregélyt is.

Ebben a szobában még nem volt egyéb változás, minthogy a képek, melyeket Leon maga rajzolt, le voltak szedve a falról.

– A képeket leszedtem, mondá Seregély, azokat nem szükség talán megkapni a Lőw Hirschnek.

– Nem lesz az eladásból semmi, mondá Leon. Nem adom el ezt a kis birtokot soha. Visszaveszem az új vevőtől. Itt hagylak benne örökös bérlőnek, olybá tekintsd azt, mintha saját magadé volna. Fiatalok vagytok még, meggyógyít az idő.

– Szegény kis Erzsike! Nem hagyta magától elvétetni azt a szép arczképet az utolsó pillanatig: azt kivánta, hogy együtt temessük el vele.

– Átok legyen azon a szép arczképen! az eleven képmásával -224- együtt! kiálta fel indulatosan Leon s aztán megrázta két vállánál fogva a révedező férfit. Ember! Légy férfi. És térj magadhoz. Istenes ember voltál mindig. Olvastad a szentírást. Ismered Jób történetét. Elvette tőle Isten vagyonát, gyermekeit, minden örömét. S adott neki ismét vagyont, gyermeket, örömöt. Ne veszítsd el a lelkedet. Nézz a szemembe és hallgass rám. Én örökössé teszem ittmaradásodat ebben a házban. Láss dologhoz s imádj Istent, hogy adjon boldog otthont ismét.

A lesújtott apa most aztán összeszedte magát; látszott összeszorított öklein, hogy minő kínokat tanít elnémulni!

– Nem, nagyságos uram, mondá töredezett, de elszánt indulatú hangon. Én e helyen meg nem maradok. Hogy én mindennap, a mikor felkelek, ott lássam magam előtt azt a dombot, azokkal az idevirító fejfákkal! Hogy én e fél őrült asszony sírását hallgassam estétől reggelig, a ki reggeltől estig erdőn, mezőn bolyong, gyermekeit keresve, s aztán mikor haza tért, azt kérdi tőlem: hol vannak? A hol minden zeg-zug a házban rájuk emlékeztet; a hol játszótársaikat látom futkározni. A hol kiesik a számból minden falat, ha rájuk gondolok. Én itt nem maradok a világ minden gazdaságáért! Köszönöm rólunk való gondoskodását. Nemes nagy szíve nem viselhette el, hogy minket megszomorított. De a mi örömünk napját ember nem virraszthatja fel többé. Mi elmegyünk innen. Ketten vagyunk: valamerre csak megélünk. És ne is szerezze ön vissza ezt a birtokot többé. A mely napon ön ezt idegennek adta, eltünt erről Isten áldó keze! Nem hiú jajveszékléseket mondok én most. Látta ön nyolcz nappal ezelőtt azokat a szép vetéseket? Úgy-e, a leggazdagabb termést igérte valamennyi? Nézze meg most. Nyolcz napi afrikai hőség mit csinált belőlük? A vidám városi nép azt mondja: de jó fürdőidő! mi pedig azt mondjuk: nem lesz kenyér! A vetőmag nem kerül meg! Az erdőkön lehullott a makk fonnyadtan, s a gyümölcsfákat nem kell már megtámogatni; -225- terítve az alja s férges, a mi a fáján maradt. Még az állatok is elpusztulnak. Nézze meg ön a méhest. Üres minden kaptár. Elveszett raj és anya. Csak a tolvajméhek járnak az elhagyott sejtre. Inség jött ide be. S ez csak kezdete az inségnek. Csak hagyja ön ezt a birtokot az új gazdának. Talán azért ver bennünket az úr Isten ennyi nagy csapással, hogy földesuraink mind idegen kézre eresztik birtokaikat.

Ez utolsó szókat már kifelé mentében mondá el a sáfár, s többet nem kivánt Zárkány Napoleon úrtól megtudni.

A fényes álmokról ábrándozónak ez egy hideg ébresztés volt. Elhitetted magaddal, hogy nagy ember vagy, mert az ország sorsát segítettél elintézni mély bölcseséggel; de nem viselted gondját annak a kis darab földnek, a mi sajátod, örököd volt: milyen kicsiny ember vagy!

Késő este volt már. Estebédre nem hívta most senki. Álmos cseléd jött be hozzá asztalt teríteni, s felhordta a magányos lakomához duzmadt képpel, a mit ügyetlen keze főzött. Lehet, hogy jó volt. Leon hozzá sem nyúlt. Úgy vitt ki a cseléd mindent, a hogy behozta.

Ugyanaz megvetette számára az ágyat. Leon lefeküdt rögtön. Annyi hosszú erőltetett útnak törődése most vette még elő. Fáradt volt és csüggedt.

De a mint a külső zaj elcsendesült, felzengett a háznak kisértetdanája. Egy szakadatlan sírás, jajgatás tölté be a szerencsétlenség hajlékát, hivogatott gyermekek nevével vegyítve. Néha egy engesztelő, nyugasztaló hang félbeszakítá azt, s egy hosszúnak tetsző hallgató időköz következett; de ismét kitört az elfojtott zokogás hangja újultan s megtépte az éjet.

Künn a konyhában horkolt a cseléd. Az ő álmát nem zavarta senki zokogása.

– Ugyan ne sírj, csillapítá a férj a nőt. A nagyságos úr nem alhatik tőled a szomszéd szobában.

Erre egy éles sikoltás hangzott, lassú, kínos nyöszörgésben elhaló, s aztán csendes lett minden. Niobe könyjei kifogytak. Vagy talán elhagyta a síró asszony a házat s elment oda, a honnan nem hallik idáig?

De ez nem a jóltevő tündér volt, a ki még a rútat is megszépíti, a ki édent hazudik az álmodónak, s elveszi a szív öntudatát, a fej gondolatait. Ez az önkínzó lelkiismeret álma volt, megelevenülése az üldöző gondolatnak. Eddigi rémlátásai most még szaporodtak egygyel. A felkonczolt hullák vérmezejében, az égő láthatár tűzvilágításában, tört ágyúk, halomrahányt fegyverek közepett, romok mögött, miket befutott a tövisinda, ült a halavány szűz alakja és hímzett egy szörnyű szemfödél szélén, a mi az egész világot látszott betakarni, oly végtelen volt, átlátszó fátyola alatt még fel-felemelte fejét egy haldokló, vonagló tetem. És előtte, karéjba fogódzva tánczolt egy mosolygó gyermekkísértetcsoport, egy-egy fénylő lobogványnyal a fején s a haldoklók nyöszörgése s a távoli ágyúdördület mellett énekelte: «Ipsilánd, Ipsilánd, Ipsilándi rózsa! Rózsa volnék, piros volnék, mégis kifordulnék!»

Felkelt, felöltözött; kiment a szobából. A fogyó hold épen akkor kelt föl a magas hegyek mögül.

Leon fölkelté kocsisát s meghagyta neki, hogy fogjon be rögtön. Ő maga előre megy gyalog. Siessen utána.

A magánosan ballagónak folyvást az a gyermekdal zengett minden gondolatján keresztül, ő maga is azt dudolta magában s úgy tetszett neki, hogy a szöszke csoport folyvást körültánczolja, karéjba fogózva s együtt halad vele -227- dalolva. S úgy jön neki, mintha meg kellene őket szólítani: «hát tovább, hogy van a nóta?»

Egyszer aztán az éjszaka csendje megfelelt a kérdésre: hangzott a gyermekdal, halkan, hizelgőleg.

Széttekintett. – Épen a temetőkert dombja alatt haladt el. Az új sirhalmok csoportja előtt ült egy nőalak, fehér ruhában, az dalolta alvó gyermekeinek ezt a kedvencz nótát ébresztőül.

AZ UTOLSÓ SZÍVDOBBANÁSOK.

Etelváry Miksa herczeg a háború kitörése után nyolczadnapra elutazott Helgolandba.

A mint a felől bizonyos lett, hogy saját hazája nem fog belekeveredhetni e harczba, engedett orvosai sürgetésének. Abszolut nyugalomra volt szüksége.

S erre olyan jó az a sziget a tenger közepén: egy meredek vörös sziklatömeg, körülvéve fehér zátonyok homokjától, s megkoronázva zöld mezőkkel. A zászlója is zöld, vörös, fehér. Egy kis eszményi állam a tenger közepén. Még országgyülése is van; igaz, hogy csak hat tagból áll; de ebben az a jó, hogy hét párt nem lehet benne, mint egy másik veres-fehér-zöld állam országgyülésében. Egyébiránt a hazájukat ők is épen úgy szeretik, pedig az olyan föld, melyen nem terem kenyér. Csak burgonyát ád. S mellé a tenger: halat, s a lég vándormadarakat. Mégis szeretik azt. A tenger évtizedről évtizedre láthatólag aláaknázza szikláikat: barlangokat, földalatti templomokat váj alájuk, a haza századonkint kisebb lesz, le-leomlik belőle egy darab, -228- egyszer egészen el fog tünni, a néppel együtt, melynek nyelvét mindig kevesebben beszélik. Mégis szeretik azt.

Nyaranta ezrével jő ide az úri nép, kit a boldog szárazföldről testi gyarlóság vagy életunalom a zátonyokra űz.

Etelváry Miksa herczeg ideérkezte óta nem látott egy hirlapot, egy levelet, mely a continensről jött. Magának olvasni egyátalán nem engedte meg a házi orvosa. Rafaela olvasott fel neki rendesen Jules Verne regényeiből.

Az egész szakasz a világtörténetből, mely azon válságos hat hét alatt lefolyt, el volt titkolva előle.

Ordináriusa a politikával is épen úgy bánt, mint a többi halálos mérgekkel; szükség esetén ő határozta el, hány cseppet lehet beadni egy szemerből, mint a morphiumból vagy laurocerasusból, Az abszolut hallgatás csak boszantotta volna a beteget. Annyit tudatni kellett vele, hogy a háború folyik; de csak két fél között, változó szerencsével. Egyébiránt a három semleges nagyhatalom mindent elkövet, hogy a harczoló feleket tisztességes békekötésre bírja. Ez nem is volt ámítás.

Még akkor arról is lehetett beszélni a főúr előtt, hogy «hol» történtek nagyobb ütközetek? Metz környéke még határszélen fekszik. Rezonville, Gravelotte, Saint Marie aux Chénes, Saint Privat la Montagne, Strassbourg; mind olyan nevek, a mik azt bizonyítják, hogy mindkét fél egyenlő erővel harczol.

A részletekről már nem volt szabad beszélni a herczeg előtt. Az már felizgatta volna. Azzal biztatták, hogy már nem soká helyreáll a béke. A nemzeti büszkeségnek, a becsületnek már elég van téve mindkét részről.

A herczeg aztán elővétette az «Utazást a holdba» s átengedte kedélyét a holdba lőtt golyó csodálatos történetének.

Ő volt talán az egyedüli ember Európában, a kit «ennek» a golyónak a sorsa érdekelt. Vajjon eléri-e a holdat? -229-

Az aluminium golyó elrepült a hold mellett s nem jutott el a titokteljes csillagba, a minek az okait sokkal világosabban kifejté a költő, mint a hogy kifejték a strategák annak az okait, hogy miért nem jutott el Mac-Mahon Párisba?

De mi történik a csodálatos golyó lakóival tovább? Ez érdekelte a beteget most nagyon.

A szemközt jövő tűzgolyóval találkozást már szerencsésen kikerülték, s annak a fényénél egy futó pillantást vethettek a hold tulsó, lakott oldalára.

– A háború most már véget ért. Az események olyan fordulatot vettek, hogy most már meg «kell» kötni a békét.

A beteg egészen megnyugodott benne, hogy az utazó golyó a parabola szabályánál fogva visszatér a holdtól s ismét haza fog esni a földre. Csak a benne lakókat ne érje valami baj!

Egy délután aztán, mikor legcsendesebb álmát aludta, egy ágyúdördülésre ébredt fel, melyet egy pillanat mulva egész sortüzelés követett nehéz ütegekből.

Felszökött fektéből s ablakához rohant, letépve a függönyöket róla s kitekintett a tengerre.

A zöld hullámsíkon négy pánczélos tengeri szörny, fehér-fekete lobogó alatt állt szemközt négy hasonló leviathánnal, miknek pirosfehérkék lobogóik voltak. Azok lövöldöztek egymásra.

Hasztalan bujnak el a betegek, a világkerülők, az európafáradtak a sziklasziget magányába: a tengeri szörnyek helyükbe hozták a háborút, s jól tartják őket ágyúdörgéssel.

A tengeri ütközöt egész délután folyt. A pánczélos hajók közül egy sem sülyedt el: még az éj leszállta után is látszottak -230- az elkésett villanások a láthatáron, a hogy harczolva mentek odább.

Minden tagja reszketett, mikor az ágyúzásnak vége volt. Szívét kínzó görcsök szorították össze. Az orvos aggódva sietett ápolására. Erre az ágyúdörgésre nem vethetett orvosi tilalmat. A beteg elutasítá őt s eltolta maga elől a codeint: nem kell több csillapító szer többé.

Parancsolt! És nem engedelmeskedett többé. A mire joguk van a betegeknek az utolsó szívdobbanásoknál.

Az orvos azt súgá Rafaelának, hogy a herczeg a jövő reggelt nem fogja megérni.

Ah, minő borzasztó olvasmány volt az! Egy szeptemberi hírlap 1870-ben! És ezt ő mind előre látta, érezte, tudta, hogy ekként fog történni. Utolsó erejét arra pazarolta, hogy elfordítsa a fátumot. Nem hittek neki. Most aztán mindazok, a kik nem hittek, tegnapelőtt még fényes nagy históriai nevek, a világtörténet vezetői, megszüntek lenni; semmivé lettek, elmultak. Elmulhat ő is már. Nincs egymásnak mit mondaniok többé.

A herczeg mindenkit kiküldött a szobájából, csak a leányát marasztá ott egyedül.

– Rafaelám lelkem! még egy levelet kellene írnom; de kezem reszket, nem bírja az írást, s titkárommal azt nem közölhetem. Leirod-e helyettem, a mit mondani fogok?

– Rafaela szótlanul odakészíté az írószereket az asztalra, leült atyjával szemközt, s baljával megfogta annak kezét, hogy ajkáról elleshesse, mit suttog, kézszorításáról kitalálhassa, a mit kimondani nem bír.

«Az élet végénél vagyok. A miket most mondok, azok utolsó szavaim, s azok te neked szólnak. Te tudod, mi voltál rám nézve? Csak lelked volt az enyim, semmi más; s ha meghalok, csak lelkemet hagyhatom rád; semmi mást. Mert a mit azonkívül hagyok rád: azt a szegény hazát, a mit a magas diplomaták «anonym országnak» neveztek; az nem örökség, az csak tartozás. Te ismered az örvényt, mely alája van ásva, te ismered a vihart, mely föléje szakadni készül; én mutattam azokat meg neked: – te ismered a névtelen munkát, a mely az ő fentartásáért küzd; melyben segítettél te, mely alatt összeroskadtam én. S holnaptól kezdve már nem lesz kinek segítened, nem lesz ki segítsen neked. Csak egy reménysugár kisér át a túlvilágba. Két kincset hagyok itt; az egyik hazámé, a másik szivemé. Az egyik világi nagy birtokom, a másik leányom».

Rafaela e szót is leírta. Azután odament atyjához, ölébe vette a fejét s ajkait homlokára nyomta.

– Talán ezt: «Sötétség fogadna a túlvilágon, ha azt kellene hinnem, hogy mindkét kincsem rossz kezekre száll majd».

– Óh mi híven eltaláltad gondolatomat! úgy van, úgy van. Már a lelkemmel tudsz beszélni. Írd oda ezt. Igen! – Most már tudom folytatni: «ha egy reménysugár nem követne oda át: az, hogy marad, ki üres helyemet betölti s ha akaratomat öröklé, örökölni fogja erőmet is. – Te vagy az. Te értetted meg küldetésemet. A ki harczolni akar, ott legyen a harcz helyén. A folyó tulsó partjáról -232- kiabálni nem használ. Te értetted meg, hogy a hazaszeretet befolyás nélkül csak életvágy; de nem életerő. Te vállalkoztál a feladatra, mely az ifjúság édes ábrándjáról lemondással kezdődik. Ész, akarat, szeretet és tehetség kell, hogy egyesüljenek abban. Három sajátod már, a negyedik is az lehet». – Oh Rafaela; nem tudom folytatni tovább. Eszméim kínoznak. Milyen semmiség mind az, a mit ember alkot! – Küldj gyóntatómért. Halálom közelg. – Nem! Ne állj fel. Már megtaláltam. «Halálom közelg.» Ezt írd oda. «Azt akarom, hogy hazai földben nyugodjam. Feledhetetlen jó nőm oldala mellett. A harczos időkben gyönge leányom nem kelhet útra egyedül a tengeren: itt is háború folyik. Kisérőim is mind gyámoltalanok. Jőjj el értem: szállítsd haza te az én koporsómat. Légy védője, útitársa leányomnak – a tenger vészei között – mutasd meg neki lelked egész nemességét: férfiértéked egész kincsét a válság, a keserüség napjaiban…» – Írod-e még, a mit mondok, leányom?

«S legyen megosztva áldásom közted és ő közötte!» Leírtad ezt is? – Úgy, hozd ide a levelet, add kezembe a tollat, hadd irjam alá nevemet.

Rafaela odavitte hozzá az író támlányt s letérdelve eléje, úgy tartá azt kezében, míg atyja reszkető kezével utoljára leírta nevét.

– Jól van! suttogá a haldokló megnyugodva. S ölébe vonta leánya fejét, hogy megcsókolja még egyszer. Pecsételd le a levelet. – Köszönöm. – Csókold meg arczomat. – Tedd ide még egyszer imádkozó kezeidet szivemre. – Ne vegyünk búcsút. Nem válunk el. Küld a gyóntatót.

Mire a fogyó hold feljött a tengerből, már akkor ő eltávozott abba a nagy sötétségbe, a hova erről a homályos földről olyan fényes reménysugarak kisérik el az örökélet hivőit. -233-

A HERCZEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA.

Két nappal előbb ott volt Leon Bécsben, mint madame Corysande légyottja elkövetkezett volna.

Ott minden ember, a ki csak távolról is ismerte valaha, azzal rohanta meg, hogy hallotta-e már, hogy Sedannál elfogták Napoleont? Ez volt a «jó reggel!» s a «jó este!» ez volt a mártás, a mit a pinczér a hús mellé feladott; ez volt a disagio, a mit a pénzváltó az ezer frankosából visszaadott. Egyébiránt elég nagy eset is volt az! Délután összetalálkozott öreg barátjával, a vaskakadúval. (A kinek igazi nevét soha sem fogja senki megmondani.) Leon már messziről elkezdte őt fenyegetni.

Az öreg tréfás alak nagyon szomorú arczczal mondá: van eszemben. Látod ezt itt?

Azzal levette fejéről a kalapot s azt kívánta, hogy azt nézze meg Leon. Derék fehér czilinder kalap volt, mely már sok nyarat kiállt, széles gyászfátyollal körítve.

Leon gunyoros természete soha sem engedett el egy alkalmat a csúfondároskodásra.

– Leon; egyszer magad fogod a te saját szádat megütni a csúfondároskodásért.

– Bizony nem azt a Napoleont, a kit Sedánnál elfogtak: hanem azt, a kit én fogok el most. A te gyászod ez fiú! Nagy férfiú. – Meghalt Etelváry Miksa herczeg…

Ennél a szónál aztán Leonon volt a sor, saját kalapjára olyat ütni ököllel, hogy az a szemöldökéig horpad. Megérdemelte; – nem a kalap: hanem a feje.

– Igaz biz az, édes barátom. Itt hordom már reggel óta a fekete pecsétes levelet hozzád s kereslek vele égen-földön. Ugyan hol bujkálsz? Nesze. Helgolandból érkezett számodra. Térjünk be az én kis vendéglőmbe. Itt az utczán csak nem fogsz elolvasni ilyen levelet.

A vendéglőbe érve, azon ürügy alatt, hogy a konyhába megy, megrendelést tenni, magára hagyta a kikopott diplomata védenczét. Nem akarta a levél első hatását ellesni annak arczáról. Leon egyedül lehetett, mikor azt végigolvasá.

Lehetett-e annak tartalmát meg nem értenie? Lehetett-e még valami kérdése valami oraculumhoz, miután az irásra ráismert? Nem szentesíté-e a szavakat a kéz, mely azokat leírta?

Mily nehéz gondolatok voltak e sorokban! Milyen prognosticon egy új élethez, melynek pályaczélja a fellegek láthatlanában vész el! S mind e biztatást Rafaela keze által iratta le örök jóltevője. És nevének reszkető betűi utolsó szívdobbanásait örökíték meg.

A vén jó barát már régen ott ült vele szemben az asztalnál s ő még mindig szótlanul, elmélázva nézett a kezében tartott levélbe. A betűk mind emberalakot öltöttek előtte.

Egyszer aztán, a mint a pinczér valami sültet hozott, mintha arra várt volna legjobban, hirtelen neki esett késsel, villával, hogy azt mentül hamarább felkaszabolja. Így szoktak az emberek falatozni a vasúti állomáson.

– Te sietsz, a mint látom, mondá az öreg; hogy el ne késsél a déli vonatról.

– Igen, a herczeg holtestét és családját hazaszállítanod. -235- Még egyebet is tudok, a mi téged érdekel; de annak még nincs itt a napja, hogy elmondjam. Te még ma elutazol?

– Köszönöm. Mindig útra kész vagyok. Hanem valami más szivességre kérlek.

– Emlékezel hát arra az asszonyságra, a ki azt a levelet én hozzám küldte Párisba?

– Madame Corysandera? Hogyne? Kívánod, hogy elvegyem, s atyja legyek a leányának? A te kedvedért?

– Köszönöm. Neki nincs leánya, s nincs szüksége férjre. Ilyen sokat nem kívánok. Ez az a hölgy, a kinek szállását te kitudakoltad, de a kinek én becsületszavamat adtam, hogy hozzá be nem lépek addig, a míg meg nem engedi. Ez a derék hölgy (mert valóban tiszteletreméltó asszonyság) nekem viszont megigérte, hogy holnapután délben a Stadtpark egyik padján ülve fog rám várni és velem bizonyos körülményekről beszélgetni. Én holnapután a találkozón nem lehetek ott. És én nem akarom, hogy ő hiába várjon rám.

– Értem a többit. Tehát tudatni kellene vele, hogy te igen fontos és elmulaszthatlan okoknál fogva elutaztál.

– Sőt meg lehetne mondani neki magát az utazás czélját is. Etelváry herczeg koporsóját.

– No mert a koporsón kívül még mást is hozasz a hajóval: a herczegkisasszonyt.

– De hogy kezdesz hozzá? Az egy fölöttébb büszke és elutasító jellem. Ha azon kezded, hogy «engem Zárkány Leon bízott meg ezzel meg amazzal:» hátat fog fordítani -236- s félvállról mondja azt, hogy «mi közöm nekem ilyen nevű úrhoz?»

– Óh csak ne bajlódjál te azzal. Hát azért vénültem volna meg, hogy ne tudjak bánni az asszonyokkal! Tudom én annak a módját minden genreben. Volt már dolgom álbüszke és valódi büszke asszonyokkal. Rendbehozom vele a dolgot. Egészen rendbehozom. Többek között – légy szives nálam egy kis rendelkezési alapot hagyni. Valami négy darab ezer frankos jegyet.

– Szivesen teszem. S nem kérdem, hogy mire kell? Hanem arra az egyre figyelmeztetlek, hogy ha netalán az a gondolatod volna, hogy te azon hölgy kezébe valamiképen pénzt juttass a nevemben, úgy bizonyos lehetsz róla, hogy azt a szemed közé dobják.

– Csak te ne adj nekem tanácsokat, hanem adj pénzt, aztán szaladj! mert itt hagy a vonat. Rögtön küldök bérkocsiért, az alatt készítsd össze a pénzt, a mint mondtam. Aztán bízzál az én tapasztalt furfangosságomban.

Leonnak rögtön útra kellett szállni. A halott parancsa a legelső. Az elébb való még a szerető hívásánál is. S ez sok embernek a halottja lesz itt ebben az országban!

Másnap korán reggel ott csengetett a vas kakadu madame Corysande lakásának ajtaján. Hóna alatt volt egy kelmecsomag papirba takarva.

Ez alkalomra egész szokott kinézését elváltoztatta, kakadú üstökét divatosan középen elválasztva kétfelé simította, bajuszát feketére kente, zöld szemüveget tett fel, s a szép kettős fogsort, mely remeke volt a fogépítészetnek, otthon hagyta, úgy, hogy összeesett arczával a legjobb ismerőse se foghatta volna rá, hogy találkozott vele valaha.

E varázshatású névre elfordult a kulcs az ajtóban s egy -237- női fő dugta ki magát rajta, szemöldökig lehúzott s áll alatt összekötött főkötőben.

– Alászolgája madame! mondá csoszogó bókkal az öreg úr, kalapját leemelve alázatos udvariassággal. Ön kegyes volt e napokban a «fekete rózsánál» valami himzés munkát keresni. Akkor épen nem volt semmi alkalom: most azonban egy nagyobbszerű megrendelés érkezett hozzánk, s főnökünk feljegyezte asszonyságod czímét, és elküldte a kelmét; ha megalkudhatunk.

– Mindjárt! válaszolt az őrtálló fej és visszahúzódott. Az ajtó ismét bezáratott kulcscsal.

Az öreg úrnak aztán szép ideje maradt a folyosóról lenézegetni az udvarra, míg odakinn felejtődött s számlálgatni kezdé, hogy hány czukorsüveget hajítanak kézről-kézre az alatt az odalenn raktározó boltossegédek? Azonban nem veszté el türelmét. Világban járt ember volt: ki tudta számítani, hogy a míg a suta főkötő húsz centiméternyi magas chigonná átváltozik, ahhoz szép idő kell.

Ez idő lejártával megnyilt az ajtó ismét, s most már igen impozáns fenségében jelent meg az imént eltünt fő, gyönyörű nagy áttört elefántcsont fésűvel a hajában, mely visszájáról volt feltűzve a kontyába.

– Méltóztassék uram! Szólt most már ünnepélyes leereszkedéssel madame Corysande: előre bocsátva hajlongó, tisztelettudó vendégét belső szobájába, a kis előszobán keresztül.

Madame Corysande szobája sok külső csínnal volt berendezve. Ez volt az ő büszkesége. A látogatónak nem volt szabad észrevenni, hogy ő nem tart cselédet. Azért szobapadlója ragyogott: azt ő minden reggel maga keféli fel.

«Pamina»! kiálta előre a szobába madame Corysande; mely intés a kis ölebnek szólt, hogy hagyja abba a vendégijesztő ugatást: a miből az a quiproquo támadt, hogy -238- az öreg úr az ablak előtt ülő fiatal hölgyet üdvözlé e névvel: «Alázatos szolgája, Pamina kisasszony»! A mire mind a két hölgy elkezdett nevetni, madame Corysande a nagy derültség miatt alig bírta megértetni látogatójával, hogy ez a név nem a hímzőráma mellett ülő hölgyé, hanem a bolognai kedvenczé; mire aztán a furcsa öreg úr nem a kisasszonytól, hanem a kis kutyától kért bocsánatot, hogy megfosztá őt egyetlen jogos tulajdonától: a nevétől, a mi a hölgyeket még derültebb hangulatba hozta.

Épen csak azt akarta az öreg úr. Tudta ő jól a hölgyek nevét, csak egy kis bohókás alapszinezettel akarta megvilágítani a tervezett szini előadást; a minek a szövege nagyon is tragikus.

– Csókolom a kezeiket, úrhölgyeim. Én a «fekete rózsa» vagyok. A magam részéről már elég «szürke rózsa». Hehehe. Van szerencsém negyven év óta ott szolgálhatni. A mi firmánk a legrégibb egész Bécsben. Ismeretes gyászpompa kereskedés. Nálunk nélkül úri halott, a ki ád magára valamit, el nem temettetheti magát. Mi képesek vagyunk egy huszonnégy óra alatt teljes gyászpompát előállítani, s nevezetes halottaknál, a kik egy hétig vannak közszemlére kitéve, a hihetetlent tudjuk megvalósítani. Emlékezni fog ön madame herczeg Metternich temetésére: ön akkor még kicsi kis leány volt. (Ez nagyon hizelgett madame Corysandenak, a ki már akkor bizony nagy leány volt) Azt egészen mi állítottuk ki. Komolyan mondom! Nem hiszi ön! Két napig harminczkilencz himző nőt foglalkoztattunk. Én jártam el valamennyihez mindennap egy kézcsókot, meg egy virágcsokrot átadni. Arra a nagyszerű aranynyal hímzett katafalk terítőre bizonyosan emlékezik ön! Az volt a munka! Azt mondták, hogy azt csak Párisban lehetett kiállítani, mi megmutattuk, hogy itt is lehet! Persze csak mindent Párisban! Mintha mi semmihez sem értenénk. Hát van-e egész Párisban himzőnő, a ki ilyen munkát tudna kiállítani, mint a kisasszony? Valódi remekmű! Hanem ez a fajtája a himzésnek nagyon háládatlan -239- foglalkozás: ezzel alig kereshetni meg a kenyeret és lámpaolajat. Azután a kisasszony nagyon rosszul ül. A himzésnél nem szabad ilyen széket használni: ez rontja a mellet, ehhez vannak saját alkotású tabourettek. Én majd hozok egyet a kisasszonynak, ha elfogadja. Nagyon olcsó áron. Ez igen szükséges. De én itt mind elfecsegem az időt, pedig a kisasszonynak is drága minden percze. S nekem is százfelé kell még ma szaladnom. Nagyszerű megrendelésünk érkezett ma: egy herczeg halt meg; csaknem olyan nevezetes ember, mint Metternich, s még annál is gazdagabb úr. Csodálom, hogy nem Párisban rendelték meg a gyászkiállítást.

– Hohó uram! oda most nem lehet menni. Ott most háború van. Napoleont elfogták s Párist ágyuzzák, szólt bele madame Corysande; büszke volt rá, hogy az esze túljár az együgyű férfin.

– Úgy? A bizony meglehet. Az ilyen megvénült rőflovag, mint én, nem sokat törődik a politikával. Én kávéházba sem járok, s csak azokat az ujságokat olvasom, a mikbe selymet, fátyolt takarunk: azok pedig alighanem tavalyiak. Ezért drágult hát úgy meg a selyem! No lám, én erre soha rá nem jöttem volna. Hát hogy a dologra térjek. A herczegi gyászpompát a «fekete rózsa» fogja kiállítani. A kisasszonynak szántuk a gyászfátyol kiállítását, melyet a herczeg lánya fog viselni. Roppant gazdag örökösnő! Képzelheti nagysád. Magáért azért a gyászfátyolért, no azt nem mondhatom el, hogy mennyit adnak a fekete rózsának? mert az üzleti titok: a fekete rózsa fizetni fog a kisasszonynak négy ezer frankot.

A két hölgy nem bírta eltitkolni örvendetes meglepetését. Hisz ez egy quinterno a lutrin!

– Még a firma is nyer rajta eleget; szólt hamis szemhunyorítással az öreg úr, s Párisban bizonyosan kétszer annyiért vállalták volna el, s fizettek volna a himző mamzelleknek tíz frankot naponként. De a fekete rózsa «általában» adja ki megrendeléseit. S a kisasszonynak négy ezer -240- frankot fog fizetni kész munkáért. Ha elvállalja. No azt gondolom, hogy elvállalja. Ilyen megbízás nem hamar fordúl elő újra. Nem minden nap hal meg egy herczeg – hogy is hívják? elszaladt a neve a fejemből. De itt lesz a czíme a zsebemben valahol: majd előkeresem. De előbb a megrendelés. Tehát tisztelt kisasszony, itt a kelme, és itt a himzéshez való selyem és ezüst. Mert a himzés fekete selyemmel és argent friseével fog készülni. A hozzá valónak az árát önnek kell a díjból megfizetnie s ez majd számlájára tétetik. Ez azonban nem lesz olyan igen sok. Kitelik bőven a négy ezer frankból. A hímzethez való mintarajzokat elhoztam. Ezekből láthatja kisasszony, hogy az egész à la Savonnerie modorban készítendő: ön gyakorlott ebben, úgy-e bár?

S hogy szakértését bebizonyítsa, Livia rögtön tűbe húzott egy szálat az argent friséeből, s megmutatta egy fátyoldarabon, hogyan kell azzal à la Savonnerie himezni?

– Óh pompás! nagyon szép! (Milyen finom fehér kezei vannak! milyen szép rózsás ujjacskái!)

– Sietni nem szükség vele kisasszony. A herczeg külföldön halt meg; azt elébb tengeri úton, vasúton hazahozzák: abba beletelik két hét, s csak akkor lesz az ünnepélyes szertartás, a mikorra e fátyolnak el kell készülnie. Azért csak nappal dolgozzék ön, éjjel lámpánál ne rontsa a szemeit. (Milyen gyönyörű kék szemek!) Az éjjeli munkának, kivált a gyászhimzésnek még az a hátránya is van, a szemrontó sajátságán kívűl, hogy meglátszik a hímzeten magán; s a herczegnő, a kinek a számára ez készül, nagyon finnyás; mondhatom, hogy igen kényes! S a «fekete rózsa» büszke arra, hogy senki se mondhassa: «bezzeg, ha ez Párisban készült volna». Azért csak nappal dolgozzék ön rajta. Tudom, tudom: az van benne, hogyha hamarább -241- kész lesz a munka: ön hamarább megkapja az árát. Segítünk ezen is. A fekete rózsa azt akarja, hogy olyan készüljön, hogy az irigység se találhasson rajta nagyító üveggel sem egy makula hibát. Én fel vagyok hatalmazva, a hímzőnőknek előleget adni. Önöknél azonban még többre is kész vagyok. Itt hagyom az egész összeget, a miben megalkudtunk. Az ön tiszteletreméltó arcza, madame, ez ártatlanságot sugárzó szemek, kisasszony, biztosítanak engem arról, hogy a «fekete rózsa» semmit sem koczkáztat az előrefizetéssel. Engem az én emberismeretem még soha sem csalt meg.

– Madame! szólt az öreg úr, termetét büszkén kiegyenesítve. Ne bántsa ön meg helytelen pruderieval a fekete rózsa firmáját. A fekete rózsa valóságos menhelye a munkás női erénynek. Administratióját egy titokban működő női testület viszi, melynek feladata: jó erkölcsű fiatal hölgyeket, kik erényes életmódot folytatva, kézi munka után élnek, pályájuk folytatására buzdítani, nyilt titok, madame. A gazdagok azért halnak meg, hogy a szegények élhessenek. Ön ért engemet. Erős alap egy fiatal nőre nézve, ha van egy kis félretett pénze. Kivált midőn azt tisztességes úton szerezheté. Egyébiránt, ha tartózkodik ön elfogadni, hát visszaviszem.

Az öreg pseudo-boltoslegény leszámlálta neki az asztalára a négy ezerfrankost.

– Önök elfogadják a franczia pénzt, úgy-e? Azért, hogy Napoleon tönkrejutott.

De bizony egy másikon járt annak az esze akkor s Livia is megszúrta a tűvel az újját erre a szóra. A mi felett az öreg magában nagyon jót nevetett.

– Aztán ne tessék az asztalon hevertetni a pénzt. Egy perczig se! Ebben a Bécsben nagyon vigyázni kell az embernek. Zárja el madame rögtön a fiókjába. Aztán kérnék egy kis nyugtát róla, ha nem lenne terhére.

Madame Corysande leült s elővéve apró írószerét, elkezdett nyugtát írni.

– Ugy-e bár, uram, azt is ide kell írnom, hogy kinek a számára van megrendelve az előre kifizetett munka?

– Hanem akkor mulhatatlanul szükséges volna elébb, hogy tudjam a herczegnőnek a nevét.

– Ah, hát még nem mondtam volna meg? Nézd csak; most meg már nem jut eszembe! Ilyen a vén fej: a míg idáig jövök elfelejtem. Azt hittem, hogy a zsebembe teszem a czímét. Oda ám, csakhogy más kabátot vettem fel. No nem tesz semmit. Egyszeribe szaladok haza, s hozom a czímet magammal. Óh, hogy még egy herczeg nevét sem tudom megtartani. Szaladok: egy percz alatt itt leszek.

– Uram, uram! Ha nem viszi a nyugtát, vigye el a pénzét; jőjjön vissza a pénzéért uram.

– Köszönöm madame, köszönöm; kiabált vissza. Nem fogadok el ajándékot. Bocsásson meg. Nem szabad borravalót elfogadnom. Nem vehetek el pénzt. Ne bántson meg vele!

Ezzel a ravaszsággal lemenekült a lépcsőn. Mindenki -243- azt hitte, hogy a szegény lovagias érzelmű vén boltsegéd menekül a kinált borravaló elől.

Majd azt is megkapja madame Corysande; ki van az csinálva szépen, mint a strassburgi dom óraművének egymás után következő csodagépei.

Madame Corysande csak várt türelmesen a visszatérőre; várt délig, akkor fogta a félig megirt nyugtát s azt mondta Liviának, hogy elmegy vele egyenesen a «fekete rózsá»-ba.

A nagyszerű etablissementben már ismerték arról madame Corysandeot, hogy sokat járt oda munkát keresni egy himzőnő számára, s veszekedett velük, ha nem adtak.

– No hát uram: mondá madame Corysande az üzletfőnöknek, letéve a nyugtát az írópolczra, mondja ön csak, hogy hívják azt a megboldogult herczeget, a kinek a gyászpompáját önök állítják ki?

– Etelváry Miksa herczeg meghalt? rebegé madame Corysande, s e szóra úgy elveszté a lelkét, hogy kiszaladt a comptoirból, s nagyon sok embert le kellett taszigálnia a járdáról, míg anynyira magához tért, hogy e vészhír egész nagyságát átérezze.

A legelső józan gondolata aztán az volt, hogy visszasiessen a fekete rózsába. A főnök ott várta már az ajtóban.

– Igen, szólt madame Corysande, elhatározott hangon, s a nyugtát berepeszté két helyen és zsebre dugta. Uram! Livia kisasszony nem fogja azt tenni, nem teheti azt, hogy Etelváry Rafaela herczegnő számára gyászfátyolt hímezzen semmi áron. Én visszaadom a pénzt.

– De hiszen tőlünk nem volt önöknél senki se megrendeléssel, se pénzzel. -244-

– Hogyan? Egy öreg úr, a kinek egy foga sincs, a haja fehér és kétfelé van választva, s a bajusza fekete!

– Madame! Az én segédeim mind fiatal emberek, s az a bajuk, hogy több foguk van, mint a mennyit el tudnak tartani.

– Azt mindjárt előkereshetem a journal könyvből. Tessék besétálni madame. Itt a neve. Dumka Péter, uradalmi jószágigazgató. Lakik a herczeg hotelében.

A tramwayra felülve, szabad folyást engedett könyeinek. Ez volt az első végezni valója. Azután elkezdett magában beszélni:

«A herczeg halálával is épen úgy vagyok, mint a herczegasszonyéval voltam. A szomorúsággal vetekedik a boszuság. Még csak nem is sírhatok kedvem szerint. Micsoda komédia ez itt most? Ki küldi hát Liviának azt a pénzt? Insultálni akarják azt a szegény gyermeket? Hogy ő most üljön le gyászpompát hímezni annak a halottnak a szertartására, a kinek, ha akarta volna, most ő lehetne az özvegye? Hogy a hány gyöngyöt, annyi könyet ejtsen a munkára? Ki gondolhatott ki ilyen kegyetlenséget ellene? Majd megtudok mindent Dumka úrtól. Áldott jó herczeg, ha tudná, mennyi keserűséget okozott még a halálával is»!

Madame Corysande még épen otthon találta Dumka urat, ki egész gyászba volt öltözve még a herczegnő halála óta. Madame Corysande is azt gyászolta még.

– Ah, kedves madame Corysande, látja, milyen szomorú napunk van ismét. A mi jó herczegünk meghalt. -245-

– Boldog ő; mert ismét annál van, a kit szeretett: véleményezé madame Corysande, mely véleményt Dumka úr csak részben tett magáévá.

– Az égben bizonyára együtt vannak már; hanem a földön még időbe és fáradságba fog kerülni, a míg egymás mellé juthatnak. Helgolandtól Etelvárig bizony hosszú az út.

– Nem igen biz az. A herczeg végakaratával meghagyta, hogy egyszerűen temessék el; egy halottat ne ékesítsen nagy külső fény: a jó emlék többet ér annál. Igen egyszerű lesz a gyászszertartás.

– De annál pompásabbak a toilettek. Úgy tudom, a herczegnő gyászfátyolán négy ezer frankba kerül a hímzés.

– No de én magam beszéltem azzal az úrral, a ki azt egy ismerősömnél megrendelte. Ki is fizette az árát.

Akkor aztán madame Corysande tetőtől-talpig leírta a kis öreg urat Dumka úr előtt.

– Soha sem láttam ilyen embert. Fogatlan! kétfelé választott őszhajjal, à la bon enfant; de furcsa lehetett.

– Nem madame, az jobban el van most foglalva a maga fájdalmával és félelmével, a blokadeon kell keresztüljönnie a hajóval, még el is foghatják. Van annak eszében a gyásztoilette! Különben is szereti az egyszerűt.

– De igen. Zárkány Napoleon urat hívta fel e szomorú szolgálatra saját levelében a meghalt herczeg.

– Ma kaptam a táviratát Hamburgból, hogy a Waternymph angol gőzössel tengerre szállt, a herczeg koporsóját és családját haza hozandó.

Most aztán annyit megtudott madame Corysande egyszerre, hogy az elég volt neki egész hazáig, még pedig gyalog.

Hanem a fődologra nézve, hogy ki küldhette hát azt a pénzt, és ezt a megrendelést? most már teljes tökéletes sötétségben maradt.

Melyik gyászhíren kezdje Livia előtt? A herczeg halálán-e, vagy Leon elutazásán?

Az egyik hirrel sebet fog ütni a leány szivén, másikkal mérget fog csepegtetni a sebbe.

E szókkal rohant be szobájába s elébb egy verset sirt, Livia nyakába borulva; csak azután mondta el neki az eseményeket, a megtörtént sorrendben.

A leány bámulatos lelki nyugalommal hallgatta azt végig. Madame Corysande elcsodálkozott rajta.

Livia csak hallgatott, a megkezdett gyászfátyolt ölébe leejtve, s kezeit rajta nyugtatva. Szemei a sötét szövetre bámultak.

Aztán felsóhajtott, összehajtá a fekete kelmét és félretette. És két kezét szivére nyomva mondá:

AZ ÉN ATYÁM.

Ha Leon csak egy árnyékát vétette volna észre a bizalmaskodásnak, mire a herczeg jogot adott neki, midőn Rafaela elé lépett, bizonyos lehetett volna felőle, hogy egy olyan jéghideg tekintettel találkozik, mely egyszerre a tulsó égsarkig taszítja; ha pedig könyekkel szemében jelenik meg előtte, elérzékenyülten, egy gúnymosolyt fog előidézni e classicus arczon: visszaemlékezést Alienorra.

Az igazi bánat nem csinál arczfintorgatásokat, az előtte jár az arcznak, s nem mutatja magát, mégis mindenki által észrevehető.

Leon még csak gyászba sem volt öltözve. A szokott úti ruhájában jött el, kalapja mellett sem volt fátyol, jó tengerútra való turi süveg volt az; mindössze is a darutollat tépte ki mellőle.

A herczegnő az orvos jelenlétében fogadta őt. Leon megvárta, míg a herczegnő nyújtá eléje kezét, hogy azt komoly tisztelettel elfogadja.

– Bocsánat, herczegnő, ha késtem. Távol voltam Bécstől, a hova a levél intézve volt, s e miatt nem kaptam azt rögtön.

– Önért sajnálom azt: mert most már nem látja jó atyámat. Már le van zárva a koporsója. Pedig én nagyon szerettem volna, ha látja őt, olyan volt halva is, mint mikor élt: olyan szép, nyugodt, kiszenvedett arcz. Egy fürtöt szép ezüst hajából eltettem: azon majd megosztozunk. Én nem akartam engedni, hogy őt bebalzsamozzák. Úgy-e jól tettem? Már szegény jó anyámnál úgy elborzasztottak e műtéttel. Így nem lehetett mást tenni, mint őt lezárni ólomkoporsóba s úgy szállítani útra. Helyesli ön ezt? -248-

– Megvallom, hogy jobb szerettem volna, ha vaskoporsót választottak volna ólom helyett. Vagy messinget, vagy bármi más érczet.

(Ejh? Ő már éreztetni akarja, hogy van joga kifogásokat tenni! Másnak azonban van joga az ő kifogásainak az okát megtudni.)

– Vannak aggályaim; a mik meglehet, hogy alaptalanok. Úgy áll az esély, mint száz az egyhez. Most már ez meg is van s nem lehet változtatni rajta.

Ezzel átvezette Rafaela Leont a nyilt corridorra, feltakarva előtte a lefüggönyözött nehéz ólomkoporsót, melyen nem volt semmi diszítés, czifraság, név. Csak egy sima ötszögletű sarcophag volt az.

– Eképen ez nyom valami tíz mázsát. Ezt csak a hajó fedélzetén lehet elhelyezni, s hogy a hajó himbálása közben a tengerbe ne essék, le kell srófolni vaspántokkal. Van erről gondoskodva?

– Akkor kérem a titkár urat utasítani, hogy rendelkezzék a szükségesekről. A tenger nagy hullámokat hány most.

– Óh miattam ne aggódjanak önök: én nem félek a zajló tengertől. -249-

Az orvos ezután eltávozott a titkárt megbízni az elszállítás technikai nehézségeinek elhárításával; kézművesek, hordárok megrendelésével.

Rafaela és Leon egyedül maradtak. Rafaela kérte Leont, hogy foglaljon helyet vele szemközt, úgy, hogy a világosság Leon arczába sütött, egészen a szemei mélyébe lehetett látni. A herczegnő folyvást e mélységet vizsgálta.

– Ön félt engem a tengeri betegségtől? kérdezé Rafaela. Én nem kapom azt meg. Bizonyos vagyok felőle.

– Igaz, hogy még nem. De én nem akarom ezt a betegséget megkapni! S azt hiszem, hogy az akarat sokat tesz.

– Ez esetben igen sokat. A kedély, a példa is határoz. Néha az egész utazó társaság neveti a bajt; de a mint egy megkapta közülök, a többi utána esik bele. A félelem felkölti azt: a bátorság visszatartja.

– Én bátor leszek. Azt gondoltam ki magamban, hogy nem maradok a kajütben, a hol az emberek jajgatása ragályos; hanem felmegyek a tetőre, belefogózom az árbóczkötélbe, felnézek az égre s azt mondom magamban: ejh, milyen jól hintázunk. A halálnak pedig azt mondom, no hát jer: én nem félek tőled, jó barát vagy; s kikerülöm vele, hogy a lábai előtt görnyedezzek. Vagy pedig megfogom a legelső bátor embernek a karját a födélzeten: egy matrózét, s arra fogom kérni, hogy beszéljen nekem adomákat, úti kalandokat.

Leon nem mondta rá, hogy hiszen lesz ott más ember is, a kinek bátorsága van, a ki nem veri a fejét a falhoz, s tud mondani vidám adomákat.

Akárki is odamagyarázta volna e felszolítást, hogy itt az ideje most, elérzékenyült gyöngédséggel térdre ereszkedni, -250- ama hófehér kéz után nyulni, azt megcsókolni és elértő sóhajjal rebegni: «Rafaela!»

– Azért. Családunkban a herczegi czím az utolsó férfival el lesz temetve, s a leány, a ki utána marad, már csak grófnő. Így volt az adományozva.

– De én úgy tudom, hogy Etelváry Miksa herczegnek meg volt igérve, hogy ha leányát fiúsítja, a herczegi czím arra is rászáll.

– Meg volt igérve. Ő el is készítette ez iránti folyamodását. De az utolsó napokban megsemmisítette azt: nem adta be s én ezentul «csak» grófnő vagyok.

Ez már nehezet nyomott a mérlegben. Ez revelatio volt. Rafaela egy fokkal lejebb lépett a ranghágcsón, hogy ne legyen a távolság kettőjük köztöt olyan nagy; ne kerüljön olyan nagy fáradságba annak a másiknak hozzája felemelkedni.

Leon agyát nem kábítá el ez a nagy diadal. A hangban, a modorban, melylyel e felfedezés történt, annyi biztató, annyi világosságterjesztő volt; megannyi illustratiója a herczegtől kapott utolsó levélnek, a mit Rafaela keze irt.

– Akármit rendeljen is a heraldika, az aranykönyv és az udvari etiquette: a közélet azt, a ki herczegnőnek született, herczegnőnek fogja nevezni holtáig: a nép a rangátváltozások subtilitásait nem érti meg. S ez szokatlan is a mi monarchiánkban; én nem tudom, hogy hasonló eset történt volna, hogy egy herczegnő rangja alábbszálljon. Egyébiránt Magyarországon, a mint semmi különös elöjoga nincs egyik mágnási osztálynak a másik felett, úgy nincs is ok reá, hogy a czímerkoronák közötti különbséget fokozatnak tartsa valaki; nálunk vannak nagytekintélyű bárók s «jó pajtás» herczegek. -251-

– Van azonban egy hely, mely minden embert egyenlővé tesz: ez a hullámzó tenger. A hajófödélen a herczegek csak olyan nyomorult tántorgó alakok, mint a matrózok, s minden méltóságnak vége a földön heverő alaknál. Ilyenkor az egyenlő emberek, az utitársak, csakugyan hihatnák egymást «ön»-nek.

– Parancsnak veszem e kivánatot. S ha véteni fogok a szabály ellen: az nem az én hibám lesz.

– Hanem az enyém. Rajta leszek, hogy soha se feledtessem el az utitársnőt. Nézzünk ki a tengerre.

Leon addig is az ablakkal szemközt ült, a honnan a tengerre volt kilátás; szép nemes vonásait megvilágítá a tengerfény; most Rafaela is odafordult.

– Ön azt mondá, hogy távol volt Bécstől. Hol járt, a mióta Párisból megjött?

Leon aztán elbeszélte neki, hogy hol járt. Leirta kis ősi lakhelyét, s az abban megtelepült boldog családot. S aztán az irtó vészt, mely e boldog családból hét nap alatt csak egy gyászoló apát és anyát hagyott meg. Csak az egyszerű eseményt beszélte el. Kilencz parasztgyermek történetét, a kik mult héten keresztapjukat körülfogva dalolták az ipsilándi rózsát s ma már az anyjuk dalolja azt egyedül az öt kis sirhalom előtt. Semmi nagy dolog sincs ebben az egész történetben; hanem azért mégis, mikor a kilencz czipőcskéről beszélt Leon s az üres vánkoskákra kiosztott páros almákról, Rafaelának egyszerre a szemébe szökött a köny: «Istenem!» rebegé, és a míg egyik kezével eltakarta arczát, a másikat öntudatlanul nyujtá Leonnak.

– És ön még gyászfátyolt sem tesz fel keresztgyermekeiért? (Rafaelának korábban feltünt már, hogy Leon kalapja mellett nincsen gyász. Másért is talán?)

– Nem akarom, hogy minden profanus ember megállítson és elmondassa velem, hogy kit és miért gyászolok? (Ez válasz volt azért a másért is.) -252-

És aztán elmondta Leonnak, minő idylli életet éltek itt a tenger közepett, míg az ágyúdörgés fel nem zavarta azt. Elbeszélte atyja szenvedését, midőn a rémjelenet beteg szivének minden sebeit egyszerre feltépte; midőn mindent megtudott, a mit titkoltak előtte; hogy halt bele a fájdalomba!

S a míg ezt elbeszélte, Leon arczán oly változás ment végbe, mely Rafaelát megdöbbenté. Elsápadt, szemei elveszték fényüket, homlokán nehéz veríték gyöngyei verődtek ki. Nem a gyász, nem a részvét: az önvád képe volt ez. Azt az egész ólomkoporsót emelte e beszéd alatt. Utoljára Rafaela megszólítá:

– Bár volnék az! szólt Leon, felkelve helyéről. Ennek nem így kellett volna történni!

– Én tudom. Atyámtól hallottam. Valaki vádolta önt előtte, azzal, hogy ön elrontott valamit. Atyám azt felelte rá: «nem igaz! Zárkány Napoleon mindent úgy tett, a hogy kellett. Istenség titka a jövendő!» Jól esik önnek, hogy ezt megmondtam?

Leon csak most vette észre, hogy homloka mennyire meg van izzadva, s letörülte azt zsebkendőjével.

– Most sietek az előkészületek után nézni. Még ma éjjel át kell szállíttatnom a koporsót a födélzetre s ott megerősítenem.

– És reggel értem fog ön jönni? Igen korán jőjjön. Mihelyt hajnalodik. Költessen fel. Itt nincs se óraütés, se fülemüle, se kakasszó éjszaka.

Leon bucsút véve, azt mondá, hogy meg akarja elébb tekinti a koporsót, ha jól van-e összeforrasztva? -253-

A teremben, a hol hátramaradt, a fali tükrök mind a szegletekbe voltak elhelyezve, úgy, hogy diagonálban adták vissza a terem képét. Az egyik tükörből épen a corridorra lehetett kilátni, épen oda, a hol a koporsó feküdt.

Rafaela látta Leont odasietni. A koporsó előtt letérdepelt és sokáig nézett egy helyre, azután hirtelen fölkelt, s hármat nagyot ütött ököllel a homlokára.

Azután gondja volt rá, hogy a térdét leporolja, mielőtt visszajön a terembe.

Csak a házon kívül vette észre, hogy kalapja gyászfátyollal van körülfonva: ezt Rafaela tűzte oda, az alatt, míg ő künn a corridoron a koporsóval tartott néma találkozót.

Mikor éjfél után két órakor felébredt, s a holdvilágot hajnalnak vélve, felöltözött, már nem találta a corridoron a koporsót. Azt olyan mesterséggel vitette el onnan Leon, hogy őt fel nem zavarta álmából.

Rafaela azután künnmaradt az üres corridoron, s a párkányzatra kidülve várt Leonra.

Nem tudott magának számot adni róla, hogy mi az? több-e, mint puszta érdeklődés, több-e, mind engedelmesség az atyai végakarat iránt, több-e, mint ragaszkodás az erősebbhez? várt reá.

És Rafaelának eszébe jutott, hogy van valahol a világon egy másik nő, a ki a napi vélemény előtt az ő vetélytársnője; mert neje lett annak a férfinak, a ki tőle eljegyzett vőlegény korában elvált. A világ örömest beszél a szép nőkről s ez a nő szeret beszéltetni magáról a világgal. Az a félbeszakadt légyott nem maradhatott titoknak; a diplomaták -254- feljegyezték belőle a világtörténetre kiható mozzanatot, s a nők a szenvedély és önuralom rendkivüliségeit. Rafaela is megtudta azt, a mi ezzel a nővel történt. Ez a nő épen így várt egy holdvilágos éjszakán Leonra: szivében tilos szenvedélylyel, s a hogy a kéjmámor és a gyilkolási düh együtt szokott járni, a vétkes szerelem összeforrva szivében háboruszomjas vad indulatokkal. A nő szép volt, csábító és önfeledt. S ez a nő hiába várt erre a férfira, a kire ő most. S a kinek a lépteit már hallja a távolból a fövényen ropogni, a ki az ő hivására megjelen. Vajjon a két nő közül melyik a nyertes, melyik a vesztes fél?

Rafaela a corridorról kivánt jó reggelt Leonnak, mikor az a ház elé érkezett.

– Egy órával korábban jöttem, mondá Rafaelának; a szél egyszerre lecsendesült: jó lesz felhasználnunk az időt a hajóraszálláshoz, mert hajnalra ismét fel fog támadni a szél.

Rafaela megvolt régen útikészületeivel. A férfi-cselédeket előre küldé, aztán útiköpenyegét felvéve, még egyszer megöntözé az ablakába tett virágokat, a villatulajdonos figyelmének tanujeleit s aztán Leon karját kérve, levezetteté magát a partig, az orvos, a titkár és a komorna kiséretében. Rafaela egy perczben visszafordult komornájához s azt kérdé tőle:

– Igenis, herczegnő; felelt a megszólított. Leon szétnézett. Nem látott sehol egy harmadik hölgyet.

A part előtt a keletkező dagályban tánczoló csónakba lépésnél segíteni kellett a hölgyeknek. Mikor a komornára került a sor, Rafaela azt mondá Leonnak:

Leon összerezzent, mikor a komorna egyszerre a kezébe adta azt az addig kendője szélével letakart valamit. Az egy fehér czicza volt. -255-

– Ah dehogy félek! (Hanem Livia kedvenczére ismert benne, az rezzenté meg oly nagyon! s aztán gyöngéden odaszorítá a szelid állat selyempofácskáját arczához s biztatólag suttogá neki: «cziucz-miucz!»)

A míg a hajóra értek, a tenger csendes volt; de alig szedték fel a horgonyokat, midőn a tenger ismét dagadni kezdett, s a mint az induló gőzös megkezdé oldalhintázását, a komorna rögtön eltünt a födélzetről s lement a cabinjába lefeküdni.

A mint aztán a nap fölkelt, veres fényével még pirosabbra festve a távozó sziklaszigetet, mintha magával hordaná a szelet, egyszerre ujult erővel kezdte az rá, s most már a hajó nemcsak azokat a hintázó oldalmozgásokat követte, a mik még olyan jól esnek, mint a ringatás, hanem a mint a hullámhegyeken átbukdácsolt, egész hosszában hányta-vetette magát, majd az orrával, majd a hátuljával ágaskodva fölfelé.

Minden ember eltünt már a fedélzetről, maga az orvos sem tudott magának semmi prophylacticus gyógymódot rendelni a tengeri betegség ellen: senki sem kérdezősködött a más baja felől.

A kajüt-gádor ajtajának támaszkodva s kezével a kilincsbe fogózva, nézte a büszke hölgy a feje fölött elrepülő felhőket. Esőköpenyének csuklyáját fejére húzta, oltalmul a födélre felcsapó, frecscsenő hullámok ellen s beszélgetett Leonnal, ki a gőzhajókéményt megerősítő lánczba kapaszkodva tartá fenn magát.

– Én szeretem a tengert. Ha tengerész neje volnék, mindig együtt járnék vele. A kinek a tenger a hazája, az hontalanná nem lehet soha. A tenger nem enged magára határokat festeni, mint a föld. Az nem engedi magát meghódítani. A tenger megvalósulása a «közös haza» eszméjének. -256- A tenger soha sem olyan mostoha ahhoz, a ki rajta keresi kenyerét, mint a föld, s annyi embert táplál, mint a föld s annyinak ád sírt, mint a föld. Most, mikor ez a hajó recseg-ropog alattunk, mikor azt kell hinnem, hogy a jövő perczben a tenger fenekéig sülyedünk le, s a hullám mint egy hegyláncz közeledik felénk: arra gondolok, hogy mennyivel nyugodtabb helyen vagyok én itt most, mint volnék abban az országban, melynek a földe hány most ilyen hullámokat, mint ez a tenger, s egész tartományainak elsülyedését siratja. S ettől a gondolattól az orkán maga szelid tündérnek tünik fel előttem. Ezzel szoktam minden rossz érzést leküzdeni magamban, arra gondolok, hogy mások még jobban szenvednek, mint én. Én szeretem ezt a vihart. «Ezt» a vihart!

– Nekem is jó barátom a tenger, szólt Leon; s még úgy jöhet, hogy tengerész leszek. Mindig kárhoztattam őseinket azért, hogy úgy szerették a lovat, szerették volna inkább a hajót. Akkor nem keresték volna a pusztát, a hol zöldebb a fű; hanem a partot, a hol szabad a tér. A mennyi erővel Magyarországot elfoglalhatták, annyival letelepülhettek volna Japánba. Ez az ország az én eszményképem. Nem hiszem, hogy valaha oda ne kerüljek. Köröskörül tenger. Semmi szomszéd, semmi atyafi, semmi diplomatia. Maga teremt magának mindent.

Rafaela panaszkodott, hogy lábai reszketnek, bárhogy erőlteti magát: nem tud állva maradni.

– Ez pedig a legelső, hogy a tengeri betegséggel megküzdjünk, az állva maradás, mondá Leon. Támoszkodjék ön vállamra s engedje, hogy karommal fentartsam.

Rafaela úgy tett s aztán, mikor Leon átkarolta, nem szédült többé a feje.

Addig-addig dicsérték egymásnak a tengert, míg az kiengesztelődött a sok magasztalásra: dél felé megszünt a vihar, eltisztultak a felhők s a hullámhegyek szép sima völgyekké lapultak alá, miken most már a kis gyors yacht hintázva lapátolt előre. -257-

A lélekerő csakugyan csodát tett Rafaelánál; aczéllá tette idegeit. Nem szenvedett a tengeri betegségtől, a mi valamennyi kisérőjét előfogta. Leont természetesen nem. Ő megszokta már a tengert régen.

Eddigelé kevés hajó tünt fel láttávolukban, az is messze elmaradt; de a mint a vihar megszünt, egyszerre kezdtek feltünedezni a vitorlák s a gőzhajót jelző fekete füstvonalak a láthatáron.

Egy nyugot felől jövő gőzhajó egyenesen az ő útjokat látszott keresztezni. A hajó hadi fregatte volt, két árboczos, vitorlával és gőzzel haladt. A mint egyre közelebb érkezett, felismerték benne a franczia czirkáló hadihajót.

– Ez alkalmasint velünk akar szóba állni; jegyzé meg Rafaela, távcsövét felé irányozva.

A czirkáló megjelentére a kelet felől mutatkozó vitorlák legtöbbje irányt változtatott. Azok alkalmasint német hajók voltak s nem igen kinálták oda magukat hadi zsákmányul: a fregatte nem talált mást útjában, mint a yachtot. Azt utól is érte Neuwerk magaslatán. A yacht nem tartozott róla tudomást venni addig, míg meg nem szólal. A fregatte megtette. Félmérföldnyi közelbe érve, jellövést adott: mire az utazó gőzös megállt s közelbe engedte amazt magához jönni. A czirkáló hajó mintegy tizenkét fonalnyi közelig jött a yachthoz, s akkor hosszoldalával fordult felé, rátátva tizenkét ágyuja torkát.

Akkor aztán egy csónak hagyta el a hadihajót, mely a gőzöshöz evezett. Egy tengerész hadnagy jött rajta, hat tengerész katonával.

A yacht kapitánya és a tengerész hadnagy a szokott értekezést megkezdték. Ez előkérte a hajóiratokat, amaz megmutatta neki azokat. Minden rendben találtatott.

A hadnagy kötelességéhez hiven széttekintett, az adott szón kivül, még saját szemeivel is meg akarva győződni s a legelső tárgy, a mibe belebotlott, a koporsó volt.

Ez a hajó födélzetén feküdt, leszorítva erős vaspántokkal és csavarokkal a padozathoz. Nem volt betakarva semmivel.

– Igen. De ólomkoporsó. Nem tudja ön, hogy az ólom mai napság hadi dugárú?

– Nekem úgy lett feladva, mint koporsó. Egy előkelő magyar főur fekszik benne, kit Helgolandból haza szállítanak.

Azok valóban mind ott voltak már a fedélzeten s várták, hogy mi lesz ennek a kimenetele?

– Ezt látta ön előre: sugá Rafaela Leonnak; odatapadva hozzá s karjába fogózva.

– S ha úgy van is! mondá a hadnagy, azt csak nem képzelik önök, hogy én nyolcz-tíz mázsa ólmot az orrom előtt behagyok csempészni Németországba egy halott által?

– Tán csak nem kivánja ön, hogy a tengerbe dobjuk a holttestet a koporsóból? viszonzá s tevé hozzá nyomatékkal: «ez egy igen előkelő férfiú volt!»

– Ejh uram! Mit akar ön? Most, mikor a legderekabb férfiak ezrei rakásra hullanak a csatamezőn, s urat, közvitézt egymásra dobálnak egy közös verembe; mikor a legnemesebb férfiak hulláin a hollók osztoznak; a mikor hősök, hadvezérek, lángelmék és özvegy asszonyoknak egyetlen fiai beérik százan egy fakereszttel; most, mikor hidegvérrel rugják félre a koponyát, a mi tegnap még egy -259- félistené volt: most azt kivánja ön, hogy sirassunk meg egy magyar főurat, a miért egy nyugodalmas halál után nem adatott neki más sir, mint a dicsőséges tengerfenék? Hát egy vég vitorlavászon, egy ágyúgolyó, három bucsúlövés, félárboczra felvont lobogó s tizenkét fonálnyi mélységű tengervíz nem elég temetési tisztesség-e a világ bármely herczegének?

– Uram! Szólt a tengerész hadnagy is, udvariasan meghajtva magát s most már Leonhoz beszélt. Vagy ha épen olyan erősen el vannak önök határozva, a magyar főurat hazája földének visszaadni: Hamburg már nem messze van: betakarhatják őt odáig kátrányos vászonba; ott vehetnek számára másik koporsót, s beletehetik abba. Aztán más mód is van. Önöknek van orvosuk. Mi kölcsönzünk önöknek mercurius corrosivust: van hajónkon elég; az orvos Hamburgig bebalzsamozhatja a hullát.

– Én elhiszem, mondá a hadnagy, hogy ebben a koporsóban egy hulla fekszik; az az önöké: azt elvihetik; hanem az ólom az enyim; azt én viszem el!

E szónál Leon egyszerre odalépett a koporsó elé s kirántva revolverét oldaltáskájából, haragtól megcsattanó hangon kiálta:

«E koporsóban az én atyám fekszik! a ki ráteszi a kezét, azt én főbelövöm.»

Leon a tengerész hadnagy homlokának irányzá pisztolyát, a hat tengerész katona pedig czélra kapta karabélyait mind ő ellene.

Azután nyugodtan belenézett a homlokának szegzett -260- pisztoly csövébe s karjait összefonta és mosolygott, mikor Leonhoz szólt:

– Kár volna önért is, ifju barátom, meg azért is, a kit le fogna lőni. Becsületszavára mondja-e ön, hogy ebben a koporsóban önnek az atyja fekszik?

Leonnak erre a szóra reszketni kezdett a keze. Vevé észre, hogy nagyon rosszul czéloz oda a szemközt állónak a két szeme közé. Zsibbadtan ereszté le karját a revolverrel.

Azt felelje-e: «igen, ő az én atyám! Becsületszavamra mondom!» Becsületszavát dobja-e oda ennyi ember hallatára, a ki mind tudni fogja, hogy nem mondott igazat. Zálogba tegye-e becsületszavát e büszke hölgy hallatára, megbántva őt akkor, a midőn megmenti? Képtelenné tegye-e magát örökre e nő előtt becsületére hivatkozhatni?

E pillanatban odarohant melléje Rafaela s megragadva mindkét kezével Leon karját, sietett helyette megfelelni:

– Igen. Az ő atyja fekszik e koporsóban! És az én atyám! Mindkettőnk becsületére mondom! Oly igazi bensőséggel, oly önkénytelenül elárult hévvel mondá e szavakat, hogy Leont megrendíté vele.

A tengerészhadnagy nem lett volna franczia, ha e nyilatkozatot tökéletesen meg nem értette volna. Ez egy regény. S a regénynek még a hadviselés közepett is megvannak a maga kiváltságos jogai.

– Honneur au malheur! mondá, kardjával üdvözölve a hölgyet, s katonáinak tisztelgést vezényelt: visszaadta a kapitánynak iratait s elhagyta a födélzetet.

Ettől fogva Rafaela folyvást Leon karjába akasztott karral sétált a födélzeten.

Kisérői mosolyogva suttogtak egymás között. A herczeg csak úgy lehetett Leonnak atyja, ha a herczegnő Leonnak a menyasszonya. -261-

Hamburgba még elég jókor érkezett meg a yacht, hogy a koporsót vasútra lehessen szállítani, s külön vonattal Berlinig vinni. Ezen a vonalon nem sok vasúti nyomorúság jött eléjük.

Berlinbe este későn érkeztek meg. Rafaela azt akarta, hogy ne időzzenek tovább, mint a míg az új különvonatot elő lehet állítani; de Leon azt tanácsolta, hogy jobb lesz az éjszakát Berlinben tölteni.

A valóságban pedig azért nem akart ott éjszakázni, mert a Spree melletti Athenenek ekkor igen zajos éje volt. A város ki volt világítva a nagy diadalhírre; örömzaj hangzott fel az utczákról s mindez nem illett Rafaela kedélyébe.

– Pedig jobb lesz «önnek» kipihennie magát: itt szállunk meg a vasúthoz közel, a hová nem hat a zaj.

Rafaela észrevette a «herczegnő» czímzésből, hogy ő volt a hibás: megint elfeledé, hogy az utitársak között egyenlőség uralkodik s sietett hibáját helyrehozni:

Hanem aztán elgondolkozott magában, mikor a magyarázatot kereste, s olyan igen közel találta, hogy mégis sajátszerű alkotású emberek ezek a diplomaták. Leon, ki ismeretessé lett a berlini udvari körökben, nem futhat keresztül a fővároson a nélkül, hogy egy ilyen diadalnapon a maga üdvözletének adóját le ne rójja az illető köröknél, s nem szolgál mentségeül az, hogy utazásának czélja egy -262- halott hazaszállítása s egy gyászoló hölgy lovagias kisérése.

Hát még midőn Leon megjelent előtte, hogy elbúcsuzzék s Rafaela meglátta rajta, hogy egészen bálnak van öltözve, fehér nyakkendő, fehér mellény, frakk. Igy mennek hadügyminisztert látogatni?

– Az excellentiás urakat most otthon nem találom. A főváros tánczvigalmat rendezett a mai nap ünnepélyére; azok mind ott lesznek s ott kell őket felkeresnem.

Tehát még bálba is megy? Tánczoló, kaczérkodó hölgyek közé! S itt hagy az alatt egy gyászoló hölgyet, a ki, legalább is, gondjára van bízva.

Rafaela csak azért sem feküdt le. Meg akarta próbálni hogyan esik az, mikor az otthon maradt nő vár arra, a ki másutt jól mulat?

A mint Leon megtudta a komornától azt, hogy Rafaela le sem feküdt, bejelenteté magát nála.

A különvonat gépe fűtve volt, csak az előrejelzést kellett bevárni, hogy a mostani mozgalmas időkben valami vonat szemközt ne jöjjön rájuk.

Leon ezalatt egy alvókocsi-osztályt rendeztetett be Rafaela és komornája számára, s igen szépen kérte, hogy engedjen magának időt a pihenésre.

– Arra önnek még több szüksége van, mint nekem, mondá Rafaela; ön a mult éjjel sem aludt semmit.

Ez azonban nem olyan éjszaka volt, a melyiken az emberek -263- azért ülnek fel azokra a tűzszemű szörnyetegekre, hogy lelkeiket Istennek ajánlva, aludjanak. A míg a kettős vágányú vasútak tartottak, rövid időközökben rohantak el szembejövő vonatok, miket Rafaela az ablakon keresztül csak mint futó, dübörgő rémképeket látott jönni és eltünni. Azután pedig, hogy a vasút egyes vágányú maradt, egyre felébreszté a gép vészfütyölése és a rendelkező személyzet lármája.

Egy nagy kokolysza lapály (Moorland) közepett állt meg a vonat, a hol semmi állomás nem látszott. Szomorú vidék. Fiatal vörösfenyő és luczerdők ültetve a messze elterülő mocsáros homok rónára, miktől az ingovány vize, a mint visszatükrözte, még feketébbnek látszott.

A vasút itt éppen erős elhajlást tett délfelé, s ez ívhajlaton látszott közelíteni egy égő veres szempár: egy éjjeli szörnyeteg.

A gép egyre fütyölt. A szembe jövő kettős tűzfény megállt, mire a távolból visszhangja kelt a fütyölésnek.

Annyit kitudott venni Rafaela a saját észlelete nyomán is, hogy egy előre nem jelzett vonat jött az övékével szemközt.

Azután megismerte a visszatérő alakját a kalauz lámpafényénél. Meg akarta tudni, hová ül be?

Az pedig egy utazó kocsiba sem ült, hanem felkapott a mozdonyvezető mellé a gépre. Leon az egész útat künn a gépen tette meg, hogy őt a bajtól megőrizze.

Rafaela aztán szíve szerint megsajnálta őt s föltette magában, hogy a mint legközelebb meg fog állni a vonat, behívja őt magához és nem bocsátja ki.

Itt a kalauz tudtára adta, hogy ez olyan állomás, a hol reggelizni szoktak. -264-

Az orvos jött érte, hogy a váróterembe átvezesse s mondta neki, hogy Leonnak nagy dolga van az állomásfőnökkel, a kit arról kell meggyőznie, hogy semmi ellenmondás nem lesz a szabályzattal szemben, ha a koporsót nem szállítják át más waggonba, hanem engedik azt egész Bécsig tovább gördülni.

– Azt hiszem, hogy ennél még nagyobb bajunk is lesz, mondá az orvos Rafaelának. Bodenbachnál a határon ismét meg fognak bennünket állítani a vámőrök a végzetes ólom miatt, a mire egyikünk sem gondolt; ismét megújul a kellemetlenségünk, s nem tudom, elütjük-e egy kis páthoszszal? a minek a tengeren, a franczia előtt nagy hatása volt: nem tudom, mit mond rá a szárazföldön a flegmatikus német? Az ólmot pedig épen úgy tiltják a németek kivinni, mint a francziák behozni.

– E miatt én is aggódom, mondá Rafaela, ki most épen csak egy perczre találkozott Leonnal, a midőn az jelenté, hogy minden kész a továbbutazásra.

– Ön az éjjel kinn utazott a mozdonyon? szólt neki a hölgy szemrehányólag.

– A mire nagy szükség volt. A mozdonyvezető a mult éji ünnepély hatása alatt nagyon derült hangulatban volt, egyszer egy szemközt jövő vonattal kellett volna összeütköznünk, másodszor pedig kicsiny híja, hogy egy előttünk haladó tehervonatba nem futottunk bele.

Ezért aztán Rafaela szemrehányást tett magának, hogy miért erőszakolta az éjjeli utazást?

– Már most jöjjön, üljön be ide hozzám. Nappal csak nem történik semmi baj. Ott azután elmondatta magának Leonnal, hogy milyen volt a mult esti bál? Minő celebritások voltak jelen? Találkozott-e ismerősökkel? Jó kedvük volt-e?

Bodenbachnál csakugyan az történt, a mit az orvos már Drezdában előre sejtett, a vámfelügyelő felelősségre vonta Leont az ilyen nagy tömeg ólomért. S ez igen komor, prózai hangulatú férfiú volt. Nem árult el költői hajlamokat. -265-

– Úgy, hogy «hadiszer» és «dugárú» két külön substantivum és nem egyik a másiknak az adjectivuma.

– Nézze meg az ember! Ez az úr most nekem grammatikai előadást akar tartani. De hát van önnek engedélye ennyi ólmot kivinni?

Mikor aztán Leon visszatért Rafaelához, ez hálateljesen nyújtá eléje kezét.

– Ön a mult éjjel ezért maradt Berlinben. Arra gondolt, a mi másnak nem jutott eszébe, s a mit más talán nem is tudott volna ily gyorsan kieszközölni. Én félreismertem önt. Nem fogok önnek soha többet ellentmondani.

– A mint Bécsbe felérkezünk, ott félbeszakítjuk az útat, azért, hogy egy egész napot ott töltsünk.

– Önért is; de másért is. A megboldogult herczegnek őszinte tisztelői voltak Bécsben, kik nem jöhetnek le Etelvárra, -266- hogy koporsójánál végső Istenhozzádot mondjanak neki. Ha egy napig ki lesz téve a koporsója egy kápolnában, mindazok eljöhetnek hozzá s jól fog esni nekik a kisírt köny.

Annak pedig az a gondolat járt a fejében, hogy lakik ott Bécsben egy elhagyott leány, a kinek szíve nagy fájdalomtól szabadúl meg, ha látatlanúl, megfigyeletlenűl kisírhatja magát azon férfiú koporsója fölött, a ki atyja volt, a míg élt, halottja, midőn meghalt: a kinek nagy lelkét oda áldozta az égnek szerelméhez való hűségeért.

Pedig kedvenczét, az elhagyott kis cziczát, még Helgolandba is elvitte magával.

A GÚLA MAGASÁN.

– Nos, kedves Leon, hát kezded-e már körültekinteni szerencséd láthatárát? Van-e már sejtelmed arról, hogy mi vagy és mi fogsz lenni? Hej, hogy összeránczoltad a homlokodat! Bánt ugyebár az a gondolat, hogy ez a nevetséges alak, ez a minden ajtón kidobott vándorló lélek, a vas kakadú, tud arról valamit, hogy te milyen szerencsés ember vagy? Hogy emelkedésed titkába be van avatva, hogy tégedet még méltóságos úr korodban is tegezni bátorkodik?

– Nem úgy van. Sőt ha valaha az lennék, a minek most gúnyolsz: notabilitás, befolyásos úr, egész életed szerepét elrontanám azzal, hogy nyiltan kikiabálnám az egész világnak felőled: íme, ez egy derék ember, a ki nekem jó barátom, a kit én becsülök, ne higyjen senki az álarczának! -267-

– Köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy ezt négy szem között hallottam tőled. Igen jól esett. És már most ugyan őrizkedni fogok, hogy veled nyilvánosan találkozzam valahol. Te végetted. Mert ha te azt kikiabálod a világnak, hogy én derék embered és igaz barátod vagyok, azt ugyan felőlem senki sem fogja elhinni; hanem te rólad fogja azt hinni, hogy bolond vagy. Hanem hát már most miért ez az összeránczolt homlok? mondd meg! Ha herczegünk halálát gyászolod, azt jól teszed; de egyúttal engedj arczodon egy kis derengést a hálaérzetnek is, ha rágondolsz. Ő halála órájában egy világot nyitott meg előtted.

– Neked van tudomásod arról a levélről, a mit Rafaela herczegnőnek mondott tollba, én hozzám?

– S hiszed te, hogy én azt az előnyt, a mit egy haldokló adott a kezembe, ki fogom zsákmányolni most?

– Azt tudod, hogy mennyi mindent ki tudok állani? A gyomrom éhséget, az idegeim rettegést, a bőröm vágást, égetést, hideget, a büszkeségem lemondást. Meg tudom bocsátani egy nőnek, ha szeretett és megcsalt. De hogy egy hölgy más jogon nevezzen magáénak, mint azon, hogy «szeret»: ezzel a gondolattal nem tudok kibékülni soha!

– Tudom, hogy így van. A herczeg szeretett engem, s leánya azt hiszi, hogy ezt lehet örökölni is. A bálványozás, a mivel ő atyját körülvette, képessé teszi őt arra, hogy annak végakaratáért saját magát is áldozatúl hozza. Járul hozzá egy neme a boszúnak is. Sokszor látunk megfoghatatlan házasságokat, a miknél minden ember azt kérdi, hogyan választhatta ez a delnő ezt a férfit a maga urául? Csak a közelebb állók tudják, hogy sértett női büszkeség foglalta el a hajlam szerepét. Valaki hűtlenül elhagyta a hölgyet, s az meg akarta mutatni a hűtelennek, hogy nem búsul utána, el tudja felejteni, s férjhez ment a legelső -268- férfiúhoz, a ki meghajtotta magát előtte. Mire a gyászév lefoly, majd elmúlik a harag, elhalványul a megdicsőült apa végakaratának emléke s ezzel együtt Zárkány Leon képe is az elmúltak közé hanyatlik. Várjuk be ennek a végét csendesen.

– Ugyan nem szégyenled magadat? Vagy engem tartasz a világ legegyügyübb emberének, a kit ilyen lélektani felolvasásokkal lehet jól tartani? Hát kell ahhoz boszú, elkeseredés, hogy egy hölgy Nornenstein Alienor helyett Zárkány Napoleonnak adja kezét? Ha megforditva történt volna a dolog, akkor állna az okoskodásod. S nem tudom, hogy nem úgy történt-e? Nem tudom, hogy nem Leon volt-e az, kinek vigasztaló megjelenésére várt egyszer egy gyászoló hölgy, anyja koporsója mellett. Táviratot is küldtek utána, hogy jöjjön. Ő nem érkezett meg. Félreértették elmaradását. Helyette beállt ez a festett szalmabáb. Sírt, mint egy rossz szinész. S elfogadták őt. Így megfordítva áll a te meséd. Hidd el, hogy téged nagyon régen szeret Rafaela.

– Attól függ, hogy minő szerelmet keressz egy nőben? Ha kedélyednek kalandos, szeszélyes, csapongó szenvedély kell, akkor szaladj Pompeia után; az most Párisban szalmaözvegy s az ura nem mehet hozzá; ha pedig naiv, érzelgő gyöngédség kell: egy leány, a ki bolondod, a kivel mindent tehetsz, a ki játéktárgyad, mulattatód, a kinek nincs egyéb vágya, mint téged a földi paradicsom üdvözültjévé tenni: akkor maradj a varrólányodnál; Rafaela ezekhez nem fog érteni soha, nem is fogja megtanulni soha: sem a te kedvedért, sem a maga kedvéért. Hanem ha nőt akarsz találni, a ki eszményképe a feleségnek, a ki a férjnek nem játszótársa, hanem saját jobbik fele: a ki bajaidban osztozik, távollétedben minden féltő kincsedet megőrzi, a ki becsületedre büszke, a ki elpirúl, ha megcsókolod s megcsókol, ha alszol; a ki úgy ölel meg, mintha mindig menyasszonyod volna; a ki majdan gyermekeidet -269- az anya fogalmával megismerteti s ha gyónni megy a paphoz, ezt az egy bűnét tudja megsúgni neki: hogy férjét még jobban szereti, mint a gyermekeit! de a mit az nem fog megtudni soha. Ha ilyen nőt kerestél, megtaláltad.

– Mindig gúny tárgya volt előttem az olyan férfi, s véleményemben osztozik az egész világ, a ki vagyont és rangot házasodik magának. Egy férfi, a ki megfizetteti a szerelmét. Mennyi gúnyt űztünk az olyan tekintetes úrból, a ki nőül vett egy méltóságos asszonyt, s aztán, hogy ne legyen közöttük olyan nagy a distantia, a férjet elkezdték azontúl nagyságosnak czímezni; ez volt a zsámoly, a mire felállt, hogy megcsókolhassa a feleségét. Ha már csakugyan világtörténeti nevezetességgé kell lennem, Anchisest válaszszam-e mintaképemül, a ki arról lett historikussá, hogy fiatal korában egy istennőt szeretett, s vénségében nem bírta a lábait?

– Neked nem lesz szükséged arra a zsámolyra. Nem volna szabad kifecsegnem, a mit csak vísszatértedben tudsz majd meg; de hisz a te titkod az, meg fogod őrizni. Te, édesem, mire visszaérkezel Budapestre, olyan magasan fogsz rang dolgában állani, mint maga Etelváry Rafaela herczegnő.

– Hahaha! Csak nem tesz tán meg a közvélemény «nemzet bárójának»? Ez a hely már be van töltve.

– Én egyenlő rangról beszéltem. Van «ugrás» a heraldikában! Veled nem kezdik a báróságon. Nem csupán a diplomatiai téren tett szolgálataid megjutalmazásáról van szó, hanem nagy tehetségeidnek felhasználásáról. Te a meghalt Etelváry Miksa herczeg helyébe fogsz kineveztetni főispánnak.

– Veled négyszemközt soha. Már készen van kineveztetésed; csak a gyászszertartás peripetiáit nem akarják vele megzavarni. És akkor te egyszerre azon a magaslaton állsz, a melyről Rafaela atyja letünt, zászlós úr vagy: felsőházi tag, egy vármegye kormányzója, külömb főúr, mint Fürst Pratz Alienor von und zu, und ohne Nornenstein.

– Komolyan megrémítesz! Főispán! Ugyanabban a megyében, melyet eddig herczeg Etelváry kormányzott: nemcsak Magyarország első dynastáinak egyike, de a legbölcsebb fő, a legnemesebb szív, a mire valaha ország dolga bízva volt! s most én következzem utána, mint a régi ezüst után a fertálybankó! Én, a ki szolgabíró voltam ugyanabban a vármegyében, az is rossz: tréfacsinálója az egész környéknek, bálokban előtánczos: arról celebritás; különben senki és semmi. Se ész, se tapasztalat, se érdem, se birtok, se tekintély! S hitessem el valakivel, mikor abba az elnöki székbe beleülök, hogy én főispán vagyok! Hát ennyire kifogyott volna az ország nagy emberekből, hogy én rám kerüljön a sor?

– Sunt, qui se nequiter humiliant! Mások más véleménynyel vannak felőled.

De Leon nagyon belejött, mint az egyszer neki lódult lokomotiv, nem tudta magát megállítani.

– Hogy én abban a teremben elnököljek, melynek zöld asztalát csupa tizenhárompróbás hazafiak, kiszolgált képviselők, honvédezredesek és ménestartó kiskirályok ülik körül, a hol még a birtokos paraszt is olyan büszke, mint egy brahmin, magam pedig, a ki esernyővel vágtatok végig az utczán, próbáljak vezetni egy ilyen társaságból álló gyülést, melyet csak egy olyan ember, a ki patriarcha volt, tudott rendben tartani, s tűrjem, hogy per «méltóságos úr» szamarazzanak le? S ne merjek parancsolni, attól félve, hogy senki sem fogadja meg? S aztán, mikor ülés oszoltával alattvalóim fennhangon kiáltják elé ötös fogataikat, halljam a malitiosus felkiáltást a hátam mögött: -271- «János! a méltóságos úr kalucsnijait!» S a míg eddig ahhoz volt szokva a közönség, hogy a közgyűlés után a főispánja az egész tekintetes karokat és rendeket meginvitálja lakomára, hogy az utolsó kortes is a csizmaszárában vitte haza a pezsgőt, a mit már nem tudott meginni, s kilencz ujság nyögött az elmondott toasztok reprodukálásában, most én megszökjem vendégeim elől! Vagy pedig tegyem az ellenkezőjét? Feszítsem magamat, játszam a nagy urat, a szerepet, a minek felvettem a jelmezét? hogy azzal dicsérjenek meg a hátam mögött, hogy a pezsgőm, szivarom ugyan jó, hanem kár, hogy száz perczentre szedem fel a pénzt Lőw Hirschtől! Ez a fátum van szánva nekem?

– Nem vágtam a szavadba, mert féltem, hogy elüttetsz a rúddal. I tempi passati az kedves barátom, a miről te beszélsz. A vármegye sem olyan vármegye már, mint a hajdani volt, a gyűlés sem olyan gyűlés s a főispán sem olyan főispán. Az most hivatalnok, bureaucrata, a kinek dolga van: sok. A parádénak vége. A fényes szónoklatok helyett prózai munka vár minden emberre, s azt a szerint itélik meg, ki hogy elvégzi? nem hogy hány lóval hajtat bele? A mostani főispáni állás igen nehéz: nem fényes, de annál fontosabb hivatal. Épen ezért bízzák te rád. Nyugodt lélekkel fogadd el azt. Fizetés jár vele annyi, a mennyiből meg lehet élni tisztességesen; de meg kell szolgálni erősen. Egyébiránt (előre mindent kifecsegnem nem szabad), de annyit megmondhatok, hogy fényes rangod mellett nem fogsz te a «Johannes sine terra»-k osztályába tartozni.

– Te! Talán csak nem gondolsz arra, hogy engem a herczeg végrendeletében valami hagyománynyal alázott volna meg? Ez elől kiszökném Európából!

– Ne készülj sehová szökni. Nem hagyott neked a herczeg semmit. Ismerem a végrendeletét; nekem diktálta le; én írtam azt alá, mint egy az öt tanú közül. A te neved elő sem fordul abban. -272-

– Tehát az által hiszed, hogy gazdaggá leszek, hogy előbb elszédelgem magamnak Rafaela herczegnő jegygyürüjét?

– Óh nem. Már akkor gazdag ember fogsz lenni, mikor hozzá közelítesz, hogy őt megnyerd.

– Meglátod! – Úgy-e azt sem akartad elhinni, hogy a kis varróleányodnak átadom a négy ezer frankodat s nem vágja a szemem közé?

– Elvégeztem mindent úgy, a hogy kellett. Megtudta, hogy mi küldetésben jársz, s a pénz oly modorban lett kezébe adva, hogy még büszke is lehet rá. Derék leány, nagynénjével együtt. Megérdemli a pártfogást. Nem fogom őt szem elől elveszteni. Te nem kerested őt még fel?

Leon elővette tárczájából a lepecsételt levélborítékot. Még nem volt feltörve.

– Nagyon helyesen van. Egészen correct ember vagy. Igazi gavallér csak egész szivet ád egy nőnek. Akár az egyiknek, akár a másiknak. De abból, hogy levelemet fel nem törted, arra a meggyőződésre jutottam, hogy daczára tenger scruplusaidnak, mégis komolyan gondolsz te a herczegnőre. Tehát csak kisérd le most Etelvárra; temessék el a herczeget, a kitől én majd csak itt az irgalmasok kápolnájában vehetek bucsút, a hol ravatalát felállítják egy napra. Aztán mikor visszatérsz, Budapesten már várni fog a meghívás. A mit kinálnak fogadd el.

– Még egyet. Kérlek: küldj egy gyászjelentést madame Corysandenak. Neki is jóltevője volt a herczeg. Talán jól fog esni, ha ravatalánál kisírhatja magát.

Leon nagyon érzékenyen szorítá meg a kezét a bohókás vas kakadúnak, a ki azért volt a világon, hogy az ő gondolatait megelőzze.

MINDENFÉLE AUSPICZIUMOK.

Azért, hogy Szent-Ilonán, meg Helgolandban és a tenger tetején semmi szó sem hangzott Zárkány leendő új méltóságáról, abból nem következett, hogy már az egész vármegye ne tudta légyen azt. Az is nagyon valószínű, hogy az embereknek Etelvárott is azért vannak a szemeik, hogy lássanak. S midőn azt látja mindenki, hogy Zárkány Leon hazahozza az ős kastélyba Rafaela herczegnőt; az fogadja el a magas rokonságot, az ország előkelőit, kik a végtisztességre megjelennek, az kiséri a herczegnőt a templomba a requiemhez: mind ehhez aztán már nagyon kevés kombináló tehetség kell, hogy kitalálja a többit.

Leon tapasztalhatá is az első hallásra és tekintetre, hogy irányában a közvélemény minden rétege mennyire megváltozott. Az pedig ez országos nagy gyászszertartáson teljes mértékben képviselve volt. Észlelheté, hogy e nagy ünnepélynek kettős központja van: a koporsó, a mit leeresztenek, és ő, a kit fölemelnek.

Először is a magas rokonság igen familiariter excipiálta. A férfiak mind tegezni kezdték s abban a modorban, a melylyel a hölgyek az üdvözletet viszonozzák, mindenki megtalálhatja a saját becsértéke fokozatát.

A megyei tisztikar minden tagja ünnepélyes arczczal közelített felé. Most még csak egyenkint.

Pedig hiszen a komor gyászos arcz csak addig tart, a míg a kriptaajtót bezárják, s ebéd utánra nem terjed ki a gyász.

Kadártai alispán úr híven referált neki a megye helyzetéről; előadta, milyen szükséges volna a közigazgatást az igazságszolgáltatástól elkülöníteni. (Most csak egy unokaöcscse van a hivatalban: akkor lehetne kettő.) A telekkönyvnél rengeteg a retardatum: oda még két hivatalnok elkelne. (Retardatum ugyan azért csak annyi lenne, de legalább ki volna egészítve a preferánczpartie). A törvényszéket pedig okvetlenül kétfelé kellene osztani; mert így a prókátorok mind egy csoportban vannak (s ez veszélyezteti a közbiztonságot).

A megyei mérnök előadá neki a költségvetést a megyét keresztül szelő folyam szabályozásáról; s a főorvos panaszt tett előtte, hogy nem lehet a miniszteriumtól elég friss himlő-oltóanyagot kapni az újszülöttek számára, s hogy hét hivatalos krajczár egy beojtási műtétért, tizennégy krajczár egy éjszakai vizitáért bizony nagyon kevés A csendbiztos panaszt tett a sok veremfeltörésért, s nemlátta más módját a megorvoslásnak, mint egy kis gyönge statáriumot.

A magasabb politika vezérszónoka, a képviselőviselt Nagybaróthy úr is szives üdvözletére jött; ez még tegezte, tegezni is fogja mindig, ha miniszter lesz is! de igen alapos és kimerítő értekezletbe bocsátkozott vele – a felsőház reformja iránt, mint a melynek megoldása égető kérdés az országra nézve.

Mikor az előszobába kiment Leon, ott találta maga előtt az ő kedves Karakán barátját, a ki három órája, hogy antichambriroz neki ottan. Jelenleg szörnyű nyájas, alázatos arcza van; a szakálla az állán kiborotválva. Kivánta tiszteletét tenni. S nem engedi magától elvétetni azt a szabadságot, hogy Leont méltóságos úrnak czímezze. Nem kivánja magát azzal a nagy szerencsével kecsegtetni, hogy a méltóságos úr emlékezzék rá; sőt abban a reményben él, hogy a méltóságos úr elfelejtette, hogy ő ki volt? Egészen más ember lett, mint a régi Karakán. Reális életet folytat. A gezetleni járásban megürült az útibiztosi állomás, -275- s neki különös szenvedélye, életének legfőbb feladata az útcsinálási szaktudomány. Vannak jó bizonyítványai. S Leon nem szabadúlt meg addig tőle, míg azt a zsíros csomagot, a miben az obsittól kezdve a visumrepertumig minden benn van, a zsebébe nem dugja.

Leon kimenekült a palotából a parkba. Minden idegét visszásan csiklandozta az, hogy őt itt mindenki «gazdának» nézi.

A minden jó tulajdonokkal felruházott derék jószágigazgató nagy léptekkel járt alá s fel a parkban s egy darab papirosból, mely reszketett a kezében, mint a nyárfalevél, valamit tanult fenhangon, s a mint észrevette Leont, hirtelen, mint a tetten kapott tolvaj, ijedten dugta zsebébe a papirosát.

«Szentséges atyám! Ez már csakugyan komolyan megy; Dumka úr ujdonat új szónoklatot tanul be!»

Leon aztán útat vesztett, s bevette magát a sűrűbe, valamelyik mellékúton, a hol nem hitte, hogy üldözőbe vegye valaki, vagy valami ismerős jöjjön elébe.

Azok a vándor hangyák ott az úton keresztül, a mik akkor is így jártak egy hosszú szakadatlan lánczolatban, mikor egyszer egy híven szerető pár azt mondta ezen jártában: «ne tapossunk rájuk a szegény férgekre, mikor mi magunk oly boldogok vagyunk!»

Vajjon megvan-e még az a nagy mohos fa, a mire az a repkény felfutott, a minek a levelét még most is hordozza valaki?

Leon kereste a fát. Megtalálta: de tövéből kidülten. A legutóbbi vihar kicsavarta azt százados gyökereiből.

Messze kalandozó merengéseiből egyszer csak ismerős hang riasztja fel. -276-

A hang ismerős volt, de nem kellemetes; s még ellenszenvesebbé idomítva a szokatlan nyájasság által.

Tukmányi úrra ugyan alig lehetett ráismerni. Először is az örök süveg, a mi nélkül őt még a szobában sem lehetett látni, ezúttal le volt véve a fejéről, s kezében aláeresztve, s arról egy hosszú gyászfátyol lógott a földig; maga a lemeztelenített fő pedig símára meg volt fésülve, s a haja odatapasztva tarkójához jó avas pergamenolajos pomádéval, a minek a szaga hat lépésről hirdette közeledését, sőt még a bajusza is ki volt kényszerítve bajuszpedrővel; a mitől ugyan egyes részei emanczipálták magukat, s különváltak, úgy hogy négy bajusza támadt kettő helyett, de a mi legismerhetlenebbé álczázta az alakot, az, hogy teljes ujdonatúj ruha volt rajta, még pedig fekete, s a nyakravalója csokorra volt kötve, és az ingelőjén gomb volt.

– Alázatos szegény szolgája a méltóságos úrnak. Ismétlé még sokkal édeskésebb hangon a megszelidített szörnyeteg.

Leonnak pedig ezúttal egy csepp tréfálkozó kedve sem volt. Oda lépett hozzá. Kezét nyújtá neki.

– Ugyan édes Tukmányi barátom, ne tréfáljon velem. Hiszen régi jó ismerősök vagyunk.

– Tudom én a mi illik, kérem alázatosan. Változnak az idők; változnak ez emberek. Velem is nagy változás történt. Tetszik ezt látni?

Ezzel felmutatta a hosszú lobogó fátyolt a süvegén; akkorát fohászkodva, mint egy beteg tehén.

– Oh nem, kérem alássan. Én nem ő excellentiáját gyászolom. Hogy vetemednék arra a vakmerőségre egy -277- ilyen magamforma szegény ördög, hogy egy ilyen illustris személy gyászkiséretéhez számitsa magát? Én a saját halottamat gyászolom. Az én jámbor oldalbordám halt meg.

S megpróbálta e szónál két kezét összetéve, szomorúan összegubbaszkodni.

– Derék, jó asszony volt. A mi hibája volt, most már felejtsük el neki. Szegény! Sok pálinkát ivott s az meggyulladt benne. Nyugodjék békével.

– Remélem, hogy meg is vigasztal. Bizony megérdemelném annyi évi szenvedés után. De különösen elősegíthetné e megvigasztaltatásomat méltóságod, nagyméltóságod, excellentiád. Azért bátorkodtam alkalmatlankodni.

– Nem vagyok már olyan bolond, mint eddig voltam. Egészen más ember lett belőlem. Tetszik ismerni azt az én kis birtokomat itten?

– A megboldogult herczeg igen szép összeget kinált nekem egykor azért, s én olyan bolond voltam, hogy mindig nagyobb árt követeltem érte. Magam jövök most azt nagyméltóságodnak, kegyelmességednek felajánlani. S ha sokallja az eddig igért árt, magam fogom azt leliczitálni; a míg csak elfogadhatónak nem találja.

– Jól van Tukmányi úr. Ajánlani fogom a megvételt a jószágigazgató úrnak.

– Oh de mentül elébb! Könyörgöm alássan, csak minél hamarább! Bizony mondom, nagy keresztyéni cselekedetet fog véghezvinni a kegyelmes úr.

A megszelidült barlanglakó megvakargatta az állát, a fülét, meg a karját, s húzódozva ereszkedett bele a magyarázatba.

– Hát a mint mondám az elébb, folytatá reszketeg, siránk hangon, az én jámbor oldalbordám elkivánkozott ama boldogabb világba, s engemet árván és özvegyen hagyott itten. Már pedig oldalborda nélkül csak nem élhet az ember.

– Értem. Tehát ismét fel akarja venni a szent házasság arany jármát Tukmányi úr?

– Miért ne? Még csak ötvenöt éves vagyok! (s olyan öntetszően mosolygott hozzá!)

– A legjobb kor. S ki lesz az a boldog, a kinek sorsát megédesíteni szándékozik?

– Héj, héj méltóságos úr, hiszen nem hiába prófétai szellem uralkodik minden nagy férfiú szívében; hát hiszen tetszik emlékezni, mikor ott a gezetleni piaczon kegyesen példálódni tetszett velem.

– Hogyan? A vadaskerti csapláros Rákhelkéje? Hát még sem hiába jött a Nemesis!

– Ad animam: akkor hiába jött! Hanem aztán addig boszantott vele a vén hárpia (nyugodjanak békével hamvai!) míg daczból is oda kezdtem járogatni. Ott meg szivesen fogadtak mindig. Hát én sem lehetek háládatlan. Az ember nincs kőből!

– Hisz épen ez az oka, a miért hajlandóva lettem eladni a jószágomat; mert az én derék leendő ipam uram ilyen alternativát állít fel: aut-aut? «vagy eladom a birtokomat, akkor szép pénzecskéhez jutok, akkor a Rákhel a kedvemért keresztyénné lesz; – vagy pedig nem adom el a birtokomat, akkor maradok rongyos embernek, akkor nekem kell kitérnem s akkor leszünk a Rákhel apjával ketten együtt zsidók.»

Semmi sem bizonyítja Leon kedélyének mély elborulását -279- oly nagyon, mint az, hogy ennél a revelátiónál hangos hahotába nem tört ki. – El sem mosolyodott rá.

– Látja már most a méltóságos úr, hogy valóban keresztyéni cselekedetet fog mívelni, ha a herczegi parkhoz megvásárolja az én birtokomat, mert akkor egy megtérővel szaporodik a hivők száma; míg ha nem teszi meg, akkor az a példa fog széthangzani az országban, hogy egy igaz hitű keresztyén férfiú ismét a zsidó hitre tért át. Két lélek megmenthető ez által az anyaszentegyháznak!

Azt mondta Tukmányinak, hogy csak menjen haza, írja meg ajánlatát Dumka úrhoz, majd pártolni fogja azt tehetsége szerint.

A gyászos férfiú aztán még egyszer neki ágoskodott Leon kezének, hogy azt megcsókolja, s csak azon mult, hogy nem érhette el, mert Leon olyan magasra tartotta fel, akkor végre nagy hálálkodások között visszament, a merre jött, nagy önelégültséggel igyekezvén a négy bajuszából legalább hármat sodorintani össze.

Leon pedig ott maradt azon a helyen, a hol állt s azon gondolkozott, hogy ha ő nagyon nagy úr volna s aztán ez a park az övé volna, csináltatna egy olyan gépet, a mivel ezt a fát megint vissza lehetne ültetni a helyébe.

Torkig volt lakva a szerencséjével. Minden ember hízelkedett annak a részecskéjének, a melyben valami elrejtett hiuságát lakozni hite. Vágyott valami gorombaság után.

Eszébe jutott, hogy a prépost nem volt jelen a gyászlakomán, azt jelentve, hogy nem jól érzi magát. Ezt illenék meglátogatni. Talán ez tud még valamit mondani, a mi keserű?

A főtisztelendő úr most is a kertjében volt található, hová Leon észrevétlenül juthatott el a park mellékutain át. A főpap épen a harminczkilenczféle pelargoniumaiban gyönyörködött: ez volt a baja, semmi más. -280-

– Szent atyám, ön nem mondott igazat! támadá őt meg Leon; azt izente, hogy nem jól érzi magát.

– Qui bene distinguit, bene docet. «Itthon» nagyon jól érzem magamat. De «másutt» nem érzem magamat jól. A hol sok ember van, és sokat beszélnek. Titeket szeretlek, tégedet, meg a herczegasszonyt is. Még ha méltóságos úr fogsz lenni, akkor is szeretni foglak. S kikérem magamnak azt a szerencsét, hogy esküvőtökön én végezhessem az egyházi szertartást: ezt a dicsőséget az etelvári prépost nem engedi oda másnak. Úgy-e méltóságos és kegyelmes uram?

(Ez is hizelkedik már, a mióta szelét érzi «nagy szerencsémnek», gondolá magában Leon elszomorodva. «Ennek se csókolok már többet kezet.».)

– Ime készülök is már az ünnepélyt felavató predikáczióra; folytatá páter Timót. Igen szép textusra akadtam. «Sámuel X-ik könyvének 1-ső és azt követő verseiben.»

– Jaj, szent atyám, ne tegye föl rólam, hogy könyv nélkül tudom a bibliát, mint rabbi Hirsch Dænemark: nincs is meg könytáramban ezen nagybecsű olvasmány. Inkább mondja elő szóval, miről szól e textus?

– Hát édes fiam, méltóságos úr: Sámuel X-ik könyvé nek 1-ső és további versei beszélnek arról, miképen elindula Saul az ő apjának a szamarait keresni, – és talála helyettük egy királyságot!

– Hát van-e élhetetlenebb, jámborabb szamár a világon, mint egy leány, a ki elvész a hűsége miatt?!

Ez az egy ember megmaradt a sok közül, hogy irmagnak megtartogassa az igazkimondást. -281-

A REJTÉLY KULCSA.

Az eskületétel utáni napon Etelváry Miksa herczegnek a pannonhalmi apátságnál letett végrendelete felbontatott és nyilvánossá tétetett.

Fejedelmi nagy birtokaiból csupán egy darab volt elkülönítve, a herczegnek saját szerzeménye: a hajdani Zárkány uradalom, mely a mostani karban megért másfél milliót.

E birtokból a végrendelkező hitbizományt alakított; azon czélból, hogy megyéjének vezénylete az eddig megszokott fényt és tekintélyt ne nélkülözze. Ezt a hitbizományt, ily nézettől vezérelve, az utána közvetlenül következő főispánnak hagyományozta.

A véletlen hozta-e így? Vannak-e vakesetek a világ és a közélet történeteiben? Vagy összefügg minden egymással, s a mik egymás után jőnek, azokat úgy rendezte valami titokban működő kéz? Ki tudja azt?

Zárkány Leon egyszerre gazdag emberré lett; független, senkinek sem tartozó úrrá; visszanyerte apja hajdani nagy birtokát; s a nélkül, hogy a neve előfordult volna valakinek a végrendeletében.

A KINNREKEDT FÉRJ.

Nornenstein Octavián fejedelem sajátszerű játékkal mulatta magát egyes-egyedül. Az asztalán hevert egy csoport guttapercha fő: a kor hirhedett emberei, Napoleon, Pius pápa, Bismarck. Ha a ruganyos főt felül és az állánál nyomta össze, akkor az elkezdett örülni, mosolyogni, ha pedig oldalt szorította, ujjai közé, ijedt, siránkozó arczot öltött. – Octavián a nagy emberek fejeit kényszeríté egymásra grimaceolni, midőn nagy robajjal ront be az ajtaján valaki.

– Ah! Kihez legyen szeréncsém? Csak nem az én trónörökösöm, Nornenstein Alienor ez a torzonborz alak, ezzel a serte szakállal, ezzel az elsült arczczal, vörösre égett orral, fodrozatlan tüskehajjal, a ki most nyakamba esik? – Tehát az én Achillesem csakugyan nem kapott a kard után!

– Könnyen beszélsz te! De én háromszáz mérföldnyi útvesztőt tettem, hogy visszakerüljek; hegyeken, sziklákon, mocsárokon keresztül, hogy a németek kezébe ne essem valahol. Szólt Alienor, megnézve magát a tükörben s visszaijedve saját arczától.

– Ej, de rád ijesztettek a németek, mondá Octavián az egyik rugmézga főt Alienorra vigyorogtatva; ugyan jó, hogy ide menekülhettél Ausztriába: itt nincsenek németek.

– Csekélység! Rómát elfoglalták az olaszok, Napoleont elfogták a németek s Párist ostromzárolják.

– Azok két hadsereget már elvesztettek s most három újat állítottak ki, hogy Párist felmentsék. Nem vártak rád!

– «Mi magyarok?» Nornenstein Alienor fejedelem, honfitárs! Mi örülünk rajta, hogy fázunk.

– Nekünk nincs köpönyegünk. Köpönyeg nélkül pedig nem lehet háborúba menni. És így örülünk rajta, hogy fázunk.

– Úgy! a feleséged? Most azt gondoltam, valami Vezuvtól elborított városról beszélsz.

– Nálam, vagy az atyjánál? Octavián meg is tapogatta a zsebeit, hogy nincs-e hát nála? Nálam ugyan nincs.

– Hát tudod fiam, az úgy volt, mondá Octavián s elkezdett mind a három kaucsukfejjel egyszerre lapdázni: hogy a mint én megérkeztem Párisba s láttam, hogy ott semmi baj, siettem Brüsselbe a kölcsönt megkötni, de ez alatt te, meg egy második, meg egy harmadik szeleburdi meggyujtottátok a tűzaknát, mikor még mind rajta voltunk, s mindnyájunkat a levegőbe kalimpáztattatok. Már nyolczadnapra nem tudtam visszamenni Párisba, hogy te nálad «pro aris et focis» hősileg helyt álljak. Örültem, mikor hajóra ülhettem.

– A válasz valószínüleg egy borsóhurka volt, a mit a németek beletakartak. Nehéz most innen Párisba correspondeálni.

– De hisz az lehetetlen, hogy az ostromlók ki ne ereszszék az ostromlott városból a nőket!

– Sőt nagyon is kieresztik. Most olvasom éppen, hogy a párisi katonai kormány negyvenezer fiatal hölgyet (máskor a világváros igen kellemes néposztályát) egybegyűjtött s mint ezúttal igen fölösleges elemet, egy tömegben kitolonczozott a városból. Nem hinném azonban, hogy a te Pompeiád is azok között lett volna. Nem akarod ezeket a carricaturákat nézni, a mik most érkeztek Münchenből? Te is köztük vagy, meg én is!

– De mit fog ő csinálni, ha Párist csakugyan ostromolni fogják? sopánkodott Alienor. -285-

– Ha ezek tréfák, úgy akasztófahumor a nevük. Hát mit akarsz, hogy csináljak? Vigasztaljalak, mint egy lábbadozó beteget; vagy tanácsokat adjak, mint szegények prókátora tönkre jutott cliensnek?

– Hát akkor fogadj magadnak egy léghajót, ez most az egyedüli közlekedési módszer Párisba és vissza s hozd ki azon a feleségedet.

– Így két diák szokott egymással beszélni, nem egy Nornenstein fejedelem a másikkal; nem egy apa a fiával!

– Ah! Kezdünk haragba jönni? Soha se hittem volna. A mi a fejedelemségünket illeti, arról bizony hegedült szent Dávid! S te tartottad neki a kótát! Hanem ha azt kivánod, hogy mint apa és fiú beszéljünk egymással, arra ráállok. Talán emlékezel a drezdai Schuster levelére a fiához (benne van minden kalendáriumban), mely így kezdődik: «Kedves fiam, te nagy szamár vagy: én pedig vagyok a te atyád», ez igen szép mondás, és ránk illik. Én rám, a miért azt a tanácsot adtam neked, hogy bontsd fel az eljegyzésedet Etelváry Rafaela herczegnővel; te rád pedig, a miért azt megfogadtad. Most íme a herczeg meghalt. A roppant nagy örökség egyetlen leányára szállt. Oroszországon innen nem volna gazdagabb ember náladnál a continensen, ha elvetted volna.

– Eső után köpönyegnek. Te azonban nem azt tetted, a mi e lépés következése lett volna, hanem e helyett elrontottad az egész tervet, a mit én és mások oly remekül fogalmaztunk. Legveszedelmesebbek az ilyen akaratnélküli -286- lények, mint te vagy, mert ezekről soha sem tudhatja senki «ma», hogy «holnap» kinek az akaratát fogják végrehajtani? Ezen már most a pap sem segít! Azaz, hogy mégis csak a pap segít. Hát akarod, hogy komoly tanácsot adjak, mit tégy a mostani helyzetedben?

– Hát ne tégy semmit. Hagyd Pompeiádat ott, a hol van. Bizonyos lehetsz felőle, hogy megcsal, nem egyszer, de százszor. Mire Páris felszabadúl, akár így, akár amúgy, egész archivumával fogsz rendelkezni az ő hűtlensége bizonyítványainak. Egy olyan asszony, mint Pompeia, egy olyan városban, mint Páris, egy olyan időben, mint a mostani, egy olyan férjnek, mint te vagy: híve nem maradhat. Indíts ellene válópert, a curia elválaszt benneteket a «si clandestinus» alapján. Aztán, nem mondom, hogy vedd el a rút fejedelemnőt, semmi szükséged neked arra többé; de térj vissza Rafaela herczegnőhöz. Ő most egyedül áll, büszke atyja nem él többé: nyerd meg újra és vedd nőül!

– De hisz én szeretem nőmet! Ne akarj dühbe hozni! kiálta Alienor, mérgesen toppantva.

– Ah, tehát szereted nődet? s ilyenformán szerelemféltő vagy a dühöngésig? Ez megint más diagnosis. Ebben a bajban is szolgálhatok jó tanácscsal, ha be akarod venni. Ez is nagyon komoly lesz. Emlékezel arra az alakra, a ki Zárkány Napoleon név alatt került néhányszor az utadba? Igen! Tehát ezen ember a legveszedelmesebb alakok egyike, a kire valaha fiatal feleséggel megáldott férjek görbén néztek. Ez most itt van Bécsben.

– Tudom, hogy szeretnéd, ha semmi bajod se volna vele. De hát lesz. Ezt az embert küldi a kormány Párisba rendkívüli politikai megbízással, s ott marad Páris egész ostroma alatt.

– Ő maga beszélte el azt valakinek, s az a valaki egyenesen hozta a hírt nekem. -287-

– Ne azon kezdd. Ha már most csakugyan olyan nagyon szereted Pompeiát, s csakugyan olyan őrült szerelemféltő vagy, akkor ezt fogod tenni. Felkeresed Zárkány Napoleont s azt mondod neki: «Uram! Ön abba a városba fog menni most, a hol az én nőm lakik s a hova én nem mehetek. Intézzünk el előbb egy csekélységet egymás közt. Ide a kalapomba beleteszszük a névjegyeinket, s aztán leborítjuk a kalapot; a melyikünk névjegye alul esik, az egy bizonyos határnapon főbe lövi magát. Ezt úgy hivják, hogy amerikai párbaj.» No akkor aztán kétféle esély van számodra. Vagy a te neved esik alul, s akkor átesel rövid úton minden bajodon. S igen szép temetésed lesz. Vagy pedig Zárkány neve esik alul. Akkor az aztán hadd menjen szépen Párisba. Arról bizonyos lehetsz, hogy az minden vetélytársát el fogja riasztani Pompeia mellől, míg saját maga, a harangozópénzzel a szájában, nem lesz veszedelmes udvarló s a kitűzött napon kivánatodra főbe lövi magát. Ennél több komoly tanácsot nem tudok. Ha nem tetszik, azt még jobb szeretem. Akkor az a baj nem olyan veszedelmes, mint te állítod. Akkor nem vagy se szerelmes, se szerelemféltő, s én megnyugszom benne.

Alienor oda nyujtá atyjának a kezét (olyan hideg volt a keze, mint a márvány s olyan lágy, mint a tapló) s azt mondá neki:

VIGASZTALÁS.

Az első találkozásra Leon azzal a nem tettetett örömmel sietett Alienor elé, a melyben az van kifejezve, hogy nem terheli a lelkét semmi önvád ez ember, mint férj irányában. Nyújthatott neki kezet. -288-

Alienor tétovázás nélkül el is fogadta azt és megszorítá mindkét kezével.

– Édes Leon. Én egy igen különös ügyben jövök hozzád. Minden ember tudja, hogy sok bolondság van bennem: hisz én magam tetszésemet találtam azokban s nem csináltam belőlük titkot. Te pedig arról voltál nevezetes, hogy nagyon is sok eszed van. Ezért valahányszor összekerültünk, mindig kész áldozat voltam a számodra. Elrontottad a párbajomat, a mit az én bolondságom kifőzött, a magad előnyére, az én mély leköteleztetésemre. Játszottál velem és feltréfáltál és mindig úgy, hogy a mellett nekem kellett megköszönnöm a barátságot, mint a delinquensnek a kapott «Stróf»-ot. Rászedtél a diplomatiai téren, a hol azt hittem, hogy én vagyok otthon, te csak jövevény. Jól tetted. Jogod volt hozzá. Nem panaszlok érte. Mindezt annyiba veszem, mintha lóversenyen vertél volna meg, mintha börzejátékon kerítettél volna alul. Ez mind bohóság. Nevessünk rajta. Hanem van egy pont a szívemben, ebben az érzéketlen kaucsuk szívben, a mi fáj. Nekem nőm van s én féltem tőled a nőmet! Bolondság, őrültség ez tőlem: nem tehetek róla. Fáj. Mint fáj némely embernek a mája, míg a másiké nem. Beteg vagyok bele!

– Onnan, hogy ismerem a nőmet: ő hiú, kaczér, tetszelgő és talán könnyelmű is. Belém ojtották azt a mendemondák, besúgások, a miket jó barátok, rokonok, apám maga igyekeztek fülembe juttatni, s a gyanú olyan, mint a himlőragály: elég az embernek a ruhájával hozzá érni, hogy bele essék a kórba. Vannak jóakaróim, a kik gúnyos czélzatokat ejtegetnek el valami félbeszakított légyottról: midőn neked hirtelen el kellett jönnöd Párisból.

– De ez épen a rágalom ellen bizonyítana, ha alapja volna. De az sincs. A te feleséged nagy cselszövő, az igaz. De csak az eszével, nem a szívével játszik benne. Ő diplomatiai -289- titkokat akart kicsalni tőlem. S én megcsaltam nődet, de nem tégedet.

– Lehet, hogy még eddig nem. De annak, a mi félbeszakadt, következhetik folytatása. Te visszamégy Párisba, mint rendkívüli küldött.

– Hát mondhatok én valaha egy igaz szót valakinek, a kiről tudom, hogy a te apád kéme? s ha csak azt kérdené is tőlem, hogy kinek hínak? nem egy idegen nevet mondanék-e neki, a mi eszembe jut? Ismered rosszalkodó természetemet. Szeretem az embereket föllovalni. Mondok nekik meséket, azért, hogy mulassam magamat a csodálkozásukon.

– Leon! Kérlek igen szépen: ne tégy engemet bolonddá. Én igen beteg vagyok attól a bajtól, a mit neked elmondtam. Apámtól azt a tanácsot vettem, hogy jöjjek ide hozzád s hívjalak fel amerikai párbajra. Azzal a szándékkal jöttem is ide. De most, mikor veled szemben állok, nincs lélekerőm hozzá. Nem tudlak annyira gyülölni, hogy a te fejedet akarjam szétzúzva látni; se annyi bátorságot nem érzek, hogy a magam feje ellen fordítsam a pisztolyt. Hanem azt meg tudom tenni, hogy oda álljak eléd, behunyjam a szememet, s azt mondjam: «lőjj ide!» Azért felszólítalak, mondj igazat! Készülsz-e Párisba elmenni? ha igen, beszéljünk segédeinkkel. Csak arra kérlek, hogy jól meglőjj. Mert a nélkül el nem mégy, hogy engem megölj.

– Hát hogy meggyőzzelek róla, hogy még ha akarnék, sem mehetnék el Párisba: nézd ez okmányt. Főispánná lettem kinevezve. Mint ilyennek, megyémben kell maradnom, -290- s egyúttal Párisban diplomatiai küldött nem lehetek.

Alienor az okmányt apróra elolvasta s kezdett felmelegedni; de arczáról olvashatá Leon, hogy még kételyei vannak.

– Talán ráismersz, ha arczképét megmutatom. Most küldte nekem kedves meglepetésül.

Azzal egy maroquin tokot nyitott fel Leon, megmutatva a benne rejlő miniatur képet Alienornak, egy gyönyörű aquarellet, egy csodaszép hölgy képét fehér ruhában.

(Igen is: Etelváry Rafaela herczegnő arczképeztette le magát, mély gyászát levetve azon időre, abban a fehér öltönyben, melyet Leon új képviselő korában látott rajta, hogy azzal Leont meglepje.)

Azzal Alienor, mint egy eszeveszett, ugrott Leonnak a nyakába s össze-vissza ölelte, csókolta, s végre a két kezét ragadta meg hévvel:

– Barátom, egyetlen igaz barátom a világon! Fogadd legőszintébb, legforróbb üdvkivánatomat. Légy boldog. Nagyon boldog vele!

Leon látta, hogy milyen nagy örömet csinált neki, Tökéletessé akarta tenni a boldogságát.

– Most már elhiheted, hogy én nem szándékozom nődhöz menni. De ez még nem minden. Még az iránt is meggyőződést kell szerezned, hogy nőd sem vár engem és senkit sem vár rajtad kívül, és hogy tégedet mire vár? Eredj a külügyminiszteriumba, ott vár rád három levele nődnek, mikre kívül az van írva, hogy csakis saját kezedbe adassanak. Futáraink hozták azokat magukkal, kiknek nőd előbb el hagyta olvasni leveleit, hogy láthassák, hogy nincs -291- azokban államtitok. E levelek egészen boldoggá fognak tenni téged.

Alienor e szónál felkapta Leon kalapját a magáé helyett s mindenféle üdvözleteket hajigálva a háta mögé, rohant ki az ajtón feltartóztathatlanul, s odalenn betörte a hintajának az ablakát, befelé akarta nyitni.

Leon mély gondolatokba merülten maradt hátra, szemeivel amaz arczképre merengve. Az a kis hajszálrugóra járó nyugtalankodó ezt ketyegte óraművében:

«Ez a nyomorult léha, kinevetett alak, jobb ember, mint te vagy, mert szíve van: a mi neked nincs! Ha ő ezt a nőt elvette volna, boldoggá lett volna ő is, az is. Miért rontottad ezt el?»

Alienor attól a három levéltől, a mi három külömböző hónapban érkezett számára, tökéletesen az üdvözültek sorába emelkedett. Csodálatos titkok voltak azokban, miket csak nő közölhet férjével; a mik egyszerre eloltanak féltékenységet, gyanút: s boldogságot, reményt, büszkeséget ébresztenek helyébe.

Rohant egyenesen vissza a leveleivel Octavián papához. Oly tűzzel rohant be hozzá, hogy a rendúr azt hitte, most mindjárt őtet hívja ki párbajra.

– Nem igaz! Hazugság volt, a mit mondtál! Egy szó sem igaz belőle. Itt vannak a levelek! Olvasd ezt! Azután ezt! Azután meg ezt! (Hanem aztán azon módon kikapta megint az apja kezéből olvasatlanul s bedugta a zsebébe.) Pompeia egy angyal: te pedig egy rágalmazó sátán vagy!

Octavián csak ámult és bámult. Fogta a nagy tajték pipáját s megtöltötte dohánynyal. Aztán, mikor szóhoz juthatott Alienortól, a ki egy füst alatt sátánnak, ördögnek szidta az apját, meg könyörgésre fogta a dolgot, hogy ajánljon neki valami «specialis» kitűnő orvost Párisban; utoljára meg azt kérdezte tőle, hogy az ágyuzás miatt nem történhetik-e valami bajuk némely asszonyoknak? -292-

– Fiam, Alienor. Tudod: most már visszahúzom azt a mondásomat, a mit a drezdai Schustertől kölcsönöztem. Te ugyan az vagy, a mi vagy; de én annak, a mi te vagy, apja nem vagyok.

BŰBÁJOS ÉJEK.

Rafaela anyai nagynénje vitte addig a háziasszonyi szerepet, míg a menyegző napja elérkezik.

Rafaela kedélye nagyszerű változáson ment keresztül. Eltünt belőle minden büszkeség; nyájas volt, szelid és ragaszkodó. S mindez nem jött nála erőltetve; csupán azt lehetett észrevenni, hogy megadta magát az ellenállhatlan hatásnak, a mit egy akaraterős férfi gyakorol a nőre.

Lelkülete e napok alatt feltárta költőiességének egész szivárványos színpompáját. A hideg, hódolatot parancsoló alakból (jéghölgynek nevezte őt Pompeia) egy bizalmat suttogó teremtés lett; zárkozottsága felolvadt, s helyet adott nőies közlékenységnek, egyesülve naiv kandisággal. Gyönyörűségét találta a természetben, a magánélet apróságaiban, miket eddig észre sem vett. Felhevült olyan abstract politikai fogalmakért, a miket a nők addig meg sem figyelnek, a míg azok, mint egy szeretett férfialak staffagea, concret alakban nem lépnek eléje.

Leonnak meg kellett őt ismertetnie egész eddigi életével s az ismertetésben nem türettek el a hézagok; viszont ő is elmondott előtte mindent, a mi eddig kevés szív titka volt. Különösen azt, a mi Leonra vonatkozott.

Az őszi holdvilágos esték olyan hosszúk! A tele hold olyan kegyes, hogy télen-nyáron mindig akkor jön fel, mikor a nap lemegy.

A jó nagynéne, ki nem szerette az ujabbkori regényeket, -293- a maga kis asztalkájánál vetette a grand patientet, valószínüleg arra, hogy boldogok lesznek-e «ők». Ők pedig azalatt karöltve sétáltak a nagy virágrotunda körül, melynek körületét egykor megmérte Rafaela, hány lépés? Az is eszébe jutott most! Egy-egy lehullott platanlevél beleakadt öltönye fodraiba s zörögve kisérte tovább, mintha bucsúját suttogná hozzá a többi hű falevelek nevében, a kik oly kárhoztatólag zúdultak fel ama vakmerő leány ellen! Egy-egy falevelet felkapott a szellő s az körüllibegte Leont, mint egy éjlepke; mintha súgná: «dobd közénk azt a száraz falevelet, a mit most is kebledben viselsz, többi halottak közé: nincs annak ott helye többé!»

– Megmondhatná azt valaki, ha itt volna: mennyit beszéltünk mi önről, sokszor, minden nap! Mennyit rágalmaztuk vakmerőségeért! s mennyire óhajtottuk diadalát. Jóslatokat mondtunk s lestük, hogy beteljesülnek-e? Mikor a nagy oltárszőnyeget hímeztük s beszéltünk egy sehol nem található eszményi férfiról, a milyentől én félni tudnék! Mikor madame Corysande albumában önnek a négy arczképéről találgattuk, melyik az igazi? Mikor hirhedett vitáját olvastuk a hirlapban a Mene Tekel szerzőjével! Hogy ismertünk rá egyszerre az ellenröpirat szerzőjére! Ez az igazi Leon! Az a másik az álarcza. Már én akkor megjósoltam, hogy ki fog lenni? Aztán mikor a választási diadalzászlót hímeztük s próbaszavazást rendeztünk titkosan, ki lesz megválasztva? S a négy hímzőnő közül három önre szavazott. Pedig én nem voltam az ellenszavazó. S mikor megérkezett ön, ama leírhatatlanúl tüneményes estén, maga után vonva, mint egy varázsló, egy egész néptábort, a ki bálványozása fényével vette önt körül. Hogy megrettentem öntől már akkor! És aztán mikor szegény jó anyám ravatalánál nem tudtam sírni s vártam minden érkező kocsi zörgésére, hogy jön-e az, a ki meghozza könyeimet? aztán jött, de nem az, a kit vártam…

Itt félbeszakítá édes vallomásait Rafaela, a többi fájó, -294- boszantó emlék volt, a mi következett. Aztán nézték a csillagokat, a mik lehullanak.

Egy pontján a rotunda útjának megállt Rafaela. Ez volt az a hely, a hol atyjáról azt a megrendítő hírt hallá, hogy haldoklik.

– És a miatt elvesztém jó atyámat! sóhajtá föl mélyen. És elveszték még valakit mást is! Az én kedves kis kék szemű leányomat! Miért hagyott ő el bennünket? Mi rémíté meg oly nagyon? Miért nincsen ő most itten? Hogy osztozhatna örömömben; hogy ne kellene mindent én nekem magamnak elmondanom; hogy hivatkozhatnám ő reá: «úgy-e kicsikém, így volt ez?» Szegény kicsikém! Hol él most? Hová lett? Mi sorsra jutott? Van-e neki mindennapi kenyere? s hogyan keresi meg azt? Ő, a ki ahhoz volt szokva, hogy velem egy tányérról egyék, s étszereinket mindig összetévesztettük!

Jó, hogy a holdvilág épen a felhő mögé ment, hogy Rafaela nem láthatta e beszéd alatt Leon arczvonásait.

És Rafaela nem akart letérni erről a tárgyról. Rég nyomta szivét az, s nem volt kinek beszéljen róla eddig.

– Nem tudok tökéletesen boldog lenni attól a gondolattól, hogy ő boldogtalan. Megkisértém őt gyűlölni; de az ismét úgy feküdt a lelkemen, mint egy vétek súlya. Miért nem tudta szeretni atyámat, a hogy én akartam? Miért nem tudta megtalálni boldogságát ő mellette? S ha volt más, a kit szeretett, miért titkolta előttem? Lám én nem tudtam ő előle eltitkolni, hogy önre haragszom. Legalább rágalmazta volna, ócsárolta volna azt, a ki őt szive szerint érdekli, akkor tudtam volna: «aha! te is úgy vagy, a hogy én!» De hallgatott! Egy titok volt előttem ajka, szeme, mosolygása. – Nem tud ön felőle semmit?

– Nem tudom hol van! felelt Leon. A szó rideg értelmében igazat mondott. A levél, mely Livia lakczímét rejté, még feltöretlen volt nála. De nála volt!

– Óh, járjon utána, Leon; találja meg; hisz ön oly -295- ügyes ember. Önhöz talán több bizalma lesz, mint én hozzám. Kérdezze ki: mije fáj? mi vitte el innen? Ha szeret valakit, s ha megtudja ön, hogy méltó ő reá: de tán pályatörő ifjú még, a kinek nincs vagyoni tehetsége őt boldoggá tenni: találjon utat-módot őt elősegíthetni; önnek nagy befolyása van már: ön tud gyöngéden segíteni valakin, úgy, hogy annak önérzetét ne sértse. S ha talán szerencsétlen volna azon ember, ha talán valami ifjúkori botlásaért, a hogy hallottam már hasonló eseteket, tán egy könnyelmű hamisítás miatt el volna ítélve sok évi fogságra; (én már erre is gondoltam)… Óh én emlékszem egy esetre, hogy egy fiatal leánynak a kedvesét bankjegy utánzás miatt elitélték tíz évi fogságra, és ő várt reá menyasszonyi fővel tíz évig; és az most egy derék kitünő államhivatalnok, és családja boldog. Hátha Líviának is ilyen titka van? Szabadítsa meg őt. Ön most mindent kivánhat legmagasabb helyeken. Önt szeretik. Kérjen számára kegyelmet!

(Óh bár kérhetne számára kegyelmet! De erre a hamisításra, a mit ő elkövetett, nincs király, a ki amnestiát adjon!)

– Megmondhatom önnek, miért jöttem arra a gondolatra, hogy ő talán oly embert szeret, a ki őt ily ok miatt nem veheti el. Megtudtam, hogy eltávozása előtt kora hajnalban elment gyónni a préposthoz. Ezt a prépost is megmondta. De hogy mit gyónt meg neki, arról nem beszélhet. E leánynak saját bűne nem volt. Ő csak azt gyónhatta meg, hogy egy bűnöst szeret. Nem hiszi ön?

– Ha pedig az volna az oka rejtélyes hallgatásának, a mit jó anyám hitt felőle: égies rajongás, szűzi iszonyat a földi boldogság iránt: mondja meg neki, hogy térjen vissza bizton: az a kinek szerelme innen elüldözé meghalt már…

– Mondja meg neki, hogy a mit jó anyám végrendeletében -296- számára hagyott, a zárdafejedelemnői polcz, még mindig fenn van tartva, s ha boldogságát csak az égiekben keresi, az ajtó tárva előtte. Mondja el neki!

Egy kisértő dæmon dongta körül a sétáló párt, egy éjbogár alakjában, a mik úgy szeretnek éjjel az emberek feje körül röpködni. Leon hozzácsapott a szárnyas kisértethez sétabotjával s leüté azt a levegőből.

– Ah, ne ölje meg! szólt Rafaela, visszatartva Leont, ki rá akart taposni a rovarra: hátha párja van?

– Ön most sokat fog Budapesten és Bécsben járni: tudakozódjék felőle. Hisz egy olyan nőnek, mint Livia, nyom nélkül elveszni nem lehet. S aztán tudassa velem az első jelt, mely nyomára vezet. És mindent tudasson velem, a mit felőle megtud: akármilyen szomorú, leverő volna ez adat. Csak egyet ne, ha talán olyasmit tudna ön meg felőle, a mi – Isten őrizz! – nem akarom kimondani: a mi rosszabb hír volna rám nézve, mint az, hogy meghalt. Én nem tudom mi az? De azt mondják: hogy vannak nők a világon, a kik – nem büszkék. Én nem értem a lehetőségét, nem látom az okát annak. Ha méltatlannak találná ön őt arra, hogy visszaemlékezzem rá, akkor… ne szóljon róla semmit; felelje tudakozódásomra azt: nem találtam fel őt!

Irtóztató feladat! Ha azt feleli Rafaelának, hogy nem találta fel az elveszettet: ez azt fogja jelenteni, hogy Livia elveszíté azt a tisztaságát, a miért a büszke nők visszaemlékezzenek rá. Hallgatása elitéli azt a leányt!

Mély döngésű harangütése tizenkettőt hangzott. A harangütések után az óramű carillonja még egyszer elveré a négy negyedet öt harmonicus érczhangocskáján. Éjfél volt már. -297-

– Szegény jó néném, azóta agyonunhatta magát. Bár legalább madame Corysande volna itt. Holnap többet beszéljünk arról. Most kivánjunk egymásnak jó éjszakát.

Rafaela, a mint a kastély lépcsőjéhez ért, visszapillantott s meglátta, hogy Leon még mindig ott áll. Akkor aztán visszafutott hozzá.

Leon aztán ledobta kalapját fejéről, s térdét meghajtva, megcsókolá ezt a kezet: mint egy szentét.

TÖPRENGÉS.

Mintha ő lett volna az, a ki a bölcsek kövét feltalálta; ölébe hullott a szerencse minden ajándéka; s az még sem volt ajándék, még sem volt szerencse; az egy férfiküzdelemnek fáradsággal megérdemelt bére, kiküzdött díja volt. Rangját szerezte eszével, tanulmányával, munkaképességével; vagyonát tűzpróbás hűségével, a hölgy hajlamát férfi jellemével.

Hiszen ha hideg józan eszétől kérne tanácsot, mit tegyen? elfogadja-e roppant szerencséjét egész nagyságában; a zászlós úri méltóságot, a fényes kitüntetéseket, az úri vagyont, s a legszebb hölgy szivét? vagy megtartsa hűségét egy szegény kis varróleányhoz, a kinek valamikor -298- egy vékony kis gyűrűt adott s a ki ezt a vékony karikát nem cserélte be egy herczeg koronájáért, s mindazon gazdagságért, a mi most az ő számára kinálkozik? nem azt feleli-e neki a józan ész: el akarsz engemet veszteni? Hogy csak föl is teheted ezt a kérdést! A mióta a világot követelések és kötelességek kormányozzák, a követelések legutolsóbbika egy női szív emléke, s a kötelességek legutolsóbbika egy férfi igérete. Mindennap, a föld minden délköre alatt megszegik azt. S a ki ily helyzetben becsületügynek tartaná adott szavát beváltani, az egész ismerős világ különcznek, csodabolondnak kiáltaná azt ki. Rafaela szeret téged, szeret igazán tenmagadért. Nincs szerelmében semmi árnyalata a hiuságnak, büszkeségnek. Fölötted áll még most is s mikor mélyen alatta álltál, akkor is szeretett. Szeretett, mint kigúnyolt, félreismert, szidalmazott alakot. Kezét nyujtá számtalanszor, hogy fölemeljen. S ha nem volna herczegnő, nem gazdag, nem volna egyéb, mint nő, ha most lépne ki a tengerből, a hullám tajtékából születve: akkor is tökéletessége volna a női eszménynek, a ki előtt minden más alaknak el kell halványulni, a kiért el kell felejteni mindenkit annak, a kit az ő mosolygása az idvezültek sorába emel! De kezével együtt egy fejedelmi vagyont is ád kezedre. Ennek birtokában jóltevője lehetsz a népnek, ápolhatod nemzeted zsengéit, kezeid nyoma élő emlékekben marad fenn hazád történetében. Mennyi jót, mennyi nagyszerűt hozhatsz létre! S gondolj az ellenkezőre. Ha meghiúsítanád azt a tervet, a mit jóltevőd alkotott: nem utána kellene-e omlani mindannak, a mi arra építve lett? Maradhatnál-e meg főispánnak, lemondva Etelváry Rafaela kezéről s bevezetve helyette egy ismeretlen névtelen hölgyet? bitorolhatnád-e azt a vagyont, a mit a herczeg hitbizományul hagyott rád? Nem nevetnének-e ki mindenütt, nem csuknának-e mindenütt előtted ajtót, nem tennéd-e legszerencsétlenebb teremtéssé magát azt az asszonyt, a kit hitveseddé választottál? Így bizonyosan szenvedést fogsz neki okozni; de az majd elmúlik -299- egyszer! Ritka eset, hogy egy leány belehaljon abba. Nincs-e rá példa saját családodban? A hol szenvedés van, ott megjelenik majd a vígasztalás is. S a mi volt Etelváry Miksa herczeg a te családodnak, az lehetsz majd te Liviáénak: titkos jóltevője, őrködő nemtője, földi gondviselése! Menj fel te a földi paradicsomodba és dicsőülj meg!

Ámde mikor egy lelket canonisálni akarnak, olyankor az advocatus diaboli – az ördög ügyvéde – is megjelen s az meg elsorolja a bűneit, a mik nem eresztik be a mennyország kapuján.

«De lehet-e Rafaelának adni szívedet azzal a titokkal, hogy ez a szív egykor Liviáé volt? Nem «volt;» még most is az! Rettegni, mikor őt megöleled! Megcsalni azt a nőt, a kit úgy szeretsz, mint egy édes jó testvért! A kit úgy imádsz, mint egy szentet. Elhallgatni előtte azt a végzetes titkot, hogy a kiért szivének kedvencze elhagyta menhelyét, jóltevőit, a kinált dicsőséget és vagyont, el a világot: az épen te magad voltál! s aztán felelni márványhideg arczczal Rafaelának, valahányszor azt kérdezi: «hová lett Livia?» azt, hogy «nem tudok róla!» És ezzel a titokkal szivedben élni együtt vele mind halálig, míg olyan két alak nem válik belőletek, a milyen Miksa herczeg és Madeleine herczegnő voltak: egyik az egyik palotában, másik a másikban bezárkózva!»

Van-e a világnak annyi kincse, van-e a dicsőségnek annyi sugara, a mi egy ilyen életet kárpótol?

És utoljára is!… Van egy mindenek fölött álló elementum, a ki ura a józan észnek, győzedelmes ellenfele a logikának, zsarnoka a királyoknak és a népeknek, a ki életet ad és elvesz, és nem osztogat kegyelmeket, a ki előtt a mathesis nem tudomány: sokszorozza a semmit a semmivel s lesz belőle minden; a ki előtt az erő nem hatalom, s az igazság nem törvény; a ki teremti a bűnt és az erényt s nem ismer külömbséget a kettő között. E világbontó, világfentartó elementum neve «a szerelem».

Az ő szerelmével volt tele szivének minden gondolatja. Ő rá gondolt, mikor királyokkal és államférfiakkal béke és háború fölött alkudozott; ő rá gondolt, mikor a nép előtt állt, dicsőítve, magasztalva; ő rá gondolt, ha lelkét megfeszítve dolgozott, ha megtakarított fillérét félretette; ő rá gondolt, ha szerelmes hölgy csábító suttogásának forró lehe égett arczán: még akkor is ő rá gondolt!

Vagy elfelejteni csak egy időre, s aztán megint álmodni róla, mindennap álmodni? Meglopni az álomban azt a nőt, a kinek ébren hűséget esküdött? Titokban leskelődni az elhagyott után? Siratni őt, ha egyedül van, s ha kisírt szeme után tudakozódnak, azt mondani: «nem én! nevettem!» Égni a féltéstől, és gyülölni azt, a ki az elhagyott leányt megvigasztalni előjön! Üldözni azt az embert; elcsábítani tőle azt a nőt, ki a szerelem jogánál fogva most is az övé, s aztán vagy megölni azt, vagy megöletni magát általa?

Endor varázslónője nem mutatott ennél kínzóbb tükörlátományt Saulnak: – Saulnak, a ki megtalálta ugyan a koronát; de vele együtt azt a kardot is, a mit saját szivén kellett keresztülvernie!

LÉGY ÜDVÖZ!…

Be hagyhatta csukódni háta mögött azt a töndérvilágot, melynek gyönyörei vegyítve vannak vágyakkal, reményekkel, -301- küzdelemmel és csalódással. Új világ tárult eléje, nem tündéri; de emberien szép. A reményből valóság lett, a munkát hatalom és uralkodás váltotta fel; s a szerelmi ábrándok helyét a házasélet képe. – Még munkavágyó tehetségeinek is más pályatér nyílt meg; izgalmas, veszélyes, ellenszenves küldiplomatia helyett az ismeretes, barátságos, igazságkereső hazai belkormányzat intézése.

Azok, kik őt megjutalmazni, kitüntetni óhajtották, gyöngéd figyelemmel kiszemelték ezt a napot. S a felülről jövő figyelem kiszivárgott a nép közé is. Leont előre figyelmeztették finom jeladásokkal, hogy ezen a napon otthon tartózkodjék, mert kedves meglepetések várnak reá.

Azok között legelső helyen fog állani az érdemrendek átadása. A magyar Szent-István-rend, a porosz veres sasrend, s az olasz Szent-Móricz-rend fogja díszíteni e napon mellét.

Megyéjéből feljön egy huszonnégy tagú küldöttség s átnyujt neki egy albumot, mely az összes megyebizottság és tisztikar tagjainak fényképeit tartalmazza.

Hajdani írótársai fognak hozzá jönni, hogy őt, mint az irodalom bajnokát, magukénak követeljék.

Eljönnek az etelvári és hitbizományi gazdatisztek, kiknek érzelmeit a derék Dumka úr fogja tolmácsolni.

Itt lesznek a bátoki és gezetleni hívek, ugyanazok, kik egykor képviselőjüknek megválasztották s fognak hozni olyan ajándékot, a miben lelke örömét találandja.

Egykori és mostani törvényhozó társai (mert most már felsőházi tag lesz) másnap nagy bankettet fognak rendezni az üdvözlésére; mert az első nap mindaz ki nem telik az időből; annyi minden üdvözlés, meglepetés halmozódik össze, a mit nem szükség előre elhiresztelni, hogy annál nagyobb legyen rajta az öröm.

Mind e dicsőség elfogadására Leonnak fel kellett jönnie Budapestre, míg Rafaela Etelvárott maradt. Leon több -302- nappal előbb feljött, hogy szállását berendezze. (Csak ideiglenesen; hiszen ha fényes házassága létrejön, akkor az Etelváry herczegi palotába kell majd átköltöznie, a magyar high-life követelni fogja, hogy az ifjú pár elfoglalja benne kiváló helyét. Azon fényes termekben, hol őt nehány év előtt Octavian fejedelem kalauzolta, most ő lesz a házi úr, s lehet nála Nornenstein Octavián cotillon-előtánczos, ha kedve tartja.)

Az emlékezetes napra valami olyan kábító érzéssel kelt fel, mint a kire az vár, hogy ma hirdetik ki a halálitéletét. Szerette volna magát valahol elhagyni és aztán úgy elszökni tőle, hogy soha vissza ne találjon hozzá többé. Mikor már fel volt öltözve, nagy vágya támadt újra lefeküdni s végigaludni ezt a napot. – Csak át kellett esni rajta.

A nap a legfényesebb eredménynyel kezdődött; az uralkodói kegy tanújelének átadásával. S a kitüntetés nem is egyesével, de mindjárt hármasával jött. Asztalára három érdemjel volt kitéve pompára.

Meg tudta találni a külömbséget a saját érdem szerezte rendjelek és azok között, a miket világkiállítási biztosok csűstül hoztak haza Bécsből.

E dicsvágyban kéjelgő szivdobogás pillanatai alatt egy most érkezett levelet hoztak be neki, melynek borítékján a mint megismeri az irást, elhalványul a büszke ember s besiet vele dolgozószobájába, hogy ott olvassa el azt.

A felszakított borítékból egy vékony kis platina gyűrűcske hull ki, az ismerős kézvonásoknak e nehány sorától kisérve:

Nem igaz, nem igaz! Nem azt mondja ez a gyűrű; hanem azt, hogy: «légy örökre átkozott!»

Tehát ő is megemlékezett róla ezen a napon! ő is elküldte neki a maga ajándékát. Csak erre volt még szüksége. -303- Csak erre a kis platina gyűrűre, hogy diadala tökéletes legyen.

Óh e gyűrű mellett hogy elhalaványul az érdemrendek minden ragyogása! A hír harsonájának minden hangja hogy elfagy ennek hallgatása előtt! Az egész világ, minden láthatárával, hogy beleszorúl ennek a kis karikának a körületébe!

Leon leborult az asztalra, melyen a levél hevert s elkezdett beszélni a gyűrűvel.

Talán ha halálhirét hallotta volna Liviának, az nem rendítette volna úgy meg, mint a visszaküldött jegygyűrű látása.

Leon csókjaival halmozá el a gyűrűt s könyei hullottak a levélre. Szeretett volna egész nap egyedül maradni vele.

A másik szobában sűrű lábdobogás hangzott, halk dübörgés, és torkok köszörülése.

(«Kelj térdeidről nagy ember! Töröld meg szemeidet! Jön a tisztelgő küldöttség! Eredj ki hozzá: fogadd el».)

A megyei küldöttség volt, a pompás díszalbummal. A küldöttség szónoka, Kadártay alispán remek rhetoricai mondatokból szerkesztett szónoklatban sorolá elő a megtiszteltnek eddigi érdemeit, a mik megannyi zálogai az ezután következendő nagy tetteknek; szerencsét kiván neki a fejedelmi kitüntetésekhez, s azok mellé sorozza a polgártársak osztatlan becsülését.

Leon válaszolt a szép szónoklatra; kényszerítette lelkét, hogy itt legyen: ne kalandozzon másfelé, nehány perczig. Beszélt nehéz időkről és még nehezebb kötelességekről; azután nem tudott tovább beszélni, valami keserűség elfojtotta hangját. Ez elfogódás nagyobb hatású volt minden remek szónoklatnál, s a küldöttség mélyen meg volt -304- illetve általa. Könyeztek a derék hazafiak, mikor sorban ölelkeztek Leonnal s mondák egymásnak: «ez az igaz ember! ez a valódi nagyság».

Aztán mikor bucsút vett tőlük Leon s azok eltávoztak, visszasietett ismét dolgozószobájába.

«A király koronájából, a hazaszeretet oltárából, a pap pásztorbotjából, az ország czímeréből, ha játékot űzhettél én velem!»

Leon kétségbeesetten szorongatta azt a levelet szivéhez, hogy őrizze, védje meg ez átok ellen; hisz abba az van írva: «légy áldott, légy boldog!»

Ismét új küldöttség jött, melyet el kellett fogadnia. (El a kétségbeesett arczczal! Simítsd el a dúlt vonásokat, erőszakold rájuk a diadalmas ragyogást. Köszönteni jőnek!)

A hajdani irókollegák, a jó kenyeres társak jöttek el, hogy őt üdvözöljék. Úgy örülnek az ő dicsőségének, mintha mindnyájan osztoznának benne. Vezérszónokuk, Kolompy úr büszkén hivatkozik rá, hogy e dicsőséges pályának kezdete az ő szerény papirnyiradékos irodájából került ki, s most oda az irodaterembe van kiakasztva Leonnak megkoszorúzott arczképe, buzdításúl minden fiatal lángésznek, hogy mi lehet a toll hőséből időjártával? Egy díszes babérkoszorút hoztak Leon számára.

És Leon igéri reszkető szóval, hogy mindig szeretni fogja azt a kört, melynek emelkedését köszönheti s részvéttel tudakozódik az itt nem lévők után, s büszkeségének nevezi az irodalmat.

«Hazudsz! hazudsz! Te soha sem szerettél senkit. És nem fogsz szeretni senkit. Jaj annak, a ki nálad szivet keres! Jaj neked, ki minden szivet kicsufolsz! Nevess szemükbe azoknak, a kik hozzád hizelegni jőnek, s sugd meg nekik, hogy ez mind csak komédia».

«Komédiát játszottál az irótollal, mikor ugyanazt az ügyet, nyiltan és álarcz alatt egyszerre védted és megtámadtad; mikor ezeket, kik itt most üdvözölnek, harczra buzdítottad, csatába vitted és ott magad megverted».

«Te komédiát játszottál én velem! Hát a többi hogy volna akkor igaz?» «De azért légy boldog, légy áldva örökre.»

Megint egy üdvözlő testület szólítá el kinzója mellől. Mosolyogni kellett.

Ezúttal komolyan mosolyogni. Dumka úr vezette be számos uradalmak tisztikarának küldöttségét s Dumka urnak nagy szöksége van rá, hogy az üdvözölt nagy férfiu biztató mosolygással fogadja; mert a betanult új szónoklat nagyon czifra s ha a kezdő mondatot el találja felejteni: nagy baj lesz belőle.

Az egész úton mondogatta pedig az elejét: azért is nem ült más senkivel egy fiakkerbe, hogy ki ne verje a fejéből. («Te imádott hazám dicskoszorus érdemrendterhelt magasztos férfia.») Mégis megesett rajta a fatum! (Sorsát senki ki nem kerülheti.) A bátoki kasznár ráhágott a sarkantyujára, mikor épen hozzá kezdett s ez egészen belezavarta: «te hazám érdemkoszorús… dicsterhelt… rendérdemlett… dicsőrendterhelt… koszorúérdemes… nagy hazám… imádott dicső férfia… magasztos… (Ennek az epithetonnak már nem jutott gazdája.)

Leon aztán megszánta a jó Dumka urat; jószívű tréfával fordított a dolgon, odasúgva neki: («Te ki kora zsenge ifjuságodtól fogva…») -306-

Dumka urnak sem kellett több! Csak hogy szájába adták a szót: úgy elmondta Leonnak az országszerte ismert szónoklatot a «dagadó hullámokon tánczoló gályáról», hogy abból egy szó ki nem maradt. Vége felé az egész küldöttség, minden tartózkodást félretéve, úgy kaczagott, mintha a legfainabb népszinművet adták volna elő; csak Leon csinált komolyan ünnepélyes arczot. A mi olyan jól illett neki, mikor mindenki nevetett. Mikor aztán vége volt, Dumka úr nagy diadallal tekintett szét a társaságon, mint a ki dolgát legjobban végezé s egészen megérdemeltnek találta azt a kézszorítást, a mit ő méltóságától kapott.

Leon aztán még hosszasan eltársalgott a küldöttség tagjaival, kik mind jó ismerősei voltak, köztük többen saját atyjának régi tisztviselői, a kik kamaszkori tréfáira még emlékeztek; ez emlékek fölidézésével igyekezett őket magához közelebb vonni Leon – (a méltóságos úr.) Az eltávozó becsületes falusi emberek mindnyájan megegyeztek abban a véleményben, hogy Leon most is csak olyan tréfás, kedélyes ember, mint hajdanta volt, s hogy még soha olyan jó humorában nem találták, mint ma. Hisz nem is lehet azon csodálkozni.

«Kinevetted jól magadat?» kérdé tőle a karikagyűrű. «Nevess most már én rajtam is.»

«Az én szónoklatom nem olyan szép ugyan, mint azé a becsületes gazdatiszté: de szívből jön ez is, mint amaz. Elég ok, hogy kinevesd mind a kettőt.»

Leon azon gondolkozott, hogy bezárja magát s hajdujának meghagyja, hogy senkit se ereszszen be hozzá mai nap többé!

Hiszen nagy urat könnyü elutasítani. De mikor a gezetleni szegény emberek jönnek, meg a bátoki szűrös emberek: -307- lehet-e azoknak azt mondani, hogy «ott kinn tágasabb!» Jőjjenek máskor?

Azokat épen be kell bocsátani a méltóságos úr szine elé; kik az ő orczáját olybá tekintik, mint a napot. Áldást és termékenyítő esőt várnak mosolygásától. Hisznek a szavaiban, hisznek az arczvonásaiban s odahaza el fognak vele dicsekedni, hogy a kegyelmes úr, a kit a mi vállaink emeltek fel, méltóztatott ránk nyájasan mosolyogni!

Nagy János uram a gezetleniek, Csajkos uram a bátokiak nevében üdvözli az új zászlós urat. Őszinte, jól érzett egyszerű mondások, a miket a nép nevében átadának neki.

És ajándékot is hoztak számára. Egy bekötött könyv az; tele nagybetűs irásokkal, minőket gyermekek szoktak vonalok közé szorongatni.

E furcsa albumot kétszáz gyermek irta; olyan gyermekek, kik árván, elhagyatva, az útfélről szedettek föl, s kiket a menházakban, miket Leon megválasztásakor alapítottak, mind emberré neveltek föl. Egyetlen üdvözlet az, kétszáz árvagyermek kezétől leirva s ebben az az első, az az utolsó sor:

… A választó polgárok küldöttségének már a sarkában jön megint egy új ismerős csoport. Azok előtt sem tagadhatja el magát. A hivatalszoba egykori bajtársai hoznak számára üdvözletül egy ezüst billikomot: emlékül.

– Menjetek! Bolondok! Minek vertétek magatokat annyi költségbe? Vettetek volna nekem emlékül egy seres krüglit, az is jó lett volna! A ki a szegény hivatalnokokkal ajándékoztat, annyi, mintha az oltárról lopná el!

A küldöttség szónoka aztán dicsekedve mondá el, hogy sok embertől gyűlt az össze; még a kapus sem akart kimaradni belőle; sőt a jámbor vas kakadú is adott hozzá -308- egy darab igazi ezüst pénzt s megkivánta az ötvöstől, hogy azt befalazza a billikomba.

Közben Nornenstein Alienortól érkezik egy doboz, egy levélke kiséretében: «Légy üdvöz! élj sokáig: örök híved Alienor.»

A doboz egy japáni porczellán szobrocskát tartalmaz; egész hasonlót azokhoz, minők a szűz Mária szobrok: fiatal szép nőalak, fején arany diadémmal, bibor palásttal vállain, kezében aranyalmával, aranyvirágos ultramarin köntösben: csak a pisla szemvágás árulja el a japáni szépséget.

Ah, hisz csak nem mondhatja el nekik, a mit jól tud: hogy ez a szerelem istennőjének szobra Japánban, a mit akkor szoktak küldeni az ismerősöknek, midőn azok házasodni készülnek! Hogy azután sorban döfjék szivébe a tőrt üdvkivánataikkal!

Szerette őket igazán, a jó bajtársakat, de mégis örült és megkönnyebbült a szíve, mikor eltávoztak.

Közel volt hozzá, hogy letépje az érdemrendeket, szétzúzza az emlékajándékokat s kiűzze a tisztelgőket és kikiabálja az utczának:

«Én nem vagyok főispán, én nem vagyok nagy ember, nagy hazafi, zászlós úr, boldog vőlegény: én a «Napoleon öcsém» vagyok: a világ legnagyobb kómédiása!…»

Pedig még nem volt vége a tisztelkedésnek. Egy nevet jelentettek be neki, a mi elől nem zárhatta el magát.

A szegény Seregély! Hát ő hozzá is eljutott a nagy dicsőség hire? egész Szent Ilonáig, a szigetig az erdők tengerében?

– Hát, hála a magas égnek, és kegyelmes uram jó voltának, most már lehetőleg jól vagyunk. Az áldott Rafaela herczegnő értünk küldött Szent Ilonára, elvitetett magához Etelvárra: ott nekem ispáni hivatalt adott. Most már aztán a szegény asszony is, hogy nem látja többé a szomorító emlékeket maga körül, lassankint lelkébe tér. Dologhoz lát, beszél rendes észszel, még nevetgél is s nem keresi többé a gyermekeit. A jó Isten majd visszaadja Jóbnak, a mit elvesztett! Köszönjük önnek kegyelmes uram, hogy minket az áldott jó Rafaela herczegnőnek kegyelmébe ajánlott.

És Seregély sem jött üres kézzel. Elhozta Leonnak az ősi házban ott feledett ifjukori tollrajzait. Egy hiányzik belőlük. Az megtetszett Rafaela herczegnőnek, azt megtartotta magának.

Óh mint szeretett volna Leon «visszaélni» három elmult esztendőt életéből, s aztán újra kezdeni és másként csinálni mindent!

– Áldjon meg az ég a megemlékezésért, édes jó Seregély. Van-e valami kivánságod, a mit betölthetek?

– Nem lehetetlen biz az, csak egy kicsit furcsa. Nem is a magam ügye, hanem a másé. Egy jámbor ember kivánságát, illetőleg két emberét kellene előterjesztenem.

– Itt vannak, de nem mernek bejönni: attól félnek, hogy kiveri őket a méltóságos úr.

Mindjárt kiment értük maga Leon az előszobába s ott találva az említett szerelmes párt, erővel betuszkolta őket az elfogadó termébe, a mi a menyasszonynál nem ment minden vonakodás nélkül. Nagyon szemérmetes volt szegényke. Hanem aztán mikor látta, hogy a méltóságos ur igen illendően bánik velük, még le is ülteti őket, akkor egyszerre feloldódott a nyelve, s előadta, hogy ő ki akar keresztelkedni: keresztapát keres, s miután a kegyelmes herczegasszony már oly kegyes volt, hogy a keresztanyai tisztséget elfogadta, kéri a méltóságos urat, hogy ő meg a másik lelki gyámolító helyét töltené be. Tukmányi úr ugyanekkor megragadta az alkalmat, felkérni ő méltóságát, hogy legyen jövendőbeli násznagya a feleségének. Tukmányi ur egészen megváltozott az új hölgy befolyása alatt; a régi asszony vademberré tette, emez szelid állatot csinált belőle; a cynismus és piperéskedés, a piszok és pomádé, a malitia és a meghunyászkodás szépen amalgamázva volt rajta. Félszeg pislogása a tüzről pattant Rákhellelkemre elárulá, mennyire szerelmes az arczába s mennyire fél a nyelvétől, meg a tenyerétől!

Rákhelke pedig igazi semita eredetű hajadon volt. Tudta jól, hogy mikor az ember nagy uraktól kér valamit, olyankor vinni is kell nekik valamit. Mikor már birta az igéretét, kivont a kézi táskájából valami összehajtogatott papirt.

– Én is hoztam erre a napra a méltóságos urnak valamit, a mit úgy hiszem, hogy szívesen fog venni.

– Bizonyosan eltette a méltóságos úr örök emlékül azt a zászlót, a mit az etelvári követválasztáskor a herczegasszonytól kapott. Én is közreműködtem abban. Mesterségem a hímzet-mintafestés. Ehhez a zászlóhoz is én festettem a mintát papirra: s azt kértem ki magamnak a -311- megboldogult herczegasszonytól, hogy a mintát adja vissza. Ezt hoztam el most méltóságodnak. Nem az én mázolásom az emlékezetes rajta, hanem a mi a szegélyére van irva. A négy urhölgy megosztozott a munkán, s a minta szegélyére mindenik oda irta a nevét, arra a részre, a melyet felvállalt. Erről megtudhatja a méltóságos úr, melyik részét zászlójának himzették a legkedvesebb kezek? Úgy hiszem, igen kedves szolgálatot tettem vele, hogy ezt megtakarítottam és most elhoztam.

Azt mondta, sok teendője van még mai nap. Azt igen természetesnek is találhatták látogatói. Megköszönték jóságát s áldást, jólétet kivánva neki, odább mentek.

– Kincsem: én azt hiszem, hogy te mégis nagy bolondot cselekedtél, mikor azt a czifraságot odaadtad ennek a mi urunknak. Én nem tudok semmit. Ne is kérdezz tőlem semmit.

Mi van még hátra? Mi jön még fel a multak kriptáiból kisérteni? Hát az itélet napja van-e ma, hogy minden halott felszakgatja koporsóját s követeli helyét az élők oldala mellett?

Most már kiadta a rendeletet hajdujának, hogy a mai nap ne bocsásson be hozzá senkit.

Nagy számadás napja volt ez – saját magával. Felállítani a mérleget a «tartozik» és «követel» rovatai között.

Lehet-e e nagy, nemes szivet porig alázni azzal a tettel, -312- hogy a midőn egész lényét feltárta előtte, a midőn titkainak szentségébe bevezette, akkor elforduljon tőle s egy más nőnek nyujtsa kezét s felébreszsze őt arra a rideg valóságra, hogy a hozzá legközelebb álló két szív az ővéből játékot űzött? Akaratlanul, de mégis kegyetlenül!

– Már pedig még ezt az egy embert be kell eresztened, fiam, akármit parancsol is az urad! hangzott az előszobában egy harsány, kategorikus hang; mert ez az egy ember az etelvári prépost, a ki számára mindig itthon kell lennie: még ha nincs is! A ki még akkor is be fog törni az uradhoz, ha esztergomi primás lesz belőletek, s ki tudja? az is meglehet!

– Bizony be nem eresztene a cerberusod, ha megijednék tőle! mondá tréfásan a főtisztelendő úr. Képzelem, hogy kifáradtál már ma a sok diktióban, s holnapra még készülnöd kell háromezer toasztra. De hát nem soká háborgatlak. Egy Isten áldjont akartam mondani, a mit tégy a többihez. Biz azt küldhettem volna telegrafon is, mint más okos ember. De azonban hoztam is magammal valami ajándékot s ez volt a fődolog, a miért személyesen orczád szine elé kivánkoztam. Látom, tele van már rakva az asztalod csecsebecsével. Egész galanteriaboltot nyithatnál már vele! Phüh hah! Még «vörös sas» is van közötte! De biz az enyim se kutya! Nos találd ki mit hoztam? Többet ér ez, mint valamennyi mind. Egy levelet a te szép herczegnődtől. No ez már csak valami, ugy-e? ő maga kért fel, hogy azt személyesen adjam át neked s azután a válaszodat is én vigyem el hozzá. No hát fiam, tedd le öt perczre a méltóságos urat, légy addig az én «Napoleon öcsém» és olvasd el ezt a levelet.

Leon felszakítá a borítékot, s kivette belőle az aranyszegélyü levélpapirt, melynek monogrammja fölül már el volt hagyva a herczegi korona. -313-

A levél figyelemteljes gyöngéd üdvkivánással kezdődött a mai nap ünnepeltjéhez. Azután – legdrágább születésnapi ajándékul – felhatalmazták Leont, hogy ő tűzze ki az egybekelés határnapját. Ez csakugyan olyan ajándék, a mi a világ minden dicsőségénél többet ér!

Vajjon ismerte-e a levél tartalmát? Felolvasták-e előtte? Az utóirattal együtt? Ha igen, akkor Torquemada tréfás ember volt e paphoz képest; a ki azt kérdezhette a lassú tűzön pirított eretnektől, hogy meg van-e elégedve?

– No, most erre nekem rögtön irj választ; mert még ma vissza akarok utazni.

– Bizony! nem is maradok ám itt a te holnapi banquettod kedvéért! Ki nem állhatom az olyan vendégséget, a hol az embernek minden ételét elsózzák valami bolond toaszttal!

– Aztán nagyon szépet irj: tudsz te ahhoz! De sokat össze ne hazudj, mert ahhoz is tudsz!

– Addig mulassa itt magát Doré bibliájával. Látja, hatott rám a megintés: azóta megszereztem a bibliát.

– Ah! Illustrált Szent Irás! A biblia, mint modejournál! Hát a costumeökhöz való szabásminták nincsenek mellette? Igy még nagyobb kelendőségnek örvendene. Lássuk hát, milyen volt a divat Éva asszonytól elkezdve Szulamithig?

Az egyedüli megbonthatatlan igazság a földön, a minek nincs kezdete, nincs vége. Az egyedül és mindenkor szent jelvény! Zálognak kiválthatatlan, bilincsnek feloldhatatlan.

«Felejtsd el azt, a ki e gyűrűt viselte. Mondd róla magadnak, hogy meghalt… és hidd azt…»

«Imádd Istent, mikor lefekszel, hogy álmodban eléd ne hozza őt, könyes szemeit, hervadó arczát, elvesző alakját: s hogy álmodban el ne kiáltsd nevét, s a hitves meg ne hallja azt!»

«Ne vegyüljön az ő éjszakai sirásának hangja az édes szerelmi suttogás közé: s két csókra közeledő ajk között ne álljon az ő hideg árnyéka soha.»

«Szeressen a nő, tiszteljen a férfi: te ne szeress és ne tisztelj senkit. Fogadj el: de ne adj.»

«Temesd el azt a kis világot, a mit egy szerető szívben birtál, s legyen tied az egész nagy világ helyette! És soha meg ne bánd a cserét!»

«S ha virrasztani fogsz valaha beteg gyermeked ágya mellett, sóhajtsd el nevemet! én már akkor az égben leszek: Lejövök hozzá s meggyógyítom azt!»

… Vége nem volt ez üdvözletnek! Ez a kis néma érczkör többet tud mondani, mint a világ minden ékesen szólói!

Ez a néma vádoló nem enged mentséget találni maga ellen: nem annyit, a mennyiért a legrészrehajlóbb biró: -315- a hiuság, egy napot elengedjen a földi kárhozatból az elitéltnek!

Leon fejére kulcsolt két kézzel járt fel s alá kis szobájában a kétségbeeséshez közel.

Majd eszébe jutott, hogy valaki a másik szobában figyelmessé lesz nyugtalan léptei hangjára s aztán leült iróasztalához s úgy olvasta el újra meg újra egymás után azt a két levelet.

A mit az öreg kopott diplomata adott át neki. Egy lakásczím, borítékba lepecsételve.

Csak három lépés a kandallóig. Ott vidám tüz lobog. Egy perczig tart a levélke lángja s azután eldőlt a sors.

S utána azt a repkénylevelet… S a védszent képét a medaillonból… és a platinagyűrűt is…?

S ezzel temesse el őt örökre. Ugy, hogy még az emléke is el legyen temetve.

«Dominus vobiscum! hangzott a mellékszobából. Méltóságos uram, Napoleon öcsém! Soká tart-e még az a levélirás? Négy oldalt tele irhattál azóta verssel! Sok szónak sok lesz az alja. Én már az egész bibliát végignéztem az alatt. Segítsek-e bevégezni?

Leon felriadt a megszólításra. Nagyot sóhajtott, felállt. Aztán állva irta meg a levelet Rafaelához.

És «végül» lepecsételte a herczegasszonyhoz irottat, s egy percz mulva derült arczczal lépett a főpap elé, átadva neki a választ.

Ott hevertek asztalán érdemrendei, üdvözlő levelei, ő maga nem jött elő többé.

Hová tünt el? Mi érhette, hogy a boldogság küszöbén, a gazdagság, hatalom, dicsőség magaslatán, mint egy ködkép, úgy eltünt? Ezt a talányt nem tudta megoldani senki.

MI LETT A VÉGE?

Sokáig próbálgatták megoldani a talányt, mely Leon eltűnését fedezte. Mindenki más magyarázatot adott neki.

Nornenstein Octavián fejedelem bizalmas körökben elbeszélte, hogy Alienornak amerikai párbaja volt Leonnal. Alienor ugyan ezt nagyon ügyesen el tudta tagadni, de mégis bizonyos, hogy ez okozta Zárkány elveszését. Vagy elölte magát, vagy úgy kiszökött a világból, hogy rá ne találjanak.

Alienor pedig épen ellenkezőleg fogta fel a dolgot. -317- Ő meg azt hitte, hogy Leon egyenesen őt játszotta ki, s azért hagyta ott Rafaelát és a főispánságot, hogy mégis csak Párisba szökjék Pompeiához. Most már erősen élt a gyanuperrel, hogy Pompeiának örvendetes levelei kettőjük között kicsinált cselszövény művei voltak, s tartott a kétségbeesés a háború végeig, a mikor aztán, a békekötés legelső hirére, ő volt a legelső, a ki a felszabadult Párisba rohant, azzal a szándékkal, hogy Pompeiát megöli. Ott azután a kétségbeesésből egyszerre megint az atyai örömök extasisába esett bele. Onnan írt apjának, hogy Pompeia mégis csak egy angyal! újszülöttét ma fogják keresztelni, nagyapja tiszteletére Octaviánnak. A mire Octavián fejedelem emez ismeretes mondatot válaszolta:

«A hajó útját a tengeren, a madár röptét a levegőben és a többit, és a többit ki ismerhetné fel! Egyébiránt miért ne hihetné a coeurkirály azt, hogy ő igazi ura a coeurdámának, holott jól tudja, hogy minden játékkártyában ott van a coeur-alsó?» (Gyönge példálózás Pompeia kártya-silhouettjeire, a mikről mindenki tudott, csak Alienor nem).

Dumka úr fejéből senki sem verhette ki, hogy Leont titkos ellenségei sikkasztották el, s minden módot megkisérlett feltalálására, jutalmakat tűzött ki annak, a ki nyomára tud vezetni, s a ki legalább hulláját megtalálja.

Voltak, a kik titkos politikai vendetta áldozatát akarták látni benne, s éjjeli elraboltatásról beszéltek, s sürgették a kormányt, hogy járjon utána a követségek útján, nincs-e külföldön elzárva a keresett nevezetes férfi?

Aztán voltak megint, a kik megesküdtek rá, hogy látták őt majd itt, majd amott megjelenni; hanem aztán, mikor utána jártak, hallák, hogy az vagy valami kalandor volt, -318- a ki Leon nevét bitorolta, vagy pedig valami jámbor utazó, a ki beleillett a személyleírásába.

A FRANCZIA UTAZÓ VÁZLATA.

Az 1872-ik nyár utólján egy franczia utazó: Beaulieu Gaston megkisérté a schweizi havasok egyik legmagasabb csúcsára, a Mont-Viergere feljutni. Uti naplójából közöljük ezt a részletet.

Augusztus huszadikán reggel tovább indultunk a pásztor gunyhóból, hol az éjszakát töltöttük, a Mont-Vierge csúcsa felé, melyet még egy veszedelmes jégmező választott el nyugpontunktól.

E jégmező egymásra düledező romtömegein keresztülhatolás közben, az egyik vezetőm oly szerencsétlenül csúszott el, hogy a fejét belevágta egy párkányba s eszméletlenűl terült el.

A másik vezető, ki emennek testvére volt, a balesettől úgy megrémült, hogy nem volt rábírható a továbbmenetelre. Azt mondá, hogy ő már előre tudta, hogy valami baleset ér bennünket, mert reggel, a mint kitekintett a gunyhóból, előtte ugrált el a fehér kőszáli kecske: a havasi vadászok rémkísértete; a kivel találkozni bizonyos veszedelmet jelent. -319-

Miután a ficzkót semmi igérettel és biztatással nem bírtam rávenni, hogy a pompás hegycsúcsra feljöjjön velem, föltettem magamban, hogy neki indulok egyedül. A jégkúp, melyre még föl kellett mászni, kétszáz méter magasan meredt föl előttem, s én nem akartam magamon hagyni azt a szégyent, hogy ily közel a czéltól engedtem magamat visszariasztatni. A vezetőt utasítottam, hogy mit csináljon a bátyjával, hogy életrehozza, s azután várjanak ott rám, míg visszatérek, ha nem akarnak utánam jönni.

Három órai erőfeszítő fáradság után felkapaszkodtam a Mont-Vierge legmagasabb csúcsára, a honnan a világ legszebb panorámája látható be köröskörűl.

De nem a nagyszerű kép lepett meg első pillanatra, nem a napfénytől tündöklő jéghegyek csoportjai világoskék árnyékaikkal, nem a fehérrel fehérre rajzolt havasi tájképek, nem az egymásba folyó hegylánczok; hanem a mi közvetlen előttem volt: két holttest a szikla tetején.

A leány halt meg elébb, mert feje oda volt téve az ifjú keblére, ki egyik karjával magához ölelte őt, míg más karján saját feje nyugodott. A leány arcza az ifjú mellét érinté, mig ennek az arcza ég felé volt fordítva, azon ég felé, mely örökké derült. E pontját a földnek felhő el nem éri soha.

A leány úgy feküdt ott, mintha aludnék: lecsukott szemekkel; az ifjú mintha virrasztana fölötte, felnyitott szemeivel az égbe nézve.

Kővé fagyva az örök hidegtől; szobrok, a miket az idő el nem pusztít. Megörökítve a halálban. Eltemetve a szabad égbe!

Minő balsors üldözhette őket, hogy ezt a helyet, ezt a halált választották maguknak a világtól megválásra?

Semmi irás, semmi jel nem volt náluk található, mely -320- kilétükről felvilágosítást adhatott volna. Régen itt lehetnek már.

A kőszáli sasok nem jöttek el értük. Talán nem járnak ily magasan prédát keresni? Talán nem bántják a halottakat? vagy talán azt hiszik, hogy él az a férfi, ki szemeivel folyvást az égbe néz s félnek hozzá közelíteni.

Köröskörül ünnepélyes csend van: a természet teljes, tökéletes hallgatása. A ritkult légbe a mély völgyből semmi zaj sem emelkedik föl. Háborítatlan alhatják álmukat: egyik, kedvese keblére borulva, másik, örökké nyitott szemmel nézve a kelő és lemenő napot, s a támadó és leáldozó csillagokat. Gyönyörű sírbolt!

A szerző *) alatt megjegyzi, hogy az eset tán összefüggésben van annak a magyar ifjúnak a rejtélyes eltünésével, ki pár év előtt a párisi diplomatiai körökben is feltűnt. Szerző is találkozott vele egyszer s a halott arczvonásaiban hasonlatosságokat hisz fölfedezhetni. A vezetőket azonban semmi áron nem bírta rávenni, hogy a holttesteket lehozzák a magasból. A mint azok meghallották, hogy ott halottak feküsznek, elfutottak onnan.

RAFAELA KISÉRLETE.

Rafaela herczegnő, a mint az úti vázlatott olvasta, rögtön elutazott személyesen Saint-Croixba, a mi a Mont-Viergehez legközelebb eső falu s ott legelébb arra akart vállalkozni, hogy maga fölmenjen a Mont-Vierge csúcsára. Nem talált rá vállalkozót, a ki őt oda felvezesse. Nőre nézve ez a lehetetlenség erőszakolása volna.

Azután nagy jutalmakat igért azoknak, kik a Mont-Vierge ormán fekvő halottakat onnan lehozzák. -321-

Kinevették vele. Azt mondták, hogy nem ment oda még fel senki: azért is Mont-Vierge a neve. Nem feküsznek ott halottak. Az útleírás szerzője csak úgy gondolta ki az egész történetét, hogy a könyvét érdekesebbé tegye vele. Ő maga sem ment fel arra a csúcsra.

Vagy talán erősebb volt náluk a babonás félelem, mint a pénzvágy? s nem mertek közelíteni ahhoz a helyhez többé, a mit két elenyészhetlen halott választott magának örök nyughelyéül?…

A NÉMET UTAZÓ VÁZLATA.

1874 végével pedig egy porosz útleírásban, a mit Frohman tanár szerkesztett, ki Japánban füvészeti tanulmányokat tett azzal az expeditióval, mely nemzetközi szerződés végett volt odaküldve a német kormánytól, ez a részlet olvasható:

«Dezimában találkoztunk egy telepítvényessel, kinek ott a megszokott japáni fa- és papirházak között szép, kényelmes kőháza van s abban jól rendezett theaüzlete. Mynheer Ruysdalenak nevezik. Európai műveltségű férfi, a harminczas években, arczán hollandi nyugalom és figyelmesség. Mindenféle európai nyelven beszél, s azért a japáni hatóságoknak nélkülözhetlen embere.

A Mynheer, megtudva füvészi szakküldetésemet, meghitt magához a Mogi falu mellett fekvő nyári lakába, hol családja lakott.

Márczius vége volt az idő, Japánban a virágok évszaka. Mind az a növényzet, a mit nálunk Európában üvegházban ápolnak, itt erdőszámra borítja a hegyoldalakat, s a fűszerillat erdőről-erdőre változik.

A gazdag föld, az áldott éghajlat mellett nem ismerik itt a mostoha évet: inség, rossz aratás nincs. A nép szorgalma -322- csodákat tesz. A hegyoldalakat escarpeokra metszi, s a vizet felvezeti a hegytetőre és rizst termeszt ott, a hol nálunk kecskék legelnének. A lapályokon épen akkor szántottak rizs alá: eke és szántó két lábnyi mély vízben jártak. A fiatal thea-ültetvényekről akkor szedték a legdrágább theát, a tavaszi első sarjat.

A Mynheer nyári laka egy pompás völgyben fekszik, a két hegyoldal közűl az északit örökzöld japáni cedrusok és tiszafák fedik, a déli nagylevelű fejedelmi pawlowniaerdőket mutat, miket datolyapálmák sorai szegélyeznek.

S e völgy egy tengeröbölre nyílik, melynek hátterét egy távolban füstölgő vulkán foglalja el. Gyönyörűbb látványt képzelni nem lehet.

Kedélyes házi gazdám nyári lakása egészen a Nangasakiban otthonos modorban épült, tágas verendával, hol a lakomát elköltöttük.

A házi gazda neje, kinek bemutatott, csak japáni nyelven beszélt; ámbár feltünően szép kék szemei meghazudtolni látszottak japáni eredetét; nemes vonásai európai typusra emlékeztettek, a mi azonban mind a german, mind a latin, mind a szláv fajoktól elüt.

A kedves háziasszony megmutogatta nekem szobakertjeit: azokat a csodálatos japáni műkertecskéket, a hol egy arasznyi magas skatulyában eleven fenyőfák, cseresznyefák zöldülnek, virágoznak és még gyümölcsöt is teremnek, akkorákat, mint egy mustármag; s egy terebély diófa, a minek a kerülete akkora, mint egy zsebóra, rakva diókkal, míg egy lúdtoll nagyságú élő kókuspálma valósággal görnyedezik a borsószemnyi kókusdiók terhe alatt. Ez a japániak ártatlan mulatsága.

Az ebéd japáni izlés szerint készült s ebéd alatt japáni énekesnő mulattatott bennünket gottojátékával az ott divatos sokhúru zongorán, valami legendát énekelve hozzá, a mi a háziasszony tetszését nagyon meglátszott -323- nyerni; anynyira, hogy szinte elvonta a figyelmét kis leányáról, a ki szüntelen a nyakán csüggött, s keresztül-kasul mászkált az ölén. Egy kedves kis három esztendős gyermek, épen olyan kék szemekkel, mint az anyjáé. Ez sem beszélt más nyelven, csak a japánin.

Hanem mikor vége volt az ebédnek, s az énekesnő egy perczre elhallgatott, hogy legendakönyvében új dalt keressen: a kis gyermek egyszerre letérdelt az anyja mellé s két kis kezét összetéve, elkezdett imádkozni egy előttem ismeretes európai nyelven: magyarúl.

Gyakran utaztam Magyarországon füvészi búvárlataim végett, a vendégszerető magyar nép asztalánál sokszor hallottam ezt az asztaláldást a kis gyermekek ajakáról:

Bámulva tekinték gazdámra és nejére: azok zavarodottan vissza én rám. Ők nem adtak nekem magyarázatot, s én láttam, hogy a kérdezősködés őket kellemetlenűl fogja érinteni s nem tettem a miatt szót.

Hanem most már kezdek rá emlékezni, hogy láttam én egyszer ennek a férfinak az arczát valamikor Berlinben, egy nagy ünnepélyes tánczvigalom alkalmával: akkor meg is mondták a nevét; de már elfeledtem. Úgy hasonlít hozzá.

A tisztelt olvasó és olvasónő tetszésére bízzuk, hogy válaszsza a két változat közűl azt, a melyik kedélyéhez jobban illik.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

41	Miért ímádkozott?	Miért imádkozott?
56	tartotta beszeddel	tartotta beszéddel
63	nemesi czímereben	nemesi czímerében
81	Rossz godolat	Rossz gondolat
98	kereszül rontani	keresztül rontani
100	altabornagy maga	altábornagy maga
113	tojáshéjából kipittanhatott	tojáshéjából kipattanhatott
130	atyai elérzékcnyülése	atyai elérzékenyülése
141	vege lesz	vége lesz
181	és hajlékom!«	és hajlékom!»
200	On nem lakik	Ön nem lakik
212	apró penze»	apró pénze»
212	tarthat örökkké	tarthat örökké
213	jatszottad a szerepet	játszottad a szerepet
219	a kí «halandó»	a ki «halandó»
233	szádat megütn	szádat megütni
250	közötti külöbséget	közötti különbséget
281	gyásszertartás után	gyászszertartás után
281	rendezte valámi	rendezte valami
287	azt modod neki	azt mondod neki
291	mindnféle üdvözleteket	mindenféle üdvözleteket
292	mínden büszkeség	minden büszkeség
295	most nindent	most mindent
299	nem tudomany	nem tudomány
300	a mít saját	a mit saját
300	hagyhatta csukódní	hagyhatta csukódni
309	keresi többbé	keresi többé
317	tűzött kí	tűzött ki
321	Eurúpai műveltségű	Európai műveltségű
323	gyermekek ajakáról;	gyermekek ajakáról:
326	Loreley 88	Loreley 86