*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 47027 ***

NAGY MAGYAROK ÉLETE

IRTA

BENEDEK ELEK

• NAGY LAJOS • HUNYADI JÁNOS • MÁTYÁS KIRÁLY

– SZÁMOS KÉPPEL –

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1905




NAGY LAJOS.


I.

Az 1301-ik esztendő január 14-én halt meg III. Endre, a honszerző Árpád
nemzetségének utolsó férfitagja. »Letört a Szent István első magyar
király nemzetségéből és véréből nőtt fának utolsó arany ága!« zokog a
krónikás. Nagy volt az országban a bánat, a szomoruság. Most tán azok is
feltámasztották volna az utolsó Árpádot, kik lelketlenül, botorul
harcoltak ellene. Késő bánat, késő megbánás: az »arany ág« letört.

A hazafiak körül néztek: kit ültessenek az utolsó Árpád székébe.
_Leányágon_ még volt nehány maradéka Árpád vérének. Árpád-ivadék volt
Vencel cseh és lengyel király; az volt Ottó bajor herceg; és az volt
Anjou Károly: Vencel és Ottó IV. Bélának, a második honalapítónak az
unokája, Károly a dédunokája. Vencelt megkinálták a koronával: nem
fogadta el, mert _nem tudott magyarul_. Jegyezzük meg a nevét
dicsérettel: megbecsülte a magyar nemzetet. Nem lehet a magyarok
királya, aki nem tud a magyarok nyelvén. A fia, a kis Vencel tudott
magyarul, ezt be is hozták a magyar urak, de alig egy pár esztendőt volt
itt maradása a nagy urak pártoskodása miatt. Hasonló sors érte Ottó
bajor herceget is. Teljes kilenc esztendeig valóképpen nem volt
Magyarországnak királya. Ekkor került a sor az Anjou-családbéli
Károlyra, ki Róbert Károly néven lett a magyarok királya 1310-ben s aki
dicsőséggel uralkodék harminckét esztendeig. Ennek a Róbert Károlynak a
fia Lajos, ki neve mellé a »nagy« jelzőt szerezte meg; aki valósággal
nagy vala. Nagy mint ember és nagy mint király.

Midőn Róbert Károlyt a magyarok megkoronázták, már házas ember volt.
Mária tescheni hercegnő volt a felesége. Tizenegy esztendeig éltek
együtt, ekkor (1317-ben) a királyné meghalt. Gyermek nem maradott utána.
Másodízben Beatrixet, VIII. Henrik római király árváját vette feleségül,
de az alig tizennégy esztendős gyermekasszony egy esztendő múlva
(1319-ben) meghalt. Ez után sem maradott gyermek. Harmadízben
Erzsébetet, Ulászló lengyel király leányát vette feleségül Károly király
s Isten e házasságot öt fiúgyermekkel áldotta meg. A harmadik házasság
1320-ban, tehát uralkodása tizedik esztendejében történt s 1326-ban
született Lajos, március 5-én. Harmadik volt a fiúk sorában. Az első
fiú, Károly, egy éves korában halt meg, a második, László, öt éves
korában. A negyedik fiú, Endre volt, a szomorú végű Nápolyi Endre, az
ötödik István, ki 1332-ben augusztus 20-án született, éppen Szent István
király ünnepén. Ezért adták neki az István nevet.

Szebb, boldogabb családi élet alig képzelhető el, mint aminő Károly
király családi élete volt. A király az országért, népének javáért élt,
munkált, a királyné a gyermekeiért. Az országban nagy volt a
felfordulás, mikor Károly a trónra lépett. »Kis királyok« uralkodtak,
jobban mondva: garázdálkodtak szerte az országban. Ezeket meg kellett
zabolázni, le kellett verni, az országban rendet kellett teremteni. És
Károlynak sikerült a nehéz feladat. Új főnemességet teremtett a
vagyonosabb, megbízhatóbb köznemesi osztályból s ezeknek segítségével
leverte a féktelenkedő főurakat: az Omódékat, Csákokat, Németujváriakat
és társaikat.

[Illustration: Nagy Lajos.]

Hogy mily nagy volt a főurak hatalma, elbizakodottsága, vakmerősége még
Károly király uralkodásának kezdetén, elég erre példának Zách Felicián
merénylete. Az 1317-ik esztendő április 17-én, éppen ebédnél ült a
királyi család, midőn kivont karddal berontott Zách Felicián, egyenesen
a királynak ront s ketté szeli a koponyáját, ha a királyné hirtelen
férje fejére nem teszi a kezét. A királyné négy ujja árán váltotta meg
férje életét, a kis királyfik, Lajos és Endre életét a nevelők mentették
meg. Lajos négy, Endre három esztendős volt ekkor.

Az eszeveszetten vagdalkozó Zách Feliciánt Cselényi János szúrta le
tőrrel. Kint az udvaron várakozott apjára a fiatal Zách s vele egy
szolga. Ezeket lófarkához kötötték s úgy hurcolták halálra. A merénylő
Felicián testét darabokra vágták, fejét Budán, kezét-lábát más-más
városokban szegezték ki elrettentő példának. Szörnyű halállal halt meg
Zách Felicián egész nemzetsége. Még a leánya, az ártatlan Klára is. Mint
nagy úr leánya, a királyi palotában élt a szép leány s neki is meg
kellett lakolnia apja bűneért. Kivonszolták a palotából, orrát, ajkát
megcsonkították, lóra kötötték, úgy vitték végig sok város utcáján s
mind ezt kellett kiáltania: Így lakoljon mindenkor, aki királyához
hűtelen! Volt Feliciánnak egy férjes lánya. Ezt is lefejezték. És
kivégezték vagy számkivetették nemzetségének többi tagját is.

Nem csuda, ha a nép képzelődésére erős hatással volt ez a kegyetlen
itélet s mese sarjadzott a szörnyű esetből. Eszerint a mese szerint Zách
Klárát a királyné fivére, Kázmér lengyel herceg meggyalázta s ez a
meggyalázás adta az apa kezébe a kardot. Ám újabban a történetirók
bebizonyították, hogy Zách Klára esete egy szépen szőtt érzékeny mese: a
királyné testvére nem gyalázta meg Klárát. Zách Felicián egy hajszállal
sem volt különb azoknál a főrendeknél, kik szabadon garázdálkodtak s
foglalták el a gyengébbek birtokait. Szinleg híve lett ugyan a
királynak, szabad bejárása volt az udvarba, de mások javait épp oly
önkényesen foglalta el, mint annakelőtte. A király megsokallotta
Felicián garázdálkodásait s a kapzsi főúr a király megölésével akarta
elejét venni az igazságszolgáltatásnak. Ime, Felicián merényletének
magyarázata. És az akkori országos törvényszék teljesen megvédi az
utókor előtt a királyt a kegyetlen itéletért, elismervén, hogy Károly
király volt az, aki »a nyomoruságba döntött, uratlan hazát a zsarnokok
hatalmából kiragadta, szabadságában megtartotta«.

A visegrádi várban történt Zách Felicián merénylete. Itt, ebben a
felséges fekvésű várban volt a király udvara: itt folytak le azok a
lovagi játékok, melyeknek hire volt messze földön s melyekre nagy
számmal sereglettek idegen országok lovagjai is. Itt élte Lajos szép
gyermekkorát, melyet csak rövid időre zavart meg egy rossz álom, Zách
Felicián merénylete. Itt hordozta vállán a kis királyfit egyik nevelője,
Poháros Péter mester és udvari vitéz. Kedves gyermekkori emléke lehetett
Lajosnak ez a vállonhordozás: megemlékezik erről mint király egy Poháros
Péternek szóló adománylevélben. A királyfi is csak gyermek, mint a többi
közönséges ember fia; ő is csak felkivánkozott a nagyok vállára: ott
lovagolt, mig kicsi volt még arra, hogy paripára ültessék. Szép vonás ez
Lajos királyról, hogy nem feledte el azt, ki neki gyermekkorában örömet
szerzett!

Nevelői, tanítói közül többnek neve, emléke maradt fenn. Így megmaradt
az emléke Knesiczi Miklósnak és Drugeth Miklósnak, kik testükkel védték
a kicsi királyfiakat Zách Felicián kardja ellen. Nevelője volt még a
boroszlói születésű, tudós Miklós pap. Ezt a Miklós papot is nagyon
szerette a királyfi. Mint király hálás volt tudós nevelője iránt, ki
később titkos kancellárja lett. Magyarország leendő királyához illő
nevelést kapott Lajos: egyformán járatos volt a tudományokban és a
kardnak forgatásában. A gyakori lovagi játékokban részt vett a serdülő
ifjú is s csak természetes, hogy magába szívta a lovagi erényeket. Már
tíz éves korában részt vesz egy hadjáratban: így nevelődött akkor egy
királyfi. Vezetett egy csapatot, de valójában nem vett részt a
háboruban: őt még csak látni, figyelni, tanulni hozták ide. A fiát
szerető királynénak nagy gondja van arra, hogy kedves fia szükséget ne
lásson a háboruban. Péter nevű szakácsnak szintén szakács fiait küldi a
táborba a gondos anya, ezek főzik a királyfi kedves ételeit. És úgy
látszik, derekasan töltötték be tisztjüket, mert a királyné a
szakácsokat gazdagon megjutalmazta, mikor a háboruból visszatértek.

Tizenhat éves volt Lajos, midőn hatodnapra atyja halála után, 1342
július 21-én, fejére tették a szent koronát. Székesfejérvárt volt a
fényes koronázó ünnepség, melyre megjelent Kázmér lengyel király és
Károly morva őrgróf is, kinek gyermeklányát már régebben eljegyezték
volt leendő hitveséül. A vallásos lelkű, nagyműveltségű ifjúra mély
hatást tett a koronázás nagyszerűsége. Ott pihent atyja holtteste az
Árpádok sírboltjában s a koronás fiú megindult szívvel borult a sírra,
hogy ott is vallást tegyen az ő hitéről: folytatom a te nagy művedet,
édes apám! És az apa sírjáról vallásos lelke vitte elegy másik sírhoz: a
Szent László sírjához, Nagyváradra, hogy legyen neki a szent király
szószólója az Istennél!

Daliás termetű, szép arcú, művelt lelkű, bátor szivű volt az ifjú király
s azok az urak, akik azt hitték, hogy ismét szabad a vásár, keservesen
csalódtak. Férfi volt ez a növendék ifjú, igazi király, akit a királyi
hatalom nem szédített el, de nem is tűrte a csorbát azon. Mellette volt
a jó édes anya, aki megosztotta vele az uralkodás gondjait s Lajos
sokkal gyöngédebb fiú volt, semhogy édes anyja hatalmi vágyában egyebet
látott volna a végtelen anyai szeretetnél. Ha távol volt az országból,
az özvegy királyné végezte a király dolgát s ha otthon volt, akkor is az
özvegy királyné s a király nevében jártak a küldöttségek külső
országbeli fejedelmekhez. Úgy tetszett, hogy egyenlő hatalommal
uralkodik az özvegy királyné s az ifjú király, de a kölcsönös szeretet
megóvta őket a viszálykodástól.

Az volt az ifjú király első cselekedete, hogy rendeletet adott ki:
tartsanak az ország minden megyéjében gyűléseket, ott a rablókat,
tolvajokat, hatalmaskodókat vegyék számba s ezeknek lajstromát
szeptember közepéig terjesszék eléje. Mert alighogy trónra lépett,
felemelték fejöket itt is, ott is az elbizakodott főurak. Felemelték, de
csakhamar meg is juhászodtak: emberükre találtak az ifjú királyban.
Személyesen ment Erdélybe, hogy megleckéztesse Szécsi Endre püspököt, ki
a népet erősen sanyargatta, s végezvén vele, hódolatra kényszeríté a
havasalföldi vajdát is, ki az országtól elpártolt vala. S mert Moldován
át gyakran betörtek a tatárok, leszámolt velük is: tönkre verte a
tatárok hadát.

Történt mindez uralkodásának második esztendejében. Jóformán meg sem
pihent, a Dráván túli részeken termett, hol a Németújváriak, a Brebiriek
s más főurak garázdálkodtak, nyiltan szövetkezve az ország régi
ellenségével: Velencével. Az urak egy része meg is hódolt, de teljesen
nem tudta helyreállítani a rendet, nem tudta megtörni Velence uralmát a
tengerparti városokon, mert hirtelen _Nápolyba_ kellett sietnie.


II.

Ott, Nápolyban volt az öccse, Endre, kit összeházasítottak a nápolyi
király leányával, Johannával, de ezen a házasságon nem volt áldás.
Johanna nem szerette Endrét s hallani sem akart arról, hogy férjét
megkoronázzák. Ő maga akart a király lenni s Endrének a lenézett férj
szánalmas szerepe jutott. Az udvarban Endrének egyetlen barátja sem
volt, számba sem vették. Tolakodó jövevénynek nézték a gyenge,
bátortalan ifjút s aszerint bántak el vele. Nem mondhatnám, hogy
Magyarországnak érdeke lett volna vért ontani a nápolyi koronáért, de
viszont az is igaz, hogy Lajos király nem nézhette tétlenül öccse
megaláztatását. A magyar király testvére volt az, akit méltatlanul
megaláztak s ezt sem a király, sem a nemzet nem hagyhatta
megtorlatlanul. A fia sorsán aggódó anya, az özvegy királyné, már
1343-ban ellátogatott Nápolyba, hogy saját szemével lássa, mi történik a
fiával. Amugy is régi vágya volt, hogy meglátogassa Rómát s ugyanakkor
útba ejti Nápolyt is. Talán fogadása is tartotta, hogy meglátogassa Róma
szent helyeit, hálát adni Istennek, ki csodálatos módon védte meg ő és
családja életét Zách Felicián kardja ellen.

A király egy gyöngéden szerető fiú gondosságával rendezte anyja
utazását. Nagy, fényes kíséretet adott melléje s rengeteg pénzt,
ruhanemüt s más egyebet vittek a nehéz társzekerek. Tizenhét ezer márka
aranyat, huszonhét ezer márka finom ezüstöt adott az olaszországi útra a
király s még négy ezer márka aranyat küldött utána. Ezenkívül egy fél
köböl vert aranyforintot s aprópénzt a magyar határig való költségre.
Nyár derekán érkezett meg az özvegy királyné Nápolyba. Fia és menye nagy
ünnepséggel fogadták, de az éles szemű anyát nem tévesztette meg a
fényes fogadás. Világosan látta, hogy a gonoszlelkű Johanna nem szereti
Endrét s míg az ő anyai szivének aggodalmát alázatos, mézes szavakkal el
akarja altatni, alattomban minden követ megmozgat, hogy ne kerüljön
Endre fejére a korona. Nehéz szívvel hagyta el Nápolyt s indult Rómába.
Nagyszerű fogadtatásban itt sem volt hiány. Amely városokon áthaladt,
mindenütt ünnepelték a magyar király anyját. Róma, az örökváros díszbe
öltözötten fogadta. Hatlovas hintóban vonult be Rómába a királyné s vele
szemben nyolc udvari hölgy ült. A következő hintókban is gazdagon
öltözött nemes asszonyok ültek, akik csak úgy ragyogtak a mindenféle
drága ékességtől. A hintókat ötven sarkantyús vitéz követte s utánuk
nagyszámú cselédség. Midőn a királyné megjelent Szent Péter templomának
küszöbén, a biborosok serege fogadta ott nagy tisztelettel s a nép
»Éljen a magyar királyné!« kiáltással üdvözölte.

[Illustration: Johanna.]

Három napig maradt a királyné a szent városban. Sorba látogatta a szent
helyeket s a templomokat fejedelmi bőkezüséggel ajándékozá meg. És
temérdek pénzt osztott ki a szegények közt, kiknek száma ez alkalommal
feltünően megszaporodék. Annyira, hogy már nem is volt elég az
alamizsnára szánt pénz. A koldusok arcátlansága elől valósággal
kénytelen volt eltávozni a szent városból. Amíg ő Rómába járt, azalatt a
követei folyton tárgyaltak az Avignonban székelő pápával. Ezek a követek
rossz híreket hoztak a Nápolyba visszatért királynénak. A szentszék
vonakodott megkoronázni Endrét s a királyné saját szemével láthatta,
mint alázza meg fiát a kevély, a gonoszlelkű Johanna. Anyai szive
megsejtette, hogy itt fiának az élete sincs biztosságban: haza akarta
vinni. De Johanna mézes-mázos szavakkal elaltatta az anyai szív
aggodalmait. Mindent igért, csakhogy haza ne vigyék Endrét. És a
királyné ott hagyta a fiát, abban a hitben, hogy meg fogják koronázni.
Ott hagyta orgyilkos kezek prédájának.

Lajos király mai értékben egy pár millió koronát áldozott arra, hogy
necsak Johannát, de Endrét is megkoronázza a pápa. De Johanna még abba
sem nyugodott belé, hogy az ura címzetes király legyen s hogy ezt
megakadályozza, gyalázatos módon megfojtatta Endrét Aversa várában, hová
a szegény ifjút vadászat ürügyével csalták. Történt pedig ez 1345
szeptember 19-én éjjel. E nap hajnalán lóra ült Endre, Johanna, a
kiséret s egész nap vadásztak. Késő este tértek pihenni Aversa várában.
Vígan vacsoráztak, aztán az urak elszéledtek, Endre és Johanna pedig
visszavonultak hálószobájukba. Éjfél után egy órakor a gyilkosok
összegyültek a templom mellett, belopóztak a király hálószobájával
szomszédos terembe. Ott a teremőr beszólt hangosan Endréhez, valami
ürügygyel felköltötte, kihívta. Endre fölkelt s hálóköntösben,
fegyvertelenül, födetlen fővel kilépett a terembe. A gyilkosok
rárohantak, azzal a szándékkal, hogy leteperik és megfojtják. Fegyvert
nem használtak ellene, abban a babonás hitben, hogy sem vas, sem méreg
nem fog rajta: megóvja ettől az a gyűrű, melyet édes anyjától kapott.
Endre kétségbeesetten védekezett, segítségért kiabált, valahogy
kiszabadult a gyilkosok keze közül s futott a szobája felé fegyverért.
De az ajtó ekkor már zárva volt. Esze nélkül szaladt szegény egyik
ajtóról a másikra, folyton segítséget kiabálva, de hiába: minden ajtó
zárva volt. Johanna ott feküdt az ágyban, meg sem mozdult Endre magyar
dajkája, Izolda fölébredt a szörnyű kiabálásra, az ablakhoz szaladt,
segítségért kiabált, de a vár messze esett a várostól, nem hallották a
kiabálását. A gyilkosok egy pillanatra megdöbbentek a nagy lármától s
Endre kétségbeesett védekezésétől, de ismét összeszedték magukat,
aranyos hajánál fogva földre rántották, hurkot vetettek a nyakára,
kihurcolták a kertre nyíló erkélyre, itt fölakasztották, aztán a
holttestet ledobták a kertbe.

A királyné egész éjjel nem mozdult ki szobájából. A dajka hiába
szólította, nem felelt. Aztán a derék asszony sorba járta a szobákat,
kereste kedves gazdáját, majd a cselédekkel lement a kertbe: ott
megtalálták. És vitték a templomba, a barátok csöndes imádságban
virrasztának mellette reggelig. Akkor már elterjedt a szörnyű hír
Nápolyban. És a hol hallák a rettenetes esetet, nagy vala mindenütt a
felháborodás. Erzsébet királynénak, az anyának, Lajos királynak és
István hercegnek, a testvéreknek, fájdalma leírhatatlan. »Helyesebb
ilyesmiről hallgatni, mert nyelv e keserüséget megmondani sem képes« –
írja e kor egyik krónikása, Küküllei János esperes. Európa összes
fejedelmei »az embertelen tett hallatára összeszorult szívvel és boszura
lángolt lélekkel« fejezték ki utálatukat a gonoszságon, »mely, ha
megtorlatlan marad, félő, másokon is elkövettetik«. Föl volt háborodva
egész Olaszország s a jobb érzésüek hívták Lajos királyt: jőjjön,
foglalja el Sziciliát, mellette lesznek. A nagy olasz költő, Petrarca,
egész Olaszország meggyalázását látta e vadállatokhoz illő
cselekedetben, mely »a legszelidebb, ritka jóindulatú ifjút, nagy
reményekre jogosító királyt életétől kegyetlenül megfosztotta«.

Valóban, Lajos király nem hagyhatta megtorolatlanul testvére halálát. A
pápa, Lajos követelésére, megindította ugyan a vizsgálatot, de sohasem
tudódott ki, hogy ki volt a gyilkos. Ellenben Johanna ártatlansága
»napnál fényesebben« kiderült s a vidám özvegy hamarosan férjhez ment
Tarantói Lajos herceghez. Lajos királyt most kettős út vitte Nápolyba:
megtorolni Endre gyalázatos halálát s követelni maga vagy másik öccse,
István részére Nápolyt, mivelhogy ez a még Johanna apjával kötött
szerződés értelmében megillette őt.

Nagy haderővel indult 1347 november havában Visegrádról s megérkezvén az
olasz földre, minden városban, ahol átvonult, nagy tisztelettel fogadták
s a zsoldos csapatok nagy tömegei szegődtek a magyar sereghez. A bűnös
Johanna és férje s velük az egész hercegi család, melynek minden tagja
részes volt Endre nyomorult halálában, kétségbeesetten készülnek az
élet-halál harcra. Mert élet-halál harc az, mely reájuk vár. Vagy
háromezer főnyi hadat összetoborzanak a megszeppent bűnösök, de Capua
mezején Lajos király serege szétveri Tarantói Lajos herceg seregét.
Johanna sírva, jajgatva, haját tépve menekül Nápolyból s csakhamar
követi ura is. Ám a hercegek nem menekülnek, ők hódolattal várják
Lajost: hátha megkegyelmez nekik. Durazzoi Károly és Róbert tarantói
herceg Aversáig elébe mennek Lajos királynak, ki útban van Nápoly felé.
A király barátságosan fogadja a hercegeket.

– Hát az öcséitek hol maradtak? – kérdi tőlük.

– Ők visszamaradtak Nápolyban, hogy előkészítsék a fényes bevonulást.

– Hozzátok csak ide, – mondá a király. – Ha együtt vonulunk a városba,
fényesebb lesz a bevonulás.

A hercegek elküldenek öcscseikért, de a fiatal hercegek nem mertek
eljönni Aversába. Rosszat sejtettek. Aminthogy Lajos király halálra is
szánta őket. Újabb követség megy értük s végre megjönnek a fiatal
hercegek. Most már mind együtt voltak: a három Durazzoi s a két Tarantoi
herceg. A király nyájasan fogadta őket, este megvendégelte, aztán
kockajátékhoz ültek. Egész este a király nyert a kockajátékon. Másnap
este ismét nagy vacsora volt a királynál. Vacsora előtt körülhordozták a
kézmosó medencét, elsőbb a királynak, azután a hercegeknek, végül
rangszerint a többi uraknak. Aztán vacsorához ültek. A király külön
asztalhoz, a hercegek s az urak ismét külön-külön asztalhoz. Egy Lallo
nevű úr, aki a vacsoránál felszolgált s aki előző este már
figyelmeztette Durazzoi Károlyt, hogy halál vár reájuk (a herceg azonban
nem hitte), most oda súgta neki: »Fogoly hercegem, nem akartál
tanácsomra hajolni? Rosszkor jöttél ide; hanem ha még futhatsz, fuss.«
De a herceg most sem hitt neki s dühös pillantást vetett rá.

Vacsora után a király maga elé hivatta a hercegeket s addig nyájas
tekintete most egyszerre elvadult és nyers hangon kiáltott Durazzoi
Károlyra:

– Gonosz herceg, tudd meg, hogy kezemben vagy és hogy érdemed szerint
fogsz meghalni. Valld meg magad tetteidet, melyekkel királyi felségünket
elárultad, nehogy tanukat kelljen állítani ellened. Mondd meg, miért
gátoltad nagybátyád, a pèrigordi biboros által öcsénk megkoronázását,
mely késedelemnek következése volt az ő halála? Íme, itt a leveled,
melyet noha titkon írtál, most nyiltan vádol téged. Továbbá, jól tudtad
azt, hogy boldog emlékű bátyánk, Róbert király rendelkezéséhez képest
Mária (Johanna nővére) a mi családunk számára volt föntartva és te
álutakon őt feleségül vetted. Legfőbb bűnöd pedig, hogy jóllehet te
valál, ki bennünket az országba hívtál, pártfeleket szereztél nekünk,
Endre öcsénk gyilkosait üldözőbe vetted, amiért megbocsájtottuk volna
előbbi gonosz tetteidet: de hogyan merészelted aztán Aquilát, melyet
védőfalunkul készítettél, Johanna érdekében körültáborolni? Vajjon
melyik tettedből tűnik ki inkább álnokságod? Behívtál, hogy itt megölj;
vagy behívtál, hogy Johannát és a Tarantoiakat megsemmisitsük? Aztán,
azt hivéd, könnyen elbánsz velünk vagy helytartónkkal és magadnak marad
az ország? Hiúk valának terveid; játékod tárgyává nem teszesz
bennünket!«

A hercegek sápadtan, némán hallgatták a király súlyos szemrehányásait.
Durazzoi Károly hebegve mentegetődzött. Hogy ő Johanna parancsára
szállotta meg Aquilát, de mihelyt hirül vette Lajos jövetelét, kivonult
onnét. A Jézus Krisztus irgalmára kérte a királyt, hogy könyörüljön
rajta.

De a király hajthatatlan maradt. Laczkfi István vajdára bízta a hercegek
őrizetét s miután ez egy külön szobába elzáratta őket, a király összeült
híveivel, hogy megbeszéljék a további teendőt. Azt határozták, hogy
Durazzoi Károlyt kivégeztetik azon a helyen, ahol Endrét meggyilkolták,
a többi herceget pedig foglyul Magyarországba viszik.

Az itéletet végre is hajtották. Durazzoi Károlyt ugyanazon az erkélyen,
ahol Endrét megfojtották, lenyakazták, a többi herceget pedig Visegrádra
szállították, ahol a hercegek »tiszteletben és bőven részesültek
mindenben, mint a királyi felség rokonaihoz illik«.

Ám Durazzoi Károly kivégzése s a többi herceg fogságra vetése
visszatetszést szült Olaszországban. A hercegek híveinek nem volt nehéz
izgatni a népet s előrelátható volt, hogy Lajos uralma nem lesz tartós
Sziciliában s meg kellett elégednie a címmel, melyet haláláig viselt. A
pápa hallani sem akart arról, hogy megkoronázza. Ennek ellenére Lajosnak
talán sikerül a koronázás, ha közbe nem csap a pestis, a »fekete halál«,
mely akkor végig söpört egész Európán s mely Lajost is hazatérésre
kényszeríté. Maga elé hivatta Szicilia összes nagyjait, a városok,
erősségek és falvak képviselőit, hogy jobbágyi hűséget esküdjenek neki.
Ez meg is történt. Aztán berendezte a nápolyi udvart. Többnyire
benszülötteknek adta az országos méltóságokat, de helytartójának mégis
Laczkfi István erdélyi vajdát, ezt a nagyeszű, vitéz férfiút akarta
kinevezni. Ám Laczkfi nem fogadta el a helytartóságot, kinevezte hát
Wolfhardt Ulrikot. Reá bízta a nápolyi várakat, a többi várat pedig
vegyesen magyar és német emberekre. Így elrendezvén a dolgát, csekély
kisérettel visszatért Magyarországba.

Alig ért haza, Johanna hívei fölemelték a fejüket. A király egyelőre
Laczkfi vajdát küldötte vissza, kinek nagy és rettegett hire vala
Olaszországban. Nehéz volna csak felsorolni is az ő vitézi tetteit
Sziciliában, akit »bölcs és győzelmes« embernek tartottak, azt mondták
felőle, hogy olyan, mint Laczkfi István. A király maga is, Laczkfi
hivására, újra elment Sziciliába 1350-ben. A szó igaz értelmében
»karddal« lépett most az olasz földre. Részt vesz a hadjárat
fáradalmaiban s mintha csak keresné a halált, hadai élén jár s »éljen
Magyarország!« kiáltással rohan a csatákba. Az 1350-ik esztendő július
14-én érkezik Canosa vára alá. Hirnököt küld fel az őrséghez: adják fel
a várat. A válasz kitérő volt s a király most karján paizzsal, egyik
kezében tüzes csóvát lobogtatva rohan a kapunak, hogy fölgyujtsa.
Nyomában a vitézek, csákányokkal és csáklyákkal próbálnak feljutni s
megbontani a falakat. Az őrség vitézül védi a várat s a kaput döngető
csapatra dobálják a köveket. A király hágcsón törekszik fel a várba, de
egy kő kézen találja s lezuhan az árokba. A vár parancsnoka látja ezt s
megparancsolja embereinek, hogy kiméljék a király személyét. És szól a
királynak: Igen csodálom, felség, hogy ily veszedelmes támadásnál elől
harcol. Kegyeskedjék távolabb vonulni.

A király megköszönte a parancsnok jóakaratát de hozzátette: illő, hogy a
király jó példát mutasson vitézeinek.

Az őrségnek nem jött segítség, végre is feladták a várat s szabadon
elvonultak. A környékbeli várak és városok követségei pedig nagyszámmal
jövének, hogy bemutassák hódolatukat a magyarok vitéz királyának.

Canosa bevétele után Melfiben táborozott a király s ott esett meg vele
az a nevezetes eset, hogy Tarantói Lajos herceg párviadalra hívta.
Levelet irt a herceg a királynak s felszólította ebben, hogy vívjanak
meg. Jól tudja ő – azt írá többek közt – hogy a magyar király nem
törődik többet a kúnjaival s egyéb szegény népeivel, mint a kutyákkal,
ám ő sajnálja a maga lovagjait, legjobb hát, ha ketten megverekednek.
Aki győz, azé legyen Szicilia. Végül a párviadal helyéül felajánlja a
következő helyeket: Páris, Avignon, Perugia és Nápoly. Lajos király
tanácsot ült híveivel s válaszolt következőképpen: A párviadalt
elfogadja, de a javasolt helyeket nem. Párist azért nem, mert a francia
király a nápolyinak nagyapja. Avignont azért nem, mert jóllehet ez a
város a pápáé, mégis a Provence tartomány főhelye s ott Tarantói Lajos
parancsol. Perugiát azért nem, mert az ura, a császár ellen fellázadott.
Nápolyt sem fogadja el, hogy miért, azt igazán felesleges indokolni.
Ellenben szivesen párviadalra kél vele a _német császár_ előtt, ki a
legelső fejedelem, vagy az _angol király_ előtt, ki mindkettejüknek
barátja, vagy az akvilégai patriarka előtt, ki katholikus és pártatlan.

Ilyen tartalmú levéllel küldötte vissza Lajos király a követet, kinek,
hogy ne fáradt légyen hiába, egy prémes öltönyt ajándékozott. Erre aztán
hosszabb levélváltás következett s végre abban állapodtak meg, hogy az
angol király előtt vívnak meg. Ám Tarantoi Lajos meggondolta a dolgot, a
kihívást visszavonta, miről a segédek, Lajos király részéről: Laczkfi
vajda, Kont Miklós és Wolfhardt Ulrik, annak rendje és módja szerint
írást állítottak ki a nápolyi Szent Antal kápolnában.

Azt írta Tarantoi Lajos herceg Lajos királyról a párviadalra szólító
levélben, hogy kúnjaival és egyéb pogányaival nem törődik többet, mint a
kutyáival. Ezt az igaztalan vádat csakhamar fényesen cáfolta meg Lajos
király a Silaro folyó mellett. A király nehány vitézével éppen alkalmas
gázlót keresett a folyón, midőn egy közvitéz ért oda a lovával, hogy
megitassa azt. A király megszólította:

– Fiú, menj bele a folyóba, hadd lássam, mély-e?

– Felséges királyom – felelt a katona – félek, hogy elragad az örvény.

– Ne félj semmit, csak ugrass be!

A katona megsarkantyuzta lovát, beleugratott a folyóba s egyszerre csak
feje fölött összecsapott az örvény. A ló valahogy kivergődött, de a
legény bent maradt s kétségbeesetten viaskodott a halállal. És a király
habozás nélkül beugrat az örvénybe, mely összecsap az ő feje fölött is.
De finom skarlát köpenye elterült a víz szinén s az, mint valami vörös
kerék, fentartotta a királyt. Nem a maga életére gondolt, a
közkatonáéra: megragadta üstökénél fogva s kiuszott vele a partra. Aztán
sátrába vitette a legényt, száraz ruhát adatott rá a magáéból, majd meg
két lábánál fogva megkalinpáltatta a levegőben, hogy a víz kifolyjon
belőle. A közkatona életét megmentette a király!

Személyes bátorságának, lelke nagyságának, nemességének számtalan
példáját jegyezték fel hazai és külföldi krónikások. Aversa ostrománál
ismét ott látjuk a királyt hadai élén. Mindenütt ott van, hol
legsűrübben osztják a halált, hol karddal, hol lándzsával osztja ő maga
is. Egyszer aztán – 1350 július 26-ikán történt – nagyon közel
»merészkedett« a város falához, el egészen ama helyig, hol testvére
holttestét lelökték vala… Meg is adta az árát vakmerőségének. A vár
faláról valaki megismerte a királyt s rá vonta nyilát. És a nyíl talált:
a király ballábába furódott. Rémülten vitték sátrába a megsebzett
királyt, kinek rettenetesek valának a fájdalmai. Álmatlanul töltötte az
éjszakát. A nyíl beledagadt a lábába. Ki kellett húzni. De úgy látszik,
nem volt ott doktor, mert Laczkfi István és Wolfhardt Ulrik vállalkoztak
a nyíl kihuzására. Tizenkét rántással sikerült kihuzni a nyilat, minden
rántással húst szaggatván ki s okozván szörnyű fájdalmat a királynak.
Már azt hitte, hogy belehal s rendelkezett a temetkező helyéről.
Esztergomot jelölte meg. De az isteni Gondviselés megtartotta a nagy
király életét a magyaroknak. S amint egy kevéssé csillapult a fájdalma,
lóra ült, végig lovagolt a táboron. A katonák lelkesen kiáltották:
»Éljen Lajos, Magyarország, Jeruzsálem és Szicilia királya!«

Az ostrom még sokáig tartott, de végre is Aversa megadta magát. És
Nápolyba is bevonult a király. S teljesen fölépülvén lábbajából,
elindult Rómába, közben Laczkfi Endrét nevezvén ki Szicilia
helytartójául. A »fekete halál« megszünte után Európa népeinek százezrei
zarándokoltak Rómába, ide vágyódott Lajos király is. Ezer bőrsisakos
vitéz kisérte ez útjában. Mint anyját annak idején, nagy ünnepséggel
fogadták a szent városban őt is. Szőnyegek voltak elterítve Róma utcáin,
feldíszítve a házak s lelkes éljenzéssel kisérte nagy néptömeg a magyar
királyt a Szent Péter templomáig. A pápa üresen álló palotájában
szállásolták el s boldogok voltak azok a római urak, kiket a király
vendégeül fogadott. Több napig ájtatoskodott Rómában a király, aztán
búcsut vett a szent várostól, búcsut az olasz földtől, oly sok
diadalának szinhelyétől s visszatért az édes anyaföldre: szép
Magyarországba, a magyaroknak nagy örömére.

Az 1350-ik esztendő október 25-én érkezett haza Lajos király. És két év
múlva hazajöttek az ott hagyott magyar hadak is. Mert Sziciliában csak
addig tartott a magyar uralom, míg Lajos ott volt személyesen. Amint
hazajött, bár a magyar hadak derekasan viselték magukat, újra Johanna
hívei kerekedtek felül. Végre is lemondott Nápolyról s a hosszas
huzavonának az lett a vége, hogy a Lajos által kivégeztetett Durazzoi
Károly herceg hasonnevű fia lett nápolyi király. Ez az ifjú Lajos király
udvarában nevelkedett, az ő hadai segedelmével szerezte meg a nápolyi
trónt. Johannát elfogatta s egyben megesküdött Lajos királynak, hogy
leányait (mert Lajosnak nem volt fiúgyermeke) sohasem háborítja meg
Magyar- és Lengyelország birtokában. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy
a kis herceg, akinek Kis Károly néven volt rövid, de gyászos szerepe
Magyarországon, Lajos király halála után csunyán megszegte esküjét.)


III.

Huszonhét éves volt Lajos király, midőn megnősült. Az ország érdeke
mellett szive tanácsát is követte a házasságban. A morva őrgrófnő, kinek
még gyermekkorában eljegyezték volt, meghalt leányúl s a közbejött
nápolyi események aztán jóideig hátráltatták abban, hogy családot
alapítson. Felesége, a gyönyörű szép Erzsébet, a bosnyák király leánya,
a magyar udvarban nevelkedett: itt szerették meg egymást igaz
szerelemmel. A szép frigyet Isten három leánygyermekkel áldotta meg s
bár nehéz gond ült Lajos lelkén, hogy nem volt fiúgyermeke (közben
István öccse is meghalt), felesége iránt érzett gyöngéd szerelme meg nem
változott. Megható példáját adta ennek a király, midőn Erzsébet önként
akart zárdába vonulni, hogy férje újra megházasodhassék. El is mentek
Zárába, ott egy szép klastromot építettek, de mikor arra került volna a
sor, hogy a királyné fölvegye a fátyolt, »a királyon erőt vett szerelme«
s visszatért nejével Budára.

Három leánya közül Katalin, kit Durazzoi Károlynak szánt volt feleségül,
meghalt, mielőtt a frigy létesülhet vala. Mária nevű leányának a
lengyel, Hedvignek a magyar koronát szánta. Egy nagy és hatalmas
birodalom képe lebegett a király szeme előtt s midőn Kázmér lengyel
király halála (1370) után Lengyelországnak is királya lett, három tenger
mosta Magyarország határát: a Keleti-, Adriai- és Fekete-tenger. De sok
magyar vér folyt, míglen három tengerig terjeszkedett ki az ország
határa. Még Kázmér király életében hadakozott a lengyelek legnagyobb
ellenségével, a litvánokkal s leverte azokat. (E háboruban is egy vár
ostroma közben nehéz fejsebet kapott.) Haddal segítette a »bölcs« II.
Albert osztrák herceget. Mindössze 400 íjászt küldött ugyan a herceg
segedelmére, de maguk a németek elismerték, hogy az a 400 vitéz döntötte
el a harcot, melyet 5000 osztrák esztendőkön át hiába vívott a
svájciakkal. Bizony kár volt az itt folyt magyar vérért, mert Albert
fia, Rudolf, rávetette a szemét Magyarországra s ármánykodásaival
összeveszítette Lajos királyt IV. Károly császárral és cseh királlyal.
Szerencsére, kisült az ármánykodás, a régi jó barátság újra megerősödött
s meg is pecsételődött azzal, hogy a császár fiával, a gyermek
Zsigmonddal eljegyezték (1372.) Máriát, Lajos egyik leányát.

Ám ezt megelőzően még nagy leszámolása volt Lajosnak: Velencével kellett
leszámolnia. Ezt a leszámolást félbeszakította volt a nápolyi hadjárat,
de Lajos csak alkalmas időre várt, hogy a büszke Velencét megalázza. A
hány ellensége volt Velencének, azzal mind szövetkezett, így indult
hadba 1356-ban. A tengerparti városok készséggel hódoltak meg neki:
örültek, hogy megszabadultak Velence zsarnoksága alól. Csatát csatára
nyert Lajos s a velencei köztársaság megalázkodva mondott le 1358-ban
Dalmáciáról.

Legyőzvén Velencét, egy nagyszerű feladat várt Lajosra: meggyökereztetni
a Balkán-félszigeten a magyar uralmat. Ha ez sikerül neki, nagy,
századokra kiható veszedelemtől menti meg az országot: a törökök gyászos
emlékű pusztításaitól. Mert a török ez időben jelent meg Európában.
Kis-Ázsiából özönlött át a török s I. Murad szultán vezetése alatt
kezdette meg hódító útját. Egyedül a magyar erő küzdhetett volna meg a
rokon nép ősi erejével, föltéve természetesen, hogy a Balkán-félsziget
összes népeit egy közös feladatra, a törökök visszaverésére tudja
egyesíteni magyar vezetés alatt. De Lajos király buzgó katholikus létére
a Balkán összes népeit az egyedül üdvözítő katholikus hitre akarta
téríteni s ezzel a térítő munkával akaratlanul is a török terjeszkedés
útját egyengeté. A Balkán népei a görög hitet vallották s a túlbuzgó
térítés egyre jobban elidegenítette a népeket a magyar uralomtól. Aki
áttért is a katholikus hitre, csak névszerint volt katholikus, lelkében
nem az. Havasalföld, Moldva már uralkodása kezdetén hűbéresei voltak
Lajosnak. Azzá lett Szerbia, Bulgária, Bosznia is. A Fekete-tengertől az
Adriáig a hűbéres országok egész sora volt, melyeknek azonban nem
lehetett bizni a hűségében: maga Lajos király tette kétségessé a
hűséget, a megbizhatóságot a katholikus vallás erőszakos terjesztésével.
Sokkal inkább vonzódtak a Balkán népei a törökhöz, mint a magyarhoz,
mert a török nem törődött mások vallásával, aminthogy később is, mikor
ráült Magyarországra, nem törődött azzal, hogy a magyar nép miféle
vallást követ, csak fizesse az adót.

De nemcsak hogy a Balkán népeit nem lehetett egyesíteni, Európa
katholikus népei sem tudtak kezet fogni a török ellen. A pápa ugyan
keresztes hadjáratot hirdetett ellenük, gyűjtöttek is e célra tenger
pénzt, csakhogy ezt egyébre költötték el. Egyelőre tehát szó sem
lehetett arról, hogy Lajos nagyobb haderőt állítson ki és meg kellett
elégednie néhány kisebb csatában nyert diadallal. Az a reménye, hogy a
lengyel korona megnyerésével hadi ereje nagyot növekszik s visszaverheti
a mind előbbre nyomuló törököt, nem teljesült. Midőn nagybátyjának,
Kázmér királynak halála után fejére tették a lengyel koronát, nagy volt
Lajos öröme, mert valóban ez időtájt egyetlen európai uralkodónak sem
volt oly nagy és hatalmas birodalma, mint neki. De nem sokáig volt az
öröme zavartalan. Csakhamar elkedvetlenítették a lengyel urak
mértéktelen követeléseikkel s boszusan hagyta ott Lengyelországot. Édes
anyját bízta meg a kormányzással, de az özvegy királyné sem tudott
boldogulni a lengyel urakkal s ő is ott hagyta az országot. Szóval:
Lajosé volt Lengyelország, de kevés örömet s temérdek boszuságot
szerzett ez az örökség s igazi hasznát sem ő, sem Magyarország nem
látta. Ám a világ előtt nagy volt a tekintélye a magyar királynak s
midőn Velence újra mozgolódni kezdett, nemcsak hogy Dalmáciáról való
örökös lemondásra kényszerítette Velencét, de 7000 magyar arany évi adó
fizetésére is kötelezte.

Ez volt utolsó nagy cselekedete Lajos királynak, ki sokszorosan
megérdemelte a »nagy« jelzőt neve mellé. Teljes negyven esztendeig volt
Magyarország királya s ez a negyven esztendő egyik legfényesebb kora a
magyar történelemnek. Nem csupán azért nagy ő, hogy a magyar birodalom
területét fegyverrel és okos számítással három tenger széléig
terjesztette ki, hanem nagy volt azért is, mert szeretettel gondozta
országának, népének érdekeit s nagy királyi hatalmát népe javára
használta ki. Mint később egyik halhatatlan utóda, az igazságos Mátyás
király, ő is gyakran megfordult a nép közt álruhában, meghallgatta a nép
panaszát s tehetsége szerint orvosolta. Törvényben védte meg a
középnemesség birtokát az elzüllődéstől. Az 1351-iki országgyűlés
alkotta e törvényt, mely valóképen az arany bulla megerősítése, egy pont
kivételével. Az arany bulla e pontja korlátlan hatalmat adott a nemes
embernek, kedve szerint hagyhatta a birtokát bárkire. Lajos törvénye
törölte ezt a pontot: a nemes ember birtoka, ha fiuörökös nélkül halt
meg, a rokonokra szállott, idegen kézre nem kerülhetett. Ugyancsak
törvénynyel kötelezte a jobbágyságot, hogy terményeiből kilencedrészt
fizessen a földesúrnak. Ez a kilenced valóképen tized volt. A termény
egy tizede a papok, egy tizede a földesurat illette. A nemességen nagy
teher volt a honvédelem, s hogy ebbeli kötelességét teljesíthesse, volt
szükség a jobbágy által fizetendő tizedre. Nagy teher volt ez a népen s
kezdetben a nemesség sem szivesen élt e jogával. Kitünik ez abból, hogy
a törvény súlyos büntetéssel kényszeríti a földesurat a tized pontos
behajtására. Az pedig ennek a magyarázata, hogy a földesúrnak nem
állhatott érdekében a földmíves nép megterhelése. Nem voltak bővében a
munkáskéznek, s ha a jobbágy a nagy terhek súlya alatt elnyomorodik, ki
szántja-veti a földesúr földjét? De ugyanez a törvény megadta a
jobbágynak a szabad költözködés jogát is, s a költözködni akaró
jobbágyot a földesúr nem tarthatta vissza régi vétkeért, csak az
esetben, ha épp akkoriban követett el valami kihágást, gyilkosságot,
gyujtogatást vagy egyéb »iszonyatosságot«. A nagy terhet tehát azzal
enyhítette a király, hogy a népnek jogot is adott. És nemes szándék
vezérelte abban is, hogy a földesúrra bízta a biráskodást a jobbágy
dolgában. Később sok földesúr visszaélt ezzel a hatalommal, de akkoriban
célirányosnak mutatkozott ez: ki védje meg az igaztalanul megtámadott
jobbágyot, ha nem a földesúr?

Lajos király hadakozásai tömérdek pénzt emésztettek fel, de ő teljes
erejével munkált a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem virágzásán s az ő
uralkodása idején minden téren nagyot haladott az ország. Haladott,
fejlődött anyagi és szellemi javakban egyaránt. Nemcsak ő látott és
tanult sokat olaszországi hadakozásaiban, de sokat láttak, tanultak a
magyar vitézek is, s haza jöve, hasznosították itthon az idegen földön
tanultakat. Az ország nevezetesebb városait mindenképen támogatta
előbbre haladásukban; a közlekedést, a külső országokkal való
kereskedést megkönnyítette jó útakkal és – jó pénzekkel. Ő előtte idegen
országokba volt kénytelen menni a tanuló ifjuság: főiskolát alapított
Pécsett, hol évenként ezer magyar ifjú gyűlt össze az ország minden
részéből. Visegrádról Budára költözött át az udvar s palotát épített
itt, melyet Attila várának neveztek. Ezzel Buda az ország székvárosává,
az ország központjává lett. Itt volt az ország szive. S ez a szív magyar
volt akkor. Mert Lajos király udvarában magyar nyelv és magyar lélek
uralkodott, az idegenséget nem tűrte meg a király!

Az ország nagyobb városaiban sorra emelkedtek a középületek, templomok,
gyárak, magánházak. Fejlődött a műipar, különösen az ötvösség. Voltak
már festők, szobrászok s két e korbeli magyar szobrász: Dénes és Miklós
mester műve volt Szent László híres lovasszobra, mely több száz
esztendeig állott fenn Nagyváradon.

A magyar nép igaz lélekkel szerette Lajos királyt: szerette benne a nép
atyját, a tiszta életű embert, az igazságos, vallásos lelkű királyt s a
bátor szivű hőst, ki részt vett jóformán minden hadakozásban s ki nem a
hadsereg mögé huzódva biztatta vitézeit: előre! – hanem a csatasorba
állott s úgy kiáltotta: utánam! Éljen Magyarország! Német író jegyezte
fel róla, hogy »Éljen Magyarország!« kiáltással rohant a csatába: nincs
okunk kételkedni a német író e feljegyzésének hitelességében.

Nemcsak hadserege által, de ő maga a saját személyében is terjesztette
hírét a magyar vitézségnek, a magyar lovagiasságnak. Mely kár, hogy e
nagy embernek nem volt fia! Ennek a gondja s folytonos betegeskedés
bántotta, emésztette életének utolsó idejét. A dali ifjú- s az erős
férfikorban, csatákban kapott sebektől sinylődött öreg korában a nagy
király – hány koronás főről lehet ezt még feljegyezni?

Három csatában: Canosánál, Aversánál és Belenél (a litván háboruban)
sebesült meg. Végig szenvedte a fekete halál gyötrelmes aggodalmait. Egy
ízben (1353.) Zólyomban, vadászat közben medve sebesítette meg. A
megsebzett medve, melyre dárdájával támadott, ledöntötte s két lába
szárán huszonhárom marással sebesítette meg a királyt. Bizonyosan meg is
öli a királyt, ha idejében le nem szúrja a fenevadat Besenyő János
lovászmester.

A sok régi seb okozta szenvedések erősen megviselték a nagy királyt.
Megtörve, csöndben, visszahuzódva, a tudományoknak élve és ájtatos
imádkozásban töltötte élete alkonyát. Mindkét leányát eljegyezvén
(Máriát Zsigmonddal, a későbbi magyar királlyal, Hedviget Habsburg
Vilmossal), gyönyörű kápolnát épített a fejérvári Boldogságos Szűz
templomának egyik oldalán. Maga számára építette a kápolnát: a nagy
király, a nagy ember készült a halálra. Az volt az utolsó kivánsága,
hogy e kápolnában temessék.

És leszállott érette a Halál angyala: ott találta a nagy királyt
Nagyszombatban. Az 1382. esztendő szeptember 10-én éjjel hunyta örök
álomra szemét. A ház, melyben meghalt, ma is megvan. A kápolnának, ahová
temették, nyoma sincs…

[Illustration: Sisak Nagy Lajos idejéből.]




HUNYADI JÁNOS.

A XIII. és XIV. század folyamán az ország néptelen vidékein nagy
tömegekben települtek le oláhok, szerbek, németek s más fajta népek.
Jobbágysorban éltek e népek, egy-egy családfő 40 holdnyi földet kapott
mívelésre, vezetőik pedig, kiknek Felsőmagyarországon _soltész_,
Erdélyben _kenéz_ volt a címe, 80 hold földet kaptak s azzal a földdel
szabadon rendelkeztek. A letelepült idegen népek ez előljárói tehát
szabad emberek voltak s az idők folyamán a legtöbbje magyar nemessé is
emelkedett. Ilyen kenéz volt Erdélyben, Hunyadmegyében, egy Serbe vagy
Serbán nevű oláh ember: a törökverő Hunyadi János nagyapja. Ennek az
oláh kenéznek három fia volt: Vajk, Magas és Radul. Hunyadban élvén a
család, Hunyadinak irta magát s egy 1409-ben, Zsigmond király korában
kelt adománylevél tanusítja, hogy az oláh kenéz fia, Vojk, Hunyadi
Jánosnak az édesapja, már magyar köznemes, sőt udvari ember vala, ami
annyit jelent, hogy Hunyadi Vojk bizonyos számú vitézzel követte
Zsigmond király személyét háború idején. Hunyadi Vojké volt Vajdahunyad
vára, s az erdélyi alvajda egy levelében _barátjának_ mondja, ami
amellett tanuskodik, hogy az oláh kenéz tekintélyes férfiú lehetett.

Az 1409-iki adománylevél már megújított levél s abban előfordul Hunyadi
János neve is. Ő volt Vojknak a legidősebb fia s ekkor már nagykorú volt
bizonnyal. Születése esztendejét bizonyossággal nem lehet tudni, csak
sejthető, hogy 1387 körül született. Természetesen, mende-monda, hogy a
törökverő Hunyadi János Zsigmond király természetes fia volt. Az sem
igaz, mit sokan és sokáig állítottak, hogy Hunyadi szinmagyar eredet. A
tiszta valóság az, hogy nagyapja oláh kenéz volt, apja már katholikussá
lett magyar nemes ember s ő maga mint magyar köznemes lép a magyar
történelem szinpadára. Nekünk magyaroknak éppenséggel nincs okunk
szégyelleni Hunyadi oláh eredetét; ellenkezően: büszkén kell gondolnunk
a magyar faj, a magyar szellem hódító, magába olvasztó erejére, mely
ezer esztendős történetünk folyamán oly sok jeles idegen származású
embert tett szívvel-lélekkel magyarrá.

Három fia s két leánya volt Hunyadi Vojknak, s mind a két leánya magyar
nemes ember felesége lett. Második fia: Jován, szintén vitéz ember volt,
sokat hadakozott a török ellen, csatában esett el s a vitézek vitéze
nevet érdemelte ki. A harmadik fiú, Vojk, korán halt meg. Hunyadi János
az, a három fiú közül, ki első tette halhatatlanná a Hunyadi nevet; ő
az, ki a magyar névnek az egész világon hervadhatatlan dicsőséget
szerzett hadvezéri lángelméjével s akinek élete pályája az önzetlen
honszerelemnek, a habozást nem ismerő önfeláldozásnak mindörökké ragyogó
példaképe marad.


I.

Hazám ifjúságának írván első sorban a nagy magyarok életét, fájdalmas
érzés fog el a gondolatra, hogy ennek a nagy embernek gyermek- és
ifjúkoráról semmit sem írhatok. Csak későbbi élete teszi bizonyossá,
hogy a gyermekifjú Hunyadi János játéka a kardforgatás, nyíllövés,
dárdahajítás, szilaj méneken való lovaglás lehetett. Vitéznek nevelte őt
apja, anyja (Morzsinay Erzsébet), a törökkel való élethalál-küzdelemre
nevelték s arról teljesen megfeledkeztek, hogy írni és olvasni
megtanítsák.

Nyilvános pályája a férfikor legszebb idejében kezdődik. Az bizonyos,
hogy tartózkodott Zsigmond király udvarában, mint udvari vitéz s
valószínű, hogy a király figyelmét 1428-ban vonta magára, az Alduna
vidékén való táborozás idején. Akkor már kipróbált vitéz volt a
törökverő Hunyadi. Megfordult Ujlaky László macsovi bán udvarában, ahol
»öt-hat lóval kezdette katonáskodását«. Itt ismerkedett meg az akkor
23–24 éves ifjú a szerb despotával, Lazarevics Istvánnal, akinek mint
zsoldos tiszt állott a szolgálatába. Nem Szerbiában, de a despotának
valamelyik magyarországi várában szolgált, talán a mai Törökbecsén. Ez
időben ismerkedett meg Szilágyi Erzsébettel, kinek atyja, Szilágyi
László, a régi Csanád- és Torontálmegyék határán eső Horogszeg
kastélyában lakott s mely Becsétől 50–60 kilométer távolságra esett.

Tehát Hunyadi János ifjú- és férfikorának kezdetéről ennyit tudunk: az
Ujlaky családnál kezdette a katonai szolgálatot 1410–1414 táján;
1415-től 1427-ig, a szerb despota haláláig, ennek a váraiban szolgált;
1428-ban a király udvari vitéze lett; körülbelül ez időben feleségül
vette Szilágyi Erzsébetet; 1433-ban Olaszországba kisérte Zsigmond
királyt s oldalán maradott 1437 végéig. Udvari életének idejéből érdemes
a feljegyzésre, hogy 1435-ben Zsigmond királytól 1200 forintért zálogba
vette Papi mezővárost, a következő esztendőben meg 300 forintot adott
_kölcsön a királynak_ s ennek fejében Papi helyett a Lugostól délre eső
Komját várost kapta zálogul. Nevezetes adat még, hogy Hunyadi János és
testvére Jován, 300 katonával szolgálta a királyt s mert a király
pénzzel nem tudta fizetni a szolgálatot, a komjáti kerületet 1250
forintig lekötötte nekik. Ezek a száraz adatok azt bizonyítják, hogy a
Hunyadi-család jómódú család volt. Bizonyára már a kenéz nagyapa vetette
meg a vagyon alapját, tovább gyarapította Vojk, míglen Hunyady János,
mint a továbbiak folyamán kitünik, óriási vagyon ura lett. Az oláh kenéz
ivadéka egyszerre csak a köznemesi sorból a főnemesek sorába emelkedik,
végezetül pedig legnagyobb embere lesz az országnak. De már ezt nem
vagyonának, hanem egyéni kiváló tulajdonságainak köszönheté.

[Illustration: Hunyadi János.]

Zsigmond király meghalt 1437-ben s veje, Albert osztrák herceg lett a
magyarok királya. Már 1422-ben összeházasította leányát, Erzsébetet
Alberttel s a házasság kötésében az a gondolat vezette Zsigmondot, hogy
Albert, a vitéz katona, kitünő utóda lesz majd a török ellen való
védekezésben. Ám erre a nagy feladatra más férfiút jelölt ki a sors:
Hunyadi Jánost, kinek akkor még ismeretlen volt a neve az országban.
Alighogy Albert trónra lépett, a török 1438-ban betört Erdélybe s vagy
70 ezer foglyot hurcolt magával. A következő esztendőben Murád szultán
130 ezer főnyi hadsereggel indult Szendrő megvívására s megmozdult
Albert király is. És itt kezdődik Hunyadi János világraszóló történeti
szerepe. A király Hunyadi Jánost és testvérét, Jovánt bízta meg a
szörényi bánság védelmével. Ezt fenyegette Szendrő s a már török kézre
jutott Havasalfölde felől a közvetetlen támadás veszedelme. A négy
szörényi vár védelmének költségeire 2757 forintot utalványozott a király
a két Hunyadi-testvérnek s zálogul Madarast, Továnkutat, Szabadkát és
Halast adta nekik. A törökök 1439 június havában megkezdették Szendrő
ostromát, a király is megindult hadaival, augusztus végén meg is
érkezett Szalánkeménhez, de mindössze 27 ezer főnyi sereg gyűlt össze. A
titeli révnél már azzal a szomorú hírrel fogadták a királyt, hogy az
őrség feladta Szendrő várát. Közben a vérhas tizedelni kezdette a magyar
sereget s Albert kénytelen volt visszafordulni, anélkül, hogy csatára
került volna a sor. Titelnél elhatározta a király az urakkal, hogy a
következő esztendőben ujra kezdik a hadjáratot s ezzel hazaszéledt a
sereg. Ebben a tanácskozásban már részt vett Hunyadi János is s kevéssel
utóbb a király testvérével együtt _szörényi bánná_ nevezte ki őt, ami
annyit jelentett, hogy az egykori oláh kenéz ivadékai a magyar főrendek
sorába emelkedtek.

Albert királyban megvolt a készség, hogy az ország egész erejét harcba
vigye a török veszedelem ellen, ám jószándékában megakadályozta hirtelen
halála. A titeli táborból magával hozta a betegség csiráját, de nem
vette komolyan a bajt. Budáról Bécsbe utaztában erőt vett rajta a
betegség, mit azzal is növelt, hogy dinnyét evett. Neszmélyen meg
kellett állapodnia. Ott halt meg 1439 október 27-én a negyvenkét éves
király, kinek uralkodásához szép reményeket fűztek a magyarok.

Alig két esztendeig volt tehát az első Habsburg Magyarország királya. S
ahogy meghalt, fenekestől felfordult a rend az országban. Két leány
maradott utána, fiú nem. Halálakor a felesége áldott állapotban volt s a
haldokló király abban a reményben, hogy a harmadik gyermek fiú lesz,
annak a részére hagyta Magyarországot, Csehországot és Ausztriát. De a
magyar urak nem akarták király nélkül hagyni az országot s az akkor
tizenöt éves Ulászló lengyel herceget kinálták meg a koronával, még
pedig olyformán, hogy vegye feleségül a 31 éves özvegy királynét. Sem az
özvegynek, sem az ifjú hercegnek nem volt ínyére ez a természetellenes
házasság, de azért mind a kettő elfogadta az ajánlatot. Ám míg a magyar
urak Ulászlóval egyezkedtek, az özvegy királynénak fia született s most
már hallani sem akart a házasságról. Egyik leányának a dajkájával,
Kottaner Ilonával ellopatta a Visegrádon őrzött koronát s a tizenkét
hetes csecsemőt Székesfejérvárott megkoronáztatta 1440 pünkösd ünnepén.
De bejött Ulászló is a magyar urakkal, Szent István sírjából vettek egy
másik koronát s azzal őt is megkoronázták.

Egy helyett két királya volt tehát szegény Magyarországnak: serdülő ifjú
az egyik, csecsemő a másik. Az ország két részre szakadott, ki az
egyiket, ki a másikat ismerte el királynak. És kiütött a polgárháború az
országban, mikor a nemzetnek egy szívvel-lélekkel egyesülni kellett
volna a török ellen. Abban az időben III. Frigyes volt a Habsburg-család
feje, kapzsi, nagyralátó ember s az özvegy királyné ennél az embernél
helyezte el a magyar koronát, hogy Ulászló fejére ne kerülhessen, s nála
zálogosította el az ékszereit is, hogy zsoldosokat gyűjtsön Ulászló
ellen. És gyűltek is a cseh zsoldosok, ellepték az ország felső
vidékeit: kő kövön nem maradt, ahol ez a zsebrák had elvonult. Ismét
előtérbe léptek a hatalmaskodó főurak, kedvük szerint halásztak a
zavarosban, országszerte garázdálkodtak a »kiskirályok«. Közben (1443)
meghalt az özvegy királyné, de hívei tovább folytatták a harcot Ulászló
ellen, sőt Széchy Dénes, az esztergomi érsek, elkövette azt a végzetes
ballépést, hogy III. Frigyes császárhoz, a kis László király gyámjához
fordult segítségért. Ez éppen elég volt a nagyralátó császárnak, hogy
gyámfia nevében magának követelje a hatalmat. Országgyűlést hívott
Pozsonyba össze s Ulászlónak megüzente, hogy az országból takarodjék ki.


II.

A magyar urak csak most kezdették látni, hogy mely nagy veszedelem
fenyegeti az országot Frigyes császár gyámkodásában. S már-már nyakára
ül az országnak Frigyes, ha nemcsak Magyarországot, de Ausztriát is nem
fenyegeti a török hódítás veszedelme. Mikor Murád szultán Szendrő várát
elfoglalta, e győzelmét ugyan nem használta ki nyomban Magyarország
ellen, de nem is töltötte idejét tétlenül. Megvetette lábát Szerbiában
és Boszniában s 1440-ben nekivágott Nándorfehérvárnak, mely Magyarország
legfontosabb végvára volt. Szárazon és vizen körülzárta a várat,
félesztendeig ostromolta, de a csekély számú őrség minden rohamot
vitézül visszavert s a szultán siker nélkül vonult el. De az bizonyosnak
látszott, hogy következő esztendőben a szultán megújítja a támadást.
Ulászló király magát Hunyadi Jánost bízta meg Nándorfehérvár védelmével
s Hunyady a magyar területre beütött török csapatokat kiverte, Izsák
béget, a szendrői vár parancsnokát pedig, aki útját állotta, Szendrőig
űzte. Történt pedig ez 1441-ben. A következő esztendő tavaszán Murád
szultán Erdélybe küldött nagyobb haderőt, melynek Mesid bég volt a
vezére. De Hunyadi, kinek neve már ekkor rettegett volt a törököknél,
Erdélybe siet, ott egyesül Lépes György erdélyi püspökkel s bár
elenyészően csekély a törökökhöz képest a hadereje, elébe áll a török
áradatnak. Átkel a Maroson s Szentimrénél váratlanul találkozik a
törökök előhadával. Meglepi a váratlan találkozás, de nem félemlíti meg.
Megtámadja a török előhadat, ez meg hirtelen visszavonul, hogy
egyesüljön a fősereggel. A magyarok futásra vélték a visszavonulást,
űzőbe fogták az előhadat s ím egyszerre csak körül voltak kerítve. Maga
Lépes püspök is elesett a csatában, Hunyadi pedig csak nagy
erőmegfeszítéssel vágta keresztül magát s menekült Gyulafehérvárra egy
kis csapattal. Ám az első kudarc nem csüggesztette el. – Összetoborzotta
néhány megye nemességét, a székelyeket s úgy indult az ostromolt Szeben
fölmentésére. A törökök kimondották a rettegett Hunyadira a halálos
itéletet. Ők már tudták, hogy, ha Hunyadit sikerül elejteniök,
legveszedelmesebb ellenfelüktől szabadulnak meg.

[Illustration: Ulászló.]

Az volt a terv, hogy minden erejüket a magyar sereg ama szárnya ellen
fordítják, melyet Hunyadi vezet. Ám a tervet megtudták a magyar táborban
s íme, mi történt! Egy Kemény Simon nevű vitéz önként ajánlkozott, hogy
fegyvert, ruhát, paripát cserél Hunyadival, ezzel a törököt tévedésbe
ejti, hadd támadják őt minden erejükkel, Hunyadi meg, mikor már
halottnak vélik, rohanjon rájuk mint a fergeteg. A honszerelem fenséges
példáját mutatta Kemény Simon. Belerohan a bizonyos halálba, csakhogy
megtartsa az életét annak a férfiúnak, kitől remélhető vala, hogy majdan
kiveri az országból a törököt s a haza földje újra a békés munkálkodás
földje lesz!

Kemény Simon belerohant a halálba, sebektől borítottan esett le Hunyadi
János paripájáról s a törökök győzelmi mámorban ujjongtak a rettegett
vezér halálán. De kevés ideig tartott a győzelmi mámor. Hunyadi János
ezalatt megkerülte Mesid bég seregét, a szebeni őrség meg hátulról
támadta meg s hullott a török, mint a kéve. Huszezer török vére festette
pirosra a harcmezőt. Elesett Mesid bég is. El a fia is. Rengeteg
zsákmányt s foglyot küldött Hunyadi Budára, ő meg átvonult Havasalföldre
s meghódoltatá Oláh- és Moldvaország vajdáit.

Így írja be nevét Hunyadi János a magyar történelem könyvébe. Nevétől,
dicsőségétől zeng az ország, de ő ezt a csaták viharától nem hallja. A
következő esztendőben 80 ezer török lepi el Oláhországot, megtorolni a
magyar uralom előtt való meghódolást. De Hunyadi várja a törököt. Az
oláh vajda Hunyadi tanácsára a hegyek közé vonul s a török sereg
elbizakodottan lép magyar földre. A Vaskapú-szorosnál, Karánsebes és
Hátszeg között, tizenötezer főnyi had élén állja útját Hunyadi az ötször
akkora seregnek. A rengeteg sereg be akarja keríteni a magyarokat, de
Hunyadi hirtelen összehúzódik seregével a szűk völgybe és egyszerre
eléteremnek a hegyek oldalán elrejtett magyar gyalogosok s három
oldalról támadják meg a szűk völgyben előnyomult törököket. A rengeteg
haderő nem tud mozogni a szűk helyen, vad futásban menekül s kél át a
Dunán. Hunyadi vezéri lángelméje így tette csúffá a 80 ezer főnyi török
haderőt!

Most Szerbiába vezeti hadát Hunyadi, onnét Bulgáriába, bevette Nist,
megszállotta Szófiát, átkelt a Balkánon s amerre járt, dicsőség kisérte
a magyar fegyvereket. A dicsőséges hadjáratnak a tél vetett véget. Csak
most jelent meg Hunyadi Budán, de nem azért jött az ország szivébe, hogy
ünnepeltesse magát, hanem azért, hogy újult erővel indulhasson a török
ellen. Az ő nevétől s dicsőségétől visszhangzott az ország, ő benne volt
a nemzetnek s az egész keresztyén világnak legnagyobb bizodalma.
Elérkezettnek hitték az időt, mikor végkép kiverik a törököt Európából.
A magyar országgyűlés 1444 tavaszán nagyobb összeget szavazott meg a
hadjárat folytatására. S amily nagy volt a keresztyén világ bizodalma,
oly nagy volt a csüggetegség a törökben. A pápa követe, Julián bibornok
biztosította Ulászlót, hogy a pápa nagyobb hadihajóval fogja támogatni.
És Ulászló letette az esküt a pápai követ kezébe. Arra tett esküt, hogy
még a nyár folyamán hadba indul »Görögország felé«. Murát szultánt
valósággal kétségbeejtette Ulászló készülődése. Brankovics Györgyöt, a
szerb fejedelmet bízta meg, hogy fegyverszünetet eszközöljön ki a magyar
királynál. A közbenjárásért azt igérte Brankovicsnak, hogy visszaadja
neki Szerbia törökuralom alatt álló részét s szabadon bocsátja két fiát,
kik a szultán foglyai voltak. A szerb fejedelem örömmel vállalkozott a
közvetítésre. Egyenesen Hunyadi Jánoshoz fordult, hogy első sorban őt
nyerje meg a békének. A nagy Hunyadi kész volt pártolni a békét, ha
ennek fejében az ország megkapja mindazt, amiért valóképpen harcolt.
Harcolt pedig a magyar korona elveszett tartományainak
visszaszerzéséért; harcolt a török támadások örök időkre való
megszünéséért. Ez volt az egyik cél. A másik cél Görögországnak a török
uralom alól való felszabadítása s ezzel a töröknek Ázsiába való
visszaszorítása volt. Az, hogy a török visszahúzódjék Ázsiába: közös
érdeke volt az egész keresztyén világnak. A magyar király tehát joggal
számíthatott az egész keresztyén világ segedelmére. Ám mikor tettre
került volna a dolog, mindössze a pápától és Fülöp burgundi fejedelemtől
kapott a segítségre – igéretet. És több jel arra vallott, hogy ez az
igéret is jórészt igéret marad. A pápa és a burgundi fejedelem
megrendelt ugyan tizenkét gályát, de nem lehetett számítani arra teljes
bizonyossággal, hogy ez a tizenkét gálya idejében megérkezik.
Nyilvánvaló volt, hogy ez idő szerint le kell mondani a törököknek
Európából való kiűzéséről s egyelőre meg kell elégedni azzal a békével,
melyet a szultán felajánlott s melyért jó nagy árat igért.

A király Szegedre vonult hadával, ott várta a szultán követeit. Azért
ment Szegedre, hogy, ha nem sikerül a béke, nyomban megkezdhesse a
háborut. Július közepe táján érkezett Szegedre a király s jöttek
Brankovics Györggyel a szultán követei is. Az ajánlatok »hihetetlenül
előnyösek« voltak. Annyira előnyösek, hogy a király emberei gyanakodtak,
hátha az előnyös ajánlatok mögött valami csel lappang. Nevezetesen: a
szultán felajánlotta, hogy Szerbiát a területén elfoglalt várakkal
együtt visszaadja s nemkülönben Albániának is azt a részét, melyet
Brankovics birt. Ezenfelül szabadon bocsátja Brankovics fiait, százezer
aranyat fizet készpénzben s valahányszor a király kivánja, huszonötezer
fegyverest ád a rendelkezésére. Mindennek fejében tíz esztendei békét
kivánt a szultán.

A király elfogadta a »hihetetlenül kedvező« ajánlatot, azzal a
kikötéssel, hogy a szultán nyolc nap alatt kiürítteti a törökök által
elfoglalt várakat s a béke megtartására esküvel kötelezte magát. A
király tehát kétszer tett esküt ugyanegy dologban. Először arra tett
esküt, hogy hadat vezet a török ellen, természetesen azzal a kikötéssel,
hogy segítséget kap a keresztyén világtól. Ám a pápa által igért hajóhad
nem mutatkozott s így Ulászló sem vállalkozhatott a törökök kiűzésére.
De mi történt? Az történt, hogy alig kötötte meg Ulászló a törökkel a
békét, Julián bibornok levelet kapott, mely szerint a pápa nyolc gályája
elindult s ezt csakhamar követni fogja a burgundi fejedelem négy s a
velencei köztársaság nyolc gályája. Ez az értesítés nagy kavarodást
okozott a király környezetében. Mit tegyenek most? Ha nem indítják meg a
háborút a török ellen, ezzel magukra haragítják azokat, kik a háború
bizonyos tudatában fölfegyverkeztek s útnak is indultak. Számíthatnak-e
többé segítségre? Viszont, ha megkezdik a háborút, ezzel megszegik a már
megkötött békét, a király meg éppen esküjét szegi meg. Ha pedig nem kezd
háborút, akkor meg azt az eskűt szegi meg, melyet a pápának tett vala.
Mindenképpen nehéz helyzetbe jutott a király. Eközben a török nehány
várat kiürített, de nem ürítette ki valamennyit. Sőt Brankovics fiait
sem bocsátotta szabadon. És emellett a török csapatok folytatták a
magyar területre a beütéseket. Ezek a dolgok Julián bibornok mellett
szóltak, ki nem szünt meg tüzelni a királyt és tanácsosait: fel kell
bontani a békét, meg kell indítani a háborút. A szentszék ünnepélyesen
érvénytelennek nyilvánította a békekötést. Ulászlót feloldotta a
töröknek tett esküje alól. A lengyel urak a béke megtartását javasolták
a királynak, a magyar urak a háború mellett nyilatkoztak. Maga Hunyadi
János is. És Ulászló most harmadszor is letette az eskűt a főpapok és
főurak jelenlétében, most már arra, amire először: megindítja a háborút
a török ellen. A napot is megállapította, amelyen megindítja a háborút:
szeptember elsején Orsova mellett átkél a Dunán török területre »és
mindennemű csel és fortély kizárásával Ruméliába, Görögországba és a
törökök kezében lévő más tengermelléki országokba nyomulunk, és a
töröknek még a jelen év folyamán a tengeren túl (Ázsiába)
visszaszorítása végett, ami hatalmunkban áll, megteszünk.« Így szól a
királynak ez alkalomból kiadott okirata, melyben többek közt a töröknek
tett esküt is semmisnek mondja. Ez az eskű, amit most tett, az igazi.

És a király elindult a hadával, hogy a kitüzött időben átkeljen a Dunán.
Vele tartott Julián, a pápa követe, vele tartott a velencei köztársaság
követe is. Saját dandárán kívül négyezer lengyel lovas kisérte. Aztán az
egri, váradi és boszniai püspök zászlóaljai kisérték még. Útközben
nehány főúr csatlakozott hozzá s vagy ezer önkéntes, kiket a papok
toborzottak össze. Hunyady Szegedről Erdélybe ment, hogy ott fegyverre
szólítsa a székelyeket s az volt a terv, hogy Bulgáriában csatlakozik a
király seregéhez. Az oláhországi vajda is igért segítséget. De
Brankovics félre állott. Ő nem helyeselte a béke megszegését, jóllehet a
fiai még mindig a szultán foglyai voltak. Mindamellett a király bízott a
nagy vállalkozás sikerében. Bízott pedig azért, mert Murád szultán a
szegedi békekötés után, mint a ki jól végezte dolgát, legjobb hadaival
visszament Ázsiába s ha majd a háború hirére vissza akar térni, ott lesz
a hajóhad, nem ereszti át a tengeren. Ez így szépen volt elgondolva, a
valóság azonban megcsúfolta a szép terveket.

Október közepén Nikápoly alatt táborozott a király, ide jött Hunyadi is
ötezer s Vlád Drakul oláh vajda négyezer katonával. Ezzel a magyar
király hadereje húszezer főre emelkedett. Vajmi csekély haderő a nagy
feladat végrehajtására. Nikápolytól indult ki a magyar tábor, azzal a
szándékkal, hogy egyenest a Fekete-tengernek tart. Útközben nehány
csatát megvívtak s még nem is értek a Fekete-tengerig, mikor jött a hír,
hogy Murád szultán negyvenezer főnyi had élén Kis-Ázsiából, hol hirtelen
békét kötött ellenségeivel, a Boszporusnál átkelt a tengeren. Hát a
hajóhad mit csinált, hogy az átkelést nem akadályozta meg? A hajóhad,
mely huszonegy gályából állott, hatvankét kilométer hosszú vonalban
foglalt helyet a tengeren, a török haderőt pedig a Konstantinápolyban
lakó genuai kereskedők jó pénzért átszállították a hajóikon. Történt
pedig ez október elején. A szultán egyenesen Nikápoly felé indult
hatalmasan megnövekedett seregével. De mire ide ért, a magyar sereg már
nem volt ott. November 9-én a magyar sereg Várna mellett, a
Fekete-tenger partján ütött tábort. Itt tudták meg, hogy a török sereg
tőlük nem messzire táboroz. Julián bibornok azt tanácsolta, hogy
erősítsék meg a tábort s várják be a hajóhad idejövetelét. De Hunyadi
ezt a tervet nem helyeselte. Nyilt csatát akart ő, még pedig azonnal.
Nem akart vesztegelni, nem akarta megvárni, hogy rájuk szakadjon a téli
idő minden nyomorúságával. Nem egyszer vívott ő már nyilt csatát az
övénél aránytalanul nagyobb haderővel és győzött. Most is bízott a
diadalban. A hadi tanács Hunyadi mellett döntött. És Hunyadi november
10-én harci rendbe állította a sereget. Várnától ezer lépésnyi
távolságban, csaknem négyezer lépés hosszú vonalban állította fel a
dandárokat. A balszárnyon ő maga, a jobb szárnyon a három püspök és a
horvát bán, a középen a király állott. Az oláh sereg volt az utóhad.

Húszezer emberrel szemben százezeret állított csatasorba a szultán s
mikor látta, hogy a magyar sereg jobb szárnya a felette emelkedő
hegységet nem szállotta meg, innét, hol tehát leggyengébb volt a magyar
sereg, kezdette meg a támadást. Az első és második rohamot a jobbszárny
visszaverte, de csakhamar közéjük rontott Karadsa pasa az ázsiai
lovasság rengeteg tömegével s szétszórták a jobbszárnyat. Ekkor Hunyadi
a maga csapataival s a király dandárainak egy részével megrohanta az
ázsiai lovasságot, visszaverte s üldözni kezdette azt. Maga Karadsa pasa
is elesett a heves ütközetben. De mialatt Hunyadi az ázsiai lovasságot
üldözte, veszedelembe került a balszárny, visszatért tehát ahhoz s itt
is diadalt szerzett a magyar fegyvereknek. Már-már úgy tetszett, hogy a
magyarok részén a diadal. Maga Murád szultán már visszavonulásra is
gondolt. Még csak a janicsár gyaloghad állott épen, rendületlenül.
Ulászló, aki eddig tétlen szemlélője volt a harcnak, a dicsőség vágyától
elragadtatva, dandára élén neki vágott a janicsárhadnak. De a janicsárok
állták rendületlenül a heves támadást. A király igazi hősként osztotta
kardjával a halált, de nem sokáig: megsebzett lova elbukott, s lovával
együtt elterült a földön. És ekkor ráestek a janicsárok, az egyik
levágta a király fejét, lándzsára tűzi s úgy mutatja fel a nagyszerű
diadalmi jelt. És elhullanak a király oldala mellől a legjobb vitézek,
csak kevesen jutnak a táborba vissza. A vezér, Hunyadi, ezalatt a török
lovasságot üldözte s visszatérőben tudta meg a rettenetes csapást.
Lelkében megrendülten folytatja tovább az elkeseredett tusát, de hiába,
a királyát vesztett seregbe már ő sem tud lelket önteni. A sereg
szétszóródik a szélrózsa minden irányába. Menekülni kell a törökverő
hősnek is. Menekül Julián bibornok is, de menekülés közben – hol, s mi
módon, nem tudjuk – eltünik nyomtalanul.

A szultán, ki azzal feküdött le, hogy megverték, arra ébredt, hogy övé a
diadal. Várta a harc megújulását s íme a magyar sereg szétszóródott. Azt
a keveset, akik a magyar táborba menekültek, lemészárolták. Némelyek
három, mások tizenkétezerre becsülik a magyar elesettek számát, a
törökök veszteségét 30–40 ezerre. De a szám mellékes. A fő az, hogy
rettenetes csapás érte itt az országot. A nagy vállalkozás kudarcot
vallott, a király elesett, Hunyadi pedig bolyongása közben az oláh vajda
fogságába esett, ki ismét a törökhöz pártolt, de bántani még sem merte a
törökverő Hunyadit: végre is szabadon eresztette.


III.

De vajjon elesett-e valósággal a király a várnai csatában? Ezzel a
kételkedő kérdéssel biztatták magukat a magyarok. Maga Hunyadi János sem
tudott erről bizonyosat mondani. Ám a király hazajövetelét hiába várta a
nemzet. Mikor 1445-ben Székesfehérvárt országgyűlést tartottak, még
sokan bizakodtak abban, hogy él a király. Egyelőre tehát hét főkapitányt
választottak az ország kormányzására, vegyesen az Ulászló és V. László
híveiből. Hét főkapitányt, akik közt a becsületes, tiszta kezű Hunyadi
mellett ott volt Giskra, a cseh zsoldosok vezére, a felvidéki nép e réme
is! E hét főkapitány működésének idejére esik e kor egyik
legnevezetesebb férfiának, Zrednai Vitéz Jánosnak nagyváradi püspökké
való kinevezése. Kőrösmegyei szegény nemes család sarjadéka volt Vitéz
János s a királyi udvarnál kötött vele barátságot Hunyadi, aki csakhamar
felismerte benne a kiváló államférfiúi tulajdonságokat. Még Zsigmond
király kancelláriájában kezdette meg hivataloskodását, Ulászló idejében
országos itélőmesterré lett, majd a váradi káptalan prépostja. A várnai
ütközetben elesvén a váradi püspök, ennek helyére a váradi káptalan
egyhangulag választotta meg Vitéz Jánost. A választás Hunyadi János
felszólítására történt, aki a Tiszántúli főkapitányság tisztjét viselte.
Így kerül Hunyadi oldalára Vitéz János, akinek ezidőtől kezdve nagy
szerep jut az ország dolgainak intézésében. Ő írja Hunyadi nevében a
szebbnél szebb leveleket a pápához, a keresztyén fejedelmekhez; az ő
gyönyörüen fogalmazott levelein át beszél Hunyadi János a keresztyén
világhoz: a várnai szerencsétlenség nem törte meg a magyar nemzet
erejét, bátorságát, él a magyar vitézség, kiköszörüli a csorbát mielébb!
»A háborúk természetét megfontolva – írja a pápának Hunyadi – úgy
találom, hogy a hadviselőknek mindig közös sorsuk volt: a mennyei intéző
tetszéséhez képest, hol győzni, hol veszteni. Isten itéljen azok fölött,
kik segélyt igértek és azzal kecsegtettek, hogy a diadal kiküzdésére
minden elő van készítve, azután pedig igéreteiket nem teljesítvén, cselt
vetettek nekünk. Azonban a fájdalom, amely lelkemet betölti,
bátorságomat még növeli. A vallás, a keresztyénség szolgálatában az
életet és a halált egyaránt megvetem. Erőfeszítéseimmel, míg a lélegzet
bennem tart, _míg a hazán ejtett sebeket meg nem gyógyítottam, róla a
gyalázatot le nem töröltem_, föl nem hagyok.«

Szebb jellemrajzot lehetne-e írni Hunyadiról, a magyar haza és a
keresztyénség e halhatatlan védőjéről, minőt e nehány sorban ád magáról?
Ha nem is ő írja a levelet, az ő lelke szólal meg abban: bizonyítják
cselekedetei. Hunyadi mint főkapitány is becsülettel végezte dolgát,
amit éppenséggel nem lehet mondani főkapitány társairól. A nyers erőszak
lett az úr az országban. Nem volt, aki megzabolázza a féktelenkedő nagy
urakat. Fenekestől felfordult a rend, s igazi szerencséje volt az
országnak, hogy a török nem használta ki a várnai diadalt. E
fejetlenségnek akart véget vetni az 1446-iki országgyűlés azzal, hogy a
gyermek Lászlót megválasztotta királynak, feltételesen: ha Ulászló május
30-ikáig vissza nem tér s ha Frigyes császár kiadja a gyermek-királyt és
a – koronát. Frigyes császárnak pedig eszeágában sem volt, hogy az
országgyűlés kérését teljesítse. Sem a gyermek-királyt, sem a koronát
nem adta ki a kezéből. Erre új országgyűlést hívtak össze még ez évben
Pestre. A nemességet fejenként hívták meg e gyűlésre s az nagy számban
is jelent meg a Rákoson.

Ez az országgyűlés határozta el, hogy a király kiskorusága idejére
kormányzót választ s mindjárt meg is választotta Hunyadi János
személyében. És választottak melléje egy tizenkét tagú tanácsot; ennek a
tanácsnak a fele köznemesekből állott.

Nyilvánvaló, hogy az egész köznemesség egy emberként állott Hunyadi
mellett: csak így volt lehetséges, hogy a királyi hatalommal felruházott
kormányzói állást azzal a férfiúval töltsék be, ki, ha legnagyobb embere
is volt ez idő szerint az országnak, még tíz év előtt egyszerű köznemes
volt. Ő, ki testestől-lelkestől katona volt, nem örült a kormányzói
állásnak, de elfogadta vonakodás nélkül, mert ezt diktálta neki a
hazafiúi kötelesség. Kormányzója lett az országnak, oly hatalommal,
»amilyen a királyi felségnek volna«, – így szól a törvény, – de ő
sohasem élt vissza e hatalommal, sőt ő maga volt az, aki azt kivánta az
országgyűléstől, hogy »határozzák meg az utat és a módot, amely szerint
a kormányzói hivatal ügyeit és az ország védelmét intézheti, nehogy a
határon túllépjen és hatalmát esküjének megsértésével kelleténél tovább
terjessze ki«.

Az ország javára, üdvére kivánja használni a ráruházott nagy hatalmat.
Egy pillanatra sem feledkezik meg a nagy feladatról: addig nem lesz az
országnak nyugodalma, míg a törököt ki nem veri Európából. De a nagy
feladat végrevitelében folyton hátráltatja Frigyes császár
ellenségeskedése, ármánykodása. »Hazánknak a pogányok támadása nem árt
annyit, mint az ő váratlan ellenségeskedése!« – így tört ki a nagy
hazafi egy levelében, melyet a pápához 1446 október havában intézett.

»Polgárháboruktól zaklatott hazánk – így szól Hunyadi e levele – Isten
kegyelméből lassankint nyugalomra jutott, és erejét a hitetleneknek
Európából való kiűzésére kezdette irányítani. Azonban a fejedelem, ki a
keresztyénvilág Augustusának címét viseli, a behegedt sebeket újból
feltépi és új viszályokat támasztván, a békét felbontja; ámbár jól
tudja, hogy _hazánkra joga nincs_…« És elmondja a levél további
folyamán, hogy »jogtalanul visszatartja a királyt és a koronát, sőt
újabb foglalásokat tesz, királyi és egyházi jövedelmeket bitorol, a
népet zsarolja, várakat épít, a templomokat megszentségteleníti«…

Hunyadinak tehát le kellett elébb számolni Frigyessel, csak úgy indulhat
vala a török ellen. Megüzente Frigyesnek a háborut. De levelet írt az
osztrák rendeknek s Bécs városának, hogy nem nekik, csupán Frigyes
személyének szól a hadüzenet. Átkelt a Rábán, Stájerországot, Karinthiát
és Krajnát elárasztotta hadaival. A császár nem tudta megvédeni
tartományait, de engedékenységre sem tudta elszánni magát. Hunyadi tehát
Stiriából Bécs ellen indult. Ettől már megijedt a császár, békét
ajánlott, Hunyadi nagy zsákmánnyal visszatért, miután abban állapodtak
meg, hogy majd Bécsben megkötik az egyezséget. El is mentek Bécsbe a
magyar urak, de itt azonnal kitűnt, hogy Frigyes csak időt akart nyerni,
a magyarok jogos követeléseinek teljesítéséről hallani sem akar. Az urak
visszajöttek, Hunyadi meg újabb háborura készült. Segítségül hívta a
lengyeleket. A lengyel rendekhez intézett e levele nagyon érdekes. Azt
írja benne többek közt: »a magyarok és németek közt uralkodó gyűlöletnek
csak fegyver vethet véget!« De újabb háborura most nem került a sor: két
évi fegyverszünetet kötöttek. Ez a fegyverszünet nem Frigyestől, hanem
Magyarországtól követelt áldozatot. Frigyes egyelőre megtartotta a
koronát s az elfoglalt városokból csak Győrt adta vissza. És folytatta
tovább a nemzet türelmét erős próbára tevő mesterkedéseit. A béke ügye
csak húzódott s a magyar urak, kik folyton jártak Bécsbe, végre
elvesztették türelmüket, azt mondták: többé nem mennek Bécsbe, hanem ha
Frigyes békét akar, küldje a követeit Budára! A béketárgyalások
félbemaradtak, Hunyadi pedig készült a török ellen. Az ő lelkét
állandóan izgatta a várna csata megtorlása. A pápa is biztatja erre
folytonosan. Még hercegi címet is ad Hunyadinak, hogy még jobban
lekötelezze a hitetlenek ellen való háborura. De Hunyadi János nem örül
a hercegi címnek. Őt sem a hatalom, sem a cím nem szédítette el.
Lelkében megmaradt egyszerű köznemesnek. Megköszönte a címet, de sohasem
használta s egyenesen megírta levelében, hogy ő a szentszéktől hazája
megmentésére várt segítséget, nem pedig a maga részére kitüntetést. »Ha
– úgymond – a szentszék személyemet és személyemben a keresztyénség
ügyét meg akarja tisztelni, ám valósítsa azt, amire bennem reménységet
ébresztett«.

Így ír Hunyadi János. Fenségesebb példáját a magával nem törődő, csak a
haza javát, üdvét szolgáló honszerelemnek lehet-e találni ennél az egész
világ történetében?

Valóban az országnak egyébre lett volna szüksége, mint arra, hogy
Hunyadi hercegi címet kapjon. A törökverő hősnek égett a lelke a
megtorlás vágyától, de a honnét segítséget várhatott volna, elmaradott a
segítség: a pápától is, a keresztyén fejedelmektől is. A szerb fejedelem
s a boszniai király, a magyar korona két hűbérese, egymással hadakozott.
Horvátországban Cillei Henrik gróf, a gyermek László király anyai
nagybátyja, a Felvidéken pedig Giskra garázdálkodott. És Hunyadi mégis
elindult a török ellen. Azt írta Kázmér lengyel királynak: »Vagy
sikerülni fog királyom haláláért boszut állanom, vagy magam is
feltalálom a halált!«

És elindult mindössze 24 ezer főnyi haddal, egyenesen Bolgárország felé.
Amint erről a szultán értesült, _másfélszáz ezer főnyi_ haderővel
Szerbiának indult, hogy Hunyadit Magyarországtól elvágja. De Hunyadi
meghiusította a szultán tervét: a Rigómezőn táborba szállott s ott várta
be a törököt. A szultán nem merte megtámadni Hunyadit a jól megerősített
táborban s azon mesterkedett, hogy onnét kicsalja. Először követeket
küldött hozzá s százezer aranyat és békét ajánlott fel neki. Hunyadi az
ajánlatot visszautasította. Most a szultán úgy tett, mintha nem akarna
háboruba ereszkedni, fölszedte sátrát, átkelt a Szidnica folyón s
visszavonult. Átkelt Hunyadi is. Csak erre várt a szultán, mindjárt
megállott s megkezdette a csatát. Déltől estig tartott a csata, de
eldöntetlen maradott. Éjjelre mindakét sereg visszahúzódott a táborba,
azzal a gondolattal, hogy másnap folytatják a csatát. De Hunyadi nem
várta meg a reggelt: éjfélkor meglepte a török tábort. Ám a terve nem
sikerült. Súlyos veszteséggel járt az éjjeli támadás. És Hunyadit nem
csüggesztette el az éjjeli kudarc. Reggel újra kezdte a csatát. Egy
maroknyi magyar sereg állott szemben a rengeteg török haderővel. És ez a
maréknyi sereg talán diadalmaskodik az aránytalanul nagyobb török
seregen, ha csataközben Dán oláh vajda az ellenséghez át nem szegődik.
Ez az árulás eldöntötte a csatát. A megfogyatkozott kicsiny sereg
megfutamodott s magával sodorta a vezért is. Szörnyű volt a törökök
vesztesége: több török (34 ezer ember) esett el, mint amekkora
eredetileg volt a magyar sereg, de hiába: mégis csak övék volt a diadal.

Hunyadi a táborba menekült. Azt hitte, itt talál még annyi katonát, hogy
újra kezdheti a csatát. Nem kezdhette újra. Csekélyszámú kisérettel
visszaindult Magyarországba. De útközben egy üldöző török csapat kezére
került, ez meg két katonára bízta a nemes vad őrizetét. Szerencsére, a
katonák összevesztek az ő aranyláncán, Hunyadi hirtelen kirántotta
egyiknek a kardját a hüvelyéből, ezzel egyik katonát levágta, a másikat
pedig megszalasztotta. Hegyeken, erdőkön, járatlan utakon bolyongott a
világhires hadvezér, elkerülve a falukat, a városokat, nehogy a szerbek
kezére kerüljön Méltán félt attól, hogy, ha felismerik, Brankovics
fejedelem fogságába kerül, a kivel akkor ellenségeskedésben élt.
Hiábavaló volt az óvatossága: egy szerb paraszt, kit kalauznak fogadott,
Nándorfejérvár helyett Vég-Szendrőre kalauzolta, ott felismerték s mégis
csak Brankovics kezébe került. Óriási váltságot kapott Brankovics
Hunyadi Jánosért. Követelhetett akármit, megadták, csakhogy Magyarország
kormányzóját megtartsák – Magyarországnak. A magyarok méltán félhettek
attól, hogy Brankovics a törökök rémét kiszolgáltatja a szultánnak.
Állítólag meg is próbálta ezt, de a szultán az ajánlatot
visszautasította: nem akart ily gyáva módon jutni a nagy hadvezér
fejéhez. Követek mentek Brankovicshoz, megfenyegették. Brankovics ki is
adta Hunyadit, de ennek fejében kapott százezer aranyat, visszakapta
magyarországi uradalmait, melyeket hűtlensége miatt elvettek volt tőle;
visszakapta a Magyarországhoz csatolt szerb várakat, s hogy a zsarolást
a magyar nemzet meg ne torolhassa, kikötötte, hogy Hunyadi idősebb fia,
László, kezesül nála marad s leányát, Erzsébetet feleségül veszi!

Súlyos, nagy váltságot fizetett tehát az ország Hunyadiért, de szivesen
fizette érte. Megszabadulásának örömétől visszhangzik az ország. Mintha
nyert csatából érkeznék vissza, oly nagy az öröm! Csakhogy él! A nemzet
bizalma nemhogy megrendült volna, de még jobban megerősödik. A
veszteséget kiheverik, a csorbát kiköszörülik, hisz él Hunyadi János! Ő
maga sem csügged s ünnepélyesen jelenti ki, hogy a harcot folytatja,
»míg vagy diadalmaskodik, vagy a tusában halálát leli!« De egyelőre le
kellett mondania a háború folytatásáról. Abban állapodott meg az
országos tanács, hogy fegyverszünetet kötnek a szultánnal a király
nagykorúságáig. Hosszas tárgyalás után létrejött az egyezség Frigyessel,
1450-ben. Ez egyezség szerint László 18 éves koráig Frigyes gyámsága
alatt marad s Bécsben nevelődik; ami magyar város és vár a keze között
van, addig megtartja. Ellenben elismeri Hunyadi kormányzóságát s őt e
tisztében támogatja.

Ez egyezséget megelőzően kötött egy más egyezséget is Hunyadi, még pedig
Garai László nádorral és Ujlaki Miklós erdélyi vajdával. »Véd- és
dacszövetséget« kötött a három előkelő ember, melyben egymásnak erős
barátságot fogadtak, ellenségeikkel szemben kölcsönös támogatásra
kötelezték magukat; Lászlónak Frigyes kezéből való kiszabadítására
egyesültek – s mindezeknek megtartására meg is esküdtek. Nyilvánvaló,
hogy Hunyadi Jánost e szövetségre nemcsak az ország, hanem saját
családjának érdeke is kényszerítette. A féktelenkedő főurakkal szemben
szükség volt e szövetségre, szükség volt Frigyessel szemben is, de
szüksége volt magának Hunyadinak is, hogy fiai sorsát, jövendőjét
biztosítsa. Midőn Brankovics foglya volt, kényszerüségből eljegyezte
idősebb fiát Brankovics unokájával, Cillei Ulrik leányával. Most ezt az
eljegyzést felbontották s Lászlót Garai nádor leányával, Máriával
jegyezték el. Viszont, hogy Brankoviccsal és Cilleivel is megmaradjon a
barátság, Hunyadi a kisebbik fiát, Mátyást jegyezte el Cillei
Erzsébettel. A legelőkelőbb családokkal készülődött tehát a
Hunyadi-család atyafisága. De csakhamar kitünt, hogy az egész
szövetkezés, az egész összeházasodási terv nem volt őszinte a nevezett
urak részéről. Midőn Hunyadi a garázda Giskra megfenyitésére indul, az
előkelő atyafiak mind cserben hagyják s az álnok Frigyes igért
támogatása is elmarad. Magára hagyatva küzd meg Giskrával s félbe kell
hagynia a hadjáratot, hogy új sereget gyűjtve fékezze meg a felvidék e
rémét, míg végre sikerül is ez neki. És kiszabadul a gyermek király is
Frigyes kezéből, jóval előbb, mint az egyezség kötelezte rá. Nem önként
tette, hanem kényszerüségből. Az osztrák és a cseh urak egyértelmüleg
felléptek Frigyes ellen s követelték a gyermek király kiadatását. A
csehek kormányzót választottak Podjebrád György személyében. És
megmozdultak a magyarok is. De Frigyes kezdetben hallani sem akart a
gyermek király kiadásáról. Közben római császárrá koronázták s most még
kevésbbé vette figyelembe a magyarok, csehek és osztrákok együttes
követelését. Végre is az osztrákok és csehek fegyvert fogtak, ostromolni
kezdték Bécset, Hunyadi is készülődött, s a gőgös császár megadta magát:
a tizenhárom éves Lászlót kiadta Cillei Ulriknak, a magyarok pedig
követséget küldöttek a gyermek királyért. Ebben a követségben részt vett
a fiatal Hunyadi László is. Vitéz János püspök volt a küldöttség szónoka
s ékes beszédben üdvözölte a gyermek királyt, aki szajkómódjára betanult
beszéddel válaszolt. De az uraknak tetszett ez is. Mert azt mondta
többek közt a gyermek: »Magyar vagyok, Magyarországban fogok lakni!«

[Illustration: Hunyadi László.]

A gyermek király Bécsbe hívja össze az első országgyűlést s ezen akkor
senki sem ütközött meg. Hisz országgyűlés után úgyis _haza_ hozzák a
királyt.

Fölment Hunyadi is Bécsbe s alávetette magát az udvari szertartásnak:
térdre ereszkedett a gyermek király előtt s úgy tette le hatalmát a
király kezébe. Ezzel megszünt Hunyadi kormányzói tiszte, de a király,
érdemeinek jutalmául, Magyarország királyi főkapitányává és a királyi
jövedelmek kezelőjévé nevezte ki s hogy Hunyadit és híveit még jobban
lekötelezze, Vitéz Jánost az ország főkancellárjává. Egyben Hunyadinak
adományozta Déva és Görgény várát; Beszterce városát és kerületét
kivette az erdélyi vajda hatósága alól s ennek örökös főispánságát és
grófságát Hunyadira és maradékaira ruházta. De még itt sem állott meg a
jutalmazásban: az alig husz éves Hunyadi Lászlót Horvátország és
Dalmácia bánjává nevezte ki, de úgy, hogy ebben a tisztben az ifjú bán
leendő apósával, Cillei Ulrikkal, ki egyben a gyermek királynak a gyámja
is, osztozkodjék.

Mindezekből az tünik ki, hogy Hunyadi hatalma a kormányzóságról való
lemondás után nem csökkent, sőt tán növekedett. Hirdették is, hogy
nagyobb a hatalma, mint a királyé. Az egész országot úgyszólván
haszonbérbe vette, kötelezvén magát, hogy a neki átadott
közjövedelmekből ő viseli a közterheket s a királynak az udvartartás
költségeire évi 24 ezer aranyforintot fizet. Csehországban Podjebrád,
Ausztriában Cillei, Magyarországon Hunyadi volt a legnagyobb hatalom,
midőn 1453-ban, oly sok huzavona után, a gyermek királyt V. László néven
megkoronázták. De a gyermek király Cillei kezébe került s volt rá gondja
Cilleinek, hogy a maga kezébe kerítse a főhatalmat. Egymaga akart
uralkodni a király nevében az egész ország felett s hogy e célját
elérje, a legerkölcstelenebb eszközöktől sem riadott vissza. A gyermek
testi és lelki megerősödését szándékosan elhanyagolja s állandóan »a
gyönyörök és szórakozások mámorában tartotta«. A koronázás után
visszavitte Bécsbe a gyermek királyt, ahol ez volt az életrendje:
Reggel, alighogy elhagyta ágyát, görög csemegeborral és cukorba főtt
dióval kinálták; azután misére ment; amikor a terembe visszament,
terített asztal várta, szárnyas sültekkel és magyar borral. Ebédre
mindig legalább tizenhárom ételt és erős osztrák borokat szolgáltak fel;
ezalatt bohócok, énekesnők és táncosnők előadásaikkal a király
érzékiségére hatottak, míg gyenge elméjét hízelgő udvaroncok a nagyság
álomképeivel töltötték meg. Ebéd után pihent. Mikor felébredett, erős
bor és befőtt gyümölcs az érzékeket új gyönyörökre tették fogékonyakká.
Ekkor a király néha a tanácsosok ülésébe ment; de legtöbbször a városba
lovagolt kecses hölgyek látogatására. Visszajövet készen találta a
vacsorát, mely válogatott gyönyöreivel késő éjjelig húzódott el. És
ennek ellenére lefekvés előtt újból borral és cukros gyümölccsel
kínálták.

Ezt az életrendet Enea Silvio sienai püspök írta le s örökítette meg az
utókornak. Így nevelte Cillei Magyarország királyát! Ez a király nem
fogja megvédeni Magyarországot a török ellen. Pedig 1453-ban, tehát a
gyermek király hazahozatalának esztendejében nagy, világtörténeti
jelentőségű esemény történt: II. Mohamed szultán bevette
Konstantinápolyt s ezzel véget vetett a hajdan hatalmas görög
császárságnak. Ezzel a foglalással a török megvetette lábát Európában s
most már csakugyan nagy oka volt a nyugtalankodásra a keresztyén
világnak. Ha valaha, most volt szükség oly kipróbált becsületességű,
vitéz s bölcs hadvezérre, minő Hunyadi János vala. De a gyermek király,
ki kezdetben mindenképpen kitüntette, nem tudta megbecsülni a nagy
embert. Mikor a magyar urak Bécsbe mentek érte, nagy hangon hirdette és
fogadta, hogy »magyar vagyok s Magyarországon fogok lakni«, de magyarnak
nem volt magyar, megmaradt németnek, léhának, könnyelmünek s mihelyt
bajba került az ország, elindult Bécsbe.

A szultán pedig, elfoglalván Konstantinápolyt, nem pihent, hanem
folytatta a hódítás munkáját. Brankovics fejedelem magyar földre
menekült, a szultán egyenest Nándorfehérvárnak indult. Ekkor már a
gyermek király egészen elhidegült Hunyaditól: volt erre gondja
Cilleinek. De mikor egész Európát rémület töltötte el a török
közeledtére, ismét csak Hunyadi felé fordult a közfigyelem s az 1454-iki
országgyűlés őt bízta meg a fővezérséggel, elrendelvén az általános
fölkelést. Ez az országgyűlés fej- és jószágvesztéssel fenyegette meg
azokat, kik szükség esetén hadba nem állanak, ám a főurak, köztük első
sorban Cillei és Garay, nem a töröktől féltek, hanem Hunyadi hatalmától.
Alattomos fondorkodásokkal, cselszövésekkel igyekeztek félrelökni
korának legnagyobb hősét s Cillei az általa léhán nevelt kiskorú
királlyal könnyen tudta elhitetni, hogy Hunyadi a maga fejére akarja
tenni a koronát. Egy ízben szinte tőrbe ejtik, kész a terv, hogy
eltegyék láb alól, eltegyék a legválságosabb időkben. És ekkor mutatta
az igazi honszerelem legragyogóbb példáját az egykori oláh kenéz
ivadéka. Az ármánykodásokra azzal felelt, hogy a török fenyegető
közeledtére – elfeledte a bántalmakat. Mikor Cillei a királlyal Bécsbe
szalad s a főnemesség, követvén a király példáját, összedugott kézzel
várja a törököt, ő egymaga tízezer zsoldost ajánl fel a haza védelmére!
De a fenséges példát nem követték a többi urak. Midőn II. Mohamed 1456
július első napjaiban 150 ezernyi sereggel, 300 ágyúval Nándorfehérvár
alá érkezett s ostrom alá fogta a várat, alig néhány főúr állott ki
Hunyadi mellett. Az igazi segítség az a lelkes sereg volt, melyet
Kapisztrán János, a lánglelkű, ékes szavú ferencrendi barát toborzott
össze parasztokból, diákokból és barátokból, kik többnyire vasvillákkal,
botokkal, szekercékkel, kaszákkal voltak fölfegyverkezve. Ezzel a
tanulatlan, fegyelmezetlen sereggel, melyet közben tanítani kell, aratja
utolsó és legfényesebb győzelmét Hunyadi a törökön. Utolsó győzelmét,
mert a táborban kiütött ragályos betegségnek áldozatául esett:
Kapisztrán János karjai közt lehelte ki lelkét, megáldván előbb fiait s
utolsó szavaival is lelkesítvén a halálos ágya köré sereglett vitézeket
a török ellen való hadakozásra.

A magyar nép diadala volt a nándorfehérvári diadal. Idegen segítség
jóformán semmi. A gazdagabb főurak nemcsak hogy részt nem vettek e
harcban, de még akadályozták is Hunyadit a készülődésben. A kisnemesség
és jobbágyság: ez volt a törökhöz képest maroknyi sereg zöme, ez a had
követte Hunyadit határtalan lelkesedéssel, tette tönkre a 200 naszádból
álló török hajóhadat. A vár védői csodálatos hősiességgel verték vissza
a törököt s mikor egy török vitéz már feljutott a vár fokára s ki akarta
tűzni a félholdat, egy Dugovics Titusz nevű hős, másként nem tudván
lelökni a törököt, átölelte s vele együtt zuhant a mélységbe. A hősi
tetten fellelkesült sereg csodát művelt. Vad össze-visszaságban szaladt
a török, a magyar mindenütt nyomában, maga a szultán is megsebesült s az
éjszaka sötétjében menti meg életét.

[Illustration: Kapisztrán János.]

Nemcsak az országban, az egész keresztyén világban végtelen nagy volt az
öröm. Megszólaltak a harangok mindenütt, hirdetvén a nagy diadal örömét.
Segíteni nem segített, de ünnepelni ünnepelt a keresztyén világ. Sőt a
pápa még fejedelmi koronát is akart küldeni a törökverő hősnek. De
elkésett vele: a törökverő Hunyadi csakhamar a nándorfehérvári diadal
után, 1454 augusztus 11-én, Zimonyban jobblétre szenderült. Innen vitték
holttestét a gyulafehérvári családi sírboltba. És követte gyorsan
hűséges társa, az ékes szavú Kapisztrán is, ki az újlaki zárdában halt
meg október havában. Az egyház a szentek közé avatta Kapisztránt,
Hunyadiról pedig háromszáz év multán XIII. Kelemen pápa, mikor 1758-ban
Magyarország uralkodóját az »apostoli király« címével ékesítette fel,
így emlékezett meg: »az ellenség hatalmas seregei fölött kivívott
küzdelmeivel nevének olyan dicsőséget biztosított, hogy az a késő
századokban sem fog feledésbe menni!«


IV.

És most lássuk, miként hálálta meg V. László ama férfiú nagy
szolgálatait, akinek honszerelme, önfeláldozása, becsületessége
példaképül szolgált nemcsak hazájában, de messze túl annak határain.

A nándorfehérvári diadal után a király visszajött Bécsből. Jöhetett
bátran: elmult a veszedelem. Ki kellett volna használni a diadalt,
kezdett is valamit a király, toborzott is sereget, melynek fővezérévé
Cillei Ulrikot tette meg! Ennek az álnok embernek pedig kisebb gondja is
nagyobb volt, hogy komoly háborút kezdjen a törökkel: a Hunyadi-ház
hatalmát akarta megsemmisíteni s ezzel együtt elrabolni a család
vagyonát. Hunyadi László kezén volt Nándorfehérvár s elsőbbet is ezt
akarta megszerezni. Felszólította Lászlót, hogy, miután atyja mint
kormányzó, nem számolt el a közjövedelmekkel, adjon számot azokról ő, s
ha netalán hiány mutatkoznék, térítse meg. Ez az aljas kisérlet azonban
balul ütött ki Cilleire, mert a király még sem mert kikötni a
Hunyadi-családdal. Levelet adott Hunyadi Lászlónak, melyben elismerte,
hogy a kormányzó hűségesen kezelte a jövedelmeket. Viszont László
eskűvel fogadta, hogy kiadja a végvárakat. Szinleg kibékült Cillei is s
újra megállapodtak abban, hogy László öccse, Mátyás, feleségül veszi a
vén ármánykodó leányát, Erzsébetet. E »békekötés« után indult a király,
hogy meglátogassa Nándorfehérvárt. Vele ment Cillei is. Hunyadi László
és nagybátyja Szilágyi Mihály, őszinte hódolattal fogadták a királyt,
kellő tisztelettel Cilleit. Másnap reggel Cillei és Hunyadi László az
egyik teremben tanácskoztak s tanácskozás közben oly szenvedelmes
haragra lobbant Cillei, hogy kardot rántott Hunyadi Lászlóra. Kardot
rántott az ifjú vitéz is, a zajra emberei berohantak s Cilleit holtra
vagdalták. Természetesen, sem a királyt, sem kiséretét nem bántották
László emberei, de, hiába, a király szivében gyökeret vert a félelem.
Megerősödött benne a hosszú időn át mesterségesen táplált gyanú, hogy a
Hunyadi-család az ő életére tör. Szinleg megbocsátott ugyan Hunyadi
Lászlónak, sőt ki is nevezte az ország főkapitányává. Aztán elment
Temesvárra, ott Hunyadi János özvegyét is megnyugtatta, hogy Cillei
halálát nem torolja meg. Még meg is esküdött erre a templomban. Ám amint
Budára ért s biztosságban érezte magát, kész volt a terve: ártalmatlanná
teszi a két Hunyadi-fiút. Következő év (1457) tavaszán Budára hívta a
fiúkat. És azok mentek bátran, gyanútlanul, hisz a király megesküdött,
hogy »bántani nem fogja«. Fölment a két ifjú a palotába (március 14-én
volt ez) s a király, amint színe előtt megjelentek, katonák kezére adta
s fogságra vetteté a törökverő Hunyadi János fiait!

Szörnyű izgalom szállotta meg a magyarok lelkét az elfogatás hirére,
Pesten és Budán. A harangokat félreverték, Pestről átrohantak a Hunyadi
névért rajongó vitézek, hogy kiszabadítsák a fiúkat. De már akkor
megszállotta Budát Giskra a cseh zsoldosokkal, ezek visszaverték a
magyar vitézeket, a király meg nagy hirtelen valami biróságot állított
össze s ez a biróság halálra itélte mind a két Hunyadit. Gyalázatos
vádakkal illette őket: a király életére törnek; el akarják a trónt
foglalni!

Március- 14-én érkezett Budára László és Mátyás s 16-án már végre is
hajtották a halálos itéletet Lászlón: a Szent György-téren hóhér pallosa
szelte le a daliás ifjú szép fejét. És ezt a gyalázatosságot még
nagyobbal tetézte a király. Március 21-én nyilt levelet adott ki,
melyben bepiszkolta a nagy Hunyadi János emlékét is, felsorolván »a haza
és a trón ellen elkövetett bűneit«.

Alkonyatkor – úgyszólván titokban – hajtották végre Hunyadi János fiának
lefejezését, mert nem ok nélkül tartottak attól, hogy a nép, mely
rajongással szerette Hunyadi Jánost s e szeretetét átruházta fiaira is,
a törvénytelen, igaztalan itélet végrehajtását megakadályozza. Ám a
budai nép, mely egész nap kint a szőlőhegyek közt hullatta véres
verejtékét, csak este, mikor fáradtan tért haza a munkából, tudta meg,
hogy mi történt. Futó tűzként terjedt el a megdöbbentő hír, hirtelen
megelevenedtek az utcák, a felháborodás hangja kitört az egyszerű
szőlőmunkások szivéből s valóságos zendülés támadt: az _első utcai
zendülés_, melyről tudomásunk van.

A katonaság szétverte a zendülő parasztokat, de ezzel nem fojtották el a
mértéktelen felháborodást, mely országszerte hatalmába ejtette a jobb
érzésű emberek szivét. Ezt a felháborodást még fokozta a király
rágalmazásokkal teljes nyilt levele. Meg kellett torolni a Hunyadi János
nevén, becsületén ejtett sérelmet, fiának igaztalan kivégzését.
Forrongott az egész ország, különösen a köznemesség és parasztság.
Szilágyi Mihály, a Hunyadi fiúk nagybátyjának zászlaja alá nagy
tömegekben verődtek össze a Hunyadi-család meggyalázása miatt
felháborodott hazafiak. Csaknem egész Erdélyt elfoglalta Szilágyi,
Hunyadiné zsoldosai pedig már-már elfoglalják Budát, s a felvidéken is
kitör a lázadás a király ellen. Ha a király hálátlan volt Hunyadi iránt,
nem volt az a nemzet. Nincs az országban maradása a Hunyadiak
becsületében s vérében gázoló királynak. És a gyáva V. László, mint a
nándorfehérvári csata elől, most is Bécsbe menekül. Nem mer szembenézni
a nemzet jogos felháborodásával. Szalad az országból, de futtában sem
feledkezik meg arról, hogy érzékeny sebet üssön a nemzet szivén: viszi
magával a kis Hunyadi Mátyást is, a nemzet büszke reménységét. Aztán
Bécsből Prágába megy, ott akarja megtartani lakodalmát egy francia
hercegnővel, de erre nem kerül a sor: hirtelen megbetegedett s pár nap
múlva meghalt. Állítólag megmérgezték.

Ez a nagy nemzeti megmozdulás mindennél fényesebben mutatja: kije, mije
volt Magyarországnak Hunyadi János. És ennek a nagy megmozdulásnak még
folytatása is van, fenséges folytatása: annak a királynak, aki
meggyalázta Hunyadi János nevét, megölette Hunyadi János fiát: a nemzet
Hunyadi Mátyást ülteti a székébe!

Ezzel a nemzet tartozott Hunyadi János dicső emlékének, és tartozott –
Mátyás uralkodása bizonyítja ezt – saját magának.

[Illustration: Mátyás király választása.]




MÁTYÁS KIRÁLY.


I.

Áll még a ház Kolozsvár legrégibb városrészében, az Ó-várban, hol a
törökverő Hunyadi János második fia, Mátyás született. Ez a ház nem volt
a Hunyadi Jánosé. Szállóháznak használta a Hunyadi-család, ha Kolozsvárt
időzött. Itt szállott meg az 1440-ik esztendő telén Szilágyi Erzsébet
Hunyadi János felesége. Itt, Méhffi Jakab jómódú szőllősgazda házában
született 1440. (némelyek szerint 1443.) február 23-án Mátyás, a nagy
király. Innét indul ki az a ragyogó fényes, az a dicsőséges pálya,
melyhez hasonlatost keveset ismer a történelem. Apja, a volt köznemes,
akkor még csak szörényi bán: álmodhatta-e vajjon, hogy őt magát a nemzet
bizodalma az ország kormányzói székébe, halála után pedig a fiát a
királyi trónra ülteti?

Valóban, csodás, tüneményes pálya az, melyet Hunyadi Mátyás megfutott.
Alig tizennyolc esztendős korában Magyarország királya. Tíz esztendő
mulva már Csehország királya is. Élete vége táján »nyögte Mátyás bús
hadát Bécsnek büszke vára«.

A ma oly hatalmas német császár ősei, a Hohenzollern fejedelmi családok
tagjai, évi fizetést fogadtak tőle el. Szives örömest adta hozzá
feleségül leányát a nápolyi király, s szives örömest lett törvénytelen
fiának, János hercegnek felesége Sforza Blanka milanói hercegnő. Fent
Budavárában, az ő idejében volt legfényesebb a királyi palota: híres
művészek, építőmesterek alkotásai világhírre emelték a magyar király
palotáját, mely állandó találkozója volt külföldi és hazai nagy
tudósoknak, költőknek, művészeknek s melyet áradozó lelkesedéssel nevez
egy olasz követ _földi paradicsomnak_!

Ha Hunyadi János nem is álmodhatá, hogy egykoron Mátyás fején ragyog
Szent István koronája, ő, ki csak férfikorában tanulta meg az írást és
olvasást, királyi nevelést adott a fiának. Gyermekéveit Kolozsvárt,
szülővárosának falai közt élte Mátyás, »ott vitték – írja Heltai Gáspár
– legelőször is az oskolába«. Nem is feledkezék meg sem szülőházáról,
sem szülővárosáról, midőn »annak utána magyar királlyá lőn«, írja
ugyancsak a derék Heltai Gáspár. »Nagyon megajándékozá a gazdát és jeles
szabadsággal meglátogatá. És örök emlékezetre megajándékozá az várost is
igen nagy és jeles privilégiummal és szabadsággal«.

De azt mondám: királyi nevelést adott fiának a törökverő Hunyadi János.
S valóban ennek a kornak a legműveltebb magyar embere, zrednai Vitéz
János püspök volt a mestere. Az a Vitéz János, ki leghivebb embere volt
Hunyadi Jánosnak; aki szebbnél szebb leveleket írt külső országbeli
fejedelmeknek Hunyadi János nevében. Ez a férfiú vezette a gyermek
Mátyás tanítását a világi tudományokban; ő és a melléje rendelt mesterek
ismertették meg vele a régi görög és latin írók remek műveit s
állították fejlődő lelke elé példaképül az ó-kor nagy hőseinek
elmetermékenyítő, nagy cselekedetekre serkentő tetteit. És ott volt
oldalán Kapisztrán János, a szent szerzetes, a nándorfehérvári diadal
egyik hőse; és ott volt a szintén olasz Karvajal János bibornok:
mindakettő szent életű, tudós pap. Ezek és az édes jó anya, Szilágyi
Erzsébet, a magyar női erények példaképe, csepegtették a gyermek lelkébe
a vallásosságot, azt a mély, erős vallási érzést, mely a
megpróbáltatások nehéz óráiban lelkét felemelte, a gonoszok, a
megtévelyedettek iránt szívét kegyessé, elnézővé, irgalmassá tette. A
jeles tanítómesterek nevelőmunkáját kiegészíti, megkoronázza a
valamennyi közt legnagyobb mesternek, az _apának_ példája. Nemcsak
Magyarországnak, de az egész világnak ez időben legnagyobb hőse,
legjelesebb hadvezére volt Hunyadi János. A gyermek esze, képzelete
bizonyára a valóságosnál is magasabbra emelte apjának hatalmas alakját.
Gyermekszíve sóvárogva néz a hadba induló hős s daliás vitézei után s
szeme könybe borul, hogy ő még gyermek; gyönge karja még nem birja a
kardot, nem követheti apját a törökverő csatákba. Diadalok és vereségek
váltakoznak, de a vereségek is emelik Hunyadi János nagyságát. Midőn a
várnai gyászos csatavesztés után híre jön, hogy elesett a király s
eltünt maga a hadvezér is, nemcsak a Hunyadi-ház, de az egész ország
gyászba borul. A Hunyadi-ház a család fejét, a nemzet legnagyobb hősét
siratja s im, az egész ország visszhangzik a lelkes, ujjongó örömtől,
midőn a hős élve kerül vissza a haza szent földjére, övéinek ölelő
karjai közé.

[Illustration: Vitéz János.]

Még nem volt öt éves Mátyás, mikor a nemzetet a várnai gyászos veszteség
érte. Tizenegy éves, mikor, a rigómezei szerencsétlen ütközet után, apja
Brankovics szerb fejedelem fogságába kerül s a váltságdíj egy részét
vele fizetik le: eljegyzik Brankovics unokájával, a gyűlölt Cillei Ulrik
gróf leányával. Akárcsak királyfi volna, úgy kötik le a gyermeket egy
másik gyermekkel, akit sohasem látott. Lekötik egy egész életre… Az éles
eszű gyermek már tudja, hogy apja révén nevezetes személy ő; hogy saját
álmait, vágyait el kell nyomni, ha az ország érdeke úgy követeli.
Csoda-e, ha korán érik lelke? Érleli a mesterek tanítása, érleli a
körülötte történő események folyása. Serdülő ifjú, midőn dicsőség és
gyász híre egyszerre száll be a Hunyadi-ház kapuján: Nándorfejérvárnál
tönkre verte apja a törökök rengeteg hadát, de közvetlen a diadalmas
csata után a törökverő hős lelke égbe száll. És a nagy hős halála után
szörnyű hirtelenséggel következik bátyjának, Lászlónak a lefejeztetése,
az ő fogsága, apja emlékének meggyalázása – – csoda-e, ha lelke időnek
előtte megérlelődött s meg is edződött? Hunyadi Lászlót lefejezték, de a
gyermek Mátyással már nem merték ugyanezt cselekedni. A nemzeti
felháborodás elől Bécsbe menekült V. László király s vitte magával
Mátyást is. Tudta jól, hogy a nemzettel szemben legerősebb fegyver a
kezében: Hunyadi János fia. Azzal gyanusították a Hunyadi-házat
ellenségei, hogy magának akarja a királyi hatalmat s a fogoly Mátyást
ezzel gúnyolják Bécsben az őrök. »Várjatok, majd még a ti királyotok
leszek!« – felelt a csúfolódóknak az ifjú Mátyás büszkén, dacosan. Mert
hiába vítte magával a gyáva V. László, hiába vetette fogságra, Mátyás
tudta, hogy egész nemzet áll mögötte s csakhamar megnyilnak börtönének
ajtai. Hirtelen halállal halt meg V. László s Mátyás Bécsből Prágába
került, Podjebrád György kormányzó udvarába. Fogoly volt itt, fejedelmi
fogoly, aki Podjebrád asztalánál ült, ha az asztal végén is. De »az
utolsókból lesznek az elsők«, mondja a Szentírás s Mátyás csakhamar az
asztal fejére került. Özvegy Hunyadiné egyszerre gyászolta férjét s
fiait, a halottat és a fogolyt, de magyar nő volt minden izében, nem
engedte át magát a semmittevő busongásnak: talpra állította házának
híveit, testvére, Szilágyi Mihály toborzotta a zsoldosokat s most már
nem volt titok, hogy a Hunyadi-házon ejtett gyalázatos sérelemnek csak
egy megtorlása lehet: Mátyás királlyá választatása! Közben az édes anya
folyton küldözgeti leveleit Prágába fogoly fiához: ne csüggedj, velünk a
nemzet. Csudálatos mesék támadnak a nép ajkán: olyan hírvivő szolgája
van Hunyadinénak, aki hat óra alatt teszi meg az utat Prágába meg
vissza. Bizonyosan a gonosz szellemek repítik a hírvivőt a levegőn
keresztül! Ismeritek Arany János gyönyörű költeményét, _Mátyás anyjá_-t:
meghatóan írja meg ebben az anyai szív feljajdulását, midőn a
leggyorsabb hírvivő is csak annyit igérhet, hogy három nap alatt hozza
meg levelére a választ Mátyástól.

  Istenem,
  Istenem,
  Mért nem adál szárnyat,
  Hogy utól-
  Érhetném
  Az anyai vágyat!

És ekkor lecsap »fekete szélvészből« egy fekete holló, kikapja az anya
kezéből a levelet, szalad utána a sokaság, hogy lelőjjék. Százat is
meglőnek, csak az igazit nem. Ez elvitte a levelet Prága városába s meg
is hozta a választ estére. »Piros a pecsétje, finom a hajtása, oh
áldott, oh áldott a _kezeírása_!«

[Illustration: Podjebrád György.]

Így születnek a mesék Mátyás király alakja körül már gyermekkorában,
jeléül a nagy szeretetnek, mellyel a nép Hunyadi Jánoshoz s egész háza
népéhez viselteték.

Bonfini Antal, az olasz tudós szerint, ki 1486-ban került Mátyás király
udvarába s ki Mátyás megbizásából megírta a magyar nemzet történetét,
ennek egyik fejezetében a királyválasztás történetét is – maga Mátyás
mondta el egy izben, midőn a bűvészetről vitatkoztak, hogy az anyja
milyen gyors hírvivővel küldötte leveleit Prágába. Oda-vissza hat óra!
Az ő könyvében olvassuk, hogy a jó édes anya »a hű és okos Vitéz Jánost
oly meghagyással küldötte Csehországba, hogy egy tapodtat se mozduljon
Prágából, míg csak fiának szabadulását bármi módon ki nem eszközli.
Amint azután ez a cseh királyi udvarba érkezett, úgy látta, hogy a
király puszta nyereségvágyból tartja fogságban Mátyást. Mikor pedig
látta, hogy a cseh király pénzszomja arannyal könnyen csillapítható,
megalkudott vele s visszatért az anyához. Legtöbben 60 ezer, mások 40
ezer aranyat említnek a váltság díjául. Magyarországra visszatérve, még
a királyválasztó országgyűlés előtt Szilágyi Mihály és Erzsébet elé
terjesztette az alku feltételeit s mikor ezek szivesen elfogadták
azokat, a tapasztalt és megfontolt Vitéz Szilágyi Mihállyal és
Erzsébettel együtt a _királyválasztásra_ s szavazatok szerzésére
fordította figyelmét.«

Az 1458-ik esztendő január hónapjára volt kihirdetve a királyválasztó
országgyűlés. Nemcsak idegenek, de magyar főurak is tartottak számot a
magyar koronára, ám a nemzet akarata oly hatalmas erővel nyilatkozott
meg, hogy a trónkeresők mind háttérbe huzódtak. A gyászos emlékű
Lászlónak két leánytestvére volt, az egyik Vilmos szász hercegnek, a
másik Kázmér lengyel királynak a felesége: mindakettőnek volt némi
pártja, de a nemzet zöme többé hallani sem akart idegenről. Szemet
vetett a koronára Garai László, a nádor, Ujlaki Miklós, az erdélyi vajda
is, de a Hunyadi-család népszerűségével egyik sem mérkőzhetett. A szent
korona Frigyes császár kezében, de nem volt mersze, hogy fejére tegye: a
nagy Hunyadi János fiának, Mátyásnak nevétől visszhangzott az ország, ő
mellette dobbant meg minden igaz magyar szív.

Magát a királyválasztást így örökíti meg a derék Bonfini, az ő
választékos nyelvén: »Mikor tehát Pest alatt, a Rákos mezejére, a
szokásos módon a királyválasztó gyűlést kihirdették, mindenekelőtt
Szilágyi Mihály érkezett meg nagy csapatokkal s a fő- és köznemesek nagy
sokaságával. Szilágyihoz a következő főnemesek csatlakoztak:
mindenekelőtt Székely Tamás auraniai perjel, Rozgonyi Sebestyén,
Kanizsai László, Szentmiklósi Pongrác, s még sok erdélyi és délvidéki
nemes, kiket Hunyadi János régebben békében s háborúban lekötelezett
magának. Ez a hálás sokaság, jótevője halála után méltó módon akarja
leróni háláját, s ehhez járult még, hogy a Hunyadi-ház sorsát
valamennyien a magukéval elválaszthatatlanul azonosnak tekintették. Az
ellenpárti főurak pedig Budán gyülekeztek; köztük legkiválóbbakként
emlegetik Garai László nádorispánt, Ujlaki Miklós erdélyi vajdát, a nagy
hatalmas urat, a Hunyadi-ház versenytársát, lendvai Bánfi Pált, a
királyi főajtónálló-mestert, s rajtuk kívül ott volt a nemesi rend nem
csekély része, kiváltképpen azok, kik a Hunyadi-ház esküdt ellenségei
voltak. Ezek valamennyien magába a budai várba gyülekeztek. Szilágyi
Mihály ereje, belátása s vitézsége nagyon megfélemlítette őket, –
lelkiismeretük is nyugtalankodott, mert László gróf erőszakos halálának
nemcsak tudói-látói, hanem köztudomás szerint egyenesen szerzői voltak.
Félelmüket fokozta a Duna váratlan befagyása is, tudva azt, hogy így az
ellenfél sokkal veszedelmesebb rájuk. Február 10-én ugyanis (valójában
február 20-án), a Szilágyi Mihály érkezését követő éjszakán, a Duna a
nagy hidegtől általános meglepetésre teljesen befagyott és jégkérge
mindenki előtt biztos utat nyitott. Látták, hogy ellenfelük számra,
fegyverben, lóban, vitézségre jóval felettük áll, s ezt az eredmény is
mutatta. Sőt a Hunyadi-pártból egy nagy rész a Dunán keresztül Budára
ment, hogy a budaiakat erővel a gyűlésre hurcolják. Félelmüknek Mihály
rendelete vetett véget: egy kiáltványban kihirdette a gyűlés
szabadságát, s gyakori követváltásával, becsületszavának lekötésével a
budaiakat mind a nemzetgyűlésbe csalogatta.«

»Másnap azután (a Budán tartott) titkos tanácskozáson valamennyien
egyhangúlag Mátyást kiáltották ki királlyá, amit a nép és a pesti
gyermekek már úton-útfélen napokkal azelőtt kiáltottak. Mikor az
ellenpártiak ezt hallották, úgy vélekedtek, hogy a nép szavának, mint
Isten szavának nem szabad ellentállani. Azt is igen csodálatos dolognak
tartották, hogy mikor még Mátyást az országgyűlésen a főpapok, a
főnemesek, nemesek és követek ki sem kiáltották királlyá, a pesti
főtemplomban a papság, mintegy isteni intésre, máris örvendve adott
ezért hálát az Úr Jézusnak, a Szűz anyának és a többi védőszenteknek.
Miután pedig nyilvánosan királyul jelentették ki, egész Magyarország
nagy örömmel ünnepelte őt. A falvakban és városokban öregek és ifjak az
örömnek nyiltan oly sok jelét adták, aminővel azelőtt egyetlen egy
királyt sem illettek. Kürtökkel, dobbal és síppal, továbbá tánccal és
énekkel örvendeztek s napokon keresztül örömkiáltásokat hangoztattak.«

Az 1458-iki esztendő január 24-én történt meg Mátyás királlyá
választása, miután az előző napon a Hunyadi-ház az ellenségeivel
ünnepélyesen kibékült. A főurak Budán tanácskoztak, a köznemesség pedig
a Rákos mezejéről a befagyott Duna jegére vonult: itt várta
türelmetlenül az eredményt. S mert sokáig tartott a tanácskozás, a
nemesség nagy izgalmában egyre sűrűbben kezdette éljenezni Mátyást, mire
az urak is befejezték a tanácskozást s Mátyást megválasztott királynak
jelentették ki. Egykoruak feljegyzése szerint negyvenezer ajkról
hangzott fel a Duna jegén: éljen Mátyás király! És felzendült a lelkes
dal a Duna partján:

  Mátyást mostan választotta
  Mind az ország királyságra,
  Mert az Isten adta nekünk
  Mennyországból oltalmunkra.

És ment a levél Szilágyitól Podjebrádnak, Prága városába s mentek a
követek is, hírül adni, hogy Mátyást Magyarország királyává
választották. »Mikor a cseh király – írja Bonfini – ebédközben hivatalos
levélben értesült arról, amit szóbeszédből már hallott, az asztal végén
ülő Mátyást azonnal felebb, az asztal fejére ültette. Ez azonban
csodálkozva a dolog szokatlanságán, félt, hogy ez az új dolog gúnyból
történik, és midőn kérdezősködött, hogy miért történik az, György
megparancsolta neki, hogy csak maradjon a helyén és csak az ebéd végén
akarta vele közölni az örvendetes hírt. Az ifjú elhallgatott és
reménnyel eltelve nem tudott enni. Az ebéd után a király ezt kérdezte:

– Mit adsz értte, Mátyás, ha egy hallatlan nagy örömhírt adok tudtodra?
Nemde ezért az örömért a legnagyobb jutalmat fogod adni és szívesen
megadsz mindent, amit csak kérek?

Mátyás így felelt:

– Semmi sem lehet rám nézve, óh király, örvendetesebb a szabadságnál. Ha
ezt megadod, fogadom, hogy örök hálával s mindazzal, amit csak kérsz,
fizetek értte. Azokat, kik más hatalmában vannak, nem kérni szokás,
hanem parancsolni szokás nekik, mikor kényszeríteni lehet őket.

Erre Podjebrád így felelt:

– Üdvözöllek, Mátyás, Magyarország királya, üdvözöllek, magyarok ura,
akit nem emberi, hanem isteni akarat tett azzá. A magyarok téged isteni
atyádnak halhatatlan érdemeiért, a te kiválóságodért s a beléd vetett
megmérhetetlen reményekért királyukká választottak!

E szavakat s utána még jó hosszú beszédet ád Bonfini Podjebrád szájába,
ki amint az örvendetes hírt vette, sietett kihasználni a maga javára a
kedvező alkalmat. Örök szövetségre szólítja fel az ifjú királyt s ennek
megerősítéseül szavát adatja, hogy feleségül veszi a leányát.


II.

Tizenhét esztendős volt Mátyás, midőn Magyarország királya lett s
fiatalságára való tekintettel kormányzót választott melléje az
országgyűlés Szilágyi Mihály személyében. Ő maga, a kormányzó vezette a
küldöttséget Prágába, s ment a követséggel Szilágyi Erzsébet is, hogy
mielébb lássa sokat siratott fiát. A magyar követségnek nem kellett
Prágáig menni, Magyarország határán, a Morva folyó partján fekvó
Strasznic várában találkozott a magyar követség a Podjebrád vezette cseh
követséggel. A találkozás megható jeleneteit csakhamar követték a komoly
tanácskozások. És igazán nehéz, kínos órákkal kezdődik Mátyás
királysága: alig száradtak fel a viszontlátás örömkönyei, Mátyás abba a
keserves helyzetbe jutott, hogy meg kellett tagadnia édes anyja
kivánságának teljesítését. A Hunyadiak és Garai nádor között kötött
békességnek az volt a főfeltétele, hogy Mátyás feleségül veszi a nádor
leányát. És ő már lekötötte kezét Podjebrád leányának. Még fejletlen,
beteges gyermek volt Podjebrád leánya, nem a szivére hallgatott tehát
Mátyás, hanem az ország érdekében vélt cselekedni, midőn kezét
lekötötte. És bármennyire fájt szívének, hogy anyját meg kell
szomorítania, szószegéssel nem kezdhette uralkodását. Anyja és
nagybátyja esküvel kötelezték magukat, hogy Mátyás feleségül veszi Garai
leányát, de neki erről csak akkor lett tudomása, mikor már szavát adta
Podjebrádnak. Még ott a stasznici várban írásos nyilatkozatban is
kötelezte magát, hogy örök barátságot tart Podjebráddal; aki annak
ellensége, neki is az, leányát Katalint hitvestársul eljegyzi, őt
legkésőbben egy esztendő mulva udvarába hozza, a maga megkoronáztatása
után királynévá koronáztatja s véle, mihelyt tizenhetedik évét
betöltötte, egybekél. Hasonló nyilatkozatot adott ki Podjebrád is s
végül mindketten százezer magyar forintnyi birságot kötöttek ki, ha
valamelyik a szerződést megszegné.

Testileg még gyönge volt Mátyás, midőn Magyarország királya lett. A
termete alacsony, az orra feltünő nagy, de nyilt, bátor tekintetű s
föllépése méltóságos, királyi vala. Tizenhét éves létére férfi volt ő
lelkében, önálló a cselekedeteiben. Imé, még át sem lépte az ország
határát, meglepő jelét adta férfiasságának: sem anyjának, sem
nagybátyjának, sem az érette jött uraknak nem sikerült megtántorítania,
ragaszkodott makacsúl az egyezséghez, mit Podjebráddal kötött. Abban a
korban ritka műveltséggel lépett trónra az éles elméjű ifjú s a ritka
műveltséggel erős akarat, gyámkodásra nem szoruló önállóság párosult. A
maga esze s szíve szerint akarja és tudja is kormányozni az országot.
Midőn a királyválasztó országgyűlés öt esztendőre kormányzóul
választotta Szilágyi Mihályt, mindjárt oly nehéz feltételeket
fogadtatott el a kormányzóval, melyeket a fiatal király éppenséggel nem
akart tudomásul venni. Azt határozta ez az országgyűlés, hogy a király a
saját zsoldosaival védje az országot, a fő- és köznemességet csak a
legnagyobb szükség esetén szólíthatja hadba, s a nemesek jobbágyaitól ne
szedhessen adót. Csehország felől a husziták pusztították az országot,
délről a törökök, kik már be is csaptak a Bánságba. Már most hogy védje
meg az országot a király, honnan, miből szerezzen zsoldosokat? Az ország
belső állapota, midőn Mátyás a trónra lépett, olyan volt, mint a
»szétrongyollott ruha«, a »sebekkel borított test«, a »romba dőlt ház«.
Maga Mátyás írta ezt néhány esztendővel később a pápának. Sem pénz, sem
hadsereg.

Amilyen nagy lelkesedéssel választotta meg a nemesség Hunyadi János fiát
királynak, épp olyan nagy fukarsággal tagadta meg tőle a pénz- és a
vérbeli áldozatot. Garai nádor, miután a leányát nem vette feleségül,
Mátyást el sem ismerte királynak. S Garaihoz szegődött Ujlaki Miklós, az
erdélyi vajda is. És pártot ütött ellene Giskra is, aki pedig kezdetben
meghódolt neki. Ám az ifjú királyt nem ijesztette meg e hatalmas emberek
pártütése. Jól tudta, hogy az ország többsége vele tart, s mikor látta,
hogy ellenségeinek a szép szó nem használ, fenyegetéssel és fegyverrel
kényszerítette hűségre őket. Ujlakinak elég volt a fenyegetés, Giskrát
pedig egyik hű embere Rozgonyi Sebestyén verte meg Jánospatak mellett.
De le kellett számolnia Frigyes császárral is, aki még mindíg kezében
tartotta a magyar koronát s azért előbb kétszázezer, majd nyolcvanezer
arany forint váltságdíjat követelt. Mátyás nem fogadta el Frigyes
feltételeit s Kanizsai László vezérletével négyezer főnyi hadat küldött
Frigyes ellen. Nagyon röviden bánik el Garai Lászlóval: megfosztotta a
nádori méltóságtól s helyébe Guti Ország Mihály főudvarmestert nevezte
ki. Nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak a kormányzói cím marad, az ifjú
király nem tűri a gyámkodást s az öreg Szilágyi duzzog, békételenkedik s
a vérig sértett Garainak könnyű volt a duzzogó öreget a maga pártjára
hódítani. Ujlaki Miklós is háborgott, hogy nem őt, hanem Ország Mihályt
nevezte ki nádornak s a három elégületlen főúr: Garai, Ujlaki és
Szilágyi a Garaiak tolna-megyei várában, Simontornyán, összebujt, ott
»fölbonthatatlan örök frigyet« kötöttek egymással, esküvel fogadták,
hogy egymást »bárki ellen« támogatják. »Nyilt« összeesküvés volt ez,
mert az urak éppenséggel nem titkolták, hogy a király ellen
szövetkeztek. Mátyás csakhamar értesült az összeesküvésről, de a
megtorlás helyett az öreg Szilágyit kibékítette. A kormányzói tisztről
lemondott Szilágyi s e helyett a besztercei örök grófságot kapta, meg a
Hunyadi-ház uradalmainak nagy részét.

Közben jött a hír, hogy a törökök betörtek Szerbiába s megvívták
Galambóc várát. Mátyás nyomban közfelkelést hirdetett s ő maga
személyesen vezette a hirtelen toborzott hadakat. A törökök a király
közeledtének hírére visszahuzódtak, de Mátyás nem elégedett meg ezzel:
üzőbe vette az ellenséget, meg is verte s azon gondolkozott, hogy
nagyobb hadjáratba kezdjen. Ám erről le kellett mondania, mert hazulról
rossz hírt kapott: újra pártot ütött ellene Szilágyi Mihály, újra
szövetkezett Garaival és Ujlakival. Nándorfehérvárnál táborozott Mátyás
e hír vételekor, október elején. Felháborodással hallotta az újabb
összeesküvést s most már példás megtorlásra szánta el magát. Szilágyi
Mihályt elfogatta s futó tűzként ment híre az országban, hogy a király
saját nagybátyját nemcsak elfogatta, de le is akarja fejeztetni.

Az egész országban mély hatást tett az ifjú király e cselekedete. Az
urak megdöbbentek, az elnyomottak fellélekzettek: imé egy király, ki
saját nagybátyját sem kíméli, ha ellene, a király ellen fondorkodik s az
ország rendjét, békéjét megbontja! Nem fejeztette le ugyan Szilágyit a
király, megkegyelmezett neki a pápai követ közbenjárására, s bizonyára
nagyot könnyebbült a lelke, hogy kegyelmet gyakorolhatott, de fogságban
tartotta Világos várában s ez is elég volt arra, hogy tekintélyét
emelje, a nemzet zömében a hitet, a bizalmat megerősítse személye iránt.

E nagy hatású cselekedet után hivta össze az országgyűlést Szegedre,
december 6-ikára. A királyválasztó országgyűlés s még inkább a második,
melyet a nyár folyamán tartottak, valósággal megkötözte Mátyás kezét a
honvédelem dolgában. Lehetetlen, tűrhetetlen állapot volt az, hogy az
ország védelmének terhe egyedül a király vállára nehezüljön. Ezeket az
oktalan, szűkkeblű törvényeket meg kellett változtatni. És ez az
országgyűlés a király, a főpapok és zászlós urak banderiumaiból álló
rendes sereg s a rendkívüli esetekben elrendelhető nemesi közfelkelés
mellett egy új hadsereg szervezését határozta el: főurakat és
köznemeseket minden húsz jobbágytelek után egy jól felfegyverzett lovas
kiállítására kötelezett. Az így kiállított lovasok minden vármegyében
külön banderiumot alkottak, s e banderiumok, melyeknek kapitányait a
király nevezte ki, az ország határain túl is szolgálniok kellett.

A szegedi országgyűlés után Mátyás teljes erővel léphetett fel a
fondorkodók ellen. Garai és Ujlaki láthatták, hogy a nemzet ott áll
királya mögött. De még mindig nem akarták elismerni Mátyást Magyarország
királyának s a hűtlen főurak Frigyes császárnak ajánlották fel a trónt.
Elhitették a császárral, hogy Mátyás »illő ellátás« fejében önként
visszalép. Ezek az urak nem ismerték, vagy nem akarták ismerni Hunyadi
János fiát. A császárral folytatott tanácskozásokról gyorsan értesült a
király s azonnal Budára hivta az ország előkelő urait, hadd lássa,
tudja, kikre számíthat. És összegyült Budán, 1459. február havában
harminchat világi főúr. És eljöttek a főpapok is, az erdélyi püspök
kivételével mind. Ezek valamennyien hűséget esküdtek a királynak.
Megesküdött Mátyás is, hogy híveit megvédi a lázadók és hatalmaskodók
ellenében, a régi jogokat és szokásokat megtartja s azokat csak az ők
hozzájárulásukkal változtatja meg, ha úgy kívánná az ország érdeke. De
összegyültek a pártütők is Németújvárt s bár kevesen valának: Frigyes
császárt megválasztották Magyarország királyának! A választásról
értesítették Frigyest, de ez óvatos volt: felvette ugyan a királyi
címet, de egyelőre nem merte fejére tétetni a szent koronát.

Amint Mátyás értesült a hirhedett királyválasztásról, Frigyest
bitorlónak, »a magyar faj és nyelv ellenségének« nyilvánította s egyben
közfelkelést hirdetett a »magyar név« oltalmára. De meg sem várta a
nemesség felkelését, saját dandárát Nagy Simon mácsói bán vezérletével a
pártütők ellen küldötte. Az első csatában, Körmend mellett, a
pártütőknek kedvezett a szerencse, de pár nappal később Nagy Simon
tönkre verte őket. Ez idő tájt halt meg a pártütők feje, Garai nádor s
társai mind meghódoltak a királynak. De közben Szilágyi Mihály
kiszabadult a fogságból s a bosszú vágyától égő öreg úr újra
összetoborzotta Mátyás ellenségeit. Erre az időre esik Podjebrád, az
»após« kétszínű viselkedése is. Ez a ravasz ember, míg szinleg azon
dolgozott, hogy Frigyest és Mátyást kibékítse, titkos szövetséget kötött
a császárral, hogy a fegyverszünet letelte után együtt támadnak
Magyarországra. Hadi terve pedig az volt, hogy Frigyest is, Mátyást is
gyengítse a folytonos háborúskodással s végezetül mindkettő országára rá
tegye a kezét. Ily körülmények között Mátyást nehéz helyzetbe sodorta
nagybátyjának újabb pártütése. De végre is sikerült az öreg urat sok
utánjárással, igérettel kibékíteni. Mátyás azt igérte neki, hogy neki
adja a szerb fejedelemséget, ha a töröktől visszahódítják. És Szilágyi
Mihály el is indult azonnal Szerbiába. A hadviselés volt az eleme az
öreg úrnak, a csaták tüzében érezte jól magát. Elment hát Szerbiába, de
alig ért Szendrő közelébe, ott egy nagyobb török csapat körülfogta, s
fogolyként vitték Konstantinápolyba, hol a híres törökverőt lefejezték.

De a belső rend még mindig nem állott helyre az országban. A felvidéken
még mindig garázdálkodott Giskra, kit valósággal fölbérelt erre Frigyes
császár. Ő maga nem merte megtámadni Magyarországot, Giskrát használta
eszközéül. Mátyás egyszerre két sereget küldött a felvidékre, majd maga
személyesen vezette a hadjáratot Giskra ellen, mígnem sikerült leverni a
garázda embert. És itt volt az ideje, hogy végre Podjebráddal is
tisztázza a dolgát. Két esztendeje mult már, hogy eljegyezte Podjebrád
Katalint s a házasság még mindig nem történt meg. Mátyás az 1461-ik év
első napjaiban követséget küldött Podjebrádhoz s május havában el is
hozták Budára Katalint: megtörtént a kénytelen házasság. Most már a
király joggal számíthatott apósa támogatására s elérkezettnek látta
annak is az idejét, hogy Frigyes császártól visszaszerezze a szent
koronát. Megkönnyítette a dolgát Albrecht osztrák herceg, ki császári
nagybátyja ellen Mátyástól kért segítséget. Ötezer főnyi hadat küldött
Mátyás 1461 nyarán Ausztriába, de ütközetre nem került a dolog:
Podjebrád, a kétszínű após közbenjárására Albrecht herceg
fegyverszünetet kötött a császárral s ehhez hozzájárult Mátyás király
is. Közben kiderült, hogy a derék após a fondorkodó magyar főurakkal
szövetkezett s meg akarja szerezni fia számára a magyar koronát. Mátyás
gyors elhatározással békét kötött Frigyes császárral, aki a szerződés
értelmében visszaadja a koronát és Sopron városát, Mátyást _fiának_
fogadja s minden ellenségével, különösen a törökkel szemben támogatja.
Viszont Mátyás a koronáért 80 ezer forint váltságdíjat fizet, de Sopron
kivételével a császár kezén levő összes magyarországi városokat és
várakat ott hagyja s abba is belenyugszik, hogy Frigyes a királyi címet
tovább is viseli. De volt e szerződésben mindezeknél egy fontosabb
dolog: Mátyás biztosította Frigyest, hogy, ha Magyarország trónja az ő
halálával, vagy másként megüresednék, anélkül, hogy Mátyás után
fiúgyermek maradna, Frigyes császár vagy valamelyik fiúgyermeke foglalná
el a trónt.

Az 1462-iki országgyűlés hozzájárult ehhez a szerződéshez és a
váltságdíj lefizetésére minden jobbágytelek után egy forint adót
szavaztak meg. A szerződést csak a következő esztendőben írták alá az
országos küldöttség tagjai s 1464-ben került haza a szent korona. Ezt a
közbeeső időt sem töltötte tétlenül a király. Az 1462-iki év őszén
nagyobb hadat vezetett Erdélyen át Oláhországba. Avval a céllal indult,
hogy Vlád vajdát, kit a török szultán megfosztott a fejedelemségtől,
visszahelyezze a méltóságába. De Brassónál tovább nem ment, itt már várt
reá Radul, az új oláh fejedelem. Az oláh bojárok s az erdélyi urak
felvilágosították a királyt, hogy Vlád vajdát a kegyetlenkedéseiért
űzték el, maga Radul elismerte a magyar király fenhatóságát s Mátyás
nemhogy védelmébe vette volna az érdemetlen Vládot, de fogolyként
küldötte Budára. Az igazságos királynak önként hódolt meg Oláhország.

Közben arról értesült, hogy a török szultán Boszniára vetette a szemét:
ezt a tervet meg kellett hiusítania. Országgyűlést hívott Tolnára, 1463.
márc. hónapjára s erre a gyűlésre fejenként hívta meg a nemességet. Ez
az országgyűlés a török részről fenyegető nagy veszedelemre való
tekintettel, azt határozta, hogy minden tíz jobbágytelek után egy-egy
lovast kötelesek hadba indítani a nemesek, ezenkívül személyesen is
tartoznak megjelenni. A mely nemesnek tíz jobbágytelkénél többje nincs,
azt csak személyes megjelenésre kötelezte az országgyűlés. Magát a
királyt sem vette ki a kötelezettség alól a gyűlés: ő is minden tiz
jobbágytelek után egy-egy lovast állított elő. Nemkülönben a királyné és
a király anyja is. És megkezdődött a hadi készülődés. A király egyedül
ötezer gyalogost és kétezer lovast szerelt föl. Jóformán az egész ország
talpra állott, hogy a szultánt megakadályozza Bosznia meghódításában. De
a szultán sem dugta össze a kezét. Nagy sereget küldött a Szerémségbe,
hogy Mátyás seregének útját vágja, s azalatt Boszniára rátegye a kezét.
Ám a Szerémségben is, majd Temes megyében is Mátyás hadai megverték a
törököt, maga Mátyás vette űzőbe a török sereg maradványát, átcsapott
Szerbiába s annak török uralom alatt levő részében tizenötezer
keresztyén foglyot tett szabaddá. Dicsőségesen végezte dolgát Mátyás, de
ezalatt a török szultán ellepte hadaival Boszniát, a bosnyák királyt
elfogta, lefejeztette s minden vár a hatalmába került, mire Mátyás
hadaival oda ért. Nehéz feladat várt tehát a királyra, de őt ez nem
riasztotta vissza. Ellentállás nélkül haladt hadaival Jajczáig. Ez volt
Bosznia legfontosabb vára. Szinte bevehetetlennek látszott ez a vár. A
nagyszámú őrségen kívül maga a természet is védte Jajcza várát. Két
felől magas sziklafalak; e sziklafalak medrében a Verbász folyó s a
beléje szakadó Pilva; harmadik oldalán a kopár Borek hegység zárták el
Jajczát s egyik legvitézebb török: Haram bég volt az őrség parancsnoka.
De Mátyást nem csüggesztették a nehézségek. Maga vezette az ostromot,
életét is többször kockára vetette: nem akart visszatérni Jajcza
bevétele nélkül. Katonáit valósággal fellelkesíté a király példája.
Hunyadi János fia volt ez a király: apjának méltó fia. És a magyarok
vitézsége, csüggedést nem ismerő kitartása meghozta a fényes sikert. Az
ágyuk, az ostromgépek szörnyen összerongálták Jajcza várát s Haram bég
alkudozásra kényszerült. Üzent Mátyásnak, hogy engedjen neki és
vitézeinek szabad elvonulást. Nemcsak a vitézeinek, de a foglyainak is.

Amit erre Mátyás visszaüzent, méltó volt Hunyadi János fiához, méltó a
magyar királyhoz. Azt üzente vissza:

– _Emberekért_, nem falakért küzdünk. A legutolsó szolgát sem hagyhatom
kezeitek közt. Foglyaitok megszabadításáért utolsó csepp véremet kész
vagyok ontani!

És Haram bég megadta magát. Megelégedett azzal, hogy maga és vitézei
elvonulhatnak. Ám vitézei közül többen Mátyáshoz szegődtek: »oly
kegyelmesen« bánt velök a király.

Karácsony ünnepén történt Haram bég kivonulása s bár a téli idő
éppenséggel nem kedvezett a hadjáratnak, Mátyás folytatta azt, több
várat bevett és egész munkát végez, ha közben hírt nem kap hazulról,
hogy ismét garázdálkodnak a csehek. Haza kellett térnie. De azzal az
elhatározással hagyta el Boszniát, hogy újra visszatér, amint rendet
csinál otthon.

Időközben, 1463 nyarán a szent korona visszakerült Frigyes kezéből s
Mátyás országgyűlést hívott Székesfehérvárra, hogy magát és feleségét
megkoronáztassa. Február havában vonult be Budára a boszniai diadalmas
hadjáratról visszatérőben, de a fényes bevonulást nyomban követte a
gyász: a király felesége, a különben is gyenge, beteges Podjebrád
Katalin meghalt. És meghalt ugyanakkor az újszülött gyermek is. Ám a
koronázási ünnepség a haláleset miatt nem maradt el. A szent koronát,
melyet oly sokáig tartott kezén az ármányos Frigyes, 1464 március 29-én
világra szóló ünnepségek közt tették az ifjú király fejére. Az egykori
köznemes fia már nemcsak választott, de koronás királya is
Magyarországnak! Mely nagy lelki nagyság kellett ahhoz, hogy ez a
csodás, tüneményes emelkedés meg ne szédítse az ifjú király fejét!


III.

Most, hogy fején volt a szent korona, újra egész lélekkel fogott a török
ellen való küzdelembe. Joggal számított a keresztyén világ segítségére,
de a keresztyén világ ismét csak szép szavakkal, kecsegtető
biztatásokkal segítette s ha kapott is némi pénzsegedelmet, valóképen
magára maradt. Mátyás megúnta az örökös hitegetést s békét kötött a
szultánnal, ki a békére szívesen hajlott. Mert ha a maga erejére is volt
utalva a magyar király, a török szultán meglátta benne az erős,
veszedelmes ellenfelet s ő küldött 1469-ben Budára békekövetséget. És ha
voltak is ezután apróbb betörések, jó ideig nyugodtan élhetett az ország
a töröktől. Erre a békére nemcsak az ország belső rendjének
helyreállítása végett volt nagy szükség: Mátyásnak a töröknél sokkal
veszedelmesebb ellenségei voltak a keresztyén szomszédok, elsősorban
Frigyes császár, aztán volt apósa, a cseh király, a lengyel király és a
moldovai vajda. Mindannyian állandóan bujtogatták koronás királyuk ellen
a magyar főurakat, kik, miután a népet, köznemességet nem tudták
megmozdítani Mátyás ellen, idegen uralkodókkal folytatták gyalázatos
üzelmeiket.

És csakugyan 1467-ben kiüt Erdélyben a lázadás, de Mátyás nagy hirtelen
ott terem s íme, a pártütők »gyáva vadak módjára futottak szét, mihelyt
az oroszlánt meglátták«. Az összes vezérek térden állva kértek kegyelmet
és Mátyás nagylelküen meg is bocsátott a lázadóknak. De meg sem pihent,
sietett Moldvába, hogy a vajdát, az erdélyi lázadás igazi lelkét
megfenyítse. November havában, hadviselésre igen kedvezőtlen időben tört
át az eltorlaszolt gimesi és ojtozi szorosokon, betört Moldvába, több
várost elpusztított s a hűtlen vajda, ki a lengyel királyhoz pártolt
volt, megalázkodva küldötte hozzá követeit, hogy békét kunyoráljanak
tőle. Ám míg a tárgyalások folytak, tizenkétezer oláh fegyveres éjnek
idején meglepte a magyar tábort. Moldvabányát, hol a király táborozott,
több ponton felgyujtották, s az alvó seregre ütöttek. Rettentő viadal
kerekedett a felgyujtott házak rémes világa mellett. Maga Mátyás király
is részt vett a viadalban. Nyilvánvaló volt a szándék: végezni akartak a
magyar királlyal, villogtak a kardok körülötte, de ott volt a király
oldalán a vitéz Bánfi Miklós, ez kardjával fölfogta a királynak szánt
halálos csapásokat. De így is kapott sebet a király. Egy nyíl a vállába
furódott, egyik karját lándzsa sebesítette meg. Szörnyű fájdalmakat
szenvedett, de eltitkolta, nehogy vitézei elcsüggedjenek. Saját kezével
akarta kitépni a nyilat, de csak a nyelét törte el, három ága bennakadt
a testében. Mind a két fél kimerült a kétségbeesett viadalban, s a
király nem torolhatta meg szíve szerint az árulást, a nehéz sebektől
elgyengülten, hordszéken szállították el Moldovából. Ám a vajda mégis
csak meghódolt Mátyásnak, aki most meg a cseh király ellen fordult, hogy
vele is leszámoljon. Mert nemcsak hogy megujultak a betörések Csehország
felől, de a cseh király szövetkezett is Frigyes császárral, egyenesen
azzal a céllal, hogy Mátyástól elragadják a magyar koronát. Mátyás erre
azzal válaszolt, hogy ő meg a cseh korona szerzését tűzte ki céljául. De
nagyobb célokat is forgatott elméjében: világhatalommá akarta emelni a
magyar királyságot. Ki akarta emelni Magyarországot ama szerencsétlen
helyzetéből, melyet két hatalmas, a keleti és a nyugati császárság közé
ékelődése teremtett. Az ő éles szeme látta, hogy az ország két malomkő
közé került, s csak összemorzsolódás lehet Magyarország sorsa. Azt
hitte, midőn Frigyes császárral szövetséget kötött, hogy ez a szövetség
javára válik az országnak, de csakhamar meggyőződött, hogy Frigyes
császár éppenséggel nem törődik Magyarország érdekeivel, tőle ugyan
ráülhet a török Magyarországra. Ez a keserves tapasztalat érlelte meg
Mátyás lelkében a merész gondolatot, hogy megszerezze magának a német
császári trónt.

Midőn Mátyás a cseh király ellen készülődött, maga a pápa is Mátyást
látszott támogatni, mivelhogy elégedetlen volt a csehországi
állapotokkal, hol az eretnekség erősen elhatalmasodott. Frigyes császár,
ki kezdetben nagy barátságban volt a cseh királlyal, időközben hajba
kapott vele. Kitört a háború a két jó barát közt s Frigyes magához
Mátyáshoz fordult segedelemért. Nagyon meg lehetett szorulva a császár,
mert rendkívül nagy igéreteket tett Mátyásnak. Nevezetesen, lemond a
magyar királyi címről, visszaadja egészen a kezén levő magyar területet,
Mátyást megválasztatja német királynak, sőt a császárságról is lemond s
fiának, a gyermek Miksának Mátyást teszi meg gyámjává. Mindezekről a
nagy igéretekről írást is adott, de ez éppenséggel nem akadályozta meg a
silány lelkű császárt, hogy Mátyás ellen dolgozzék alattomban. Már rá is
birta volt a pápát, hogy ne Mátyást, de Kázmér lengyel királyt bízza meg
a cseh királynak a tróntól való megfosztásával, de a lengyelek nem
engedték királyuknak, hogy elfoglalja az idegen trónt s végre is a pápa
kénytelen volt Mátyásra ruházni a feladat végrehajtását. És Mátyás
1468-ban megüzente a háborút a cseh királynak. Ausztriából kiverte a
cseheket, onnét hadaival bevonult Morvaországba.

A fondorlatok valóságos szövevénye fonódott Mátyás körül. Frigyes csak
arra várt, hogy Mátyás kiverje Ausztriából a cseheket, most meg mindent
elkövetett, nehogy a cseh korona Mátyás fejére kerüljön. Maga a pápa is
csak eszköznek nézte Mátyást, s midőn a cseh katholikusok Mátyást
1469-ben cseh királlyá választották, a pápa többé nem is rejtegette
addig titkolt célját: arra kellett Mátyás s a magyar haderő, hogy
Frigyes császárnak megszerezze Csehországot. Maga a cseh király, semhogy
Mátyásé legyen Csehország, bár voltak fiai, a lengyel király fiát,
Ulászló herceget választatta meg trónja örököséül. Egyszerre hárman
szövetkeztek Mátyás ellen: Frigyes császár, György cseh és Kázmér
lengyel király, s hogy annál sikeresebb legyen a szövetkezésük,
Magyarországban is számos hivet szereztek maguknak a főurak közt, kiknek
élén maga Vitéz János esztergomi érsek állott, Mátyás egykori nevelője,
Hunyadi Jánosnak egykor leghívebb embere. A király, mikor hírül hozták,
hogy otthon összeesküvés szövődik ellene, s a lengyel király fia nagy
sereggel készülődik Magyarországba, a hírhordókat azzal utasította el,
hogy »ne alkalmatlankodjanak neki sörházakból kikerülő kósza hirekkel.«
És midőn meggyőződött a »kósza hirek« valóságáról, tudott uralkodni
lelke háborgásán s megérkezvén Budára, a legnagyobb szivességgel fogadta
az összeesküvés főbbjeit, sőt mindenféle kedvezésekben részesítette
őket. Igy Geréb Péternek visszaadta Fogaras várát, melyet valami okból
elvett volt tőle, Ujlaki Miklóst meg kinevezte Bosznia királyává s
megengedte, hogy a nagyravágyó ember Jajczában megkoronáztassa magát.
Egyben országgyűlést hirdetett s arra fejenként hívta meg a nemességet.

Ezen az országgyűlésen láthatta Mátyás, hogy az országban csakugyan nagy
az elégedetlenség. Nagy áldozatokat követeltek azok a nagyszabású
tervek, melyeket Mátyás elméjében forgatott és sűrű panaszok emelkedtek
a törvénytelenségek, az önkényeskedések, a nagy terhek miatt. De Mátyás
kiváló egyénisége hamar lecsendesítette a lelkek háborgását. Oly
törvényeket hoztak ezen az országgyűlésen, melyek meglehetősen
korlátozták a király hatalmát, csökkentették a királyi tekintélyt, de
Mátyás szemet húnyt, mert engedékenységével trónját mentette meg. A
panaszoknak, méltatlankodásoknak vége, hossza nem volt ezen a gyűlésen s
egész sorát alkották a nemzet jogait biztosító törvénycikkeknek, de
ugyanekkor készséggel hoztak újabb áldozatokat s ünnepélyes
nyilatkozatban fejezték ki ragaszkodásukat Mátyás iránt. Erre az
országgyűlésre érkezett meg a lengyel királyfi hadüzenete, melyben a
királyfi »Magyarország természetes urának és örökösének« nevezi magát,
Mátyást pedig »a királyi címet bitorló zsarnoknak«. És kísérte a
hadüzenetet egy emlékirat, mely azt bizonyítgatta, hogy Mátyás
jogtalanul foglalta el a trónt, s hogy az őt illeti meg leányági
örökösödés útján. Erre az emlékiratra méltóságos választ adott az
országgyűlés. Megmagyarázták Kázmér hercegnek, hogy Magyarországon a
fennálló törvények értelmében az uralkodók leányait a trónöröklés joga
nem illeti meg. Kijelentik, hogy Mátyáshoz és örököseihez minden időben
hűségesen fognak ragaszkodni és őt »végső lehelletükig, akár az egész
világ ellen is« támogatni fogják.

Kázmér herceg mégis szerencsét próbált, bejött az országba 12 ezer főnyi
sereggel, de kénytelen volt visszafordulni, mivelhogy az országban alig
szegődött hozzá valaki. Közben meghalt a cseh király (1471) s a csehek a
lengyel király fiát, Jagello Ulászlót választották királyukká, aki
folytatta a harcot Mátyás ellen, mígnem azzal vetettek véget a
háborúnak, hogy megosztozkodtak a cseh királyságon: Ulászlóé lett az
anyaország, Mátyásé a melléktartományok. De a béke nem tartott sokáig.
Frigyes bujtogatására Ulászló újra harcba kezdett, 60–70 ezer főnyi
haddal betört a cseh melléktartományokba s ostromolni kezdette
Boroszlót, mely Mátyáshoz hű maradt. Mindössze tízezer főnyi serege volt
Mátyásnak, de anélkül, hogy nagyobb ütközetre került volna a sor, Mátyás
kiverte a fegyvert az ellenséges had kezéből: nagy ügyességgel elszedte
előle az élelmiszereket s ezzel a nagy haderőt harcképtelenné tette.
Ulászló és atyja személyesen jelentek meg Mátyás előtt, hogy békét
kérjenek. És megkötötték a békét újra: Ulászlóé maradt Csehország,
Mátyásé a melléktartományok.

Szívesen hajlott a békére Mátyás, mert míg a csehekkel hadakozott, újra
megmozdult a török, a Száva mellett hatalmas várat épített: Szabács
várát s annak védelme alatt több ízben betört az országba, sőt
Nagyváradot fel is égették, temérdek kincset raboltak, férfiakat, nőket
rabságba hurcoltak el, anélkül, hogy valahol ellentállásra találtak
volna. Ugyanakkor egy másik török had Moldvába tört be, hol azonban
Magyar Balázs erdélyi vajda hatalmasan megverte a számban ötszörte
nagyobb haderőt, 1475-ben, télvíz idején. És készült a király is, óriási
ágyúkat, ostromgépeket készíttetett s hatalmas sereget toborzott össze.
Mikor II. Mohamed szultán értesűlt Mátyás nagyarányú készülődéseiről,
fegyverszünetet ajánlott s mindenféle kedvező ajánlatokat tett. De
Mátyás az ajánlatokra ezt felelte: »Ha életemet is kell feláldoznom,
harcolni fogok. Ám tudja meg a világ, hogy a keresztyénség megmentése
nem rajtam mult!«

És indult egyenesen Szabácsnak, melyet a török négy esztendővel elébb
épített. Ebben a várban halmozták össze a törökök az elrabolt kincseket,
itt senyvedtek a magyar foglyok. Ennek a várnak védelme alatt törtek be
újra meg újra hazánkba a törökök. Az 1475-ik esztendő októberében indult
Mátyás Szabács megvételére s az ostrom 1476 első napjaiban kezdődött.
Hat hétig tartott az ostrom, akkor az őrség megnyitotta Mátyás előtt a
vár kapuit, sőt szolgálatába is állott. És tovább akarta folytatni a
háborút a török ellen, ám az ármányos Frigyes császár megakadályozta e
szándékában. Újra megkezdette a bujtogatást az országban s magát a
hercegprímást, a sziléziai származású Beckensloer Jánost, az időközben
elhúnyt Vitéz János utódát szerezte meg cinkostársának. Azzal ámította a
prímást, hogy megválasztatja pápának s a nagyralátó ember, mig a király
Szabácsot ostromolta, kiszökött az országból, még pedig nem üres kézzel:
temérdek pénzt vitt magával. Most már csordultig telt a pohár. Mátyás
félbeszakitotta a törökkel való hadakozást és sietett vissza, hogy
Frigyes császár alattomosságait példásan megtorolja. De mielőtt a
megtorlás munkájához fogott, egy régi adósságot kellett lerónia,
adósságot, mellyel nemzetének tartozott.


IV.

Tizenkét esztendeje élt már özvegyi állapotban Mátyás s a nemzet méltán
aggódott, hogy a nagy király majd örökös nélkül fejezi be dicsőséges
pályafutását, s az ország trónjára újra idegen uralkodó kerül. Nem
Mátyáson mult a házasság. Frigyes császár hugánál is próbált szerencsét,
de csak ámították, komolyan nem gondoltak a vele való atyafiságra. Majd
a Jagello házból akart feleséget, ez a szándéka sem sikerült. Így
terelődött a figyelme Nápoly felé s kérte meg 1474-ben a nápolyi király
leányának, Beatrixnak, ennek a nagyeszű, nagyműveltségű és szép leánynak
a kezét. A nápolyi király szívesen fogadta Mátyás király leánykérő
követeit, az eljegyzés megtörtént, de maga a házasság csak két esztendő
mulva, 1476-ban köttetett meg. Ennek az esztendőnek májusában küldötte
szét követeit Mátyás a különböző fejedelmi udvarokhoz a lakodalmi
meghivókkal, s ugyanakkor indult Beatrixért is a fényes követség. A
váradi püspök vezette a követséget, melyben nagy számmal valának főurak
s nyolcszáz lovas kísérte a követséget, köztük húsz török vitéz.
Szemkápráztató látványosság volt ez a kis hadsereg, volt mit bámulni az
olasz városok népének. A főurak, a kíséret, legszebb, leggazdagabb
ruháikban pompáztak, rengeteg kincset vittek magukon és magukkal, drága
ajándékokat a magyar király menyasszonyának. S míg a követség oda járt,
azalatt Mátyás királyi pompával várta a leendő királynét. A budai
királyi palotát kijavíttatá, újabb épületekkel nagyobbítá, mesébe illően
feldiszítteté s ezer meg ezer kéz dolgozott serényen, hogy minden ékes,
ragyogó legyen s a rendezendő mulatságokban a bájos arának öröme teljék.

[Illustration: Mátyás király.]

Téli időben indult Beatrix új hazájába s az ország határán főuri nők
küldöttsége fogadta Magyarország leendő királynéját, a küldöttség élén
az agg Szilágyi Erzsébet várta ölelő karokkal szép menyét. És pár nappal
később elindult Mátyás is nagy vendégsereggel Székesfejérvár felé, hogy
ott, az ősi koronázó városban fogadja menyasszonyát. Háromezer lovas
kísérte a királyt Székesfejérvárra, hol már a külföldi és magyarországi
vendégek óriási tömege hullámzott. Frigyes császár nem jött el, még
követet sem küldött. A német fejedelmek sem jöttek el személyesen, csak
egyik-másik küldött követet. De személyesen jött el Kristóf bajor s
Frigyes liegnitzi herceg, Boroszló városából három tanácsúr negyven
cifra lovassal jelent meg. Legtöbben jöttek Csehországból: hercegek,
grófok s köznemesek.

[Illustration: Beatrix.]

December 9-én reggel érkezett Mátyás Székesfejérvárra s jött már a
futár, hogy közeledik a menyasszony. Mátyás a kíséretével a várostól egy
félmértföldnyire lovagolt a menyasszony elé. Ott a násznép számára
pompás sátrakat vertek, a sátrak előtt tizenkét darab széles, kék
szőnyeget terítettek le, ott foglalt helyet a király és fényes kísérete.
Körös-körül hatalmas máglyák tűze lobogott, mivelhogy kemény hideg vala.

És jött a menyasszony. Elől Bánfi Miklós, aki a menyasszony nevében
bokrétát nyujtott át a királynak, a bokrétán arany gyűrű, óriási
gyémánttal. A menyasszony Szilágyi Erzsébet oldalán ült aranyozott
hintón. Zöld bársonynyal voltak bevonva a hintó vánkosai. S zöld
bársonynyal valának bevonva a lovak, a kocsisok, a fullajtárok is. Hét
hintó követte a menyasszony hintaját, mind a hét előtt hat paripa, egy
előtt tiszta fehér mind a hat, más előtt tiszta fekete s így tovább,
minden hintó előtt egyszinű paripák. S a főrangú hölgyek, kik e hintóban
ültek, mind hófehér ruhában, melyek ragyogtak az aranytól, gyémántól.
Bánfi Miklós és Pongrácz János vezették a menyasszonyt a király elé, aki
elébe sietett. Beátrix mélyen meghajolt, térdre ereszkedett, de a király
gyöngéden felemelte, nyájasan üdvözlé, s kezén fogva bevezeté a
sátorába. Utánok haladott Szilágyi Erzsébet, húsz fiatal nővel. És
jöttek egymás után a nápolyi nők, a nápolyi herceg (a menyasszony
testvére), Bosznia királya, a külföldi követek s a magyarországi urak.
Mikor a fényes vendégsereg elhelyezkedett a sátorban, az egri püspök
szép olasz beszédben üdvözölte a menyasszonyt, és jöttek sorban a
követek, kik külön-külön üdvözölték. Akkor kint megperdültek a dobok,
felharsantak a kürtök, a násznép kivonult a sátorból, a király barna
paripára, Beátrix hófehér paripára ült s elindult a nászmenet a város
felé. A város kapujában a papság fogadta a királyt s menyasszonyát, s
elől szent István jobbjával, elindult a hatalmas menet az első magyar
király templomába. Bent a templomban felzendült a hálaadó ének, melyet a
király és menyasszonya állva hallgattak végig. Így végződött az
ünnepségek első napja.

Itt, Szent István templomában tette Beátrix fejére a szent koronát a
veszprémi püspök. Szilágyi Erzsébet vezette a templomba a menyasszonyt,
ki piros szinű, aranyszálakkal átszőtt ruhát viselt s fölötte kivágott
ujjú fehér prémes mentét. Kibomlott haját elől két sor igazgyöngyből
font koszorú tartotta össze. Mise alatt Beátrix az oltár elé ment, ott a
mentét leemelték válláról, s felöltöztették az arany szövetű piros
palástba: ezt szokták viselni a királynők koronázás alkalmával. Most a
bosnyák király, arany almával s királyi pálcával a kezében, Mátyás elé
lépett s felkérte, hogy jöjjön az oltár elé. Mátyás az oltár elé lépett.
Fején a korona, vállán Szent István palástja. Az oltár előtt
menyasszonyával együtt térdre borult s a himnusz elhangzása után elébe
lépett az ország nádora s kérdezé: Akarod-e, felséges úr, hogy
menyasszonyod megkoronáztassék? – Akarom, felelt a király. Akkor a
veszprémi püspök megeskette a menyasszonyt, hogy a keresztyén egyházat
soha el nem hagyja, de sőt pártolja minden ellenségével szemben, s ismét
a nádor lépett elő. – Akarod-e, felséges király, – kérdezé – hogy a
korona menyasszonyod fejére tétessék. – Akarom, válaszolt a király.

A püspök ősi szokás szerint a menyasszony jobb karját és vállait
megérinté a szentelt olajjal s a tárogatók harsonája közt föltevé fejére
a koronát. A király az oltár előtt egy díszes széken ült és koronázás
végeztével sorba járultak eléje a külföldi hercegek, grófok, kiket
Mátyás Szent István kardjával lovagjaivá ütött.

Megkoronázván a menyasszonyt, a rengeteg násznép pár nap multán Budára
indult, hová vasárnap reggelén érkezének meg. Egy egész hadsereg volt ez
a menet, ragyogó, szemkápráztató. Ehhez hasonló pompát sem azelőtt, sem
azóta nem látott Budavára. A menetet huszonnégy trombitás nyitotta meg
színes damaszt- és posztóruhában, mellükön aranyozott paizs, a király
hollós címerével. A trombitásokat díszlovasok követték, ezeket kilenc
királyi kamarás, selyem dolmányban, melynek alját aranyszálakkal hímzett
ékes mondatok diszítették. A kamarások után kilenc apród lovagolt, kis
fiúk óriási lovakon. Jöttek utánok a külföldi fejedelmek s követek, a
bosnyák király, a nápolyi király fia, a magyar és idegen főurak. A
főurak után léptetett a király hófehér paripán, melynek minden szerszáma
színarany vala. A király nyomában egy apród, ragyogó ékszerekkel terhelt
paripán s az apród után a királyné, kinek paripája tetőtől talpig arany
szövetbe volt vonva, ő maga sárga selyem palástban, fején korona. A
királyné után haladtak a mesébe illő hintók. Az első hintóban Szilágyi
Erzsébet ült. A hintók sorában magának a királynénak nyolc aranyozott
hintaja volt, mind a nyolc előtt hat hófehér paripa. És minden kocsi
körül síposok, trombitások, zenészek, bohócok. És bezárta a menetet fő-
és köznemesek fényes sora s a nép beláthatatlan tömege ünneplő ruhában.

Ezt a mesebeli káprázatos menetet óriási tömeg fogadta Budavár kapuja
előtt. A sort díszruhás zsidók nyitották meg. Ezeknek a csapatját egy
agg zsidó vezette lóháton, ezüst kard a kezében, s a kardról egy ezüst
pénzzel teli edény függött. Mellette egy ifjú lovagolt, ennek is ezüst
kard és edény a kezében. Utánok huszonnégy zsidó barna-piros öltözetben,
structollas süveg a fejükön. Kétszáz zsidó gyalogszerrel követte őket
piros zászló alatt s midőn a királynő közelébe érkeztek, nagy énekszóval
és kiáltozással mutatták be a tízparancsolat tábláját meg az ajándékokat
s esdekelve kérték a királynő pártfogását. Most a budavárbeli papok
üdvözölték a királynőt s a menet élére állva, himnuszok éneklése közt
vonult a menet a Boldogasszony templomába. Másnap volt a királyi palota
egyik legnagyobb termében az ünnepi lakoma, melynek fénye, gazdagsága
méltó csudálatra kelté az idegeneket. Az ebédlő-terem falai arannyal
áttört piros selyemmel voltak bevonva s ezek a drága szőnyegek
telehintve gyöngyökkel és drágakövekkel. A királyi pár asztala mellett
arany szőnyeg folyt le a mennyezetről s az asztal három hosszú
selyemszőnyeggel volt beborítva. Sárga atlasz mentét s alatta
cobolyprémes dolmányt viselt a király, cobolyprémes arannyal szőtt piros
selyempalástot a királynő. A királyi pár asztalánál ültek: a nápolyi
király fia, a barii érsek, a nápolyi főurak, Kristóf bajor herceg, a
pfalzi és szász választófejedelmek követei és a bajor követek. A többi
asztaloknál a magyar és idegen egyházi és világi főurak és hölgyek
ültek, köztük Szilágyi Erzsébet a maga és a királyné udvarhölgyeivel.

A terem közepén, a király asztala előtt, szőnyegekkel bevont, négy
oldalú, nyolc lépcsőjű pohárszék állott: ezen voltak elhelyezve az evő-
és ivóedények, termetes ezüst korsók, karcsú serlegek, fedeles kancsók,
lábas csészék, öblös kupák, tálak, tányérok, csupa arany és ezüst. S a
padlózaton, az asztal előtt ezüstből vert, aranyozott szökőkút állott,
mellette öt ezüst kenyérkosár. Odább egy kétakós ezüst hordó függött a
mennyezetről, mely belül több részre volt osztva, különféle drága
ó-boroknak. S közelebb, távolabb még nyolc más asztal állott, ugyanannyi
pohárszékkel, mindeniken az ezüst edények nagy sokasága. Összesen 980
ezüst edény volt a pohárszékeken. És tele voltak rakva az asztalok is
drágánál drágább evő- és ivóedényekkel. A király és királyné előtt egy
nagy lovat ábrázoló, színarany edénytartó állott, rajta tálak, serlegek,
csészék s mindenféle edények, színaranyból. Természetesen az egyes
fogásokat csupa nagy urak hordották fel. A királyi pár étekfogói előtt a
bosnyák király, Frigyes liegnitzi herceg, Hinko herceg és János,
Szilézia hercege jártak.

Az ebéd alatt mutatták be a királynénak szánt ajándékokat. A német
krónikások százezer akkori forintnál többre becsülték az ajándékok
értékét, melyeket egyesek és testületek hoztak. Ebéd után széthordták az
asztalokat, pohárszékeket s kezdődött a tánc.

Az első kört a német választófejedelmek és más német hercegek követei
járták; a másodikat Kristóf bajor herceg vezette, a harmadikat a király
és a királynő. Külön táncot járt el a nápolyi herceg nővérével, a
királynővel, mely egy egész óráig tartott el.

Másnap ismét nagy ebéd volt a királyi palotában s akkor a király a
külföldi követekkel ült egy asztalnál s evett egy tálból. Estefelé
lovagi tornajátékok voltak. Maga az esküvő a következő vasárnap ment
végbe. Az urak és a hölgyek a király elfogadó termében gyűltek össze.
Aztán belépett a király, nyájasan üdvözölte az egybegyülteket. Innét
kimentek a palota udvarára. Ott találkozott a király s a királynő.
Mindketten lóra ültek s úgy vonultak a Boldogasszony templomába, ki
lóháton, ki hintón. A templomban, a nagy oltár előtt, két űlőhely volt
szembeállítva, ezeken foglalt helyet a király s a királynő. Fejük fölött
aranyos bársonymennyezet volt kifeszítve, melynek nyelét hat magyar és
cseh főúr tartotta. Most elélépett Gábor egri püspök, szentelt vízzel
behinté a mátkapárt, aztán kézen fogva oltárhoz vezeté őket s
összeesketé. A király és királyné esketés után visszaültek helyükre s
először is Szilágyi Erzsébet lépett hozzájuk áldást, szerencsét kívánva
frigyükhöz. És jöttek sorba a fejedelmi személyek, követek. A
szerencsekivánatok után kezdődött a szent mise. A püspök csókra nyujtá a
szentírást a királyi párnak, aztán ismét az oltár elé vezette őket s úgy
áldotta meg a térdepelő királyi párt. Az esküvő ezzel véget ért s a
ragyogó menet visszatért a királyi palotába, hol az elsőhöz hasonló nagy
ebéd várta a vendégeket. És ekkor átadták a külföldi vendégek is az
ajándékokat. Ebéd után lovagi tornajáték s népmulatság következett,
melynek különösen kacagtató része volt az a tornajáték, melyet
bohócruhába öltözött tizennégy ifjú rendezett, kik lóháton s piszkafával
rohantak egymásra. És vége-hossza nem volt a különféle mulatságoknak.
Vízkereszt napjáig (1477. január 6.) tartott a lakodalom, ekkor
kezdettek oszladozni a vendégek, megrakodva a király ajándékaival,
feledhetetlen emlékekkel, hirdetve mindenfelé Mátyás király udvarának
fényét, gazdagságát, meseszerű pompáját…

Akkorbeli krónikások írták le Mátyás menyegzőjét, ennek szemkápráztató
fényét s én tovább adom e könyvben is a mai és a késő nemzedéknek: hadd
teljék meg a lelke a multnak ragyogó fényével. Nem hivságos ragyogás,
vagyonmutogatás volt az a fény, az a pompa, mit Mátyás király ez
alkalommal az idegeneknek mutatott: a nagyeszű, az elméjében nagy
terveket forgató király a maga és országa nagyságát, gazdagságát adta
tudtul mindeneknek, akiket illet, a fényes ünnepségekben.


V.

Hiába nem jött el Frigyes császár Mátyás menyegzőjére, hallania kellett
hírét annak a pompának, melyhez hasonlót akkor tán egyetlen fejedelmi
udvar sem tud vala kifejteni. Ám ennél mindenesetre jobban bántotta
Frigyes lelkét magának a házasságnak ténye. Ha Isten fiúgyermekkel áldja
meg e házasságot, semmivé lesz az alkú, mely szerint Frigyes vagy
valamelyik fia örökli a magyar trónt, ha Mátyás utódok nélkül hal meg.
Mindenáron megfosztani Mátyást a magyar tróntól, ez a törekvés dolgozott
hitvány lelkében s ő, ki annak idején könyörögve kért segedelmet
Mátyástól az »eretnek« cseh király ellen, most nyilvánosan elismerte
Ulászlót Csehország királyának, sőt fel is biztatta, hogy hadat indítson
Magyarország ellen. Ulászló be is tört Magyarországba, de Mátyás kevésbe
vette ezt a betörést, neki Frigyessel volt nagy számadása. Egyenesen
Frigyes ellen indult, sorban foglalta el az osztrák várakat és
városokat, eljutott Bécsig s ostromolni kezdte azt. A megszorult császár
könyörgésre fogta a dolgot, lemondott a magyar királyi címről (most már
másodízben), elismerte Mátyást Csehország királyának s százezer arany
hadi kárpótlás fizetésére kötelezte magát. Majd békére kényszerítette
Mátyás Ulászlót is, Kázmért is, amanak kezén hagyva Csehországot,
viszont a melléktartományok Mátyás birtokában maradtak s egyben tovább
viselte a cseh királyi címet is.

Olmücben, 1479-ben kötötték meg a békét s Mátyás most ismét a török
ellen fordulhatott, a minthogy a török ez évben újra betört az országba.
Ebben a betörésben része volt Velencének is, mely arra számított, hogy
míg Mátyás a törökkel hadakozik, szépen elfoglalja a magyar tengerpart
vidékét. Ezúttal Erdélybe ütött be a török, de csakhamar ki is
takarodott. Báthory István erdélyi vajda egymaga ugyan nem volt képes a
43 ezer főnyi török had kiverésére, de Mátyás segítségül küldte Kinizsy
Pált, a volt molnárlegényt, most temesi főispánt, annak a kornak egyik
legnagyobb vitézét. A török sereg éppen hazatérőben volt óriási
zsákmánnyal, mikor Báthory és Kinizsy egyesült hadai Szászváros
közelében, a Kenyérmezőn rajta ütött. A nagyerejű Kinizsy Pál két
kezében két karddal vágta, szabdalta a törököt. Eszeveszetten szalad a
török, elhányva az összeharácsolt prédát, még hírmondó is alig maradt a
török seregből, halomban hevertek a holttestek s a diadaltól mámoros
Kinizsy, midőn vége volt a harcnak, szertelen kedvében foga közé kapott
egy törököt és úgy járta a táncot… Fényes diadal volt a kenyérmezei
diadal, a magyar vitézségnek dicsőséges napja 1479. október 13-ika. És
diadal után diadal követte a magyar fegyvereket. A következő évben
Mátyás visszafoglalta Jajca várát Boszniában, több győzelmet aratott
Szerbiában s mind idegen segítség nélkül. Nemcsak hogy nem segítették a
keresztyén hatalmasságok Mátyást e diadalokban s e diadalok
kihasználásában, de valósággal ellene dolgoztak. Míg ő a törököt verte,
Velence elfoglalta Veglia szigetét, s a pápa Velencének adott igazat.
Hiába figyelmeztette Mátyás a pápát, hogy a török nemsokára megtámadja
Olaszországot is, hiába háborgott lelke a méltatlanságon, az
oktalanságon, szavát, tanácsát figyelembe nem vették. A töröknek rá
kellett lépni az olasz földre, hogy Mátyás szavát elhigyjék. És
csakugyan az 1480-ik év tavaszán hatalmas török sereg tört be
Dél-Olaszországba, elfoglalta Otranto városát s pusztított szerteszét.
És most jön a java: egyenesen Mátyáshoz fordultak segedelemért,
ugyanazok, kik nemcsak nem segítették az egész keresztyén világot
fenyegető törökség ellen, de sőt mindenképpen gáncsot vetettek útjába.
És Mátyás elküldött Magyar Balázs vezérletével 700 huszárt s a 8000
főnyi török őrség (a főhad még azelőtt eltávozott) a magyar huszárok
jöttének hírére kitakarodott Otrantóból!

Csak 700 huszárt küldött Mátyás Otrantóba, mert nem küldhetett többet. Ő
ez időben már újra Frigyes császárral hadakozott. Frigyessel, aki
százezer arany hadisarc fizetésére kötelezte volt magát, de csak azt
várta, hogy Mátyás eltávozzék, megfeledkezett a fizetésről. A magyar
királyi címet, melyről két ízben mondott le, újra használni kezdette, a
hadisarcból kifizetett 80 ezer aranyat, de a többinek a kifizetését
nemcsak hogy megtagadta, hanem még be is tört az országba. S még ez sem
elég, Mátyást mint cseh királyt hűbéresének mondotta! Mátyás a Frigyes
hűbérese! Ám ez csak addig tartott, míg Mátyás a hadával megjelent.
Azzal kezdette a megtorlást, hogy Regede nevű stiriai várat lefoglalta a
hadisarc fejében. Erre aztán megindult az alkudozás. Közbelépett a pápa,
folyt az egyezkedés, ami csak arra volt jó, hogy teljék az idő, hátha
közben történik valami? De Mátyás átlátott a szitán, teljes erővel
megindította a háborút konok ellensége ellen, sorba foglalta el az
osztrák várakat és városokat s végezetül magát Bécset is. 1485. június
1-én bevonult a magyar király »Bécsnek büszke várába,« Szent István
templomának tornyán megjelent a diadalmas magyar zászló! A magyar király
a császári várban fogadta az osztrák urak hódolatát, magyar embert
nevezett ki Ausztria kormányzójának: Zápolyai Istvánt s szintén magyar
embert bécsi püspökké: Dóczi Orbánt.

Elérkezettnek látszott az idő, hogy Mátyás a magyar nemzet e
megátalkodott ellenségét megtörje. E célból egy nemzetközi szövetség
létesítésén munkált. Ám e munkájában nem volt szerencsés a nagy király,
jóformán mindenütt akadályra talált, mivelhogy egy ország sem nézte jó
szemmel a magyar király hatalmának szertelen növekedését. A pápa is csak
akkor volt barátja, ha rászorult, egyébként Frigyest támogatta.
Frigyest, ki a maga erejéből semmire sem tudott menni s ki valóságos
babonás hittel számított arra, hogy a nálánál jóval fiatalabb Mátyást
túléli s akkor majd fejére kerül a magyar korona! És hiába alázta meg
Frigyest a nagy király, ennek az embernek szüntelen való fondorkodása
megakadályozta sok nagyszabású tervének végrehajtásában. Mikor Mohamed
szultán halála után elkövetkezett a kedvező alkalom arra, hogy döntő
csapást mérjen a szultánfiak trónviszálya miatt megoszlott törökre,
békét volt kénytelen kötni, mivelhogy a töröknél is veszedelmesebb
ellensége, Frigyes és társai megakadályozták a kedvező alkalom
kihasználásában. És Frigyes császár, ha nem is érte meg, hogy fejére
kerüljön a magyar korona, csakugyan túlélte Mátyást!


VI.

A nagy király 1485-ben kezdett betegeskedni s 1490. április 6-án nagy
kínok közt meghalt. Április 4-én, mely virágvasárnapra esett, még jelen
volt az istentiszteleten, s annak végeztével a velencei követet lovaggá
ütötte. Déltájban nagyon fáradtnak, éhesnek érezte magát s hogy éhségét
csillapítsa, fügéket hozatott. Megevett egy fügét s szörnyű haragra
lobbant, mivelhogy romlott volt a füge. A királyné rémülten szaladt
hozzá, mindenféle ételekkel kínálta, de a király semmit sem fogadott el.
Szeme elhomályosodott, a feje szédült s bevitték a hálószobájába, ott
lefektették. Alkonyattájban elvesztette az eszméletét s kínosan nyögött,
jajgatott, Jézus nevét kiabálta. Az orvosok tehetetlenül állottak ágya
körül, nem tudták enyhíteni a fájdalmat. A királyné erőszakkal nyitotta
fel a haldokló király ajkát s úgy öntött a szájába mindenféle gyógyító
folyadékot, de hiába. Éjjel még rettentőbbek lettek a fájdalmai »s mint
az oroszlán úgy ordított«. Hajnalban néhány órára elaludt. Reggel
felébredt, de egész nap félig aléltan feküdt. Közbe-közbe minden erejét
összeszedte, hogy beszéljen, de csak a tekintete beszélt, értelmes szó
nem jött az ajkára.

Harmadnap reggelig tartott a rettentő küzdelem a halállal: április 6-án,
a nagyhét keddjén reggel hét és nyolc óra közt kiszenvedett.

A halálos ágy mellett zokogott egy ifjú is, ki egy szép boroszlói
polgárleánnyal szövődött szerelmi frigynek volt a hajtása s kinek Korvin
János nevet adott a király. Harminchat éves volt Mátyás, mikor tizenkét
esztendei özvegység után feleségűl vette Beatrixet, de házasságát Isten
gyermekkel nem áldotta meg. Mikor megházasodott, akkor a kis János
herceg negyedfél éves volt. Boroszlóban 1469-ben szerette meg egy
előkelő polgár leányát, kit magával hozott Magyarországba. De a szép nő
sohasem élt a királyi palotában. Szerényen visszahuzódott s egyedül fia
nevelésének élt. Még a családi neve sem ismeretes. Csak később tűnt ki,
hogy Borbála volt a keresztneve. János herceg 1473 április 2-án
született s a keresztségben nagyapja, a törökverő Hunyadi János nevét
nyerte. Hat esztendős koráig anyjával élt, csendes magányosságban. Ám a
midőn Mátyás látta, hogy házasságuk gyümölcstelen marad, elhatározta,
hogy törvényesíti a fiát s hercegi rangra emeli. Ezt meg is tette
1479-ben. Három birtokot adományozott neki Erdélyben s az
adománylevélben liptói hercegnek és hunyadi grófnak címezi. Az apa
mélységes szeretete szólal meg az adománylevélben, mondván: »Midőn
királyi méltóságunkból és bőkezüségünkből mindenkinek érdemeit
adományokkal és királyi kegyelmünkkel jutalmazzuk, még inkább kell a
_természet rendelése szerint_ jótékonyságunk és bőkezüségünk teljességét
éreztetni azzal, aki életének csiráját a saját vérünkből kapta. A
természet ösztöne és sugallata megtanítván, hogy méltóságos János liptói
herceget és hunyadi grófot, mint egyetlen szülöttünket, szeretni
kötelesek vagyunk, szivünknek iránta táplált legforróbb szeretetétől
sugalmazva, különös jótéteményekkel és a királyi adományoknak királyi
sarjat megillető teljesítésével kivánjuk elhalmozni.«

Az adományozás a királyné beleegyezésével és hozzájárulásával történt,
Szilágyi Erzsébet pedig, a nagyanya, végrendeletében János herceget
tette örökösévé. És a széptehetségű fiú, ki feltünően hasonlított
Mátyáshoz, királyfihoz illő nevelésben részesült. Magyarország leendő
királyának nevelte Mátyás János herceget s idejében egyengetni kezdette
az utat, hogy a nemzet elismerje őt királyi utódjának. Jól tudta, hogy
nagy dologba kezd, hogy a nemzet nem szívesen lát az ország trónján
törvénytelen származású királyt; de viszont bízott abban, hogy a nemzet
jobbjait meghódítja tervének. Hisz e terv megvalósításán fordult meg,
hogy Magyarország az ő halála után megmarad-e független _nemzeti_
királyságnak. Ő maga még férfikora delén, arra számított, hogy fiát
valamelyik fejedelmi nővel házasítja össze, ennek a frigynek a szülöttje
már nem lesz törvénytelen s így még az ő életében az egész nemzet
megnyugvására rendezheti a trónöröklés dolgát.

Maga a királyné volt e terv legnagyobb ellensége. Egyrészt remélte, hogy
még születhetik fia, másrészt úgy gondolkozott, hogy, ha nem is lesz
fia, Mátyás halála után ő lép az örökébe. És ezzel beköltözött a királyi
palotába az egyenetlenség ördöge. Akik közelebbről látták Mátyás és
Beátrix egymáshoz való viszonyát, világosan látni vélték, hogy a
küzdelemben Beátrix lesz a győztes. A másként hatalmas, erős, zsarnoki
hajlamú Mátyás életében nevezetes fordulatot jelent a házassága.
Mindjobban előtérbe lép a nagyeszű, nagyműveltségű, szépsége, kedvessége
varázsával hódító királyné, részt követel magának a hatalomból, beleszól
nagyfontosságú dolgok intézésébe s otthon, a királyi palotában is
megváltozik a régi rend: mióta Beatrix a királyné, nincs többé szabad
bejárása az ügyes-bajos embereknek, az udvari szertartásosság
befészkelődik a királyi palotába. Már-már rávette a királyné arra is
Mátyást, hogy János herceget papnak nevelje. De Mátyásban mégis
győzedelmeskedett az apa s a nemzet érdekeit szívén viselő király. Az
udvari ünnepségeken mindig jobbjára ülteti János herceget, hogy a nemzet
szokja meg a leendő magyar királyt látni benne.

És tudtára adta Frigyes császárnak is, hogy ne bizakodjék az 1462-iki
szerződésben, mert abban nincs kimondva, hogy a fiúörökösnek törvényes
házasságból kell származnia. S mikor aztán bevette Bécset s a polgárok
hűséget esküdtek neki, János herceg kezébe is letétette a hűségesküt.
Ezzel nyiltan megmondta az egész világnak, hogy János herceg az ő
trónjának az örököse s nem más. Azt, hogy János herceget fejedelmi nővel
jegyezze el, Beatrix sem ellenezte és el is jegyezte a tizenkét éves
fiúnak Sforza Blanka Máriát, a milanói fejedelem leányát 1485-ben. De
Beatrix szinlelt, mikor az eljegyzést nem ellenezte. És Mátyás tudta ezt
jól. Annyira tudta, hogy titokban, Beatrix híre nélkül történt meg az
eljegyzés. Mikor aztán Beatrix értesült az eljegyzésről, mindent
elkövetett, hogy azt megsemmisítse. Hamis rendeleteket küldött a
Milanóban tartózkodó követhez, ami szörnyű haragra lobbantotta Mátyás
királyt. A házassági szerződést 1487-ben aláírták Milanóban, de Beatrix
még ekkor sem mondott le a küzdelemről. Mindenféle tudósításokat
küldetett a milanói udvarba, hogy ott a házasságtól visszalépjenek. Így
el akarta hitetni, hogy János herceg nem számíthat a trónra s a
menyasszonnyal el is hitette, hogy vőlegénye »valóságos torz-alak«. És
közben »sohajtásaival, könyeivel és indulatos kifakadásaival« folyton
ostromolta Mátyást, hogy a maga részére biztosítsa a trónt. De Mátyás
hajthatatlan maradt. A nápolyi udvarnak, mely Beatrix érdekében
közbejárt, őszintén megüzente: »A magyarok készebbek magukat egy szálig
levágatni, mint asszony uralma alá adni. Nagyon jól emlékeznek arra, és
még ma is szájukban van az íze, hogy hajdan nőuralom alatt az ország
milyen rossz állapotba jutott! Különben is a királyné alattvalóinak
szeretetét nem bírja és talán arra, hogy iránta rokonszenvet
tápláljanak, okot sem igen szolgáltat.« És tudtul adja a nápolyi
udvarnak, hogy a nemzet úgyszólván biztatja arra őt, hogy még életében
királlyá választassa a fiát. De bevallja azt is, hogy, ha ez életében
meg nem történik, halála után nem képes biztosítani fia
megválasztatását. »Egyedül a szivek vizsgálója, Isten az, ki tudja, hogy
az emberek mit rejtenek szívökben. Meglehet, hogy a rendek többsége a mi
jótéteményeinkről megfeledkezik s háládatlanságában az ország halálos
ellenségét választja meg, akinek aztán első dolga lesz, hogy a királynét
és fiunkat javaiktól megfossza, az országból kiűzze; sőt a beálló
zavarok alatt a királyné életét is veszély fenyegetheti… A magyarok
természetét bizonyára senki olyan jól nem ismerte, mint mi, akik sok
esztendő óta féken tartjuk őket!«

… Meghalt a nagy király, mielőtt a trónt fiának biztosíthatja vala.
»Halálát – írja Bonfini – sok csodajel hirdette. Először is, az előbbi
év telén, január elején megdördült az ég; továbbá halála után a Duna
szokatlanul megáradt s sok falut és várost elöntött, hogy, ha már
meghalt az ország védelmezője, a vízáradás védje az országot a török
betörései ellen. A Budán tartott oroszlánok is valamennyien megdöglöttek
ugyanazon a napon, amelyen a király meghalt. Továbbá az időben Budán
egyetlen hollót sem lehetett látni (a holló a Hunyadi-ház címere),
Székesfejérvárott azonban, ahol a magyar királyok sírjai állanak, a
versenyt károgó hollók oly roppant tömegét lehetett látni, hogy ebből
mindenki könnyen megjósolhatta a király halálát. Az álommagyarázók és
számfejtők sem hallgatták el, hogy még ez évben meg fog halni. Azonfelül
kevéssel azelőtt, hogy Bécsből Budára indultunk, s a király Komáromnál
megállott, a várkapu felett emelkedő torony csúcsán egy gólyafészket
láttunk, amelyből négy más gólya kizavarta a fészek lakóját és egymással
marakodtak érte. A király meghagyta, hogy néhány udvari emberével együtt
nézzem meg, mi történt ott, s én akkor – mintegy isteni sugallatra –
megjósoltam barátaimnak, hogy Magyarország nyugalma még azon évben
megzavarodik, mert közel a király halála, Magyarország pedig négy pártra
fog szakadni, mert négy király is fog harcolni uralmáért; s a király
gyengélkedése megerősítette jóslatomat.

»Másnap, a király halála után, a holttestet feldíszítették királyi
dísszel és pompával, bíborral borított ravatalt raktak és a nagy
ebédlőben állították fel, hogy mindenki láthassa; azután pedig, mikor
már belső részeit kiszedték, szurkos koporsóba tették s megbizták a
kiváló Aladárt és Bodó Gáspárt, hogy a Dunán Székesfejérvárra
szállítsák.

»Beatrix pedig és Korvin János, a király halála után, a várba gyüjtötték
az urakat s az egész udvari néppel keservesen megsiratták a királyt.
Sűrű könyekkel gyászolták meg az urak az isteni Mátyást, mint legjobb
királyukat, legyőzhetetlen fejedelmüket. Különösen akkor áradt meg a
köny mindegyikük szemében, amikor látták, hogy a még ifjú Korvin herceg,
elvesztvén annyira kiváló atyját, önként a királyné lábai elé borult és
térdeit átölelve kérte, hogy ne hagyja el őt gyermekségében, ne feledje
el, hanem mindig híven ápolja kegyes atyjának emlékét, aki a királyné
iránt is mindig annyira jó volt; tekintse őt fiának, mint ahogy atyjának
gyakran megfogadta, amikor megigérte, hogy kegyes anyja helyett anyja
lesz neki. S minthogy neki magának nincsenek édes gyermekei, szeresse őt
szívéből. A főurak valamennyien térdre ereszkedve ugyanezt kérik a
királynétól s versenyt ajánlják kegyeibe az ifjú herceget.

»Amint a siránkozás valamennyire megszünt, hogy az ország kormány nélkül
veszendőbe ne induljon, valamennyien önként esküt tesznek a királyné és
Korvin herceg kezébe… Mint a hogyan nap hunytával a holdra vetjük
tekintetünket, úgy vetették mindnyájan reményüket és bizodalmukat a
király halála után Beatrixba és Korvin hercegbe. A királyné megcsókolta
az előtte könyörgő Korvin herceget, és megigérte, hogy mindig fiául
tekinti és minden erejével támogatni fogja, hogy méltóságát
megtarthassa. Őt is, magát is a főpapok és urak jóindulatába ajánlotta.
Elfogadta önként felajánlott hódolatukat s megfogadta, hogy sohasem
hagyja el az országot. Azután a roppant siránkozástól kimerülve,
össze-visszatépett hajjal, körmeivel felhasogatott arccal belső termeibe
vitték.

»A király kincstárát és minden készletét, amit a legtöbben 400 ezer
aranyra becsültek, a főurak határozatából és a királyné jóváhagyásával
János hercegnek adták át, akinek atyja még életében átadta az összes
megerősített várakat s a királyi jelvényeket, s akinek kezébe nem csupán
a várkapitányokat, hanem az urak közül is sokat esküre kötelezett, hogy
miként neki, fiának is hűséggel szolgáljanak s halála után őt tegyék meg
királyukká Többen elhárították magukról az eskü kötelezettségét s ravasz
fondorlattal valami kibuvót kerestek. De hogy az új király
megválasztásáig valaki hamis pecsét alatt királyi levelekkel csalást,
gonoszságot vagy ravaszságot el ne követhessen, az urak tanácsának szine
előtt, a királyné és Korvin elnöklete alatt, széttörték a király
pecsétjeit. Csupán a királyné pecsétjét tartották meg, s ezzel
pecsételék meg a hivatalos iratokat s alája tették a főurak pecsétjeit.

»A főurak tanácsa úgy határozott, hogy a boldogult királynak kettős
temetést rendeznek, az egyiket Bécsben, a másikat Székesfejérvártt; ott
ravatalt, itt pedig királyi méltóságához illő sírt emelnek neki. Bécsben
tehát a katonatisztek vállukra emeltek a koporsót, mások az
aranylepellel borított gyászravatal rojtjait fogták köröskörül, s ily
módon a palotából páratlan pompával, a polgári és katonai főtisztek
kiséretében Szent István templomába vitték a holttestet. A főpapok s a
város minden rendű lakosai gyászruhában kisérték a menetet. Nem volt
senki, aki igaz könnyel meg ne tisztelte volna e kegyes király tetemét,
még az a nép sem tudta elfojtani könnyét, amelyet a szörnyű éhség
kényszerével hatalma alá hajtott. Akik csak körülállották, mindannyian
elmondták igen jó királynak, győzhetetlen hadvezérnek, a legkegyesebb
uralkodónak, a keresztyénség oltalmazójának; némelyek a királyok
királyának, a földkerekség legfélelmesebb vezérének, mások a két császár
(a német s a török) egyedül diadalmas ellenfelének, s minden kiválóság
mintaképének. Mások őt nevezték a nagylelkűség és dicsőség egyedüli
példaképének. A katona mint bőkezű, nyájas vezérét gyászolta, a polgár
mint kormányzóját, a nép és a parasztság mint kegyes s a néppel törődő
urát siratta. Meggyászolták a külföldiek is, mélységes fájdalommal, mint
a török hatalma ellen szegzett védőbástyát, mint a magyarok vadságának
szelidítőjét, mint a csehek megfékezőjét s mint a németek gőgös
kevélységének megalázóját és mint minden tudományt és művészetet bőven
pártoló fejedelmet. Elmondták, hogy Magyarországot a tudományok és
művészetek által műveltté tette, a magyarok hadi fegyelmét megjavította,
különféle hadi gépet és fegyvert talált fel és országának becsülést
szerzett. És az általános gyászban az látszott legkülönösebbnek, hogy
bár annyi mindenfélét beszéltek, _mégsem mondott senki sem hazugságot_.«

Husvét másodnapján indult el Bécsből a gyászmenet. A nagy király
holttestét gyászfeketével bevont hajó hozta a Dunán s követte ezt ötven
hajó: feketébe vonva valamennyi. És ellepte a Duna két partját a nép s
keserves sírás, zokogás volt a halotti ének. Feltör a keseredett
szívekből a fájdalmas kiáltás: meghalt Mátyás király, oda az igazság!
Rengeteg nép verődött össze Székesfejérvártt. A boldogságos Szűz
bazilikájának közepére helyezték a ravatalt, s a lovasok, kik a király
zászlait vitték, a főoltár előtt búsan dobálták földre az összes
jelvényeket, mintha a király halálával minden győzelem s minden
meghódított tartomány elveszett volna. E látványra valamennyien sírva
fakadtak. Itt a bazilika közepére helyezték el a holttestet ideiglenes
sírban, minthogy az a mauzoleum, melyet a király a bazilika első
boltozata alatt maga számára építeni kezdett volt, közbejött halála
miatt nem készülhetett el teljesen.


VII.

Három hónapi nyilvános gyászt tartott az egész ország a nagy királyért,
kit halála után csakhamar ezzel siratott népe: »vetne bár esztendőként
háromszoros adót, örömest elszenvednők, csak visszahozhatnók sírjából!«

Tenger pénzt emésztett fel sűrű sok hadakozása a külső országokban,
újabb meg újabb terhek nehezedtek a népre, s íme, a nép visszasírja a
nagy királyt. Az egész nemzet látta, érezte, hogy nem hiú, tünő
dicsőségért hozta a nagy áldozatokat, de az ország erejének nevelésén, a
nemzet jólétének gyarapításán munkál valójában, midőn kifelé is emeli az
ország tekintélyét, gyűjtögeti az erőforrásokat a haza védelmére –
idegen földön is.

Mátyás szervezte az első állandó magyar hadsereget hazánkban: a 40 ezer
főből álló _fekete sereg_ ez. Egységes volt ez a hadsereg, jóllehet a
magyaron kívül az idegen vitézek ezrei, csehek, németek s egyéb
nemzetbeliek alkották azt. Alföldi magyar fiúk voltak a seregben a
könnyű lovasok, a huszárok, cseh és német vitézek a vasas, nehéz lovasok
s székelyek az ijászok. Ezzel a sereggel aratta legfényesebb diadalait,
ez a sereg tette lehetővé, hogy a nagy urak segedelmére nem szorult s
mert Mátyás a születésnél az egyéni kiválóságot többre becsülte: lett
légyen valaki bármely alacsony sorsbéli, személyes jelességei útján
felemelkedhetett a legelsők közé. Így emelkedett ki a porból Kinizsi
Pál, a nagyvázsoni molnárlegény, a köznemesek közül Zápolyai István,
Magyar Balázs, Báthory István, Thurzó Tamás s még többen. Az alsó
néposztályból emelkedett ki több főpap, nevezetesen Váradi Péter
kalocsai érsek, az árva jobbágyfiú, Dóczi Orbán, egy izben bécsi püspök,
Bakócz Tamás esztergomi érsek és még sokan. Nagy hadvezérek, főpapok,
jeles tudósok, költők, művészek egész serege vette körül a nagy királyt,
ki legnagyobb volt valamennyi között. Budavára volt az ország szíve:
ennek szépítésére áldozott legtöbbet, kezdve a királyi palotán, mely
állandó találkozóhelye volt az ország és a külföld nagyjainak. Újra
építtette a királyi palotát, mely pompás, díszes volt külsejében és
belsejében egyaránt. Olaszország híres építőmesterei, szobrászai,
festői, műiparosai dolgoztak a palotán, melyről 1483-ban ezt írta a
pápai követ: »Olaszországban sincs fényesebb és nagyobb palota a
budainál. Bölcs Salamon udvara sem lehetett fényesebb.«

Mátyás király az élete módjában maga volt az egyszerűség, de maga körül
szerette a fényt, a pompát, különösen ha idegeneket látott vendégül az
udvarában. Volt is, amit megcsodáljanak. A palota belseje valóságos
kincses ház volt s csak az arany és ezüst edény elszállítására nem lett
volna elég ötven szekér. És a szobrok, festmények, mindenféle díszek,
szőnyegek, selymek nagy sokasága! És a gazdag könyvtár, a királyi palota
legértékesebb kincse, büszkesége. Két nagy teremben ékeskedett a 2–3000
darabból álló könyvtár, az időben tán legnagyobb az egész világon. Kevés
volt közöttük a nyomtatott könyv, hisz a könyvnyomtatás mesterségét csak
akkoriban találták fel. Pergamenre nyomott, nagy gonddal festett
képekben gazdag, bársonyba vagy bőrbe kötött kézírásos könyvek tették a
könyvtár nagy részét, mely, fájdalom, a török uralom idején elkallódott
s melyből csak kevés került vissza Konstantinápolyból az újabb időkben.
Csupa latin könyvek, magyar egy sincs köztük. A nagy király idejében,
1473-ban jelent meg nálunk az első nyomtatott könyv: a magyar nemzet
története, melyet Thuróczi János itélőmester állított össze a régi
krónikákból. Magyar és idegen tudósok munkálkodtak a királyi palotában,
nevezetesen az olasz Galeotus Martius, aki a király jeles mondásait írta
össze; Bonfini Antal, olasz tudós, ki Mátyás egyenes rendeletére írta
meg Magyarország történetét s egyben mint szemtanu írta meg Mátyás
uralkodását; Vitéz János érsek, a király egykori nevelője, Csezniczei
János pécsi püspök, írói nevén Janus Pannonius (Vitéz János öccse), ki
temérdek verset írt latin nyelven, Mátyás nagy nevét, dicsőséges tetteit
hirdetvén a világnak. De bár tudósok és költők latin nyelven írtak
akkor, kétségtelen bizonyítékaink vannak arról, hogy a magyar nyelvnek
és irodalomnak is voltak művelői. Ebéd alatt szívesen hallgatta a nagy
király a hegedősök énekeit s ezek közül egy meg is maradott: a Szabács
megvételéről szóló ének. A templomokban tért hódított a magyar szó s
Temesvárí Pelbárt, korának legnagyobb szónoka, többnyire magyar beszédet
mondott s csak később fordította le azokat latinra. Ebből a korból
maradt fenn a Miatyánk magyar fordítása s le voltak fordítva magyarra az
egyházi énekek is. A magyar ifjak közül sokan jártak külföldi
egyetemekre, de népes volt a pécsi főiskola is s Mátyás egy második
főiskolát is alapított Pozsonyban, 1467-ben. Sőt fel akarta állítani a
harmadikat is Budán, ám nagyszerű tervét nem valósíthatta meg egészen,
csupán a papnevelő intézet létesült.

[Illustration: Galeotus Martius.]

Nagy volt Mátyás király minden dolgában s az általa alkotott törvények
egész tömege tanúskodik arról, hogy igazi király volt, népének édes
atyja. Világhatalomra törő nagy terveiben, vállalkozásaiban is mindig
egy nagy gondolat vezérelte: emelni országa erejét, népe jólétét s ez a
gondolat vezérelte törvényalkotó munkáiban is. A hadi erő szervezése s
fentartása nagy áldozatokat követelt a nemzettől, de viszont a
kormányzás minden ágában bölcs és igazságos törvényekkel igyekezett
egyhíteni a nagy terheket. Különösen kiválik a törvények nagy tömegéből
az 1486-iki, melynek bevezetésében önérzetesen adja tudtul a nemzetnek,
hogy: »levervén összes ellenségeit«, minden időkben fenmaradó törvénnyel
akarja megajándékozni nemzetét. És szabályozta a törvényben a főbb
tisztviselők, a nádor, a tárnokmester s a többiek hatáskörét; eltörölte
a megyei székhelyeket, »ahol hallatlan botrányok szoktak előfordulni«;
minden esztendőben kétszer, Szent György és Szent Mihály napján rendes
törvényszéket tart Budán s azon első sorban a büntető ügyeket intézik
el. Szolgabirákká csak derék és vagyonos embereket lehet választani, kik
személyre és rangra való tekintet nélkül szolgáltatnak igazságot.
Megvédi a jobbágyot földesura ellen: nagy birsággal sújtja azt, ki a
jobbágyot szabad költözködésében megakadályozza. Kiterjedett a figyelme
az ügyvédekre is, szabályozván a pörösködést. Lemásoltatta a
törvényeket, szétküldötte mindenfelé, hadd ismerjék. S az ő törvényei
nem maradtak papiroson: végre is hajtotta és hajtatta azokat.

A derék Bonfini, ki közvetetlen közelből láthatta a nagy királyt, látta
vagy szemtanuktól hallotta a nagy király tetteit, könyvében külön
fejezetet szentel Mátyás jellemzésének. Természetesen, van ebben a
jellemzésben túlzás is, de viszont nagyban emeli Bonfini írásának
értékét, hogy mindazt, mit Mátyásról ír, a nagy király halála után írta,
amikor éppenséggel nem állott érdekében a hízelkedés. Nemcsak lélekben
látja nagynak, de testben is, közepesnél valamivel nagyobbnak,
szépnövésű embernek írván, holott más hiteles forrás szerint Mátyás
alacsony termetű volt. Aztán így folytatja a király külsejének leírását:
»tekintete nemes és lelki nagyságra valló; arca piros volt s a haja
szőke; kerek szemöldöke, élénk sötét barna szeme és hibátlan orra
szintén díszére volt; szabad és egyenes volt a tekintete s mint az
oroszlánok, nézés közben sohasem pislogott. Tetszését merev nézésével
árulta el, ha pedig valakire ferdén nézett, azt jelentette, hogy az
illető nem kedves előtte. Nyaka és álla kissé előre hajlott s kissé
széles volt. A feje jól illett azokhoz, sem kicsinynek, sem nagynak nem
látszott; homloka kissé széles volt. Hatalmas testrészei arányosak
voltak egymáshoz, a karja izmos, a kezefeje hosszúkás, a válla széles, a
melle hatalmas volt. A lába kissé másféle s a lovaglásra igen alkalmas
volt. A teste tehát szép volt, testszíne fehér volt pirossal keverve.
Szemének formás volta és gyors mozgása nagyon hasonlított Nagy
Sándoréhoz, akit mindenben követendő mintaképének tekintett.

»Ifjúságától fogva csodálatos volt fürgesége és testi ereje, mérhetetlen
nagylelkűsége és ezzel együtt dicsőségvágya. Testi és szellemi ereje
akkora volt, hogy semmiféle szellemi vagy testi munka nem birta
kifárasztani. Teste fáradhatlan volt, a hideget, meleget és étlenséget
igen könnyen tűrte. Semmit sem kedvelt annyira, mint a harci fáradságot,
semmit sem gyűlölt annyira, mintha tétlenül otthon kellett ülnie. Az
emberi élvezetekről sem könnyen mondott le, gyakran sokáig mulatott
barátaival bor mellett, hogy gondjait feledje. Könnyen tett igéretet,
könnyen haragra lobbant; szelleme elfogulatlan volt és nagyravágyó és
minden kiváló dologra könnyen hajló; nem volt kegyetlen s hiányzott
belőle a barbár embertelenség. Megvolt az a hibája, hogy barátait nem
szerette állhatatosan s közülük igen sokat elbuktatott. Hanem azért,
akit nagyon magasra emelt, sohasem tette le állásából, sőt első izben
hibázó barátait nem is büntette meg, de ha újra hibáztak, annál
szigorúbban bánt el velük szemben. Barátaiban néha szerencsétlen volt,
mert akiket nagy vagyonnal és méltósággal tüntetett ki, néha még azok is
fellázadtak ellene. Sokakat felemelt alacsony sorsból, ezekkel azután
szerencsésebb volt.

»Egyébként – írja tovább Bonfini – a szerencse mindig tenyerén hordotta.
A cseh háború idején egy alkalommal elfogyott a pénze, és így
napról-napra szóbeli igéretekkel tartotta seregét. Mikor a zsoldfizetés
határnapja elérkezett, amelyen túl a fizetést igérgetésekkel már nem
halaszthatta, lovas és gyalogos tisztjei meghivták, hogy kockázzék
velük. Egész éjjel játszottak s a király oly szerencsésen játszott, hogy
az éj folyamán tízezer aranyat nyert s addig fel sem kelt helyéről, míg
a zsoldot ki nem fizette.

»Ritkán kezdett meg valamit, amit szerencsésen végre nem hajtott volna.
Királyi tekintélyét és a szemlélők bámulatát nagyban növelte, hogy
méltóságát nem gőg, felfuvakodottság, palotájának elzárása és az
ajtónállók szemtelenkedése által iparkodott megszerezni, hanem akkora
volt benne a nyájasság, hogy senki sem járult eléje anélkül, hogy nem
csupán ügyének kedvező elintézésétől, hanem puszta látásától is
boldognak ne vallotta volna magát. Beatrix megérkezése után nyomban
nehezebben lehetett hozzája bejutni s alattvalóival többé nem
érintkezett annyiszor.

»Jótékonysága mindenkit bámulatra ragadott. Az összes szépművészeteket
szeretettel ápolta, a tudós férfiakat a távoli országokban is
felkerestette; minden kiválóságot nagyon megbecsült. Magyarországon
irtotta a műveletlenséget, s a művelt életmód mestereit, akiket csak
találhatott, országába hívta. Szelidebbé tette az ősmagyar szokásokat,
megtörte a magyarok szertelen büszkeségét. Attila óta ő volt az első,
aki a kemény nyakú magyarokat engedelmes szolgálatra tudta
kényszeríteni. Ezenfelül nagy volt a vallásossága, sokat tett az isteni
tisztelet fényének emelésére, úgy hogy, mint Nagy Sándor, békében,
háborúban jobb kezében az Isten képét, baljában fegyverét tartotta; az
égieknek és földieknek egyaránt megadta a magukét. Könnyen hajlott a
nagyszabású tervekre, – bölcsessége, bátorsága és kitartó munkássága nem
hiányzott hozzá, s a szerencse híven kisérte.

»Nem volt meg benne az a királyi gőg, ami századunk oly sok királyát
elfogta. Nem hordott örökösen aranyos bíbor palástot, ebédlője és
trónterme nem volt állandóan díszben, hogy a belépők szemét
elkápráztassa; nem volt palotájában a szolgáknak és ajtónállóknak egész
serege s nem állott mellette száz meg száz íródeák, akik hosszas kérések
után is nagynehezen írásbelileg méltóztatnak felelni. Rendszerint
egyszerű házi ruhában járt, de ha valami különös alkalom követelte, igen
gondosan öltözött. Beszéde lassú, komoly, rövid, de mély tartalmú volt,
gondolatainak élét arányosan és fokról fokra haladva fejezte ki,
izetlenséget sohasem lehetett tőle hallani. Vitatkozás közben ellenfelét
röviden szokta megcáfolni és legyőzni. Katonái előtt hévvel beszélt. Sok
nyelvet tudott: a török és görög kivételével az összes európai nyelveket
beszélte. Emlékező tehetsége nem volt kisebb, mint Scipioé,
Mithridatesé, vagy Simonidesé. (Az ennek a mondatnak az értelme, hogy
Mátyás minden katonájá-nak tudta a nevét.) Az élceket és tréfákat nagyon
kedvelte s néha annyira leereszkedő volt, hogy mikor barátaival otthon
étkezett, még a főzésnek is utána nézett.

»Ifjúságától fogva nagy örömmel vett részt a lovagi játékokban és
kocsi-versenyekben. Budán és Bécsben gyakran vett részt a küzdőtéren a
lovagi mérkőzésekben.

»Mátyás mindent mindig nyilvánosan, mindenkinek szeme láttára
cselekedett, nyilvánosan kegyesen meghallgatott mindenkit, nyilvánosan
mulatozott és beszélgetett, mert úgy tartotta, hogy csak a rossz
cseledethez való a sötétség, a tisztességes életnek azonban a napfény
csak díszére válik. Mindenkit könnyen bebocsátott magához, ügyeiket
azonnal elintézte, nem halogatta a kérelmezők reményeinek teljesítését,
és nem az udvari szolgák különféle rendei útján intézkedett, hanem
mindent maga végzett. Ellenségeit is, mint barátait, boszúállás helyett
jószívűséggel győzte le; szerencséjében nem bizakodott el, hanem hálát
adott az Istennek, mert többet bízott abban, ha szerencséje idején
imádkozik, mintha csupán csak a szerencsétlenség napjaiban tesz
fogadalmakat. Szorult helyzetében vidámságot szinlelt, szerencséjében
komoly és jóságos volt. Nem haragudott, ha valaki nyiltan megmondta az
igazat; kinevette a kérkedőket, de a bohócokat és tudákosokat kelleténél
többre becsülte. Csak az igazán megérdemelt dicséretet fogadta el, a
bölcsességet inkább tettekkel gyakorolta, mint szóval. Barátaihoz igen
jó volt a szíve, ellenségei iránt rettenetes.

»A harcban vakmerő katona, békében a kérésre könnyen hajló fejedelem
volt; az érdemeseket méltóan jutalmazta. A katonai ügyekben rendkívül
jártas volt. Nem csupán a kijelölt napokon, hanem gyakran alkalomadtán
útközben s a legrettenetesebb viharban is rátámadt az ellenségre, amikor
az egészen biztosságban hitte magát. Hadjárataiban olyan módszereket
használt, amelyeket addig mások nem ismertek. Nem lehet eldönteni,
óvatossága vagy vakmerősége volt-e nagyobb, mikor rövidebb háborúra
vállalkozott. Az igaz, hogy semmit sem kezdett a csillagok állásának
megfigyelése nélkül. Hihetetlen rövid idő alatt tett nagy utakat. Néhány
nap alatt százezer lépésnyi utat is megtett gyorskocsin. A munkát és
éjjelezést igen birta; katonáival szemben a körülmények szerint majd
keményen, majd szeliden bánt. A szökevényeket és alattomos cselszövőket
súlyosan büntette; másokkal szemben nehezen gyúlt haragra, de ha egyszer
haragra gerjedt, nagy nehezen lehetett megengesztelni.«

Bonfini e gyönyörű jellemrajzát száz meg száz történet igazolja s a való
történetek mellett a nép mesecsináló képzelete egész tömegét teremtette
a nagy királyt jellemző meséknek, adomáknak. Szájról-szájra jártak a
király pártatlanságát, szigorú igazságosságát hirdető esetek s ezeknek
nyomán csak úgy termettek a nép lelkében a kedvesnél kedvesebb
történetek a királyról, ki gyakran jelent meg álruhában, rendszerint
mint Mátyás deák, a nép között, meghallgatta panaszaikat mint deák, s
orvosolta mint király. Még saját edés anyjával szemben is megmaradt az
igazság ösvényén. Mikor Besztercevárosa, a királytól nyert kegyúri jog
alapján, papot jelölt a szentdemeteri plébániára, a püspök, Hunyadiné
ajánlatára, az ő kancellárjának adta a plébániát. De a király nem
engedte meg a törvénytelenséget s a püspöknek a város jelöltjét kellett
beiktatnia.

Hát a korponai eset! A király 1474-ben, Sziléziából Budára utaztában,
egy nap megállapodott Korponán. Az ország leghatalmasabb urai voltak
kiséretében: Országh Mihály nádor, Báthory István országbíró s az
esztergomi érsek meg a váci püspök, ugyanazok, akikre éppen panaszuk
volt a korponai polgároknak. Az volt a panaszuk, hogy ezek az urak vámot
szednek tőlük az ők birtokaikon, holott ők is, mint a többi városok, már
a régi királyoktól vámmentességi kiváltságot nyertek. A király még ott a
helyszinén igazságot tett: írásos rendeletet adott ki a négy főúrnak,
hogy a korponai polgároktól vámot szedni »ne merészeljenek«.

Ha az állandó hadviselések rákényszerítették, hogy a népre nagy adót
vessen, meg is becsülte a népet s annak nehéz munkáját. Ki nem ismeri a
gömöri esetet (Garay János versben is megörökítette), midőn a király az
urakkal kimegy a szőlőbe, kiveszi a paraszt kezéből a kapát s parancsára
vele együtt kapálnak az urak is? A király győzi a munkát, de az
elkényesedett urakról csak úgy csurog a verejték s már-már kidülnek, ha
a király meg nem könyörül rajtuk.

– Lássátok, – mondá – mely nagy nehéz munkával szerzi meg a nép, mit ti
könnyelműen elprédáltok. Becsüljétek meg s bánjatok vele kimélettel!

És a kolozsvári bíró esete! Amikor a király maga is beáll a parasztok
közé s hordja a fát a bírónak. Még meg is ütlegeli a hajdú. De aztán
példásan meg is bünteti a nép sanyargatóját.

Majd Benet úr, a szegény háromszéki nemes házához vetődik Mátyás deák
képében. A szegény nemes megosztja vele egyszerű vacsoráját s poharazás
közben áradozva beszél a dicső Mátyás királyról. Egyszer aztán fölmegy
Budára, hadd látogassa meg Mátyás deákot s ím – a király előtt áll. Az
volt az ő vendége. A király szeretettel fogadja Benet urat s mert Benet
úr, mikor Mátyás deák nála vacsorált, a lencsét »megtrágyázta« volt
zsírral, a tréfát értő király behozatott egy tányér ezüstöt s egy tányér
aranyat. Aztán hozatott egy tálat, abba beléöntötte az ezüstöt, rá az
aranyat, mondván:

– No, Benet uram, én is megtrágyázom az ezüstöt aranynyal, mint
kigyelmed a lencsét zsírral.

Az urak tódították a tréfát s az egyik ráakasztotta aranyos, gyémántos
mentéjét:

– Elbírja-e Bereczkig?

– El én tovább is, mondotta Benet.

Ahányan voltak, mind nyakába akasztották a mentéjüket.

– De már ehhez a drága mentéhez illik a kard is, mondotta a király s
gyönyörű szép kardot adott Benet uramnak.

Minden történet, minden adoma a népnek kedvez s rendszerint az urak
kudarcával s megszégyenülésével végződik. S ez természetes, hisz a nép
tanuja volt a küzdelemnek, melyet Mátyás a féktelenkedő, az ellene
mindegyre összeesküvő, fellázadó urakkal folytatott; s tanuja volt annak
is, hogy a király nemcsak az ellene lázongó, de a szegény parasztokat
sanyargató urakat is példás szigorral bünteti. Mihelyt a nép igazságot
tapasztal, könnyebben viseli a terhet. S nem szabad felednünk, hogy
Mátyás törvényei nemcsak újabb meg újabb adókról gondoskodtak, de
ugyanakkor lehetőleg megvédték a nép édekeit, előmozdították
boldogulását. Már az 1464-iki törvény szabályozta a tizedfizetést. A
paraszt – a törvény szerint – megesküszik a kiróvó kivánságára, hogy
ennyi meg ennyi gabonája termett, ennyi meg ennyi akó bort szüretelt. Ha
a tizedróvó nem hisz az eskünek, megszámlálhatja a csomókat, s ha többet
talál, a fölösleget elveheti; de viszont, ha a paraszt vallomása igaz
volt, a kiróvó egy aranyat köteles fizetni a parasztnak a szükségtelen
vizsgálatért, s ha azt nem akarná fizetni, a parasztnak joga van a lovát
elvenni tőle.

A népmonda ezt már kikerekíti azzal, hogy a király személyesen is eljárt
a mezőre, hadd lássa, nem zsarolják-e a népet. Ilyen alkalommal
játszódhatott le az az érdekes történet, mely mai nap is mese formájában
a nép száján forog.

Egyszer – mondja a mese – Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az
országban, hadd lássa, milyen dolga van a szegény népnek, egy falu
mellett kiment a mezőre s ott szóba állott egy öreg szántó-vető
emberrel. Vele volt a kisérete is: hatalmas nagy urak. A király
megismerte az öreg szántó-vetőt, aki neki hajdanában katonája volt.

– Tisztességgel, öreg! – köszönt a király.

– Köszönöm az asszonynak, – felelt az öreg.

– Hány pénzért dolgozik kend?

– Hatért, felséges királyom.

– S hányból él kend?

– Kettőből.

– S négyet hová tesz kend?

– Azt a sárba dobom.

– Hát aztán hány még a harminckettő?

– A’ bizony, felséges királyom, már csak tizenkettő.

– Hát a bakkecskéket megtudná-e fejni?

– Meg biz én, felséges királyom.

– Na, öreg, az Isten áldja meg. Hanem, hallja kend, addig senkinek meg
ne magyarázza az én kérdéseimet, míg a képemet nem látja.

Ezzel tovább ment a király s mondta az uraknak:

– Halljátok, urak, aki az én kérdéseimet megmagyarázza, annak egy
uradalmat adok.

Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejüket, nem
találták ki. Mit volt, mit nem tenni, lopva visszakullogtak az öreghez,
körülfogták, kérték, magyarázza meg a király kérdéseit.

– Jól van, mondta az öreg, de elébb számoljának a markomba tíz aranyat.

Mindjárt a markába nyomták a tíz aranyat.

– Nos, mikor a király azt mondta: »tisztességgel, öreg«, miért
válaszolta kend, hogy: »köszönöm az asszonynak«?

– Azért, mert az asszony mossa a ruhámat, a tiszta ruha pedig
tisztesség.

– Ez igaz, mondták az urak. De hogy veti kend a pénzt sárba?

– Hát úgy, hogy kettőből magam élek, négyet pedig a fiamra költök. Az
pedig annyi, mintha sárba dobnám, mert sohasem látom.

– Hát az mi: »hány még a harminckettő?«

– Megmondom, ha leolvasnak a tenyerembe tíz aranyat.

Leolvasták.

– Ennek az a magyarázatja, hogy fiatal koromban harminckét fogam volt,
most csak tizenkettő.

– No lám, hogy ez nem jutott eszünkbe! Hát a bakkecskéket, hogy fejné
meg?

– Azt is megmondom tíz aranyért.

Leolvasták azt is s mondta az öreg:

– Úgy fejem meg a bakkecskéket, ahogy most az urakat megfejtem.

Szégyenkeztek, boszankodtak az urak s megfenyegették az öreget:

– No, megálljon kend, megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a
kérdéseit, pedig a képét még nem látta.

– Nem-e? Én nem láttam a király képét? De bizony láttam. Itt van, ni, –
s megmutatta az aranyon a király képét. Mert úgy tudják meg az urak, így
értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg a szavát, míg pénzen
nem látom a képét.

De most már az uraknak nem volt több szavuk. Nagy szégyenkezve a király
után kullogtak.

Sok mindent bizonyít e mese. Nemcsak azt, hogy Mátyás érdeklődik a nép
sorsa iránt, de azt is, hogy mintha csak a nép közt élt volna, ismeri a
nép esze- s szavajárását s szándékosan hozza az urakat oly helyzetbe,
hadd lássák, hogy az egyszerű ember esze túljár az urakén s ráadásul az
iskolázatlan ember bölcsességét megfizetteti az urakkal.

S valóban, mintha egyik mese a másik folytatása volna, mindenütt a
népnek, királynak kölcsönös vonzódása, szeretete az a lélek, mely a
mesékben lakozik. A nép bízik a király igazságosságában, a király a nép
becsületességében. Egyik mese szerint Mátyás király »fele országában«
fogad a burkus királlyal, hogy az ő juhásza nem hazudik s meg is nyeri a
fogadást.

A való és költött történeteknek, meséknek, adomáknak egész tömege
maradott fenn Mátyásról, s ezek a mesék folyton fogannak a nép lelkében,
jeléül annak a nagy, annak a példátlan szeretetnek, mellyel a nép a nagy
király alakját körülveszi. Nemcsak tréfás, elmés, de vitézi tetteinek is
nagy serege forog a késő utódok ajkán. Paloták és kunyhók lakói
lelkesülten olvassák, hallgatják újra meg újra, mint győzte le lovagi
játékban a rettenetes erejű Holubárt Budavárában, mint járta körül
Szabács viadalánál éjnek idején, csónakon, ezer veszedelem közt a várat,
hogy annak gyengéit kipuhatolja. Bécs ostromakor sváb paraszt ruhába
öltözött, s fején egy kosár tojással besompolygott a városba, hol a
tojás árulása közben mindent megvizsgált. Máskor a török szultán
sátoráig merészkedett török ruhában, egész nap árulta az élelmi szert a
sátor előtt. És délben, mikor a szultánnak felhordták az ételeket,
megszámlálta azokat s visszajutván a maga táborába, levelet küldött a
szultánnak: »Rosszul őrzöd a táborodat, császár, s rosszul őriznek téged
is! Mert tegnap reggeltől estig ott ültem sátrad előtt és árultam. És
kikémléltem táborodat. Hogy pedig ebben ne kételkedjél, ime, elmondom:
hányféle ételt szolgálnak fel neked ebédre.« A szultán annyira megijedt
e levéltől, hogy táborával elhuzódott s a csata elmaradt.

De ki győzné elmondani mindazokat a jóizű, elmés történeteket, melyeket
Mátyásról összeírtak a krónikások s költött róla a nép mesemondó lelke!

»Meghalt Mátyás király, oda az igazság!« Ez a fájdalmas kiáltás tört ki
milliók szívéből, midőn Mátyás, az igazságos, örök álomra hunyta le
szemét. És ím az első igazságtalanságot a véréből való vérnek: Korvin
Jánosnak kellett tapasztalnia. Azok az urak ütöttek pártot ellene, kik
Mátyásnak esküvel fogadták, hogy halála után Korvin Jánost választják
Magyarország királyává. A fényes, a dicsőséges idők után ismét szomorú,
gyászos idők következnek. Idegen, gyámoltalan király, Dobzse László ült
Mátyás székébe s rövid időn szertezüllődtek a nagy király alkotásai. A
tizenhetedik század legyengült, szendergő magyarját, melynek vérét török
és német egyszerre szívta, Mátyás nevével ébresztgeti Zrinyi Miklós, a
költő. »Az ő élete – írja Zrinyi Miklós – merő bátorság volt és minden
gondolatja vitézség; az ő elméjében és szájában mindenkor ama híres
római generálisnak szava volt: bátorság és cselekvés erősítette a
magyart, nem habozó tanács, mit a félénkek óvatosságnak neveznek… Sok
száz esztendeig kell a természetnek fáradni, amíg oly embert alkothat,
minő Mátyás volt!«

Négyszáz esztendeje mult, hogy Mátyás örök álomra hunyta szemét s a
természet nem alkotott hozzá mérhető nagy királyt. A magyar lélek
ájtatos kegyelettel őrzi emlékét s alakja nő folyton az idők mulásával.
Halála után négyszáz esztendővel emelt szobrot emlékének a nemzeti hála,
Kolozsvár főterén, hirdetvén az egész világnak, hogy a késői nemzedék
szemében a nagy király nagysága teljes épségében megmaradott. A magyar
nép véréből való vérnek, Fadrusz Jánosnak az alkotása a fenséges szép
szobor, mely egyszerre tette halhatatlanná alkotójának, a nép lángeszű
fiának nevét. Mely fölemelő érzés! A nép fiának lelke, keze alkotja meg
ércemlékét ama királynak, kit századok multán is visszasír a nép! Akinek
neve, emléke, szobor nélkül is élne mindörökkön örökké, mert »az ő élete
merő bátorság volt és minden gondolatja vitézség«; mert az ő idejében
nagy hatalmas volt Magyarország, minő sem azelőtt, sem azóta; mert ő
igazságos király vala, minő nem volt sem azelőtt, sem azóta!


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


5 |megtartotta«, |megtartotta«.

39 |Osszetoborzotta néhány |Összetoborzotta néhány

41 |vílág bizodalma |világ bizodalma

48 |országyűlést tartottak |országgyűlést tartottak

57 |Podjebrad György |Podjebrád György

86 |dolog: Podjedrád |dolog: Podjebrád

89 |Podjebrad Katalin |Podjebrád Katalin

95 |ostomolni kezdette |ostromolni kezdette

105 |mise, A püspök |mise. A püspök

124 |Bonfiní irásának |Bonfini írásának]







End of Project Gutenberg's Nagy magyarok élete (2. kötet), by Elek Benedek

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 47027 ***